FülszövegNégy perc általában alig valamire elegendő – ugye nem

hinnéd, hogy ennyi idő alatt minden megváltozhat?A tizenhét éves Hadley Sullivan életében ez az egyik legrosszabb nap. Ott ragadt a New York–i repülőtéren, késésben van apja második esküvőjéről, amelyet Londonban tartanak, ráadásul a leendő mostohaanyjával még sohasem találkozott. Ebben a lehetetlen helyzetben pillantja meg a tökéletes srácot, az angol Olivert a repülőtér szűk várótermében. A fiú jegye a 18C ülésre szól – Hadley–é pedig a 18A–ra.

A végzet fordulatai és az idő fontos szerepet játszik ebben az elgondolkodtató regényben, amely egyaránt szól családi kapcsolatokról, a második esélyről és az első szerelemről. Hadley és Oliver huszonnégy órát felölelő története meggyőzi az olvasót arról, hogy az igaz szerelem akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé számítunk rá.

Oldalszám: 276

Írta: Jennifer E. Smith A mű eredeti címe: The Statistical Probability of Love at First Sight

Fordította: Komáromy Zsófia

A fordítást szakmailag ellenőrizte: Galambvölgyi Ágnes Szerkesztő: Horváth Anikó, Nemcsók Adrienn Nyelvi korrektor: Bondár Edit, Várhidi Gyula Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila

© Jennifer E. Smith 2012 © Komáromy Zsófia 2012 © Maxim Könyvkiadó Kft. 2012

A kiadvány 2012–ben készült a szerző engedélyével.

Borítófotó: © Oleg Oprisco / Trevillion Images Borítóterv: Liz Casal Borító: © 2012 Hachette Book Group, Inc. 2012

ISSN: 2063–6989 ISBN: 978 963 261 2072 Kiadói kód: MX–806

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H Tel.: (62) 548–444, fax: (62) 548–443, e–mail: info@maxim.co.hu Felelős kiadó: Puskás Norbert Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában nem sokszorosítható.

Kellynek és Errolnak

„ÉS Ó,ELJÖNNEK NAPOK, AMIKORÉRTELMET NYER AZ ÉLET,ÉRTELMET NYER A HALÁL.”

– Charles DickensKÖZÖS BARÁTUNK

Előszó

Nagyon kevesen múlott, hogy ne másként történjen minden. Például ha Hadley nem feledkezett volna el a könyvről. Akkor nem kellett volna visszaszaladnia érte a házba, amíg

Anya a beindított kocsiban várt, kipufogógáz–felhőt eregetve a motorból a délutáni hőségbe.

Vagy még korábban: ha nem halogatta volna a ruhája felpróbálását, akkor hamarabb rájöhetett volna, hogy túl hosszú a pántja, akkor Anyának nem kelett volna előkotornia a régi varrókészletét, és műtőasztallá változtatnia a konyhapultot, mikor az utolsó percben igyekezett megmenteni szegény élettelen lila selyemgöncöt.

Vagy később: ha nem vágta volna meg az ujját a papírral, amikor kinyomtatta a jegyét, ha nem vesztette volna el a telefontöltőjét, ha nem lett volna nagy a forgalom az autópályán a repülőtérre menet. Ha nem mentek volna túl a lehajtón, vagy ha nem ejti el az aprót a fizetőkapunál, és az érmék nem gurulnak az ülés alá, miközben a mögöttük lévő autósok türelmetlenül dudálnak.

Ha a bőröndje kereke rendesen forog. Ha csak egy kicsit gyorsabban szalad a kapuhoz. De lehet, hogy mindez úgysem számított volna. Talán a nap összes késlekedése jelentéktelen, és ha mindez

nem történt volna, akkor lett volna valami más: az időjárás az Atlanti–óceán fölött, eső Londonban, vagy órákon át gyülekező, épp csak egy kicsit későn szertefoszló viharfelhők.

Hadley nem nagyon hisz olyasmiben, mint sors vagy végzet, de igaz, ami igaz, abban sem, hogy a légi forgalom betartaná a menetrendet.

Ki hal ott már olyat, hogy egy gép időben induljon? Még soha életében nem késett le repülőt. Egyetlenegyszer

sem. De amikor ma este végre elér a kapuhoz, azzal szembesül,

hogy az utaskísérők éppen bezárják az ajtót, és kikapcsolják a számítógépeket. A fölöttük lévő óra 18:48–at mutat, és a repülő

az ablak előtt terpeszkedik behemót fémerődként; a Hadley körül lévő arcokról leolvasható, hogy senki más nem teszi már be a lábát arra a gépre.

Négy percen múlott, és ha belegondolunk, az nem valami sok: egy reklámszünet, fellélegzés két tanóra között, annyi idő, ami alatt fel lehet melegíteni egy mirelit fogást a mikróban.

Négy perc semmi. Minden egyes nap, minden egyes reptéren akadnak emberek, akik a legeslegutolsó pillanatban érik el a gépüket, zihálva a poggyásztartóba gyömöszölik a táskájukat, majd megkönnyebbülten felsóhajtva az ülésre rogynak, ahogy a gép az égbe száll.

Hadley Sullivan azonban nem így járt, és miközben kicsúszik a hátizsákja a kezéből, az ablaknál ál va figyeli, ahogy a gép elgurul a harmonikaszerű rámpa mellől, szárnyai elfordulnak, ahogy a lány nélkül indul a felszállópálya felé.

Az óceán túlpartján az apja még egy utolsó pohárköszöntőt mond, és a fehér kesztyűs szállodai személyzet az ezüstöt fényesíti a másnapi ünnepségre. Hadley mögött a fiú, akinek jegye a következő londoni gép 18C ülésére szól, egy fánkot eszik, észre sem véve, hogy a porcukor kék pólójára hullik.

Hadley lehunyja a szemét, csak egy pillanatra, és mire

ismét kinyitja, a repülő eltűnt. Ki hitte volna, hogy négy perc mindent megváltoztathat?

1

New York 18:56 London 23:56

EGY KLAUSZTROFÓBIÁSNAK a reptér igazi kínzókamra.

Nemcsak a vészesen közelgő repülés réme tehet róla – vagyis hogy a szardíniaként összezsúfolt utasokat egy szűk fémcsőben lövik ki a levegőbe, hanem maga a terminál is, a nyüzsgő emberek, a kavargó forgatag, meg valami ritmusos, szédítő búgás; az, hogy minden csupa mozgás és zaj, rohanás és lárma, ráadásul az egészet ablakok zárják körbe, akár egy óriási hangyafarmot.

Mindez csak része annak a sok mindennek, amiről Hadley igyekszik elterelni a gondolatait, ahogy tehetetlenül álldogál a New York–i John F. Kennedy nemzetközi repülőtér egyik kapujának pultja előtt. Odakint kezd sötétedni, a gépe már valahol az Atlanti–óceán fölött jár, a lány önuralma pedig egyre fogy, akár a lassan leeresztett léggömbben a levegő. Részben a közelgő repülés miatt, részben a reptér miatt, de leginkább – leginkább – azért, mert rádöbbent, hogy el fog késni az esküvőről, amelyre eredetileg el sem akart menni. A sors e kis fintorától valamiért úgy érzi, menten elsírja magát.

A kapunál lévő utaskísérők összegyűltek a pult túloldalán,

hogy nagyon türelmetlenül, grimaszolva meredjenek rá. A mögöttük lévő tábla már meg is változott, a következő londoni gépet jelzi, amely csak több mint három óra múlva indul, és Hadley hamar rájön, ő maga az egyetlen akadálya, hogy a kísérők nem élvezhetik ki a műszak végét.

– Sajnálom, kisasszony – mondja egyikük, az elnyomott sóhajtás ordít a hangjából. – Csak annyit tehetünk, hogy megpróbálunk helyet találni magának egy későbbi járaton.

Hadley savanyú képpel bólint. Az elmúlt néhány hétben titokban végig abban reménykedett, hogy pontosan ez történik, bár az általa elképzelt helyzetek bevallottan kissé drámaibbak voltak: egy repülős sztrájk, egy óriási vihar jégesővel, ágyhoz kötő influenza vagy épp kanyaró akadályozhatta volna meg, hogy elutazzon. Ezek bármelyike tökéletesen jó okot szolgáltatott volna arra, hogy ne legyen jelen, amikor az édesapja elvesz egy nőt, akivel Hadley még nem is találkozott.

A gépet négy perccel lekésni viszont kissé gyanús lehet, úgy tűnhet, mintha épp kapóra jönne neki, és Hadley nem igazán biztos benne, hogy a szülei nem őt hibáztatnák. Sőt, gyanítja, hogy ez is azon dolgok rövid sorába tartozna, amiben mindketten egyetértenek.

Hadley ötlete volt, hogy kihagyja az esküvő előtti vacsorát, és inkább a jeles alkalom reggelén érkezik Londonba. Több mint egy éve nem látta az édesapját, és nem volt biztos benne, hogy képes lenne egy helyiségben üldögélni az apjának kedves emberekkel – a barátaival és munkatársaival, a kis közösséggel, amelyet a lányától egy óceánra kiépített magának –, miközben azok lelkesen isznak a vőlegény egészségére és boldogságára, új élete kezdetére. Ha Hadley–n múlott volna, egyáltalán nem is menne az esküvőre, de mint kiderült, ez nem volt vita tárgya.

– Mégiscsak ő az apád – ismételgette Anya, mintha Hadley képes lenne ezt elfelejteni. – Ha nem mész el, később megbánod. Tudom, hogy nehéz ezt tizenhét évesen elképzelni, de higgy nekem: egy nap megbánnád.

Hadley nem olyan biztos benne. Az utaskísérő vad intenzitással püföli a számítógépe

billentyűzetét, gépelés közben csattogó foggal rágózik. – Szerencséje van! – mondja, és feltűnő mozdulattal kapja

fel a kezét a billentyűkről. – Találtam magának helyet a tíz huszonnégyes gépen. Tizennyolc A ülés. Ablak mellett.

Hadley szinte fél feltenni a kérdést, de azért megteszi: – Mikorra ér oda? – Holnap reggel kilenc ötvenötre – feleli az utaskísérő. Hadley látja maga előtt az aprólékosan kidolgozott kal

igráfiát a négy hónapja a fésülködőasztalán heverő esküvői meghívó vastag, elefántcsontszínű papírján. A szertartás holnap délben kezdődik, vagyis ha minden összejön – a gép menetrend szerint landol, Hadley gyorsan áthalad a vámon, a taxi gyors, a forgalom kicsi, tehát az időzítés végig tökéletes –, akkor még van esélye időben odaérni. De csak éppenhogy.

– Ennél a kapunál lehet majd beszállni, háromnegyed tíztől – mondta a kísérő, és átadja Hadley–nek a papírokat,

amelyeket szépen mind egy piros borítékba helyezett. – Kellemes repülést! Hadley az ablakhoz araszol, és szemügyre veszi az

egyhangú szürke széksort: a legtöbb ülést elfoglalták, a maradékból pedig a varrásnál kibuggyan a sárga töltelékanyag, akár egy sokat dédelgetett játék mackóból. Bőröndje tetejére ülteti a hátizsákját, és előhalássza a mobilját, majd megkeresi a telefonkönyvben az apja számát, aki egyszerűen „Tanár úr”–

ként szerepel. Hadley másfél évvel ezelőtt nevezte el így, nem sokkal azután, hogy kiderült, a férfi nem tér vissza Connecticutba, és az apa szó fájdalmasan erre emlékeztette, valahányszor elővette a telefonját.

Felgyorsul a szívverése, ahogy a telefon kicsöng; bár az apja még mindig elég gyakran hívja, Hadley csak párszor kereste őt.

Londonban majdnem éjfél van, és amikor az apja végre felveszi, reszelős a hangja, az álmosság vagy alkohol, esetleg mindkettő hatására lassan beszél.

– Hadley? – Lekéstem a gépet – közli azon az éles hangon, amelyet

manapság olyan magától értetődően vesz fel, valahányszor az apjával beszél, a vele szembeni általános nemtetszése mellékhatásaként.

– Mi? Hadley sóhajt, és megismétli: – Lekéstem a gépet. A háttérben hallja Charlotte mormolását, és azon nyomban

fellángol benne a harag. A szirupos e–mailek ellenére, amiket Charlotte azóta küldözget, hogy Apa megkérte a kezét – és amelyek tele vannak esküvői tervekkel, a párizsi útjuk fotóival meg könyörgéssel, hogy Hadley is vállaljon aktív szerepet a szervezésben, ráadásul mind túlbuzgó „sok–sok puszi”–val zárul (mintha egy sok vagy simán a puszi nem lenne elég) –, Hadley pontosan egy éve és kilencvenhat napja tartja magát azon ál áspontjához, hogy utálja a nőt. Charlotte hiába kérte fel koszorúslánynak, ennél jóval több kéne ahhoz, hogy meggondolja magát.

– Vettél másik jegyet? – kérdezi Apa. – A következő

járatra? – Igen, de csak tízre ér oda. – Holnap reggelre? – Nem, ma estére – feleli Hadley. – Üstökössel utazom. Apa erre ügyet sem vet. – Az késő. Nincs elég idő a szertartásig. Nem fogok tudni

érted menni – mondja, és tompa hang hallatszik, ahogy lefogja a kagylót, hogy suttogjon Charlotte–tal. – Talán megkérhetjük Marilyn nénit, hogy hozzon el.

– Milyen Marilyn nénit? – Charlotte nagynénjét. – Tizenhét éves vagyok – emlékezteti Hadley. – Egész

biztos, hogy képes leszek eltaxizni a templomhoz. – Nem is tudom – feleli Apa. – Először leszel Londonban… – Elhallgat, majd megköszörüli a torkát. – Szerinted anyád

nem bánná? – Anya nincs itt – válaszolja Hadley. – Gondolom, neki az

első esküvő elég volt. Csönd támad a vonal másik végén. – Semmi gond, Apa. Holnap találkozunk a templomban. Remélhetőleg nem kések sokat. – Rendben – feleli a férfi halkan. – Alig várom, hogy

lássalak! – Aha – mondja Hadley, képtelen viszonozni. – Holnap

találkozunk! Csak miután letették a telefont, döbben rá: meg sem

kérdezte, hogy sikerült a vacsora. Nem is biztos, hogy tudni akarja.

Egy hosszú percig csak áll ott, kezében a szorosan markolt telefonnal, és igyekszik nem arra gondolni, mi várja az óceán

túlpartján. A közeli perecesstand felől szálló illatoktól kissé hányingere támad, és mást se szeretne, csak leülni, de a kapu zsúfolásig van utasokkal, akik nem fértek el a terminál más részein. Nemzeti ünnep lesz a hétvégén, július negyedike, és a tévéképernyők időjárás–jelentést mutatnak, viharfelhőket az ország szívében. Az emberek kijelölik a területüket, úgy foglalják el a váróterem egyes részeit, mintha végleg oda akarnának költözni. Bőröndök csücsülnek üres székeken, egész családok telepednek egyes sarkokba, zsíros McDonald’s–os zacskók hevernek a földön. Ahogy átlép egy hátizsákján szunyókáló pasason, Hadley úgy érzi, nyomasztóan közel van a mennyezet, beszorítják a falak, hullámzik körülötte a tömeg, és ösztökélnie kell magát, hogy lélegezzen.

Amikor észrevesz egy üres helyet, arrafelé siet, átmanőverezi gurulós bőröndjét a cipők tengerén, és igyekszik nem arra gondolni, mennyire össze fog gyűrődni a lila selyemruha, mire holnap reggel megérkezik Londonba. Az eredeti terv szerint lett volna az esküvő előtt néhány órája elkészülni a szállodában, most azonban egyenesen a templomba kell majd rohannia. A jelenlegi összes aggodalma közül nem pont ez foglalkoztatja különösebben, de azért kicsit muris elképzelnie, mennyire elszörnyednek majd Charlotte barátnői; szerintük kétségkívül katasztrófának számít, ha az embernek nincs ideje fodrásszal megcsináltatni a frizuráját.

Hadley finoman szólva is megbánta, hogy elvállalta a koszorúslány szerepét, de nem tudott ellenállni Charlotte szűnni nem akaró e–mailezésének meg Apa vég nélküli könyörgésének, ráadásul meglepő módon még Anya is támogatta az ötletet.

– Tudom, hogy most nem nagyon vagy oda apádért –

mondta Anya –, és az biztos, hogy én sem. De tényleg szeretnéd majd úgy lapozgatni azt az esküvői fényképalbumot, talán egy nap a saját gyerekeiddel együtt, hogy bánod, amiért kimaradtál a nagy eseményből?

Ami azt illeti, Hadley nem hiszi, hogy valaha is megbánná, de felfogta, mit akart tőle mindenki, és az tűnt a legegyszerűbbnek, ha a kedvükben jár, még ha ez azt is jelenti, hogy el kell viselnie a hajlakkot, a kényelmetlen magassarkút, meg a szertartás utáni fotózást. Charlotte–ot egy rakat harmincas barátnője segítette az esküvő megszervezésében, és amikor megtudták, hogy egy amerikai tinédzser is csatlakozik a násznéphez, azonnal felvették az esküvői levelezőlistára, csak úgy záporoztak rá a felkiáltójelekkel teli e–mailek. És bár Hadley még nem is találkozott Charlotte–tal, sőt az elmúlt másfél évben mindent megtett, hogy ezt elkerülje, rengeteg, az esküvővel kapcsolatos témában megismerte a nő ízlését – olyan fontos kérdésekben, mint pántos szandál kontra zárt orrú cipő, illetve hogy legyen–e fátyolvirág a csokrokban; vagy ami a legborzalmasabb és a Hadley–t legjobban megviselő témát illeti: milyen fehérneműt kér Charlotte ajándékba a leánybúcsún. Hadley igazán elképesztőnek találta, mennyi e–mailezést vált ki egy esküvő. Tudta, hogy néhány nő Charlotte munkatársa az oxfordi egyetemi szépművészeti galériában, de csodálta, hogy ennyi levelezés mellett egyáltalán jut idejük munkára. Holnap kora reggel kellene találkoznia velük a szállodában, de úgy tűnik, kénytelenek lesznek nélküle becipzározni a ruhájukat, kifesteni a szemüket és becsavarni a hajukat.

Odakint majdnem teljesen besötétedett, csak a gépeket körvonalazó apró fényeket látni. Hadley ki tudja venni a

tükörképét az ablaküvegben: szőke haj, nagy szem, valamiért máris olyan elcsigázott és gyűrött, mintha most érkezne az utazásból. Bepréseli magát az üres székbe egy idősebb, újságot olvasó pasas és egy középkorú, kötögető nő közé. A férfi olyan hevesen lapozza az újságját, hogy Hadley azon se lepődne meg, ha az kiszállna a kezéből. Ránézésre nem tudja megállapítani, mit köt az asszony, akinek egy cica van a garbójára hímezve.

Még három óra – gondolja magában, ahogy magához öleli a hátizsákját, aztán rádöbben, hogy nem érdemes olyasmihez visszaszámolni, amitől ódzkodik; sokkal pontosabb ahhoz tartania magát, hogy még két nap. Még két nap, és újra itthon lehet. Még két nap, és úgy tehet, mintha mindez meg sem történt volna. Még két nap, és elmondhatja, túlélte a hétvégét, amitől mintha már hónapok óta tartana.

Elfordítja a hátizsákját az ölében, de nem kapcsol időben, hogy nem cipzározta be teljesen, így néhány holmija a földre hull. Hadley könnyen eléri a szájfényt meg a pletykalapokat, de mire feláll, hogy felvegye a vastag, fekete könyvet, amit az édesapjától kapott, a szemközt ülő fiú már felemelte a kötetet.

A fiú a borítóra pil ant, mielőtt visszaadná a könyvet, és Hadley látja, hogy megismerte a művet. Beletelik pár másodpercbe, mire rájön, hogy a srác most biztosan olyan embernek nézi, aki Dickenst olvas a reptéren, és majdnem közli vele, hogy bizony téved; ami azt illeti, hiába van meg nagyon régen a könyv, Hadley még ki sem nyitotta. De inkább csak mosolyog köszönetképpen, aztán feltűnően az ablak felé fordul, nehogy a fiúnak eszébe jusson beszélgetést kezdeményezni.

Mert Hadley most nem akar beszélgetni, még egy ilyen

vonzó sráccal sem. Sőt egyáltalán nem akar itt lenni. A rá váró nap olyan, akár egy élő, lélegző lény, ami ijesztő sebességgel vágtat felé, és mintha csak idő kérdése lenne, hogy két vállra fektesse. Az attól való félelem, ami a gépen – arról nem is beszélve, ami Londonban – vár rá, valós tüneteket okoz: Hadley mocorog a széken, rugózik a lábával, meg–megrándulnak az ujjai.

A mellette lévő pasas hangosan kifújja az orrát, majd nagy lendülettel ismét széttárja az újságot, és Hadley reméli, hogy nem fog a gépen is mellé kerülni. Hét óra hosszú idő, olyan nagy része az ember napjának, hogy nem lenne szabad a véletlenre bízni. Senkinek nem jutna eszébe egy ismeretlen partnerrel útra kelni, Hadley mégis rengetegszer utazott Chicagóba, Denverbe vagy Floridába egy vadidegen mellett ülve a repülőn, mintha kettesben szelték volna át az országot. A repülés már csak ilyen: az ember órákon át beszélgethetne valakivel úgy, hogy még a nevét sem tudja meg, kitálalhatná minden féltve őrzött titkát valakinek, akit soha nem lát viszont.

Ahogy a férfi a nyakát nyújtogatja, hogy elolvasson egy cikket, a karja Hadley–éhez ér, és a lány hirtelen felpattan, fél vállra kapva a hátizsákját. A kapu környéke még mindig zsúfolásig van emberekkel, és Hadley vágyódva néz az ablakra: bárcsak odakint lehetne a szabadban! Nem biztos benne, hogy képes még három órán át itt ülni, de elrettenti a gondolat, hogy a tömegben vonszolja a bőröndjét. Közelebb húzza a poggyászt a székhez, hogy az foglaltnak tűnhessen, majd a cicás garbót viselő hölgyhöz fordul.

– Elnézést, szemmel tartaná egy kicsit a bőröndömet? – kérdezi, mire az asszony kezében megdermed a kötőtű, és homlokráncolva néz fel Hadley–re.

– Azt nem szabad – feleli nyomatékosan. – Csak egy–két percről lenne szó – magyarázza Hadley, de

az asszony kis fejcsóválással elzárkózik a kéréstől, mintha képtelen lenne elviselni, hogy köze legyen bármihez, ami a bőrönddel történik.

– Majd én szemmel tartom! – szól a szemközt ülő fiú, és Hadley ránéz, most először nézi meg magának igazán. Sötét haja egy kicsit túl hosszú, és morzsák vannak a pólóján, de van benne valami rendkívüli is. Talán az akcentusa, amit Hadley britnek vél, vagy a szája rángása, ahogy igyekszik elfojtani a mosolyát. Hadley szíve mindenesetre meglepően nagyot dobban, amikor a fiú ránéz, mielőtt az asszonyra pillantana, aki rosszallóan húzza el a száját.

– Megszegik a törvényt – mormogja alig hallhatóan, és tekintete a két nagydarab biztonsági őrre vándorol, akik az ételudvar közelében álldogálnak.

Hadley visszanéz a fiúra, aki barátságosan mosolyog rá. – Nem érdekes – mondja a lány. – Inkább magammal

viszem. De azért köszi! Nekiáll összeszedegetni a holmijait, a hóna alá csapja a

könyvet, és a másik vállára kapja a hátizsákot. Az asszony alig húzza be a lábát, ahogy Hadley elhúzza előtte a bőröndöt.

Amikor a váróterem végébe ér, a színtelen szőnyeg linóleummal borított folyosóra vezet, és a bőrönd bizonytalanul meginog a kettőt elválasztó műanyag szegélyen. Egyik kerekéről a másikra billen, és ahogy Hadley megpróbálja két kerékre állítani, a könyv kicsúszik a hóna alól. Amikor lehajol, hogy felvegye, pulcsija is a padlón landol.

Na ne szórakozzunk! – gondolja Hadley, és kifúj az arcából egy hajtincset. Ám mire mindent összeszed és ismét a

bőröndjéért nyúl, az már nincs ott. Megpördülve döbbenten látja, hogy a fiú áll mellette, saját holmiját a vállára kapva. Hadley tekintete a srác kezére vándorol, amely az ő bőröndjének fogantyúját markolja.

– Mit csinálsz? – pislog a fiúra. – Úgy tűnt, elkelne neked a segítség. Hadley csak bámul rá. – És így biztosan nem szegjük meg a törvényt – teszi hozzá

a srác vigyorogva. Hadley megemeli a szemöldökét, mire a fiú kihúzza magát,

és kissé kevésbé tűnik magabiztosnak. Eszébe jut, hogy a srác talán el akarja lopni a poggyászát, de ha ez a terve, akkor nem jó lóra tett; szinte nincs is más a bőröndben, csak egy pár cipő meg egy ruha. Azoktól Hadley boldogan meg is szabadulna.

Egy hosszú percig csak áll ott, próbál rájönni, hogyan sikerült szert tennie egy saját teherhordóra. De a tömeg hullámzik körülöttük, Hadley vállát nyomja a hátizsák, és a fiú fürkész tekintetében magányt vél felfedezni, mintha mindennél jobban tartana attól, hogy most magára hagyják. És Hadley ezt nagyon is meg tudja érteni, így egy perc múlva beleegyezően bólint, a srác előredönti a bőröndöt a kerekeire, és elindulnak kettesben.

2

New York 19:12 London 00:12

A HANGOSBEMONDÓBÓL BEJELENTÉS SZÓL, hogy az egyik gépről eltűnt egy utas, és Hadley fejébe akaratlanul is szöget üt az ötlet: mi lenne, ha ő is ellógna a járatáról? De mintha csak olvasna a gondolataiban, az előtte haladó srác hátranéz, mintegy ellenőrizve, hogy még mindig megvan–e, és Hadley rádöbben: akármilyen váratlanul jött is a társaság, ezen a napon nagyon is örül neki.

Elhaladnak egy ablaksor előtt, amely a felszál ópályára néz, amin úgy sorakoznak a repülők, mintha díszfelvonulásra készülnének, és Hadley érzi, amint felgyorsul a szívverése a gondolatra, hogy hamarosan fel kell szállnia egy gépre. A világ összes szűk terét figyelembe véve, a legkisebb zug, hasadék vagy sarok sem tudja úgy remegésre bírni, mint egy repülőgép látványa.

Tavaly fogta el először ilyen szédítő aggodalom, a kalapáló szívverés, a gyomrot görcsbe rándító pánik. Egy aspeni szállodai szobában, miközben odakint sűrűn hullott a hó, az apja pedig a szomszédban telefonált, Hadley hirtelen úgy érezte, hogy a falak túl közel vannak hozzá, sőt egyre közelebb érnek, egy gleccser megállíthatatlanságával araszolnak egyre

közelebb. Csak állt ott, és igyekezett nyugodtan lélegezni, miközben a szívverése olyan hangosan lüktetett a fülébe, hogy szinte elnyomta Apa tompa hangját a fal túloldalán.

– Igen – mondta az apja –, és állítólag ma még tizenöt centi fog esni, úgyhogy holnapra tökéletes lesz.

Két teljes napja voltak Aspenben, gondosan igyekeztek úgy tenni, mintha ez a tavaszi szünet semmiben sem különbözött volna a korábbiaktól. Minden reggel korán keltek, hogy felmenjenek a hegyre, mielőtt túl zsúfolttá váltak volna a pályák, síelés után némán üldögéltek forró csokival teli bögréjükkel a szállodában, este a kandal ó előtt társasoztak.

Igazság szerint viszont olyan sok időt töltöttek azzal, hogy nem tették szóvá Anya hiányát, hogy egyikük sem bírt másra gondolni.

Egyébként is, Hadley már akkor is átlátott a szitán. A lány tudta, meg kell legyen az oka annak, hogy miután az apja fél évre Oxfordba ment költészetet oktatni, egyszer csak közölte: el akar válni. És bár Anya nem mondott neki ilyesmit – sőt Apát illetően szinte teljesen megkukult –, Hadley tudta, hogy a jó ok biztosan egy másik nő.

A szünetben akarta kérdőre vonni, a gépből kiszállva vádlón rámutatni, és választ követelni tőle, hogy miért nem jön haza.

De ahogy a reptéren szembe találta magát a rá váró apjával, rádöbbent, hogy teljesen máshogy fest: vöröses szakállt növesztett, ami nem illett sötét hajához, és mosolya olyan széles volt, hogy Hadley látta az összes koronáját. Mindössze hat hónapja nem látták egymást, de ez alatt az idő alatt az apja szinte idegenné vált, és csak akkor lett megint ismerős, amikor lehajolt Hadley–hez, hogy megölelje. A lány megérezte

cigarettafüstös, arcszeszes il atát, és hal otta reszelős hangját, ahogy azt mondta, menynyire hiányzott neki. És valamiért ettől még rosszabb lett a helyzet. Végül is nem a változásoktól szakad meg az ember szíve, hanem a megszokott apróságoktól.

Úgyhogy Hadley–nek inába szál t a bátorsága, az első két napon inkább csak figyelt és hallgatott, igyekezett térképként olvasni az apja arcvonásaiból, nyomokat keresett, amelyek megmagyarázhatnák, kis családjuk miért hullott váratlanul darabokra. Amikor Apa az előző ősszel elutazott Angliába, mind repestek az örömtől. Apa addig egy kis, nem elsőrangú connecticuti egyetemen oktatott, így az oxfordi tudományos ösztöndíj – a lehetőség, hogy a világ egyik legjobb irodalomtudományi tanszékén tanítson – mindannyiuk számára el enállhatatlannak tűnt. Hadley azonban épp akkor kezdte a tizediket, Anya pedig nem hagyhatta volna ott kis tapétaüzletét négy hónapra, ezért hát úgy döntöttek, ők ketten karácsonyig otthon maradnak, majd két hétre Apához utaznak Angliába, aztán mindhárman együtt jönnek haza.

Ebből persze semmi sem lett. Anya karácsonykor egyszerűen bejelentette, hogy változott

a terv, ők ketten Hadley nagyszüleinél ünnepelnek, Maine–ben. Hadley félig arra számított, hogy Apa meglepetésként ott

fogja várni őket, de a karácsonyestét csak Nagyival meg Nagypapával töltötték, na meg annyi ajándékkal, amiből kiderült, mindenki pótolni próbálta azt, ami hiányzik.

A karácsony előtti napokban Hadley többször fültanúja volt a szülei feszült telefonhívásainak, és a szellőzőn át hal otta az anyja sírását, de Anya csak a Maine–ből hazafelé autózás közben jelentette végül be, hogy elválnak Apával, aki még egy félévet Oxfordban marad.

– Először csak különválunk – mondta Anya, és tekintetét az útról Hadley–re kapta, aki dermedten ült, egyesével fogta fel az egyre rosszabb híreket: először, hogy Anya és Apa el fognak válni, aztán meg, hogy Apa nem jön vissza.

– Egy egész óceán választ el titeket – szólt halkan. – Hogy lehet ennél is jobban különválni?

– Jogilag – sóhajtott Anya. – Jogilag válunk külön. – Nem kéne előbb találkoznotok? Mielőtt meghoznátok egy

ilyen döntést? – Jaj, édesem! – mondta Anya, és levette a kezét a

kormányról, hogy megpaskolja Hadley térdét. – Szerintem ez rég el lett döntve.

Így aztán, alig két hónappal később, Hadley aspeni szállodájuk fürdőszobájában állt, kezében a fogkeféjével, és apja szomszédból beszűrődő hangját hallgatta. Egy másodperce még biztos volt benne, hogy Anya érdeklődik a hogylétük felől, és a szíve repesett a gondolatra. De aztán hal otta, hogy az apja egy másik nevet mond – Charlotte –, mielőtt lehalkította volna a hangját.

– Nem, nem hallja – mondta. – A fürdőszobában van. Hadley megdermedt, elképedt, hogy mikor lett az apja

olyan ember, aki külföldi nőkkel sugdolózik szállodai telefonon, aki síelni viszi a lányát, mintha ez még jelentene valamit, mintha ígéretet tenne vele, aztán meg visszatér az új életéhez, mintha mi sem történt volna.

Hadley közelebb lépett az ajtóhoz, csupasz lába fázott a csempén.

– Tudom – mondta Apa halkan. – Te is hiányzol nekem, édesem.

Hát persze – gondolta Hadley, és lehunyta a szemét. Hát

persze.Nem nyugtatta meg, hogy igaza lett; önmagában az semmit

sem ért. Érezte, hogy gyökeret ereszt benne a neheztelés magva. Olyan volt, akár egy barackmag, kicsi és kemény és el enálló, és biztos volt benne, hogy ez a keserűség sosem oldódik fel.

Hátralépett az ajtótól, érezte, hogy elszorul a torka, összeszűkül a mellkasa. A tükörben látta, hogy kipirul, és mintha a kis helyiség hője párásította volna el a szemét. A mosdó szélébe kapaszkodott, figyelte, ahogy elfehéredett az ökle, kényszerítette magát, hogy megvárja, amíg az apja befejezi a telefonálást.

– Mi a baj? – kérdezte Apa, mikor Hadley végre előkerült a fürdőszobából, szó nélkül elment mel ette, és ledobta magát az egyik ágyra. – Jól érzed magad?

– Persze – vágta rá Hadley. De másnap is megtörtént. Másnap reggel épp a földszintre mentek lifttel, máris

bemelegedve a sokrétegű síszerelésbe, amikor a felvonó élesen megrándult, majd hirtelen megállt. Csak két másik ember volt velük, és értetlenül néztek egymásra, majd Apa vállat vont, és a vészhívó gomb felé nyúlt.

– Hülye lift! Hadley csúnyán nézett rá. – Mármint hülye amcsi lift? – Tessék? – Semmi – motyogta, majd össze–vissza nyomogatta a

gombokat, és ahogy sorban felvillantak, egyre jobban elöntötte a pánik.

– Nem hinném, hogy ezzel bármit… – kezdte Apa, de

elhallgatott, amikor észrevette, hogy valami baj van. – Jól vagy?

Hadley a síkabátja nyakát húzogatta, aztán kicipzározta. – Nem – felelte, vadul vert a szíve. – Igen. Nem tudom. Ki

akarok jutni innen. – Mindjárt jön valaki – mondta Apa. – Addig nem

tehetünk… – Nem, Apa, én most rögtön ki akarok jutni! – vágott közbe

Hadley kissé dühöngve. Akkor szólította először Apának, mióta itt voltak Aspenben; addig alapvetően igyekezett kerülni a megszólítását.

A férfi körbenézett a szűk liftben. – Pánikrohamod van? – kérdezte, és úgy tűnt, egy kissé

maga is bepánikolt. – Esett már meg ilyen? Anyád tudja… Hadley a fejét rázta. Nem tudta biztosan, mi történik; csak

azt tudta, hogy most rögtön ki kell jutnia onnan. – Figyelj ide! – mondta Apa, ahogy megragadta a vállát, és

kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Egy perc, és itt lesznek, oké? Nézz rám! Ne is gondolj arra, hol vagyunk!

– Oké – motyogta Hadley összeszorított foggal. – Oké – mondta Apa. – Gondolj egy jó kis helyre! Valami

tágas térre. Hadley igyekezett csitítani tomboló elméjét, előhívni egy

megnyugtató emléket, de az agya nem volt hajlandó együttműködni. Az arca felhevülten bizsergett, nem bírt koncentrálni.

– Képzeld azt, hogy a tengerparton vagy! – mondta Apa. – Vagy ott az ég! Képzeld el az eget, jó? Gondolj arra, milyen

nagy, nem is látni a végét. Hadley lehunyta a szemét, és erőltette magát, hogy

elképzelje az óriási, végtelen kékséget, amelyet csak bárányfelhők tarkítanak itt–ott. A mélységét, a felfoghatatlan kiterjedését, hogy nem is lehet tudni, hol ér véget. Érezte, hogy lelassul a szívverése, és egyenletessé válik a légzése, kilazította izzadt öklét. Mire ismét kinyitotta a szemét, Apa lehajolt hozzá, szeme elkerekedett az aggodalomtól. Mintha egy örökkévalóságon át bámulták volna egymást, és Hadley rádöbbent, most először szánta rá magát, hogy az apja szemébe nézzen, mióta Aspenben voltak.

Egy perccel később a lift rázkódva mozgásba lendült, és Hadley fellélegzett. Ezután egy szót se szóltak egymáshoz a liftben, mindkettőjüket megrázta az eset, alig várták, hogy kimehessenek a szabadba, és az ég végtelen kékje alatt állhassanak.

Most, a zsúfolt terminál közepén állva, Hadley elkapja a pillantását az ablakról, a kifutópályán felhúzós játékként sorakozó repülőgépekről. Ismét görcsbe rándul a gyomra; mindig segít, ha az eget képzeli el az ember, kivéve, ha épp kilencezer méter magasan van a levegőben, ahonnan csak lefelé vezet az út.

Megfordulva azt látja, hogy a fiú vár rá, és még mindig markolja a bőröndje fogantyúját. Mosolyog, amikor Hadley utoléri, aztán kifordul a forgalmas folyosóra, és olyan nagyokat lép, hogy a lány sietve igyekszik nem lemaradni. Olyan erősen koncentrál a kék póló követésére, hogy amikor a fiú megáll majdnem beleszalad. Legalább tizenöt centivel magasabb

Hadley–nél, így le kell hajtania a fejét, hogy szóljon hozzá. – Meg se kérdeztem, hova mész. – Londonba – feleli, mire a srác felnevet. – Nem, úgy értem, most. Hova mész most? – Ja – dörzsöli a homlokát Hadley. – Igazából nem is

tudom. Talán vacsorázni. Én csak nem akartam még egy csomó

ideig ott ücsörögni. Ez nem egészen igaz; a mosdóba indult, de ezt nem akarja

bevallani a fiúnak. Nem tudja elviselni a gondolatot, hogy udvariasan várakozzon rá odakint, míg ő sorban áll a női WC–ben.

– Oké – feleli a srác, és ahogy lenéz rá, sötét haja a homlokába hull. Amikor elmosolyodik, Hadley észreveszi, hogy csak az egyik oldalon van gödröcskéje, és ez valahogy megnyerően egyenetlenné teszi a megjelenését. – Na, akkor most merre?

Hadley lábujjhegyre áll, körbeforog, hogy felmérje a lehetőségeket, de csak egy csomó borzalmas pizzázót meg hamburgerest lát. Nem biztos benne, hogy a fiú is vele eszik–e, de a lehetőség, hogy talán csatlakozik hozzá, kissé megnehezíti a választást; szinte érzi, ahogy a mellette álló srác rá vár, és Hadley egész testében megfeszülve igyekszik kiokoskodni, melyik kajáldában fenyegeti legkevésbé a veszély, hogy evés közben összemaszatolja a képét.

Mintha egy örökkévalóságba telne, mire rámutat egy néhány kapuval arrébb lévő kávézóra, és a fiú engedelmesen elindul felé, maga mögött húzva Hadley piros bőröndjét. Amikor odaérnek, megigazítja a vállára vetett poggyászt, és a kínálatra hunyorog.

– Jó ötlet – mondja. – A gépen vacak lesz a kaja. – Hova utazol? – kérdezi Hadley, ahogy beállnak a sorba. – Én is Londonba. – Tényleg? Hol ülsz? A fiú a farmerja hátsó zsebébe nyúl, és előhúzza a jegyét,

amely félbe van gyűrődve, egyik sarka beszakadt. – Tizennyolc C. – Én meg a tizennyolc A–n – mondja Hadley, mire a fiú

elmosolyodik. – Majdnem egymás mellett. Hadley a srác öltönyzsákjára biccent, amelyet még mindig a

vállán tart, egy ujját a fogasba akasztva. – Te is egy esküvőre mész? A fiú habozik, majd egy biccentés első feleként felrántja az

állát. – Én is – mondja Hadley. – Fura lenne, ha ugyanarra az

esküvőre utaznánk, mi? – Az nem valószínű – feleli a srác, fura pillantást vet rá, és

Hadley azonnal hülyének érzi magát. Hát persze, hogy nem ugyanarra az esküvőre mennek. Reméli, hogy a fiú nem olyannak nézi, aki azt hiszi, hogy London valami isten háta mögötti kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit. Hadley még soha nem hagyta el Amerikát, de azt azért tudja, hogy London óriási; szerény tapasztalata alapján elég nagy város ahhoz, hogy valaki nyomtalanul eltűnjön benne.

A fiú úgy fest, mint aki még valamit akar mondani, aztán inkább megfordul, és az étlap felé int:

– Tudod, mit szeretnél? Hogy tudom–e, mit szeretnék? – gondolja Hadley. Szeretne hazamenni.

Szeretné, ha az otthona olyan lenne, mint régen. Szeretné, hogy akárhova kell is utaznia, az ne az apja esküvője legyen.

Szeretne bárhol lenni, csak ezen a reptéren nem. Szeretné tudni a fiú nevét.

Egy másodperccel később felnéz a srácra. – Nem tudom – feleli. – Még nem döntöttem el.

3

New York 19:32 London 00:32

AHOGY EGY ÜRES ASZTALHOZ VISZI AZ ENNIVALÓT, Hadley látja, hogy hiába rendelte majonéz nélkül a pulykás szendvicsét, kibuggyan belőle a fehér trutymó, és felfordul a gyomra. Azt fontolgatja, vajon magába erőltesse vagy inkább kaparja le, és ezzel kockáztassa meg, hogy idiótának tűnik.

Végül az idiótának tűnést választja, ügyet sem vet a fiú felemelt szemöldökére, miközben olyan gondosan boncolja fel a vacsoráját, mintha tudományos kísérletet végezne.

Grimaszolva félreteszi a salátát és a paradicsomot, minden egyes kiszedett hozzávalót megszabadítva a rákenődött fehér szósztól.

– Nem semmi, ahogy levakarod – közli a fiú marhasültes szendviccsel teli szájjal, és Hadley magától értetődően bólint.

– Félek a majonéztől, úgyhogy az évek során nagy gyakorlatra tettem szert.

– Félsz a majonéztől? Hadley ismét bólint. – Szerintem a három–négy legfélelmetesebb dolog egyike. – És mi a többi? – kérdezte a fiú vigyorogva. – El se tudom

képzelni, mi lehetne rosszabb a majonéznél. – A fogorvos – vallja be Hadley. – Pókok. A sütő. – Félsz a sütőtől? Ezek szerint nem nagyon főzöl. – Meg a szűk terek – teszi hozzá a lány kicsit halkabban. A fiú oldalra dönti a fejét. – Na, és mit csinálsz a gépen? Hadley vállat von. – Összeszorítom a fogam, és remélem, hogy minden

rendben lesz. – Nem rossz taktika – nevet a srác. – Beválik? A lány nem válaszol, hirtelen kissé elfogja a rémület. Szinte

rosszabb, ha egy pillanatra elfeledkezik a félelméről, mert olyankor az mindig újult erővel tér vissza, akár egy tébolyult bumeráng.

– Hát – mondja a fiú az asztalra könyökölve a klausztrofóbia semmi a majonézfóbiához képest, és lám, azt milyen remekül legyőzöd! – A Hadley kezében lévő műanyag késre biccent, amit elborít a majonéz és a kenyérmorzsa. A lány hálásan mosolyog rá.

Evés közben a tekintetük a kávézó sarkában lévő tévére kalandozik, ahol újra és újra az időjárás–jelentést mutatják.

Hadley igyekszik a vacsorájára koncentrálni, de akaratlanul is lopva folyton a fiúra pillant, és a gyomra mindannyiszor görcsbe rándul, márpedig ennek semmi köze a szendvicsében maradt majonézhez.

