José SaramagoVAKSÁG

EURÓPA KÖNYVKIADÓBUDAPEST, 2008

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:José Saramago

Ensaio sobre a CegueiraEditorial Caminho,

Lisboa, 1995PILARNAKLÁNYOMNAK, VIOLANTÉNAK

Ha nézhetsz, láss is. Ha láthatsz, figyelj oda.[TANÁCSOK KÖNYVE]

A SÁRGA KORONG fénnyel telt meg. Két elöl haladóautó gyorsított, még mielőtt a lámpa pirosra váltott volna. Agyalogátkelőnél előtűnt a zöld emberalak. A várakozóemberek megindultak, átvágtak az úttesten, végigtapostak afekete aszfaltburkolatra festett fehér csíkokon; nincs, amiennél kevésbé hasonlítana egy zebrára, mégis így hívják. Azautóvezetők türelmetlenül nyomogatták lábukkal atengelykapcsoló pedálját, kocsijukkal ugrásra készen álltak,előrelendültek, majd hátra, mint az ideges lovak, amelyekmár ott érzik a levegőben süvítő ostort. A gyalogosokátkeltek, de az autóknak szóló szabad jelzés még néhánymásodpercet várat magára, van, aki azt állítja, hogy ez alátszólag jelentéktelen késlekedés a városban találhatóezernyi közlekedési lámpával és mindegyikük egymásrakövetkező hármas színváltásával megszorozva, az egyiklegfőbb oka az autóközlekedés gyakori elakadásának, vagyha a közkeletű kifejezéssel élünk, a dugóknak.

A lámpa végre zöldet mutatott, és az autók hirtelennekilódultak, de rögtön látni lehetett, hogy nem mindegyiklódult meg azonnal. A középső sorban az első kocsi egyhelyben áll, valami elromolhatott benne, nem működik agázpedál, beakadt a sebességváltó karja vagymeghibásodott a hidraulikus rendszer, leblokkolt a fék,

rövidzárlat történt, hacsak nem az üzemanyag fogyott elhirtelen, amire már nemegyszer volt példa. A gyalogosokújabb csoportja, amely lassan egybegyűlt a járdán, látja,amint a mozgásképtelen autó vezetője a karjával hadonászika szélvédő mögött, miközben a mögötte álló autók bőszendudálnak. Néhány gépkocsivezető már kipattant akocsijából, készen arra, hogy félretolja az útból az elakadtautót valahová, ahol nem zavarja a forgalmat, és dühödtencsapkodja a zárt ablakokat, a bent ülő ember feléjükfordítja a fejét, hol erre, hol arra fordul, látni, hogy valamitkiabál, a szájmozgásából kivenni, hogy egyetlen szótismételget, nem, nem egyet, hanem kettőt, igen, így van,ahogy mindjárt meg is bizonyosodik róla mindenki, amikorvalakinek végre sikerül kinyitni az egyik ajtót, Vak vagyok.

Senki nem mondaná róla. A férfi szeme, ahogy elsőránézésre, egy villanásnyi idő alatt megállapítható,egészségesnek látszik, az írisz tisztán és fényesen csillog, azínhártya pedig fehér és tömör, mint a porcelán. Szemhéjamögül előguvadó szeme, görcsösen meg-megrándulóarcbőre, hevesen fölvont szemöldöke, mindez együtt mégisarra utalt, bárki láthatta, hogy kétségbeesésében elveszítettea fejét. Egy hirtelen mozdulat nyomán, ami az előbb méglátható volt, eltűnt a férfi ökölbe szorított keze mögött,mintha még szerette volna visszatartani az agyában az

mintha még szerette volna visszatartani az agyában azutoljára látott képet, egy jelzőlámpa kerek, vörös fényét.Vak vagyok, vak vagyok, ismételgette kétségbeesetten,miközben segítettek neki kikászálódni a kocsiból, és előtörőkönnyeitől még fényesebb lett a szeme, amelyről azt állította,hogy halott. Elmúlik, meglátja, elmúlik, néha idegi alaponvan, mondta egy asszony. A jelzőlámpa másik színre váltott,néhány kíváncsi járókelő közelebb lépett a csoporthoz, és ahátrább lévő autóvezetők, akik nem tudták, mi történik, márberzenkedtek, mert azt gondolták, egyszerű közlekedésibaleset az egész, eltört fényszóró, behorpadt sárhányó,semmi olyan, ami okot adna ekkora felfordulásra, Hívjanakrendőrt, kiabálták, vigyék el onnan azt a roncsot. A vak férfikönyörgött, Kérem szépen, vigyen valaki haza. Az asszony,aki az idegi okot említette, úgy gondolta, hogy mentőt kellhívni, kórházba kell vinni szegényt, de a vak férfi aztmondta, hogy nem, nem akar ennyi gondot okozni, csak aztkéri, hogy vezessék el annak a háznak a kapujáig, ahollakik. Itt van, egészen közel, nagy szívességet tennének velenekem. És a kocsi, kérdezte egy hang. Egy másik hangválaszolt: a slusszkulcs a helyén van, fölállunk vele a járdára.Nem szükséges, szólt közbe egy harmadik hang, majd énelrendezem a kocsit, és hazaviszem ezt az urat. Helyeslőmormogás hallatszott. A vak férfi érezte, hogy megfogják a

karját, Jöjjön, jöjjön csak velem, mondta neki ugyanaz ahang. Beültették a vezető melletti ülésre, bekapcsolták abiztonsági övet, Nem látok, nem látok, mormolta sírósan,Mondja meg, hol lakik, kérte a másik. A kocsi ablakain átmohó, az újságra éhes arcok bámultak befelé. A vak férfiszeme elé tette a kezét, ide-oda mozgatta, Semmi, olyan,mintha sűrű ködben lennék, mintha egy tejtengerbe estemvolna, De a vakság nem ilyen, mondta a másik, úgymondják, hogy a vakság fekete, Pedig én csak fehérségetlátok, Talán annak az asszonykának igaza volt, valami idegieredetű dolog lehet, az idegek nagyon meg tudják tréfálni azembert, Én jól tudom mi ez, kész szerencsétlenség, igen,kész szerencsétlenség, Mondja meg, hol lakik, legyenszíves, és már hallatszott is, hogy beindul a motor. A vakférfi motyogva, mintha az, hogy nem lát, meggyöngítettevolna az emlékezőtehetségét is, megadott egy címet, azutánígy szólt, Nem tudom, hogy köszönjem meg magának, amásik pedig így felelt, Szóra sem érdemes, ma magának,holnap nekem, nem tudjuk, mit tartogat számunkra az élet,Igaza van, amikor ma reggel elindultam otthonról, ki hittevolna, hogy ilyen végzetes dolog történik velem. Furcsállta,hogy még mindig állnak, Miért nem megyünk már, kérdezte,Pirosat mutat a lámpa, felelte a másik, Hát igen, szólt a vakférfi, és megint eleredtek a könnyei. Mostantól fogva nem

tudom többé, mikor piros a lámpa.Úgy volt, ahogy a vak férfi mondta, ott lakott a közelben.

De valamennyi járdát elfoglalták az autók, nem tudtaksehova sem beállni a kocsival, ezért az egyik mellékutcábankellett helyet keresniük. Ott, mivel olyan szűk volt a járda,hogy a vezető melletti ülés ajtaja alig több mint egyarasznyira volt a faltól, a vak férfi, aki nem akarta kitennimagát annak a megpróbáltatásnak, hogy átvonszolja magátaz egyik ülésről a másikra, belegabalyodva asebességváltóba és a kormánykerékbe, kénytelen voltelsőnek kiszállni. Védtelenül állt az utca közepén, úgyérezte, hogy a talaj kiszalad a lába alól, és megpróbáltavisszatartani a torkán fölfelé kúszó kétségbeesést. Idegesenhadonászott karjával az arca előtt, mintha úszna abban avalamiben, amit tejtengernek nevezett, és a szája már-mársegélykiáltásra nyílott, a másik az utolsó pillanatban érintettemeg, kezével finoman megszorította a karját, Nyugodjonmeg, hazaviszem. Végtelenül lassan mentek, a vak férfi attóltartott, hogy elesik, húzta a lábát, így viszont belebotlott ajárda minden egyenetlenségébe, Nyugalom, mindjárt ottleszünk, mormolta a másik, és egy kicsivel odábbmegkérdezte, Van valaki otthon, aki el tudja látni, a vak férfiígy válaszolt, Nem tudom, a feleségem még biztosan nemérkezett haza a munkából, azt hittem, hogy ma én végzek

érkezett haza a munkából, azt hittem, hogy ma én végzekelőbb, és lám, mi történt velem, Meglátja, nem lesz semmibaj, soha nem hallottam még arról, hogy valaki így, egyikpillanatról a másikra megvakuljon, Én meg még dicsekedtemis azzal, hogy nincs szükségem szemüvegre, soha nem isvolt, Na látja. Megérkeztek az épület kapujához, aszomszédságból két asszony figyelte érdeklődve a jelenetet,ott vezetik karon fogva a szomszédot, de egyiküknek semjutott eszébe, hogy megkérdezze, Belement valami aszemébe, nem is gondoltak rá, és a férfi sem válaszolhattavolna nekik, Igen, egy tejtenger ment bele. A vak férfi, máraz épület belsejében, így szólt, Nagyon köszönöm,bocsásson meg a kellemetlenségért, amit magának okoztam,innen már magam is eltalálok, Még ilyet, fölmegyekmagával, nem lennék nyugodt, ha itt hagynám. Nehezenfurakodtak be a szűk liftbe, Hányadik emeleten lakik, Aharmadikon, el sem tudja képzelni, hogy mennyire hálásvagyok magának. Ne hálálkodjon, ma magának, Igen, igazavan, holnap meg magának. A lift megállt, kiléptek alépcsőfordulóra, Segítsek kinyitni az ajtót, Köszönöm, azthiszem, ezzel elboldogulok. Kivett a zsebéből egy kiskulcscsomót, egyenként végigtapogatta valamennyinek afogazatát, és így szólt, Ez az, azután a bal keze ujjainakhegyével kitapogatta a zárat, megpróbálta kinyitni, Nem ez

az, Adja ide, majd segítek. Az ajtó a harmadikpróbálkozásra nyílt ki. A vak férfi beszólt, Itthon vagy.Senki nem válaszolt, mire, Megmondtam, még nem érkezetthaza. A kezét maga előtt tartva, tapogatózva végigment afolyosón, azután óvatosan megfordult, arcát arrafeléfordította, ahol a másikat sejtette, Hogyan köszönhetnémmeg magának, mondta, Csak azt tettem, ami akötelességem volt, hárította el a derék szamaritánus, neköszönjön nekem semmit, Ha akarja, segítek elhelyezkedni,magával maradok, amíg a felesége megjön. Ez a buzgósághirtelen gyanús lett a vaknak, csak nem hagyja, hogybejöjjön a lakásába egy idegen, aki lehet, hogy éppenabban a pillanatban már azt tervezi, hogyan üti le, kötözimeg és tömi be a száját egy szerencsétlen, kiszolgáltatottvaknak, hogy azután minden értékes holmival kereketoldjon. Nem szükséges, ne csináljon belőle gondotmagának, mondta, jól vagyok így, és miközben lassanbecsukta az ajtót, megismételte, Nem szükséges, nemszükséges.

Megkönnyebbülten föllélegzett, amikor hallotta, hogy alift megindul lefelé. Önkéntelen mozdulattal, elfeledkezvearról, milyen állapotba került, félretolta az ajtón lévőkémlelőnyílás fedelét, és kinézett. Mintha egy fehér fal lettvolna túlfelől. Erezte a fémkarika érintését a szemöldökívén,

szempilláival súrolta az aprócska lencsét, de látni nem látottsemmit, az áthatolhatatlan fehérség mindent beborított.Tudta, hogy a saját lakásában van, ismerős volt a szaga, alevegője, a csöndje, tapintással felismerte a bútorokat és atárgyakat, elég volt az ujjaival könnyedén végigsimítanirajtuk, ugyanakkor pedig, mintha mindez már feloldódottvolna valamiféle különös dimenzióban, ahol nincsenek semirányok, sem tájékozódási pontok, sem észak, sem dél, semfönt, sem lent. Ahogy valószínűleg mindenki, ő isnemegyszer eljátszotta magában azt a játékot, Mi lenne, havak volnék, és miután öt percig csukva tartotta a szemét,arra a következtetésre jutott, hogy a vakság, amikétségtelenül szörnyű nagy szerencsétlenség, valamennyiremégis elviselhető, ha a boldogtalan áldozatnak elegendőemléke marad nemcsak a színekről, hanem a formákról, asíkokról, a felületekről és a körvonalakról is, föltételezvetermészetesen, hogy nem veleszületett vakságról van szó.Sőt odáig jutott a gondolataiban, hogy az a sötétség,amelyben a vakok élnek, végeredményben csupán a fényhiánya, és az a valami, amit vakságnak nevezünk, mindösszea lények felszínét fedi el, és őket magukat érintetlenül hagyjafekete fátyla mögött. Most viszont, éppen ellenkezőleg, egyolyan fényességes, olyan túláradó fehérségbe veszett beleminden, amely sokkal inkább elemésztette, mint elnyelte

minden, amely sokkal inkább elemésztette, mint elnyeltenemcsak a színeket, de még magukat a tárgyakat és azélőlényeket is, s ilyenképpen kétszeresen láthatatlanná tetteőket.

