fontos iskola - repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? ki tudj, a hol...

Click here to load reader

Post on 25-Jan-2020

3 views

Category:

Documents

0 download

Embed Size (px)

TRANSCRIPT

  • MEMORITEREK A memoriterek pontos tudása a minimumszint egyik feltétele.

    5.o. legalább 5 szöveges és 3 szöveg nélküli légző- és artikulációs gyakorlat a szaktanár kijelölése

    alapján

    Arany János: Családi kör 1-2.vsz.

    Petőfi Sándor: János vitéz:

    -1.fejezet 1-4.vsz.

    - 3. fejezet 6.,8-10. vsz

    - 24.fejezet 1-4 vsz.

    6.o. 3 szöveges légző- és artikulációs gyakorlat a szaktanár kijelölése alapján

    Arany János: A walesi bárdok

    Arany János: Toldi

    - Előhang ( 2 vsz)

    - 1. ének 1-3.vsz

    - 1. ének 14.vsz ( Mint komor bikáé…)

    - 3. ének 7. vsz.( Repül a nehéz kő…)

    - 4. ének 3-4.vsz (álom-allegória)

    - 6.ének 15. vsz ( Nagy erőt érezek…)

    - 8. ének 14.vsz( Toldi György versebb lőn…) vagy Utóhang

    7.o. vers:

    Ady Endre: A föl-földobott kő *

    Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez

    Janus Pannonius: Pannonia dicsérete

    Kölcsey Ferenc: Himnusz

    Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger*

    Petőfi Sándor: Reszket a bokor, mert

    Vörösmarty Mihály: Szózat

    részletek

  • Kölcsey Ferenc: Huszt

    Petőfi Sándor: Az alföld (1-2.vsz; utolsó két vsz.)

    Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet 1-12 sor

    Petőfi Sándor: Szeptember végén 1. versszak

    Radnóti Miklós: Nem tudhatom*

    prózarészletek

    Jókai Mór: A kőszívű ember fiai vagy Abigél ( 3-5 sor)

    Mikszáth Kálmán: A néhai bárány (1. bekezdés)*

    8.o.

    Móricz Zsigmond írói hitvallása („Én azt hiszem…”)

    Móricz Zsigmond : Hét krajcár 1-2. bekezdés

    Juhász Gyula: Tiszai csönd

    Juhász Gyula: Milyen volt

    József Attila: Tiszta szívvel

    József Attila: Születésnapomra

    vagy más a szaktanár által kijelölt vers összesen 4 db.

    A *-gal jelölt memoriterek a következő évfolyamra átvihetők a tananyagtól, a használt

    könyvtől függően.

  • Petőfi: János vitéz I/1-4. Tüzesen süt le a nyári nap sugára Az ég tetejéről a juhászbojtárra. Fölösleges dolog sütnie oly nagyon, A juhásznak úgyis nagy melege vagyon. Szerelem tüze ég fiatal szivében, Ugy legelteti a nyájt a faluvégen. Faluvégen nyája mig szerte legelész, Ő addig subáján a fűben heverész. Tenger virág nyílik tarkán körülötte. De ő a virágra szemét nem vetette; Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak, Bámuló szemei odatapadtanak. De nem ám a patak csillámló habjára, Hanem a patakban egy szőke kislyányra, A szőke kislyánynak karcsu termetére, Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére. IV./6.,8-10. "Utószor látlak én, szivem szép tavasza! Utószor szólt itten furulyám panasza; Utószor ölellek, utószor csókollak, Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!" "Most hát, szép Iluskám! Most hát, édes rózsám! Az isten áldjon meg, gondolj néha reám. Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve, Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe." "Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell! A jóisten legyen minden lépéseddel. Ha látsz tört virágot útközépre vetve, Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe." Elváltak egymástól, mint ágtól a levél; Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél. Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal, Jancsi letörölte inge bő ujjával. 23./1-4. János vitéz egy nagy hegy tetején jára, Hogy a kelő hajnal rásütött arcára. Gyönyörűséges volt, amit ekkor látott, Meg is állt, hogy körülnézze a világot.