Csak egyszer volt pasija, Mitchell Kel y: sportos, egyszerű és végtelenül unalmas alkat. Az elmúlt évben, tizenegyedikben szinte végig együtt jártak, és bár Hadley imádta az oldalvonalról figyelni őt a focipályán (ahogy a srác integetett neki meccs közben), és bár mindig örült, valahányszor meglátta

a suli folyosóján (és a fiú úgy megölelte, hogy felemelte a földről), és bár minden barátnőjének elsírta a bánatát, amikor röpke négy hónappal ezelőtt Mitchell szakított vele, rövid kapcsolatuk most a világ legnyilvánvalóbb tévedésének tűnik a számára.

Lehetetlen, hogy olyasvalaki tetszhetett neki, mint Mitchell, mikor olyan is van a világon, mint ez a fiú, aki magas és szikár, borzas a haja és megdöbbentően zöld a szeme, és egy pöttynyi mustár van az állán, akár az apró tökéletlenség, amitől egy festmény valahogy csak még szebb lesz.

Lehetséges, hogy az ember nem tudja, hogy mi a zsánere – hogy azt se tudja, van zsánere –, amíg hirtelen szembe nem

találja magát vele? Hadley a szalvétáját csavargatja az asztal alatt. Rádöbben,

hogy fejben egyszerűen „a brit srác”–ként utal a fiúra, úgyhogy végül áthajol az asztalon, félresöpörve a szendvicseik morzsáit, és megkérdezi a nevét.

– Tényleg – pislog rá a srác. – Ilyesmit illik az elején tisztázni. Oliver vagyok.

– Mint Twist? – Hűha! – feleli vigyorogva. – És még azt mondják, az

amerikaiak műveletlenek. Sértődést tettetve csúnya pillantást vet rá. – Nagyon vicces. – És téged hogy hívnak? – Hadley. – Hadley – ismétli egy bólintással. – Szép név. Ugyan csak a nevét dicsérte meg, Hadley–nek mégis

megmagyarázhatatlanul hízeleg a bók. Talán az akcentusa teszi, vagy az, hogy most mély érdeklődéssel néz Hadley–re,

de van benne valami, amitől úgy felgyorsul a lány szívverése, mintha meglepetés érte volna. És lehet, hogy pontosan erről is van szó: nagy meglepetés érte. Olyan sok energiát ölt az utazástól való rettegésbe, hogy eszébe sem jutott arra készülni, hogy valami jó is kisülhet belőle, teljesen váratlanul.

– Nem kéred a csemegeuborkát? – kérdezi a fiú előrehajolva, mire Hadley a fejét rázza, és felé tolja a tányérját az asztalon. A srác két falásra végez az uborkával, majd ismét hátradől. – Jártál már Londonban?

– Soha – feleli Hadley kissé túl nyomatékosan. Oliver felnevet. – Azért nem olyan rossz hely! – Nem, biztos nem olyan rossz – feleli Hadley az ajkát

harapdálva. – Te ott laksz? – Ott nőttem fel. – Na, és most hol laksz? – Hát, most már Connecticutban – válaszolja. – A Yale–re

járok. Hadley képtelen palástolni meglepetését. – Komolyan? – Mi van, talán szerinted nem úgy nézek ki, ahogy egy

Yale–re járó diáknak illik? – Nem az, csak a Yale olyan közel van. – Mihez? Hadley nem ezt akarta mondani, és most érzi, hogy elpirul. – Az otthonomhoz – feleli, majd sietve hozzáteszi: – Az

akcentusod miatt egyszerűen azt hittem… – Hogy egy londoni utcagyerek vagyok? A lány gyorsan a fejét rázza, mostanra teljesen zavarba jött,

de Oliver nevet.

– Csak poénkodok – mondja. – Most végeztem el az első évet a Yale–en. – Akkor hogyhogy nem utaztál még haza nyaralni? – Szeretek itt lenni – von vállat Oliver. – Ráadásul

elnyertem egy nyári kutatási ösztöndíjat, úgyhogy amúgy is itt kellett maradnom.

– Mit kutatsz? – A majonéz erjedési folyamatát. – Nem igaz! – mondja Hadley nevetve, mire Oliver a

homlokát ráncolja. – De igaz! – feleli. – Nagyon fontos kutatás. Tudtad, hogy a

majonézt az esetek huszonnégy százalékában vaníliafagylalttal ízesítik?

– Hát ez tényleg nagyon fontos kutatásnak hangzik – mondja Hadley. – De most komolyan, mit kutatsz? Egy férfi erősen meglöki Hadley székét, ahogy elmegy

mögötte, de bocsánatkérés nélkül siet tovább, és Oliver elvigyorodik.

– Az amerikai reptereken kialakuló zsúfoltságot. – Nagyon vicces! – csóválja a fejét Hadley. A forgalmas

folyosó felé néz. – De azért ha ki tudnál találni valamit ez ellen a tömeg ellen, azt nem bánnám. Utálom a reptereket.

– Tényleg? – kérdezi Oliver. – Én imádom őket. A lány egy pillanatra meg van győződve róla, hogy még

mindig csak szórakozik vele, de aztán rádöbben, hogy komolyan gondolja.

– Tetszik, hogy az ember van valahol, de igazából sehol. Viszont nem is kellene máshol lennie, nincs más dolga,

csak várni. Mintha… függőben lenne. – Hát, ez tényleg nem rossz – feleli Hadley, miközben

kólásdoboza nyitókájával játszik csak a nagy tömeg ne lenne. Oliver hátrasandít a válla fölött. – Nem mindig ilyen zavaró. – Engem mindig zavar. – Az induló és érkező gépeket

feltüntető képernyőkre pillant, amelyeken villogó zöld fények jelzik a késő és törölt járatokat.

– Még van időnk – mondja Oliver, és Hadley felsóhajt. – Tudom, de mivel lekéstem az eredeti járatomat, most

kicsit úgy érzem magam, mint az elítélt, aki kapott egy kis haladékot.

– A korábbi géppel kellett volna menned? Hadley bólint. – Mikor kezdődik az esküvő? – Délben – feleli, és a srác grimaszol. – Nem biztos, hogy odaérsz. – Tudok róla – válaszolja. – A tiéd mikor kezdődik? Oliver lenéz az asztalra. – Kettőre kell a templomban lennem. – Akkor simán odaérsz. – Aha – feleli. – Simán. Némán üldögélnek, mindketten az asztalt nézik, amíg

tompa telefoncsörgés nem hallatszik Oliver zsebéből. Előhalássza a mobilját, feszülten mered rá, ahogy egyre csak csörög, aztán végül láthatóan döntésre jut, és hirtelen feláll.

– Ezt mindenképp fel kell vennem – mondja Hadley–nek, és ellép az asztaltól. – Bocs!

A lány csak int. – Semmi gond! – mondja. – Menj csak! Figyeli, ahogy a fiú fülére szorított telefonnal elsétál, utat

vágva magának a tömegben. Oliver lehajtja a fejét, és mintha

kissé összehúzná magát, legörnyedt vállával meg behúzott nyakával most másmilyennek tűnik. Mintha egy visszafogottabb énje lenne annak a fiúnak, akivel Hadley eddig beszélgetett, így eltűnődik, ki lehet a vonal másik végén.

Eszébe ötlik, hogy akár Oliver barátnője is lehet, egy gyönyörű

és ragyogó diáklány a Yale–ről, aki trendi szemüveget meg gyapjúkabátot hord, és soha nem lenne olyan szétszórt, hogy négy perccel lekéssen egy repülőt.

Hadley–t meglepi, milyen gyorsan elhessegeti a gondolatot. Lepillant a saját telefonjára, rádöbben, hogy fel kéne hívnia

az anyját, és tudatnia vele, hogy későbbi géppel megy. Azonban görcsbe rándul a gyomra, ahogy eszébe jut,

miként váltak el: dermedt csöndben hajtottak a reptérre, aztán Hadley megbocsáthatatlan dolgokat mondott búcsúzóul. Tudja, hogy általában nem képes időben elhallgatni

– Apa régen mindig azzal viccelődött, hogy nincs szűrő az agya és a szája között –, de hogyan várhatnák el tőle, hogy racionálisan viselkedjen egy olyan napon, amitől hónapok óta retteg?

Ma reggel egész testében feszülten ébredt; görcsölt a nyaka és a válla, és tompa lüktetést érzett a tarkójában. Nem csak az esküvő miatt, vagy azért, mert hamarosan kénytelen lesz találkozni Charlotte–tal, akinek létezését mostanáig nagy erőkkel igyekezett letagadni; az gyötörte, hogy ezen a hétvégén családja hivatalosan is megszűnik.

Hadley tudta, hogy az élete nem valami Disney–film. A szülei soha nem fognak kibékülni. Az az igazság, hogy már nem is akarja, hogy kibéküljenek. Apa nyilvánvalóan boldog, és leginkább Anya is annak tűnik; több mint egy éve jár

Harrison Doyle–lal, a helyi fogorvossal. De mindezzel együtt ez az esküvő pontot tesz egy olyan mondat végére, amelynek még nem kellett volna véget érnie, és Hadley nem biztos benne, hogy képes nézni, ahogy ez megtörténik.

Végül azonban nem igazán volt más választása. – Mégiscsak ő az apád – mondogatta Anya. –

Nyilvánvalóan nem tökéletes ember, de fontos neki, hogy ott légy. Csak egy napról van szó, érted? Nem kér sokat.

Hadley azonban úgy érezte, Apa nagyon is sokat kér: hogy bocsásson meg neki, hogy töltsön vele több időt, hogy adjon egy esélyt Charlotte–nak. Apa csak kért és kért és kért, és soha nem adott semmit. Hadley legszívesebben vállon ragadta volna az anyját, és megrázta volna, hogy térjen észhez. Apa elárulta a belé vetett bizalmat, elárulta Anyát, elárulta a családjukat. És most egyszerűen elvesz egy másik nőt, mintha mindez mit sem számítana. Mintha sokkal könnyebb lenne mindent teljesen újrakezdeni, mint megpróbálni rendbe hozni a dolgokat.

Anya állította, hogy jobb lesz így. Mindhármuknak. – Tudom, hogy nehéz elhinni – mondogatta bosszantóan

higgadtan –, de jó, hogy így történt. Tényleg. Ha idősebb leszel, majd megérted.

Hadley azonban már most egész biztos benne, hogy megérti, és úgy sejti, az lehet a gond, hogy Anya még nem egészen fogta fel, mi történt. Ha az ember megégeti magát, nem azonnal érez fájdalmat, beletelik egy pillanatba, mire észleli a bajt. A karácsony utáni első hetekben Hadley éjszakánként ébren hallgatta az édesanyja sírását; Anya napokig egyáltalán nem is volt hajlandó megemlíteni Apát, aztán meg csak róla beszélt, és így tovább, aztán hathétnyi ingadozás után egyszer csak, váratlanul és felhajtás nélkül

átlendült a mélyponton, és azóta is olyan higgadt belenyugvást sugároz, hogy még most is megdöbbenti Hadley–t.

De a hegek nem múltak el. Harrison már háromszor megkérte a kezét, egyre kreatívabb körítéssel – először egy romantikus piknikkel, aztán a pezsgőbe rejtett jegygyűrűvel, végül vonósnégyessel a parkban –, de Anya újra és újra és újra nemet mondott. Hadley biztos benne, hogy azért, mert még mindig nem heverte ki teljesen az Apával történteket. Egy ilyen nagy veszteséget nem lehet úgy túlélni, hogy ne hagyjon nyomot.

Úgyhogy ma reggel, mikor már csak egy repülőút választotta el attól, hogy szembe kelljen néznie minden problémájuk forrásával, Hadley bal lábbal kelt fel. Ha minden olajozottan zajlott volna, rossz kedvének megnyilvánulása talán ki is merült volna néhány csípős megjegyzésben, meg némi morgolódásban, útban a reptér felé. Azonban arra kelt fel, hogy Charlotte üzenetet hagyott a hangpostáján, emlékeztetve, hányra várják a szállodában, hogy el tudjon készülni, és brit akcentusos csivitelése úgy felborzolta Hadley idegeit, hogy a napnak menthetetlenül befellegzett.

Később a bőröndje cipzárja persze megmakacsolta magát, Anya pedig nem hagyta, hogy elvigye azt a lógós fülbevalót, amit az esküvőn akart viselni. Anyja ezután nyolcvanötször kérdezte meg, elrakta–e az útlevelét. A pirítós megégett, Hadley összelekvározta a pulóverét, és amikor a drogériába hajtott, hogy vegyen egy kis üveg sampont, eleredt az eső, az ablaktörlő egyik szára pedig elromlott, így végül majdnem háromnegyed órát várt a benzinkúton egy pasas mögött, aki nem tudta, hogy kell ellenőrizni a kocsijában az olajszintet. És az óra egyre csak ketyegett az indulás ideje felé. így amikor

Hadley belépett a házba, és a konyhaasztalra dobta a kocsikulcsát, nagyon nem örült, hogy anyja nyolcvanhatodszorra is megkérdezte, elrakta–e az útlevelét.

– Igen! – csattant fel. – Elraktam az útlevelem. – Csak kérdeztem – mondta Anya a szemöldökét ártatlanul

megemelve, és Hadley lázadozva meredt rá. – Biztos nem akarsz a gépre is felterelni? – Ez meg mit jelentsen? – Vagy talán elkísérhetnél Londonba, hogy biztos le ne

lépjek. Anya kissé idegesen rászólt: – Hadley! – Most komolyan, miért csak nekem kelljen végignéznem,

ahogy elvesz egy másik nőt? Nem értem, miért kell mennem, azt meg pláne nem, hogy miért egyedül.

Anya elhúzta a száját, és látszott rajta, hogy csalódott benne, de Hadley–t ez addigra már nem is nagyon érdekelte.

Később makacs csöndben hajtottak a reptérre, az immár két hete zajló vita ráadásaként. És mire behajtottak a terminál elé, Hadley mintha egész testében bizsergett volna a felgyűlt feszültségtől.

Anya leállította a motort, de egyikük sem mozdult, hogy kiszálljon az autóból.

– Minden rendben lesz – mondta Anya halkan pár másodperccel később. – Komolyan.

Hadley felé fordult. – Apa megházasodik, Anya. Hogy lenne bármi is rendben? – Szerintem akkor is fontos, hogy ott legyél az… – Igen, tudom – vágott közbe Hadley élesen. – Már

említetted.

– Minden rendben lesz – ismételte Anya. Hadley fogta a pulcsiját, és kicsatolta a biztonsági övét. – Hát jó, de csak te tehetsz majd róla, ha bármi bajom esik! – Bajod? – kérdezte Anya fáradtan, mire Hadley – akiben

olyan harag zsibongott, amitől egyszerre érezte magát teljesen legyőzhetetlennek és elképesztően fiatalnak – kivágta a kocsiajtót.

– Mondjuk, ha lezuhan a gépem, vagy valami – mondta, azt sem tudva, miért, bár elkeseredett, frusztrált meg ijedt volt, és általában ebben az állapotban szaladnak ki az ember száján ilyenek, nem? – Akkor sikerül engem is a saját hibádból elvesztened, mint Apát!

Egymásra bámultak, a borzalmas, visszavonhatatlan szavak téglafallá álltak össze kettőjük között, és egy másodperccel később Hadley kiszállt az autóból, a vállára kapta a hátizsákját, aztán kiemelte a bőröndjét a hátsó ülésről.

– Hadley! – szólt Anya, ahogy kiugrott a túloldalon, és a motorháztető felett ránézett. – Ne légy ilyen…

– Felhívlak, ha odaértem! – mondta Hadley, és máris a terminál felé indult. Erezte, hogy anyja figyeli, amíg az épületbe nem ér, de valami gyönge ösztön, a rosszul értelmezett büszkeség nem engedte, hogy hátraforduljon.

Most, a kis reptéri kávézóban üldögélve hüvelykujja habozik a mobil hívásgombja fölött. Mély levegőt vesz, mielőtt lenyomja, szíve dübörög a kicsöngések közti szünetekben.

Még mindig visszhangzanak a fejében az anyjának mondott szavak; Hadley nem babonás természetű, de kis híján rosszul lesz attól, hogy ilyen meggondolatlanul egy repülőgép–szerencsétlenség lehetőségét emlegette közvetlenül azelőtt, hogy gépre kellene szállnia. Arra a járatra gondol, amin ülnie

kéne, ami mostanra már rég az óceán fölött jár, és erősen belémar a megbánás, reméli, hogy nem piszkált bele valahogy az időzítés és a véletlen titokzatos működésébe.

Bizonyos szempontból meg is könnyebbül, amikor anyja telefonja hangpostára kapcsol. Ahogy elkezd üzenetet hagyni, hogy megváltozott a terv, látja, hogy Oliver visszajön. Egy pillanatra úgy véli, ismerős az arckifejezése, arról a kínzó aggodalomról árulkodik, amit jelenleg maga is érez, ám amikor a fiú észreveszi, valami megváltozik rajta, ismét feltűnik korábbi énje, nyugodtnak és szinte vidámnak tűnik, gondtalan a mosolya, csillog a szeme.

Hadley a mondandója közepén elhallgat, és Oliver a lány mobiljára mutat, ahogy vállára veszi a csomagját, aztán hüvelykujjával a kapu felé bök. Hadley már nyitja a száját, hogy szóljon, csak egy perc, és végez, de Oliver már indul is a kapu felé, így a lány sietve befejezi az üzenetet.

– Úgyhogy felhívlak, mikor holnap odaérek – ígéri kissé remegő hangon. – És Anya, ne haragudj azért, amit mondtam, jó? Nem gondoltam komolyan.

Ahogy visszaér a kapuhoz, körbenéz, de sehol sem látja Oliver kék pólóját. Ahelyett, hogy az ideges utasok tömegében várna rá, elmegy a mosdóba, aztán az ajándékboltokban és újságosstandoknál nézelődik, nyugtalanul mászkál a terminálon, amíg el nem jön a beszállás ideje.

Ahogy beáll a sorba, Hadley rádöbben, olyan fáradt, hogy szinte már szorongani sem bír. Mintha már napok óta itt lenne, és rengeteg félelmetes dolog vár még rá: a szűk utasfülke, a pánik, hogy nincs hova menekülni. Aztán az esküvő meg a parti, a Charlotte–tal való találkozás, és több mint egy év után viszontlátni Apát. Most azonban semmi mást nem akar, csak

bedugni a fülhallgatóját, lehunyni a szemét, és aludni. Szinte csodának tűnik, hogy csak fel kell ülnie a gépre, és útnak indulhat, átszelheti az óceánt minden további erőfeszítés nélkül.

Amikor a sor elejére érve átadja a jegyét az utaskísérőnek, a bajszos férfi rámosolyog:

– Csak nem fél a repüléstől? Hadley nagy erőfeszítéssel ellazítja a kezét, ugyanis olyan

szorosan markolta bőröndje fogantyúját, hogy elfehéredett az ökle. Szomorkásán mosolyog.

– Inkább a földet éréstől – vallja be, de aztán mégis a gép fedélzetére lép.

4

New York 21:58 London 02:58

MIRE OLIVER MEGJELENIK A FOLYOSÓ VÉGÉN, Hadley már az ablak mellett ül becsatolt övvel, miután bőröndjét gondosan elhelyezte az ülések feletti csomagtartóban. Az elmúlt hét percben folyamatosan úgy tett, mintha nem érdekelné, mikor jön meg a fiú, és lekötné a figyelmét, hogy az ablakból látható gépeket számolgatja, meg az előtte lévő ülés támlájának mintáját tanulmányozza. Valójában azonban csak Oliverre várt, és amikor végre megérkezik a sorukra, Hadley érzi, hogy elpirul, csak azért, mert hirtelen fölé magasodik, és azzal a féloldalas vigyorával néz le rá. Ismeretlen felvillanyozódás tölti el Oliver közelében, és óhatatlanul azon rágódik, hogy vajon a fiú is érez–e ilyet.

– Elvesztettelek szem elől a terminálon – mondja Oliver, és Hadley–nek sikerül egy biccentéssel jeleznie, örül, hogy végül megtalálta.

Oliver a csomagtartóba emeli az öltönyzsákját, mielőtt beülne mellé a középső ülésre, esetlenül helyet keresve túl hosszú lábának, befészkelve magát a kíméletlen karfák közé.

Hadley rápillant, szíve dörömböl, hogy hirtelenjében ilyen közel került a fiúhoz, hogy az lazán közvetlenül mellé ült le.

– Csak egy percre maradok – dől hátra Oliver, amíg nincs itt senki más.

Hadley rádöbben, hogy fejben máris azt fogalmazza, hogyan meséli majd el a barátnőinek, hogy találkozott a gépen egy érdekes akcentusú, vonzó sráccal, akivel egész úton beszélgettek. Ugyanakkor gyakorlatiasabb énje tart attól, hogy úgy menjen holnap reggel az apja esküvőjére Londonban, hogy egy szemhunyásnyit sem aludt. Mert hogyan is aludhatna, ha egy ilyen srác ül mellette? Könyöke Hadley–ét súrolja, térdük majdnem összeér; még az illata is szédítő, dezodor és sampon csodálatos, fiús keveréke.

Oliver előhúz a zsebéből néhány holmit, egy maréknyi apróban kotorászik, míg nem talál egy szöszökkel borított, csomagolt cukorkát, amit először Hadley–nek ajánl fel, aztán maga kapja be.

– Milyen régi az? – kérdezi a lány grimaszolva. – Ősrégi. Azt hiszem, még akkor halásztam ki egy cukorkás

bödönből, amikor legutóbb otthon voltam. – Hadd találjam ki! – mondja Hadley. – Most épp azt

kutatod, milyen sokáig áll el a cukorka. Oliver vigyorog. – Olyasmi. – De komolyan, mit kutatsz? – Az szigorúan titkos – feleli a fiú véresen komoly képpel. – És te kedves lánynak tűnsz, úgyhogy nem szeretném,

hogy meg kelljen ölnöm téged. – Hű, de nagyon rendes vagy – feleli Hadley. – Legalább

azt mondd meg, mi a szakod! Vagy az is titkos? – Valószínűleg a pszichológiát választom majd – feleli

Oliver. – De még nem döntöttem el.

– Aha! – feleli Hadley. – Szóval ezért szórakozol velem megállás nélkül.

Oliver felnevet. – Szerinted szórakozom, szerintem kutatok. – Ezek szerint jobb, ha vigyázok, mit mondok, hiszen

folyamatosan analizálsz. – Ez igaz – mondja Oliver. – Rajtad tartom a szemem. – És mire jutottál? A fiú maga elé nézve mosolyog. – Korai megmondani. Egy idős asszony áll meg mögötte a soruknál, és a jegyére

hunyorog. Virágos ruha van rajta, és ősz haja olyan vékony szálú, hogy egyenesen a fejbőréig látni. Kissé remegő kézzel mutat az ülések feletti számokra.

– Azt hiszem, a helyemen ülsz – mondja a jegye sarkát gyűrögetve, mire Oliver olyan gyorsan pattan fel, hogy beveri a fejét a légkondicionáló panelbe.

– Bocsánat! – mondja, ahogy igyekszik kikecmeregni a néni helyéről, begörcsölt végtagjaival nehezen mozog a szűk helyen. – Csak egy percre ültem oda.

A néni jól megnézi magának, aztán Hadley–re pillant, és szinte látják, ahogy szöget üt a fejében egy gondolat, vizenyős szeme sarkában elmélyülnek a ráncok.

– Ó! – mondja, és halk tapsra üti össze a tenyerét. – Nem láttam rögtön, hogy együtt vagytok. – A külső székre ejti a táskáját. – Maradjatok csak! Jó lesz nekem ez az ülés is.

Oliver úgy fest, mint aki igyekszik visszatartani a nevetést, Hadley azonban aggódik, amiért elvesztette a helyét, hiszen ki akarna hét órát utazni középső ülésen? De ahogy a néni óvatosan leereszkedik a durva borítású székre, Oliver

megnyugtatóan Hadley–re mosolyog, és a lány aggodalma ellenére kicsit megkönnyebbül. Mert igazság szerint most, hogy Oliver mellette van, el sem tudná képzelni az utat nélküle.

Most, hogy Oliver itt van, Hadley attól tart, hogy az egész óceánt úgy átszelni, hogy ül köztük valaki, szinte kínzás lenne.

– Na és – kérdezi a néni, miközben a táskájában matat, majd füldugót húz elő –, hogy találkoztatok?

Gyorsan egymásra pillantanak. – Akár el tetszik hinni, akár nem – mondja Oliver –, egy

reptéren ismerkedtünk meg. – Milyen csodás! – kiáltja a néni, teljesen elragadtatottan. – És hogy történt? – Nos – kezdi Oliver, és kicsit kihúzza magát a széken –,

ami azt illeti, egész gálánsán felajánlottam neki, hogy segítek vinni a bőröndjét. Aztán szóba elegyedtünk, egyik dolog követte a másikat…

Hadley vigyorog. – És azóta is mindig ő viszi a bőröndömet. – Így viselkedik egy igazi úriember – mondja Oliver túlzott

szerénységgel. – Főleg egy igazán gáláns úriember. A néninek láthatóan tetszik a történet, mosolygó arcát

elborítják az elmélyülő ráncok. – Szépen egymásra találtatok. Oliver mosolyog. – Egymásra találtunk. Hadley meglepődik, milyen erővel éled fel benne a

kívánság: bár igaz lenne az egész! Bár több lenne, mint egy történet. Bár az ő történetük lenne.

Ám Oliver ismét felé fordul, és megtörik a varázs. A fiú

tekintete szinte ragyog a vidámságtól, ahogy azt nézi, Hadley is ugyanolyan viccesnek találja–e a helyzetet. Sikerül kis mosolyt erőltetnie az arcára, mielőtt Oliver ismét a nénihez fordul, aki nekiáll elmesélni, hogyan ismerkedett meg a férjével.

Ilyesmi nem történik meg csak úgy – gondolja Hadley. A valóságban nem. Vele nem.

– …a legkisebb gyermekünk pedig negyvenkét éves – mondja a néni Olivernek. Az asszony nyakán a bőr laza

redőkben lóg, zseléként remeg, valahányszor megszólal, és Hadley automatikusan megérinti a saját nyakát, végighúzza hüvelyk– és mutatóujját a torkán. – És augusztusban lesz ötvenkét éve, hogy egy pár vagyunk.

– Nahát! – mondja Oliver. – Ez bámulatos. – Nem nevezném bámulatosnak – pislog a néni. – Nagyon

is könnyű, ha az ember megtalálja a párját. A folyosón már senki nem jár, csak a légiutas–kísérők, akik

fel–alá mászkálva ellenőrzik, hogy be vannak–e kapcsolva a biztonsági övék. A néni kivesz egy vizesflakont a táskájából, és kiderül, hogy ráncos tenyerében egy altatótablettát tart.

– Az én koromban – mondja – ötvenkét év ötvenkét percnek tűnik. – Hátrahajtja a fejét, és lenyeli a tablettát.

– És ugyanígy, ha az ember fiatal és szerelmes, egy hétórás repülőút kész örökkévalóságnak tűnhet.

Oliver a térdén dobol, amit az előtte lévő ülésnek támasztott.

– Remélem, nem fog annak tűnni – viccelődik, de a néni csak mosolyog.

– Biztosan így lesz – mondja, és gondosan bedugaszolja a fülét a sárga dugókkal. – Kellemes utat!

– Viszont! – mondja Hadley, de a néni feje már oldalra is

billent, és szinte azonnal horkolni kezd. A gép vibrál a lábuk alatt, ahogy nagy morajlással

beindulnak a motorok. Az egyik légiutas–kísérő hangja szól a hangosbeszélőből, emlékezteti őket, hogy tilos a dohányzás, és hogy mindenkinek ülve kell maradnia, amíg a kapitány le nem kapcsolja az öveket bekapcsolni feliratú világító jelzést. Egy másik utaskísérő bemutatja, hogyan kell használni vészhelyzet esetén a mentőmellényt és az oxigénmaszkot, beszéde monoton, üres és automatikus, az utasok túlnyomó többsége ügyet sem vet rá, újságjukat vagy magazinjukat nézegetik, kikapcsolják a mobiljukat és kinyitják a könyvüket.

Hadley kiveszi az előtte lévő ülés hátán lévő zsebből a fóliabevonatú útmutatót vészhelyzet esetére, és homlokráncolva nézegeti a rajzolt férfiakat és nőket, akik furcsamód vidáman menekülnek egy sor rajzolt gépből. Oliver mellette elfojt egy kacajt, és Hadley felnéz rá.

– Mi van? – Semmi, csak még sosem láttam senkit, aki tényleg

elolvasta volna az ilyen útmutatókat. – Na – feleli a lány –, akkor nagy szerencséd van, hogy

mellettem ülsz. – Mármint úgy általában? Hadley vigyorog. – Hát, kimondottan vészhelyzet esetén. – Remek – feleli Oliver. – Teljes biztonságban érzem

magam. Kíváncsi vagyok, hogy cipelsz majd ki a magad százötven centijével, miután a kényszerleszállás során beverem a fejem az előttem lévő ülésbe, és elájulok.

Hadley elkomorodik. – Ezzel ne is viccelj!

– Bocs! – feleli Oliver, és közelebb húzódik hozzá. Hadley térdére teszi a kezét, olyan öntudatlanul, hogy úgy tűnik, csak akkor veszi észre, mit csinált, amikor a lány meglepetten lenéz, ahogy megérzi a lábán Oliver tenyerének melegét. A fiú elrántja a kezét, maga is kissé döbbentnek látszik, aztán megrázza a fejét. – Nem lesz semmi baj. Nem gondoltam komolyan.

– Semmi gond – mondja Hadley halkan. – Általában nem vagyok ilyen babonás.

Odakint néhány neonsárga mellényt viselő férfi köröz a hatalmas repülő körül, és Hadley az ablakhoz hajolva nézi őket. Az öregasszony köhög álmában, és mindketten felé fordulnak, de miután megrebben a szemhéja, megint békésen alszik.

– Ötvenkét év – mondja Oliver, és halkan füttyent. – Lenyűgöző. – Nem is tudom, hogy hiszek–e a házasságban – szól

Hadley, mire a fiú meglepettnek tűnik. – Nem egy esküvőre mész éppen? – De igen – bólint Hadley. – Na, épp ez az. Oliver értetlenül néz rá. – Nem kéne ez a nagy felhajtás, hogy átrángatják a

vendégeket a fél világon, csak hogy mindenki lássa, milyen szerelmesek. Ha össze akarják kötni az életüket, csak tessék.

De ez két emberről szól, ennek elégnek is kéne lennie. Mire a nagy cirkusz? Miért kell mindenkinek az orra alá dörgölni?

Oliver az állát dörzsölgeti, láthatóan nem nagyon tudja, mit is gondoljon.

– Úgy hangzik, mintha az esküvőben nem hinnél – mondja végül. – Nem magában a házasságban.

– Jelenleg egyikért sem nagyon vagyok oda. – Nem is tudom – mondja Oliver. – Szerintem mindkettő jó

dolog. – Nem az – erősködik Hadley. – Csak műsor az egész. Ha az

ember komolyan gondol valamit, nem kellene bizonygatnia. Az egésznek sokkal egyszerűbbnek kéne lennie. Jelentenie kellene valamit.

– Szerintem jelent is – mondja Oliver halkan. – Az ember ígéretet tesz vele.

– Lehet – feleli Hadley, és képtelen elfojtani a sóhajtását. – De nem mindenki tartja meg azt az ígéretet. – A még mindig mélyen alvó nénire pillant. – Nem minden

pár bírja ötvenkét évig, akik meg igen, azoknál nem az számít, hogy egyszer kiálltak egy csomó ember elé, és megfogadták, hogy úgy lesz. Az a fontos, hogy végig kitartottak egymás mellett. Még a legnagyobb bajban is.

Oliver felnevet. – Házasság: a legnagyobb baj esetére! – De komolyan – erősködik Hadley. – Máskülönben

honnan tudod, hogy jelent valamit? Ha nincs, aki kitart melletted, és a nehéz időkben is fogja a kezed?

– Tehát ennyi? – kérdezi Oliver. – Se esküvő, se házasság, csak valaki, aki fogja a kezed, mikor rosszra fordulnak a dolgok?

– Ennyi – bólint Hadley. Oliver elképedve csóválja a fejét. – Kinek az esküvőjére mész? A volt pasidéra? Hadley–ből erre akaratlanul is nevetés tör elő. – Mi van? – A volt pasim az ideje nagy részét videojátékozással tölti,

a maradékot meg pizzafutárkodással. Vicces vőlegényként elképzelni.

– Azt hittem, kicsit még fiatal vagy ahhoz, hogy tényleg legyen volt pasid, akin élcelődhetsz.

– Tizenhét vagyok! – méltatlankodik Hadley, és Oliver megadóan emeli fel a kezét.

A gép lassan elgurul a kaputól, és Oliver közelebb hajol Hadley–hez, hogy kinézzen az ablakon. Jelzőfények ragyognak a földön, ameddig a szem ellát, mintha az égboltot tükröznék, csillagképekké varázsolják a kifutópályákat, amelyeken több tucat repülő várja a sorát. Hadley összekulcsolja a kezét az ölében, és mély levegőt vesz.

– Na – mondja Oliver, ahogy ismét hátradől –, szépen a sűrűjébe vetettük magunkat, mi?

– Hogy érted? – Hát csak úgy, hogy az igaz szerelem definíciója olyasmi,

amiről nem háromórányi, hanem kábé három hónapnyi ismeretség után szokás beszélgetni.

– A néni szerint – biccent Hadley Oliver jobbja felé – három óra három évnek tűnhet.

– Na igen, a szerelmespároknak. – Igaz. Szóval nekünk nem. – Ez az – helyesel Oliver vigyorogva. – Nekünk nem. Egy

óra az egy óra. És teljesen rosszul fogtunk az egészhez. – Miért? – Mert már ismerem a házassággal kapcsolatos érzéseidet,

viszont az igazán fontos kérdésekről még nem is beszéltünk, mint például hogy mi a kedvenc színed vagy a kedvenc ételed.

– A kék és a mexikói kaja. Oliver bírálón bólint.

– Elfogadható. Nekem a zöld és a curry. – Curry? – fintorog Hadley. – Tényleg? – Na! – mondja Oliver. – Ne ítélkezz! És a többi? Az utasfülkében tompítják a világítást felszállás előtt, a

motor felpörög alattuk, és Hadley lehunyja a szemét, csak egy pillanatra.

– Milyen többi? – Kedvenc állat? – Nem tudom – nyitja ki ismét a szemét. – A kutya? Oliver a fejét rázza. – Túl unalmas. Mondj egy másikat! – Akkor az elefánt. – Komolyan? Hadley bólint. – Hogyhogy? – Gyerekként nem tudtam a kopott plüsselefántom nélkül

aludni – meséli a lány, nem is tudja, honnan jutott ez most eszébe. Talán mert hamarosan viszontlátja az apját, vagy talán csak mert a gép beindult alatta, és akár egy gyerek, egy régi, megnyugtató, ismerős tárgyra vágyik.

– Nem vagyok biztos benne, hogy az kedvenc állatnak számít.

– Nyilvánvalóan nem találkoztál még Elefánt Úrral. Oliver felnevet. – Ezt a nevet teljesen egyedül találtad ki? – Bizony ám! – feleli Hadley, és elmosolyodik, ahogy

felidézi a plüssállatot. Fényes fekete szeme volt, puha, lelógó füle, szálakból befont farka, és mindig megvigasztalta Hadley–t. Akár zöldséget kel ett ennie, vagy viszketős harisnyát húznia, akár a lábujját verte be, vagy fájós torokkal nyomta az ágyat,

Hadley mindig számíthatott Elefánt Úrra. Az évek során szegény elvesztette fél szemét és a farka nagy részét; Hadley sírt rajta, letüsszentette meg ráült, de mégis, ha bármikor bármi baja volt, Apa egyszerűen megsimogatta a fejét, és az emeletre irányította.

– Itt már csak az elefánt segíthet! – mondogatta ilyenkor, és Elefánt Úr valahogy mindig segített is. Hadley csak most döbben rá, hogy Apa talán nagyobb szerepet játszott a megoldásban, mint a kis elefánt.

Oliver vidáman nézi. – Akkor se vagyok meggyőződve róla, hogy számít. – Felőlem! – mondja Hadley. – Neked mi a kedvenc

állatod? – A fehérfejű rétisas, Amerika címerállata. Hadley felnevet. – Nem hiszem el! – Nem? – kap a szívéhez Oliver. – Talán bűn szeretni egy

állatot, ami mellesleg a szabadság egyik szimbóluma? – Most már csak gúnyolódsz rajtam. – Talán egy kicsit – vigyorog a fiú. – De beválik? – Mi, hogy egyre nagyobb késztetést érezzek, hogy

szájkosarat rakjak rád? – Nem – feleli Oliver halkan. – Hogy eltereljem a

figyelmed. – Miről? – A klausztrofóbiádról. Hadley hálásan mosolyog rá. – Egy kicsit – mondja. – Bár addig nem olyan vészes, amíg

fel nem szállunk. – Hogyhogy? – kérdi Oliver. – Az égben aztán bőven van

tág tér. – Kiút viszont nincs. – Aha – mondja a fiú. – Szóval kiutat keresel. Hadley bólint. – Mindig. – Ez várható volt – sóhajt Oliver drámaian. – A lányok

mindig ezt mondják nekem. Hadley felkacag, aztán ismét lehunyja a szemét, ahogy a

gép felgyorsul, nagy robajjal száguld végig a kifútópályán. Hátrabillennek az ülésben, ahogy a lendület a gravitációval

vetekszik, a gép hátrafelé dől, majd – miután a kerekek még egyszer, utoljára a földhöz verődnek – felszáll, akár egy óriási fémmadár.

Hadley megmarkolja a karfát, ahogy egyre magasabbra repülnek az éjszakai égen, és a jelzőfények alattuk pontokból szőtt hálóvá zsugorodnak. Pattogni kezd a füle, ahogy emelkedik a nyomás, és az ablakra szorítja a homlokát, előre retteg a pil anattól, amikor áthatolnak a legalsó felhőrétegen, és teljesen eltűnik alóluk a föld, amikor már semmi más nem veszi körül őket, csak az óriási, végtelen égbolt.

Ahogy kinéz az ablakon, a parkolók és lakótelepek körvonalai egyre távolodnak, minden kezd egybefolyni. Hadley figyeli, ahogy a világ megváltozik, új formákba olvad, az utcai lámpák narancssárga fénye elhalványul, az autópálya hosszú szalagnak tűnik. Kihúzza magát, homlokát hűsíti a plexiüveg, ahogy igyekszik semmit nem szem elől téveszteni. Nem is annyira a repüléstől fél, mint a sodródástól. De most még elég alacsonyan vannak, hogy lássa az alattuk lévő épületek kivilágított ablakait. Most itt van mellette Oliver, és megóvja a felhőktől.

5

New York 22:36 London 03:36

ALIG NÉHÁNY PERCE REPÜL A GÉP, amikor Oliver nyilván úgy ítéli, most már nem lesz baj, ha ismét szól hozzá. Ahogy meghallja a szorosan mellette ülő fiú hangját, Hadley érzi, hogy görcsei enyhülnek, és ujjanként szépen ellazítja a kezét is.

– Egyszer – mondja Oliver – éppen július negyedikén repültem Kaliforniába.

Hadley picit felé fordítja a fejét. – Derült éjszaka volt, és útközben látni lehetett a sok

tűzijátékot, ahogy szétrobbantak alattunk, apró kis lobbanásnak tűntek.

A lány ismét az ablakhoz hajol, zakatoló szívvel bámul az alattuk elterülő ürességbe, a teljes semmibe. Lehunyja a szemét, és megpróbál inkább tűzijátékot elképzelni.

– Ha nem tudtuk volna, mi az, biztosan ijesztő lett volna, de így idefentről egész szép volt, néma és apró fényjáték. Furcsa volt elképzelni, hogy az ugyanaz a nagy robbanás, amit a földről látni. – Egy másodpercre elhallgat.

– Gondolom, minden csak nézőpont kérdése. Hadley rendesen felé fordul, az arcát fürkészi.

– Ezt megnyugtatónak szántad? – kérdezi, de nem rosszindulatúan. Egyszerűen csak kíváncsi, mi volt a történet mondandója.

– Nem, nem igazán – feleli Oliver szégyenlős mosollyal. – Mindössze a figyelmedet akartam megint elterelni. A lány elmosolyodik. – Köszönöm. Van más sztorid? – Egy csomó – büszkélkedik Oliver. – Lyukat tudnék

beszélni a hasadba. – Hét órán át? – Állok elébe! – feleli a fiú. A gép most már egyenesen repül, és amikor Hadley

szédülni kezd, igyekszik az előtte ülő utasra koncentrálni: a férfinak nagy füle van, a feje búbján pedig ritkás haja; annyira még nem, hogy kopasznak lehetne nevezni, de épp eléggé, hogy látszik, meg fog kopaszodni. Mintha Hadley a jövőbe nyerne bepillantást, és eltűnődik, vajon mindenkin vannak–e ilyen árulkodó jelek, titkos ismertetők arról, hogy milyen emberré válnak majd egyszer. Gondolta volna például bárki is, hogy a soruk szélén ülő néni egy nap már nem ragyogó kék tekintettel néz a világra, hanem hályogos szemével mindent csak homályosan lát? Vagy hogy a tőlük átlósan ülő bácsinak egyik kezével fognia kell majd a másikat, hogy az ne rángatózzon?

De Hadley igazából az édesapjára gondol. Azon tűnődik, hogy az apja megváltozott–e. A gépen száraz és áporodott a levegő, csípi az orrát. Lehunyja égő szemét, és pár másodpercre visszatartja a

lélegzetét, mintha víz alatt lenne, amit nem is nehéz elképzelni, ahogy átúsznak a határtalan éjszakai égen. Pislogva kinyitja a

szemét, és hirtelen kinyújtja a kezét, lerántja az ablak műanyag rolóját. Oliver felhúzott szemöldökkel pillant rá, de egy szót sem szól.

Hadley–t váratlanul és kellemetlenül megrohanja egy emlék egy apjával közös repülésről, még évekkel ezelőttről, bár most már nem tudja biztosan, hány éve lehetett. Felidézi, hogy az apja szórakozottan piszkálta a rolót, leengedte, aztán felhúzta, újra és újra, le és fel, amíg a sorukban ülő utasok előre nem hajoltak összevont szemöldökkel és elhúzott szájjal. Amikor a biztonsági öv lámpáját végre lekapcsolták, Apa felpattant az ülésről, lehajolt Hadley–hez, hogy egy puszit nyomjon a homlokára, aztán kikecmergett mellőle a széksorok közti folyosóra. Két órán át mászkált fel–alá a szűk folyosón az első

osztálytól egészen a mosdókig, időnként megállt a helyüknél, hogy lehajoljon Hadley–hez, és megkérdezze, mit csinál, hogy van, mit olvas, aztán megint elment. Úgy festett, mint aki a buszra vár türelmetlenül.

Apa mindig is ilyen nyughatatlan lett volna? Hadley–nek fogalma sincs.

Most Oliverhez fordul. – Na és apukád sokszor meglátogat? – kérdezi, mire a fiú

kissé riadtan néz rá. Hadley visszamered rá, saját magát is meglepte a kérdés. Oliver szüleire akart rákérdezni: „A szüleid sokszor meglátogatnak?” Szinte öntudatlanul csúszott ki az apukára vonatkozó kérdés.

Oliver a torkát köszörüli, és az ölébe ejti a kezét, biztonsági öve végét gyűrögeti.

– Csak az anyukám jött el – válaszolja. – Év elején elkísért. Muszáj volt szépen megágyaznia nekem, mielőtt az

amerikai egyetemre bízott volna.