Miközben a nappali felé igyekezett, bár óvatoslassúsággal haladt, tétova kezét a falon siklatva, levert egyvirágvázát, amelyre nem számított. Elfeledkezett róla, vagy afelesége hagyta ott, amikor elment dolgozni, arra gondolva,hogy később majd helyre teszi. Lehajolt, hogy a kárnagyságát megvizsgálja. A víz szétfutott a beeresztettpadlón. Össze akarta szedni a virágokat, de nem gondolt azüvegcserepekre, és egy hosszú, vékony szilánk belefúródottaz egyik ujjába, erre megint folyni kezdtek a könnyei, afájdalomtól, az elhagyatottságtól, mint egy gyermeknek,fehér vakságba zártan, egy lakás közepén, amely lassansötétbe borult, mert közeledett az este. A virágokat kezébentartva, miközben érezte, hogy kicsordul a vére, jobbra-balratekergőzött, míg a zsebkendőjét előráncigálta a zsebéből, ésúgy-ahogy bekötözte az ujját. Azután tapogatózva,botladozva, a bútorokat kerülgetve, óvatos lépésekkel,nehogy a lába beleakadjon a szőnyegekbe, eljutott adíványig, ahonnan a feleségével együtt szokták nézni a tévét.Leült, letette a virágokat a lábára, és roppantelővigyázatosan letekerte a zsebkendőt. A ragacsos

tapintású vértől zavarba jött, arra gondolt, valószínűleg azértilyen, mert nem látja, a vére valamiféle színtelen, nyúlósanyaggá változott, amely valamiképpen idegen tőle, demégis hozzá tartozik, mint egy önmagától önmaga ellenirányuló fenyegetés. Lassan, ép kezével óvatosankitapogatva, megkereste a vékonyka üvegtüskét, amely élesvolt, mint egy apró kard, azután a hüvelyk- és mutatóujjakörmével megcsippentette, és sikerült egészben kihúznia.Sebesült ujját megint betekerte a zsebkendőbe, jó szorosan,hogy elállítsa a vérzést, azután elcsigázva, erőtlenül végigdőlta díványon. Egy perccel később, a test egyik ilyen gyakorielernyedése következtében, amikor a gyötrelem vagykétségbeesés bizonyos pillanataiban megadja magát, pedigha kizárólag a logika vezérelné, minden idegszálával éberenés feszülten figyelnie kellene, valamiféle bágyadtsághatalmasodott el rajta, amely inkább szendergés volt, mintigazi alvás, de éppen olyan ólomsúllyal zuhant rá. Rögtönálmot látott, amelyben azt a játékot játszotta, Mi lenne, havak volnék, álmában többször egymás után becsukta éskinyitotta a szemét, és minden egyes alkalommal, mintha egyutazásról tért volna vissza, ott várta őt határozottan ésváltozatlanul az összes forma és szín, a világ, amilyennekmegismerte. E mögött a megnyugtató bizonyosság mögöttazonban fölsejlett valamiféle kétség kínzó gyötrelme, talán

csak csalóka álom az egész, egy olyan álom, amelybőlelőbb vagy utóbb föl kell ébrednie, és ebben a pillanatbanmég nem tudja, miféle valóság vár rá. Azután, ha ugyanennek a szónak van valami értelme egy ilyen röpkeszendergés esetében, amely nem tart tovább néhánypillanatnál, már abban a félig éber állapotban, amelymegelőzi az ébredést, komolyan fontolóra vette, hogy nemjó ilyen bizonytalanságban maradni, felébredek, nemébredek fel, felébredek, nem ébredek fel, mindigelkövetkezik egy olyan pillanat, amikor nincs más megoldás,mint belevágni, Mit csinálok itt ezekkel a virágokkal alábamon, becsukott szemmel, amelyet mintha félnék kinyitni,Mit csinálsz ott, mintha aludnál, ezekkel a virágokkallábadon, kérdezte a felesége.

Választ nem várt. Látványosan nekiállt összeszedni aváza darabjait és feltörölni a padlót, miközben egyfolytábanzsémbelt, nem is próbálva leplezni ingerültségét, Te ismegcsinálhattad volna, ahelyett hogy lefekszel oda aludni,mintha mi sem történt volna. A férfi nem szólt, a szemhéjátösszeszorítva óvta a szemét, váratlanul izgalom kerítettehatalmába egy gondolattól, Mi van, ha kinyitom a szememés látok, kérdezte magában sóvárgó reménykedéssel. Azasszony közelebb ment, észrevette a véres zsebkendőt,bosszúsága egy pillanat alatt elpárolgott, Szegénykém, hogy

bosszúsága egy pillanat alatt elpárolgott, Szegénykém, hogytörtént ez veled, kérdezte együttérzéssel, miközbenkibontotta a rögtönzött kötést. Ekkor a férfi, minden erejétösszeszedve, látni szerette volna a lábánál térdelő asszonyt,mert tudta, hogy ott van, és azután, immár azzal abizonyossággal, hogy nem láthatja meg őt, kinyitotta aszemét, Végre fölébredtél, te álomszuszék, mondtamosolyogva az asszony. Csönd támadt, és a férfi így szólt,Vak vagyok, nem látlak. Az asszony felcsattant, Hagyd azostoba vicceidet, vannak dolgok, amivel nem szabadviccelni, Bárcsak vicc volna, de az az igazság, hogy ténylegvak vagyok, nem látok semmit, Légy szíves, ne ijesztgess,nézz rám, ide, itt vagyok, ég a lámpa, Tudom, hogy ottvagy, hallak, érintelek, feltételezem, hogy lámpát gyújtottál,mégis vak vagyok. Az asszony sírva fakadt,belecsimpaszkodott a férfiba, Nem igaz, mondd, hogy nemigaz. A virágok leszánkáztak a földre, az összevérzettzsebkendőre, a vér megint kicsordult a megsebzett ujjból, ésa férfi, mintha egészen más szavakkal szerette volnamondani, Lehetne rosszabb is, mormolta, Minden fehérelőttem, és szomorúan elmosolyodott. Az asszony leültmellé, szorosan átölelte, óvatosan megcsókolta a homlokát,az arcát, puha csókkal illette a két szemét, Meglátod,elmúlik, semmi bajod nem volt, senki nem vakul meg csak

úgy, egyik pillanatról a másikra, Talán, Mondd el, hogytörtént, mit éreztél, mikor, hol, ne, még ne, várj, előszörbeszélnünk kell egy szemorvossal, ismersz valakit, Nemismerek, egyikünk sem visel szemüveget, És ha elvinnélek akórházba, Az olyan szemre, amelyik nem lát, nemvonatkozik a sürgősségi ügyelet, Igazad van, az a legjobb,ha rögtön elmegyünk egy orvoshoz, keresek valakit atelefonkönyvben, akinek a közelben van a rendelője. Felállt,de még megkérdezte, Érzel valami változást, Nem, felelte aférfi, Figyelj, eloltom a lámpát, és majd akkor mondd, namost, Semmi, Hogyhogy semmi, Semmi, mindig ugyanazt afehérséget látom, olyan, mintha elvették volna tőlem azéjszakát.

Hallotta, ahogy a felesége sebesen lapoz atelefonkönyvben, szipogott, hogy visszanyelje a könnyeit,végre felsóhajtott és megszólalt, Ez jó lesz, bárcsak tudnafogadni minket. Felhívott egy számot, megkérdezte, hogy azorvosi rendelő-e, hogy a doktor úr ott van-e, hogybeszélhetne-e vele, nem, nem, a doktor úr nem ismer,sürgős esetről volna szó, igen, legyen szíves, értem, akkorelmondom magának, kérem, adja át a doktor úrnak, arrólvan szó, hogy a férjem hirtelen megvakult, igen, igen, így,ahogyan mondom, hirtelen, nem, nem a doktor úr betege, aférjem nem visel szemüveget, soha nem is viselt, igen,

kiválóan látott, akárcsak én, én is jól látok, ó, nagyonköszönöm, várok, várok, igen, doktor úr, igen, hirtelen, aztmondja, hogy minden fehér előtte, nem tudom, hogy történt,még időm sem volt rá, hogy megkérdezzem, az imént jöttemhaza, és ebben az állapotban találtam rá, akarja, hogymegkérdezzem, ó, nagyon köszönöm önnek, doktor úr,máris, máris indulunk. A vak férfi felállt, Várj, mondta afelesége, hadd kössem be előbb az ujjad, eltűnt néhánypillanatra, és egy üvegcse hiperoxiddal, egy üvegcse higany-kromáttal, vattával és egy dobozka gyorstapasszal tértvissza. Miközben elkészítette a kötést, megkérdezte, Holhagytad a kocsit, és hirtelen, De ebben az állapotban nemvezethettél, vagy már itthon voltál, amikor, Nem, az utcántörtént, amikor egy piros lámpánál megálltam, valakiszívességből hazahozott, a szomszéd utcában állt meg akocsival, Jó, akkor lemegyünk, és megvársz a kapuban,amíg megkeresem, hova tetted a slusszkulcsot, Nem tudom,az az illető nem adta vissza, Az az illető, Az az ember, akihazahozott, egy férfi, Lehet, hogy letette valahová,megnézem, Nem érdemes keresned, nem jött be, De akulcsnak itt kell lennie valahol, A legvalószínűbb, hogyelfeledkezett róla, észre sem vette, és elvitte magával.

Már csak ez hiányzott, Vedd elő a tiédet, azután majdmeglátjuk, Jó, gyerünk, add a kezed. A vak férfi megszólalt,

meglátjuk, Jó, gyerünk, add a kezed. A vak férfi megszólalt,Ha ez így marad, megölöm magam, Légy szíves, ne beszéljbadarságokat, elég nagy baj már az is, ami történt, Énvagyok vak, nem te, nem tudhatod, hogy mit jelent eznekem, Az orvos majd meggyógyít, meglátod, Meglátom.

Elindultak. Lent, a lépcsőfeljárónál az asszonymeggyújtotta a világítást, és a férfi fülébe súgta, Várj meg itt,ha valamelyik szomszéd jönne, beszélj vele természetesen,mondd, hogy engem vársz, ha valaki rád néz, nem gondolná,hogy nem látsz, semmi szükség arra, hogy mindenki rólunkbeszéljen, Igen, de siess. Az asszony futva ment ki a kapun.Nem jött arra egy szomszéd sem, se be, se ki. A vak férfitapasztalatból tudta, hogy a lépcsőház világítása csak addigműködik, amíg hallja az automata kapcsoló duruzsolását,ezért valahányszor csönd támadt, megérintette anyomógombot. A fény, ez a fény zajjá alakult át számára.Nem értette, miért marad el annyi ideig a felesége, az utcaott volt a közelben, nyolcvan, száz méterre, Ha sokatkésünk, az orvos elmegy, gondolta. Nem tudott visszafogniegy önkéntelen mozdulatot, fölemelte a bal karját, ésodapillantott, hogy megnézze, mennyi az idő.Összeszorította az ajkát, mintha hirtelen fájdalom járta volnaát, és megköszönte a sorsnak, hogy nem bukkant fel abbana pillanatban egyetlen szomszéd sem, mert ha csak egy szót

is szól valaki hozzá, sírva fakad. Egy kocsi állt meg az utcán,Végre-valahára, gondolta, de nyomban furcsállta is a motorhangját, Ez dízel, egy taxi, és megint megnyomta avilágításkapcsolót. A felesége idegesen, indulatosan jöttbefelé, A te kis őrangyalod, az a drága lélek elvitte akocsinkat, Az nem lehet, biztos nem jól láttad, Nagyon is jólláttam, én jól látok, az utolsó szavak akaratlanul buktak ki aszáján, Azt mondtad, hogy a kocsi a szomszéd utcában van,tette hozzá, és nincs ott, vagy pedig valamelyik másikutcában hagytátok, Nem, nem, ebben hagytuk, biztosvagyok benne, Akkor nyoma veszett, A kulcs pedig,Kihasználta, hogy elveszítetted a fejed abban akétségbeesett állapotban, amibe kerültél, és ellopta, Én besem akartam engedni a lakásba, mert tartottam tőle, pedigha velem maradt volna, amíg megérkezel, nem lophattavolna el a kocsit, Gyerünk, vár a taxi, esküszöm, odaadnékegy évet az életemből, ha az a gazfickó is megvakulna, Nebeszélj olyan hangosan, És ellopnák mindenét, Lehet, hogymég előkerül, Persze, holnap bekopogtat az ajtónkon és aztmondja, véletlen volt, bocsánatot kér, és megkérdezi,jobban vagy-e már.

Hallgattak, amíg az orvos rendelőjéhez nem értek. Azasszony megpróbált nem gondolni arra, hogy ellopták akocsijukat, gyöngéden két kezébe fogta a férje kezét,

miközben a férfi leszegett fejjel, hogy a sofőr a visszapillantótükörben ne láthassa a szemét, egyre csak azt kérdeztemagában, hogy lehet, hogy ilyen nagy szerencsétlenség éppvele történik meg, Miért éppen velem. A fülében ott hallottaa forgalom zajait, egy-egy harsányabb hangot, valahányszora taxi megállt, olykor megtörténik, hogy még alszunk, és akülvilág hangjai áthatolnak az öntudatlanság fátyolszövetén,amely még körbefog bennünket, mint egy fehér lepedő. Mintegy fehér lepedő. Sóhajtva ingatta a fejét, a feleségekönnyedén végigsimított az arcán, mintha azt mondaná,Nyugodj meg, itt vagyok, a férfi pedig a vállára hajtotta afejét, nem törődve azzal, hogy mit mond a sofőr. Ha tevolnál a helyemben, nem vezethetnél engem, jutott azeszébe, mint valami gyermeteg mondóka, és föl sem figyelvea megállapítás képtelenségére, gratulált magának ahhoz,hogy ebben a reménytelen helyzetben még képes logikuskövetkeztetésekre. Amikor kiszálltak a taxiból, a feleségetapintatosan segített neki, nyugodtnak látszott, de amintbeléptek a rendelőbe, ahol megtudja a sorsát, reszketősmormolással megkérdezte tőle, Hogyan fogok kikerülniinnen, és úgy ingatta a fejét, mint aki már semmit nem remél.