  • Haldoklófélben volt a hajnali csillag, Halovány sugára már csak alig csillog, Mint gyorsan kiröppent fohász, eltünt végre, Mikor a fényes nap föllépett az égre. Föllépett aranyos szekeren ragyogva, Nyájasan nézett a sík tengerhabokra, Mik, ugy tetszett, mintha még szenderegnének, Elfoglalva térét a végtelenségnek. Nem mozdult a tenger, de fickándoztanak Sima hátán néha apró tarka halak, S ha napsugár érte pikkelyes testöket, Tündöklő gyémántnak fényeként reszketett.

    Toldi: Előhang Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, Messziről lobogva tenger pusztaságon: Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben. Rémlik, mintha látnám termetes növését, Pusztító csatában szálfa-öklelését, Hallanám dübörgő hangjait szavának, Kit ma képzelnétek Isten haragjának. Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton, Nem terem ma párja hetedhét országon; Ha most feltámadna s eljőne közétek, Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek. Hárman sem birnátok súlyos buzogányát, Parittyaköveit, öklelő kopjáját, Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát, ,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.'

    1. ének 1-3. Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben. Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga; Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan, Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

    Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel: Óriás szunyognak képzelné valaki, Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.

  • Válunál az ökrök szomjasan delelnek, Bőgölyök hadával háborúra kelnek: De felült Lackó a béresek nyakára, * Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára. Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, Meddig a szem ellát puszta földön, égen; Szörnyű vendégoldal reng araszos vállán, Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán. Széles országútra messze, messze bámul, Mintha más mezőkre vágyna e határrul; Azt hinné az ember: élő tilalomfa, Ütve ,általútnál' egy csekély halomba.

    Toldi: 3. ének 7.vsz. Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudj, a hol áll meg s kit hogyan talál meg? Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed! Víz sem mossa rólad le a gyilkos nevet! Elvadulsz, elzüllöl * az apai háztól, Mint amely kivert kan elzüllik a nyájtól: Ki egyet agyarral halálosan sérte, Ugy aztán kimarta őt a többi érte.

    4. ének 3-4.vsz. Majd az édes álom pillangó képében Elvetődött arra tarka köntösében, De nem mert szemére szállni még sokáig, Szinte a pirosló hajnal hasadtáig. Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól, Jobban a nádasnak csörtető vadától, Félt az üldözőknek távoli zajától, De legis-legjobban Toldi nagy bajától. Hanem amidőn már szépen megpitymallott, És elült a szúnyog, és a zaj sem hallott, Akkor lelopódzott a fiú fejére, Két szárnyát teríté annak két szemére; Aztán álommézet csókolt ajakára, Akit mákvirágból gyüjte éjszakára; Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén.

    6. ének 15.vsz.

    "Nagy erőt érezek mind a két karomban, Nem vesztegetem azt szérűn és malomban; Édesapámnak is hallám vitézségét: Hát csak én gyaláznám meg a nemzetségét? Felmegyek Budára bajnok katonának, Mutatok valamit ottan a királynak,

  • Olyat, ami nem lesz bátyám szégyenére, Sőt irígység miatt megszakad a lépe.

    8. ének 14.vsz.

    Toldi György veresebb lőn a főzött ráknál, Homályosan látott a szép napvilágnál, A faragott képek táncoltak körűle, Csak kicsibe mult el, hogy el nem szédűle; Aztán egy hidegség végig futott rajta, Fázott, mégis izzadt; elsápadt az arca, Elsápadt, hogy annyi vér se maradt benne, Mennyi egy szúnyognak egyszer elég lenne.

    12. ének: 19-20.vsz. Így szerette anyját a daliás gyermek, Szívét nem bántá még nyíla szerelemnek; Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága, Azután sem lépett soha házasságra. Rettenetes vitéz támadott belőle, Kalász-módra hullt az ellenség előtte, Védte az erőtlent, a királyt, országot; Csuda-dolgairól írtak krónikákat. Senki sem állhatott ellent haragjának, De ingét is odaadta barátjának, S ha nem ellenkedett senki az országgal, Örömest tanyázott a víg cimborákkal. Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket, Nem az örökségen civódó gyermeket: De, kivel nem ér föl egész világ ökre, Dicső híre-neve fennmaradt örökre.

    Csokonai: A Reményhez Főldiekkel játszó Égi tűnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak:

  • Mégis megcsalál. Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég. Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zőld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a bú

View more