– Ez édes – mondja Hadley, és igyekszik nem az édesanyjára gondolni, pláne nem a korábbi veszekedésükre. –

Anyukád aranyosnak hangzik. Várja, hogy Oliver többet is mond, vagy esetleg érdeklődik

Hadley családja felől, hiszen ez magától értetődő témának tűnik, ha két embernek nincs hova mennie, van viszont több óra szabadideje. Azonban a fiú nem szól, csak ujjával követi az előttük lévő ülés hátára hímzett feliratot: ülés közben KÉRETIK BEKAPCSOLNI A BIZTONSÁGI ÖVET.

Az egyik magasban lévő fekete tévéképernyő kivilágosodik, és a hangosbemondó bejelenti, hogy hamarosan filmet vetítenek. Egy kacsacsaládról szóló animációs film, amit Hadley éppenséggel már látott, és amikor Oliver felnyög, legszívesebben letagadná a dolgot. De aztán oldalra fordul, és bírálóan méregeti a srácot.

– Nincs a kacsákban semmi rossz – közli vele, és Oliver a szemét forgatja.

– A beszélő kacsákban? Hadley elvigyorodik. – Énekelnek is. – Hadd találjam ki! – mondja Oliver. – Te már láttad. A lány felemeli két ujját. – Kétszer is. – Ugye tudod, hogy ötéveseknek szól? – Képzeld, öttől nyolcéves korig ajánlott. – És te hány éves is vagy? – Elég idős ahhoz, hogy értékeljem úszóhártyás lábú

barátainkat. – Te – nevet akaratlanul is Oliver – tiszta lökött vagy! Akár

Április Bolondja!

– Álljon meg a menet! – mondja Hadley, és tettetett elborzadással néz rá. – Az csak nem valami… rajzfilmfigura?

– Nem, zsenikém. Lewis Carroll híres művének, az Alice Csodaországban– nak egy szereplője. De most legalább ismét kiderült, milyen remekül beválik az amerikai közoktatás.

– Na! – üti gyengéden mellbe Hadley, olyan ösztönös gesztussal, hogy pillanatnyi habozás nélkül teszi meg, csak utólag gondolja át. Oliver nagyon jókedvűen mosolyog rá.

– Úgy tudom, neked is egy amerikai egyetemre esett a választásod.

– Igaz – feleli. – Azonban brit lévén kipótolhatom az oktatásotok hiányosságait az eleve magas intelligenciámnak és megnyerő modoromnak köszönhetően.

– Aha – mondja Hadley. – A megnyerő modorod. Azt mikor lesz szerencsém megtapasztalni?

Oliver szája mosolyra görbül. – Nem vitte a reptéren egy srác helyetted a bőröndödet? – Ja, tényleg – dobol Hadley az állán az ujjával. – Az a srác. Nagyon jó fej volt. Kíváncsi vagyok, hova tűnhetett. – Egyébként pontosan ezzel foglalkozom – vigyorog

Oliver. – Ez a nyári kutatási témám. – Micsoda? – A személyiségzavar tizennyolc éves férfiaknál. – Naná – mondja Hadley. – Az egyetlen dolog, ami még a

majonéznél is félelmetesebb. Legnagyobb meglepetésére egy légy jelenik meg a füle

közelében, Hadley hiába igyekszik elhessegetni. Egy másodperc múlva ismét a közelben zümmög, idegesítő köröket ró a fejük körül, akár egy hajthatatlan műkorcsolyázó.

– Kíváncsi vagyok, vett–e jegyet – mondja Oliver. – Valószínűleg potyautas. – Szerencsétlen flótásnak fogalma sincs, hogy egy másik

országban fog kikötni. – Igen, ahol mindenki furán beszél. Oliver integetve igyekszik elűzni a legyet. – Szerinted azt hiszi, hogy nagyon gyorsan repül? – kérdezi

Hadley. – Mint amikor az ember a futószalagszerű izéken megy? Biztos örül, hogy milyen sebesen halad.

– Nem tanultál fizikát? – forgatja a szemét Oliver. – Minden relatív. Csak a gépen belüli sebessége számít, a földhöz nem lehet mérni.

– Jól van na, okostóni. – A legyecske életében ez a nap se más, mint az összes

többi. – Kivéve, hogy útban van Londonba. – Igaz – ráncolja kicsit a homlokát Oliver. – Azt kivéve. Egy légiutas–kísérő megy végig a félhomályos folyosón,

több tucat fülhallgató lóg a karjáról, akár a cipőfűzők. A sorukhoz érve áthajol a néni fölött, és suttogva, de nagyon hangsúlyosan megkérdezi:

– Parancsolnak fülhallgatót? Mindketten a fejüket rázzák. – Nem kérek, köszönöm – mondja Oliver, és ahogy a hölgy

a következő sorhoz lép, a zsebébe nyúl, előveszi az iPodját, és kihúzza belőle a fülhal gatót. Hadley az ülés alá nyúl a hátizsákjáért, keresgéli benne a saját fülhallgatóját.

– Le ne maradjunk a kacsákról! – poénkodik, de Oliver nem figyel. Érdeklődve nézi a nagy rakás könyvet és magazint, amit Hadley előszedeget, ahogy a táskájában turkál.

– Szóval azért rendes irodalmat is olvasol – mondja a fiú, ahogy kézbe veszi a Közös barátunk elnyűtt kötetét. Óvatosan, szinte tisztelettudóan lapozgatja a könyvet. – Imádom Dickenst.

– Én is – bólint Hadley. – De ezt még nem olvastam. – Kár – mondja Oliver. – Ez az egyik legjobb műve. – Hallottam róla. – Valaki nagyon is olvasta. Nézd csak a behajtott sarkokat! – Édesapámé – vallja be Hadley homlokráncolva. – Tőle

kaptam. Oliver felnéz, becsukja az ölében tartott könyvet. – És? – És most magammal viszem Londonba, hogy visszaadjam

neki. – Úgy, hogy el sem olvastad? – Úgy, hogy el sem olvastam. – Ha jól sejtem, ez bonyolultabb, mint amilyennek hangzik. Hadley bólint. – Jól sejted. Apa Aspenben adta neki a könyvet, Hadley akkor látta

legutóbb. Hazafelé tartottak, épp sorba álltak volna a reptéri biztonsági el enőrzéshez, amikor az apja a táskájába nyúlt, és előhúzta a vastag fekete kötetet a maga gyűrött, elsárgult lapjaival, a szamárfüles oldalak mintha hiányos kirakósok lettek volna.

– Gondoltam, ez tetszene neked – mondta, de mosolyában kétségbeesés bujkált. Mióta Hadley kihallgatta a Charlotte–tal való telefonhívását, mióta végre felfogta a teljes igazságot, alig szólt az apjához. Egyedül az járt a fejében: csak érjen már haza, ahol összegömbölyödhet a kanapén, az édesanyja ölébe

fektetheti a fejét, és kieresztheti a könnyeket, amelyeket addig visszafojtott; nem akart mást, csak sírni és sírni és sírni, amíg már nem maradt miért könnyet hullatni.

De most még Apával volt, aki furcsa szakállt növesztett, új tweedzakóban feszített, a szívét pedig az óceán túlpartján hagyta. Ahogy feléje nyújtotta a könyvet, keze megereszkedett a súlya alatt.

– Ne aggódj! – mondta halovány mosollyal. – Nem verseskötet.

Hadley végre átvette tőle, lenézett a fedelére. Nem volt rajta borítólap, csak fekete alapon a cím: Közös barátunk.

– Ez most nem könnyű – mondta Apa, és egy kicsit elcsuklott a hangja. – Már nem tudok olyan gyakran olvasmányt ajánlani neked. De egyes könyvek annyira fontosak, hogy nem szabad elveszniük ebben az egészben. –

Tétován kettőjükre intett, mintha ezzel akarná meghatározni, hogy mi az a bizonyos egész.

– Kösz – mondta Hadley, és a karjába fogta a könyvet, azt ölelte, hogy az apját ne kelljen. Hogy ennyi maradt kettőjük kapcsolatából – ez a feszélyezett, előre megbeszélt találkozó, ez a szörnyű csend –, többnek tűnt, mint amit el bír viselni, és olyan igazságtalan volt, hogy majdnem elsírta magát. Apa hibája volt minden, ő tehetett az egészről, de mégis, Hadley iránta érzett gyűlölete a szeretet legrosszabb formája volt, kínzó vágyakozás, értelmetlen remény, amitől csak úgy dörömbölt a szíve. Tudomásul kellett vennie, hogy elszakadtak egymástól, két külön kirakós két külön darabja lettek, és a világon semmi nem fogja már összeilleszteni őket.

– Látogass meg hamarosan, jó? – kérte Apa, ahogy a karjába zárta, és Hadley a mellkasába bólintott, mielőtt

elhúzódott volna. De tudta, hogy nem fogja meglátogatni. Esze ágában sem volt elutazni hozzá. Még ha hajlandó is lett volna megfontolni, ahogy Anya és Apa remélték, teljesen lehetetlennek tűnt számára a szervezés. Mégis mit várnak tőle, töltse ott a karácsonyt, itt meg a húsvétot? Mindössze néhány nagyobb ünnepen meg nyaranta egy hétre lássa az apját, ami csak annyira elég, hogy a férfi új életének töredékeibe nyerjen bepillantást, egy olyan világ apró szeletkéibe, amelyben neki nincs hely? És közben maradjon le az édesanyja életének ezen pillanatairól? Az anyja töltse egyedül a karácsonyt, pont ő, aki nem tehet semmiről?

Hadley arra jutott, hogy így nem lehet élni. Talán ha több ideje lenne, vagy ha az idő képlékenyebb lenne; ha egyszerre két helyen lehetne, párhuzamosan élhetne két életet; vagy még egyszerűbb lenne, ha Apa szimplán hazajönne. Mert Hadley számára nem létezett köztes megoldás: mindent vagy semmit akart, logikátlanul és irracionálisan, bár a szíve mélyén tudta, hogy a semmi túl nehéz, a minden pedig lehetetlen.

A síelésből hazatérve felrakta a könyvet egy polcra a szobájában. De nemsokára áthelyezte, néhány másik kötet mögé dugta az íróasztala sarkán, onnan aztán az ablakpárkányra került; a nehéz kötet körbevándorolta a szobát, míg végül a szekrény alján kötött ki, ma reggelig ott is maradt.

Most pedig Oliver lapozgatja, ujjai pörgetik az oldalakat, amelyekre hónapok óta rá se nézett senki.

– Az ő esküvőjére megyek – mondja Hadley halkan. – Apukáméra. Oliver bólint. – Ó! – Hát, igen.

– Gondolom, akkor ez nem nászajándék. – Nem – feleli Hadley. – Inkább gesztusnak mondanám. Vagy talán tiltakozásnak. – Dickenses tiltakozó akció – fontolgatja Oliver. – Érdekes. – Valahogy úgy. A fiú még mindig az oldalakat lapozgatja, időnként megáll,

hogy elolvasson pár sort. – Lehet, hogy meg kéne tartanod. – Bármikor kivehetem a könyvtárból. – Nem csak arra értettem. – Tudom – feleli Hadley, és ismét lenéz a könyvre. Megpillant valamit, ahogy Oliver lapoz, és gondolkodás

nélkül megragadja a fiú csuklóját. – Várj, állj meg! Oliver felemeli a kezét, és Hadley elveszi a könyvet az

öléből. – Mintha láttam volna valamit – mondja, és hunyorogva

visszalapoz néhány oldalt. Elakad a lélegzete, amikor megpillant egy aláhúzott mondatot, a vonal egyenetlen, a tinta elhalványult. A létező legegyszerűbb jelzés: semmit sem írtak a margóra, nem hajtották be az oldal sarkát. Egyetlen sor, elrejtve a könyv sűrűjében, egy reszketeg tol vonással aláhúzva.

Mindazok után, ami történt, amit Hadley az apjának mondott, meg amit nem mondott, még annak ellenére is, hogy vissza akarja adni neki a könyvet (mert az ember így üzen valamit a másiknak, nem valami eldugott, aláhúzott idézettel egy régi regényben), most dübörög a szíve a gondolatra, hogy talán eddig nem vett észre valami fontosat. És most itt van előtte az oldalon, feketén–fehéren tárul elé.

Oliver a lányt nézi, süt a kérdés az arcáról, úgyhogy Hadley

mormogva felolvassa a szavakat, végigfuttatva az ujját a vonalon, amit biztosan az apja húzott.

– „Jobb részesülni valami jóban, de aztán elveszíteni, mint ha soha nem is lett volna részünk benne?”

Amikor Hadley felnéz, tekintetük egy röpke másodpercre találkozik, mielőtt mindketten elkapnák a pillantásukat. A fejük feletti képernyőn kacsák táncolnak, lubickolnak a tavacska szélén, boldog kis otthonukban, és Hadley lehajtja a fejét, hogy megint elolvassa a mondatot, ezúttal magában, aztán becsapja a könyvet, és visszadugja a hátizsákjába.

6

New York 00:43 London 05:43

HADLEY ALSZIK: gondolataiban sodródik, álmodik. Agya apró, legmélyebb zugában – amely még mindig döngicsél, bár a lány egész testében elernyedt a fáradtságtól – elképzeli, hogy egy másik gépen van, azon, amiről lekésett. Három órával ez előtt a repülő előtt jár, és egy középkorú, bajszos férfi mellett ül, aki folyamatosan csak prüszköl meg izeg–mozog, ahogy átszelik az Atlanti–óceánt, egy szót sem szól az egyre csak szorongó Hadley–hez. A lány az ablakhoz nyomja a tenyerét, odakint az üvegen túl nincs semmi, de semmi, de semmi.

Felriad, kinyitja a szemét. Arra ébred, hogy Oliver arca alig néhány centire van az övétől, a fiú éber és nyugodt, tekintete megfejthetetlen. Hadley ijedten a szívéhez kap, mielőtt rádöbben, hogy feje a fiú vállán nyugszik.

– Bocs – motyogja, és elhúzódik. A repülőn mostanra szinte teljes a sötétség, mintha minden utas aludna, még a tévéképernyőt is kikapcsolták. Hadley kiszabadítja bizsergő csuklóját kettőjük közül, és az órájára hunyorít, ami nem túl praktikusan még mindig New York–i időre van állítva.

Végigfuttatja ujjait a haján, aztán oldalvást Oliver pólójára sandít, megnyugodva látja, hogy nem nyálazta össze, főleg,

mert a fiú egy szalvétát nyújt felé. – Ez meg minek? A fiú a szalvétára biccent, és amikor Hadley ismét lepillant,

látja, hogy Oliver lerajzolta rá az egyik kacsát a filmből. – Ez a megszokott alkotási módszered? – érdeklődik

Hadley. – Szalvétára tollal? Oliver mosolyog. – Baseballsapkát meg tornacipőt is rajzoltam rá, hogy

igazán amerikainak tűnjön. – Milyen figyelmes tőled! Bár mi inkább edzőcipőnek

mondjuk – feleli Hadley, de a mondat vége ásításba fullad. Berakja a rajzot a hátizsákjába. – Nem szoktál aludni a

repülőn? A fiú vállat von. – Általában szoktam. – De most nem? A fejét rázza. – Úgy tűnik, most nem. – Bocs – ismétli Hadley, de Oliver legyint. – Békésnek tűntél. – Pedig nem érzem magam annak – feleli Hadley. – De

valószínűleg jó, hogy most aludtam, legalább nem holnap fogok a szertartás közben.

Oliver is az órájára néz. – Mármint ma. – Ja – mondja Hadley, majd grimaszol. – Koszorúslány

vagyok. – Remek. – Nem, ha lekésem a szertartást. – Hát, legalább a bulira biztos odaérsz.

– Az igaz – ásít ismét Hadley. – Alig várom, hogy egy–magamban üldögéljek, és nézzem, ahogy apám egy olyan nővel táncol, akivel még nem is találkoztam.

– Még nem találkoztatok? – kérdezi Oliver. – Nem. – Hűha! – mondja a fiú. – Ezek szerint nem vagytok valami

jóban. – Én meg apám? Régen nagyon is jóban voltunk. – Aztán mi történt? – Aztán a hülye országod elnyelte szőröstül–bőröstül. Oliver apró, bizonytalan nevetést hallat. – Azért ment Angliába, hogy egy félévet Oxfordban

oktasson – meséli Hadley. – És aztán nem jött vissza. – Ez mikor történt? – Majdnem két évvel ezelőtt. – És akkor találkozott ezzel a nővel? – Ráhibáztál. Oliver a fejét csóválja. – Borzasztó. – Az – mondja Hadley, bár ez a szó olyan jelentéktelen,

hogy közel sem képes elárulni, mennyire borzasztó volt az egész, mennyire borzasztó még mindig. Bár Hadley már ezerszer, ezernyi embernek elmesélte a történetet hosszabban, valamiért most úgy érzi, Oliver talán jobban megérti, mint bárki más. Talán amiatt, ahogy a fiú ránéz, tekintetével egyenesen Hadley szívébe döf. Tudja, hogy mindez nem valóság, csak a közelség illúziója, a néma és sötét repülő által gerjesztett hamis bizalom, de ezt se bánja. Legalább most valódinak érződik.

– Gondolom, szörnyen megviselt – mondja Oliver. – Meg

anyukádat is. – Hát, igen. Kezdetben Anya az ágyból is alig kelt fel. De

aztán gyorsabban túllépett rajta, mint én. – Hogyan? – kérdezi Oliver. – Hogy lehet ezen túllépni? – Nem tudom – vallja be Hadley. – Tényleg úgy hiszi, hogy

mindkettőjüknek jobb így. Hogy így kellett lennie. Neki is van új párja, Apának is van új párja, és most mindketten boldogok.

Csak én nem repesek az örömtől. Azért pláne nem, hogy találkoznom kell Apa új párjával.

– Bár annyira nem is új. – Főleg mert már nem annyira új. Ettől tízszer olyan feszült

és kínos az egész, és erre vágyom legkevésbé. Magam előtt látom, ahogy belépek a fogadásra egyes–egyedül, és mindenki engem bámul. A hatásvadász amerikai leányt, aki nem volt hajlandó megismerkedni az új mostohaanyjával. – Hadley fintorog. – Mostohaanya. Istenem!

Oliver összevonja a szemöldökét. – Szerintem nagy bátorságra vall. – Micsoda? – Hogy elmész. Hogy szembenézel vele. Hogy továbblépsz. Bátor dolog. – Nem érzem annak. – Azért, mert most benne vagy a sűrűjében – mondja

Oliver. – De majd meglátod. Hadley elgondolkodva fürkészi. – Na, és te? – Hogyhogy én? – Gondolom, te feleannyira se rettegsz a mai naptól, mint

én?

– Ebben nem lennék olyan biztos – mondja Oliver dermedtem Eddig közel ült Hadley–hez, egész testével felé fordult, de most ismét elhúzódik, csak egy picit, de ahhoz eléggé, hogy a lány észrevegye.

Hadley előrehajol, ahogy a fiú hátra, mintha valami láthatatlan erő kapcsolná össze őket. Az apja esküvője nem volt számára valami vidám téma, Hadley mégis beszélt róla, úgyhogy most Oliverén a sor.

– Meglátogatod a szüléidet, amíg odahaza vagy? A fiú bólint. – Az biztos remek lesz – mondja Hadley. – Jóban vagy

velük? Oliver kinyitja a száját, aztán be is csukja, ahogy az italos

kocsi feléjük gördül a folyosón, az összekoccanó üdítősdobozok zörögnek, az üvegek csörögnek. Miután elhalad a soruk mel ett, az utaskísérő megál ítja és lefékezi a kocsit, majd nekik hátat fordítva elkezdi itallal kínálni a mellettük lévő sorban ülőket.

Olyan gyorsan történik, hogy Hadley szinte észre sem veszi: Oliver a farmerja zsebébe nyúl egy érméért, amelyet egy gyors csuklómozdulattal a folyosóra dob. Aztán áthajol az alvó nénin, bal kézzel megragadja az aprót, jobbjával pedig lopva a kocsiba nyúl, és amikor kihúzza, két miniatűr Jack Daniel’s–es üveget markol. Az érmével együtt zsebre vágja őket, mindössze másodpercekkel azelőtt, hogy a légiutas–kísérő feléjük fordul.

– Parancsolnak valamit? – kérdezi a nő, tekintete átsuhan Hadley rémült arckifejezésén, Oliver kipirult képén, és a sor végén nagyokat szuszogó öregasszonyon.

– Én nem – nyögi ki Hadley.

– Én sem – mondja Oliver. – Kösz, megvagyunk! Miután a légiutas–kísérő visszafordul a kocsihoz, és eltolja

tőlük, Hadley tátott száj al Oliverre mered. A fiú előhúzza az üvegeket, és egyet neki ad, a másikról meg egy vállrándítással lecsavarja a kupakot.

– Bocs – mondja. – Csak gondoltam, ha már kitárgyaljuk a családunkat, akkor jólesne egy kis whisky.

Hadley a kezében lévő üvegre pislog. – Ezt le is fogod dolgozni, vagy mi? Oliver elvigyorodik. – Tízévnyi kényszermunkára gondolsz? – Inkább valami olyasmire, hogy elmosogathatnád a

piszkos edényeiket – viccelődik Hadley, és visszaadja neki az üveget. –

Vagy cipelhetnél poggyászt. – Feltételezem, te úgyis fogsz velem poggyászt cipeltetni – mondja Oliver. – Nyugi, hagyok egy tízest az ülésen, mikor

elmegyünk. Nem akartam kockáztatni, hogy ne szolgáljanak ki, bár tizennyolc vagyok, és most már közelebb kell, hogy legyünk Londonhoz, mint New Yorkhoz. Szereted a whiskyt?

Hadley a fejét rázza. – Kóstoltad már? – Nem. – Kóstold meg! – kínálja neki ismét az üveget. – Csak egy

kortyot. A lány lecsavarja a kupakot, és a szájához emeli az üveget,

már akkor grimaszol, mikor az illata megcsapja az orrát: durva, füstös, túlságosan erős. A folyadék égeti a torkát, ahogy lecsúszik, és Hadley olyan hevesen köhög, hogy könny szökik a szemébe. Rácsavarja a kupakot az üvegre, és visszaadja

Olivernek. – Mintha megnyaltam volna egy tábortüzet – fintorog. – Borzalmas. Oliver nevetve issza ki a maga üvegét. – Na jó, most már megvolt a whisky – mondja Hadley. – Ezek szerint végre beszélhetünk a családodról? – Miért érdekel? – Miért ne? A fiú felsóhajt, bár inkább nyögésnek hangzik. – Lássuk csak! – szól végül. – Három bátyám van… – Ők Angliában laknak? – Úgy van. Három bátyám van, akik Angliában laknak –

mondja Oliver, ahogy lecsavarja a másik üveg whisky kupakját. – Mit mondjak? Apám nem volt valami lelkes, hogy a Yale–t választottam Oxford helyett, de anyukám nagyon örült, mert ő is Amerikában járt egyetemre.

– Ezért nem utazott veled apukád az év elején? Oliver szomorú pillantást vet rá, mintha bárhol máshol

szívesebben lenne, mint itt, aztán ledönti a maradék whiskyt. – Te aztán rengeteget kérdezel. – Elmeséltem neked, hogy apám elhagyott minket egy

másik nőért, és hogy több mint egy éve nem láttam – mondja Hadley. – Ne kéresd magad! Tuti nincs az a családi dráma, ami rosszabb lehet ennél.

– Ezt nem is mesélted – mondja Oliver. – Hogy ilyen rég nem láttad apukádat. Csak arról tudtam, hogy még nem találkoztál a nővel.

Most Hadley–n a sor, hogy fészkelődjön a széken. – Telefonon szoktam beszélni Apával – mondja. – De még

mindig annyira haragszom rá, hogy nem akarok találkozni vele.

– Ezt ő is tudja? – Hogy haragszom rá? Oliver bólint. – Hát persze – feleli Hadley, majd felnéz a srácra. – De most nem rólam van szó, nem emlékszel? – Csak érdekesnek találom – mondja Oliver –, hogy ilyen

nyíltan felvállalod előtte is. Az én családomban mindig mindenki feszült valami miatt, de soha senki nem mond ki semmit.

– Talán kéne. – Talán. Hadley rádöbben, hogy suttogóra fogták a hangjukat, közel

hajoltak egymáshoz az árnyékban, amelyet az előttük ülő férfi olvasólámpájának sárga fénye kelt. Szinte olyan, mintha kettesben lennének, mintha bárhol lehetnének, egy parki padon vagy egy étteremben, kilométerekkel alattuk, két lábbal stabilan a földön. Elég közel van Oliverhez, hogy lássa a kis heget a szeme fölött, az állánál kiütköző borostát, elképesztően hosszú szempilláit. Azon kapja magát, hogy hátradől, pedig nem is igazán akar, és Olivert mintha megriasztaná a hirtelen mozdulat.

– Bocsánat! – mondja, ahogy kihúzza magát, és elvonja a kezét a karfáról. – Elfeledkeztem a klausztrofóbiádról. Biztos pocsékul vagy.

– Nem – csóválja a fejét Hadley. – Ami azt illeti, egyelőre nem vészes.

Oliver az ablakra biccent, a roló még mindig le van húzva. – Szerintem akkor is segítene, ha kilátnál. Még én is

szűknek érzem a teret így elsötétített ablakkal. – Apától tanultam egy trükköt – meséli Hadley. – Mikor

először rosszul lettem, ő mondta, hogy képzeljem el az eget. De az csak akkor segít, ha az ég felettem van. – Vagy úgy – mondja Oliver. – Értem. Mindketten elhallgatnak, és ölbe tett kezüket bámulják,

ahogy eluralkodik a csönd. – Régen féltem a sötétben – szólal meg végül Oliver. – És

nem csak pici gyerekként. Majdnem tizenegy voltam, mire elmúlt.

Hadley felpillant, nem tudja, mit mondjon erre. Oliver arca kisfiúsabbnak tűnik, kevésbé szögletes, szeme kerekebb. A lány egyszeriben erős késztetést érez, hogy megfogja a kezét, de visszafogja magát.

– A bátyáim örökké cikiztek, valahányszor bementem egy szobába, lekapcsolták a villanyt, aztán röhögtek rajtam. Apám meg egyszerűen gyűlölte. Szemernyi együttérzés sem volt benne. Emlékszem, sokszor az éjszaka közepén a szüleim hálószobájába menekültem, ő meg ilyenkor leteremtett, hogy ne viselkedjek úgy, mint egy kislány. Vagy azt mesélte, hogy szörnyek vannak a szekrényben, csak hogy cukkoljon. Az egyetlen jó tanácsa az volt, hogy „Nőj fel!”. Kincset érő

bölcsesség, mi? – A szülőknek nincs mindenben igazuk – mondja Hadley. – Csak néha eltart egy darabig, mire erre rájön az ember. – De aztán egy éjjel – folytatja Oliver – arra riadtam fel,

hogy épp egy éjjeli lámpát dugaszol be az ágyam mellett. Biztosan azt hitte, hogy alszom, mert belehalt volna a

szégyenbe, ha látom, de én egy szót se szóltam, csak néztem, ahogy bedugja a konnektorba és felkapcsolja a lámpát, ami kis kék fénykört varázsolt a szobámba.

Hadley elmosolyodott.

– Szóval csak odafigyelt rád. – A maga módján végül is igen – mondja Oliver. – De

akkor is, biztosan jóval korábban vette, még napközben, nem igaz?

Odaadhatta volna nekem, amint meghozta a boltból, vagy később, még lefekvés előtt. De neki muszáj volt akkor becsempésznie, amikor senki se láthatta. – Hadley–hez fordul, és a lány megdöbben, milyen szomorúnak tűnik.

– Nem is tudom, miért mesélek neked ilyeneket. – Mert megkértelek rá – feleli egyszerűen. Oliver mély levegőt vesz, Hadley látja, hogy kipirult az

arca. Az előttük lévő ülés mozog, ahogy a férfi megigazítja a nyaka körüli, patkó alakú kispárnát. Az utasfülkében nem hallatszik más, csak a légkondicionáló zümmögése, a lapozott oldalak susogása, meg időnként szipogás meg mocorgás, ahogy az utasok a maguk módján igyekeznek kibírni a leszállás előtti utolsó néhány órát. Időről időre a gép kissé megrázkódik egy légörvénytől, akár egy viharba került csónak, és Hadley ismét az édesanyjára gondol, a borzalmas dolgokra, amiket New Yorkban vágott a fejéhez. Tekintete a lábánál lévő hátizsákra esik, és nem először azt kívánja, jelenleg bár ne valahol az Atlanti–óceán felett repülnének, mert akkor megpróbálhatná ismét felhívni az édesanyját.

Oliver mellette a szemét dörgöli. – Van egy zseniális ötletem – mondja. – Mi lenne, ha

beszélgetnénk, de nem a szüléinkről? Hadley bólint. – Remek ötlet. Ám egyikük sem szólal meg. Eltelik egy perc, aztán még

egy, és ahogy a csend egyre nyúlik, mindketten elnevetik

magukat. – Attól tartok, ha nem jut eszedbe valami érdekes téma,

kénytelenek leszünk az időjárásról beszélgetni – mondja Oliver, és Hadley megemeli a szemöldökét.

– Nekem kell témát választanom? A fiú bólint. – Neked. – Na jó! – mondja Hadley. Feszeng, mielőtt még

kimondaná a következő szavakat, de már órák óta fúrja az oldalát a kíváncsiság, és már nem maradt más hátra, csak feltenni a kérdést: – Van barátnőd?

Oliver elvörösödik, és a mosolya, amelyet Hadley még megpillant, mielőtt a fiú lehajtaná a fejét, őrjítően titokzatos; de végül úgy ítéli, két jelentése lehet. Attól aggódik jobban, hogy a mosoly könyörületes, az a célja, hogy Hadley kevésbé érezze kínosan magát mind a kérdés, mind a közelgő válasz miatt.

Ugyanakkor egy másik lehetőséget is el tud képzelni: Oliver mosolya talán – csak talán – még ennél is kedvesebb, azt jelzi, hogy teljesen értik egymást, és megpecsételi a kettőjük közti kimondatlan egyezséget, hogy valami történik itt, hogy valami esetleg épp most kezdődik el.

Hosszú másodpercek múlva a fiú megcsóválja a fejét. – Nincs barátnőm. Mintha ezzel a válasszal kinyílt volna egy ajtó, de most,

hogy ez végre megtörtént, Hadley nem egészen tudja, hogyan is haladjon tovább.

– Hogyhogy? Oliver vállat von. – Gondolom azért, mert még nem találkoztam olyannal,

akivel le akarnék élni ötvenkét évet.

– A Yale–en tuti millió csaj van. – Igazság szerint inkább úgy öt–hatezer. – De főleg amerikaiak, mi? Oliver elmosolyodik, majd oldalra hajol, gyengéden

megböki Hadley–t a vállával. – Kedvelem az amcsi csajokat – mondja. – De még sose

jártam eggyel se. – Ez nem része a nyári kutatásodnak? A fiú a fejét rázza. – Nem, hacsak a lány nem fél a majonéztől, ami, mint

tudod, remekül illik a kutatásomhoz. – Igaz – vigyorog Hadley. – Na és a gimiben volt barátnőd? – A középiskolában volt, igen. Kedves lány. Tisztára

odavolt a videojátékokért meg a pizzafutárokért. – Nagyon vicces – mondja Hadley. – Hát, nem élhetünk át mindannyian mesébe illő szerelmet

ilyen fiatalon. – Na és, mi történt? Oliver a széktámlának dönti a fejét. – Mi történt? Gondolom, ami történni szokott. Elvégeztük a

sulit. Én eljöttem. Továbbléptünk. Mi lett Pizza urasággal? – Képzeld, azért a pizzafutárkodáson kívül mást is csinált. – Nahát, a pizzán kívül mást is rábíztak? Hadley fintorog. – Amúgy az lett, hogy szakított velem. – Mi történt? A lány felsóhajt, bölcselkedő hangnemet vesz fel. – Ami történni szokott, gondolom. Egy kosármeccsen

meglátta, ahogy egy másik sráccal beszélgetek, és féltékeny lett, úgyhogy e–mailben szakított velem.

– Ó! – mondja Oliver. – Egyenesen eposzba illő szerelem, a lehető legtragikusabb végkifejlettel.

– Valahogy úgy – helyesel Hadley, és ahogy a fiúra pillant, azon kapja, hogy fürkésző tekintettel nézi.

– Pizza uraság egy idióta. – Ez igaz – bólogat Hadley. – így utólag látom, hogy

mindig is idióta volt. – De tényleg – mondja Oliver, és Hadley hálásan mosolyog

rá. Alig szakított vele Mitchell, mikor Charlotte felhívta –

remek időzítéssel – azzal, hogy mindenképp hozzon magával partnert az esküvőre.

– Nem mindenki hozhat magával partnert – magyarázta –, de gondoltuk, te örülnél, ha jöhetne veled valaki.

– Nem kell – mondta Hadley. – Jó lesz nekem egyedül. – De igazán nem gond! – erősködött Charlotte, semmit sem

fogva fel Hadley hangneméből. – Komolyan mondom. Egyébként is – folytatta suttogóra fogott, cinkos hanggal –,

hallom, van barátod. Mitchel éppenséggel pont három nappal azelőtt szakított

vele, és a dráma még mindig üldözte Hadley–t az iskola folyosóin, akár egy legyőzhetetlen szörnyeteg. Egyáltalán nem akart róla beszélni, pláne nem a leendő mostohaanyjával, akivel személyesen még csak nem is találkozott.

– Rosszul hallottad – felelte szűkszavúan. – Jó lesz nekem egyedül is.

Az az igazság, hogy ha épp járt is volna valakivel, az apja esküvője lett volna az utolsó hely a világon, ahova szívesen vitt volna partnert. Épp elég nehéznek tűnt neki egyedül elviselni, hogy egy borzalmas koszorúslányruhában kell feszítenie egész

este, és nézni, ahogy a felnőttek diszkóznak; partner társaságában ez még rosszabb lett volna. Eget verően magas volt a várható ciki mozzanatok száma: Apa és Charlotte smárolnak a vendégsereg előtt, tortát nyomnak egymás képébe, szirupos beszédeket mondanak.

Hadley emlékszik, hogy hónapokkal ezelőtt, mikor Charlotte kiterjesztette a meghívást, úgy gondolta, senkit a világon nem utál annyira, hogy kitegye ennek a cirkusznak. De most Olivert nézve eltűnődik, hogy talán rosszul látta a dolgot.

Talán inkább az a baj, hogy nem kedvel senkit eléggé, nincs, akihez olyan közel áll, hogy nem zavarná a jelenléte ezen a furcsa fordulóponton, ezen a rettegett eseményen. Legnagyobb meglepetésére egy pillanatra felsejlik előtte Oliver szmokingban, amint egy díszterem ajtajában áll, és akármilyen nevetséges ez a kép – annyira azért csak nem lesz puccos az esküvő –, a gyomra görcsbe rándul tőle. Nagyot nyel, és elhessegeti a gondolatot.

Oliver az öregasszonyra pillant, aki még mindig egyenetlen horkantásokkal szuszog, szája időnként megrándul.

– Ki kell mennem a mosdóba – vallja be a fiú, és Hadley bólint.

– Nekem is. Fogadok, hogy ki tudunk mászni mellette. Oliver kikapcsolja az övét, és elgémberedve talpra áll,

nekiütközik az előtte lévő ülésnek, mire az azon ülő hölgy csúnya pillantást vet rá. Hadley figyeli, ahogy igyekszik anélkül kijutni a folyosóra, hogy felébresztené a nénit, és miután mindketten kikecmeregtek a sorból, követi Olivert a folyosón a gép hátulja felé. Egy lehajtott pótülésen helyet foglaló, unottnak tűnő légiutas–kísérő felnéz rájuk a magazinjából, ahogy elhaladnak mellette.

Mindkét mosdón ég a foglalt jelzés, így mindketten az ajtó előtti kis térben ál dogálnak. Olyan közel vannak egymáshoz, hogy Hadley érzi a fiú pólójának illatát, whiskyszagú leheletét; nincsenek olyan közel, hogy egymáshoz érnének, de érzi, hogy az Oliver karján lévő szőr az ő karján lévőt csiklandozza, és ismét elönti a hirtelen vágy, hogy megfogja a kezét.

Mikor felemeli a fejét, kiderül, hogy Oliver ugyanazzal az arckifejezéssel néz le rá, amelyet korábban látott az arcán, amikor a fiú vállán ébredt fel. Egyikük sem mozdul, és egyikük sem szól; csak állnak a sötétben, egymást nézik, a motorok búgnak a talpuk alatt. Hadley–ben felmerül, hogy – bár lehetetlen, legalábbis valószínűtlen – Oliver talán meg fogja csókolni, és egy icike–picikét közelebb lép, majd kiugrik a szíve. Karjuk egymást súrolja, és Hadley–t mintha áramütés érné, akkora borzongás szalad végig a gerincén. Legnagyobb meglepetésére Oliver nem húzódik el; sőt megfogja a kezét, mintha lehorgonyozná, majd gyengéden maga felé húzza.

Szinte olyan, mintha teljesen egyedül lennének – se kapitány, se személyzet, se az egész gépet betöltő, szunyókáló utasok –, és Hadley mély levegőt vesz, ahogy hátradönti a fejét, hogy felnézzen a fiúra. Ám ekkor hirtelen kivágódik az egyik mosdó ajtaja, elönti őket a túlzottan éles fénysugár, és egy kisfiú lép ki a mellékhelyiségből, piros cipője talpára tapadt, hosszú vécépapírcsíkot húzva maga után. És a pillanat varázsa ezzel meg is törik.

7

New York 04:02 London 09:02

HADLEY FELRIAD, elsőre fel sem fogja, hogy ismét elaludt. Az utasfülkében még mindig sötét van, de az ablakokon a roló szélénél már nappali fény világít be. Az utasok lassan ébredezned ásítoznak és nyújtózkodnak, kiadogatják a reggelire kapott, gumiszerű sonkás tojás tálcáját a légiutas–kísérőknek, akik a hosszú út dacára lehetetlenül frissnek és lenyűgözően üdének tűnnek.

Ezúttal Oliver feje pihen Hadley vállán, az ülésébe szögezve a lányt, aki próbál teljesen mozdulatlan maradni, ám amikor ennek ellenére megrándul a karja, a fiú úgy riad fel, mint akit áramütés ért.

– Bocsánat! – mondják teljesen egyszerre, majd Hadley megismétli:

– Bocsánat. Oliver a szemét dörgöli, akár egy rossz álomból ébredt

gyerek, aztán Hadley–re pislog, egy másodperccel hosszabban bámulja a kelleténél. A lány igyekszik nem a szívére venni, de tudja, hogy nyilván borzasztóan néz ki. Az előbb, amikor az apró mosdóban állva megnézte magát a pirinyó tükörben, meglepődött, milyen sápadtnak tűnik, hogy bedagadt a szeme

az áporodott levegőtől és a nagy magasságtól. Tükörképére hunyorgott, csodálta, hogy Oliver egyáltalán

szóba áll vele. Általában nem tartozik azok közé a lányok közé, akik örökké a hajukkal meg a sminkjükkel foglalkoznak, nem is szokott túl sok időt tölteni a tükör előtt, de végül is sovány, szőke és csinos, és az iskolájába járó fiúknak, úgy tűnt, csak ez számít. De a mosdóban látott tükörképet akkor is elég aggasztónak találta, és az még azelőtt volt, hogy ismét elszunyókált volna. El sem tudja képzelni, most hogy festhet.

Minden porcikája sajog a kimerültségtől, csíp a szeme; a pólója nyakánál van egy kólafolt, és szinte fél kideríteni, mi lehet a helyzet a haját illetően.

De Oliver is másmilyennek tűnik; furcsa őt nappali fényben látni, mintha nagy felbontóképességűre változott volna a kép.

Szeme még leragad az álmosságtól, és egy vonal fut végig az arcán ott, ahol Hadley pólójának nyomódott. De ennél többről van szó; arca sápadt, elnyűtt, kimerült, szeme karikás, tekintete a semmibe réved.

A fiú kinyújtózik, a hátát homorítja, majd fátyolos szemmel az órájára hunyorít.

– Majdnem ott vagyunk. Hadley bólint, megkönnyebbül, hogy a gép nem késik, egy

másik szempontból viszont akaratlanul is azt kívánja, bár lenne több ideje. Bármilyen rossz is a gépen – zsúfolt a tér, kicsi az ülés, órák óta bűzlik az utasfülke –, a lány még nem igazán áll készen, hogy elhagyja a repülőt, ahol olyan könnyű volt elveszni a társalgásban, elfelejteni mindazt, amit maga mögött hagyott, és ami még rá vár.

Az előttük ülő férfi feltolja a rolót, és egy fehér fényoszlop – olyan döbbenetesen ragyogó, hogy Hadley a szeme elé kapja

a kezét – árad az utasfülkébe, véget vetve a sötétségnek, s vele együtt mindannak, ami még a tegnap éjszaka varázsából maradt. Hadley kinyújtja a kezét, hogy felhúzza a rolót a saját ablakán is, hiszen most már hivatalosan is megtört a bűbáj.

Odakint az ég vakító kék, a felhősávok mintha tortarétegek lennének. Ennyi sötétben töltött óra után szinte belefájdul a szeme, ha túl sokáig néz ki.

New Yorkban csak hajnali négy óra van, és amikor a pilóta hangja megszólal a hangosbeszélőből, elképesztően élénknek hangzik ahhoz képest, hogy milyen korán van még.

– Na, emberek – mondja –, megkezdjük a leereszkedést a Heathrow repülőtérre. Az időjárás jónak ígérkezik Londonban: huszonkét fok van, viszonylag napsütéses az idő, később valószínűleg esőre lehet majd számítani. Alig húsz percen belül leszállunk, így kérem, kapcsolják be biztonsági övüket! Öröm volt önökkel repülni, remélem, kellemesen telik londoni tartózkodásuk!

Hadley Oliverhez fordul. – Ez Fahrenheitben hány fokot jelent? – Annyit, hogy meleg van – feleli Oliver, és Hadley–nek

tényleg melege is van; talán az időjárás–jelentés miatt, vagy mert a nap besüt az ablakon, vagy talán csak a mellette ülő, gyűrött pólójú, pirospozsgás arcú fiú miatt. Felnyújtózik, hogy elérje a fölötte lévő légkondicionáló panel fúvókáját, teljesen balra fordítja, majd lehunyja a szemét, ahogy vékony sugárban éri a hűvös levegő.

– Na – mondja Oliver, és az ujjait ropogtatja. – Na. Oldalvást pillantanak egymásra, és van valami Oliver

arckifejezésében – a lányét tükröző bizonytalanság –, amitől

Hadley majdnem elsírja magát. A tegnap éjszaka és a ma reggel között természetesen nincs igazi különbség – csak annyi, hogy a sötétség átadta a helyét a világosságnak –, mégis, minden borzasztóan másmilyennek érződik. Visszagondol arra, ahogy egymás közelében álltak a mosdó előtt, amikor úgy tűnt, csak egy lépésre vannak valamitől, mindentől, mintha az egész világ megváltozott volna, ahogy ők ketten egymáshoz közeledtek a sötétben. Erre most üldögélnek, mint két udvarias idegen, mintha az összes többit Hadley csak elképzelte volna.

Bárcsak visszafordulhatnának, és elrepülhetnének az ellenkező irányba, fordítva megkerülve a Földet, kergetve a maguk mögött hagyott éjszakát!

– Szerinted lehetséges – kérdezi rekedtesen –, hogy tegnap éjjel úgy kibeszélgettük magunkat, hogy már nincs mit mondanunk?

– Dehogy! – vágja rá Oliver, és amint megszólal, mosolyra kunkorodó szájjal és kedves hangon, Hadley gyomrában máris feloldódik a görcs. – Az igazán fontos témákról még nem is értekeztünk.