Az asszony közölte az őket fogadó asszisztensnővel,hogy ő telefonált fél órája a férje ügyében, erre bevezettékőket egy kis várószobába, ahol több beteg várakozott. Volt

őket egy kis várószobába, ahol több beteg várakozott. Voltközöttük egy öregember, akinek az egyik szemét feketekötés borította, egy kancsalnak látszó kisfiú egy asszonykíséretében, aki az édesanyja lehetett, egy sötét szemüvegetviselő fiatal lány, két másik személy, akiknek semmilyenkülönös ismertetőjelük nem volt, de egyetlen vak sem, merta vakok nem járnak szemorvoshoz. Az asszony odavezettea férjét egy szabad székhez, és mivel nem volt több üreshely, megállt mellette, Várnunk kell, súgta a fülébe. A férfitudta, hogy miért, mert hallotta az ott lévők hangját, mostmásféle aggodalmak gyötörték, az járt az eszében, minélkésőbb vizsgálja meg őt az orvos, annál súlyosabbá,következésképpen visszafordíthatatlanná ésgyógyíthatatlanná válik a vaksága. Nyugtalanul fészkelődötta széken, és már éppen meg akarta osztani feleségével aszorongásait, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és azasszisztensnő azt mondta, Legyenek szívesek, fáradjanakbe, és a többi beteghez fordulva, A doktor úr rendelkezettígy, ez az úr sürgős eset. A kancsal kisfiú édesanyjatiltakozott, hogy a jog az jog, ő volt az első, és már többmint egy órája vár. A többi beteg halkan a pártjára kelt, deegyikük, sőt még maga az asszony sem érezte bölcsdolognak, hogy hosszasan tiltakozzon, nehogy az orvosrossz néven vegye tőle, és okvetetlenkedését azzal

viszonozza, hogy még jobban megvárakoztatja, ahogy errevolt már példa. A bekötött szemű öregember nagylelkű volt,Hagyják, hadd menjen, szerencsétlen, sokkal rosszabbállapotban van, mint bármelyikünk. A vak férfi nem hallotta,már beléptek az orvos rendelőjébe, és az asszony aztmondta, Nagyon köszönjük a jóindulatát, doktor úr, aférjem, és amint ezt kimondta, elhallgatott, igazából fogalmasem volt arról, hogy valójában mi történt, csak annyit tudott,hogy a férje vak, és hogy ellopták a kocsijukat. Az orvosígy szólt, Üljenek le, legyenek szívesek, ő maga segített abetegének elhelyezkedni, azután pedig a kezét megérintve,egyenesen hozzá intézte a szavait, Mesélje el nekem, mitörtént magával. A vak férfi elmondta, hogy a kocsiban ülvearra várt éppen, hogy a piros lámpa váltson, amikor egyszercsak semmit sem látott, akkor néhány ember a segítségéresietett, és egy, legalábbis a hangja alapján, idősebb asszonyazt mondta, hogy ez valószínűleg idegi alapon történt, azutánegy férfi hazakísérte, mert egyedül tehetetlen volt, Mindenfehér előttem, doktor úr. Egy szót sem szólt arról, hogyellopták az autójukat.

Az orvos megkérdezte, Eddig még soha nem fordult elő,hogy úgy mondjam, ilyen, mint ez a mostani eset, vagyvalami hasonló, Még soha, doktor úr, még csak szemüvegetsem hordok, És azt mondja, hogy hirtelen történt, Igen,

doktor úr, Mint amikor kialszik a fény, Inkább, mint amikorfelgyullad a fény, Az utóbbi napokban érzett valami változásta szemében, Nem, doktor úr, Van vagy volt vak acsaládjában, Azok között a rokonok között, akiketismerek, vagy akikről hallottam, nem, Cukorbaja van, Nem,doktor úr, Szifilisze, Nem, doktor úr, Magas vérnyomásavagy koponyaűri nyomása, Koponyaűri nyomásról nemtudok, egyéb pedig nincs, mert a munkahelyemenellenőriznek bennünket, Érte-e erős ütés a fejét ma vagytegnap, Nem, doktor úr, Hány éves, Harmincnyolc, Jó,akkor nézzük meg közelebbről azt a szemet. A vak férfi jónagyra nyitotta a szemét, hogy megkönnyítse a vizsgálatot,de az orvos karon fogta, és beültette egy szerkezet mögé,amelyet kis képzelőerővel akár egy olyan újgyóntatószéknek is gondolhatott valaki, amelyben a szemhelyettesíti a szavakat, hogy a gyóntató közvetlenül a bűnöslelkébe tekinthessen, Támassza ide az állát, mondta, tartsanyitva a szemét, ne mozogjon. Az asszony odalépett aférjéhez, vállára tette a kezét, és így szólt, Meglátod, mindenrendbe jön. Az orvos a maga oldalán föl-le igazította akétlencsés rendszert, végtelenül finoman mozgó csavarokatforgatott, és megkezdte a vizsgálatot. Nem talált semmit aszaruhártyán, sem az ínhártyán, sem a szivárványhártyán,sem a retinán, sem az üvegtesten, sem a sárgafolton, sem a

sem a retinán, sem az üvegtesten, sem a sárgafolton, sem aszemidegen, sehol nem talált semmit. Felállt a szerkezetmellől, a szemét dörzsölte, azután újra kezdte az egészvizsgálatot, közben egy szót sem szólt, és amikor megint avégére ért, zavart kifejezés ült az arcán, Nem találoksemmiféle sérülést, a szeme tökéletes. Az asszony örömtelimozdulattal összetette a két kezét, és felkiáltott, Énmegmondtam neked, én megmondtam neked, mindenrendben lesz. A vak férfi ügyet sem vetve rá, megkérdezte,Már elvehetem az államat, doktor úr, Természetesen,bocsásson meg, Ha a szemem tökéletes, ahogy mondja,akkor miért vagyok vak, Ebben a pillanatban nem tudnámmegmondani, aprólékosabb kivizsgálásra lesz szükségünk,laboratóriumi vizsgálatokra, echográfíára, encefalogramra,Gondolja, hogy az aggyal lehet összefüggésben, Lehetséges,de nem hiszem, A doktor úr mégis azt mondja, hogy semmielváltozást nem lát a szememben, így van, Nem értem, Aztakarom mondani, hogy ha maga valóban vak, akkor ebbena pillanatban nincs magyarázat a vakságára, Kételkedikabban, hogy vak volnék, Hová gondol, a problémát az esetritkasága jelenti, ami engem illet, egész orvosi pályafutásomalatt nem találkoztam hasonló esettel, sőt ki merem azt isjelenteni, hogy a szemgyógyászat egész történetében sem,Gondolja, hogy meggyógyulhatok, Elvileg, mert nem látok

semmiféle sérülést, sem veleszületett torzulást, a válaszomigen kellene hogy legyen, De mégsem, Csupán óvatosságbólnem, mert nem akarok olyan reményeket kelteni magában,melyek később alaptalannak bizonyulnak, Értem, Nos jó,Szükségem van-e valami kezelésre, kell-e valami gyógyszertszednem, Egyelőre nem írok fel semmit magának, mert csakvaktában tudnék valamit is felírni, Milyen ideülő kifejezés,jegyezte meg a vak férfi. Az orvos úgy tett, mintha nemhallotta volna, felkelt a forgószékről, amelyen a vizsgálatközben ült, és állva fölírta egy receptlapra azokat akivizsgálásokat és laboratóriumi vizsgálatokat, amelyeketszükségesnek ítélt. A papírlapot odaadta a nőnek, Itt van,asszonyom, jöjjön vissza a férjével, amint készen vannak azeredmények, ha közben valami változás történik azállapotában, hívjon fel telefonon, A honorárium, doktor úr,Az asszisztensnőmnek fizet. Elkísérte őket az ajtóig, valamibátorításfélét mormogott, ilyesformán, Majd mindenmegoldódik, minden megoldódik, az a fő, hogy ne essenekkétségbe, és amikor megint egyedül maradt, belépett arendelőhöz tartozó kis mosdóba, és egy hosszú percigszembenézett önmagával, Mi lehet ez, mormolta. Azutánvisszament a rendelőbe, hívta az asszisztensnőt, Küldje be akövetkezőt. Aznap éjszaka a vak azt álmodta, hogy vak.

AMIKOR A VAK FÉRFI segítségére sietett az azember, aki később ellopta a kocsiját, ott és akkor mégsemmiféle bűnös szándékot nem táplált magában, sőt éppenellenkezőleg, engedelmeskedett a nagylelkűség és azáldozatkészség érzésének, amelyekről mindenki tudja, hogyaz emberi nem két legnemesebb tulajdonsága, és még alegelvetemültebb bűnözőben is ott rejtőzik, nemhogy egyilyen kisstílű autótolvajban, akinek semmi reménye nincs aszakmai előrelépésre, és az üzlet igazi haszonélvezőikizsákmányolják, mert a szegények nyomorúságát mindigmindenki kihasználja. Végül is így vagy úgy, de nincs olyannagy különbség aközött, hogy valaki segít egy vakembernek, azután kirabolja, és aközött, hogy valaki egyelaggott és hebegő öregemberről gondoskodik, miközbenaz örökségen jár az esze. Ez a gondolat csak akkor támadtföl benne egész természetességgel, amikor már közel járt avak férfi házához, pontosan úgy, mintha, mondjuk, csakazért határozta volna el, hogy vesz egy sorsjegyet, mertmeglátta a sorsjegyárust, de semmiféle előérzete nem volt,csak azért vette meg a sorsjegyet, hogy meglássa, mi sül ki abelőle, s már előre beletörődött abba, amit majd a forgandószerencse hoz magával, valamit vagy semmit, mások erre aztmondanák, hogy a személyiségéből adódó feltételes reflex

diktálta, mit tegyen. Az emberi természetet kétkedveszemlélők, akik sokan vannak és rendíthetetlenek, aztállítják, még ha bizonyos is, hogy az alkalom nem mindenesetben szül tolvajt, az is bizonyos, hogy sokban segít neki.Ami minket illet, hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy haa vak férfi elfogadta volna a végül is hamisnak bizonyultszamaritánus második felajánlkozását abban az utolsópillanatban, amelyben a jóra való hajlandóság mégfelülkerekedhetett volna, arra az ajánlatra gondolunk, hogyott marad vele, amíg a felesége meg nem érkezik, akkor kitudja, hogy az ilyen módon belé vetett bizalomból kisarjadóerkölcsi felelősség érzése nem nyomta volna-e el a bűnöskísértést, és nem hozta volna-e felszínre mindazokat asugárzó s nemes érzelmeket, amelyeket még alegelveszettebb lelkekben is mindig meg lehet találni. Amúgynépiesen summázva a dolgot, amiképpen a régi mondás azeszünkbe idézi, a vaknak is betört az orra, pedig azt hitte,hogy a keresztet hányja.

A morális lelkiismeret, amelyet annyi esztelen embermegsértett és még több megtagadott, létezik és mindig islétezett, nem pedig a negyedkori filozófusok gondolták kiazokban az időkben, amikor a lélek még alig volt többzavaros elgondolásnál. Az idő múlásával, valamint azegyüttéléssel és a genetikai változásokkal ezt a lelkiismeretet

együttéléssel és a genetikai változásokkal ezt a lelkiismeretetvégül is beépítettük a vér színébe és a könnyek sójába, ésmintha mindez még kevés lett volna, a szemből egyfajtabefelé fordított tükröt csináltunk, aminek az lett azeredménye, hogy nemegyszer tapintatlanul megmutatta azt,amit a szájunkkal megpróbáltunk eltagadni. Ehhez általábanmég hozzájárul az a különleges körülmény is, hogy azegyszerű lelkekben a gyarló cselekedetek által okozottlelkifurdalás gyakorta összekapcsolódik különféle ősifélelmekkel, aminek következtében a vétkes büntetése, bársenki nem akarta megkövezni, a kétszerese lesz annak, amitmegérdemel. Ilyenképpen nem lehetséges fényt deríteni arra,hogy milyen arányban kezdték el kínozni a tolvajt akülönböző félelmek és a gyötrődő lelkiismeret abban apillanatban, amikor odábbállt a kocsival. Az kétségkívülsoha nem megnyugtató dolog, ha olyasvalakinek a helyénülünk, aki ugyanezt a kormánykereket fogta a két kezévelabban a pillanatban, amikor megvakult, aki ezen a szélvédőnbámult kifelé, és váratlanul nem látott semmit, nem kelltúlságosan élénk képzelőerő ahhoz, hogy az ilyesfajtagondolatok fölébresszék a félelem rusnya, csúszó-mászófenevadát, amely lám, már emelgeti is a fejét. De alelkifurdalás, a lelkiismeretnek ez a kínzó megnyilatkozása,ahogyan korábban már említettük, vagy ha hatásosabb

fordulattal akarunk élni, a bensőjét mardosó lelkiismeret isszeme elé idézte az ajtót éppen bezáró gyámoltalan vakember képét, Nem szükséges, nem szükséges, motyogta aszerencsétlen, aki mostantól fogva soha egyetlen lépést semtud tenni segítség nélkül.

A tolvaj minden idegszálával a forgalomra figyelt, szerettevolna megakadályozni, hogy ezek az ijesztő gondolatokteljesen betöltsék a lelkét, jól tudta, hogy a legcsekélyebbtévedést, a legcsekélyebb figyelmetlenséget sem engedhetimeg magának. Még csak az kellene, hogy megállítsák arendőrök, Kérem a jogosítványt és a forgalmi engedélyt,azután megint a börtön, az élet árnyékos oldala. Gondosanügyelt a jelzőlámpákra, egyszer sem ment át a piroson,tiszteletben tartotta a sárgát, türelmesen várta, hogy zöldreváltson a lámpa. Egy idő után észrevette, hogy már-márgyötrő kényszerességgel figyeli a közlekedési lámpákat.Akkor úgy szabályozta a kocsi sebességét, hogy mindigzöldnél érjen a lámpához, még ha ehhez gyorsítania is kelleti,vagy éppen ellenkezőleg, annyira lassítania, hogy ezzelfelbosszantotta a mögötte haladó autók vezetőit. Végülteljesen megzavarodva, pattanásig feszült idegekkelbekanyarodott a kocsival egy jelentéktelen mellékutcába,ahol tudta, hogy nincsenek közlekedési lámpák, és szintekörül sem nézve leállt vele, mert vezetni jól tudott. Úgy

érezte, az idegbaj határán áll, pontosan ezek a szavak jártaka fejében, Mindjárt rám jön az idegbaj. Fulladozott az autóbelsejében. Mind a két oldalon leengedte az ablakot, de akinti szellő, ha mozdult is, nem frissítette föl a bentmegrekedt levegőt. Mitévő legyek, kérdezte. A fészer,ahová a kocsit vinnie kellene, messze van, egy városonkívüli településen, ebben a lelkiállapotban, amelyben mostvan, soha nem jut el oda. Elkap egy rendőr, vagy balesetetokozok, vagy még valami rosszabb történik, mormolta.Akkor arra gondolt, jobb volna egy kis időre kiszállni azautóból, hogy kiszellőztesse az agyát, Talán kiverem afejemből ezt a badarságot, attól, hogy az a pasas megvakult,nem kell hogy velem is ugyanaz történjen, ez nem influenza,nem fertőz, elmegyek a sarokig és vissza, és már el is múlt.Kiszállt, nem is gondolt arra, hogy becsukja a kocsit, úgyismindjárt visszajön, és elindult. Még harminc lépést sem tett,amikor megvakult.