– Mint például? – kérdezi a lány, és igyekszik olyan képet vágni, ami álcázza, mennyire megkönnyebbült. – Arról, hogy mi olyan jó Dickensben?

– Nem, nem – csóválja a fejét Oliver. – Hanem például a koalák nehéz sorsáról. Vagy arról a tényről, hogy Velence süllyed. – Szünetet tart, várja, hogy Hadley megeméssze a hallottakat, de miután a lány nem felel semmit, nyomatékként a térdére csap. – Süllyed! Egy egész város! El tudod ezt hinni?

Hadley tettetett komolysággal a homlokát ráncolja. – Ez tényleg nagyon fontosnak hangzik. – Az is – erősködik Oliver. – Arról nem is beszélve,

mekkora lesz a szénlábnyomunk ez után az út után. Vagy hogy mi a különbség a krokodil és az aligátor között. Vagy hogy mi a leghosszabb repülés, amit csirkénél mértek.

– Kérlek, mondd, hogy azért ezt nem tudod fejből! – Tizenhárom másodperc – közli a fiú, és előrehajol, hogy

kinézzen az ablakon. – Hát ez teljes csőd. Már majdnem a Heathrow–n vagyunk, és még a repülő csirkéket se vitattuk meg rendesen. – Az ablakra mutat. – Látod azokat a felhőket?

– Elég feltűnőek – mondja Hadley; a gépet szinte teljesen körbeöleli a köd, szürke fátyol borul az ablakokra, ahogy a repülő egyre süllyed.

– Az ilyet gomolyfelhőnek hívják. Tudtad? – Biztos tudnom kéne. – Ez a legjobb felhőfajta. – Miért? – Mert úgy néz ki, ahogyan a felhőt elképzeljük,

amilyennek gyerekként lerajzoljuk. És ez tök jó, nem? A nap például sose néz ki úgy, amilyennek rajzoltuk.

– Mint egy kerék kül őkkel? – Pontosan. A családtagjaim meg aztán pláne sose néztek ki

úgy, amilyennek lerajzoltam őket. – Pálcikaembernek? – Na de kérlek! – tiltakozik Oliver. – Minek nézel te

engem? Még kéz– és lábfejet is rajzoltam rájuk! – Ami olyan volt, mintha kesztyű lenne rajtuk? – De azért jópofa, nem? Amikor valami olyan, amilyennek

elképzeljük? – Elégedetten bólint. – A gomolyfelhő a legeslegjobb felhőfajta.

Hadley vállat von.

– Én ezen még sose gondolkodtam el. – Na látod! – mondja Oliver. – Rengeteg témánk van még. Ez csak a kezdet. Lassan átérnek a felhőréteg legalján, a gép óvatosan

ereszkedik egyre lejjebb az ezüstös égen. Hadley–t ésszerűtlen megnyugvás önti el, amint megpillantja a talajt, bár még olyan messze van, hogy semmit sem lehet tisztán kivenni, csak különféle árnyalatú mezők és alaktalan épületek sokaságát látja, meg az utak halvány vonalait, amelyek szürke fonálként hálózzák be a tájat.

Oliver ásít, és a támlának dönti a fejét. – Azt hiszem, többet kellet volna aludnunk – mondja. – Eléggé ki vagyok purcanva. Hadley értetlenül néz rá. – Álmos vagyok – magyarázza a fiú, és amerikai akcentust

igyekszik felvenni, bár kiejtése kissé délies. – Úgy érzem magam, mintha valami nyelvtanfolyamon

lennék. – Tanulja meg az összes brit kifejezést mindössze hét óra

alatt! – igyekszik Oliver egy lelkesítő bemondót utánozni. – Kinek ne jönne be egy ilyen tévéhirdetés? – Reklám – forgatja a szemét Hadley. – Amerikában a

tévében reklám van. De Oliver csak vigyorog. – Lám, máris mennyi mindent tanultál! Szinte el is feledkeztek a mellettük ülő idős néniről, aki

olyan régóta alszik, hogy végül halk horkolásának megszűnése az, ami miatt eszükbe jut rápillantani.

– Miről maradtam le? – kérdezi a néni, ahogy a táskájáért nyúl, és óvatosan előveszi a szemüvegét, egy üveg szem–

cseppet, meg egy kis doboz mentás cukorkát. – Mindjárt megérkezünk – mondja Hadley. – De a néni

szerencsés, hogy átaludta a repülőutat. Nagyon hosszú volt. – Tényleg – helyesel Oliver, és bár nem néz Hadley–re, a

lány a hangjából is érzi, hogy mosolyog. – Egy örökkévalóságnak tűnt.

A néni a szemüvegével a kezében abbahagyja a pakolászást, és sugárzó mosol yal néz kettőjükre.

– Én megmondtam – mondja egyszerűen, majd ismét a táskájára fordítja a figyelmét. Hadley pontosan érti, mire gondolt, így kerüli Oliver fürkész pillantását, miközben a légiutas–kísérők még egyszer végigmennek a folyosón, szólnak az utasoknak, hogy ál ítsák függőlegesbe az ülés támláját, kapcsolják be a biztonsági övét, és tegyék el a csomagjukat.

– Még az is lehet, hogy a vártnál néhány perccel korábban érkezünk – mondja Oliver. – Úgyhogy hacsak a vám nem egy kész rémálom, még az is lehet, hogy odaérsz az esküvőre. Hol lesz?

Hadley előrehajol, és ismét kiveszi a Dickens–regényt a hátizsákjából, majd előhúzza a meghívót a könyv hátuljából, ahova biztonságba helyezte.

– A Kensington Arms Szállodában – mondja. – Puccos helynek hangzik.

Oliver odahajol hozzá, hogy szemügyre vegye a krémszínű meghívón lévő elegáns kalligráfiát. – Ott az esküvői fogadás lesz – mutat a szálloda címe fölötti

részre. – A szertartás a Szent Barnabás–templomban lesz. – Az közel van? – A Heathrow–hoz? – A fejét rázza. – Nem igazán. Bár

ahhoz igazából semmi sincs közel. De ha sietsz, nem lesz gond.

– Te hova vagy hivatalos? Oliver arca megfeszül. – Paddingtonba. – Az hol van? – Közel ahhoz, ahol felnőttem – feleli. – Nyugat–

Londonban. – Akkor biztos jó lesz viszontlátni – mondja Hadley, de

Oliver nem mosolyog. – Abban a templomban lesz, ahova gyerekkoromban

jártunk – meséli. – Évek óta nem voltam ott. Gyerekként

rengetegszer büntibe kerültünk a bátyáimmal, mert imádtunk felmászni az előtte álló Mária–szoborra.

– Ez jópofa – feleli Hadley, majd visszadugja a meghívót a könyvbe, amit kissé túl erősen csuk össze, mire Oliver összerezzen. Figyeli, ahogy a lány ismét a hátizsákjába rakja a kötetet.

– Még mindig vissza akarod adni neki? – Nem tudom – válaszolja őszintén. – Talán. Oliver egy pillanatra eltűnődik ezen. – Nem várnál legalább az esküvő utánig? Hadley nem úgy tervezte, hogy vár addig. Sőt nagyon is

elképzelte, hogy odamasírozik az apjához a szertartás előtt, és dacosan, diadalittasan a kezébe nyomja a kötetet. Ez az egyetlen dolog, amit az apja adott neki, mióta elment – az egyetlen, amit saját kezűleg adott át neki, nem úgy, mint a postán küldött szülinapi meg karácsonyi ajándékokat –, és volt valami kielégítő az ötletben, hogy egyszerűen visszaadja neki.

Ha már muszáj részt vennie a hülye esküvőjén, akkor a maga módján teszi.

Oliver azonban nagy komolysággal nézi, és hiába minden, Hadley kicsit feszeng a reá szegeződő, reménykedő tekintettől.

Kissé remegő hangon válaszol: – Meggondolom. – Majd hozzáteszi: – Lehet, hogy úgyse

érek oda időben. Pillantásuk az ablakra vándorol, kíváncsiak, hogy haladnak,

és Hadley küzd a rátörő pánikkal; nem is annyira a landolástól fél, mint attól, ami azzal kezdődik és véget ér. Az ablakon kinézve olyan, mintha csak úgy száguldana feléjük a talaj, hirtelen minden – az összes alattuk lévő homályos forma –

tisztán kivehető: a templomok, kerítések, gyorséttermek, még a szétszórtan ál dogáló birkák is egy kis mezőn. Hadley figyeli, ahogy minden egyre közelebb ér hozzájuk, szorosan megmarkolja a biztonsági övét, úgy készül a megérkezésre, mintha az ugyanolyan rossz lenne, mint lezuhanni.

A kerekek a földnek ütődnek egyszer, aztán másodszor, majd a landolás sebessége ellenállhatatlanul a leszállópályához szegezi őket, és az utasok előrelökődnek, akár egy üveg kilövődő dugója. Süvít a szél, dübörögnek a motorok, az egész gép zúg, és olyan lendülettel száguld előre, hogy Hadley nem tudja, képes–e egyáltalán megállni. De megáll, persze hogy megáll, és ismét elcsendesedik minden; miután majdnem nyolcszáz kilométer per órás sebességgel repültek hét órán át, most egy megrakott szekér nyugalmas tempójával vánszorognak a kapu felé.

A leszállópálya kiszélesedik, más pályákkal olvad egybe, akár egy óriási útvesztő, míg végül aszfalttenger veszi őket körbe, ameddig a szem el át, rajta rádiótornyok, repülőgépek sora, valamint a barátságtalannak tűnő, ormótlan terminál, amely a felhős, szürke ég alatt terpeszkedik. Hát ez volna 89

London – gondolja Hadley. Oliver ott van a háta mögött, de mintha valami láthatatlan erő szegezné az ablaküveghez, képtelen megfordulni, és szembenézni a fiúval, nem is tudja, miért.

Ahogy a kapuhoz érnek, látja a magas rámpát, ami csak rájuk vár, és miután a repülő gondosan a megfelelő helyre gurul, a kettő apró remegéssel kapcsolódik össze. De hiába kötöttek ki a célponton, hiába álltak le a motorok és hunytak ki a biztonsági öv bekapcsolására intő jelzések, Hadley még mindig nem mozdul. Zsibongás támad mögötte, ahogy az utasok felállnak, hogy leszedjék a poggyászukat, és Oliver vár pár másodpercet, mielőtt óvatosan megérintené a karját. A lány felé pördül.

– Kész vagy? – kérdezi, mire Hadley alig észrevehetően a fejét csóválja, de ahhoz eléggé, hogy megmosolyogtassa Olivert. – Én se – val ja be, de azért felál az ülésről.

Még mielőtt kikászálódnának a sorukból, a srác a zsebébe nyúl, és előhúz egy lilás bankjegyet. Leteszi az ülésre, amelyet az elmúlt hét órában elfoglalt, és a papírpénz ernyedten hever ott, kissé furcsán hat a huzat tarka mintázatán.

– Hát ez mi? – kérdezi Hadley. – A whisky miatt, nem emlékszel? – Tényleg – mondja a lány, és szemügyre veszi a

bankjegyet. – De húsz fontot azért tuti nem ért meg. Oliver vállat von. – Tolvajlási különadó. – Mi van, ha valaki lenyúlja? A fiú lehajol, fogja a biztonsági övét, becsatolja, és addig

rövidíti, amíg a székhez nem rögzíti a pénzt. – Tessék! – mondja, és fölegyenesedik, hogy megvizsgálja

a művét. – Fő a biztonság! A néni egy–két apró, kismadárhoz illő lépéssel kifordul a

folyosóra, majd megáll, és felbámul az ülések feletti csomagtartóra. Oliver sietve indul segíteni, a mögöttük feltorlódó tömeggel nem törődve leveszi a néni viharvert bőröndjét, majd türelmesen megvárja, hogy összeszedje minden holmiját.

– Köszönöm szépen! – mosolyog rá az idős hölgy. – Nagyon rendes fiú vagy. – Már épp elindulna, de hezitál,

mintha elfelejtett volna valamit, aztán visszanéz rájuk. – A férjemre emlékeztetsz – mondja Olivernek, aki

szerényen rázza a fejét. A néni azonban már elkezdett a kijárat felé fordulni, aprócska léptekkel forog majdnem körbe, akár az óra nagymutatója, és amikor végre a megfelelő irányba néz, lassan csoszogni kezd a folyosón, ők ketten pedig nézik, ahogy távolodik.

– Remélem, bóknak szánta – mondja Oliver, úgy fest, mint aki kissé zavarba jött.

– Ötvenkét éve házasok – emlékezteti Hadley. Oliver oldalvást rásandít, ahogy a lány a bőröndjéért nyúl. – Azt hittem, nem sokra tartod a házasságot. – Nem is – feleli Hadley, és a kijárat felé indul. Amikor a fiú utoléri az átjárón, egyikük sem szól, ám

Hadley akkor is érzi: tehervonatként dübörög feléjük a pillanat, amikor el kell búcsúzniuk egymástól. És órák óta most először hirtelen úrrá lesz rajta a szégyenlősség. Oliver mellette a nyakát nyújtogatja, a vám felé mutató táblát nézi, máris a következő teendő jár a fejében, máris továbblép. Mert ez a dolgok rendje, ha az ember repülővel utazik. Néhány órára megosztozik valakivel a karfán. Mesél a másiknak az életéről,

elmond egy–két mulatságos történetet, talán még egy viccet is. Kitárgyalja az időjárást, és megjegyzést tesz a borzalmas

ételre. Hallgatja a másik horkolását. Aztán elbúcsúzik. Szóval miért érzi úgy, hogy egyáltalán nincs felkészülve a

következő lépésre? Azon kéne aggódnia, hogy talál–e taxit, időben odaér–e a

templomba, mi lesz, amikor viszontlátja az apját és találkozik Charlotte–tal. Ehelyett Oliverre gondol, és ez a felismerés –

hogy vonakodik elengedni a fiút – hirtelen mindent kétségessé tesz. Mi van, ha az elmúlt órákban mindent félreértett? Mi van, ha ez nem az, aminek hiszi?

Máris megváltozott minden. Máris úgy érzi, mintha Oliver egymillió kilométerre lenne tőle.

A folyosó végére érve egy hosszú sor végén találják magukat, utastársaik poggyászukat a lábukhoz dobva, morgolódva, idegesen álldogálnak. Ahogy a földre ejti a hátizsákját, Hadley gondolatban leltárt készít a belepakolt holmikról, próbálja felidézni, vajon bedobott–e egy tollat is, amivel leírhatna egy telefonszámot vagy egy e–mail címet, egy információmorzsát Oliverről, biztosítékként felejtés ellen. De mintha belül megdermedt volna, képtelen kitalálni, mit mondhatna, ami nem hangzik kissé szánalmasan.

Oliver ásít és kinyújtózik, a magasba emeli a kezét, hömorít, majd lazán a lány vállára ejti a könyökét, azt tettetve, hogy rátámaszkodik. Azonban mintha már alig ránehezedő karja is elég lenne, hogy kibillentse Hadley–t az egyensúlyából, így nagyot nyelve felnéz a srácra, magához képest szokatlanul ideges.

– Te is taxival mész? – kérdezi, mire Oliver a fejét rázza, és

visszaejti kezét az oldalához. – Metróval – feleli. – Nincs messze a megállótól. Hadley kíváncsi, vajon a templomra vagy a házukra gondol,

hogy hazaugrik–e zuhanyozni és átöltözni, vagy egyenesen az esküvőre megy. Bosszantja, hogy nem fogja megtudni. Olyan rossz érzés, mint a suli utolsó napja, a nyári tábor utolsó estéje, mintha olyan hirtelen véget érne minden, hogy az ember beleszédül.

Legnagyobb meglepetésére a fiú lehajol hozzá, hunyorít, és egy ujjal gyengéden megérinti az arcát.

– Szempilla – magyarázza, és megdörzsöli a hüvelykujját, hogy megszabaduljon tőle.

– És a kívánságommal mi lesz? – Kívántam helyetted – mondja Oliver olyan pajkos

mosollyal, hogy Hadley szíve bukfencezik egyet. Lehetséges, hogy csak tíz órája ismeri ezt a srácot? – Azt kívántam, hogy gyorsan átjuss a vámon – mondja

Oliver. – Mert különben esélyed sincs odaérni az esküvőre. Hadley a fölöttük lévő órára pillant, és rádöbben, milyen

igaza van; máris 10:08 van, az esküvőnek kevesebb mint két óra múlva kéne kezdődnie. Ő meg még a vámon se ment át, a haja gubancos, a ruhája meg összegyűrve hever a bőröndjében.

Próbálja maga elé képzelni, ahogy koszorúslányként vonul a padsorok között, de valahogy nem bírja jelenlegi állapotához igazítani a képet.

Felsóhajt. – Sokáig szokott ez tartani? – Most tuti gyorsan fog menni, hiszen ezt kívántam –

mondja Oliver, mire, mintha tényleg csak ilyen egyszerű lenne, elindul a sor. Diadalittasan pillant Hadley–re, majd előrelép, és

a lány fejét csóválva követi. – Ha ez ilyen egyszerű, nem kívánhattál volna inkább

egymillió dollárt? – Egymillió fontot – mondja Oliver. – Most már

Londonban vagy. És naná, hogy nem. Ki akarna az adóval szórakozni?

– Milyen adóval? – Amit be kellene fizetned az egymillió fontból. Legalább

nyolcvannyolc százaléka egyenesen a királynő zsebébe vándorolna.

Hadley méregeti. – Nyolcvannyolc százalék, mi? – A számok nem hazudnak – vigyorog Oliver. Elérik a pontot, ahol a sor kettéválik, és egy kék

egyenruhás, komor vámőr fogadja őket, aki a fémkorlátnak dől, és egy táblára int, ami megmutatja, kinek merre kell mennie.

– EU–s állampolgárok jobbra, mindenki más balra – ismétli újra és újra cérnahangon, amelyet szinte teljesen elnyel a tömeg zaja. – EU–s állampolgárok jobbra…

Hadley és Oliver egymásra néznek, és a lány minden kétsége elmúlik. Mert Oliver arcára egy pillanatra ugyanaz a vonakodás ül ki, amelyet Hadley érez. Sokáig állnak így, túl sokáig, talán egy örökkévalóságig, egyikük sem akar elválni a másiktól, úgy sodródnak tova mellettük az emberek, akár a folyó két szikla körül.

– Uram! – szól a vámőr, a mondat közepén abbahagyva a mantráját, Oliver hátára teszi a kezét, előrefelé tereli, sürgeti, hogy menjen tovább. – Meg kell kérnem, hogy haladjon tovább, ne tartsa fel a sort!

– Csak egy perc… – kezdi Oliver, de a férfi közbeszól.

– Uram, menjen tovább! – inti még sürgetőbben. Egy csukló kisbabát a karjában tartó nő igyekszik elmenni

Hadley mellett, közben előrelöki, és úgy tűnik, a lány nem tehet mást, mint hagyja magát sodródni az árral. Mielőtt azonban eltávolodhatna, egy kezet érez a könyökén, és máris megint Oliver mellett van. A fiú lehajtott fejjel nézi, még mindig határozottan fogja a karját, és mielőtt Hadley–nek esélye lenne izgulni, mielőtt egyáltalán rendesen felfoghatná, mi történik, hallja, hogy Oliver azt motyogja:

– Most vagy soha… Aztán legnagyobb meglepetésére a fiú lehajol hozzá, és

megcsókolja. A sor továbbra is elhalad mellettük, és a vámőr egy

pillanatra frusztrált sóhajjal feladja a viaskodást, Hadley azonban mindebből semmit sem vesz észre; szorosan markolja Oliver pólóját, fél, hogy elsodorják tőle, azonban a fiú a csók alatt a hátára szorítja a kezét, és Hadley az igazat megvallva még sosem érezte magát ennyire biztonságban. Oliver ajka puha és sós a kis perecektől, amiket együtt majszoltak el a gépen, és Hadley lehunyja a szemét – csak egy pillanatra –, így a világ kettőjükön kívül megszűnik létezni. Mire a fiú egy vigyorral elhúzódik tőle, Hadley döbbenetében egy szót sem tud szólni. Botladozva tesz hátra egy lépést, miközben a vámőr a másik irányba nógatja Olivert, és a szemét forgatja.

– Mintha nem ugyanabba az országba vezetne a két sor – motyogja.

Egyre közeledik a két területet elválasztó betonfal, és Oliver integetésre emeli a kezét, még mindig vigyorog. A lány rádöbben, hogy egy másodperc múlva teljesen el fogja veszteni szem elől, de elkapja Oliver pillantását, és visszainteget. A fiú

a sor elejére mutat, és Hadley bólint, remélve, hogy ez azt jelenti, odakint találkoznak. Aztán Oliver eltűnik a fal mögött, és Hadley nem tehet mást, továbbmegy, kézbe veszi az útlevelét, még mindig érzi ajkán a csók pecsétjét.

De hamar rádöbben, hogy Oliver kívánsága mégsem vált valóra; a sora szinte egy helyben áll, és egy bömbölő csecsemő

meg egy tagbaszakadt, texasi pólót viselő pasas között toporogva Hadley türelmetlenebb, mint valaha életében.

Tekintete a karórájáról a falra ugrik, amely mögött Oliver eltűnt, és lázas feszültséggel számolja a perceket, fészkelődve, feszengve, egyik lábáról a másikra állva, sóhajtozva vár.

Mikor végre a sor elejére kerül, szinte rohan a fülke üvegablakához, és bedugja útlevelét a nyíláson.

– Üzleti út vagy nyaralás? – kérdezi a nő, ahogy a füzetkét tanulmányozza, és Hadley habozik a válasszal, mert egyik sem igazán stimmel. Végül a nyaralást választja – bár az apja második esküvőjét végignézni aligha nevezhető annak –, majd a többi kérdésre olyan lelkesen vágja rá a választ, hogy a nő gyanakodva méregeti, mielőtt lepecsételné az útlevelében a sok üres oldal egyikét.

Bőröndje inogva gurul utána, ahogy a vámon átsietve a poggyászkiadó felé indul, úgy dönt, hogy az alma, amit otthon kikapott a hűtőből és bevágott a hátizsákjába, nem számít elvámolandó mezőgazdasági terménynek. Most 10:42 van, és ha nem fog taxit a következő pár percben, akkor nagyjából semmi esélye, hogy odaérjen a szertartásra. De még nem gondol erre. Csak Oliver jár a fejében, és amikor belép a poggyászkiadó területére – ahol tengernyi ember tülekedik egy fekete szalag mögött, táblákat feltartva, barátokra és családtagokra várva –, elszorul a szíve.

A terem hatalmas, több tucat csomagszállító szalagon köröznek élénk színű bőröndök, és körös–körül, mindenfelé emberek százai nyüzsögnek, mindegyikük keres valamit: az ismerősét, a céljához vezető utat, az elveszett holmiját. Hadley körbejár a bőröndjével, a poggyásza mintha egy tonnát nyomna, pólója a hátára tapad, haja a szemébe hullik.

Gyermekeket és nagyszülőket, limuzinsofőröket és reptéri dolgozókat, egy Starbucks–kötényes pasast meg három piros csuhás szerzetest lát. Mintha egymillió ember lenne itt, és egyikük sem Oliver.

A falhoz hátrál, és leteszi a holmiját, még a tömeg miatt aggódni is elfelejt. Teljesen lefoglalja az agyát a lehetőségek fontolgatása. Tulajdonképpen bármi történhetett. Lehet, hogy Oliver sora lassabban halad. Feltartóztathatták a vámnál. Lehet, hogy már kiért, de nem tudta, hogy Hadley még nem, így azt hitte, a lány nem várta meg. Lehet, hogy elmentek egymás mellett.

Lehet, hogy Oliver egyszerűen itt hagyta. De Hadley akkor is vár. A járatokat jelző képernyő fölötti óra vádlón bámul le rá, és

a lány igyekszik nem törődni a pánikkal, ami egyre csak gyűlik benne. Hogy mehetett el Oliver búcsú nélkül? Vagy talán a csókot szánta annak? De akkor is, a hosszú órák után, a közös pillanatok után csak nem érhet ennyivel véget!

Rádöbben, hogy még csak a vezetéknevét sem tudja. Az utolsó hely a földön, ahol most lenni akar, az egy

esküvő. Szinte érzi, ahogy végső energiatartaléka is elapad, akár a lefolyóba tűnő víz. De ahogy telnek–múlnak a percek, egyre nehezebb ügyet sem verni a tényre, hogy le fog maradni a szertartásról. Nagy erőfeszítéssel feltápászkodik a fal mellől,

hogy még egyszer körbejárja a termet, ólomnehéz lábbal rója az óriási terminált; de sehol sem látja Olivert a maga kék pólójában és borzas hajával.

Így hát, mivel mást már nem tehet, Hadley végre kilép a fotocellás ajtón, egyenesen a szürke londoni ködbe, és elégedetten nyugtázza, hogy legalább a nap nem olyan szemtelen, hogy elődugja a képét ma délelőtt.

8

New York 05:48 London 10:48

EMBEREK SZINTE NEVETSÉGESEN HOSSZÚ SORA VÁR TAXIRA, és Hadley nyögve húzza bőröndjét a sor végére, egy amerikai család mögött köt ki, akik egyforma piros pólót viselnek, és szörnyen hangosan beszélgetnek. A Heathrow repülőtéren semmivel sem kisebb a forgalom, mint a New York–i Kennedyn, pedig itt még csak nincs is nemzeti ünnep. Hadley kábultan vár, ahogy a sor előre araszol, végül csak kezdi utolérni az álmosság. Minden összemosódik, ahogy az előtte ál ó emberekről az induló buszokra, majd a sorban álló fekete taxikra néz, az autók komoran és csöndesen haladnak, akár egy temetési menet.

– New Yorknál nem lehet rosszabb – mondta korábban Olivernek, amikor az figyelmeztette a Heathrow repülőtérrel kapcsolatban, de a fiú csak a fejét rázta.

– Logisztikai rémálom a javából – jelentette ki a reptérről, és természetesen igaza lett.

Hadley kissé megcsóválja a fejét, mintha víz ment volna a fülébe. Oliver elment – mondja magának. Ennyi, ilyen egyszerű. De akkor is szándékosan háttal áll a terminálnak, legyűrve a kísértést, hogy megforduljon, és még egyszer

megpróbálja megtalálni a fiút. Valaki egyszer azt mesélte neki, hogy ki lehet számítani,

mennyi időbe telik túl épni egy volt partneren: feleannyiba, mint ameddig a pár együtt volt. Hadley kétli, hogy helytálló lenne a teória, hogy ilyen egyszerűen lehetne számolni valami olyan bonyolulttal, mint a szívfájdalom. Elvégre a szülei majdnem húsz éven át voltak házasok, Apa mégis alig néhány hónap alatt beleszeretett valaki másba. Mitchell félévnyi együttlét után szakított Hadley–vel, de tíz nappal később a lányt már egyáltalán nem érdekelte. Mindazonáltal megnyugtatja, hogy alig néhány órája ismeri Olivert, így legkésőbb estére fel kell, hogy oldódjon a görcs a mellkasában.

Mikor végre a sor élére jut, előkotorja a táskájából a templom címét, miközben a taxisofőr – egy aprócska fazon olyan hosszú és ősz szakállal, hogy egy kicsit úgy fest, akár egy kerti törpe – durván a csomagtartóba löki a bőröndjét anélkül, hogy egy pillanatra is megszakítaná a mobilja headsetjén keresztül folytatott locsogást. Hadley ismét igyekszik nem arra gondolni, milyen állapotban lehet a ruha, amit hamarosan kénytelen lesz felvenni. Átadja a címet, és a taxis anélkül ül vissza a kocsijába, hogy bármilyen módon tudomást venne új utasáról.

– Mennyi idő alatt érünk oda? – kérdezi Hadley, ahogy becsusszan a hátsó ülésre, és a taxis hajlandó megszakítani a folyamatos dumálást egy gyors röhögés erejéig.

– Sok – feleli, majd besorol a lassan araszoló forgalomba. – Szuper – mormogja Hadley maga elé. A táj a köd és az eső fátyolán át sejlik fel. Mintha mindenre

szürkeség borulna, és bár az esküvő beltéri, Hadley egy pillanatra megenyhül Charlotte irányába; bárki csalódna, ha

ilyen idő lenne az esküvője napján, még akkor is, ha brit lévén egész életében azt tapasztalta, hogy nem is számíthat másra.

Mindenki mindig dédelget egy icipici reményt, hogy egy ilyen nap – az ő napja – lesz a kivétel.

Amikor a taxi felkanyarodik az autópályára, az alacsony épületeket lassan felváltják a szorosan egymás mellett álló, keskeny téglaházak, a tetőről antennák ágaskodnak, a kis kertek zsúfoltak. Hadley szeretné megkérdezni, hogy ez már London egy városrésze–e, de van egy olyan érzése, hogy sofőrje nem kimondottan lelkes idegenvezetőnek bizonyulna.

Ha Oliver itt lenne, kétségkívül mesélne valamit mindenről, ami mellett elmennek, bár meghintené annyi különös sztorival és féligazsággal, hogy Hadley–nek folyamatosan résen kelljen lennie, sőt eltűnődjön, vajon igaz–e bármi is mindabból, amit a fiú előad.

A gépen Dél–Afrikába, Argentínába és Indiába tett családi utazásokról mesélt Hadley–nek, aki karba tett kézzel hallgatta, és azt kívánta, bár ő is valami ilyen helyre repülne. Nem is kel ett hozzá nagy fantázia: a repülőn ülve nem volt nehéz elképzelni, hogy akár együtt utazhatnának éppen valahova.

– Melyik a kedvenced? – kérdezte Olivertől. – Az összes hely közül, ahol jártál?

A fiú egy pillanatra elgondolkodott, majd megjelent az arcán az árulkodó gödröcske.

– Connecticut. Hadley felnevetett. – Azt meghiszem! – mondta. – Ki akarna Buenos Airesbe

menni, ha ellátogathat New Havenbe? – Na és neked? – Talán Alaszka. Vagy Hawaii.

Úgy tűnt, ezzel sikerül lenyűgöznie Olivert. – Nem semmi! A két legtávolabbi állam. – Ami azt illeti, egy kivételével az összesben voltam. – Tréfálsz velem! Hadley a fejét rázta. – Nem, kisebb koromban keresztül–kasul beautóztuk az

országot a szüleimmel. – Szóval elkocsikáztatok Hawaiira? Azt hogy? A lány vigyorgott. – Na jó, Hawai esetében kicsit értelmesebbnek tűnt

repülővel utazni. – Szóval melyik állam maradt ki? – Észak–Dakota. – Hogyhogy? Hadley vállat vont. – Hát, csak úgy, hogy még nem jutottam el oda. – Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt lehetne elautózni oda

Connecticutból. A lány nevetett. – Tudsz egyáltalán az út megfelelő oldalán vezetni? – Igen – villantott rá tettetett dühös pillantást Oliver. – Tudom, megdöbbent a gondolat, hogy esetleg képes

vagyok járművel a nem megfelelő oldalon haladni, de ami azt illeti, egész jól megy. Majd meglátod, amikor egy szép nap elviszlek kocsival Észak–Dakotába.

– Alig várom! – mondta Hadley, és emlékeztette magát, hogy a fiú csak viccel. Mindenesetre az ötlet, hogy együtt szeljék át az országot, zenét hal gatva, ahogy tovatűnik a táj, már önmagában mosolyt csalt az arcára.

– Na és mi a kedvenc helyed Amerikán túl? – kérdezte

Oliver. – Tudom, abszurd azt feltételezni, hogy létezik még egy olyan csodás hely a világon, mint mondjuk New Jersey, de…

– Igazság szerint most először hagyom el Amerikát. – Tényleg? Hadley bólintott. – Akkor jó nagy rajta a nyomás. – Min? – Londonon. – Nem valami nagyok az elvárásaim. – Megértem – mondta Oliver. – Na és ha bárhova máshova

mehetnél a világon, hova szeretnél eljutni? Hadley egy pillanatra eltűnődött. – Talán Ausztráliába. Vagy Párizsba. Hát te? Oliver úgy nézett rá, mintha a válasz nyilvánvaló lenne,

szája sarkában a vigyor halvány jele látszott. – Észak–Dakotába. Hadley most a taxi ablakának nyomja a homlokát, és ismét

azon kapja magát, hogy mosolyog, csak mert Oliverre gondol. Olyan, mint egy dal, ami nem megy ki a fejéből.

Akármennyire is igyekszik elfelejteni, megállás nélkül találkozásuk dallama szól a fejében, amint véget ér, újra kezdődik, és meglepően édes minden egyes alkalommal, akár egy altatódal, akár egy himnusz, és Hadley úgy gondolja, soha nem unná meg.

Homályos szemmel figyeli, ahogy elrohan mellettük a világ, és minden erejével igyekszik ébren maradni. Négyszer csöng a telefonja, mire rájön, hogy nem a taxisofőré szól, és amikor végre kihalássza a táskájából, és látja, hogy az apja hívja, egy pillanatra hezitál, mielőtt fogadná a hívást.

– Taxiban vagyok – mondja üdvözlésképpen, majd a nyakát

nyújtogatja, hogy megnézze az órát a műszerfalon. Majdnem felfordul a gyomra, amikor meglátja, hogy már 11:24 az idő.

Apa felsóhajt, és a lány elképzeli, ahogy szmokingban rója a templom folyosóit. Talán mostanra bánja, hogy Hadley nem maradt mégis otthon. Rengeteg sokkal fontosabb dolog van, ami miatt ma aggódhat – virágok, időbeosztás, ültetés –, így az, hogy a lánya lekéste a gépét és most késésben van, inkább csak nyűgnek tűnhet.

– Nem tudod, hogy közel vagy–e? – kérdezi, úgyhogy Hadley befogja a mikrofont, és hangosan megköszörüli a torkát. A sofőr összerezzen, láthatóan bosszús, hogy félbeszakították.

– Bocsánat! – mondja Hadley. – Meg tudja mondani, milyen messze vagyunk még?

A férfi felfújja az arcát, majd nagyot sóhajt. – Húsz percre – feleli. – Harminc. Á, huszonöt. Talán

harminc. Harminc. Hadley összevonja a szemöldökét, és ismét a füléhez emeli

a telefont. – Azt hiszem, úgy félórányira vagyok. – Fenébe! – mondja Apa. – Charlotte–ot megüti a guta. – Kezdjétek el nélkülem! – Ez esküvő, Hadley – mondja a férfi. – Ez nem olyan, mint

a moziban, hogy legfeljebb az előzetesekről maradsz le. Hadley az ajkába harap, hogy ne csattanjon fel, tudja mi a

különbség egy esküvő és a mozi között. – Figyelj ide! – mondja Apa. – Mondd meg a sofőrnek,

hogy plusz húsz fontot adsz neki, ha húsz perc alatt ideér. Beszélek a lelkésszel, hátha tudjuk kicsit húzni az időt. – Oké – mondja Hadley, és kétkedve néz a sofőrre.

– És ne aggódj, Charlotte barátnői felkészültek – mondja Apa, és Hadley megint vidámságot hall kicsendülni a hangjából, ugyanúgy érződik a nevetés a szavai mögött, ahogy kisgyerekkorából emlékszik rá.

– Mire? – Rád – feleli Apa vidáman. – Hamarosan találkozunk! A sofőr igencsak felélénkül a bonusz lehetőségének

hallatára, és némi alkudozás után lekanyarodik az autópályáról, és kisebb utcákon halad végig, amelyeket színes épületek, pubok, piacok és kis butikok szegélyeznek. Hadley–nek eszébe jut, hogy talán megpróbálhatna átöltözni a kocsiban, de túl félelmetes vállalkozásnak tűnik, így inkább csak kibámul az ablakon, a körmét rágja, és igyekszik semmire se gondolni.

Talán könnyebb lesz, ha nem tud semmiről maga körül. Mint egy bekötött szemű, kivégzésre váró elítélt.

Lepil ant az ölében lévő mobilra, aztán kinyitja, hogy megpróbálja elérni az anyját. De rögtön a hangposta jelentkezik, és Hadley nehéz szívvel csukja össze a telefont.

Gyors fejszámolással megállapítja, hogy Connecticutban kora reggel van, és Anya – aki igazi hétalvó lévén tudomást se vesz a világról, amíg le nem zuhanyozott, és le nem döntött egy nagy adag kávét – valószínűleg még ágyban van. Bár feszülten váltak el egymástól, Hadley valahogy azt gyanítja, édesanyja hangjától biztosan jobban érezné magát, és semmi mást nem akar, csak most rögtön hallani.

A taxis állja a szavát; pontban 1l:46–kor megállnak egy hatalmas templom előtt, amelynek vörös teteje és olyan magas tornya van, hogy a legteteje el is tűnik a ködben. A kapuja nyitva, két kerek képű, szmokingos férfi álldogál a küszöbön.

Hadley válogat a színes bankjegyek között, amelyeket

Anya váltott át neki, rengetegnek tűnik a számára, amennyit átad a sofőrnek egy reptéri fuvarért, ráadásul még az ígért húsz font bonusszal is meg kell toldania, így végül csak tíz fontja marad.

Kiszállnak az esőbe, és miután kirántja Hadley bőröndjét a csomagtartóból, a sofőr el is húzza a csíkot, a lány pedig csak áll egy pillanatig, és a templomra pislog.

Odabentről orgonazúgás hal atszik, és a kifejezetten a vendégek fogadására a kapuban álló férfiak egyik kezükből a másikba veszik az esküvői tájékoztatókat, és várakozóan pillantanak Hadley–re. Azonban észrevesz egy másik kaput a templom téglakerítésén, és inkább arra indul. A padsorok közötti végigvonulásnál csak az lehetne rosszabb, ha véletlenül túl korán tenné, gyűrött farmerszoknyában és piros bőröndöt húzva maga után.

A kapu egy kis kertbe nyílik, benne egy szent kőszobrával, amelyen jelenleg három galamb foglal helyet. Hadley elhúzza bőröndjét az épület mel ett, amíg fel nem fedez egy újabb ajtót, és amikor vállal belöki, zene tölti be a kertet. A folyosóra belépve jobbra–balra néz, majd a templom hátulja felé indul, ahol összetalálkozik egy alacsony hölggyel, aki kis, tollas kalapot visel.

– Bocsánat! – mondja Hadley félig suttogva. – Nem tudja, hol találom a… vőlegényt?

– Á, te csak Hadley lehetsz! – mondja az asszony. – Úgy örülök, hogy ideértél. Ne aggódj, édesem! A lányok odalent várnak. – Erős skót akcentussal beszél, és Hadley rádöbben, hogy biztosan ő a menyasszony édesanyja. Eszébe jut, hogy mivel Apa és Charlotte összeházasodnak, talán azt várják majd tőle, hogy tekintse ezt az asszonyt – egy vadidegent – valami

nagymamaszerűségnek. A gondolattól eláll a szava, fogalma sincs, vajon hány új családtagra fog szert tenni a nap folyamán.

De mielőtt bármit is mondhatna, az asszony hessegető kézmozdulatot tesz. – Siess! – mondja, és Hadley rátalál a hangjára, gyorsan

megköszöni az útbaigazítást, mielőtt lefelé indul a lépcsőn. Ahogy levonszolja a bőröndöt a lépcsőn, izgatott hangokat

hall, és mire leér az alsó szintre, teljesen körbeveszik a nők. – Végre megjött! – mondja az egyikük, és átkarolja Hadley

vállát, hogy bekísérje a vasárnapi iskola osztálytermébe, ami úgy tűnik, jelenleg öltözőként funkcionál. Egy másik átveszi a bőröndöt, egy harmadik a táblának támasztott tükör előtti összecsukható székre ülteti a lányt. Már mind a négyen átöltöztek a levendulaszínű koszorúslányruhába, hajukon lakk, szemöldökük kiszedve, sminkjük kész. Hadley igyekszik megjegyezni a nevüket, ahogy bemutatkoznak, de világos, hogy nincs sok idő udvariaskodásra; a hölgyek komolyan veszik a feladatukat.

– Már azt hittük, lekésed az esküvőt – mondja Violet, a menyasszony tanúja, barátnője gyermekkoruk óta. Hadley hajával szorgoskodik, kivesz egy hajcsatot a szájából. Egy másik nő, Jocelyn, fog egy sminkecsetet, és egy pillanatra hunyorog, mielőtt munkához látna. Hadley látja a tükörben, hogy a maradék kettő kinyitotta a bőröndjét, és igyekeznek kisimítani a ruhát, ami a lány félelmeit beigazolva reménytelenül összegyűrődött.

– Ne aggódj, ne aggódj! – mondja Hillary, ahogy eltűnik a ruhával a mosdóban. – Olyan ruha, amit csak izgalmasabbá tesznek a gyűrődések.

– Hogy utaztál? – kérdezi Violet, ahogy kefével esik

Hadley hajának, ami még mindig kócos a gépen töltött óráktól. Mielőtt felelhetne, Violet kontyba csavarja a haját, olyan erősen húzza, hogy Hadley kék szeme majdnem eltűnik.

– Túl szoros – nyögi ki, úgy érzi magát, mint Hófehérke, akit szétszed a túl sok körülötte sürgő–forgó erdei állat.

Azonban mire a négyes mindössze tíz perccel később végez Hadley kicsinosításával, be kell vallania, hogy valamiféle csodát műveltek. A ruha ugyan még egy kicsit gyűrött, de jobban néz ki, mint amikor otthon felpróbálta, hála Anya tegnap reggeli, utolsó pillanatos mentőakciójának meg némi kreatív tűzködésnek a többi koszorúslány részéről. A spagettipánt hossza tökéletes, a térdig érő, levendulaszínű

selyemruha istenien áll rajta. Az Anyától kölcsönvett pántos szandál csak úgy csillog–ragyog, és Hadley megmozgatja a lábujjait, ahogy kifestett lábkörmét csodálja. Haját elegáns kontyba tűzték, és a frizura meg a smink együttes hatására úgy érzi, mintha valaki teljesen mássá változott volna.

– Úgy nézel ki, mint egy balerina – mondja Whitney, elragadtatottan összecsapja a tenyerét, és Hadley mosolyog, egy kicsit félénk ennyi jó tündér keresztanya között. De még neki magának is be kell vallania, hogy Whitney–nek igaza van.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha megyünk – szólal meg Violet az órára tekintve, ami 12:08–at mutat. – Nem szeretnénk, ha Charlotte szívrohamot kapna az esküvője napján.

A többiek nevetve vetnek még egy utolsó pillantást a tükörbe, aztán az egész csapat egy emberként siet ki az ajtón, sarkuk hangosan kopog a templom alagsorának linóleumpadlóján.

Hadley azonban hirtelen megdermed. Csak most döbben rá, hogy nem lesz alkalma a szertartás előtt találkoznia az apjával,

és ez valamiért szörnyen felkavarja. Hirtelen mintha minden túl gyorsan történne, úgyhogy Hadley a ruháját lesimítva és az ajkát harapdálva igyekszik csillapítani tomboló elméjét, de hiába.

Apa megnősül– gondolja, és a puszta ötlet elképesztőnek tűnik. Megnősül.

Már hónapok óta tudja, hogy mi fog történni – hogy Apa ma új életet kezd, egy életet valakivel, aki nem Anya, de egész mostanáig mindez nem volt más, pusztán néhány szó, egy nagyon halvány elképzelés, egy olyan jövendő esemény, ami igazából mintha soha nem következne majd be, ami a gyermekkori mesék szőrös, agyaras, karmos szörnyetegeihez hasonlóan hiába rémisztgeti az embert, nem tűnik igazinak.

De most, ahogy itt áll a templom alagsorában, reszkető kézzel és dübörgő szívvel, Hadley rádöbben, mit is jelent a mai nap, mi mindent veszít és nyer vele, mennyi minden megváltozott már eddig is. És belenyilall a fájdalom.