A rendelőben a jóindulatú öregember volt az utolsósorára váró beteg, ő szólt olyan rokonszenvvel arról aszegény ördögről, aki egyik pillanatról a másikra megvakult.Csak azért volt ott, hogy megbeszélje az időpontot, amikormegoperálják azt a szürke hályogot, amely a még meglévőfél szemén nőtt, a fekete kötés egy üreget takart el, semmiköze nem volt a mostani esethez, Ezek a bajok a korral

köze nem volt a mostani esethez, Ezek a bajok a korraljönnek, mondta neki régebben az orvos, amikor megérik,leszedjük, és utána rá sem ismer majd a világra, amelybenélt. Amikor a fekete kötést viselő öregember kiment, és azasszisztensnő azt mondta, hogy nincs több beteg avárószobában, az orvos kézbe vette a vak férfi kórlapját,végigolvasta egyszer, kétszer, gondolkodott néhány percig,végül felhívta egyik kollégáját, akivel a következőbeszélgetést folytatta, Tudod, volt ma egy nagyon különösesetem, egy férfi, aki egyik pillanatról a másikra teljesenelveszítette a látását, a vizsgálat nem mutatott ki semmifélelátható sérülést, sem veleszületett torzulást, azt mondja, hogycsak fehérséget lát, valamiféle tejszerű, sűrű fehérséget,amely rátapad a szemére, megpróbálom a lehető legjobbanvisszaadni azt a leírást, amit adott, igen, világos, hogyszubjektív, nem, fiatal, harmincnyolc éves, tudsz-e hasonlóesetről, esetleg olvastál, hallottál-e, jól gondoltam, ebben apillanatban nem látok semmilyen megoldást, elküldtemnéhány vizsgálatra, hogy időt nyerjek, igen, megnézhetjük őtegyütt valamelyik nap, vacsora után átfutok néhány könyvet,megnézem a szakirodalmat, talán találok valamikiindulópontot, igen, jól tudom, agnózia, pszichés vakság,elképzelhető, de akkor ő volna az első eset, amelyik ilyenjellegzetességeket mutat, mert a férfi tényleg vak, és az

agnózia, jól tudjuk, a látott dolgok felismerésének aképtelensége, nos, én is gondoltam rá, hogy talánamaurosisról van szó, de emlékezz csak arra, amivelkezdtem, ez a vakság fehér, éppen ellenkezőleg, mint azamaurosis, amely teljes sötétséggel jár, hacsak nem létezikfehér amaurosis, hogy úgy mondjam, fehér sötétség, igen,már tudom, ilyen eset még nem volt, rendben van, holnaptelefonálok neki, megmondom, hogy együtt akarjukmegvizsgálni. Az orvos, miután befejezte a beszélgetést,hátradőlt a székében, így maradt néhány percig, azutánfölállt, fáradt, lassú mozdulatokkal levetette a köpenyét.Kiment a fürdőszobába, hogy megmossa a kezét, de mostnem kérdezte meg, amúgy metafizikusán, a tükörtől, Milehet ez, újra feltámadt benne a tudományos szemléletmód,az a tény, hogy az agnózia és az amaurosis pontosanazonosítható és körülírható a gyakorlatban és akönyvekben, nem jelenti azt, hogy ne jelenhessenek megváltozatok, módosulások, ha ez a szó megfelelő rá, és úgylátszik, most ez bekövetkezett. Ezer és egy oka lehet annak,hogy az agy bezáródik, ennyi és nem több az egész, elkésettlátogató, aki előtt a saját ajtaja bezárul. A szemorvosszerette az irodalmat, és mindenre tudott valami idézetet.

Este, vacsora után, azt mondta a feleségének, Volt ma arendelőben egy különös eset, lehetséges, hogy a pszichés

vakságnak vagy az amaurosisnak egy különleges fajtájárólvan szó, de nincs tudomásom róla, hogy az irodalom valahais följegyzett volna ilyen esetet, Milyen betegség ez azamaurosis meg az a másik, kérdezte a felesége. Az orvosátlagos értelmi képességekkel felfogható magyarázatotadott, amely kielégítette az asszony kíváncsiságát, azután apolcon megkereste a megfelelő szakkönyveket, néhány régi,egyetemi tankönyvét, néhány újabbat és néhány nemrégibenkiadott könyvet, amelyet még nem volt ideje tanulmányozni.Végignézte a tartalomjegyzékeket, azután nekiállt, hogymódszeresen elolvasson mindent, amit csak talált azagnóziáról és az amaurosisról, miközben az a kényelmetlenérzés járta át, hogy betolakodóként mozog egy olyanterületen, az idegsebészet titokzatos birodalmában, amelyidegen tőle, s amelyről csak halvány fogalmai vannak. Későéjszaka félretolta a könyveket, amelyeket áttanulmányozott,megdörzsölte fáradt szemét, és hátradőlt a székében. Ebbena pillanatban a két lehetőség egészen világosan jelent megelőtte. Ha agnóziáról volna szó, a beteg most is látná, amitmindig is látott, azaz a látás élességében semmifélecsökkenés nem történt volna, csupán az agy vált volnaképtelenné arra, hogy fölismerjen egy széket ott, ahol egyszék van, más szóval, továbbra is megfelelően reagálna alátóideg által továbbított fényhatásokra, de köznapi

látóideg által továbbított fényhatásokra, de köznapiszavakkal, a kevésbé művelt emberek számára is érthetőenelmondva, elvesztette volna azt a képességét, hogy tudja,amit tudott, sőt, hogy meg is tudja mondani, mi az. Azamaurosissal kapcsolatban egy csöpp kétsége sem volt.Ahhoz, hogy valóban ilyen esetről legyen szó, a betegnekmindent feketének kellene látnia, most tekintsünk el attól,hogy köztudomásúlag a látni igét használjuk akkor is,amikor teljes sötétségről van szó. A vak határozottanállította, hogy lát, most is tekintsünk el az igétől, valamiféleegységes, sűrű fehér színt, mintha nyitott szemmel merültvolna le egy tejtengerbe. Fehér amaurosis, azonkívül, hogyetimológiailag is ellentmond önmagának, neurológiailag islehetetlen, mivel az agy, amely ebben az esetben nem képesérzékelni a valóság képeit, formáit és színeit, ugyanúgy nemvolna képes, hogy úgy mondjuk, fehérrel, folytonosfehérséggel beborítani, mint egy árnyalatokat nélkülözőfestmény, azokat a színeket, formákat és képeket,amelyeket ugyanaz a valóság felkínál egy normális látásnak,ha mégoly kérdéses is, hogy minden esetben beszélhetünk-ea szó szoros értelmében vett normális látásról. Az orvos, akiimmár tökéletesen tisztában volt azzal, hogy zsákutcábajutott, ahonnan látszólag nincs kiút, csüggedten ingatta afejét és körbepillantott. A felesége már elment aludni,

homályosan emlékezett rá, hogy valamikor odalépett hozzá,s csókot lehelt a hajára, valószínűleg mondta is, Lefekszemaludni, a lakásban csönd volt, az asztalon a sok szerteszórtkönyv, Mi lehet ez, gondolta, és hirtelen félelem áradt szétbenne, mintha ő maga is megvakulna a következőpillanatban, és ezt már előre tudná. Visszatartotta alélegzetét, várt. Semmi nem történt. Egy perccel későbbtörtént meg, amikor összeszedte a könyveket, hogy föltegyeőket a polcra. Először azt érzékelte, hogy nem látja a kezét,azután tudta, hogy megvakult.

A sötét szemüveges lánynak nem volt súlyos baja, csakegy egészen egyszerű kötőhártya-gyulladástól szenvedett,amelyet az orvos által sebtében felírt gyógyszer néhány napalatt elmulaszt majd, És addig csak az alváshoz vegye le aszemüvegét, mondta neki az orvos. Ez a szellemesség elégszakállas volt, föltételezhetően a szemorvosok egyiknemzedékéről a másikra szállt, de mindig elérte a kívánthatást, az orvos mosolygott, miközben mondta, a betegmosolygott, miközben hallotta, s ebben az esetben ez igenjól mutatott, mert a lánynak szép foga volt, tudta, hogyanvillantsa ki. Természetes embergyűlölete vagy az életbenelszenvedett nagyszámú csalódása folytán egy hétköznapikétkedő szellem, aki közelről ismeri ennek a nőnek azéletét, azt sugalmazná, hogy ez a bájos mosolygás nem

több, mint holmi szakmai fogás, ami eléggé rosszindulatú ésalaptalan állítás, mivel ez a mosoly ugyanígy jelent meg azarcán azokban a nem túlságosan távoli időkben is, amikor afiatal lány még leányka volt, ezt a szót ugyan már nemigenhasználják, amikor a jövő még lezárt levél volt számára, smég nem sarjadt ki belőle a kíváncsiság, hogy fölnyissa.Egyszerűbben szólva, ezt a nőt a luxus prostituáltak közélehetne sorolni, de az itt leírt korszak mind nappali, mindéjszakai, mind függőleges, mind vízszintes társadalmiviszonyainak bonyolult szövedéke arra int, hogymérsékeljük szigorú és végérvényes ítéletekre törekvőhajlandóságunkat, noha túlságos elbizakodottságunkkövetkeztében ettől a rossz szokásunktól talán soha nemszabadulhatunk meg. Még ha nyilvánvaló is, hogy Junónakmilyen sok köze van a felhőkhöz, semmiképpen sem szabadmegátalkodottan azt állítani, hogy az antik istennő mindösszea levegőben szállongó vízcseppekből összeálló merőpáratömeg. Ahhoz nem fér kétség, hogy ez a nő pénzértmegy az ágyba, ami alkalmasint lehetővé teszi, hogy mindentovábbi nélkül valóban a prostituáltak közé sorolják őt, demert kétségtelen, hogy csak akkor megy, amikor a kedvetartja, és csak azzal, akivel a kedve tartja, nem szabadeltekinteni attól a lehetőségtől sem, hogy a fentebb említettelőjogai folytán, körültekintő módon kizárattassék ebből az

előjogai folytán, körültekintő módon kizárattassék ebből azegységesnek tartott céhből. Van munkája, mint a köznapiembereknek, és ahogy a köznapi emberek, ő is arra fordítjaszabad óráit, hogy némi örömet juttasson a testnek, éselégséges kielégülést szerezzen az egyéni és általánosszükségleteknek. Ha nem akarjuk az elemi meghatározásszintjére egyszerűsíteni őt, akkor mindent tekintetbe véveelmondhatjuk róla, hogy úgy él, ahogyan a kedve tartja, ésráadásul minden lehetséges élvezetet is megszerez magának.

Már leszállt az este, amikor kilépett a rendelőből.Szemüvegét nem vette le, zavarta az utcai lámpák,különösen pedig a hirdetések fénye. Bement egygyógyszertárba, hogy megvegye a gyógyszert, amelyet azorvos fölírt, eltökélte, hogy ügyet sem vet az eladóra, aki,míg kiszolgálta őt, arról beszélt, mennyire igazságtalan, hogybizonyos szemeket sötét üveg takar el, ez a megjegyzésnemcsak tolakodó volt, vegyük figyelembe, hogy egypatikussegéd szájából hangzott el, hanem ellentétben álltazzal a meggyőződésével is, miszerint a sötét szemüvegolyan mámorító titokzatossággal ruházza fel, amelytőlföltámad a mellette elhaladó férfiak érdeklődése, amitalkalmanként viszonzott is, ha éppen másképp nemalakultak a körülmények, mint ma is, amikor vár rá valaki,egy légyott, amelytől joggal remélte, hogy kellemes lesz,

tökéletesen kielégíti őt anyagilag és talán más értelemben is.A férfi, akivel találkozik, régi ismerőse volt, és nem zavartakülönösebben, hogy a lány bejelentette, nem veheti le aszemüvegét, bár az orvos akkor még nem rendelkezett így,sőt éppen ellenkezőleg, tetszett neki, újdonságot sejtetett. Agyógyszertárból kilépve a lány leállított egy taxit, megadtaegy szálloda nevét. Az ülésen hátradőlve már előre átadtamagát, ha jó rá ez a kifejezés, az érzéki gyönyörűségmegannyi változatos benyomásának, az ajkak első ésszakértő érintésétől, az első bizalmas cirógatástól kezdve azorgazmus robbanássorozatáig, amelytől halálosan fáradt ésboldog lesz, mintha, ments isten, egy szemkápráztató ésszélsebes vásári rakétára volna fölfeszítve. Ennélfogvaokunk lehet föltételezni, hogy a sötét szemüveges lány, ha atársa képes az időt és a technikát tekintve a legtöbbet adnimagából, mindig előre és a kétszeresét adja annak, amitutána megkap. Miközben elmerengett, megkérdeztemagában, föltehetően azért, mert éppen most fizetett egyorvosi vizsgálatért, hogy nem volna-e éppen ideje, mondjuk,mától fogva, feljebb srófolni azt, amit vidor eufemizmussaláltalában a maga megfelelő szintű ellentételezéséneknevezett.

Egy sarokkal előbb megállította a taxit, elvegyült a veleegy irányba haladó emberek tömegében, arctalanul és

látható bűntudat nélkül sodródott velük. Fesztelenül lépettbe a szállodába, s az előcsarnokon át a bárba ment. Néhányperccel korábban érkezett, ezért várnia kellett, a légyottotpontos időre beszélték meg. Kért egy üdítőt, lassankortyolgatta, nem nézett senkire, nem akarta, hogyközönséges valakinek higgyék, aki férfiakra vadászik.Valamivel később, mint egy turista, aki a szobájábaigyekszik, hogy megpihenjen a múzeumokban töltött délutánvégén, a lifthez ment. Az erény, lehet, hogy ezt valaki mégnem tudja, mindig nehézségekkel találkozik a tökéletességfelé vezető rögös úton, a bűnt s a vétket viszont mindigkegyeibe fogadja a szerencse, ezért amikor a lány odaért,már nyílt is a lift ajtaja. Két vendég lépett ki rajta, egy idősházaspár, a lány pedig bement, megnyomta a harmadikemeleti gombot, a háromszáztizenkettes szobában vártak rá,amint odaért, csöndesen kopogott az ajtón, tíz perc múlvameztelen volt, a tizenötödik percben pihegett, atizennyolcadikban szerelmes szavakat suttogott, és mársemmit sem kellett színlelnie, a huszadikban kezdteelveszíteni a fejét, a huszonegyedikben érezte, hogy testétszerteszaggatja a kéj, a huszonkettedikben kiabált, Most,most, s mikor magához tért, holtfáradtan és boldogan aztmondta, Még mindig fehérnek látok mindent.

AZ AUTÓTOLVAJT egy rendőr vezette haza. Ahatalom körültekintő és szánakozó képviselője el nemképzelte volna, hogy egy megrögzött bűnözőt vezet akarjánál fogva, ahogyan arra sem gondolt, hogymegakadályozza a szökésben, amint ezt máskor megtettevolna, csak arra ügyelt, hogy a szerencsétlen ember nehogymegbotoljon és elessen. Mi viszont könnyen elképzelhetjük,mennyire megrémült a tolvaj felesége, amikor kinyitotta azajtót, és szembetalálta magát egy egyenruhás rendőrrel, akibilincsbe verve hozott, ő legalábbis így látta, egy megtörtrabot, akivel gyászos képe láttán ítélve valami sokkalrosszabb történhetett, mint hogy letartóztatták. Az asszonyaz első pillanatban arra gondolt, hogy a férjét rajtakaptákvalahol, s a rendőr azért jött, hogy házkutatást tartson, ez agondolat azonban, bármennyire meglepőnek is látszik,kellőképpen megnyugtató volt, mivel a férje csak autótlopott, amit már a méretei folytán sem lehetett az ágy alábedugni. Bizonytalansága nem tartott soká, mert a rendőrmegszólalt, Ez az úr vak, vegye gondjaiba, az asszonypedig, aki megkönnyebbülhetett volna, mivel a rendőr végülis csak kíséretként jött, abban a pillanatban, amikorkönnyeit hullató férje a vállára borult, s elmondta, amit mártudunk, rádöbbent, hogy a végzet milyen roppant erővel tört

be a házba.A sötét szemüveges lányt ugyancsak egy rendőr vitte el a

szülei lakásába, de azokat a pikáns körülményeket, amelyekközött őt is elérte a vakság, egy szállodában meztelenülkiáltozó nő, aki föllármázza a többi vendéget, miközben avele lévő férfi megpróbál fölszívódni, sietősen magáraráncigálva a nadrágját, bizonyos mértékig enyhítette ahelyzet nyilvánvaló drámaisága. A vak lány, aki nem tudta,hová legyen szégyenében, amely, bármennyit isösszesutyorogjanak a szemforgató farizeusok és a hamiserkölcscsőszök, az általa űzött, megvásárolható szerelmigyakorlatokkal is tökéletesen összeegyeztethető érzés,miután fölfogta, hogy a látás elvesztése nem a kéj valamiféleúj, eddig soha nem tapasztalt változata, és kétségbeesettkiabálásba kezdett, alig mert sírni és jajgatni, amikorgorombán, úgy-ahogy rányalábolva a ruháit, szintekipenderítették a szállodából. A rendőr, olyan hangon,amely még maliciózus is lehetett volna, ha nem lett volnaegyszerűen durva, miután megkérdezte tőle, hol lakik, tudniakarta, hogy van-e pénze a taxira, Ilyen esetekben az államnem fizet, közölte, ami, mellékesen szólva, valamennyiremég logikusnak is tekinthető, mivel az ilyen személyek azokközé tartoznak, akik nem fizetnek adót erkölcstelenbevételeik után. A lány bólintott, de mivel vak volt,

bevételeik után. A lány bólintott, de mivel vak volt,gondoljuk csak el, azt hitte, hogy a rendőr talán nem is lattámeg a fejmozdulatát, ezért azt mormolta, Igen, van, és méghozzátette, csak úgy magában, Bárcsak ne volna, ezeket aszavakat értelmetlennek tarthatjuk, de ha belegondolunkabba, mennyire szövevényes az emberi lélek, amelybensemerre nem nyílik rövid és egyenes út, akkor tökéletesenmegvilágosodik az értelmük, a lány csak azt akarta velükmondani, hogy bűnös viselkedése, erkölcstelensége miattérte el a büntetés, ennyi az egész. Anyjának azt mondta,hogy nem vacsorázik otthon, és végül igencsak idejekorán,még az apja előtt megérkezett.

Minden másként történt a szemorvossal, nemcsak azért,mert otthon volt, amikor elérte a vakság, hanem mert orvosvolt, aki nem adja át magát ölbe tett kézzel akétségbeesésnek, mint azok teszik, akik csak akkorvesznek tudomást a testükről, amikor valamijük fáj. Mégegy ilyen gyötrelmes helyzetben is, mint a mostani, amikoregy kétségbeesett éjszaka vár rá, képes volt fölidéznimagában azt, amit Homérosz írt az Iliász-ban, amelybármely más költői alkotásnál inkább szól a halálról és aszenvedésről, Egy orvos, egymagában több emberrel fölér,ezeket a szavakat nem annyira mennyiségi, hanem inkábbminőségi meghatározásként kell értelmeznünk, ahogy erről

hamarosan bizonyságot szerzünk. Volt benne annyi tartás,hogy amikor lefeküdt, nem ébresztette föl a feleségét, mégakkor sem, amikor az asszony álomittasan suttogvamegmozdult az ágyon, hogy közelebb húzódjon hozzá.Órákon át nem jött a szemére álom, csak végsőkimerültségében aludt egy keveset. Azt szerette volna, ha azéjszaka soha nem ér véget, hogy ne kelljen bejelentenie,éppen neki, akinek az volt a dolga, hogy mások szemének abajait meggyógyítsa, Vak vagyok, de ugyanakkor arra isvágyott, hogy minél hamarabb felvirradjon a nappal fénye,pontosan ezekkel a szavakkal gondolta el, A nappal fénye,pedig tudta, hogy nem fogja meglátni. Az igazat szólva, egyvak szemorvos nem sokat ér, de az ő feladata tájékoztatniaz egészségügyi szerveket, felhívni a figyelmüket arra, hogynemzeti katasztrófa származhat ebből, ami nem több és nemkevesebb, mint egy eddig ismeretlen vakság egy fajtája,minden jel szerint erősen fertőző, és láthatólag korai,gyulladásos, fertőzéses vagy torzulásos jellegű patologikuselőzmények nélkül jelentkezik, ahogyan annak a vak férfinakaz esetében is történt, aki felkereste őt a rendelőjében, vagyahogyan a saját maga esetében is megbizonyosodhatotterről, mert csak olyan kismértékű rövidlátása, olyankismértékű asztigmatizmusa volt, hogy úgy döntött, egyelőrenem használ semmiféle lencsét. Szemek, amelyek nem

látnak többé, amelyek teljesen vaknak bizonyulnak,mindazonáltal tökéletes állapotban vannak, bármiféle frissvagy régi, szerzett vagy veleszületett sérülés nélkül.Visszagondolt a vak férfin elvégzett aprólékos vizsgálatra,arra, hogy szemének az oftalmoszkóp által elérhetőkülönböző részei egészségesnek látszottak, semmiféle kóroselváltozás nem volt rajtuk, ami nagyon ritka dologharmincnyolc éves korban, amennyinek a férfi mondtamagát, de még fiatalabb életkorban is. Az a férfi nemlehetett volna vak, gondolta, átmenetileg megfeledkezvearról, hogy ő maga is vak, annyira vak, amennyire csakeljuthat valaki az önmegtagadásban, ez nem mai jelenség,emlékezzünk csak arra, mint mondott Homérosz, még halátszólag más szavakkal fejezte is ki magát.

Úgy tett, mintha aludna, amikor a felesége fölkelt. Erezte,hogy megcsókolja a homlokát, olyan lágyan, mintha nemakarná fölébreszteni mélynek hitt álmából, talán megfordult afejében, Szegénykém, későn feküdt le, tanulmányozta a vakember különleges esetét. Amikor magára maradt, az orvos,mintha lassan fojtogatná valami sűrű felhő, amely a melléretelepedve és az orrlikain át befelé szivárogva belülről vakítjameg, kurtán felnyögött, és hagyta, hogy két könnycsepp,Biztos fehérek, gondolta, kicsorduljon a szeméből ésvégigfolyjon a halántékán, az arca egyik és másik oldalán,

végigfolyjon a halántékán, az arca egyik és másik oldalán,most értette meg betegei rettenetét, amikor azt mondtákneki, Doktor úr, azt hiszem, kezdem elveszíteni a látásomat.A szobába beszűrődtek a háztartás apró neszei, a feleségenemsokára bejön majd, hogy megnézze, alszik-e még, ilyentájban kellett a kórházba indulnia. Elővigyázatosan fölkelt,ide-oda tapogatózva megkereste és fölvette a köpenyét,bement a fürdőszobába, vizelt. Azután arrafelé fordult, ahola tükröt tudta, ez alkalommal nem kérdezte meg, Mi lehetez, nem mondta, Ezer és egy oka van annak, hogy azemberi agy bezáródjon, csak kinyújtotta a kezét, amígmegérinthette az üveglapot, tudta, hogy ott a képmása, ésnézi őt, a képmása látta őt, de ő nem látta a képmását.Hallotta, hogy a felesége belép a szobába, Már fölkeltél,mondta az asszony, és a férfi válaszolt, Föl. Azután érezte,hogy odalép mellé, Jó napot, szerelmem, annyi év házasságután még mindig ilyen kedveskedő szavakkal üdvözöltékegymást, és akkor a férfi azt mondta, mintha egy színjátékotadnának elő, és megkapta volna a végszót, Azt hiszem, nemlesz valami jó napunk, valami történt a szememmel. Azasszony csak a mondat végére figyelt fel, Hadd nézzem,kérte, figyelmesen megvizsgálta a szemét, Nem látoksemmit, a mondat nyilvánvalóan rossz helyen hangzott el,nem az asszony szerepéhez tartozott, a férfinak kellett volna

mondania, de egyszerűen csak így mondta, Nem látok, éshozzátette, Azt hiszem, megfertőzött az a tegnapi beteg.

Idővel, a bizalmas együttlét során az orvosfeleségek iselkezdenek konyítani valamit az orvostudományhoz, ez azasszony pedig, aki mindenben olyan közel állt a férjéhez,elég sokat megtanult ahhoz, hogy tudja, a vakság nem terjedfertőzés útján, mint valami járvány, a vakságot nem kaphatjael egy vaktól valaki, aki csak megnézi, a vakság egyembernek és vele született két szemének a magánügye.Mindenesetre egy orvosnak tisztában kell lennie azzal, amitmond, erre való az egyetem, és ha ez az orvos nemcsakkijelenti, hogy megvakult, hanem nyíltan el is ismeri, hogyfertőzés útján történt, akkor hogy jön egy feleség ahhoz,hogy kételkedjen, még ha egy orvos felesége is.Következésképpen érthető, hogy a szegény asszony akétségbevonhatatlan bizonyossággal szembesülve ugyanazttette, amit bármely átlagos feleség, kettőt mármegismertünk, kétségbeesésének természeteskifejezéseként átölelte a férjét, És most mi lesz, kérdeztekönnyek között, A legfontosabb azonnal értesíteni azegészségügyi hatóságokat, a minisztériumot, ha ténylegjárványról van szó, intézkedéseket kell hozni, De olyanjárványt, amelyben megvakultak volna az emberek, mégsenki sem látott, érvelt az asszony, aki szeretett volna ebbe

az utolsó reménységbe belekapaszkodni, De olyan vakotsem látott még senki, aki minden látható ok nélkül vakultmeg, és ebben a pillanatban már legalább két ilyen van. Aligmondta ki az utolsó szót, az arca elváltozott. Szinte erővellökte el magától a feleségét, és ő is hátralépett, Menj elinnen, ne gyere közelebb, megfertőzhetlek, és nyombanelkezdte öklével verni a fejét, Ostoba, ostoba, hülye orvos,hogy nem jutott az eszembe, egész éjszaka együtt voltunk, adolgozószobámban kellett volna maradnom, bezárt ajtókmögött, és még így is, Kérlek, ne beszélj így, legyen meg,aminek meg kell lennie, gyere, elkészítem neked a reggelit,Hagyj békén, hagyj békén, Nem hagylak, kiáltotta azasszony, mit akarsz csinálni, minden lépésnélfölbukfenceznél, nekimennél a bútoroknak, miközbenkeresed a telefont, nem látnád meg a telefonkönyvben azt aszámot, amit keresel, miközben én nyugodtan nézem azegészet egy fertőzésbiztos üvegburába zárva. Határozottanmegragadta a karját, és így szólt, Gyerünk, kedvesem.

Még korán volt, amikor az orvos elfogyasztotta,képzeljük el, milyen étvággyal, a csésze kávét és a vajaspirítóst, amit a felesége mégis elkészített neki, túlságosankorán volt még ahhoz, hogy megtalálja helyükön azokat azembereket, akiket tájékoztatnia kellett. A logika és ahatékonyság azt kívánta, hogy mindarról, ami történt,

hatékonyság azt kívánta, hogy mindarról, ami történt,közvetlenül és minél hamarabb az EgészségügyiMinisztérium egy magas rangú tisztviselőjének számoljon be,de nyomban megváltozott a véleménye, amikor megértette,hogy ha csak úgy bejelentkezik, mint egy orvos, aki fontosés sürgős információt szeretne közölni, az igen kevés ahhoz,hogy meggyőzzön egy középszintű hivatalnokot, akihez atelefonkezelő végül, hosszas kérlelés után jóindulatúanbekapcsolta. Az illető tudni szerette volna, hogy miről vanszó, mielőtt bekapcsolja őt közvetlen feljebbvalójához,pedig magától értetődött, hogy egyetlen felelősséget érzőorvos sem közölné az első útjába kerülő beosztottal, hogyvaksággal járó járvány tört ki, mert azon nyombanelharapózna a pánik. A hivatalnok így válaszolt, Az úrbejelenti nekem, hogy orvos, és ha azt akarja, hogymegmondjam, elhiszem-e, hát elhiszem, de engem is kötnekaz utasítások, és vagy megmondja, hogy miről van szó, vagynem továbbítom az ügyet, Bizalmas jellegű ügyről van szó,Bizalmas ügyeket nem intéznek telefonon, a legjobb, haszemélyesen idejön, Nem mehetek el itthonról, Azt akarjamondani, hogy beteg, Igen, beteg vagyok, mondta a vakrövid tétovázás után, Ebben az esetben orvost kellenehívnia, egy igazi orvost, válaszolta a hivatalnok, és aszellemességével elégedetten letette a kagylót.