Az egyik koszorúslány őt hívja kint a folyosón, ahol lassan elhalkul a léptek visszhangja. Hadley mély levegőt vesz, megpróbálja felidézni, miként méltatta a gépen Oliver a bátor viselkedését. És bár ebben a szent pillanatban épp el enkezőképp érzi magát, van valami az emlékben, aminek a hatására egy picit jobban kihúzza magát, úgyhogy ebbe kapaszkodik, ahogy a csoport után indul, szeme tágra nyitva a smink alatt.

A lépcsőn felérve a többiek kivezetik a templom előcsarnokába, és bemutatják Charlotte testvérének, Montynak, akivel az oltárhoz fog vonulni a szertartás elején. A férfi csontsovány és holtsápadt, Hadley úgy saccolja, legalább néhány évvel idősebb Charlotte–nál, tehát elmúlt negyven. A

lány megrázza feléje nyújtott kezét, amit hidegnek és papírvékonynak érez, majd miután bemutatkoztak egymásnak, a férfi a karját kínálja neki. Valaki a kezébe nyom egy rózsaszín–lila csokrot, ahogy párosával sorba rendeződnek, és mielőtt még Hadley felfoghatná, mi is történik, kitárul a kétszárnyú ajtó, és az egybegyűltek tekintete hirtelen rájuk szegeződik.

Amikor rajtuk a sor, Monty előrelép, Hadley kis léptekkel halad mellette, picit bizonytalanul jár a magas sarkúban. Nem hitte volna, hogy az esküvő ilyen nagyszabású lesz; hónapok óta egy kis templomot képzelt el, ahova meghívtak néhány jó barátot. Ez azonban olyan, mint egy gálaünnepség, és ismeretlen arcok százai fordulnak Hadley felé.

Szorosan markolja a csokrot, és felemeli az állát. A vőlegény oldalán észrevesz néhány embert, akiket legalább felismer: édesapja egy régi egyetemi barátját; egy másod–unokatestvért, aki évekkel ezelőtt Ausztráliába költözött; és egy idős nagybácsit, aki évekig küldözgetett Hadley–nek születésnapi ajándékokat, bár sosem találta el, mikor van a szülinapja, és akit a lány – őszintén szólva – már halottnak hitt.

Ahogy az oltár felé haladnak, Hadley–nek eláll a lélegzete. A zene a fülébe harsog, a templom tompa világítása

pislogásra ingerli. Nehéz megmondani, hogy azért melegedett–e ki, mert nincs légkondicionálás, vagy mert akármennyire küzd ellene, elönti a pánik, az ismerős érzés, ami mindig elfogja, ha túl sok ember van túl kis helyen.

Amikor már majdnem végigértek a sorok között, Hadley megdöbben, ahogy meglátja az apját az oltárnál. Kissé nevetségesnek tűnik, hogy egyáltalán itt van, ebben a londoni templomban, amelynek eső– és parfümillata van, és egy sor lila

ruhás nő lépeget felé. Valahogy nem stimmel, ahogy az apja ott áll elöl, simára borotvált arccal és csillogó szemmel, a hajtókájára tűzött kis lila virággal. Hadley úgy érzi, ezernyi hely van, ahol Apa inkább lehette ezen a nyári délutánon.

Otthon kéne lennie, a konyhájukban, elnyűtt pizsamájában, amelynek földre lógó szára örökké kilukadt a sarkánál. Vagy a régi dolgozószobájában kéne számlákat átnéznie, teát iszogatnia VERSRE SZOMJAZOM! feliratú bögréjéből, azon gondolkodnia, nem kéne–e kimennie lenyírni a füvet. Ami azt illeti, rengeteg dolog van, amit jelenleg éppen csinálnia kéne, de a nősülés semmiképp sem tartozik közéjük.

A padsorokra pillant, ahogy elhalad mellettük; mindegyik szélére apró, selyemszalaggal átkötött virágcsokrot rögzítettek.

Az oltárnál lévő gyertyák fényében minden kissé varázslatosnak tűnik, és az egész esemény kifinomultsága, divatos eleganciája olyan éles ellentétben van Apa régi életével, hogy Hadley őszintén nem is tudja, zavarodottnak vagy sértettnek érezze–e magát.

Rádöbben, hogy Charlotte most már valahol a háta mögött van, a színfalak mögött vár a belépőjére, és szinte ellenállhatatlan a kísértés, hogy hátraforduljon bámészkodni.

Ismét az oltár felé pillant, kiderül, hogy Apa tekintete most őrá szegeződik. Hadley szinte öntudatlanul elkapja a tekintetét, csak arra koncentrál, hogy előrefelé haladjon, bár minden egyes porcikája az ellenkező irányba akar rohanni.

Az oltárnál, ahogy Hadley elválik Montytól, Apa feléje nyúl, megfogja és kicsit megszorítja a kezét. Olyan fess – magas, jóképű, remekül áll rajta a szmoking –, hogy Hadley–t arra emlékezteti, amilyennek az Anyával való esküvője fényképein látta. A lány nagyot nyel, mosolyt erőltet az arcára,

majd a többi koszorúslány mellé áll az oltár másik oldalán. Tekintete visszavándorol a templom végébe, majd amikor a

zene megváltozik és felhangosodik, a vendégek mind felállnak, és belép a menyasszony az édesapja karján.

Hadley annyira arra készült, hogy gyűlölni fogja Charlotte–ot, hogy egy pillanatra ledöbben, mennyire gyönyörűen néz ki harang alakú ruhájában és leheletvékony fátylában. Magas és karcsú, teljesen más, mint az arányos, de alacsony Anya, aki olyan kicsi, hogy régen, valahányszor sétálni indultak, Apa viccből a karjába kapta, és azt tettette, hogy mindjárt bedobja a szemetesbe.

De most itt áll előtte Charlotte, aki olyan csinos és kecses, hogy Hadley attól tart, nem fog tudni szörnyűségeket mesélni róla Anyának. Mintha egy örökkévalóságba telne, mire végigmegy a padsorok között, de senki sem tudja levenni róla a pillantását. Tekintete végig összeforr Apáéval, de amikor végre elér az oltárhoz, hátrasandít a válla fölött, és a kába Hadley–re mosolyog, aki – minden korábbi dolog ellenére, összes fogadkozása dacára, hogy utálni fogja – ezt reflexszerűen nagy vigyorral viszonozza.

Ami meg a többit illeti: ugyanaz, ami mindig is volt, ami mindig is lesz. Teljesen megegyezik a múlt több százezer esküvőjével és a leendő esküvők százezreivel. A lelkész az oltárhoz lép, és az édesapa átadja a menyasszonyt a vőlegénynek. Imák és fogadalmak hangzanak el, és a pár végül egymás ujjára húzza a jegygyűrűt. Zene szól, a násznép mosolyog, könnyezik, tapsol, sőt még nevet is, amikor a vőlegény belezavarodik a saját fogadalmába.

És bár minden vőlegény boldognak látszik az esküvője napján, ennek a bizonyos vőlegénynek van valami a

tekintetében, amitől Hadley–nek eláll a lélegzete. Apja arckifejezését látva tényleg nem kap levegőt, olyan boldogság ül a szemében, olyan széles a mosolya. Hadley megdermed tőle, összezuhan, mintha darabokra zúzta volna a szívét.

Már megint haza akar menni.

9

New York 07:52 London 12:52

EGYSZER RÉGEN, egymillió évvel ezelőtt, amikor Hadley még kicsi, a családja pedig ép és egész volt, egy teljesen átlagos nyári estén mindhárman kint voltak a kertben. Besötétedett, körülöttük ciripeltek a tücskök, Anya meg Apa a tornác lépcsőjén üldögéltek szorosan egymás mel ett, és nevetve figyelték, ahogy Hadley a kert legsötétebb zugába űzte a szentjánosbogarakat.

Valahányszor közel ért egy bogárhoz, annak ragyogó sárga fénye mindig eltűnt szem elől, és amikor végre sikerült elkapnia egyet, szinte csodának tűnt, mintha egy ékszert tartott volna tölcsérré formált kezében. Óvatosan lépkedett vissza a tornáchoz.

– Ideadod a bogárházat? – kérdezte, és Anya elővette a befőttesüveget a háta mögül. Korábban már lyukakat szúrtak a fedelébe, így tele volt olyan kis pöttyökkel, mint fent a csillagok, és a szentjánosbogár eszeveszetten villogott az üvegben, sebesen verte a szárnyát. Hadley az üveghez nyomta az arcát, hogy szemügyre vegye.

– Nagyon szép példány – jelentette ki Apa, és Anya helyeslően bólintott.

– Hogyhogy mindegyik ilyen bogarat Szent Jánosnak hívják, mikor olyan sokan vannak? – kérdezte Hadley. – Nem kellene mindegyiknek saját nevet adni?

– Lehet – felelte Apa vigyorogva –, de akkor minden katicabogárnak is kellene valami megkülönböztető név.

Anya a szemét forgatta, Hadley pedig kuncogott, ahogy elnézték az üveg vastag falának repkedő bogarat.

– Emlékszel, hogy tavaly nyáron horgászni mentünk? – kérdezte Anya később, amikor már lassan befelé indultak a

kertből. Megfogta Hadley pólóját, gyengéden maga felé húzta, így a lány tett hátrafelé néhány lépést, és szinte az ölébe ült. –

És visszadobtuk az összes halat, amit kifogtunk? – Hogy szépen elúszhassanak? – Pontosan – felelte Anya, és Hadley vállán nyugtatta az

állát. – Szerintem ez a bogárka is boldogabb lenne, ha elengednéd.

Hadley nem felelt, de egy kicsit jobban a mellkasához szorította az üveget.

– Tudod, hogy mondják – szólt Apa. – Ha szeretsz valamit, útjára engeded.

– Mi lesz, ha nem jön vissza? – Van, ami visszajön, van, ami nem – mondta, és megcsípte

a kislány orrát. – Én mindenesetre mindig vissza fogok jönni hozzád.

– Te nem ragyogsz – mutatott rá Hadley, de Apa csak mosolygott.

– De igen, ha veled vagyok.

Mire a szertartás véget ér, nagyjából az eső is elál . Ennek el enére fekete esernyők látványos raja díszeleg a templom előtt, ahogy a szitáló esőtől védik a násznépet, és inkább temetési, mint esküvői hangulatot kölcsönöznek az eseménynek. A harangok olyan hangosan zúgnak odafent, hogy Hadley egészen a lábujjáig érzi a vibrálást, ahogy lelépked a lépcsőn.

Amint férjnek és feleségnek nyilvánították őket, Apa és Charlotte diadalittasan elvonultak a padsorok között, majd azonnal el is tűntek szem elől. Már vagy tizenöt perc telt el, mióta elcsattant az első hitvesi csók, de Hadley azóta sem látta színüket sem. Céltalanul bóklászik a tömegben, nem is érti, hogy ismerhet Apa ennyi embert. Szinte egész életében Connecticutban élt, ott mégis alig egy–két barátja van. Csak pár éve lakik itt, de úgy néz ki, máris ő a társaság közepe.

Ráadásul a vendégek zöme filmstatisztának tűnik, mintha valaki teljesen más életéből szedték volna őket. Mégis mióta barátkozik az apja csicsás kalapos hölgyekkel és elegáns öltönyös urakkal, akik mind úgy festenek, mintha az angol királynőhöz lennének hivatalosak teára? Az egész jelenet – az időeltolódás egyre erősebb hatásával együtt – azt érezteti Hadley–vel, hogy nincs teljesen ébren, mintha egykét ütemmel le lenne maradva a jelentől, és hiába próbálna felzárkózni.

Amint egy fénysugár áthatol a felhőkön, a vendégek hátrahajtják a fejüket és leengedik az ernyőjüket, úgy ámulnak, mintha a világ legritkább időjárási anomáliájának lennének szemtanúi. A közöttük ácsorgó Hadley nem egészen tudja, mit is várnak most tőle. A többi koszorúslánynak nyoma veszett, és nagyon is lehetséges, hogy neki is épp valami hasznosabbat kellene most csinálnia; az elmúlt néhány hétben e–mailben küldött napirendeket meg utasításokat már nem igazán olvasta

el, és a szertartás előtt már nem jutott ideje, hogy további eligazítást kérjen.

– Lennem kéne valahol? – kérdezi Montyt, miután belebotlik, ahogy a férfi épp a templom előtt ál ó fehér veterán limuzint járja körbe nagy érdeklődéssel. Monty vállat von, majd figyelmét ismét az autóra fordítja, amely később majd a fogadásra viszi az ifjú párt.

Útban vissza a templom kapujához Hadley megkönnyebbülve pillant meg egy lila ruhát a tömegben, miről kiderül, hogy Violeté.

– Apád keres – mondja Violet, és a régi kőépületre mutat. – Ő meg Charlotte odabent vannak. Charlotte rendbe hozatja

kicsit a sminkjét a fényképezkedés előtt. – Mikor van a fogadás? – kérdezi Hadley, mire Violet úgy

néz rá, mintha arról érdeklődött volna, merre található az égbolt. Ezek szerint ez az információ eléggé köztudott.

– Nem kaptál programtervet? – Nem volt alkalmam átolvasni – feleli Hadley feszengve. – Csak hatkor kezdődik. – És akkor addig mit csinálunk? – Hát, a fényképezkedés eltart egy ideig. – És azután? Violet vállat von. – Úgyis mindenki a hotelben szállt meg. Hadley értetlenül mered rá. – Ott lesz a fogadás – magyarázza Violet. – Úgyhogy

gondolom, a kettő között visszamegyünk oda. – Remek – mondja Hadley, és Violet megemeli fél

szemöldökét. – Nem mész apádhoz?

– De – feleli a lány, de meg se moccan. – Mindjárt. – Odabent van – ismétli Violet, lassan ejtve a szavakat,

mintha úgy vélné, hogy barátnője új mostohalánya nem ált sorba kétszer, mikor az észt osztogatták.

– A templomban. Miután Hadley még mindig nem tesz egy lépést sem, Violet

arca megenyhül. – Figyelj – mondja –, édesapám újranősült, amikor egy

kicsit fiatalabb voltam, mint te most. Úgyhogy megértelek. De tudod, Charlotte–ból biztos nem lesz rossz mostohaanya.

Ami azt illeti, Hadley nem tudja. Szinte semmit sem tud Charlotte–ról, ám ezt nem mondja ki.

– Én ki nem állhattam a mostohaanyámat. Utáltam, ha csak a legkisebb apróságra is megkért, olyasmikre, amit a saját anyám is megcsináltatott volna velem, például hogy járjak templomba vagy segítsek a házimunkában. Az ilyesminél csak az számít, ki kéri, és mivel a mostohaanyám kérte, hát utáltam.

– Elhallgat, mosolyog. – Aztán egy nap rádöbbentem, hogy igazából nem is rá haragszom. Hanem az apámra.

Hadley egy pillanatra a templomra néz, mielőtt felelne. – Hát, ezek szerint – mondja végül – neked tovább tartott

erre rájönni, mint nekem. Violet bólint, talán rájön, hogy nem fognak dűlőre jutni a

témában, és kissé esetlenül vállon veregeti Hadley–t. Ahogy elfordul tőle, Hadley–t hirtelen elönti a rettegés, hogy mi várhat rá a templomban. Mégis mit illik mondani egy rég nem látott apának abból az alkalomból, hogy elvett egy nőt, akivel az ember még csak nem is találkozott? Ha létezik előírt viselkedés ilyen esetre, az biztos, hogy Hadley még nem hallott róla.

A templomban nagy a csönd. Mindenki odakint várja a menyasszonyt és a vőlegényt. Hadley visszhangot ver, ahogy cipője sarka a mozaikpadlón kopogva az alagsor felé indul, kezét végighúzva a durva kőfalon. A lépcső közelében hangok szállnak felé odalentről, akár a füst, és az első fokon ál va megáll hallgatózni.

– Szóval nem bánod? – kérdezi egy nő, és egy másik olyan halkan válaszol, hogy Hadley nem hallja. – Azt hittem, hogy megnehezíti a dolgokat.

– Egyáltalán nem – feleli a másik nő, és Hadley rájön, hogy Charlotte az. – Egyébként is, az anyjával él.

Ott helyben, a lépcsősor tetején megdermedve, Hadley visszafojtja a lélegzetét.

Ez az! – gondolja. Most bukik le Charlotte, a gonosz mostoha.

Most fogja kihallgatni, milyen szörnyű dolgokat mondanak róla hónapok óta, most tudja meg, mennyire örülnek, hogy nincs a közelükben, hogy egyáltalán nem akarják. Hónapok óta fantáziái erről, elképzelte, milyen rémes lesz Charlotte, és most, hogy végre elérkezett a pillanat, annyira feszülten várja a bizonyítékot, hogy majdnem elereszti a füle mellett a következő szavakat.

– Szeretném őt jobban megismerni – mondja Charlotte. – Tényleg nagyon remélem, hogy hamarosan kibékülnek az

apjával. A másik nő kuncog. – Mondjuk úgy kilenc hónapon belül? – Hát… – mondja Charlotte, és Hadley szinte hallja, hogy

mosolyog. Mindez elég, hogy elhátráljon, kissé botladozva magas sarkú szandáljában. A templom folyosói sötétek és

némák, és Hadley a kellemes hőmérséklet el enére borzongani kezd.

Kilenc hónap – gondolja, és könny szökik a szemébe. Az édesanyja az első gondolata, bár nem is tudja, hogy

megvédeni akarja, vagy ő maga vágyik védelemre. Akárhogy is, semmi mást nem akar, mint most rögtön hallani az anyukája hangját. A mobilját azonban odalent hagyta, ugyanabban a helyiségben, ahol Charlotte–ék vannak, és egyébként is, hogy tudathatná pont ő ezt a hírt az anyjával? Tudja, hogy Anya hajlamos könnyen túltenni magát az ilyesmin, mindig teljesen nyugodt, míg Hadley teljesen irracionális. De ez most más. Ez óriási jelentőségű. Nem létezik, hogy egy ilyen hír ne zaklatná fel még Anyát is.

Hadley–t mindenesetre határozottan felzaklatta. Még mindig az alagsor ajtajának dőlve bámul le a lépcsőn,

amikor a sarkon túlról lépteket és mély férfi nevetést hall. Elszalad a lépcsőtől, hogy ne legyen feltűnő, mit csinált

mostanáig, így mire megjelenik Apa a lelkésszel, Hadley a folyosó közepén álldogál, és a körmét vizsgálgatja, remélhetőleg nagyon közönyösnek látszó képpel.

– Hadley – mondja az apja, a vállára teszi a kezét, és úgy szól hozzá, mintha mindennap látnák egymást –, szeretném neked bemutatni Walker tiszteletest.

– Örülök, hogy megismerhetlek, kedvesem – mondja az idős férfi, majd ismét Apához fordul. – A fogadáson találkozunk, Andrew. Még egyszer gratulálok!

– Nagyon köszönöm, tiszteletes úr – feleli, aztán mindketten figyelik, ahogy a lelkész elbiceg, fekete talárja köpenyként súrolja a földet a háta mögött.

Miután a lelkész befordul a sarkon, Apa vigyorogva ismét

Hadley–hez fordul. – Örülök, hogy látlak, kicsim – mondja, és Hadley érzi,

hogy mosolya elhalványodik, majd lelohad. Az alagsor ajtajára pillant, és az a bizonyos két szó ismét átfut az agyán.

Kilenc hónap. Apa olyan közel ál , hogy a lány érzi arcszesze erős,

mentolos illatát, és ez hirtelen annyi emléket idéz fel, hogy zakatol a szíve. A férfi úgy néz rá, mintha várna valamire – de mire? –, mintha Hadley–nek kellene megkezdenie ezt a játékot, mintha neki kellene feltárnia a lelkét, és mindent bevallania az apjának.

Mintha neki lennének titkai, nem Apának. Hadley nagyon hosszú ideje kerüli, és óriási erőfeszítéseket

tett, hogy kizárja őt az életéből – mintha ez olyan könnyen menne, mintha apjának semmi jelentősége nem volna erre most kiderül, hogy Apa titkol valamit előle.

– Gratula – krákogja Hadley, és belemegy egy kissé mesterkélt ölelésbe, amiből végül leginkább csak egy hátba veregetés lesz.

Apa feszengve hátralép. – Örülök, hogy ideértél. – Én is – mondja Hadley. – Szép esküvő volt. – Charlotte nagyon izgatott, hogy végre találkoztok – mondja Apa, mire Hadley dühbe gurul. – Remek – sikerül kinyögnie. A férfi reménykedve mosolyog rá. – Szerintem ti ketten istenien ki fogtok jönni egymással. – Remek – ismétli Hadley. Apa a torkát köszörüli, a csokornyakkendőjét igazgatja,

mereven tartja magát, nagyon feszeng, de Hadley nem tudja

megállapítani, hogy a szmoking teszi–e vagy a szituáció. – Figyelj csak! – mondja. – Igazság szerint örülök, hogy

kettesben maradtunk. Van valami, amit szeretnék megbeszélni veled.

Hadley kicsit kihúzza magát, erőt gyűjt, mintha nagy ütközésre készülne. Nincs ideje megkönnyebbülni, hogy Apa mégiscsak elmondja neki a dolgot; annyira lefoglalja, hogy kitalálja, miként reagáljon a baba hírére – sértett hallgatással?

tettetett meglepetéssel? döbbent hitetlenkedéssel? –, hogy az arca teljesen kifejezéstelen, akár egy üres tábla, amikor a férfi végre kimondja az igazat.

– Charlotte nagyon szeretné, hogy előadjunk egy apalánya táncot a fogadáson – közli, és Hadley ettől valahogy még jobban elképed, mintha azt a sokkal döbbenetesebb hírt hallotta volna, amire számított, így egyszerűen csak bámul rá.

Apa feltartja a kezét. – Tudom, tudom – mondja. – Mondtam neki, hogy még a

gondolatát is utálnád, hogy eszed ágában sincs mindenki előtt táncikálni a fateroddal… – Elhallgat, láthatóan várja Hadley hozzászólását.

– Nem vagyok valami jó táncos – feleli végül a lány. – Tudom – vigyorog Apa. – Én se. De ez Charlotte nagy

napja, és úgy tűnik, ez nagyon fontos neki, és… – Rendben – mondja Hadley szaporán pislogva. – Rendben? – Rendben. – Hát, ez szuper! – mondja Apa úgy, mintha erre egyáltalán

nem számított volna. Kihúzza magát, sugárzó mosolyt varázsol az arcára a váratlan győzelem. – Charlotte el lesz ragadtatva!

– Örülök – mondja Hadley, képtelen palástolni a

keserűséget a hangjában. Egyszeriben teljesen kimerültnek érzi magát, már nincs kedve veszekedni. Végül is ezt kívánta. Nem akart apja új életének része lenni, és tessék, nélküle is építi fel azt.

De most már nem csak Charlotte–ról van szó. Kilenc hónapon belül lesz egy új gyereke, talán egy másik lánya.

És ezt még csak nem is kötötte Hadley orrára. Az apja ezzel megint fájdalmat okoz neki, ugyanúgy, mint

akkor, mikor elhagyta őket, ugyanúgy, mint amikor Hadley először hal ott Charlotte–ról. Ezúttal azonban a lány szinte öntudatlanul üdvözli a fájdalmat, nem bánja.

Elvégre is egy dolog úgy elszaladni, hogy van, aki fusson az ember után.

Egészen más dolog egyedül rohanni a semmibe.

10

New York 08:17 London 13:17

TEGNAP ÉJJEL, miközben Oliverrel egy kis zacskó perecen osztoztak, a fiú úgy elcsöndesedett, olyan sokáig nézte szótlanul Hadley profilját, hogy a lány végül szembefordult vele:

– Mi van? – Mi leszel, ha nagy leszel? Hadley grimaszolt. – Ilyet a négyévesektől szoktak kérdezni. – Nem csak tőlük – felelte Oliver. – Mindenkiből kel , hogy

legyen valami. – Te mi leszel? A fiú vállat vont. – Én kérdeztem előbb. – Űrhajós – felelte Hadley. – Vagy balerina. – De komolyan. – Szerinted nem lehetne belőlem űrhajós? – Te lehetnél az első balerina a Holdon. – Azt hiszem, még van időm kitalálni. – Az igaz – mondta Oliver. – És te? – kérdezte Hadley, ismét gúnyos választ vár,

valami kitalált foglalkozást, aminek a fiú titokzatos kutatásához van köze.

– Én se tudom – felelte Oliver halkan. – Mindenesetre az biztos, hogy nem ügyvéd.

Hadley megemelte a szemöldökét. – Csak nem ügyvéd az apád? De a fiú nem felelt; csak még merőbben bámulta a kezében

tartott kis perecet. – Hagyjuk az egészet! – mondta pár másodperccel később.

– Ki akar a jövővel foglalkozni? – Én aztán nem – felelte Hadley. – Alig tudok az

elkövetkező néhány órára gondolni, nemhogy az elkövetkező néhány évre.

– Ezért olyan csúcs a repülés – mondta Oliver. – Csak ülsz a gépen, és kész. Nincs min gondolkodni.

Hadley rámosolygott. – Nem is olyan rossz itt ülni. – Egyáltalán nem – helyesel Oliver, és bekapja az utolsó

perecet. – Sőt nincs olyan hely, ahol szívesebben lennék jelenleg.

A félhomályos templom folyosóján Apa izgatottan járkál fel–alá, időnként az órájára pil ant, és a lépcső felé fordítja a fejét, ahogy arra várnak, hogy Charlotte feljöjjön az alagsorból.

A férfi úgy fest, akár egy kamasz, aki pirulva és türelmetlenül várja a barátnőjét, és Hadley fejébe szöget üt a gondolat, hogy az apja talán mindig is pont az akart lenni,

akivé most lett. Charlotte férje. A gyermeke apja. Olyan férfi, aki

Skóciában karácsonyozik és Dél–Franciaországban nyaral, aki művészetről, politikáról és irodalomról értekezik hosszas főzőcskézést igénylő fogások fölött, borozás közben.

Milyen furcsa, hogy így alakultak a dolgok, főleg, mert olyan kis híja volt, hogy nem maradt otthon. Álmai állása ide vagy oda, négy hónap nagyon hosszú távollétnek tűnt, és ha nincs Anya – ő erősködött, hogy Apa menjen, ő hangsúlyozta, hogy ez a férje álma, ő ismételgette, hogy megbánná, ha elszalasztana egy ilyen lehetőséget –, Apa soha nem is találkozott volna Charlotte–tal.

De így alakultak a dolgok, és mintha csak Hadley kimondatlan töprengése adta volna a végszót, Charlotte megjelenik a lépcsőn menyasszonyi ruhájában, arca kipirult, csak úgy tündököl. A fátyol nélkül gesztenyebarna haja laza fürtökben omlik a vállára, és mintha egyenesen Apa karjába siklana. Hadley elfordítja a fejét, amikor megcsókolják egymást, feszengve áll egyik lábáról a másikra. Pár másodperccel később Apa elhajol, és Hadley felé nyújtja a karját.

– Hadd mutassam be a lányomat! – mondja Charlotte–nak. – Csak találkoztok végre.

A nő sugárzó mosollyal néz Hadley–re. – Annyira örülök, hogy ideértél! – mondja, és átöleli a

lányt. Orgonaillata van, bár nehéz megmondani, hogy a parfümje

vagy a kezében lévő csokor miatt. A lány hátralép, és észreveszi, hogy Charlotte jegygyűrűje legalább kétszer olyan vastag, mint Anyáé, amit Hadley időnként még mindig kicsen

az ékszeres dobozból, a hüvelykujjára húzza, és a gyémántok csiszolt felületét bámulja, mintha abban rejlene a magyarázat a szülei kapcsolatának felbomlására.

– Bocs, hogy ilyen sokáig várattalak – mondja Charlotte, ahogy ismét Apához fordul. – De az esküvői fényképezkedés megismételhetetlen.

Hadley megfontolja, hogy szóvá teszi, Apának ez már igenis csak az ismétlés lesz, de sikerül magába fojtania a megjegyzést.

– Nehogy bevedd! – mondja Hadley–nek a férfi. – Akkor is ennyit tollászkodik, ha csak a piacra megy.

Charlotte gyengéden meglegyinti a csokrával. – Nem úriemberként kéne viselkedned az esküvőd napján? Apa előrehajol, és gyorsan megcsókolja. – A kedvedért megpróbálok. Hadley ismét elkapja róluk a pillantását, betolakodónak érzi

magát. Legszívesebben elosonna, hátha nem veszik észre, de Charlotte ismét rámosolyog, és Hadley nem egészen tudja hova tenni az arckifejezését.

– Meg tudtátok beszélni apukáddal a… – Az apa–leány táncot? – szól közbe Apa. – Igen,

megbeszéltük. – Csodás! – mondja Charlotte, és összeesküvően átkarolja

Hadley vállát. – Gondosan rengeteg jeget rendeltem a fogadásra, hogy legyen mivel beborogatni a lábujjaidat, miután apád széttapossa őket.

Hadley haloványan mosolyog. – Remek. – Szerintem el kéne kicsit vegyülnünk, gyorsan köszönni

mindenkinek még a fotózás előtt – veti fel Apa. – Utána pedig

az egész násznép visszamegy a szállodába, ahol majd a fogadás lesz – mondja Hadley–nek. – Úgyhogy csak arra kell ügyelnünk, hogy a bőröndödet itt ne hagyjuk.

– Oké – mondja a lány, és hagyja, hogy a hosszú folyosó végén lévő nyitott ajtó felé tereljék. Egy kicsit úgy érzi magát, mint aki alva jár, és arra koncentrál, hogy egyik lábát a másik elé rakja, mert nem lát más kiutat – az esküvőből, a hétvégéből, az egész nyamvadt hacacáréból –, minthogy szépen haladjon előre.

– Hadley! – mondja Apa, és megáll, épp mielőtt az ajtóhoz érnének. Lehajol hozzá, megpuszilja a homlokát. – Nagyon örülök, hogy itt vagy.

– Én is – motyogja a lány, és ismét hátralép, ahogy Apa átkarolja Charlotte–ot, szorosan magához öleli, mielőtt együtt kilépnének a templomból. A párt látva a tömeg éljenezni kezd, és bár tudja, hogy minden szem az arára szegeződik, Hadley még így is túl feltűnőnek érzi magát, így hátra marad, amíg Apa félig vissza nem fordul, hogy intsen: kövesse őket.

Az ég még mindig ezüstös árnyalatú, napsütés és felhők csillogó keveréke, de az ernyők nyomtalanul eltűntek. Hadley a boldog pár után kullog, ahogy Apa egyre csak kezet ráz, Charlotte meg puszilkodik, időről időre bemutatják valakinek, akire nem fog emlékezni, neveket ismételgetnek neki, amiket alig hall: Justin, Apa kollégája; Carrie, Charlotte makacs unokatestvére; Allison és Erika, akik virágokat szórtak a bevonuláskor; Walker tiszteletes pocakos felesége. Az egész ismeretlen gárda mintha csak azért gyűlt volna össze a templom előtt, hogy emlékeztessék Hadley–t, mi mindent nem tud az apjáról.

Úgy tűnik, a vendégek többsége az esti fogadásra is

hivatalos, de nem bírnak addig várni a szívből jövő gratulációkkal, és az arcukon lévő öröm ragadós. Még Hadley sem tud ellenállni, megindítja a nap nagy jelentősége, egészen addig, amíg észre nem vesz egy nőt kisbabával a karján, és ismét úrrá lesz rajta a tehetetlenség érzése.

– Hadley! – mondja Apa, ahogy egy idősebb párhoz tereli. – Ők O’Callaghanék, Charlotte családjának nagyon kedves barátai.

A lány kezet fog mindkettőjükkel, és udvariasan biccent. – Örvendek! – Szóval te vagy a híres Hadley– mondja Mr. O’Callaghan. – Rengeteget hallottunk már rólad. Nehéz leplezni a meglepetését. – Tényleg? – Hát persze – szorítja meg a vállát Apa. – Szerinted hány

lányom van? Hadley még mindig csak bámul rá, és nem tudja, mit is

feleljen, amikor Charlotte visszatér Apa oldalára, és szívélyesen üdvözli a házaspárt.

– Csak sok boldogságot akartunk kívánni, mielőtt elmennénk – mondja Mrs. O’Callaghan. – Akármilyen hihetetlen, épp egy temetésre vagyunk hivatalosak, de a fogadásra visszaérünk.

– Jaj, milyen szomorú! – mondja Charlotte. – Őszinte részvétem. Kinek a temetése?

– Tom egy régi barátjáé, még az oxfordi ügyvédi időkből. – Borzasztó – mondja Apa. – Messze van? – Paddingtonban – feleli Mr. O’Callaghan, mire Hadley

felkapja a fejét, és rámered. – Paddingtonban?

A férfi bólint, és kissé értetlenül néz rá, majd ismét Apához és Charlotte–hoz fordul.

– Kettőkor kezdődik, úgyhogy indulnunk kell. De még egyszer gratulálunk! – mondja. – Este találkozunk!

Ahogy elmennek, Hadley utánuk bámul, bepörög az agya. Egy cérnavékony gondolatszál tekereg az elméjében, de

mielőtt lecsaphatna rá, Violet átnyomakszik a tömegen, hogy közölje: ideje fényképezkedni.

– Remélem, készen állsz annyit mosolyogni, hogy belefájduljon az arcod! – mondja Hadley–nek, aki jelenleg a létező legkevésbé ál készen mosolygásra. Ismét hagyja, hogy előretereljék, a helyére állítsák, akár egy bábut, Apa és Charlotte pedig követik, szorosan egymáshoz simulnak, mintha nem is lenne körülöttük senki.

– Á, tudtam, hogy hiányzik valaki! – viccelődik a fényképész, amikor meglátja az ifjú párt. A násznép már összegyűlt a templom melletti kertben, ugyanott, ahol Hadley kikötött, amikor a bejáratot kereste. Az egyik koszorúslány egy kis tükröt ad neki, Hadley óvatosan fogja a kezében, magára pislog, gondolatban egymillió kilométerre jár.

Fogalma sincs, hogy Paddington város–e, kerület vagy csak egy környék. Csak azt tudja, hogy ott lakik Oliver, és lehunyt szemmel próbál visszaemlékezni, mit mesélt róla a gépen.

Valaki kiveszi a tükröt izzadt tenyeréből, a fényképész megmutatja, hova álljon, és ő szépen odaáll, engedelmesen várja, hogy a többiek elhelyezkedjenek körülötte.

Amikor mosolyogni kell, Hadley valami olyasmit erőltet az arcára, amit talán mosolynak lehet nevezni. De csíp a szeme, ahogy nagy erőfeszítéssel megpróbálja rendezni a gondolatait, és egyre csak Olivert látja maga előtt a reptéren, a vál ára

kapott öltönyzsákkal. Igazából mondott olyat Oliver valaha, hogy esküvőre

menne? A fényképezőgép kattog és berreg, ahogy a fényképész

különböző felállásokba rendezi a násznépet: az egész sereglet, aztán csak a nők és csak a férfiak, aztán a családtagok különféle kombinációja; a legkínosabb az ifjú pár és Hadley hármasa, amikor a lányt az apja és vadonatúj mostohaanyja közé állítják. Fogalma sincs, hogy jut el egyik beállásból a másikba, de valahogy csak sikerül, mosolya olyan hamisan sugárzó, hogy sajog az arca, de korántsem annyira, mint a szíve.

Oliver apjáról van szó – gondolja, ahogy villan a vaku. Oliver édesapját temetik. Persze semmit sem tud biztosan, de amint megfogalmazza

szavakkal, amint nevet ad a fejében lévő alaktalan gondolatoknak, egyszeriben biztos benne, hogy ez az igazság.

– Apa! – szól halkan, és a mellette álló férfi egy icipicit megmozdítja a fejét, mosolya változatlanul sugárzik.

– Igen? – szűri a fogain keresztül. Charlotte oldalvást Hadley–re pillant, majd vissza a

fényképezőgépbe. – El kell mennem. Apa erre feléje fordítja a fejét, mire a fényképész

homlokráncolva felegyenesedik: – Kérem, ne mozogjon! – Csak egy pillanat! – szól a férfi, és feltartja a mutatóujját. Hadley–től azt kérdezi: – Mégis hova? Most már mindenki a lányt nézi: a virágárus, aki igyekszik

megóvni a csokrokat a kókadástól; a többi koszorús–lány, akik

félrehúzódva figyelik a családi fotózkodást; a fényképész segédje, aki egy mappát szorongat. Valaki kisbabája élesen felsír, és a szobor tetejéről felrepülnek a galambok. Mindenki őt nézi, de Hadley–t nem érdekli. Mert az az eshetőség, hogy Oliver – aki a repülőút felében Hadley nyavalygását hallgatta az esküvőről, amit a lány katasztrofális tragédiaként ál ított be

– éppen ezekben a pillanatokban talán az édesapja temetésére készül, szinte elviselhetetlen.

Itt senki sem fogja megérteni, ezt jól tudja. Abban sem biztos, hogy ő maga megérti. Mégis gyorsan elhatározza magát, lassan hevülő, de elszánt ösztönzés hajtja. Valahányszor lehunyja a szemét, Olivert látja, amint az éjjeli lámpáról mesél: tekintete a távolba réved, hangja színtelen.

– Én csak… – kezdi, majd elharapja a mondat végét. – Muszáj elintéznem valamit. Apa széttárja a karját, és körbenéz, láthatóan képtelen

felfogni, mégis miről lehet szó. – Most? – kérdezi feszült hangon. – Mégis mi

elintéznivalód lehetne ebben a szent pillanatban? Londonban? Charlotte tátott szájjal bámulja őket. – Kérlek, Apa! – mondja Hadley halkan. – Nagyon fontos. A férfi a fejét rázza. – Nem hinném, hogy… De Hadley már hátrálni kezd. – Esküszöm, visszaérek a fogadásra – mondja. – És nálam

van a mobilom. – Mégis hová mész? – Nem lesz semmi gond! – mondja, még mindig hátrálva,

bár ez nyilvánvalóan nem válasz az apja kérdésére. Gyorsan integet nekik, ahogy eléri a templom ajtaját. Még mindig úgy

néz rá mindenki, mintha elment volna az esze, és talán úgy is van, de akkor is ki kell derítenie az igazat. Megragadja a kilincset, és megkockáztat még egy utolsó pillantást Apára, aki rém dühösnek tűnik. Csípőre teszi a kezét, homloka ráncba szalad. Hadley ismét integet, aztán belép a templomba, és hagyja, hogy becsukódjon mögötte az ajtó.

Az épület csendje döbbenetes, és Hadley hátát a hűvös kőfalnak vetve ál , várva, hogy valaki – Apa, Charlotte, az esküvőszervező vagy a koszorúslány–különítmény – kövesse.

De senki sem jön, és gyanítja, hogy nem azért, mert Apa megértené. Hogy is érthetné? Sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen már nem emlékszik, hogy kel ilyen szülőnek lenni.

Egy dolog karácsonykor telefonálni; nagyon más, ha az ember kénytelen minden ismerőse szeme láttára fegyelmezni a kamaszlányát, főleg, ha már nem egészen biztos a szabályokban.

Hadley–nek bűntudata van, amiért így kihasználja az apját, főleg az esküvője napján, de mintha más szemmel látná a világot; tudja, mire kell összpontosítania.

Semmi mást nem akar, csak eljutni Oliverhez. Lesiet az alagsori osztályterembe, ahol a poggyászát

hagyta. Ahogy elmegy a tükör előtt, megpillantja magát: fiatalnak,

sápadtnak és nagyon bizonytalannak tűnik. Elhatározása meginog. Talán téved Oliver édesapjával kapcsolatban.

Fogalma sincs, hova megy, és igencsak lehetséges, hogy a saját apja sosem fogja ezt megbocsátani neki.

De ahogy sietve átpakolja néhány holmiját egy kézitáskába, a padlóra hullik a szalvéta, amelyre Oliver rajzolt, és Hadley azon kapja magát, hogy mosolyogva hajol le érte. Végigfuttatja

uj át az edzőcipőt és baseballsapkát viselő kiskacsán. Talán tényleg hibát követ el. De akkor sincs olyan hely, ahol szívesebben lenne jelenleg.

11

New York 09:00 London 14:00

HADLEY MÁR ROHAN IS KI AZ AJTÓN, át az utcán, a harangok zúgják mögötte, hogy két óra van, és csak ekkor döbben rá, hogy fogalma sincs, hova megy. Egy hatalmas piros busz húz el mellette, és a lány meglepetten botladozik hátra pár lépést, mielőtt utánaszaladna. Hiába nincs nála a bőröndje – ugyanis a templomban hagyta –, így is túl lassú, és mire befordul a sarkon, a busz épp elhajt a megállóból.

Lihegve hunyorog a megállóban kifüggesztett, vastag üveggel védett busztérképre, de nem lát mást, csak színes vonalak és ismeretlen nevek elképesztő szövevényét. Az ajkát harapdálva tanulmányozza, arra gondolva, hogy biztosan valahogy teljesen máshogy kell értelmezni, amikor végre észreveszi a Paddington nevet a bal felső sarokban.

Úgy néz ki, nincs is olyan messze, bár igaz, ami igaz, nehéz felmérni az arányokat, és amennyire Hadley átlátja a dolgot, ugyanúgy lehet kilométerekre, mint pár sarokra. Nincs elég információ birtokában, hogy valami jellegzetes tájékozódási pontra hagyatkozhasson, és még mindig fogalma sincs, mit fog tenni, ha odaér; csak arra emlékszik, hogy Oliver azt mesélte, a templom előtt áll egy Mária–szobor, és hogy őt meg a bátyjait

sokszor leszidták, amiért felmásztak rá. Ismét a térképre pillant. Mégis hány templom lehet Londonnak egy ilyen kis részén? Hány szobor?

Mindegy, milyen messze van, összesen tíz font maradt a pénztárcájában, és a reptéri fuvarból ítélve ennyi pénzért legfeljebb a sarki postaládáig vinné el valaki. A makacs térkép még mindig nem hajlandó feltárni a titkát, így Hadley arra jut, talán az lesz a legegyszerűbb, ha megkérdezi a legközelebb itt megálló busz sofőrjét, hátha ő útba tudja igazítani. De mivel tízpercnyi várakozás után busznak még mindig nyoma sincs, ismét nekigyürkőzik a térkép megfejtésének, feltűnő türelmetlenséggel kocogtatva ujjával az üveget.

– Tudod, hogy van ez, ugye? – kérdezi egy focitrikót viselő férfi. Hadley felegyenesedik, hirtelen tudatosul benne, mennyire túlöltözött a londoni buszozáshoz. Miután nem felel, a pasas folytatja: – Az ember egy örökkévalóságig várja a buszt, aztán egyszerre kettő fut be.

– El tudok jutni ezzel a busszal Paddingtonba? – Paddingtonba? – kérdezi a pasi. – Igen, persze. Amikor a busz megérkezik, a férfi biztatóan mosolyog, így

Hadley meg sem kérdezi a sofőrt. De ahogy a táblákat figyeli az ablakból, kételkedni kezd benne, hogy meg tudná majd állapítani, mikor érkeznek meg, ugyanis a legtöbb megálló utcanévként szerepel, a kerületet nem tüntetik fel. Miután bő tizenöt percig hiába szemlélődik, végre összeszedi a bátorságát, hogy eldülöngéljen a buszsofőrhöz, és megkérdezze, melyik lesz a paddingtoni megálló.

– Paddington? – kérdezi a sofőr, majd egy aranyfogat kivillantva vigyorog. – Ez a busz totál másfelé megy!

Hadley felnyög.