Az arcátlanság úgy érte az orvost, mint egy pofon. Csaknéhány perc múlva nyugodott meg annyira, hogy el tudjamondani a feleségének, milyen gorombán bántak vele.Azután, mintha éppen akkor jött volna rá valamire, amit márjó ideje tudnia kellett volna, szomorúan mormolta, Ilyenanyagból, félig érdektelenségből, félig gonoszságbólvagyunk összegyúrva. Már-már feltette a kérdést, Milegyen, amikor rájött, hogy csak az időt vesztegette, és azegyetlen módja annak, hogy biztosan eljuttassa atájékoztatást oda, ahová el kell juttatnia, az, ha a sajátkórházának orvos-igazgatójával beszél, mint orvos azorvossal, kihagyva a bürokratákat, hogy azután az igazgatóvállalja magára annak az átkozott hivatalos gépezetnek abeindítását. A felesége tárcsázott, kívülről tudta a kórháztelefonszámát. Az orvos bemutatkozott, amikor felvették akagylót, azután gyorsan azt mondta, Jól, nagyon köszönöm,a telefonkezelő bizonyosan megkérdezte tőle, Hogy van,doktor úr, ezt szoktuk mondani, amikor nem akarjuk agyengeségünket bevallani, azt mondjuk, Jól, és közbenhaldoklunk, erre mondja a köznép, hogy a szükségbőlerényt csinálunk, ez is csak az emberi fajnál fordul elő.Amikor az igazgató odajött a telefonhoz, No, mi újság, azorvos megkérdezte, hogy egyedül van-e, nincs-e senki aközelében, aki meghallhatná, a telefonkezelő miatt nem

kellett aggódnia, kisebb dolga is nagyobb annál, hogy aszemgyógyászatról szóló beszélgetéseket hallgassa, csak anőgyógyászat érdekelte. Az orvos beszámolója rövid, deteljes volt, kitérők, felesleges szavak, szócséplés nélkül,olyan orvosi ridegséggel, hogy a helyzetet figyelembe véve,meglepte az igazgatót, Tényleg vak, kérdezte, Teljesen vakvagyok, Mindenesetre elképzelhető, hogy véletlenegybeesésről van szó, lehet, hogy nem történt, a szó szorosértelmében véve, fertőzés, Rendben, a fertőzés nincsbizonyítva, de nem arról van szó, hogy megvakult és én ismegvakultam, mindegyikünk a maga lakásában, és nem isláttuk egymást, a férfi vak volt, amikor eljött arendelésemre, és én is megvakultam néhány órával később,Hogyan találhatnánk meg ezt az embert, A neve és a címe arendelőmben van, Mindjárt elküldök oda valakit, Egyorvost, Igen, természetesen egy kollégát, Nem gondolja,hogy közölnünk kellene a minisztériummal, hogy mi történik,Egyelőre korainak találom, gondoljon arra, milyen általánosriadalmat okozna egy ilyesfajta hír, az ördögbe is, avakságot nem lehet elkapni, A halált sem lehet elkapni,mégis mindannyian meghalunk, Jól van, maradjon otthon,amíg intézkedem az ügyben, azután elküldök magáért,szeretném megvizsgálni, Jusson eszébe, hogy azért vagyokvak, mert megvizsgáltam egy vak embert, Az nem biztos,

vak, mert megvizsgáltam egy vak embert, Az nem biztos,Ok-okozati összefüggést viszont igencsak feltételezhetünk,Kétségkívül, mindazonáltal még túl korai volnakövetkeztetéseket levonni, két elszigetelt esetnek nincsenstatisztikai jelentősége, Hacsak már nem vagyunk kettőnéltöbben, Megértem a lelkiállapotát, de védekeznünk kell apesszimizmus ellen, ami lehet, hogy később alaptalannakbizonyul, Köszönöm, Erre még visszatérünk,Viszonthallásra.

Fél órával később az orvos nehézkesen, a feleségesegítségével éppen befejezte a borotválkozást, csöngött atelefon. Megint a kórházigazgató volt, de a hangja mostegészen másként csengett. Bejött egy fiú, aki szintén egyikpillanatról a másikra vakult meg, mindent fehérnek lát, azédesanyja azt mondja, hogy a fiúval tegnap az önrendelőjében volt, Föltételezem, hogy a gyerek kancsal abal szemére, így van, Igen, ő az, Kezdek aggódni, a helyzettényleg komoly, A minisztérium, Igen, természetesen, márisbeszélek a kórház igazgatóságával.

Három óra múlva, amikor az orvos és a felesége éppencsöndben ebédelt, s a férfi a villájával kaparászott ahúsdarabok után, amiket az asszony fölvágott neki, a telefonmegint megszólalt. Az asszony vette fel, rögtön vissza is jött,Téged keresnek, a minisztériumból. Segített neki fölállni,

bevezette a dolgozószobába, kezébe adta a telefont. Abeszélgetés rövid volt. A minisztériumot azoknak abetegeknek a személye érdekelte, akik az előző este arendelőjében jártak, az orvos azt válaszolta, hogy amegfelelő kórlapokon szerepel az azonosításhoz szükségesvalamennyi adat, név, életkor, családi állapot, foglalkozás,lakhely, és a végén még hozzátette, hogy kész elkísérni azt aszemélyt vagy személyeket, akik elmennek a lapokért. Avonal túlsó felén a hang közbevágott, Nem szükséges. Atelefon átkerült egy másik kézbe, másféle hang szólalt megbelőle, Jó napot kívánok, a miniszter beszél, szeretnék akormány nevében köszönetet mondani körültekintőviselkedéséért, biztos vagyok benne, hogy gyorscselekvésének köszönhetően lokalizálhatjuk ésellenőrzésünk alá vonhatjuk a helyzetet, addig is arra kérjükönt, hogy szíveskedjen otthon tartózkodni. Az utolsó szavaklátszólag udvariasan hangzottak, ámde semmi kétséget nemhagytak afelől, hogy parancsnak szánták őket. Az orvos ígyválaszolt, Igen, miniszter úr, de a vonal addigra mármegszakadt.

Néhány perc múlva megint csörgött a telefon. Akórházigazgató telefonált, idegesen, kapkodva beszélt, Mosttudtam meg, hogy a rendőrség két olyan esetről tud, amikorváratlanul megvakult valaki, Rendőrök, Nem, egy férfi meg

egy nő, a férfira egy utcán találtak rá, azt kiabálta, hogy vak,a nő egy szállodában volt, amikor megvakult, valamiszerelmes együttlét után, úgy hiszem, Meg kell tudni, hogy azén betegeimről van-e szó, tudja, hogy hívják őket, Nemmondták, A minisztériumból már beszéltek velem, elmenneka rendelőmbe a kórlapokért, Micsoda bonyolult helyzet,Nekem mondja. Az orvos letette a telefont, kezét aszeméhez emelte, s ott is hagyta, mintha még valamirosszabbtól is meg akarná védeni, végül fojtottan felkiáltott,Mennyire fáradt vagyok, Aludj egy kicsit, odavezetlek azágyhoz, mondta a felesége, Nem érdemes, képtelen volnékelaludni, különben is, a napnak még nincs vége, valami mégbiztos történni fog.

Csaknem hat óra volt, amikor a telefon utoljára csörgött.Az orvos ott ült mellette, fölemelte a kagylót, Igen, énvagyok, mondta, figyelmesen hallgatta, amit mondtak neki,és csak a fejével bólintott alig láthatóan, mielőtt befejezte abeszélgetést. Ki volt az, kérdezte a felesége, A minisztérium,fél órán belül egy mentőkocsi jön értem, Erre vártál, amikorazt mondtad, hogy valami még történni fog, Igen, többé-kevésbé, Hová visznek, Nem tudom, talán egy kórházba,Becsomagolok neked, összekészítem a ruhádat meg a többiszokásos dolgot, Nem utazom sehová, Nem tudhatjuk,hová kerülsz, elővigyázatosan bevezette a hálószobába,

hová kerülsz, elővigyázatosan bevezette a hálószobába,leültette az ágyra, Ülj itt nyugodtan, én mindent elintézek.Hallotta, ahogy a felesége ide-oda járkál, fiókokat ésszekrényeket nyit ki és zár vissza, ruhákat vesz elő, és utánaberakja őket a padlóra fektetett bőröndbe, de azt nemláthatta, hogy az ő ruháján kívül belekerült a bőröndbenéhány szoknya és blúz, egy nadrág, egy ruha és néhánycipő is, amelyek csak egy nő ruhatárába tartozhattak.Tétován arra gondolt, hogy nem lesz szüksége ennyiholmira, de hallgatott, mert a pillanat nem volt alkalmas arra,hogy jelentéktelen dolgokról beszéljenek. Hallotta, hogyesetten a zár, azután megszólalt a felesége, Kész, már jöheta mentőautó. Odavitte a bőröndöt a bejárati ajtóhoz,elutasította a férje segítségét, aki azt mondta, Hadd segítsekneked, ezt meg tudom csinálni, annyira nem vagyoknyomorék. Azután leültek a fogadószobában az egyikdíványra, és vártak. Fogták egymás kezét, s a férfi aztmondta, Nem tudom, mennyi ideig leszünk elválasztvaegymástól, Ne foglalkozz ezzel.

Csaknem egy órát vártak. Amikor megszólalt a bejáraticsengő, az asszony fölállt és kinyitotta az ajtót, de alépcsőfordulóban nem volt senki. Fölvette a kaputelefont,Rendben van, máris lemegy, felelte. Odafordult a férjéhez,és azt mondta, Lent várnak, szigorú utasítást kaptak, hogy

ne jöjjenek föl, Úgy látszik, a minisztérium is megijedt,Gyerünk. Lifttel mentek le, az asszony segített a férjénekleereszkedni az utolsó lépcsőfokokon, azutánfölkapaszkodni a mentőautóba, visszament a lépcsőházba abőröndért, egyedül emelte föl, és betaszigálta a kocsiba,Végül föllépett, és leült a férje mellé. A mentőautó vezetőjeaz első ülésről tiltakozott, Csak a férjét vihetem el, ezt azutasítást kaptam, maga szálljon ki. Az asszony nyugodtanígy válaszolt, Engem is el kell vinnie, éppen most vakultammeg.

Az ÖTLET magának a miniszternek a fejéből pattant ki.Bármelyik oldalról is vizsgálta, szerencsés, ha ugyan nemtökéletes elgondolás volt, mind az eset pusztán egészségügyiszempontjait, s mind pedig társadalmi hatásait és politikaikövetkezményeit tekintve. Mindaddig, amíg fény nem derülaz okokra, vagy, a megfelelő nyelvezetet használva, afehérkór etiológiájára, ahogyan egy leleményes tanácsadósugalmazását követve elnevezték a rosszul hangzó vakságot,amíg meg nem találják a kezelés és a gyógyítás módját, stalán azt a védőoltást, amely megelőzi a jövőbeli esetekmegjelenését, azokat a személyeket, akik megvakultak, ésazokat is, akik fizikai kapcsolatba kerültek velük vagy aközvetlen közelükben megfordultak, összegyűjtik éselszigetelik, azért, hogy elkerüljék a jövőbeli fertőzéseket,

amelyek, ahogyan megállapítást nyert, többé-kevésbéabban a mértékben sokasodnak, amelyet a matematikábana hányados szerinti haladványnak szokás nevezni. Quod eratdemonstrandum, zárta le a miniszter. Mindenki által érthetőszavakkal elmondva tehát arról volt szó, hogy vesztegzár alákell vonni mindezeket a személyeket, a kolera és a sárgalázidejéből örökölt régi gyakorlat szerint, amikor a fertőzöttvagy csak fertőzésgyanús hajók nem köthettek ki negyvennapig, aztán majd meglátjuk. Ezeket a szavakat, Aztán majdmeglátjuk, amelyeket megfontolttá tett a hangsúly ésrejtelmessé a befejezetlenségük, a miniszter mondta ki, akikésőbb pontosabban megfogalmazta az elgondolását, Aztszerettem volna mondani, hogy ugyanúgy lehet negyven nap,mint negyven hét, vagy negyven hónap, vagy negyven év,csak ki ne jöjjenek onnan. Miniszter úr, már csak azt kelleldöntenünk, hol helyezzük el őket, mondta az ellátási ésbiztonsági bizottság elnöke, akit hamarjában jelöltek ki errea posztra, s az volt a feladata, hogy a betegek szállításáról,elkülönítéséről és ellátásáról gondoskodjon, Milyenlehetőségekkel számolhatunk ebben a pillanatban,tudakozódott a miniszter, Rendelkezésünkre áll egy üres,elhagyatott elmegyógyintézet, amely arra vár, hogy valakihasználatba vegye, néhány katonai intézmény, amelyeket ahadsereg legutóbbi átszervezése során ürítettek ki, egy

hadsereg legutóbbi átszervezése során ürítettek ki, egybefejezés előtt álló ipari vásárterület, valamint, de hogymiért, arra nem tudtak magyarázatot adni, egy csődeljárásalatt álló bevásárlóközpont, Véleménye szerint melyikfelelne meg legjobban a céljainknak, A laktanya felel megleginkább a biztonsági követelményeknek, Természetesen,Van azonban egy hátránya, túlságosan nagy, ez megnehezítiés költségessé teszi az ott őrzöttek felügyeletét, Világos, Abevásárlóközponttal kapcsolatban valószínűleg számolnunkkellene a különböző jogi akadályokkal, a számításbaveendő törvényességi problémákkal, És a vásárterület,Miniszter úr, jobb ha arra nem is gondolunk, Miért, Az iparbizonyosan nem venné szívesen, már több milliót fektettekbele, Ebben az esetben marad az elmegyógyintézet, Igen,miniszter úr, az elmegyógyintézet, Hát akkor legyen azelmegyógyintézet, Egyébként, mindent tekintetbe véve, itt alegjobbak a feltételek, mert azonkívül, hogy minden oldalrólfal veszi körül, megvan az az előnye is, hogy van kétszárnya, az egyikben elhelyezhetnénk a tényleges vakokat, amásikban a lehetséges fertőzötteket, meg egy központirésze, amely jó volna arra, hogy, úgymond, valamiféle senkiföldje legyen, amelyen keresztül azok, akik megvakulnak,átmennek azokhoz, akik már korábban is vakok voltak,Lesz itt egy kis probléma, Mi lesz az, miniszter úr,

Küldenünk kell oda valakit, aki felügyeli az átcsoportosítást,s nem valószínű, hogy találnánk erre a célra önkénteseket,Nem hiszem, hogy erre szükség volna, miniszter úr,Magyarázza meg, Abban az esetben, ha a lehetségesfertőzöttek közül valaki megvakul, és egészen természetes,hogy ez előbb vagy utóbb megtörténik, a miniszter úregészen biztos lehet abban, hogy a többiek, akik méglátnak, egy szempillantás alatt eltávolítják onnan, Igaza van,Éppen úgy, ahogyan azt sem engednék meg, hogy egy vak,akinek kedve támadna máshová költözni, bemenjenközéjük. Jó elgondolás, Köszönöm, miniszter úr, akkormehetünk tovább, Igen, szabad kezet kap.