– Akkor meg tudná mondani, mi megy totál arrafelé? Westminster közelében száll le, miután a sofőrtől megtudja,

hogy onnan metróval eljuthat Paddingtonba, és egy pillanatra megtorpan a járdán. Tekintete az égre vándorol, meglepve veszi észre, hogy épp átszeli egy repülő, és a látvány valamiért megnyugtatja. Egyszeriben mintha megint a 18A helyen ülne Oliver mellett, az óceán felett lebegve, teljes sötétséggel körülvéve.

És ott, az utca sarkán állva döbben rá, szinte csoda, hogy egyáltalán találkozott Oliverrel. Mi lett volna, ha eléri a gépét?

Vagy ha valaki teljesen más mellett ült volna a hosszú órákon át, aki a rengeteg kilométer megtétele után is vadidegen marad?

Arra gondol, milyen könnyen megeshetett volna, hogy nem keresztezi egymást az útjuk, és eláll a lélegzete, mintha kis híján karambolozott volna valakivel. Csak ámul, hogy az egész merő véletlen volt. A vakszerencse túlélőjeként Hadley–t hirtelen elönti a hálaérzet, ahogy átjárja az adrenalin és a remény.

A tömegen átfurakodva siet a londoni utcákon, egyre a metróállomást keresi. A város kanyargós és tekervényes, tele kígyózó sugárutakkal meg görbe sikátorokkal, akár egy óriási viktoriánus útvesztő. Csodás szombati nap van, az utcán nyüzsögnek az emberek, teli szatyorral sietnek haza a piacról, babakocsit tolnak, kutyát sétáltatnak és a parkok felé kocognak.

Hadley elhalad egy fiú mellett, aki ugyanolyan pólóban van, mint amilyenben Oliver utazott, és a felső láttán felgyorsul a szívverése.

A lány most először bánja, hogy nem látogatta meg az apját, ha másért nem, hát ezért a városért: a csodásán

jellegzetes régi épületek, az út menti standok, a piros telefonfülkék, a fekete taxik és a kőtemplomok miatt. Ebben a városban minden réginek tűnik, de épp ettől bájos, mintha egy filmből lépett volna ki, és ha Hadley momentán nem esküvőről temetésre rohanna, aztán vissza, ha nem lenne jelenleg ennyire feszült, ha nem Oliver után sóvárogna teste minden porcikája, úgy véli, talán szívesen eltöltene itt egy kis időt.

Amikor végre észreveszi a piros–kék táblával jelzett bejáratot, lerohan a lépcsőn a félhomályos metróba. Sokáig vacakol a jegyautomatával, és érzi, hogy a mögötte sorba állók türelmetlenül topognak. Végül egy néni, aki kicsit hasonlít az angol királynőre, megsajnálja, és először elmagyarázza neki, hogyan kezelje az automatát, aztán félretolja, hogy megcsinálja helyette.

– Parancsolj, kedveském! – nyújtja át a jegyét. – Kellemes utat!

A buszsofőr azt mondta Hadley–nek, hogy valószínűleg át kell majd szállnia, de amennyire most a térkép alapján meg tudja ítélni, a Circle metróvonallal egyenesen eljuthat Paddingtonba. Egy digitális kijelző azt mutatja, hogy a szerelvény hat perc múlva érkezik, így Hadley befurakszik egy üres helyre a peronon, és vár.

A falon lévő hirdetéseket böngészi, miközben a körülötte lévők beszédét hallgatja, nemcsak angol üti meg a fülét, hanem francia és olasz is, meg egyéb nyelvek, amiket fel sem ismer.

Egy rendőr álldogál a közelben ódivatú sisakban, egy pasas pedig focilabdát dobál egyik kezéből a másikba. Amikor egy kislány sírni kezd, édesanyja lehajol hozzá, és idegen nyelven szól rá, durva torokhangon. A kislány csak még keservesebben sír.

Senki sem néz Hadley–re, egyetlen ember sem, de még így is feltűnőbbnek érzi magát, mint valaha: túl alacsony, túl amerikai, túlzottan magányos és bizonytalan.

Nem akar Apára meg a hátrahagyott esküvőre gondolni, és nem biztos, hogy szeretne Oliverén tűnődni, azon, vajon mi derül ki róla, ha megtalálja. A metróra még négy percet kell várni, és Hadley–nek lüktet a feje. Ruhája selymes anyaga hirtelen mintha hozzátapadna, a mellette álló nő mintha túl közel lenne. Fintorog, nem bírja tovább a megálló szagát, ami áporodott, poshadt és savanyú, mintha a szűk tér rothadt gyümölccsel lenne tele.

Lehunyja a szemét, és apja tanácsára gondol, amit az aspeni liftben adott neki, mikor a falak mintha kártyavárként dőltek volna össze körülöttük. Elképzeli a metró boltíves teteje, a járda és a keskeny épületek feletti eget. Mindig ugyanaz ugrik be, akár egy visszatérő álom, mindig ugyanazt a képet idézi fel: apró felhők pettyezik festékként a kék ég vásznát. Most azonban legnagyobb meglepetésére Hadley valami újat fedez fel a lelki szemei előtt megjelenő képen, valamit, ami átszeli képzelete kék egét: egy repülőt.

Kipattan a szeme, ahogy a metró kiszáguld az alagútból. Hadley sosem tudja biztosan, hogy a dolgok tényleg olyan

kicsik–e, amilyennek tűnnek, vagy csak a pánik miatt látja őket aprónak. Ha visszagondol, gyakran emlékszik stadionokra kis tornateremként és méretes házakra apró lakásként; agya minden olyan teret a valóságnál kisebbnek érzékel, ahova sok ember van bezsúfolva. Úgyhogy nehéz megállapítania, hogy vajon a metrókocsi tényleg kisebb–e, mint az otthoniak, amelyeken már ezerszer utazott egész nyugisan, vagy csak a mellkasában lévő görcs miatt tűnik matchbox méretűnek.

Legnagyobb megkönnyebbülésére talál egy helyet az egyik sor végén, leül, és azonnal lehunyja a szemét, hogy ismét az égre gondoljon. Ezúttal azonban nem válik be a módszer, de ahogy a metró kigördül az állomásról, eszébe jut, hogy a nagy sietségben a könyvet is elrakta, és most előhúzza, örül, hogy van mivel elterelnie a figyelmét. Hüvelykujjával végigsimítja a címet a borítón, majd kinyitja a könyvet.

Kislánykorában Hadley szeretett besompolyogni Apa dolgozószobájába, amelynek minden falát mennyezetig érő

könyvespolc borította, telis–tele elnyűtt puhafedelű és megtört gerincű keménykötésű kötetekkel. Csupán hatéves volt, amikor apja először rajta kapta, hogy a dolgozószobai karosszékben ül, kezében plüsselefántjával meg a Karácsonyi ének című

Dickens–kötettel, és olyan elmélyülten tanulmányozza a könyvet, mintha értekezést szándékozna írni róla.

– Mit olvasol? – kérdezte Apa, ahogy az ajtófélfának támaszkodott, és levette a szemüvegét.

– Mesét. – Igen? – kérdezte, ahogy próbált nem elmosolyodni. – Milyen mesét? – Egy kislányról meg az elefántjáról szól – közölte vele

Hadley. – Tényleg? – Igen – felelte. – És kirándulni mennek, biciklivel, de

aztán az elefánt otthagyja, és a kislány olyan nagyon sír, hogy valaki hoz neki egy virágot.

Apa átszelte a szobát, egy gyakorlott mozdulattal felemelte a székből – miközben a lány kétségbeesetten markolta a vékony kötetet –, és egy pillanattal később Hadley már az apja

ölében ült. – És mi történik azután? – Az elefánt visszatalál hozzá. – És azután? – Az elefánt kap sütit. És boldogan élnek, amíg meg nem

halnak. – Szép történetnek hangzik. Hadley magához ölelte a kopott elefántot. – Az is. – Szeretnéd, hogy olvassak neked egy másikat? – kérdezte

Apa, ahogy gyöngéden kivette a könyvet a kezéből, és kinyitotta az első oldalon. – A karácsonyról szól.

A kislány a puha flanelingének dőlt, és Apa olvasni kezdett. Hadley nem is magát a történetet imádta; a szavak felét

nem értette, és a terjengős mondatokat gyakran nem tudta követni.

Apja mély hangját imádta, a vicces hangokat, amiken a különböző szereplőket megszólaltatta, ahogy hagyta, hogy Hadley lapozzon. Vacsora után minden este olvastak együtt a dolgozószoba csöndjében. Anya néha megállt az ajtóban, kezében egy konyharuhával, és kis mosollyal az arcán hallgatta őket, de legtöbbször kettesben voltak.

Hadley egyre nőtt, már maga is tudott olvasni, de még mindig együtt vetették bele magukat a világirodalom klasszikusaiba, az Anna Kareninától a Büszkeség és balítéleten át az Érik a gyümölcsig, mintha beutazták volna a földet, a könyvespolcon pedig egyre több foghíj tátongott.

És később, amikor kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy Hadley–t jobban érdekli a fociedzés meg a saját mobiltelefon, mint Jane Austen vagy Walt Whitman, amikor az órából fél

óra, aztán minden estéből minden másnap este lett, ez a lényegen mit sem változtatott. A történetek addigra Hadley szerves részévé váltak; táplálták, akár egy kiadós étkezés, kivirágzottak benne, akár egy kert. Olyan alapvetők és jelentőségteljesek voltak, mint minden más jellemzője, amelyet Apától örökölt: kék szeme, szalmaszín haja, az orrát borító szeplők.

Apa gyakran hozott neki könyveket karácsonyra, a születésnapjára, vagy csak úgy; némelyik korai kiadás volt gyönyörű aranyszínű szegél yel, sok másik meg sarki bódékban másodkézből, egy–két dol árért vett puhafedelű. Anya mindig bosszúsnak tűnt, főleg ha Apa olyan könyvből hozott másik példányt, ami már megvolt neki a dolgozószobájában.

– Még két szótár, és összedől az egész ház – mondogatta –, erre te duplumokat veszel?

Hadley azonban megértette. Nem az volt a fő, hogy mindegyik könyvet elolvassa. Talán egy nap el fogja, de addig is maga a gesztus volt a lényeg. Apa csak ezt a módját ismerte, hogy átadja neki azt, aminél szerinte nem is létezett fontosabb.

Tudós irodalomtanár volt, a történetek szerelmese, és úgy építgette Hadley könyvtárát, ahogy más apák házat építettek a leányuknak.

Úgyhogy amikor Apa Aspenben neki adta a Közös barátunk elnyűtt példányát, mindazok után, ami történt, a gesztus túlságosan ismerős volt. Hadley szívét véresre marta, hogy apja elhagyta őket, és az ajándék jelentése csak még nagyobb fájdalmat okozott. így hát a lány azt tette a könyvvel, ami a legjobban ment neki: egyszerűen tudomást sem vett róla.

Most azonban, ahogy a szerelvény London utcái alatt kígyózik, Hadley meglepően örül a könyvnek. Évek óta nem

olvasott Dickens–művet; először azért, mert volt más, jobb dolga is, később pedig valószínűleg valamiféle csendes tiltakozásként az apja ellen.

Azt mondják, az emberek a valóság elől szoktak a könyvekbe menekülni, de itt a metrón ez a kötet inkább olyan, mint egy mentőkötél. Ahogy Hadley az oldalakat lapozgatja, eltűnik minden: a nyomakodó könyökök és táskák, a bő inget viselő nő, aki a körmét rágja, a két kamasz, akiknek fejhallgatójából üvölt a zene, még a kocsi végében hegedülő

pasas is, akinek nyekergő dal amai áthatolnak a tömegen. A metró mozgása miatt Hadley feje rázkódik, tekintete azonban úgy szegeződik a szavakra, ahogy egy műkorcsolyázó szemel ki magának egy pontot, amire forgáskor koncentrál. És más nem is kell hozzá, hogy ismét biztonságban érezze magát.

Ahogy egyik fejezetről a másikra ugrik, Hadley elfeledkezik róla, hogy valaha szándékában állt volna visszaadni a könyvet.

A szavak persze nem az édesapjától származnak, de akkor is benne van az oldalakban, rá emlékezteti a könyv, és ez újra beindít benne valamit.

Nem sokkal a megállója előtt abbahagyja az olvasást, próbál visszaemlékezni az aláhúzott sorra, amit még a repülőn fedezett fel. Ahogy átpörgeti a könyv oldalait a tollal megjelölt idézetet keresve, legnagyobb meglepetésére egy másikat talál.

„És ó, eljönnek napok, amikor értelmet nyer az élet, értelmet nyer a halál” – szól a mondat, és Hadley felemeli a fejét, elakad a lélegzete.

Ma reggel még úgy tűnt, az esküvő a legeslegrosszabb dolog a világon, de Hadley most már érti, hogy vannak sokkal keservesebb szertartások is, sokkal rosszabb dolgok is

történhetnek az élet bármelyik napján. És ahogy a többi utassal együtt leszáll a szerelvényről, és elhalad a PADDINGTON feliratú csempézett fal mellett, csak abban reménykedik, hogy tévesnek fog bizonyulni a félelme arról, amit itt találhat.

12

New York 09:54 London 14:54

ODAKINT MÁR ELŐBÚJT A NAP, bár az utcák még mindig nedvesek, ezüstösen csillognak. Hadley körbeforog, megpróbál tájékozódni, szemügyre veszi a fehér díszlécekkel ékesített gyógyszertárat, a kis régiségkereskedést, az út mentén sorakozó fakó házakat. Egy csapat rögbimezes férfi botladozik ki vaksin egy pubból, szatyorral a kezükben nők sietnek el Hadley mellett a járdán.

A lány az óráját nézi; majdnem három óra van, és fogalma sincs, mit tegyen most, hogy ideért. Nem lát se rendőrt, se utazási irodát, se tájékoztató bódét, se könyvesboltot, se internetkávézót. Mintha iránytű vagy térkép nélkül küldték volna a londoni vadonba, akár egy bénán megszervezett valóságshow–ban.

Találomra választ egy irányt, és elindul az utcán, már bánja, hogy nem váltott cipőt, mielőtt lelépett volna az esküvőről. A sarki üzletben fish and chips et kapni, az ajtón kiáramló illatoktól megkordul a gyomra; az éjjel a repülőn szunyókálás után elmajszolták a sósperecet, Hadley azóta nem evett és nem aludt. Semmire sem vágyik jobban, mint hogy most rögtön ledőlhessen egy kicsit, de egyre csak megy előre, félelem és

vágyakozás furcsa keveréke hajtja. Tíz perccel és két friss vízhólyaggal később még mindig

nem bukkant templomra. Bemegy egy könyvesboltba megkérdezni, nem tudják–e, hol a Mária–szobor, de a férfi olyan furcsán néz rá, hogy Hadley válaszra sem várva kihátrál.

A keskeny utcák henteseinek kirakatában hatalmas darab húsok lógnak, a ruhaboltok kirakati babái sokkal magasabb sarkú cipőben feszítenek, mint Hadley, pubok és éttermek váltogatják egymást, a könyvtár pedig elsőre imaháznak tűnik.

Azonban hiába járja a környéket, egyetlen templomot sem lát, sehol egy harangtorony vagy toronysisak, de aztán – nagy hirtelen – mégis van.

Egy sikátorból kilépve pillantja meg a keskeny kőépületet az utca túloldalán. Egy pillanatra hezitál, csak pislog, mintha délibábot látna, majd futásnak ered, mert végre van hova.

Ekkor azonban harangozni kezdenek, a vidám zúgás határozottan nem illik temetési hangulathoz, és egy esküvő

násznépe árad ki a lépcsőre. Hadley észre sem vette, hogy visszafojtja a lélegzetét, de

most zihálva fújja ki a levegőt. Megvárja, hogy elhaladjanak az utcán száguldó taxik, majd átkel a túloldalra, hogy meggyőződjön arról, amit már úgyis tud: nincs itt se temetés, se Mária–szobor, se Oliver.

Ennek ellenére nem képes továbbindulni, csak áll egy helyben, és figyeli az esküvői jelenetet, amely sokban hasonlít arra, aminek az imént maga is résztvevője volt: a gyerek és felnőtt koszorúslányokban, a vakuk villogásában, a barátok és családtagok fülig érő mosolyában. A harangok befejezik vidám zúgásukat, a nap lesüllyed az égen, de Hadley továbbra is egy helyben áll. Hosszú percek múlva a táskájába nyúl. Aztán azt

146 teszi, amit mindig, ha nem tudja, hogyan tovább: felhívja az

édesanyját. Mobilja már majdnem lemerült, és Hadley remegő ujjakkal

nyomkodja a billentyűket, bármennyire is sóvárog Anya hangja után. Lehetetlenségnek tűnik, hogy mikor legutóbb beszéltek, összevesztek, sőt hogy mindez kevesebb mint huszonnégy órája esett meg. A terminál előtti vita mintha nem is ebben az életben történt volna.

Hadley és Anya mindig is közel álltak egymáshoz, de miután Apa elment, valami megváltozott. A lány dühös volt, azelőtt el sem tudta volna képzelni, hogy így tombolhat benne a harag. De Anya… Anya egyszerűen összeomlott. Hetekig úgy mozgott, mintha víz alatt lett volna, kivörösödött szemmel és elnehezedett lábbal, csak akkor kelt életre, valahányszor megcsörrent a telefon, és egész testében reszketett, akár egy hangvilla, miközben arra várt, hogy meghallja: Apa meggondolta magát.

De nem így lett. Azokban a karácsony utáni hetekben szerepet cseréltek:

Hadley hozta ágyba a vacsorát Anyának minden este, éjszakánként a lány forgolódott ébren, ahogy aggódva hallgatta anyja sírását, ő gondoskodott arról, hogy mindig legyen egy teli csomag papír zsebkendő Anya éjjeliszekrényén.

És ez volt a legigazságtalanabb az egészben: amit Apa tett, azzal nemcsak az Anyával és a Hadley–vel való saját kapcsolatát ásta alá, hanem Hadley és Anya kapcsolatát is.

Anya és lánya addig könnyedén kijöttek egymással, azután viszont valami törékeny és bonyolult viszony alakult ki köztük,

ami mintha bármely pillanatban megsemmisülhetett volna. Hadley úgy érezte, a dolgok már soha nem fognak

visszatérni a normál kerékvágásba, örökké düh és gyász között fognak vergődni, a házukban lévő űr elég nagy, hogy mindkettőjüket elnyelje.

De aztán egyik pillanatról a másikra jobbra fordultak a dolgok.

Körülbelül egy hónap telhetett el, amikor egy reggel Anya megjelent Hadley szobájában, az addigra egyenruhájává vált, ismerős szerelésben, amely rémesen hosszú és nagy volt rá: Apa melegítőpulcsijában és régi flanel pizsamanadrágjában.

– Elég ebből! – jelentette ki. – Húzzunk el innen! Hadley a homlokát ráncolta. – Tessék? – Pakolj be, kislány! – mondta Anya, és végre hasonlított a

régi önmagára. – Elutazunk! Január vége volt, és odakint épp olyan sivár volt minden,

mint odabent. De mire Arizonában elhagyták a repülőt, Hadley máris látta, hogy Anyában kezd ellazulni valami, az a része, amely addig görcsösen feszült, amely úgy összegömbölyödött benne, ahogy csak bírt. Egy hosszú hétvégét töltöttek a szállodában a medence mellett, bőrük barnára sült, hajuk pedig még szőkébb lett a napon. Esténként filmet néztek, hamburgert ettek meg minigolfoztak, és bár Hadley arra számított, hogy Anya összeomlik, hogy felhagy a színjátékkal, és elmerül a saját könnyeiben, ahogy hetek óta mindig, mégsem így történt.

Hadley már–már arra gondolt, hogy ha mostantól ilyen lesz az életük – egyetlen hosszú, csajos hétvége –, az talán nem is lesz annyira rossz.

De csak akkor jött rá az út igazi céljára, amikor hazaértek;

azonnal megérezte, akár a zivatar utáni feszültséget, abban a pillanatban, amint beléptek a házba.

Apa itt járt. A konyha hideg és félhomályos volt, és csak álltak ott

ketten, némán felmérve a kárt. Az apróságok döbbentették meg Hadley–t a legjobban, nem a nagyobb hiányok – mint a hátsó ajtó melletti kampóról lógó kabátok vagy a nappali kanapéjára terített gyapjúpokróc hanem a kis űrök: az eltűnt kerámiacsupor, amit Hadley készített az apjának egy fazekastanfolyamon, a szülei fényképének hűlt helye a kredencen, a foghíj a konyhaszekrényben, ahol Apa bögréjének kel ett volna lennie. Mintha a ház bűntett helyszínévé vált volna, mintha kifosztották volna, és Hadley–nek az volt az első gondolata, vajon mit fog ehhez szólni Anya.

De egyetlen pillantással rájött, hogy az édesanyja előre tudott erről.

– Miért nem mondtad el? Anya már a nappaliban volt, végigfuttatta az ujját a

bútorokon, mintha leltárt készített volna. – Tudtam, hogy túl nehéz lenne. – Kinek? – kérdezte Hadley villámló tekintettel. Anya nem felelt, csak nyugodtan ránézett, olyan

türelemmel, ami engedélynek tűnt: most Hadley–n a sor, hogy sokkot kapjon, most ő lehet az, aki elhagyja magát.

– Úgy gondoltuk, túl nehéz lenne végignézned ezt – mondta Anya. – Apád szeretett volna találkozni veled, de nem ilyen körülmények között. Nem akkor, mikor épp kiköltözik.

– Én vagyok az egyetlen, aki mostanáig mindent kibírtam – felelte Hadley csöndesen. – Jogom lenne magam eldönteni, hogy mi túl nehéz nekem.

– Hadley – mondja Anya halkan, és felé lépett, de a lány elhátrált.

– Ne – tiltakozott, miközben megpróbálta visszatartani a könnyeit. Mert ez volt az igazság; ő egészen addig mindent kibírt. Végig ő gondoskodott mindkettőjükről. Most azonban érezte, hogy összeomlik, és amikor Anya végre átölelte, az elmúlt hónap homálya mintha egyszeriben eloszlott volna, és mióta Apa elment, Hadley haragja akkor először oldódott egy kicsit, de olyan nagy szomorúság költözött a helyébe, hogy nehéz volt bármit is látni tőle. Anya vállába temette az arcát, és sokáig álltak így: az édesanyja átkarolta, amíg Hadley elsírt egy hónapnyi könnyet.

Hat héttel később Hadley elutazott Aspenbe Apával síelni, és Anya azzal a megfontolt nyugalommal kísérte ki a reptérre, amely teljesen eluralkodott a viselkedésén, azzal a váratlan békességgel, amely olyan sérülékeny volt, amilyen biztos.

Hadley nem is tudta, vajon Arizona tette–e – a hirtelen változás, az állandó napsütés –, vagy az a megrendítő visszavonhatatlanság, amit Apa holmijainak eltűnése jelzett a hazatértükkor, de akárhogy is, valami megváltozott.

Egy héttel később Hadley–nek megfájdult a foga. – Túl sok édességet nassoltál a minibárból – viccelődött

Anya, ahogy aznap délután elhajtottak a fogorvoshoz, miközben Hadley mellette az állára szorította a kezét.

Régi fogorvosuk nem sokkal Hadley legutóbbi kezelése után nyugdíjba ment, és az új doki egy kopaszodó férfi volt, ötvenes évei elején, kedves arccal és keményített köpennyel. Amikor bedugta a fejét a váró ajtaján, hogy Hadley–t szólítsa, a lány észrevette, hogy kissé elkerekedik a szeme Anya láttán, aki éppen egy gyermekmagazin keresztrejtvényét fejtegette, és

nagyon büszke volt magára, pedig Hadley tudatta vele, hogy a magazin nyolcéveseknek szól. A fogorvos kisimította az ingét, és belépett a helyiségbe.

– Doyle doktor vagyok – mutatkozott be, és kezet fogott Hadley–vel, miközben le sem vette a szemét Anyáról, aki szórakozott mosollyal nézett fel rá.

– Kate – mondta Anya. – Ő pedig Hadley. Később, miután betömte a lány fogát, Doyle doktor vissza

is kísérte Hadley–t a váróba, ilyet a régi fogorvos sose csinált. – Na? – kérdezte Anya, ahogy felállt. – Hogy ment? Kap

Hadley nyalókát, amiért olyan rendesen viselte? – Ö, mi itt igyekszünk nem cukorfogyasztásra biztatni a

gyerekeket… – Semmi baj – mondta Hadley, és lesújtó pillantást vetett az

anyjára. – Viccnek szánta. – Hát, köszönjük szépen, doki bácsi! – szólt Anya, vállára

kapta a táskáját, és átkarolta Hadley–t. – Remélem, nem látjuk viszont egyhamar!

A férfi ezt halva lesújtottnak tűnt, amíg Anya rá nem vigyorgott.

– Legalábbis akkor nem, ha rendesen mosunk fogat, igaz? – Igaz – felelte a doki kis mosollyal, és nézte, ahogy

elmennek. Hónapokkal később – miután benyújtották a válási

kérelmet, miután Anya kialakított egy normálishoz közelítő napi rutint, miután Hadley–t már megint fogfájás ébresztette fel az éjszaka közepén – dr. Harrison Doyle végre összeszedte minden bátorságát, és vacsorázni hívta Anyát. Hadley azonban kezdetektől fogva, már az első találkozásukkor tudta, hogy mi lesz; abból, ahogy a férfi Anyára nézett, olyan bizakodón, hogy

a Hadley–t örökösen nyomasztó aggodalom egy kicsit enyhült. Apa csapongó természetével szemben Harrison

állhatatosnak bizonyult, míg Apa igazi álmodozó volt, Harrison két lábbal állt a földön. Pontosan őrá volt szükségük; nem nagy csinnadrattával lépett be az életükbe, hanem csöndes határozottsággal: beérte egy–egy vacsorával, egy–egy mozival, és hónapokig várt megértően a periférián, amíg készen nem álltak, hogy végre közel engedjék magukhoz. És amikor végre beengedték az életükbe, olyan volt, mintha mindig is a része lett volna. Szinte nehézzé vált elképzelni, hogy nézhetett ki a konyhaasztal, mikor még Apa ült ott velük, nem Harrison, és Hadley–nek – akiben folyamatosan viaskodott az emlékezés és a felejtés vágya – ez segített azt tettetni, hogy szépen továbblépnek.

Egy este, úgy nyolc hónappal azután, hogy az anyja randizni kezdett Harrisonnal, Hadley arra nyitotta ki a bejárati ajtót, hogy a férfi a tornácon járkál fel–alá.

– Szia! – nyitotta ki neki a szúnyoghálós ajtót. – Anya elment könyvklubba, nem szólt neked?

Harrison belépett, előtte gondosan végighúzta cipője talpát a lábtörlőn.

– Igazság szerint hozzád jöttem – mondta, és zsebre dugta a kezét. – Szeretném a jóváhagyásodat kérni valamihez.

Hadley egész biztos volt benne, hogy felnőtt még sose kérte a jóváhagyását, így érdeklődve nézett a férfira.

– Ha hozzájárulsz – mondta Harrison, és csillogott a tekintete szemüvege mögött –, nagyon szeretném feleségül kérni édesanyádat.

Ez volt az első alkalom. És miután Anya nemet mondott, Harrison egyszerűen újra próbálkozott néhány hónappal

később. És miután Anya ismét nemet mondott, Harrison várt még egy kicsit.

Hadley is jelen volt a harmadik próbálkozásnál, a pikniken, és feszengve kuporgott a pokróc szélén, ahogy Harrison fél térdre ereszkedett Anya előtt, miközben a felbérelt vonósnégyes halkan játszotta az aláfestő zenét. Anya elsápadt és a fejét rázta, de a férfi csak mosolygott, mintha az egész egy jó kis poén lenne, amibe ő is be van avatva.

– Valahogy sejtettem – mondta, azzal visszazárta a gyűrű dobozát, és becsúsztatta a zsebébe. Vállat vont a vonósnégyesnek, azok pedig tovább játszottak, ahogy a férfi visszaült a pokrócra. Anya közelebb húzódott hozzá, Harrison pedig bánatosan csóválta a fejét.

– Esküszöm – mondta –, addig foglak nyúzni, amíg be nem adod a derekad!

Anya elmosolyodott. – Remélem is. Hadley számára mindez teljesen felfoghatatlan volt. Mintha

Anya hozzá is szeretett volna menni Harrisonhoz, meg nem is, mintha tudta volna, hogy ennek kéne következnie, de valami mégis visszatartotta volna.

– Ugye nem Apa miatt vonakodsz? – kérdezte tőle Hadley később, mire Anya szemrehányóan nézett rá.

– Persze, hogy nem – felelte. – Egyébként is, ha versenyezni próbálnék vele, igent mondtam volna, nem?

– Nem azt mondtam, hogy versenyezni próbálsz vele – hangsúlyozta Hadley. – Inkább arra gondoltam, nem rá vársz–e még mindig.

Anya levette az olvasószemüvegét. – Az apád… – mondta, majd elhallgatott. – Ő meg én

őrületbe kergettük egymást. És még mindig nem igazán bocsátottam meg neki, amit tett. Bizonyos szempontból mindig is szeretni fogom, főleg, mert neki köszönhetlek téged, de tudod, okkal történtek pont így a dolgok.

– De akkor sem akarsz hozzámenni Harrisonhoz. Anya nemet intett. – Pedig szereted őt. – Szeretem őt – felelte Anya. – Nagyon szeretem. Hadley frusztráltan rázta a fejét. – Ennek az égvilágon semmi értelme! – Nem is kell, hogy legyen – felelte Anya mosolyogva. – A

szerelem a legfurcsább, leglogikátlanabb dolog a világon. – Én nem szerelemről beszélek – erősködött Hadley. – Hanem házasságról. Anya vállat vont. – Az – felelte – még a szerelemnél is rosszabb. Hadley most a kis londoni templom mellett ácsorog, és

figyeli, ahogy az ifjú pár kilép az épületből. Még mindig a füléhez szorítja a telefont, és hallgatja, ahogy kicsöng az óceán túlpartján, miután a hívás végigfutott egy csomó vezetéken meg a fél világon. Látja, ahogy a vőlegény a menyasszony keze után nyúl, és összekulcsolják ujjaikat. Apró gesztus, mégis jelentőségteljes: ez a két ember eggyé válva lép ki a világba.

Amikor kapcsol a hangposta, Hadley felsóhajt, hallgatja az ismerős szöveget, Anya hangját, ahogy megkéri, hagyjon üzenetet. Azon kapja magát, hogy megfordul, nyugat felé, szinte akaratlanul, mintha ez által valahogy közelebb kerülhetne az otthonához, de a mozdulat közben két épület fehér homlokzata közé pillantva megüti a szemét egy templomtorony csúcsa. Mielőtt a hangposta a fülébe

sípolhatna, Hadley összecsukja a mobilt, és otthagy egy újabb esküvőt, ahogy egy újabb templom felé rohan, mert nem tudja honnan, de tudja, hogy ez lesz az.

Megkerül egy épületet, és az út mindkét oldalán átfurakodik a padkán parkoló autók között, ám amikor odaér a templomhoz, megtorpan, az eléje táruló látványtól egész testében megdermed. A templom előtti gyepen meglátja a Mária–szobrot, amire Oliver meg a bátyjai úgy szerettek felmászni, még ha büntetés járt is érte. A szobor körül pedig kis csoportokba verődve, a fekete és szürke különféle árnyalataiba öltözve egy egész sokadalom áll.

Hadley nem kockáztatja, hogy közelebb menjen, egyenesen földbe gyökerezik a lába. Most, hogy itt van, ez az egész a létező legrémesebb ötletnek tűnik. Tudja magáról, hogy mindig is jellemző volt rá a gondolkodás nélküli cselekvés, most azonban rádöbben, hogy ide nem lehet csak úgy, hirtelen ötlettől vezérelve beugrani. Ez nem valami spontán utazás célpontja, hanem egy mélyen lesújtó, visszavonhatatlanul és szörnyen végleges esemény helyszíne. Lepillant a ruhájára, amely a maga halványlila színével túl vidám ehhez az alkalomhoz, és már majdnem sarkon fordul, amikor észreveszi Olivert a gyep túlsó felén, és kiszárad a szája.

Egy alacsony nő mellett áll, karját gyöngéden a vállán nyugtatja. Hadley úgy véli, az asszony nyilván az édesanyja, de amikor jobban szemügyre veszi őket, megváltozik a kép, rájön, hogy nem is Oliver az. Túl széles a válla, túl világos a haja, és miután Hadley felemeli a kezét, hogy leárnyékolja a szemét az ereszkedő nap elől, látja, hogy ez egy Olivernél sokkal idősebb férfi. De azért összerezzen, amikor a férfi feléje néz, és tekintetük találkozik a pázsit két széléről. Bár most már

nyilvánvaló, hogy ez Oliver egyik bátyja, van valami döbbenetesen ismerős a szemében. Hadley gyomra görcsbe rándul, botladozva elhátrál, és egy sövény mögé bújik, akár egy bűnöző.

A templom oldalában biztonságban van, a pázsitról egyáltalán nem látni ide, és egy kovácsoltvas kerítés mellett találja magát, amelyet ellepnek a kúszónövények. A kerítésen belül egy gyümölcsfákkal és mindenféle virágokkal teli kert van, néhány kőpaddal és egy repedezett, kiszáradt szökőkúttal egyetemben. Hadley elindul a kerítés mentén, kezét végighúzza a hűvös vason, addig megy, amíg meg nem találja a kaput.

A feje fölött elrikoltja magát egy madár, és Hadley figyeli, ahogy lustán köröz a felhős égen. A felhők tömöttek, akár a vatta, a nap pedig ezüstösre festi őket, és a lány visszagondol arra, amit Oliver mesélt a gépen, a szó felvillan az agyában: gomolyfelhő. Az egyetlen felhő, ami egyszerre néz ki képzeletbelinek és igazinak.

Amikor végre leveszi a szemét az égről, Oliver ott áll a kert túloldalán, mintha Hadley varázsolta volna oda pusztán képzelete erejével. Öltönyben idősebbnek tűnik, sápadt és komor, cipője orrával a földet döfködi, vál a legörnyed, fejét lehajtja. Ahogy szemügyre veszi a fiút, Hadley–t úgy elönti iránta a gyengéd érzelem, hogy majdnem megszólítja.

Azonban mielőtt bármit tehetne, Oliver feléje fordul. Valami megváltozott a fiún, valami eltűnt, tekintete olyan

üres, hogy Hadley biztosra veszi, hiba volt megkeresnie. Oliver tekintete azonban nem ereszti a kertből, odaszegezi, ahol áll, és a lány vergődik, hogy az ösztönére hallgatva elfusson előle, vagy a vágyának engedve odasiessen hozzá.

Egy hosszú percig így maradnak, mereven állnak, akár a

kert szobrai. És miután Oliver semmi jelét nem adja, hogy örülne neki, vagy hogy szüksége lenne rá, Hadley nagyot nyel, és döntésre jut.

De épp amikor sarkon fordul, hogy elmenjen, meghallja a fiú hangját a háta mögött, és egyetlen szava olyan, mintha kinyílna egy ajtó, mint egy vég és egy kezdet, mint egy kívánság.

– Várj! – szól Oliver, úgyhogy Hadley vár.

13

New York 10:13 London 15:13

– MIT KERESEL ITT? – kérdezi Oliver, és úgy bámulja, mintha el se hinné, hogy tényleg itt van.

– Nem fogtam fel – mondja Hadley halkan. – A gépen… Oliver lesüti a szemét. – Nem fogtam fel – ismétli. – Annyira sajnálom! A fiú a pár méterre lévő padra biccent, amelynek durva

felülete még nedves a korábbi esőtől. Együtt lépnek a pádhoz, lehajtott fejjel, miközben a templomban gyászosan megszólal az orgona. Épp amikor Hadley leülne, Oliver int, hogy várjon, majd lekapja a zakóját, és a padra fekteti.

– A ruhád – mondja magyarázatképp, és Hadley homlokráncolva pillant le a lila selyemanyagra, mintha most látná először. A gesztustól valamiért még jobban elszorul a szíve, attól, hogy Oliver még ilyenkor is odafigyel egy ilyen jelentéktelen dologra; hát nem tudja, hogy Hadley–nek esze ágában sincs a hülye ruha miatt aggódni? Hogy Oliver kedvéért boldogan telepedne le a fűre, heveredne le a sárba?

Nem találja a szavakat, hogy elutasítsa a gesztust, így leül a zakóra, végigsimítja kezét a puha anyagon. Oliver állva marad, felhajtja inge ujját, tekintete a távolba réved.

– Nem kéne visszamenned? – kérdezi Hadley, és a fiú vállat von, majd leül mellé a padra, mindössze néhány centire van tőle.

– De, alighanem – mondja, és előrehajol, hogy a térdére támassza a könyökét.

Azonban nem mozdul a pádról, és pár másodperccel később Hadley azon kapja magát, hogy ő is előredől, mindketten kényszeredett érdeklődéssel szemlélik a füvet. A lány úgy érzi, valószínűleg tartozik valamiféle magyarázattal, hogy miért tolta ide a képét, de Oliver nem vonja kérdőre, így csak üldögélnek, egyre nyúlik köztük a csend.

Odahaza Connecticutban van egy madárfürdő a konyhaablakuk előtt, Hadley régen szívesen elnézte mosogatás közben. A leggyakoribb látogatója egy verébpár volt, akik mindig huzakodtak egymással, az egyik a tál szélén állva csipogott hangosan, miközben a másik fürdött, aztán fordítva.

Néha az egyik a másik felé vetette magát, farkasszemet nézve csapkodtak a szárnyukkal, aztán meghátráltak, a víz pedig fodrozódott tőlük. De bár általában az egész fürdőzést végigcivakodták, mindig együtt érkeztek, és mindig együtt távoztak.

Egy reggel Hadley meglepetten látta egyedül megérkezni egyiküket. A veréb leszállt a kőtál szélére, és körbeugrálta a peremet, hozzá se ért a vízhez, csak zavartan forgatta kerek fejét ide–oda, értetlensége olyan szánalmas volt, hogy Hadley kihajolt az ablakon és felnézett az égboltra, bár tudta, hogy nem lesz ott semmi.

Most Oliverén is valami ilyesmit lát, érteden döbbenetet, amitől inkább elveszettnek tűnik, mint szomorúnak. Hadley még sosem került ilyen közel a halálhoz. Az ő családjából csak

három nagyszülő hiányzik, akik már vagy születése előtt vagy nagyon kicsi korában meghaltak, így nem érzékelte a hiányukat. Az igazi gyászt valahogy mindig is olyan drámainak képzelte, amilyennek a filmekben tűnik: záporozó könnyekre, keserves zokogásra számított. De a kertben üldögélő Oliver nem rázza öklét az ég felé; nem hullott térdre, nem átkozza az égieket.

Inkább úgy fest, mint aki menten elhányja magát. Szürkés árnyalatú az arca, sötét öltönye ijesztően hangsúlyozza sápadtságát, és kifejezéstelen arccal pislog Hadley–re.

Sebzett pillantás ül a szemében, mintha sérülés érte volna, de nem tudná azonosítani a fájdalom forrását, és zihálva lélegzik.

– Ne haragudj, hogy nem mondtam el neked! – szólal meg végül.

– Ugyan! – rázza a fejét Hadley. – Te ne haragudj, hogy eszembe se jutott…

Ismét elhallgatnak. Pár másodperccel később Oliver felsóhajt. – Ez egy kicsit fura, nem? – Konkrétan mi? – Nem is tudom – feleli a fiú kis mosollyal. – Mondjuk az,

hogy beállítottál az apám temetésére. – Ja – mondja Hadley –, hogy az. Oliver lehajol, és kihúz néhány szál füvet a földből,

szórakozottan tépkedi őket. – Bár igazából az egész fura. Szerintem az íreknek van

igaza, hogy ünneplést csinálnak a dologból. Mert ez a cirkusz – biccent a templom felé –, ez a cirkusz kész őrület.

Hadley a ruhája szegélyéből húzogat egy cérnaszálat, nem

is tudja, mit mondjon. – Nem mintha apám sok olyat tett volna életében, ami miatt

most ünnepelhetnénk őt – mondja Oliver keserűen, és a földre hullajtja a fűdarabkákat. – Rohadt szemét volt. Semmi értelme most letagadni.

Hadley meglepetten néz fel, a fiú azonban megkönnyebbültnek tűnik.

– Egész délelőtt ez járt a fejemben – mondja. – Igazság szerint tizennyolc éve ezt gondolom. – Hadley–re néz, és elmosolyodik. – Egész veszélyes vagy, tudsz róla?

A lány csak bámul rá. – Én? – Bizony – dől hátra Oliver. – Vészesen őszinte vagyok

veled. Egy kismadár szál a kert közepén álló szökőkútra, figyelik,

ahogy hiába csipegeti a követ. Egy csepp víz sincs ott, csak száraz koszréteg, és egy perc múlva a madár tovaszáll, már csak egy pötty az égen.

– Mi történt vele? – kérdezi Hadley halkan, de Oliver nem felel; még csak nem is néz rá. A kerítés mentén álló gyümölcsfák között a lány látja, hogy az emberek lassan a kocsijukhoz indulnak, sötétek, akár az árnyak. Az égbolt ismét borongós, szürke lett fölöttük.

Egy pillanattal később Oliver megköszörüli a torkát. – Milyen volt az esküvő? – Mi? – Az esküvő. Milyen volt? Hadley vállat von. – Jó. – Ne már! – kérleli Oliver, és Hadley felsóhajt.

– Kiderült, hogy Charlotte kedves – vallja be, és az ölében nyugtatja a kezét. – Idegesítően kedves.

Oliver elvigyorodik, így inkább hasonlít arra az énjére, akit a lány a reptéren megismert.

– Na és apád? – Boldognak tűnik – feleli Hadley nyomott hangon. Képtelen megemlíteni a babát, mintha az, hogy róla beszél,

tenné igazán valóságossá. Viszont eszébe jut a könyv, és a mellette lévő táskáért nyúlva előveszi a kötetet. – Nem adtam vissza.

Oliver rápillant, tekintete megpihen a borítón. – Idefelé ezt olvasgattam – mondja Hadley. – Kiderült,

hogy egész jó. A fiú a könyvért nyúl, lapozgatja, ahogy a gépen. – Amúgy hogy találtál meg? – Valaki említett egy paddingtoni temetést – feleli, és

Oliver összerezzen a temetés szó hallatán. – És nem is tudom… Támadt egy megérzésem. Oliver bólint, és gyengéden becsukja a könyvet. – Apámnak volt ebből egy első kiadású példánya – mondja,

és elhúzza a száját. – A dolgozószobájában tartotta, az egyik legfelső polcon, emlékszem, gyerekkoromban csak néztem, mert tudtam, hogy sokat ér.

Visszaadja Hadley–nek, aki magához öleli a kötetet, és várja, hogy Oliver folytassa.

– Mindig is azt hittem, csak pénzben mérhető értéket tulajdonított neki – mondja halkabban. – Sose láttam mást olvasni, mint jogi szövegeket. De nagyon ritkán, teljesen váratlanul, idézett belőle valamit. – Felnevet, de hangja keserű.

– Annyira nem illett hozzá. Mintha egy hentes dalra fakadt

volna. Vagy egy könyvelő sztepptáncban tört volna ki. – Talán nem olyan volt, amilyennek hitted… Oliver szúrós szemmel pillant rá. – Ne! – Mit ne? – Nem akarok beszélni róla – mondja a fiú, és villámokat

szór a szeme. Megdörzsöli a homlokát, majd a hajába túr. Szel ő lapítja le a füvet a lábuk előtt, elfújja a nyomott

levegőt. A templomban hirtelen véget ér az orgonamuzsika, mintha

félbeszakították volna. – Azt mondod, őszinte tudsz lenni velem? – kérdezi Hadley

pillanatnyi hallgatás után. Oliver görnyedt vállára néz, és a fiú feléje fordul, pillantásuk találkozik. – Jó, akkor beszélj hozzám! Légy őszinte!

– Miről? – Amiről csak akarsz. Legnagyobb meglepetésére a fiú erre megcsókolja. Nem

úgy, mint a reptéren, lágyan és édesen és búcsúzásképpen. Ez a csók valahogy nyomatékosabb és elszántabb; Oliver erősen a lány szájára szorítja az ajkát, Hadley pedig lehunyja a szemét, feléje dől, és visszacsókolja, amíg a fiú ugyanolyan váratlanul el nem húzódik tőle. Ülnek, és csak bámulják egymást.

– Nem erre gondoltam – mondja Hadley, mire Oliver kaján mosollyal néz rá.

– Azt mondtad, legyek őszinte. Ez a legőszintébb dolog, amit ma tettem.

– Úgy értettem, légy őszinte apáddal kapcsolatban – mondja Hadley, bár ennek ellenére érzi, hogy elpirul. – Talán segít, ha beszélsz róla, ha csak kimondod…

– Mit? Hogy hiányzik? Hogy teljesen ki vagyok készülve? Hogy ez életem legrosszabb napja? – A fiú hirtelen feláll,

egy rövid és ijesztő pillanatra Hadley azt hiszi, elmegy. De csak járkálni kezd fel–alá a pad előtt, és a lánynak ismét feltűnik, hogy milyen magas és vékony, milyen fess így feltűrt ingujjal is. Oliver megtorpan, feléje pördül, és Hadley látja az arcán uralkodó dühöt. – Tudod, mit? A mai nap, ez a hét, az egész egy nagy hazugság. Azt képzeled, a te apád szemét azért, amit tett? A te apád legalább őszinte volt. Volt bátorsága lelépni. És tudom, hogy az is gáz, de az alapján, amit elmondtál, ő is boldog, és anyád is boldog, úgyhogy végül is mindenkinek jobb így.

Kivéve engem – gondolja Hadley, de nem szól. Oliver ismét fel–alá mászkál, a lány úgy követi tekintetével a járkálását, mintha teniszmeccset nézne.

– Az én apám viszont évekig csalta anyámat. A te apádnak egyetlen viszonya volt, és abból szerelem is lett, igaz? Sőt, házasság. Nyíltan felvállalták, és mindannyian felszabadultatok. Az enyémnek egy tucat viszonya volt, talán több is, és az a legrosszabb az egészben, hogy mind tudtuk. És senki sem beszélt róla. Valaki valamikor úgy döntött, hogy jobb, ha csöndben szenvedünk, úgyhogy azt is tettük. De tudtuk – mondja, és legörnyed a válla. – Tudtuk.

– Oliver! – szól Hadley, de a fiú a fejét rázza. – Úgyhogy nem – mondja kis vállrándítással. – Nem akarok

apámról beszélni. Igazi szemétláda volt, nemcsak a szeretői miatt, hanem ezernyi más szempontból is. És egész életemben azt tettettem, hogy semmi baj, az anyám kedvéért. De meghalt a rohadék, nekem meg elegem van a színlelésből. – ökölbe szorul az oldalánál, száját keskeny vonalba préseli. – Ez

megfelel? Elég őszinte? – Oliver! – szól ismét Hadley, és a könyvet letéve feláll a

pádról. – Semmi baj – mondja a fiú. – Minden oké. A távolból valaki a nevén szólítja, és egy másodperccel

később egy sötét hajú lány jelenik meg a kapuban még annál is sötétebb napszemüvegben. Nem sokkal idősebb lehet Hadley–nél, de olyan magabiztosság és kiegyensúlyozottság sugárzik róla, hogy a lány hozzá képest azonnal ápolatlannak érzi magát.

Az idegen megtorpan, amint észreveszi őket, láthatóan meglepődik.

– Majdnem idő van, Ollie – mondja, és feje búbjára tolja a napszemüveget. – Mindjárt indul a menet.

A fiú még mindig Hadley–re szegezi a szemét. – Egy perc! – feleli anélkül, hogy a másik lányra nézne, aki

hezitál, mintha még valamit akarna mondani, de aztán kis vállrándítással sarkon fordul.

Miután elment, Hadley kényszeríti magát, hogy ismét Oliver szemébe nézzen. Az ismeretlen lány érkezése valahogy megtörte a kert varázsát, és most már nagyon is hallja a sövényen túl beszélgetők hangját, a kocsiajtók csukódását, a távolban egy kutya ugatását.

Oliver azonban még mindig nem mozdul. – Ne haragudj! – mondja Hadley halkan. – Nem kellett

volna idejönnöm. – Ne! – szól Oliver, és a lány pislogva néz rá, küszködve

próbálja kihallani a hangjából, vajon mi mást jelenthet, mit takarhat ez az egy szócska: Ne menj! vagy Kérlek, maradj! vagy Te ne haragudj! De Oliver végül csak annyit mond: –

Nincs semmi baj. Hadley egyik lábáról a másikra áll, sarka a puha talajba

süpped. – Mennem kéne – szól, de a tekintetében az ül: Nem

akarom feladni!, keze pedig, amely remeg az erőfeszítéstől, hogy ne érintse meg a fiút, azt üzeni: Kérlek!

– Jó – mondja Oliver. – Nekem is. Egyikük sem mozdul, és Hadley rádöbben, hogy

visszafojtja a lélegzetét. Kérd, hogy maradjak! – Örülök, hogy megint láttalak – mondja Oliver

mesterkélten, és Hadley döbbenetére kézfogásra nyújtja a jobbját. A lány óvatosan megfogja a kezét, és így álldogálnak egy darabig, ernyedten kezet rázogatva, összetapadó izzadt tenyérrel, amíg Oliver végül el nem húzódik.

– Sok szerencsét! – mondja Hadley, bár hogy mihez kívánja, abban nem egészen biztos.

– Kösz – biccent Oliver. A zakójáért nyúl, és a vállára kapja, meg sem áll előbb leporolni. Ahogy a fiú sarkon fordul, hogy kimenjen a kertből, Hadley gyomra háborogni kezd. Lehunyt szemmel védekezik az elhallgatott dolgok, a ki nem mondott szavak áradata ellen.

Mire kinyitja a szemét, Oliver eltűnt. Táskája még mindig a pádon van, és ahogy érte nyúl, azon

kapja magát, hogy ehelyett lehuppan a nyirkos kőre, összeroskad, akár egy nagy vihar túlélője. Nem lett volna szabad idejönnie. Ezt most már belátja. A nap lejjebb süllyed az égen, és Hadley–nek jelenleg bizony nem itt kéne lennie, de akármilyen lendület hajtotta is eddig, az mintha teljesen elmúlt volna.

A Közös barátunkért nyúl, és szórakozottan lapozgatja. Amikor az egyik szamárfüles lapra ér, észreveszi, hogy a

behajtás nyílként mutat az oldal közepére, egy párbeszéd egyik sorára irányul. „Senki sem haszontalan ezen a világon,” – szól a kijelölt mondat – „aki enyhíti valaki más terhét.”

Néhány perccel később, amikor visszafelé indul a templom mellett, Hadley látja, hogy a családtagok a nyitott kapuban húzódtak össze egy helyre. Oliver háttal áll neki, még mindig a vállán lóg a zakója, és a lány, aki meglátta őket a kertben, közvetlenül mellette ál . Védelmezőnek tűnik, ahogy a fiú karján, a könyöke felett nyugtatja a kezét, és a látványtól Hadley szaporábban lépked, elvörösödik, pedig nem is igazán érti, miért. Elsiet a páros mellett, el a szobor merev tekintete mellett, el a tornyos templom mellett, el a fekete autók mellett, amelyek az épület előtt sorakoznak, hogy a temetőbe vezessék a gyászolókat.

Az utolsó pil anatban támad egy ötlete, és a legelső kocsi motorháztetejére helyezi a könyvet. Aztán, mielőtt még bárki megállíthatná, ismét útnak indul.

14

New York 11:11 London 16:11

HA VALAKI MINDENÁRON pontos információkat akart volna hallani a Kensingtonba visszavezető útjáról – melyik állomáson szállt át a metrón, ki ült mellette, mennyi idő alatt ért oda –, Hadley–nek igencsak meggyűlt volna a baja a válaszadással. Még azt is túlzás lenne állítani, hogy homályosak az emlékei, mert az azt jelentené, hogy legalább valamit megjegyzett az utazásból, még ha zavaros is az emlékkép, de amikor végre kilép a kensingtoni megállóból a napfényre, megrohanja a kellemetlen érzés, hogy mintha előreugrott volna az időben, akár egy vízen kacsázó kő.

Úgy tűnik, a sokk – vagy akármit is érez most – a klausztrofóbia leghatékonyabb ellenszerei közé sorolható. Az elmúlt fél órában vakon utazott, végig a föld alatt, és egyszer sem kellett valahova máshova képzelnie magát. Lényegtelen, hol volt; az agya úgyis teljesen kikapcsolt.

Rádöbben, hogy az esküvői meghívót a könyvben hagyta, és bár tudja, hogy a szálloda a templom közelében van, tehát valahol a környéken, egyszerűen képtelen felidézni a nevét.

Violet tuti megbotránkozna ezen! De amikor kinyitja a mobilját, hogy felhívja az apját,

Hadley meglátja, hogy valaki üzenetet hagyott neki a hangpostáján, és már azelőtt tudja, hogy csak Anya lehetett, mielőtt beütné a jelszavát. Még csak meg sem hallgatja az üzenetet, hanem azonnal visszahívja az anyját, nem akarja kockáztatni, hogy megint ne tudja elérni.

Hiába. Ismét a hangposta kapcsol, és Hadley felsóhajt. Semmi mást nem akar, csak beszélni Anyával, mesélni neki

Apáról meg a babáról, Oliverről és az apjáról, elmondani, hogy az ideutazás úgy, ahogy van, nagy hiba volt.

Semmi mást nem akar, csak úgy tenni, mintha az elmúlt pár óra meg sem történt volna.

Óriási gombócot érez a torkában, amikor arra gondol, hogy hagyta ott Oliver a kertben, hogy a tekintete – ami a gépen még olyan áthatóan irányult Hadley–re – szinte el sem hagyta a földet.

És az a csaj! Teljesen biztos benne, hogy ő Oliver volt barátnője, hiszen magától értetődően indult a keresésére, és vigasztalóan fogta a karját. Csak abban nem biztos, hogy tényleg csak volt barátnő–e. Nagyon birtoklóan nézett rá, mintha a távolból is azt jelezte volna, hogy a fiú az övé.

Hadley egy piros telefonfülkének dől, elborzad, mekkora hülyét csinált magából, hogy felkutatta Olivert. Megpróbálja nem elképzelni, miket mondhatnak most róla, de a lehetőségek akkor is behatolnak a gondolataiba: Oliver vállat von a barátnője kérdésére, és közli, hogy Hadley csak az a csaj, akivel egymás mellett ültek a gépen.

Egész délelőtt a tegnap éj el emlékébe kapaszkodott, Oliverre gondolva vértezte fel magát a mai nap ellen, de ennek lőttek. Még az utolsó csók emléke sem elég, hogy

megvigasztalódjon. Mert valószínűleg sosem látja viszont Olivert, és ahogy elváltak egymástól, az már önmagában olyan lesújtó, hogy Hadley legszívesebben itt az utcasarkon eldobná magát, és magzatpózba gömbölyödne.

A kezében csöngeni kezd a mobil, és ahogy lenéz, látja, hogy Apa száma villan fel a kijelzőn.

– Hol vagy?! – kérdezi a férfi, amint Hadley felveszi a telefont, és körbenéz az utcán.

– Már majdnem ott vagyok – feleli, bár nem egészen tudja, pontosan hol is van az az ott.

– Merre jártál? – kérdezi Apa olyan feszülten, hogy Hadley már a hangjából érzi, milyen dühös. Ahogy ma már milliószor, most ismét azt kívánja, bár hazamehetne végre, de még túl kell élnie a fogadást, meg a táncot a mérges apjával, miközben mindenki őket nézi; még sok boldogságot kel kívánnia az ifjú párnak, és ki kell bírnia a vacsorát egészen a tortáig; aztán hét órán át repülnie az Atlanti–óceán felett olyasvalaki mellett, aki nem fog neki szalvétára kacsát rajzolni, aki nem fog elcsórni neki egy pici üveg whiskyt, aki nem akarja majd megcsókolni a mosdó előtt.

– Muszáj volt találkoznom egy barátommal – magyarázza, és Apa morog.

– És mi a következő? Átruccansz Párizsba egy haverhoz? – Apa! A férfi sóhajt. – Nem a legjobbkor jött rád a mehetnék, Hadley. – Tudom. – Aggódtam – vallja be Apa, és a hangja kicsit kevésbé

szigorú. Hadley annyira arra koncentrált, hogy eljusson Oliverhez, hogy valamiért eszébe sem jutott, hogy Apa

aggódhat érte. Azt tudta, hogy dühös lesz, de hogy nyugtalan? Nagyon régen nem játszotta már az aggódó szülő szerepét,

és egyébként is, a saját esküvője kellős közepén van. Most azonban Hadley felfogja, hogy távozása megijeszthette Apát, így ő is megenyhül.

– Hülye voltam – mondja. – Ne haragudj! – Milyen messze vagy? – Közel – mondja Hadley. – Nagyon közel. A férfi ismét felsóhajt. – Az jó. – De lenne egy kérdésem. – Igen? – Mi is a pontos cím? Tíz perccel később, Apa útbaigazításának hála, Hadley a

Kensington Arms Szálloda előcsarnokában találja magát. Az óriási palota nem illik a zsúfolt városi utcára, mintha felkapták volna egy vidéki birtokról, és minden megfontolás nélkül lepottyantották volna valahol itt, Londonban. A fekete–fehér márványpadló úgy néz ki, akár egy hatalmas sakktábla; hosszú, íves, rézkorlátos lépcső vezet az emeletre, a plafonról csillár lóg. Valahányszor belép valaki a forgóajtón, mintha érezni lehetne a folyó illatát, olyan párás kint a levegő.

Amikor Hadley megpillantja magát a recepció mögött lógó, barokkosán díszes keretű tükrök egyikében, gyorsan lesüti a szemét. A koszorúslányok csalódottak lesznek majd, mikor meglátják, hogy tönkretette korábbi szorgos munkájuk eredményét: ruhája olyan gyűrött, mintha egész nap a táskájában hurcolta volna magával; frizurája – amit olyan tökéletesen megalkottak – kezd szétesni, az elszabadult tincsek az arcába lógnak, kontya csúnyán lekonyul.

A recepciós befejez egy telefonhívást, gyakorlott csuklómozdulattal leteszi a kagylót, majd Hadley–hez fordul.

– Segíthetek, kisasszony? – A Sullivan–esküvőre jöttem – válaszolja, és a férfi lenéz a

pultra. – Attól tartok, az még nem kezdődött el – mondja finom

modorral. – A Churchill–bálteremben lesz pontban tizennyolc órától.

– Értem – feleli Hadley. – De én most csak a vőlegényt keresem.

– Á, máris utánanézek! – mondja a recepciós, feltelefonál a szobába, halkan megbeszél valamit, majd leteszi a kagylót, és aprót biccent. – Negyvenkettes lakosztály. Várják önt.

– Meghiszem azt – mondja Hadley, és a lift felé indul. Ahogy bekopogtat a lakosztályba, olyan gondosan

igyekszik felkészíteni magát Apa rosszalló grimaszára, hogy kissé meglepi, amikor helyette Violet nyit ajtót. Na nem mintha ő nem nézné rosszallóan.

– Mi történt veled? – kérdezi, ahogy tetőtől talpig végigméri. – Lefutottál egy maratont, vagy mi?

– Meleg van kint – magyarázza Hadley, és gyámoltalanul néz le a ruhára. Csak most döbben rá, hogy mindennek a tetejébe még egy koszcsík is van a szegélyén. Violet pezsgőt kortyol egy rúzsfoltokkal teli pohárból, a perem fölül szemléli a kárt. Hadley körülbelül egy tucat embert lát mögötte, sötétzöld kanapékon üldögélnek a nappaliban, előttük egy tálcán különféle színű zöldségek, meg több üveg jégbe hűtött pezsgő. Halk zene szól a hangszórókból, valami hangszeres és kissé álmosító, de attól még hallja, hogy a szomszédos helyiségben is beszélgetnek emberek.

– Úgy látom, kénytelenek leszünk a fogadás előtt újra kicsinosítani téged – sóhajt Violet, és Hadley hálásan bólint, miközben megcsörren a telefonja, amit még mindig izzadt markában szorongat. Amikor a kijelzőn világító névre pillant, látja, hogy az apja keresi, valószínűleg nem érti, miért nem érkezett még meg.

Violet megemeli a szemöldökét. – „Tanár úr”? – Csak Apa keres – magyarázza Hadley, nehogy Violet azt

higgye, fura hívásokat fogad Amerikából egy tanárától. De ahogy ismét lenéz a telefonra, hirtelen elkomorodik. Mert amit egykor viccesnek tartott, az most egy kicsit szomorúnak tűnik; valahogy még ezzel is – egy apró gesztussal, egy bugyuta gúnynévvel – elhatárolódik az apjától.

Violet félreáll, mint valami exkluzív szórakozóhely kidobóembere, és betessékeli Hadley–t.

– Nincs sok időnk a fogadásig – mondja, és a lány nem bírja megállni a vigyorgást, ahogy becsukja maga mögött az ajtót.

– Miért, az mikor is kezdődik? Violet képeket vág, válaszra sem méltatja, majd visszamegy

a nappaliba, óvatosan leül az egyik székre teljesen ránctalan ruhájában.

Hadley egyenesen a nappaliból nyíló kis szobába megy, amely a hálóba vezet. Ott találja Apát meg még néhány embert, egy laptop körül ácsorognak. Charlotte ül a gép előtt, menyasszonyi ruhája felpúposodik, mintha vattacukorban ülne, és bár Hadley nem látja a képernyőt onnan, ahol ál , világos, hogy a nő épp fotókat mutogat.

Egy pillanatra legszívesebben kifordulna a szobából. Nem

akar képeket látni arról, ahogy az Eiffel–torony tetején állnak, vagy vicces képeket vágnak egy vonaton, esetleg kacsákat etetnek egy parkban. Nem kívánja megcsodálni, hogyan ünnepelte Apa a születésnapját egy oxfordi pubban; nem akar emlékezni, hogy ő nem volt ott, hogy amikor aznap reggel felébredt, a dátum jelentősége mázsás súlyként nehezedett rá, amit egész nap vonszolt maga után a suliban, és ebédnél, amikor egy csapat focista vicces szülinapi köszöntőt énekelt Lucas Heywardnak, az egyik legbénább játékosuknak, a dal végére Hadley meglepetten fedezte fel, hogy a perecből, amit az imént a kezében tartott, csak egy marék morzsa maradt.

Nem kell képeket nézegetnie, hogy tudja, már nem része az apja életének.

De pont ő, az édesapja az első a szobában, aki észreveszi, és bár a lány mindenféle reakcióra felkészült – haragra, amiért elment, bosszúságra, amiért csak most ért vissza, megkönnyebbülésre, hogy jól van –, arra nem számított, ami történik: amint meglátja Hadley–t, Apa arcára mintha kendőzetlen őszinteséggel ülnének ki érzései, tekintetéből mintha az sütne, hogy elismeri a fájdalmát, hogy bocsánatot kér.

És ebben a pillanatban, itt és most Hadley azt kívánja, bár máshogy lenne minden. Nem úgy, ahogy már hónapok óta kíván mindenfélét, haragból és elkeseredve, hanem teljes szívéből. Nem gondolta volna, hogy lehetséges olyasvalakit hiányolni, aki alig egy méterre áll az embertől, de tessék: most úgy hiányzik neki az apja, hogy majdnem belehal. Mert hirtelen kétségbeejtően értelmetlennek tűnik, hogy mennyi időn át próbálta kizárni az apját az életéből. Ahogy most az apjára néz, akaratlanul is Oliver édesapja jut eszébe; arra

gondol, a saját fájdalmához képest sokkal borzalmasabb módokon is el lehet veszíteni valakit, akár teljesen véglegesen, és sokkal mélyebb sebeket szenvedve.

Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de mielőtt megtalálhatná a szavakat, megszólal Charlotte.

– Hát itt vagy! – kiált fel. – Már úgy aggódtunk! A szomszéd szobában eltörik egy pohár, és Hadley

összerezzen. A helyiségben most már mindenki őt nézi, és a virágos tapétájú fal mintha csapdába ejtené.

– Felfedezted kicsit a várost? – kérdezi Charlotte olyan érdeklődéssel, olyan őszinte lelkesedéssel, hogy Hadley szíve ismét elfacsarodik. – Hogy tetszik?

Ezúttal, mikor Hadley Apára néz, arckifejezésének láttán a férfi, aki eddig Charlotte székének karfáján üldögélt, azonnal talpra áll.

– Jól vagy, kicsim? – kérdezi oldalra hajtott fejjel. Hadley csak bólintani akar, legfeljebb vállat vonni. De

legnagyobb meglepetésére zokogás tör fel a torkából, egész testén eluralkodik. Érzi, hogy elfancsalodik az arca, és az első

könnyek már csípik a szemét. Nem Charlotte tehet róla, nem is a szobában lévő vendégek;

most az egyszer még csak nem is az apja. Hanem a mögötte ál ó nap, az egész furcsa és meglepő nap. Nem volt még az életében ilyen végtelennek tűnő időtartam. És bár tudja, hogy egy nap nem más, csupán percek összessége, girlandként összefűzött sora, most már érti, hogy a percek milyen könnyen órákká válnak, azok pedig ugyanilyen könnyen akár évekké válhattak volna, és rájön, hogy majdnem elvesztett valami nagyon fontosat az idő könyörtelen múlása miatt.

– Hadley? – kérdezi Apa, ahogy leteszi a poharát, és feléje

lép. – Mi történt? A lány most már tényleg sír, az ajtófélfának dől, és amikor

kibuggyan az első könnye, arra gondol – nevetséges módon –, hogy Violetéknek most aztán még egy valami miatt főhet a fejük, amikor megpróbálják megint helyrepofozni.

– Kicsim! – mondja Apa, ahogy mellé ér, és vállára teszi erős kezét.

– Bocsánat! – hüppög Hadley. – Csak nagyon hosszú napom volt.

– Értem – mondja Apa, és a lány szinte látja, ahogy eszébe jut valami, ahogy felrémlik előtte a megoldás. – Értem – ismétli. – Hát, akkor itt már csak az elefánt segíthet!

15

New York 11:47 London 16:47

MÉG AKKOR IS, ha Apa még mindig a connecticuti házukban lakott volna, még akkor is, ha Hadley minden reggel vele szemben ült volna pizsamában a konyhaasztalnál, és minden este neki kívánt volna jó éjt pizsamában az emeleten, ez még akkor is Anya szakterülete lett volna. Apa szülői teljesítményétől függetlenül az feltétlenül és egyértelműen Anya dolga volt, hogy elüldögéljen Hadley–vel, amíg az kisírja a két szemét egy fiú miatt.

Most mégis Apával van, jelenleg ő a legjobb és az egyetlen lehetséges hallgatósága, ahogy az egész sztori kibukik belőle, akár egy régen őrzött titok. Apa az ágy mellé húzott egy széket, és lovagló ülésben foglal helyet rajta, kezét a támlára fektetve.

Hadley nagyon örül, hogy ez egyszer nem azt a tanári arckifejezését öltötte fel, amikor oldalra dönti a fejét, tekintete kissé üveges lesz, és olyan képet vág, amivel udvarias érdeklődést igyekszik tettetni.

Nem, most valami sokkal mélyebb érzelem ül az arcán; így nézett Hadley–re akkor is, amikor kisgyerekként lehorzsolta a térdét, amikor egyszer elesett a biciklivel a felhajtón, amikor egy este leejtett a konyhában egy üveg cseresznyét, és

szilánkba lépett. És ettől a nézésétől Hadley valamiért mindig rögvest jobban érzi magát.

A cifra ágyon ülve a lány magához öleli az egyik díszpárnát a sok közül, és elmeséli, hogyan találkozott Oliverrel a reptéren, hogyan cserélt helyet a nénivel, hogy mellette ülhessen. Elmeséli, hogy Oliver segített kordában tartani a klausztrofóbiáját, bugyuta kérdésekkel terelte el a figyelmét, ugyanúgy megóvta önmagától, ahogy egyszer Apa is tette.

– Emlékszel, hogy azt mondtad, képzeljem el az eget? – kérdezi, és Apa bólint.

– Még mindig beválik? – Igen – feleli Hadley. – Az az egyetlen, ami segít. A férfi lehajtja a fejét, de Hadley még pont látja, hogy

megmozdul a szája, mosolyra húzódik. Egy egész násznép van a szobán kívül, egy újdonsült

feleség és több üveg pezsgő, ráadásul van eltervezett program, napirend. De Apa úgy ül és hallgatja, mintha nem lenne semmi más dolga. Mintha semmi sem lehetne fontosabb ennél. Mintha semmi sem lehetne fontosabb Hadley–nél. Úgyhogy a lány egyre csak mesél.

Elmondja, mennyit beszélgettek Oliverrel, mert hosszú órákon át nem is volt mit csinálni, csak beszélni, ahogy egymás mellett ücsörögve átrepülték a végtelen óceánt. Mesél Oliver nevetséges kutatási témáiról, a kacsás filmről, és hogy buta módon azt hitte, a fiú is esküvőre megy. Még a whiskylopást is bevallja.

Nem mesél a vámnál váltott csókról. Mire ahhoz a részhez ér, mikor a reptéren elvesztette

Olivert szem elől, olyan gyorsan beszél, hogy folyton megbotlik a nyelve. Mintha kinyílt volna benne egy szelep, és

egyszerűen nem képes leállni. Mikor elmeséli a paddingtoni temetést, hogy legkomorabb gyanúi mind beigazolódtak, Apa megfogja a kezét.

– El kellett volna mondanom – szipogja, majd kézfejével megtörli az orrát. – Sőt oda se kel ett volna mennem.

Apa nem mond semmit, Hadley hálás ezért. Nem tudja, hogyan fogalmazza meg a következő részt, hogyan írja le Oliver tekintetét, amilyen borús és komor volt, akár a közelgő

vihar. Az ajtó túloldalán nevetés tör ki, néhányan tapsolnak is.

Hadley mély levegőt vesz. – Csak segíteni szerettem volna – mondja halkan. De tudja,

hogy ez nem egészen igaz. – Szerettem volna viszontlátni. – Ez édes – mondja Apa, de Hadley a fejét rázza. – Nem, nem az. Hiszen alig néhány órája ismertem. Nevetséges. Nincs semmi értelme. Apa elmosolyodik, majd megigazítja ferde

csokornyakkendőjét. – Ezek a dolgok nem így működnek, kicsim – mondja. – A szerelemnek nem is kell értelmesnek lennie. Teljesen

logikátlan. Hadley felkapja a fejét. – Mi az? – Semmi – feleli a lány. – Csak Anya pontosan ugyanezt

mondta. – Oliverről? – Nem, úgy általában. – Édesanyád nagyon bölcs asszony – mondja Apa, és mivel

ezt minden irónia nélkül, szinte öntudatlanul közli, Hadley nekiszegezi azt a kérdést, amit több mint egy éve igyekszik

nem feltenni: – Akkor miért hagytad el? Apa szája tátva marad, és hátradől, mintha a kérdés szó

szerint mellbe vágta volna. – Hadley… – kezdi halkan, de a lány a fejét rázza. – Nem érdekes! – mondja. – Hagyjuk! A férfi egyetlen mozdulattal talpra ugrik, és Hadley azt

hiszi, el fogja hagyni a szobát. Ehelyett azonban apja leül mellé az ágyra. A lány úgy helyezkedik, hogy egy irányba forduljanak, így nem kell egymásra nézniük.

– Még mindig szeretem édesanyádat – mondja Apa halkan, és Hadley már közbe is szólna, úgyhogy a férfi sietve folytatja.

– Persze, most már máshogy, mint azelőtt. És borzasztó bűntudatom is van. De még mindig nagyon sokat jelent nekem.

Ezt tudnod kell. – Akkor hogy voltál képes… – Elhagyni őt? Hadley bólint. – Muszáj volt – feleli Apa egyszerűen. – Viszont ez nem

azt jelentette, hogy téged is elhagytalak volna. – Elköltöztél Angliába. – Tudom – sóhajt. – De nem te voltál az oka. – Igaz – mondja Hadley, és megérzi a harag ismerős

szikráját. – Mindennek te voltál az oka. Szeretné, hogy Apa vitatkozzon, ellenkezzen, játssza el az

önző, érzelmi válsággal küzdő középkorú pasast, akinek Hadley napok, hetek, hónapok óta festi le őt a fejében. Az apja ehelyett csak ül ott lehajtott fejjel, összekulcsolt kezét az ölébe ejtve, és teljesen megsemmisültnek tűnik.

– Szerelmes lettem – mondja tehetetlenül. Megint ferde a

csokornyakkendője, és Hadley–nek eszébe jut, hogy ez végtére is az esküvője napja. A férfi szórakozottan dörzsöli az állát, tekintete az ajtóra szegeződik. – Nem is kérem, hogy ezt megértsd. Tudom, hogy elszúrtam. Tudom, hogy én vagyok a legrosszabb apa a világon. Tudom, tudom, tudom. Hidd el, tudom.

Hadley hallgat, várja, hogy folytassa. Mert mit is mondhatna az apjának? Hamarosan lesz egy másik gyereke, lehetősége, hogy mindent elölről kezdhessen. Ezúttal talán jobban fog menni. Ezúttal talán végig kitart.

Apja az orrnyergét fogja, mintha fejfájást akarna elhessegetni.

– Nem is kérem, hogy bocsáss meg nekem. Tudom, hogy a múlton nem változtathatunk. De ha hajlandó vagy rá, szeretném, ha újrakezdhetnénk. – A másik szoba felé biccent. –

Tudom, hogy minden megváltozott, és hogy időbe fog telni, de szeretném, ha az új életemnek is a része lennél.

Hadley lenéz a ruhájára. A kimerültség, amivel órák óta küzd, kezdi úgy elborítani, akár a dagály, mintha valaki lassan betakarná.

– Nekem a régi életünk tökéletesen megfelelt – mondja homlokráncolva.

– Tudom. De nekem most is szükségem van rád. – Anyának is. – Tudom. – Azt kívánom… – Mit? – Hogy bár maradtál volna. – Tudom – ismétli apa ezredszerre. Hadley várja, hogy

azzal érveljen, mindhármuknak jobb lesz így, mert Anya az

ilyen beszélgetéseknél mindig ezt mondja. De Apa nem mond ilyet. A lány kifúj az arcából egy tincset. Mit is mondott korábban

Oliver? Hogy Hadley apjának volt bátorsága lelépni. Eltűnődik, lehetséges–e, hogy a fiúnak igaza van. Nehéz

elképzelni, milyen lenne az életük, ha Apa azon a karácsonyon a tervnek megfelelően hazajött volna, ha itt hagyta volna Charlotte–ot. Jobb lett volna úgy? Vagy olyanná váltak volna, mint Oliver családja, nehéz takaróként terült volna rájuk a fullasztó, nyomasztó, néma boldogtalanság? Hadley pontosan tudja, hogy ha az ember nem mond ki valamit, abból is nagy baj kerekedhet, mint közte és Apa között, és ha máshogy alakulnak a dolgok, talán Apa és Anya között is ez történt volna. Tényleg jobb nekik így? Ezt senki sem tudhatja.

Hadley viszont egy valamit biztosan tud: hogy Apa most boldog. Látja az arcán, még most is, ahogy görnyedten ül az ágyon, magába zuhanva, és nem mer oldalra fordulni, hogy a lánya szemébe nézzen. De mindennek ellenére még most is csillog valami a tekintetében, ami nem hajlandó elhalványulni.

Hadley Anya szemében ugyanezt a csillogást látja, mikor Harrisonnal van.

Mintha Oliver tekintete is így csillogott volna a repülőn. – Apa – szólal meg nagyon halkan. – Örülök, hogy boldog

vagy. A férfi képtelen palástolni a meglepetését. – Tényleg? – Hát persze. Pár másodpercig hallgatnak, aztán Apa végre ismét ránéz. – Tudod, mi tenne még boldogabbá? Hadley kérdőn megemeli a szemöldökét.

– Ha eljönnél hozzánk látogatóba. – Hozzátok? Apa mosolyog. – Igen, Oxfordba. A lány próbálja elképzelni, hogy nézhet ki az otthonuk, de

csak valami angol falusi ház ugrik be, amit talán egy filmben láthatott. Kíváncsi, vajon van–e számára külön szoba, de nem bírja rászánni magát, hogy megkérdezze. Ha van is, hamarosan valószínűleg úgyis a kisbabáé lesz.

Mielőtt felelhetne, valaki kopog, és mindketten az ajtóra néznek.

– Tessék! – mondja Apa, és Violet lép be. Hadley viccesnek találja, hogy a nő kissé inog magas sarkújában, kezében pedig egy üres pezsgőspoharat tart.

– Már csak fél óra! – jelenti be, és feléjük lobogtatja a karóráját. Hadley látja, hogy mögötte Charlotte kihajol túltömött karosszékéből, ahol koszorúslányai által körülvéve ül.

– Nem, nem, maradjatok csak, ameddig jólesik! – szól nekik. – Nélkülünk úgysem kezdik el.

Apa Hadley–re néz, majd megpaskolja a vállát, ahogy feláll.

– Szerintem úgyis megbeszéltünk mindent – mondja, és kimegy.

Amikor Hadley is feláll, hogy kövesse, megpillantja magát a tükörben, kisírt szemmel és egyebekkel elcsúfítva.

– Azt hiszem, kéne nekem egy kis… – Az biztos – közli Violet, és karon fogja. Int a többieknek,

akik leteszik a poharaikat, és egy emberként sietnek a fürdőszobába. Miután mind a tükör elé gyűltek, és

mindenkinek a kezében van valami segédeszköz – fésű, kefe, smink, hajsütővas –, Violet megkezdi a kihallgatást.

– Na, és mi volt az a nagy sírás–rívás? Hadley legszívesebben a fejét csóválná, de meg sem mer

mozdulni, túl sokan piszkálják és rángatják. – Semmi – mondja kimérten, megnehezítve a kivont rúzzsal

előtte álló Whitney dolgát. – Apád miatt volt? – Nem. – De azért biztos nehéz végignézni, ahogy apád újra

megnősül – mondja Hillary. – Igen, az – szól közbe Violet a padlón guggolva. – De nem

azért sírt. Whitney végigfuttatja az ujjait Hadley haján. – Hanem miért? – Tuti egy fiú miatt – feleli Violet mosolyogva. Jocelyn víz és fehérbor meghökkentő elegyével próbálja

kivenni a foltot Hadley ruhájából. – Izgi! – mondja. – Mesélj el mindent! Hadley érzi, hogy céklavörös lett. – Nem, igazán nincs mit mesélni – tiltakozik. – Esküszöm. A többiek egymásra pillantanak, és Hillary felnevet. – Ki a szerencsés pasi? – Senki – tagad ismét Hadley. – Tényleg. – Egy szavadat se hiszem – közli Violet, aztán odahajol

hozzá, hogy arcuk egy vonalba kerüljön a tükörben. – De annyit megmondhatok, hogy mire végzünk veled, olyan jól fogsz kinézni, hogy ha a srác ma este öt méternél közelebb jön hozzád, nyert ügyed van.

– Nem számít – sóhajt Hadley. – Esélytelen.

Mindössze húsz percre van szükségük, hogy végrehajtsák az aznapi második csodát, és mire végeznek, Hadley úgy érzi, teljesen kicserélték ahhoz képest, ahogy egy órával ezelőtt visszabotorkált ide a temetésről. A többiek még igényt tartanak a fürdőszobára, ismét a saját megjelenésükkel foglalkoznak, és amikor Hadley egyedül kilép a helyiségből, meglepetten látja, hogy csak Apa és Charlotte maradt a lakosztályban. A többiek mind visszamentek a saját szobájukba készülődni.

– Azta! – mondja Charlotte, és mutatóujjával forgást mímel.

Hadley engedelmesen megpördül, mire Apa párszor tapsol. – Csodásán nézel ki! – lelkendezik. Hadley a menyasszonyi ruhás Charlotte–ra mosolyog,

akinek gyűrűje szikrázik a fényben. – Te sokkal csodásabban nézel ki! – mondja neki, mert ez

az igazság. – Lehet, de én nem utazom tegnap óta – feleli a nő. – Biztos

teljesen ki vagy purcanva. Hadley szíve elszorul a szó hallatán, azonnal Oliverre

emlékezteti. Charlotte brit akcentusa az elmúlt hónapokban pillanatok alatt őrült fejfájásba tudta kergetni. De most egyszeriben nem is tűnik olyan vészesnek. Sőt talán hozzá tudna szokni.

– Totál ki vagyok purcanva – vallja be fáradt mosollyal. – De megérte az utat. Charlotte szeme felragyog. – Ennek nagyon örülök. Reméljük, hogy ezt az első utat

még sok fogja követni. Andrew épp azt újságolta, hogy talán hamarosan meglátogatsz minket.

– Ó – habog Hadley –, hát nem is tudom…

– Muszáj eljönnöd látogatóba! – mondja Charlotte, és visszamegy a kis szobába, fogja a laptopot, kihozza, akár egy tálcát, majd félresöpör néhány szalvétát és poháralátétet, hogy helyet csináljon neki a pulton. – Nagyon szeretnénk vendégül látni téged. És épp most újítottuk fel a házat. Erről mutogattam korábban fotókat a többieknek.

– Édesem, biztos most akarsz nekiállni… – kezdi Apa, de Charlotte félbeszakítja.

– Ugyan már, csak egy perc! – mondja, és Hadley–re mosolyog. Egymás mellett állnak a laptop előtt, várják, hogy betöltődjenek a képek.

– Ez itt a konyha – mondja Charlotte, ahogy megjelenik az első fotó. – A kertre néz.

Hadley közelebb hajol, Apa régi életének bármi maradékát keresi, a kávésbögréjét vagy az esőkabátját vagy a vén papucsát, amit nem volt hajlandó kidobni. A nő egyik képről a másikra ugrál, és Hadley gondolatban próbál lépést tartani, elképzelni Apát és Charlotte–ot ezekben a szobákban, mondjuk, ahogy a faasztalnál reggeliznek, vagy az előszobában a falhoz támasztanak egy esernyőt.

– Ez pedig itt a vendégszoba – mondja Charlotte Apára sandítva, aki a falnak dől mögöttük, karba tett kézzel és megfejthetetlen arckifejezéssel. – Ez lenne a te szobád, ha eljössz hozzánk.

A következő kép Apa dolgozószobájáról készült, és Hadley hunyorogva fürkészi. Bár régi bútorait Connecticutban hagyta, az új berendezés szinte teljesen ugyanaz: hasonló íróasztal, hasonló könyvespolcok, még az íróeszközei is ismerős tartóban állnak. Az elrendezés megegyezik a régivel, bár ez a szoba kicsit kisebb, és az ablakok sem teljesen ugyanúgy

helyezkednek el a helyiség két falán, mint Connecticutban. Charlotte épp arról beszél, milyen kényes Apa a

dolgozószobájára, de Hadley nem figyel rá. A dolgozószoba falán lévő bekeretezett fotókat bámulja elmélyülten.

– Várj! – mondja, ahogy Charlotte tovább akar lépni a következő fényképre.

– Ismerős? – kérdezi Apa, de Hadley nem fordul meg. Mert tényleg ismerős. A fotón lévő fotókon a connecticuti udvarukat látja. Az egyik képen látszik a régi hinta, amit kisgyerekkora óta nem szereltek le, a madáretető, ami még mindig a dolgozószobája ablaka előtt lóg, a sövény, amit a nyári kánikulában mindig megszállottként locsolt. Egy másikon Hadley ki tudja venni a levendulabokrokat meg a vén, görbe ágú almafát. Amikor Apa az új íróasztalánál az új bőrszékében ül, és ezekre a fotókra néz, biztos úgy érezheti, mintha újra a régi otthonában lenne, mintha egész más ablakokon nézne ki.

Apa hirtelen mellette terem. – Ezeket mikor készítetted? – kérdezi Hadley. – Azon a nyáron, mikor elutaztam Oxfordba. – Miért? – Azért – feleli Apa halkan –, mert mindig imádtam nézni,

ahogy az udvaron játszottál. És mert el sem tudtam képzelni, hogy képes legyek úgy dolgozni, hogy ne lássam az udvart.

– De ezek nem igazi ablakok. Apa mosolyog. – Nem te vagy az egyetlen, aki néha a képzeletébe menekül – mondja, és Hadley felnevet. – Néha szeretek úgy tenni,

mintha újra odahaza lennék. Charlotte eddig elragadtatottan nézte kettőjüket, de most

ismét a laptophoz fordul, rázoomol a képre, hogy igazán közelről láthassák a fotókat.

– Gyönyörű kertetek van – mondja, ahogy a nagyítástól kis lila foltoknak tűnő levendulabokrokra mutat.

Hadley néhány centiméterrel arrébb az igazi ablakra mutat, ami egy kis udvarra néz, benne virágágyásokkal.

– Nektek is – mondja, és Charlotte rámosolyog. – Remélem, hamarosan a saját szemeddel is láthatod. Hadley ismét Apára néz, aki megszorítja a vállát. – Én is – feleli.

16

New York 13:48 London 18:48

KÉSŐBB, miután mind megjöttek a vendégek, és elfogyasztották az első italokat meg étvágygerjesztőket, feltárul a bálterem ajtaja, és ahogy Hadley belép, elkerekedett szemmel torpan meg. Minden ezüst és fehér, az asztalokon pedig levendula díszeleg méretes üvegvázában. A székek hátára szalagból masnit kötöttek, főhelyen van a négyemeletes torta, tetején az apró menyasszonnyal és vőlegénnyel. A csillárról lógó kristály díszek mintha szétszórnák az ezüst evőeszközök, mintás tányérok és apró mécsesek fényét. Ragyognak a zenekar rézfuvós hangszerei is, amelyek állványra támasztva várják, hogy eljöjjön a tánc ideje. Még a fényképész is, aki pont Hadley előtt lépett a bálterembe, leereszti a fényképezőgépét, és lenyűgözve nézelődik.

Az egyik sarokban vonósnégyes játszik halkan, a frakkos, nyakkendős pincérek pedig csak úgy suhannak a teremben pezsgőspoharakkal megrakott tálcáikkal. Monty Hadley–re kacsint, amikor meglátja, amint elvesz egy poharat.

– Ne vidd túlzásba! – mondja nevetve. – Ne aggódj, apám hamarosan lejön, hogy ő is a lelkem–re

kösse ugyanezt.

Apa és Charlotte még mindig odafent vannak, a nagy belépőre készülnek, így Hadley az elmúlt egy órában kérdésekre válaszolgatott és csevegett. Mintha mindenkinek lenne valami mondanivalója Amerikával kapcsolatban, például hogy hőn áhított vágya élőben látni az Empire State Buildinget (és kíváncsi, Hadley gyakran jár–e arra), vagy épp a Grand Canyonba tervez nagy utazást (és kíváncsi, Hadley milyen programot tudna ajánlani arrafelé), vagy hogy egy unokatestvére épp most költözött Portlandbe (és kíváncsi, Hadley nem ismeri–e őt véletlenül).

Amikor londoni élményeiről kérdezik, csalódottnak tűnnek, hogy se a Buckingham–palotát nem látta, se a Tate Modern kortárs szépművészeti múzeumban nem járt, de még az Oxford Streeten sem vásárolt. Most, hogy itt van, nehéz megmagyarázni, miért csak a hétvégét akarta a városban tölteni, pedig még tegnap is – sőt még ma délelőtt is – fontosnak tűnt, hogy a lehető leggyorsabban elhúzza a csíkot, mintha bankrabló lenne, mintha az életéért futna.