A bizottság gyorsan és hatékonyan dolgozott. Mégmielőtt beesteledett volna, összegyűjtötték az összes vakot,akiről tudomást szereztek, és egy bizonyos számú lehetségesfertőzöttet is, legalábbis azokat, akiket azonosítani éslokalizálni tudtak annak a gyors földerítő hadműveletnek asorán, amelyet elsősorban a látásukat elvesztők családi ésszakmai környezetében hajtottak végre. Elsőként az orvostés feleségét szállították el az üresen álló elmegyógyintézetbe.A kerítéskaput csak annyi időre nyitották ki, amígáthaladtak rajta, s nyomban utána be is csukták. Vastagkötél vezetett, mint valamiféle karfa, a kerítéskaputól azépület főbejáratáig, menjenek egy kicsit jobb kéz felé, ott

egy kötelet találnak, tegyék rá a kezüket, és haladjanakelőre, egyenesen előre, egészen a lépcsőig, és hatlépcsőfokon kell felmenniük, közölte egy őrmester. Bent akötél kettévált, az egyik ága balra, a másik jobbra vezetett,az őrmester utánuk kiabált, Figyelem, a jobb oldali amaguké. Az asszony, miközben a bőröndöt vonszolta, aférjét a bejárathoz legközelebb nyíló kórterem felé vezette.Hosszú volt, mint a régi betegszobák, benne két sorbanszürkére festett ágyak, amelyekről már régen elkezdettpattogzani a festék. Az ágyhuzatok, a lepedők és a takarókis ugyanolyan színűek voltak. Az asszony a kórterem végébevitte a férjét, leültette az egyik ágyra, és azt mondta neki, Elne mozdulj innen, megnézem, hogy néz ki ez az egész.Voltak más kórtermek is, hosszú és szűk folyosók, szobák,amelyekben valószínűleg az orvosok dolgoztak, mocskosmellékhelyiségek, egy konyha, amelyből még nem szellőzöttki a hitvány étel bűze, egy hatalmas ebédlő, bennehorganylemezzel borított lapú asztalok, három cella,amelyeknek a fala kétméteres magasságig ki volt párnázva,afölött parafa borította. Az épület mögött sivár udvar terültel, gondozatlan fákkal, amelyeknek úgy nézett ki a törzse,mintha lenyúzták volna. Mindenfelé szemét hevert. Az orvosfelesége visszament az épületbe. Az egyik szekrényben,amelyik félig nyitva volt, kényszerzubbonyokat talált.

amelyik félig nyitva volt, kényszerzubbonyokat talált.Amikor visszament a férjéhez, megkérdezte tőle, El tudodképzelni, hová hoztak bennünket, Nem, az asszony mármondta volna, hogy egy elmegyógyintézetbe, de a férfi aszavába vágott, Te nem vagy vak, nem engedhetem, hogy ittmaradj, Igen, igazad van, nem vagyok vak, Megkéremőket, hogy vigyenek haza, megmondom nekik, hogybecsaptad őket, mert velem akartál maradni, Nem érdemes,onnan meg sem hallanak, és még ha meg is hallanának, nemtörődnének veled, De te látsz, Egyelőre, az alegvalószínűbb, hogy én is megvakulok valamelyik nap, vagyakár egy perc múlva, Menj el, légy szíves, Ne makacskodj,különben is, biztosra veszem, hogy a katonák azt semhagynák, hogy a lépcsőre tegyem a lábam, Nemkényszeríthetlek, így van, szerelmem, itt maradok, hogysegítsek neked és a többieknek, akik majd jönnek, de nemondd meg nekik, hogy látok, Mások, kik, Nehogy aztgondold, hogy csak mi leszünk itt, Ez kész őrület, Az bizonymeglehet, mert egy elmegyógyintézetben vagyunk.

A többi vak egyszerre érkezett. Értük mentek alakásukra, egyikért a másik után, legelőször az autósférfihoz, a tolvajhoz, aki ellopta az autót, a sötét szemüvegeslányhoz, a kancsal kisfiúhoz, nem, érte a kórházba mentek,ahová az édesanyja elvitte. Az édesanyja nem jött vele, nem

volt olyan találékony, mint az orvos felesége, aki vaknakmondta magát, pedig nem vakult meg, egyszerű teremtésvolt, aki nem tudott hazudni, még a saját érdekében sem.Bukdácsolva botorkáltak be a kórterembe, kezükkel alevegőt markolászták, itt már nem volt kötél, ami vezettevolna őket, saját szenvedéseik árán kellett tanulniuk, a kisfiúsírdogált, az édesanyját hívta, a sötét szemüveges lánycsitítgatta, Majd jön, majd jön, mondta neki, és mivel rajtavolt a szemüveg, lehetett vak is meg nem is, a többiek erre-arra forgatták a szemüket, de semmit sem láttak, míg a lányabban a szemüvegben, mivel egyre csak azt mondogatta,Majd jön, majd jön, olyan benyomást keltett, mintha tényleglátná a kétségbeesett anyát belépni az ajtón.

Az orvos felesége, száját a férje füléhez közelítvesuttogott, Négyen jöttek, egy nő, két férfi és egy kisfiú. Aférfiak hogy néznek ki, kérdezte halkan az orvos. A feleségeelmondta, milyenek, Ezt nem ismerem, a másik, a leírásalapján, egészen olyan, mintha az a vak volna, aki eljött arendelőbe, A kicsi kancsal és a nő sötét szemüveget visel,csinosnak látszik, Mind a ketten ott voltak nálam. A vakok,akik zajt csaptak, miközben valami helyet kerestek, aholbiztonságban érezhetik magukat, nem hallották ezt abeszélgetést, gondolhatták azt is, hogy rajtuk kívül senkisincs ott, és még nem veszítették el annyi ideje a látásukat,

hogy hallásuk élesebb legyen a megszokottnál. Végül,mintha arra a következtetésre jutottak volna, hogy nemérdemes a biztosat a bizonytalanra cserélni, mindegyikükleült arra az ágyra, amelyikbe, hogy úgy mondjuk,belebotlott, a két férfi egymáshoz egészen közel, de errőlegyikük sem tudott. A lány halkan vigasztalgatta a kisfiút.Ne sírj, majd meglátod, hogy az édesanyád nemsokára ittlesz. Csönd támadt, és akkor az orvos felesége megszólalt,hogy a kórterem végében is, ahol az ajtó volt, hallanilehessen, Itt már ketten vagyunk, maguk hányan vannak. Afrissen érkezettek összerezzentek a váratlan hangtól, de akét férfi továbbra is hallgatott, a lány válaszolt, Azt hiszem,négyen vagyunk, itt van ez a gyerek meg én, Ki van még,miért nem szólalnak meg a többiek, kérdezte az orvosfelesége, Én vagyok, mormolta egy férfihang, minthanehezére esne kimondani a szavakat, Ez meg én, morogtabosszúsan egy másik férfihang. Az orvos feleségemegjegyezte magában, Úgy viselkednek, mintha félnénekattól, hogy megismerjék egymást. Látta, ahogy görcsösen,mereven megnyújtják a nyakukat, mintha szaglásznánakvalami után, de különös módon, mindkettőjüknek hasonlóvolt az arckifejezése, a fenyegetés és a félelem keveredettrajta, de az egyik félelme nem olyan volt, mint a másikfélelme, ahogyan a fenyegetés is különbözött. Vajon mi

félelme, ahogyan a fenyegetés is különbözött. Vajon mitörténhetett közöttük, futott át a fején.

Ebben a pillanatban harsány, érdes hang hallatszott,olyan valakinek a hangja, aki hozzászokott aparancsoláshoz. Egy hangszóróból jött, amit odaerősítettekaz ajtó fölé, amelyen át bejöttek. A Figyelem szót a hangháromszor megismételte, utána belekezdett, A kormánysajnálja, hogy kénytelen volt határozottan végrehajtani azt,ami joga és kötelessége, nevezetesen, hogy mindeneszközzel oltalmazza a lakosságot a jelenlegi válságoshelyzetben, amikor föltehetőleg számolni kell egy olyanvakságot okozó járvány felbukkanásának lehetőségével,amely átmenetileg a fehérkór megnevezést kapta, ésszámítani kíván az állampolgárok hazafias érzületére ésegyüttműködésére annak érdekében, hogymegakadályozhassa a fertőzés terjedését, abból afeltételezésből kiindulva, hogy fertőzésről van szó, és nemcsupán egyelőre még megmagyarázhatatlan egybeeséseksorozatával kénytelen szembenézni. Komoly mérlegelés utánszületett meg az a döntés, amely szerint egy helyre gyűjtjükössze az érintett személyeket, és egy ehhez közeli, de ettőlelválasztott helyre azokat, akik valamiféle kapcsolatbakerültek velük. A kormány tökéletesen tudatában vanfelelősségének, de azt is elvárja, hogy azok, akikhez ezt az

üzenetet intézi, kötelességeiket ismerő állampolgárként,felelősségtől áthatva viselkedjenek, és legyenek tudatábanannak, hogy ez az elkülönítés, amelynek alanyai, mindenféleszemélyes meggondoláson túlmutatva, kifejezi a nemzetközösségének többi tagja felé irányuló szolidaritásukat.Ezek után mindannyiuk figyelmét felhívjuk a továbbiakbanelhangzó utasításokra, először, a fények állandóan égnifognak, hiábavaló a kapcsolókkal történő bármifélepróbálkozás, nem működnek, másodszor, azokra, akik azépületet előzetes engedély nélkül elhagyják, azonnali halálvár, harmadszor, minden kórteremben van egy telefon,amely csak arra használható, hogy kívülről egészségügyi éstisztálkodási szereket igényeljenek, negyedszer, azelkülönítettek kézzel mossák a ruháikat, ötödször,javasoljuk teremfelelős választását, ez csak javaslat, nemparancs, az elkülönítettek, amennyiben betartják az előbbiés a továbbiakban következő utasításokat, olyan szervezetiformát alakítanak ki, amelyet a legjobbnak gondolnak,hatodszor, naponta háromszor élelmiszeres dobozokkerülnek elhelyezésre a bejárati ajtótól jobbra és balra, abetegek, illetve a feltételezett fertőzöttek számára,hetedszer, minden maradékot el kell égetni, ebben atekintetben maradéknak számít bármiféle megmaradt étel,valamint a dobozok, a tányérok és evőeszközök, amelyek

éghető anyagból készültek, nyolcadszor, az égetést az épületbelső udvaraiban vagy hátsó udvarán kell elvégezni,kilencedszer, az elkülönítettek viselik ezeknek azégetéseknek valamennyi negatív következményét, tizedszer,tűzvész esetén, akár véletlenül, akár szándékosan idézik elő,a tűzoltók nem lépnek közbe, tizenegyedszer, azelkülönítettek nem számíthatnak semmiféle külső segítségre,még abban az esetben sem, ha betegség üti fel a fejétközöttük, ha rendbontásra vagy erőszakos eseményre kerülsor, tizenkettedszer, amennyiben haláleset történik,bármilyen okból következzen is be, az elkülönítettek aholttestet külsőségek nélkül temetik el az épület mögött lévőhátsó udvaron, tizenharmadszor, a betegek és a feltételezettfertőzöttek szárnya közötti átjárás az épület középső részénát történik, ugyanott, ahol az épületbe beléptek,tizennegyedszer, a föltételezett fertőzöttek megvakulásukesetén haladéktalanul átköltöznek a vakok épületszárnyába,tizenötödször, ez a közlemény mindennap, ugyanebben azórában megismétlésre kerül, hogy az újonnan elkülönítésrekerülők is tudomást szerezzenek róla. A kormány és anemzet elvárja, hogy mindenki teljesítse a kötelességét. Jóéjszakát kívánunk.