Egy idős úr, akiről kiderül, hogy édesapja oxfordi tanszékének vezetője, arról érdeklődik, zökkenőmentes volt–e a repülőútja.

– Ami azt illeti, lekéstem a gépemet – meséli neki. – Négy percen múlott. Csak az utána következő járattal tudtam eljönni.

– Micsoda balszerencse! – mondja az úr, és ősz szakál át simogatja. – Ezek szerint nagyon emberpróbáló volt az út.

Hadley mosolyog. – Nem is volt olyan rossz. Amikor már majdnem ideje vacsorához ülni, Hadley az

ültetőkártyákat nézegeti, hogy megkeresse a helyét. – Nyugi! – lép mellé Violet. – Nem pateroltunk el a

gyerekasztalhoz. – Minő megkönnyebbülés! – mondja Hadley. – De akkor

hol a helyem? Violet az asztalon lévő kártyákra pillant, megtalálja és

átadja Hadley–ét. – A menő asztalnál ülsz – vigyorog. – Velem. Meg persze

az ifjú párral. – De jó nekem. – Na, és megbékéltél kicsit a dolgokkal? Hadley megemeli a szemöldökét. – Andrew és Charlotte kapcsolatával, az esküvővel… – Ó! – mondja Hadley. – Igen, meg. – Szuper – mondja Violet. – Ugyanis elvárom, hogy

ideutazz a nagy alkalomra, mikor hozzámegyek Montyhoz. – Montyhoz? – bámul rá Hadley. Nem rémlik neki, hogy

egyáltalán szót váltani látta volna őket egymással. – Ti jegyben jártok?

– Még nem – feleli Violet, ahogy az asztalok felé lép. – De ne nézz ilyen döbbenten! Megéreztem, hogy így kell lennie.

Hadley utoléri. – Ennyi? Megérzésed támadt? – Ennyi – mondja Violet. – Szerintem a sors így akarja. – Nem hiszem, hogy az elég volna hozzá – ráncolja a

homlokát Hadley, de a nő csak mosolyog. – Mi van, ha mégis? A vendégek kezdenek asztalhoz ülni, a szék alá teszik a

táskájukat, ölükbe terítik az asztalkendőt. Ahogy leülnek a helyükre, Hadley észreveszi, hogy Violet a vele szemben ülő

Montyra mosolyog, aki a kelleténél pár másodperccel tovább néz vissza rá, mielőtt elkapná a pillantását. Hangol a

zenekar, harsányan szól a trombita, a pincérek borosüvegekkel köröznek. Miután mindenki helyet foglalt, a zenekarvezető beállítja magának a mikrofont, és megköszörüli a torkát.

– Hölgyeim és uraim! – mondja, és Hadley asztalánál máris az ajtó felé fordul Charlotte édesanyja meg édesapja, Marilyn, a nagynénje, valamint Monty és Violet, azaz a lányon kívül mindenki. – Engem ért a megtiszteltetés, hogy elsőként mutathatom be önöknek az ifjú párt: Mr. és Mrs. Andrew Sullivant!

A terem éljenzésben tör ki, villognak a vakuk, ahogy mindenki igyekszik megörökíteni a pillanatot. Hadley megfordul a székén, állát a támlán nyugtatja, ahogy Apa és Charlotte megjelennek az ajtóban, összekulcsolt kézzel, mindketten mosolyognak, mint a filmsztárok, mint egy királyi pár, mint a marcipándísz a torta tetején.

Mr. és Mrs. Andrew Sullivan – gondolja Hadley csillogó szemmel, és nézi, ahogy Apa megemeli a karját, hogy Charlotte pördülhessen egyet, fellebbentve ruhája szegélyét. A zenekar valami Hadley számára ismeretlen számot játszik, ami pont csak annyira élénk, hogy amikor az ifjú házasok a terem közepén lévő táncparkettre érnek, tudnak néhány tánclépést tenni, bár nem cifrázzák. Hadley eltűnődik, vajon mi lehet a szám jelentősége. Aznap hallották, amikor megismerkedtek?

Amikor először megcsókolták egymást? Aznap, amikor Apa megmondta Charlotte–nak, hogy úgy döntött, végleg Angliában marad?

Az egész terem a táncoló párt bámulja – ahogy egymásba kapaszkodnak, majd időnként nevetve kicsit lazítanak az ölelésen mégis, mintha egy üres teremben táncolnának. Mintha senki sem nézné őket; van valami hihetetlenül fesztelen abban,

ahogy egymásra néznek. Charlotte mosolyogva Apa vállára hajtja a fejét, a férfi úgy fogja a kezét, hogy összekulcsolhassák az ujjaikat. Mintha egész testükben tökéletesen passzolnának egymáshoz, és szinte izzanak az aranyfényű világításban, ahogy egy egész terem szeme láttára forognak–siklanak a táncparketten.

Amikor a dal véget ér, mindenki tapsol, és a zenekarvezető felkéri a násznépet, hogy csatlakozzanak hozzájuk a táncparketten. Charlotte szülei felállnak a helyükről, a nagynénje táncpartnere a szomszéd asztalnál ülő egyik férfi, Hadley pedig meglepetten látja, hogy Monty Violetet kéri fel, aki a lányra vigyorog, mielőtt párban elindulnának a parketthez.

A párok sorban a terem közepére mennek, a táncparketten itt–ott felfedezni a levendulaszínű ruhákat, az ifjú pár pedig eltűnik a táncolok sűrűjében. Hadley egyedül ül az asztalnál, alapvetően megkönnyebbül, hogy nem rángatták ki a parkettre, de képtelen figyelmen kívül hagyni a belémaró magányosságot.

Gyűrögeti a szalvétáját a kezében, miközben egy pincér zsemlét helyez a kistányérjára. Amikor ismét felnéz, Apa áll mellette, kinyújtott kézzel.

– Hol a feleséged? – kérdezi Hadley. – Megszabadultam tőle. – Máris? Apa vigyorog, és megragadja a lány kezét. – Mutassuk meg nekik, ki a parkett ördöge! – Az tuti, hogy nem mi – mondja Hadley, ahogy apja szinte

vonszolja a helyiség közepe felé, ahol Charlotte – aki most az édesapjával táncol – mosolyogva pillant rájuk. Monty a közelben mintha dzsigget járna Violettel, aki hátravetett fejjel

kacag. – Hölgyem! – mondja Apa, ahogy megáll Hadley előtt, és

ismét a kezét nyújtja, amit a lány meg is fog. Apa először mókásan megpördül vele párszor, majd lelassít,

és azután ügyetlenül próbálnak keringőzni, minduntalan elvétve a lépést.

– Bocsi – mondja Apa, amikor másodszorra tapos Hadley lábára. – A tánc sose volt az erősségem.

– Charlotte–tal nagyon szépen táncoltál. – Az csak az ő érdeme – mosolyog Apa. – Mellette jobbnak

tűnök, mint amilyen vagyok. Pár másodpercre mindketten hallgatnak, és Hadley tekintete

a helyiséget pásztázza. – Nagyon tetszik ez az egész – ismeri el. – Csodaszép

minden. – „A jókedv és a megelégedettség remek szépítőszerek.” – Csak nem Dickens? Apa bólint. – Képzeld, végre elkezdtem olvasni a Közös barátunkat. A férfi arca felragyog. – És? – Nem rossz. – Van annyira jó, hogy végigolvasd? – kérdezi Apa, és

Hadley előtt felrémlik, ahol a könyvet hagyta, a paddingtoni templom előtt parkoló fekete autó motorháztetőjén.

– Lehet – feleli. – Tudod, nagyon feldobta Charlotte–ot, mikor azt mondtad,

hogy talán eljössz látogatóba – mondja Apa halkan, lehajtott fejjel. – Remélem, tényleg megfontolod, hogy elgyere. Arra gondoltam, hogy a nyár vége lenne jó, mielőtt elkezdődik a

suli. A vendégszobából lehetne a te szobád. Akár hozhatnál otthonról olyan holmikat, amiket szívesen nálunk hagysz, hogy tényleg belakott szobának nézzen ki, és…

– Nem kell az a szoba a babának? Apa az oldalához ejti a karját és hátralép, olyan döbbenten

mered rá, hogy Hadley egyszeriben közel sem olyan biztos benne, hogy tényleg jól hallotta a dolgot a templomban. Véget ér a dal, de még mielőtt az utolsó hangok kiszállnának a bálteremből, a zenekar máris belecsap a következőbe, egy hangos, tempós számba. Lassan kiürülnek az asztalok, ahogy szinte az egész násznép a táncparkettre zsúfolódik, így a pincérek üres székeknek tálalják fel a salátát. A vendégek táncolnak körülöttük, mindenki forog, nevet, a ritmusra fittyet hányva ugrál. A forgatag közepén pedig Hadley és az apja teljesen mozdulatlanul állnak.

– Miről beszélsz? – kérdezi Apa lassan és nyomatékosan, mintha egy kisgyerekhez szólna.

Hadley gyorsan körbepillant. Charlotte egy méterre tőlük Monty válla fölül les rájuk, nyilván nem érti, miért álldogálnak egy helyben.

– A templomban hallottam – kezd magyarázkodni a lány. – Charlotte mondott valamit, és én azt hittem… – Neked? – Tessék? – Neked mondott valamit? – Nem, a fodrásznak. Vagy a sminkesnek. Valakinek. Én

csak véletlenül hallottam meg. Apa arca láthatóan megenyhül, eltűnnek a szája körüli

ráncok. – Semmi baj, Apa! – mondja Hadley. – Teljesen oké. Nem

bánom. – Hadley… – Tényleg, semmi gond. Úgy értem, nem is vártam volna el,

hogy felhívj, és elmondd, vagy ilyesmi. Tudom, hogy ritkán beszélünk. Mindenesetre azt akarom mondani, hogy szeretnék része lenni a gyereketek életének.

Apa éppen megszólalt volna, de ezt hallva eláll a szava, és csak bámul rá.

– Nem akarok még több mindenről lemaradni – hadarja Hadley. – Nem akarom, hogy a gyereketek úgy nőjön fel, hogy csak valami rég nem látott másod–unokatestvérnek hisz engem, vagy ilyesmi. Olyasvalakinek, akivel szinte soha nem találkozik az ember, de ha igen, akkor se vásárolni megy vele vagy tanácsot kér tőle, vagy akár veszekszik vele, hanem csak udvariaskodik, és nem is tud neki mit mondani, mert igazából nem is ismerik egymást, úgy biztos nem, ahogy testvéreknek kéne. Úgyhogy mindenképp szeretnék az élete része lenni.

– Komolyan – szólal meg Apa, de nem kérdésnek szánja. Sürgetően, sőt bizakodva mondja, akár egy túl régóta titkolt

kívánságot. – Komolyan. A zenekar ismét új dalba fog, ezúttal valami lassabbra

váltanak, és a vendégek lassan visszatérnek az asztalukhoz, ahol már várja őket a feltálalt saláta. Charlotte kinyújtja a kezét, és kicsit megszorítja Apa karját, ahogy elhalad mellettük, Hadley pedig nagyon hálás neki, amiért megérti, hogy most nem szabad félbeszakítania őket.

– És Charlotte sem olyan gáz – vallja be Hadley, miután a nő már elment.

Apa jót derül.

– Örülök, hogy ez a véleményed. Mostanra magukra maradtak a táncparketten, csak állnak

ott, miközben az egész terem őket nézi. Hadley hallja a poharak koccanását és az ezüst evőeszközök csörömpölését, ahogy a vendégek nekilátnak a vacsorának, de kínosan tisztában van vele, hogy még mindig rájuk összpontosítanak.

Pár másodperccel később Apa felvonja a vál át. – Nem is tudom, mit mondjak erre. Hadley–nek ekkor új gondolat üt szöget a fejébe, olyasmi,

ami eddig eszébe sem jutott. Lassan mondja ki, miközben majd kiugrik a szíve:

– Nem akarod, hogy az élete része legyek. Apa a fejét rázza, és egy picit közelebb lép, Hadley vállára

teszi a kezét, hogy a lány el ne fordulhasson tőle. – Hogyne akarnám! – mondja. – Ez minden vágyam. De

figyelj, Hadley! A lány a szemébe néz. – Nincs baba. – Mi? – Majd lesz – mondja Apa szinte félénken. – Valamikor. Legalábbis reméljük. Charlotte aggodalmaskodik, mert a

családjában volt már példa rá, hogy gond legyen az ilyesmivel, és… hát… nem is olyan fiatal, mint anyád volt.

De borzasztóan szeretné, és az igazság az, hogy én is. Úgyhogy reméljük a legjobbakat. – De Charlotte azt mondta… – Mert ez a szokása – magyarázza Apa. – Olyan ember, aki

sokat beszél arról, amiről nagyon szeretné, hogy megtörténjen. Mintha a puszta akaratával elérhetné, hogy a kívánsága

valóra váljon.

Hadley nem tud uralkodni magán, grimaszt vág. – És ez beválik neki? Apa elvigyorodik, és a teremre int. – Hát, annak idején rólam is sokat beszélt. És nézd, mi lett

belőle! – Azt hiszem, az inkább rajtad múlott, nem az

univerzumon. – Az igaz – ismeri el Apa. – De mindegy, bármikor is

alakul úgy, hogy lesz baba, ígérem, te tudod meg először. – Tényleg? – Hát persze! Még kérdezed? – Én csak azt hittem, hogy mivel egy csomó új ember került

itt az életedbe… – Ugyan már, kicsim! – mondja Apa, és elmosolyodik. – Még mindig te vagy a legfontosabb az életemben.

Egyébként is, ki másra bízhatnám rá a babát? A pelenkázásról nem is beszélve!

– Egyszóval bébiszitter kell – mondja Hadley, és a szemét forgatja. – Ezt odahaza egyszerűen bébiszitterkedésnek hívjuk, Apa. A férfi nevet.

– Nekem mindegy, minek nevezed, lényeg, hogy itt légy, és segíts nekem a kisbaba pelusát cserélni, ha eljön az ideje!

– Itt leszek – mondja Hadley, és meglepődve hallja, hogy kicsit remeg a hangja. – Számíthatsz rám.

Nem igazán tudja, mit lehet még mondani mindezek után; tulajdonképpen szeretné megölelni az apját, úgy a karjába vetni magát, mint kisgyerekkorában. De mintha nem lenne most képes ilyesmire; még mindig sokkos állapotban van az egész nap hevétől, hiszen miután rém hosszú ideig egy helyben tipródott, ma egyetlen nap leforgása alatt óriási utat járt be.

Mintha Apa megértené ezt, mert megmozdul, átkarolja Hadley vállát, és visszatereli az asztalukhoz. Miközben az apja oldalához simulva ballag, ahogy már ezerszer életében

– valahányszor egy focimeccs után a kocsijukhoz mentek, vagy amikor a cserkészek éves apa–lánya báljáról indultak haza

–, Hadley rádöbben, hogy bár minden más lett, bár most már egy óceán választja el őket egymástól, ami nagyon fontos, az nem változott.

Mégiscsak ő az apja. Minden más csak földrajzi kérdés.

17

New York 18:10 London 23:10

UGYANÚGY, ahogy Hadley klausztrofóbiája a legnagyobb helyeket is képes összezsugorítani, a fogadás valahogy eléri – a zene, a tánc, vagy talán csupán a pezsgő segítségével hogy az órák csak pár percnek tűnnek. Olyan, mint a filmbéli montázsok, amikor minden felgyorsul, és egész jelenetek egyetlen kockává, párbeszédek egyetlen pillanattá válnak.

Vacsora közben Monty és Violet pohárköszöntőt mond – előbbi nevetést, utóbbi könnyeket vált ki a násznépből –, Hadley pedig Charlotte–ot és Apát nézi, ahogy csillogó szemmel a beszédet hallgatják. Később, miután felvágták a tortát, és Charlotte–nak sikerült kivédenie Apa minden próbálkozását, hogy bosszút álljon az orrára kent fehér mázért, megint táncolnak. Mire a pincérek a kávét szolgálják fel, mindenki az asztalnál ül összeroskadva, kipirult arccal és fájós lábbal. Apa Hadley és Charlotte között ül, aki – miközben pezsgőt kortyolgat és tortát csipeget – folyamatosan furcsa pillantásokat vet újdonsült férjére.

– Csak nincs valami az arcomon? – kérdezi végül Apa. – Nincs. Csak aggódom, hogy minden rendben van–e

köztetek – val ja be a nő. – Azután, hogy olyan komolyan

beszélgettetek a táncparketten. – Az komoly beszélgetésnek tűnt? – kérdezi Apa

vigyorogva. – Keringőnek szántam. Ennyire rosszul táncolnék? Hadley a szemét forgatja. – Vagy egy tucatszor a lábamra lépett – mondja Charlotte–

nak. – De azon kívül nincs harag. Apa úgy tesz, mint akinek leesik az álla felháborodásában. – Nem is igaz! Legfeljebb kétszer tapostam a lábadra. – Ne haragudj, drágám! – mondja Charlotte. – Ebben a

kérdésben kénytelen vagyok Hadley–nek hinni. Szerencsétlen letaposott lábujjaim magukért beszélnek.

– Alig néhány órája vagyunk házasok, és te máris ellentmondasz nekem?

Charlotte felnevet. – Megígérem, hogy holtomiglan fogok ellentmondani

neked, édesem. Az asztal túloldalán Violet megemeli a poharát, majd

óvatosan megkocogtatja a kanalával, és az ezt követő vad csörömpölésben Apa és Charlotte ismét megcsókolják egymást, csak akkor válnak szét, amikor rájönnek, hogy egy pincér várakozik a hátuk mögött, mert elvinné a tányérjukat.

Miután Hadley tányérját is leszedik, a lány hátratolja a székét, és előrehajol, hogy felvegye a táskáját.

– Azt hiszem, kimegyek egy kicsit a friss levegőre – jelenti ki.

– Rosszul vagy? – kérdezi Charlotte, és Monty Hadley–re kacsint a pezsgőspohara pereme fölött, mintha jelezné, ő figyelmeztette, hogy ne igyon túl sokat.

– Semmi bajom – vágja rá a lány. – Néhány perc, és visszajövök.

Apa a beavatott ember mosolyával dől hátra. – Add át üdvözletemet anyádnak! – Mi? A férfi Hadley táskájára biccent. – Mondd meg neki, hogy üdvözlöm! Hadley pislog zavarában, meglepi, hogy ilyen könnyen

átlátott rajta. – Hiába, még mindig megvan – mondja Apa. – A szülői

hatodik érzékem. – Nem vagy olyan okos, mint hiszed – kötekedik Hadley,

aztán Charlotte–hoz fordul. – Neked jobban fog menni, mint neki, hidd el.

Apa átkarolja újdonsült felesége vállát, és mosolyogva felnéz Hadley–re.

– Úgy van – mondja, és puszit nyom Charlotte arcára. – Biztos remekül fog menni neki. Ahogy kifelé tart, a lány már hallja is, amint Apa nekiáll

Hadley gyermekkorából származó történetekkel szórakoztatni asztaltársait, elmeséli az összes szülői hőstettét, minden alkalmat, mikor nem hagyta, hogy kifogjanak rajta. Hadley egyszer megfordul, és amint az apja meglátja, szünetet tart – felemelt kézzel, mintha egy hal méretét vagy egy terület nagyságát, vagy valami hasonló múltbeli részletet szemléltetne éppen az egyik kedvenc sztorijához –, és a lányra kacsint.

A bálterem ajtaján kilépve Hadley egy pillanatra maga is szünetet tart, háttal a falnak dől. Úgy érzi magát, mintha álomból ébredne: alulöltözöttnek tűnnek a szálloda farmeros, edzőcipős vendégei; a világot csak tompítva hallja, mert még mindig cseng a füle a zenétől; minden túl fényes és egy kissé valószerűtlen. Kibotladozik a forgóajtón, és mély levegőt vesz,

amint kiér a szabadba. Örvendezik a hűvös levegőnek meg az állandó szellőnek, amely a folyó jellegzetes illatát hozza magával.

A szálloda egész hosszában nevetségesen grandiózus kőlépcső húzódik, mintha egy múzeum bejárata lenne. Hadley az épület oldalához sétál, és leül az egyik alsó lépcsőfokra.

Abban a pillanatban rádöbben, hogy hasogat a feje és lüktet a lába. Mindene elnehezedik, és ismét megpróbál visszaemlékezni, mikor aludt utoljára. Amikor az órájára hunyorít, és megpróbálja kiszámítani, hogy mennyi idő van otthon, milyen régóta van ébren, a számok összezavarodnak a fejében, nem hajlandóak együttműködni.

Anya újabb üzenetet hagyott a hangpostáján, és Hadley szíve ettől nagyot dobban. Mintha sokkal régebben váltak volna el egymástól, mint egy napja, és bár fogalma sincs, mennyi lehet az idő odahaza, Hadley hívja az anyja számát, majd lehunyt szemmel hallgatja a tompa hangot, ahogy kicsöng.

– Na, csak megvagy! – szól bele Anya a telefonba. – Már azt hittem, sose csípjük el egymást.

– Én is – motyogja Hadley, és a tenyerébe támasztja a homlokát. – De csak sikerült.

– Majd beleőrültem, annyira beszélni akartam már veled – mondja Anya. – Hogy vagy? Mennyi ott az idő? Mi a helyzet?

Hadley mély levegőt vesz, és megtörli az orrát. – Anya, én nagyon sajnálom, amit a reptéren mondtam. Mielőtt elváltunk. – Semmi baj – mondja fél másodperc hallgatás után. – Tudom, hogy nem gondoltad komolyan. – Nem is.

– És figyelj csak, jobban meggondolva… – Igen? – Nem kellett volna erőltetnem, hogy elmenj. Elég idős

vagy hozzá, hogy egyedül hozd meg az ilyen döntéseket. Helytelen volt, hogy erősködtem. – Nem, örülök, hogy erőltetted. Meglepően… tűrhető az

egész. Anya halkan füttyent. – Tényleg? Hajlandó lettem volna pénzt tenni rá, hogy

követelni fogod majd tőlem, hogy egy korábbi járattal jöhess haza.

– Én is – feleli Hadley. – De nem is olyan rossz. – Részleteket! – Majd mindent elmesélek – nyom el egy ásítást a lány. – De nagyon hosszú napom volt. – Azt lefogadom. Akkor most csak azt mondd meg: milyen

a ruha? – Az enyém vagy Charlotte–é? – Hűha! – feleli Anya nevetve. – Szóval az a brit nő

előlépett simán Charlotte–á? Hadley elmosolyodik. – Úgy tűnik. És egész rendes. A ruha pedig nagyon szép. – Kijöttök apáddal? – Korábban kicsit necces volt a dolog, de most már nincs

baj. Talán még jó is a helyzet. – Miért, mi történt korábban? – Az egy másik hosszú történet. Lényeg, hogy leléptem egy

kicsit ma délután. – Otthagytad az esküvőt? – Muszáj volt. – Fogadok, hogy apád ezt nem díjazta. Hova

mentél? Hadley lehunyja a szemét, és arra gondol, amit Apa

mondott korábban Charlotte–ról, hogy beszél azokról a dolgokról, amelyekről reméli, hogy valóra válnak.

– Megismerkedtem egy sráccal a repülőn. Anya felnevet. – Na, ezt már szeretem! – Őt mentem el megkeresni, de kész katasztrófa lett a vége,

úgyhogy soha nem látom többet. Csönd támad a vonal túlsó végén, majd Anya kicsit

halkabban szólal meg. – Sose lehet tudni – mondja. – Vegyünk például engem és

Harrisont, hogy milyen makacsul tiltakozom ellene. De nem számít, hányszor lököm el magamtól, mindig visszatér. És valójában nem is akarnám, hogy elmenjen.

– Az én esetem egy kicsit más. – Hát, alig várom, hogy mindent elmesélj, mikor végre

hazaérsz. – Vagyis holnap. – Igaz – mondja Anya. – Harrisonnal a poggyászkiadónál

fogunk várni. – Mintha egy elveszett zokni lennék. – Jaj, édesem, te inkább egy egész bőrönd vagy! – viccel

Anya. – És nem vagy elveszett. Hadley nagyon vékonyka hangon kérdezi: – Mi van, ha mégis? – Akkor csak idő kérdése, és rád talál valaki. A telefon kétszer sípol, és Hadley egy pillanatra elkapja a

fülétől. – Mindjárt lemerülök – mondja, amikor ismét a fülén van.

– Te merülsz le, vagy a telefon? – Mindketten. Na, és mit csinálsz ma este nélkülem? – Harrison el akar vinni valami bugyuta baseballmeccsre. Egész héten emiatt rágta a fülem. Hadley kihúzza magát ültő helyében. – Anya, megint meg fogja kérni a kezed! – Micsoda? Dehogy! – De, totál meg fog kérni! Fogadok, hogy ki fogja íratni az

eredményjelző táblára, vagy valami. Anya felnyög. – Ugyan már! Nem tenne ilyet. – De, tenne – feleli Hadley nevetve. – Pontosan valami

ilyesmit tenne. Most már mindketten vihognak, egyikük sem képes

kinyögni egy mondatot két kacagás között, és Hadley teljesen átadja magát a nevetésnek, könnybe lábad a szeme. Csodálatos érzés így elengedni magát; egy ilyen nap után hálás bármiért, ami okot ad a nevetésre.

– Létezik ennél elcsépeltebb lánykérés? – kérdezi végül Anya, miután kicsit lehiggadt.

– Biztos nem – mondja Hadley, majd habozik. – Anya! – Igen? – Szerintem igent kéne mondanod. – Micsoda? – kérdezi Anya több oktávval a rendes

hangszíne fölött. – Mi történt? Láttál egy esküvőt, és egyszeriben Cupido lett belőled?

– Szeret téged – feleli Hadley egyszerűen. – Te pedig szereted őt.

– Ez ennél azért egy kicsit bonyolultabb. – Nem, nem bonyolultabb. Nincs más dolgod, mint igent

mondani. – Aztán mind boldogan élünk, míg meg nem halunk? Hadley mosolyog. – Valahogy úgy. Ismét sípol a telefon, ezúttal sürgetőbben. – Már nincs sok időnk – mondja Hadley, és Anya ismét

nevet, de ezúttal kissé kimerültén. – Ez célzás akart lenni? – Az, ha meggyőz róla, hogy helyesen dönts. – Mióta vagy te ilyen felnőtt? Hadley vállat von. – Te meg Apa biztos jó munkát végeztetek. – Szeretlek – mondja Anya halkan. – Én is szeretlek – feleli Hadley, mire, mintha direkt így

időzítettek volna, megszakad a vonal. A lány még egy–két percig mozdulatlanul üldögél, majd leereszti a telefont, és az út túloldalán lévő kőházakra bámul.

Miközben bámészkodik, az egyik emeleti ablakban felkapcsolódik a vil any, és kirajzolódik egy fiát lefektető apuka körvonala: a férfi betakargatja a gyereket, majd lehajol, hogy puszit nyomjon a homlokára. Mielőtt kimenne a szobából, a férfi a falon lévő kapcsolóhoz nyúl, és leoltja a villanyt, így a helyiség ismét sötétbe borul. Hadley Oliver történetére gondol, eltűnődik, vajon ennek a kisfiúnak is szüksége lenne–e egy éjjeli lámpára, vagy az édesapjától kapott jó éjt puszi elég, hogy álomba merüljön, méghozzá olyanba, amelyet nem fenyegetnek sem rémálmok, sem szörnyek, sem szellemek.

Hadley még mindig a sötét ablakot figyeli, az egymás mellett sorakozó kis házak egyikének ablakát, a világító utcai

lámpákon és az esőmosta postaládákon túl, a szál oda patkó alakú felhajtóján túl, amikor hirtelen mintha ő is szellemet látna.

Ugyanannyira meglepi a fiú felbukkanása, mint amennyire ő meglephette a fiút a templom kertjében délután; a srác hirtelen és váratlan érkezése valahogy elszédíti, görcsbe rántja a gyomrát, fogja a maradék kis önuralmát, és teljesen szétzúzza.

Lassan közeledik felé, sötét öltönye szinte teljesen beleolvad a környező árnyakba, amíg be nem lép a szálloda lámpásainak fénykörébe.

– Szia! – mondja, amikor elég közel ér, és aznap este másodszorra Hadley sírásban tör ki.

18

New York 18:42 London 23:42

ODALÉP HOZZÁ EGY FÉRFI, kezében a kalapjával. Odalép hozzá egy nő, botrányosan magas szárú csizmában. Odalép hozzá egy kisfiú, kézben fogható videojátékkal. Egy anyuka, síró kisgyerekkel. Egy másik férfi, lelógó bajusszal. Egy idős pár, akik egymáshoz il ő melegítőpulcsit viselnek. Egy fiú kék ingben, amin egy szem fánkmorzsa sincs.

Nagyon kévésén múlott, hogy ne másként történjen minden. Például ha valaki más lett volna – gondolja Hadley, és

elszorul a szíve. De ő az, és így történik: Odalép hozzá egy fiú, könyvvel a kezében. Odalép hozzá egy fiú, ferde csokornyakkendőben. Odalép hozzá egy fiú, és leül mellé. Egy csillag az égen nem hajlandó egy helyben maradni, és

Hadley rádöbben, hogy az igazából egy repülő, hogy mindössze egy nappal ezelőtt még az ő gépük volt az a csillag.

Sokáig egyikük sem szólal meg. Oliver úgy tíz centire ül tőle, egyenesen maga elé meredve várja, hogy a lány befejezze a sírást, Hadley pedig hálás ezért, mert már ettől úgy érzi, hogy a fiú megérti.

– Ott felejtettél valamit – szólal meg végül Oliver, és megkocogtatja az ölében nyugvó könyvet. Mivel Hadley nem felel, csak a szemét törölgeti és szipog, a fiú most már felé fordul: – Jól vagy?

– El sem hiszem, hogy ma hányszor sírtam. – Én sem – feleli Oliver, mire Hadley azonnal borzalmasan

érzi magát, hiszen a fiúnak természetesen több oka van sírni, mint bárki másnak.

– Nagyon sajnálom! – mondja halkan. – Nem mintha nem figyelmeztettek volna előre – feleli

Oliver apró mosollyal. – Sokszor tanácsolták már, hogy esküvőn és temetésen mindig legyen nálam zsebkendő.

Komorsága ellenére Hadley felnevet. – Hát, az nem lep meg, hogy nem hallgattál a bölcs

tanácsra! Megint elhallgatnak, de a korábban, a templomnál

történtekkel ellentétben ezúttal nem feszült a csönd. Néhány autó hajt a szálloda elé, csikorog a kerekük, fényszórójuk végigpásztázza kettőjüket, így kénytelenek hunyorogni.

– Jól vagy? – kérdezi Hadley, és a fiú bólint. – Majd leszek. – Rendben volt minden? – Azt hiszem – feleli. – Amennyire egy temetés rendben

lehet. – Igaz. – Hadley lehunyja a szemét. – Ne haragudj! Oliver felé fordul, csak egy kicsit, térdük egymást súrolja. – Te ne haragudj! Az a sok hülyeség, amit apámról

mondtam… – Zaklatott voltál. – Mérges voltam.

– Szomorú voltál. – Szomorú voltam – helyesel a fiú. – Most is az vagyok. – Az apádról van szó. Oliver ismét bólint. – Bizonyos szempontból azt kívánom, bár jobban

hasonlítanék hozzád. Bár lett volna bátorságom még időben elmondani apámnak a véleményemet. Talán akkor máshogy alakultak volna a dolgok. Az a sok hallgatással töltött év…

– Elhallgat, a fejét rázza. – Most egyszerűen elvesztegetett időnek tűnik az egész.

– Nem a te hibád – mondja Hadley, és rápillant. Rádöbben, hogy még csak azt sem tudja, hogyan halt meg Oliver édesapja, de biztos váratlanul történt. – Kellett volna, hogy legyen még időtök beszélni.

Oliver a nyakkendőjéhez nyúl, meglazítja. – Nem vagyok benne biztos, hogy attól jobb lett volna. – Biztosan jobb lett volna – erősködik Hadley, és gombócot

érez a torkában. – Igazságtalanság, ami történt. A fiú elfordítja a fejét, szaporán pislog. – Gondolj csak az éjjeli lámpára! – mondja Hadley, és

ugyan Oliver a fejét csóválja, tovább mondja: – Talán nem az a történet tanulsága, hogy apád kezdetben nem segített. Hanem talán az, hogy végül megértett téged. – Az utolsó mondatot halkan teszi hozzá: – Talán csak több időre lett volna szükségetek, hogy megértsétek egymást.

– Képzeld, még mindig megvan – szólal meg Oliver egy másodperccel később. – Az éjjeli lámpa. Miután egyetemre mentem, vendégszobát csináltak a szobámból, és a legtöbb holmim a padláson van. De ma délelőtt, amikor lepakoltam a szobában, észrevettem, hogy az éjjeli lámpa a helyén maradt.

Szerintem már nem is működik. – Fogadok, hogy működik! – mondja Hadley, és Oliver

mosolyog. – Köszönöm. – Mit? – Ezt – feleli a fiú. – Hazamentem a családommal, de úgy

éreztem, megfulladok. Muszáj volt friss levegőt szívnom. Hadley bólint. – Nekem is. – Muszáj volt… – Oliver ismét elhallgat, és a lányra pillant. – Nem baj, hogy itt vagyok? – Persze, hogy nem – feleli kicsit kapkodva. – Főleg azok

után, hogy… – Hogy? – Hogy bepofátlankodtam a temetésre – mondja Hadley, és

grimaszt vág, ahogy felidézi a dolgot. – Pedig nem voltál az én társaságomra szorulva.

Oliver egy pillanatra a homlokát ráncolja, aztán mintha leesne neki a tantusz.

– Ja – mondja –, ő csak a volt barátnőm. Ismerte édesapámat. És aggódott értem. De csak mint a család barátja volt velünk. Tényleg.

Hadley–t hirtelen elönti a megkönnyebbülés. Egész mostanáig nem is fogta fel, milyen erősen vágyik arra, hogy pont ez legyen az igazság.

– Örülök, hogy veletek volt – mondja őszintén. – Örülök, hogy volt melletted valaki.

– Igen, bár ő nem hagyott nekem olvasnivalót – mondja Oliver, a könyvet ütögetve.

– Lehet, viszont biztos nem is kényszerített, hogy beszélj

vele. – És nem szekált az akcentusom miatt. – És nem állított be hívatlanul. – Abban mindketten bűnösek vagyunk – emlékezteti

Oliver, és a válla fölött a szálloda bejáratára pillant, ahonnan egy londiner figyeli őket gyanakodva. – Amúgy hogyhogy nem odabent vagy?

Hadley vállat von. – Klausztrofóbiás lettél? – Nem – feleli. – Egész jól bírtam bent. – Ezek szerint az égről képzelődtél? A lány oldalvást rásandít. – Egész nap arra gondoltam. – Én is – válaszolja Oliver, és hátrahajtja a fejét. Szinte öntudatlanul közelebb húzódtak egymáshoz a

lépcsőn, úgyhogy bár most sem egészen dőlnek egymásnak, nehéz lenne bárminek közéjük kerülni. Eső illatát érezni, így a közelükben dohányzó férfiak elnyomják a cigarettát, és visszamennek az épületbe. A londiner az égre pillant kalapja karimája alól, és a szellőben úgy lobog és csapkod a bejárat előtti ponyvatető, mintha el akarna repülni.

Egy légy száll Hadley térdére, de nem hessenti el. Inkább figyelik, ahogy egy pillanatot toporog, aztán elrepül, de olyan gyorsan, hogy szinte észre sem veszik.

– Kíváncsi vagyok, eljutott–e a Towerbe – kérdezi Oliver. Hadley értetlenül néz rá. – Légy barátunk a repülőről – magyarázza vigyorogva a fiú. – A potyautas. – Ja, tényleg. Biztosan látta a nevezetességeket. Fogadok,

hogy mostanra már belevetette magát az éjszakai életbe.

– Egy izgalmas londoni nap után. – Egy hosszú londoni nap után. – Egy iszonyú hosszú nap után – helyesel Oliver. – Nem

tudom, te hogy állsz az alvással, én mindenesetre legutóbb a hülye kacsás film alatt szunyáltam.

Hadley nevet. – Nem is igaz! Utána is horkoltál még. A vállamra dőlve. – Szó sincs róla! – mondja a fiú. – Nem is így volt. – Hidd el nekem, így volt – feleli Hadley, és megböki a

térdével Oliverét. – Pontosan emlékszem. A fiú mosolyog. – Akkor gondolom, pontosan emlékszel a veszekedésedre is

azzal a nővel a kapunál, igaz? Most Hadley–n a sor, hogy felháborodottnak tűnjön. – Nem is veszekedtem! – tiltakozik. – Teljesen ésszerűen

megkértem valakit, hogy tartsa szemmel a csomagomat. – Vagy éppen teljesen törvényellenesen, de persze ez

nézőpont kérdése – mondja Oliver. – Szerencséd, hogy a megmentésedre siettem.

– Bizony! – feleli Hadley nevetve. – Én hős lovagom! – Szolgálatára, hölgyem. – Nem hihetetlen, hogy mindez csak tegnap történt? Újabb gép szeli át az eget felettük, és Hadley Olivernek dől,

ahogy felfelé bámulnak, szemük az élénk fénypontokra szegeződik. Egy perccel később Oliver gyengéden eltolja magától, hogy felállhasson a lépcsőről, majd a kezét nyújtja neki.

– Táncoljunk! – Itt? – Igazság szerint én arra gondoltam, hogy menjünk be.

– Körülnéz, tekintete a szőnyeggel borított lépcsőről a londinerre, majd a bejárat előtt parkoló autókra vándorol, aztán bólint. – De miért is ne?

Hadley talpra áll, és lesimítja a ruháját, majd Oliver egy vérbeli társastáncoshoz illő pózt vesz fel, egyik kezét a lány hátára simítja, a másikat a levegőbe emeli. Tartása tökéletes, arca komoly, és a lány szégyenlős mosollyal idomul hozzá.

– Fogalmam sincs, hogy kell így táncolni. – Majd én mutatom – mondja Oliver, de egy tapodtat se

mozdulnak. Csak állnak ott, táncra kész pozícióban, mintha csak a zenére várnának, mindkettőjüknek fülig ér a szája.

Hadley beleborzong, ahogy Oliver keze a hátára simul, szinte szédítő, hogy egyszeriben ilyen közel van a fiúhoz. Olyan érzés, mintha zuhanna, mintha elfelejtette volna kedvenc dala szövegét.

– El sem hiszem, hogy itt vagy – mondja halkan. – El sem hiszem, hogy megtaláltál.

– Előbb te találtál meg engem – mondja Oliver, azzal felé hajol, hogy megcsókolja, lassan és édesen, s Hadley tudja, hogy ez az a csók, amire örökké emlékezni fog. Mert míg a két másik mintha valami végét jelezte volna, ez a csók kétségkívül kezdetet jelent.

Elered az eső, ahogy ott ál nak, a szellő oldalról fújja rájuk a vízpermetet. Amikor Hadley elhúzódik, látja, hogy egy esőcsepp Oliver homlokán landol, majd lecsorog az orra hegyére. Gondolkodás nélkül leveszi a kezét a fiú válláról, és letörli arcáról a vízcseppet.

– Be kéne mennünk! – szól, mire Oliver bólint, és megfogja a kezét. Nedves a szempillája, és úgy néz Hadley–re, mintha a lány valami rejtély kulcsa lenne. Együtt lépnek be az épületbe,

Hadley ruháját máris esőcseppek pettyezik, Oliver öltönyének válla pedig egy árnyalattal sötétebb, mint azelőtt, de mindketten egyre csak vigyorognak, mintha egyszerűen képtelenek lennének abbahagyni, akár a csuklást.

A bálterem ajtajában Hadley megtorpan, megrángatja a fiú kezét.

– Biztos, hogy van kedved egy esküvőhöz? Oliver a szemébe néz. – Az egész repülőúton nem jöttél rá, hogy most halt meg az

apám. Tudod, miért? Hadley nem tud mit válaszolni. – Mert veled voltam – mondja Oliver. – Jobban érzem

magam, ha veled vagyok. – Örülök – feleli a lány, aztán magát is meglepi azzal, hogy

lábujjhegyre áll, és megpuszilja Oliver borostás arcát. A zene áthal atszik az ajtón, és Hadley mély levegőt vesz,

mielőtt benyitna a terembe. A legtöbb asztal már üres, mindenki a táncparketten van, a párok egy régi szerelmes dalra ringnak egymás karjában. Oliver ismét a kezét nyújtja, és átvezeti az asztalok labirintusán, a tányéron hagyott fél szelet torták, a ragadós pezsgőspoharak és üres kávéscsészék között kanyarogva, amíg el nem érnek a terem közepére.

Hadley körbepillant, már nem hozza zavarba, hogy ennyien nézik. A koszorúslányok nem valami diszkréten ujjal mutogatnak és vihognak, a fejét Monty vállára hajtva táncoló Violet pedig rákacsint, mintha azt mondaná: Ugye, hogy igazam lett!

A parkett másik felén Apa meg Charlotte úgy lelassultak, hogy szinte egy helyben ál nak, és mindketten őket bámulják.

De amikor Apa elkapja Hadley pillantását, megértőén

mosolyog, és a lány akaratlanul is sugárzó arccal vigyorog vissza rá.

Oliver ezúttal szorosan magához öleli a tánchoz. – Mi lett a szép, szabályos tartásoddal? – kérdezi fejét a fiú

vállára hajtva Hadley. – Nem úgy táncol minden igazi angol úriember?

Hallja a mosolyt a fiú hangjában, ahogy válaszol: – Idén nyáron a tánc különféle fajtáit kutatom. – Ezek szerint mindjárt nekiállunk tangózni? – Ha akarod! – De komolyan, mit kutatsz? A fiú hátradől, hogy egymásra nézhessenek. – Az első látásra szerelem esélyét. – Nagyon vicces – mondja Hadley. – Komolyan, mit? – Komolyan mondom. – Nem hiszem el. Oliver felnevet, majd lehajol, hogy a fülébe

duruzsolhasson. – Reptéren megismerkedő emberek esetében hetvenkét

százalékkal nagyobb az esély, hogy egymásba szeretnek, mint azoknál, akik valahol máshol találkoznak.

– Nevetséges vagy – közli Hadley, és ismét a vállára hajtja a fejét. – Ezt még senki nem tudatta veled?

– De – feleli Oliver nevetve. – Te. Ma körülbelül ezerszer. – Hát, a mai napnak mindjárt vége – mondja Hadley, és a

helyiség túlsó felén lévő, aranyozott szegélyű faliórára pillant. – Már csak négy perc van hátra. Tizenegy ötvenhat van. – Ez azt jelenti, hogy huszonnégy órával ezelőtt

találkoztunk. – Mintha annál sokkal több idő telt volna el.

Oliver elmosolyodik. – Tudtad, hogy azoknak az embereknek, akik legalább

három alkalommal összetalálkoznak huszonnégy órán belül, kilencvennyolc százalék esélyük van rá, hogy később újra találkozzanak?

Hadley ezúttal nem vitatkozik vele. Most az egyszer szeretne hinni neki.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Igencsak nagy az esélye, hogy JENNIFER JOEL és ELIZABETH

BEWLEY bölcs tanácsai és bátorítása nélkül ebből a könyvből semmi sem lett volna. Kimondhatatlanul hálás vagyok továbbá BINKY URBAN–nek, Stephanie Thwaites–nek, mindenkinek az ICM–nél és a Curtis Brownnál, a Poppy remek csapatának, Random House–os kollégáimnak, valamint lelkesen támogató barátaimnak és családomnak. Mindenkinek nagyon köszönöm!