A hirtelen beálló csöndben a kisfiú tisztán csengő hangjahallatszott, Hol van a mama, de a szavak kifejezéstelenül

hallatszott, Hol van a mama, de a szavak kifejezéstelenülbuktak ki belőle, mint egy automatikus ismétlő szerkezetből,amely korábban félbehagyott egy mondatot, és csak mostfejezi be, amikor már lejárt az ideje. Az orvos megszólalt,Azok a parancsok, amelyeket az imént hallottunk, nemhagynak kétséget afelől, hogy el vagyunk különítve, sokkaljobban el vagyunk különítve, mint eddig bárki, és semmireményünk nincs arra, hogy kijuthassunk innen mindaddig,amíg meg nem találják ennek a betegségnek az ellenszerét,Ismerős a hangja, mondta a sötét szemüveges lány, Orvosvagyok, szemészorvos, Az az orvos, akinek a rendelőjébentegnap jártam, ez az ő hangja, Igen, és maga kicsoda,Kötőhártya-gyulladásom volt, föltételezem, hogy még mostis van, de mivel már vak vagyok, nincs semmi jelentősége,És ez a kisfiú, aki magával van, Nem az enyém, nekem nincsgyerekem, Megvizsgáltam tegnap egy kancsal kisfiút, tevagy az, kérdezte az orvos, Igen, én, uram, a kisfiú sértődötthangon válaszolt, mint aki egyáltalán nem örül annak, hogytesti hibáját emlegetik, és igaza is volt, mivel az ilyen hibák,akár ez, akár a többi, ha beszélnek róluk, nyombanszembetűnnek, még ha amúgy észrevehetetlenek is. Vanmég valaki, akit ismerhetek, tett föl egy újabb kérdést azorvos, talán itt van az a férfi is, aki tegnap a feleségekíséretében eljött a rendelésemre, az a férfi, aki autóvezetés

közben hirtelen megvakult, Én vagyok, válaszolta az elsővak, Van még valaki más is, mondja meg, legyen szíves,kicsoda, arra kényszerítenek bennünket, hogy együtt éljünk,ki tudja, mennyi ideig, ezért fontos, hogy ismerjük egymást.A z autótolvaj a foga között morgott, Igen, igen, aztgondolta, ez elég lesz ahhoz, hogy a jelenlétét megerősítse,de az orvos nem elégedett meg ennyivel, A hang egyviszonylag fiatal emberé, maga nem az az öreg beteg, akinekszürke hályogja van. Nem, doktor úr, nem az vagyok, Hogyvakult meg, Mentem az utcán, És még, Semmi több,mentem az utcán és megvakultam. Az orvos kinyitotta aszáját, hogy megkérdezze, ő is fehér vakságban szenved-e,de aztán nem szólt, minek, bármit is válaszol, nem számítsemmit, akár fehér, akár fekete vakságban szenvednek,innen már nem mennek ki. Kezét tétován a felesége felényújtotta, és a keze félúton összetalálkozott az övével. Azasszony megcsókolta az arcát, rajta kívül más nem láthattaezt a megaszalódott homlokot, a lefittyedő szájat, azélettelen, üveges szemet, amely ijesztő volt, mert olybátetszett, mintha látna, pedig nem látott, Rám is sor kerül,gondolta, és mikor, talán éppen ebben a másodpercben, ésidőm sem marad arra, hogy befejezzem, amit mondanikezdtem, bármelyik pillanatban megtörténhet, ahogy velük ismegtörtént, meglehet, hogy vakon ébredek, vagy akkor

vakulok meg, amikor becsukom a szemem, hogy elaludjak,és azt hiszem, hogy csak elszunnyadtam.

Végignézett a négy vak emberen, egy-egy ágyon ültek, alábuknál az a kevés csomag, amit magukkal hozhattak, akisfiúnál az iskolatáskája volt, a többieknél kis utazótáska,mintha csak hétvégére készültek volna. A sötét szemüvegeslány halkan beszélgetett a fiúcskával a túlsó sorban, közelvoltak egymáshoz, csak egy üres ágy választotta el őket, azelső vak és az autótolvaj öntudatlanul is egymással szembenlévő ágyat foglaltak el. Az orvos így szólt, Mindannyianhallottuk a rendelkezéseket, és bármi történik is, egyettudunk, senki nem fog rajtunk segíteni, ezért célszerű volna,ha máris elkezdenénk megszervezni az életünket, mert ez akórterem hamarosan tele lesz emberekkel, és azután a többiis, Honnan tudja, hogy vannak még kórtermek, kérdezte alány, Körbejártunk egy kicsit, mielőtt ide bejöttünk volna, ezvolt a legközelebb a bejárathoz, magyarázta az orvosfelesége, és közben megszorította a férje karját, hogyóvatosságra intse. A lány így szólt, Az lenne a legjobb, ha adoktor úr lenne a felelős, mert mégiscsak orvos, Mire jó egyorvos, ha se szeme, se gyógyszere nincsen, De vantekintélye. Az orvos felesége mosolygott, Azt hiszem, el kellvállalnod, természetesen csak akkor, ha a többiek isegyetértenek, Nem hiszem, hogy jó ötlet volna, Miért, Mert

egyetértenek, Nem hiszem, hogy jó ötlet volna, Miért, Mertmost csak mi hatan vagyunk itt, de holnapra már biztosantöbben leszünk, mindennap újabb emberek jönnek, éshiábavaló volna arra számítani, hogy hajlandóak elfogadniegy olyan tekintélyt, akit nem maguk választottak, és akiráadásul semmit sem tud adni nekik a bizalmukért cserébe,és ebben az esetben még feltételeztük, hogy valami tekintélytés szabályt legalább tiszteletben tartanak, Akkor elég nehézlesz itt élni, Nagyon szerencsések leszünk, ha csak nehézlesz. A sötét szemüveges lány megszólalt, Én jót akartam,de a doktor úrnak tényleg igaza van, mindenki csak a magaérdekét fogja nézni.

Ezeknek a szavaknak a hatására, vagy mert már nembírta féken tartani a dühét, az egyik férfi hirtelen fölpattant,Ez az ürge felelős a szerencsétlenségünkért, ha látnék aszememmel, most rögtön agyoncsapnám, rikoltozta,miközben arrafelé mutogatott, amerre a másikat sejtette.Nem sokat tévedett, de a drámai mozdulat nevetségessévált, mert a vádlón kinyújtott ujj egy ártatlan éjjeliszekrényirányába böködött. Nyugodjon meg, mondta az orvos, egyjárványban nincsenek bűnösök, mindenki áldozat, Ha nemlettem volna olyan jó bolond, és nem segítettem volnaennek, hogy hazajusson, még mindig megvolna a szememvilága, Ki maga, kérdezte az orvos, de a vádaskodó férfi

nem válaszolt, úgy látszik, megbánta már, hogy beszélt.Akkor a másik férfi hangját lehetett hallani, Hazavitt, az igaz,de utána visszaélt az állapotommal, és ellopta a kocsimat,Nem igaz, nem loptam el semmit, Ellopta, bizony ellopta,Lehet, hogy valaki meglépett a kocsijával, de nem énvoltam, jótettemért az lett a fizetség, hogy megvakultam, éskülönben is, hol vannak a tanúk, hadd lássam őket, Ez a vitanem vezet sehová, mondta az orvos felesége, a kocsiodakint van valahol, maguk pedig itt bent, jobb, hamegbékélnek, jusson az eszükbe, hogy itt egy fedél alattfogunk élni, Az biztos, hogy én nem élek egy fedél alattezzel, mondta az első vak, maguk azt csinálnak, amitakarnak, de én átmegyek egy másik terembe, nem szívokegy levegőt egy olyan csirkefogóval, mint ez, aki képes voltarra, hogy meglopjon egy vakot, és még panaszkodikamiatt, hogy miattam vakult meg, hát csak vakuljon is meg,legalább van igazság ezen a földön. Megfogta a táskáját, éscsoszogva, hogy meg ne botoljon, szabad kezéveltapogatózva, kibotorkált az ágyak között húzódó folyosóra,Merre van a többi kórterem, kérdezte, de ha jött is válaszvalakitől, nem hallotta meg, mert hirtelen összevisszahadonászó karok és lábak zuhogtak rá, az autótolvajváltotta be, úgy, ahogy tudta, a fenyegetést, hogy elégtételtvesz bajának okozóján. Egyik fönt, a másik lent, erre-arra

hengeredtek a keskeny padlósávon, neki-nekicsapódva azágyak lábának, miközben a kancsal kisfiún megint úrrá lett arémület, sírva fakadt, és az édesanyját hívta. Az orvosfelesége karon fogta a férjét, mert tudta, hogy egyedül nemtud véget vetni a dulakodásnak, és az ágyak közöttifolyosón odavezette, ahol fújtatva birkózott egymással a kétfeldühödött férfi. Az asszony, miközben a férje kezét isirányította, megragadta a vak férfit, akihez jobban odafért,és együttes erővel nagy nehezen szétválasztották averekedőket. Ostobán viselkednek, kiabált rájuk az orvos,ha az a céljuk, hogy pokollá tegyék itt az életet, csak rajta,jó úton haladnak, de jusson eszükbe, hogy egyedülmagunkra számíthatunk, kívülről semmi segítséget nemkapunk, hallhatták, mit mondtak, Ellopta a kocsimat,siránkozott az első vak, aki jobban megszenvedte averekedést, Hagyja abba, most már teljesen mindegymagának, mondta az orvos felesége, már akkor sem tudtahasználni, amikor ellopták, Igen, de az enyém volt, és ez atolvaj elvitte magával, nem tudom, hová, Az alegvalószínűbb, mondta az orvos, hogy azon a helyen van akocsija, ahol ez az ember megvakult, A doktor úrnak aztánvan gógyi a fejében, az biztos, mondta a tolvaj. Az első vakizgett-mozgott, mintha ki akarna szabadulni a rá kulcsolódókezekből, de erőtlenül, mintha megértette volna, hogy a

kezekből, de erőtlenül, mintha megértette volna, hogy afelháborodása, még ha jogos is, nem adja vissza neki azautóját, és az autója sem adja vissza a szeme világát. De atolvaj megfenyegette, Ha azt hiszed, hogy nem lesz semmibajod, nagyon tévedsz, én elloptam a kocsidat, te megelloptad a látásomat, na most ki a nagyobb tolvaj kettőnkközül, Fejezzék már be, háborgott az orvos, itt mimindannyian vakok vagyunk, nem panaszkodunk és nemvádolunk senkit. Mások baja nekem nem fáj, mondtamegvetően a tolvaj, Ha át akar menni egy másikkórterembe, mondta az orvos az első vaknak, a feleségemmajd elkíséri, jobban tájékozódik, mint én, Megváltoztattamaz elhatározásomat, inkább itt maradok. A tolvaj kigúnyolta,A kisfiú fél egyedül maradni, nehogy megjelenjen neki amumus, tudom én azt jól, Elég volt, kiáltott rá türelmetlenülaz orvos, Dokikám, morgott a tolvaj, nézze csak, mi ittmindannyian egyenlők vagyunk, úgyhogy nekem neparancsolgasson. Nem parancsolgatok magának, csak aztmondtam, hogy hagyja békén ezt az embert, Jól van, jólvan, de jobb, ha nem kezdenek ki velem, mert hamarfelkapom a vizet, nincsen nálam jobb barát, de rosszabbellenség sem. A tolvaj erőszakosan átgázolt mindenen,miközben azt az ágyat kereste, amelyikre leült, belökte alá atáskáját, azután bejelentette, Lefekszem, de olyan hangon,

mintha azt közölné, hogy forduljanak el, mert levetkőzöm. Asötét szemüveges lány azt mondta a kancsal kisfiúnak, Te isbebújsz az ágyba, itt fekszel majd, ezen az oldalon, havalamire szükséged lesz éjszaka, csak szólj nekem, pisilniszeretnék, mondta a kisfiú. Amikor meghallották,mindannyiukban föltámadt a váratlan és sürgető vizelésiinger, akár ezekkel, akár más szavakkal gondoltak rá, Ésmost mi lesz, az első vak bekotorászott az ágy alá, háthavan ott egy bili, de ugyanakkor azt szerette volna, hogy nelegyen, mert szégyellt volna a többiek jelenlétében pisilni,nem láthatták volna, az biztos, de a vizelet csobogásatapintatlan, eltitkolhatatlan, a férfiak még csak élhetnekvalami cselfogással, de a nőknek erre nincsen módjuk, aférfiak ennyiben szerencsésebbek. A tolvaj leült az ágyra, ésazt mondta, Hol a francban lehet ebben a házban brunyálni,Ügyeljen a nyelvére, van egy gyerek is közöttünk, háborgotta sötét szemüveges lány, Kész örömmel, picinyem, de vagytalálsz itt egy félreeső helyet, vagy a kis pártfogoltadmindjárt végigpisálja a lábát. Megszólalt az orvos felesége,Talán odatalálok a mellékhelyiséghez, rémlik, mintha valaholéreztem volna a szagát, Magával megyek, mondta a sötétszemüveges lány, és megfogta a kisfiú kezét, Azt hiszem,jobb, ha mind elmegyünk, jegyezte meg az orvos, ígylegalább tudjuk az utat, ha szükségünk lesz rá, Értelek én

téged, gondolta az autótolvaj, de nem merte hangosanmondani, nem akarod, hogy a feleségednek el kelljen engemkísérnie, valahányszor rám jön a pisálhatnék. Az ebben agondolatban rejlő mögöttes értelemtől futó merevedésetámadt, ami igencsak meglepte, mintha attól, hogymegvakult, meg kellett volna szűnniük vagy mérséklődniükkellett volna a szexuális vágyainak, Jól van, gondolta, végülis nincs veszve semmi, csak jut nekem is valaki, ésábrándozni kezdett, ügyet sem vetve a beszélgetésre. Nemnagyon merülhetett bele, mert az orvos már mondta is,Álljunk sorba, a feleségem megy elöl, és mindenki ráteszi akezét az előtte álló vállára, így nem fenyeget senkit az aveszély, hogy eltéved. Az első vak így szólt, Én ezzel nemmegyek, nyilvánvalóan arra gondolt, aki meglopta.

Keresték is, kerülgették is egymást, így alig tudtak sorbarendeződni az ágyak között húzódó szűk folyosón, annál isinkább, mert az orvos feleségének is úgy kellett tennie,mintha vak volna. Végre összeállt a sor, az orvos feleségemögött ment a sötét szemüveges lány, aki fogta a kancsalkisfiú kezét, utána a tolvaj, alsónadrágban és trikóban,nyomában az orvos, és végül az első vak, akit egyelőre nemfenyegetett semmiféle támadás. Nagyon-nagyon lassanhaladtak előre, mintha nem bíznának abban, aki vezeti őket,szabad kezükkel a levegőben tapogattak, szerettek volna

szabad kezükkel a levegőben tapogattak, szerettek volnamenet közben valami szilárd támaszra lelni, egy falra, egyajtófélfára. A sötét szemüveges lány mögött haladó tolvaj,akit izgalomba hozott a lányból áradó illat meg az iméntimerevedés feltoluló emléke, elhatározta, hogy szabadjáraengedi a kezét, és az egyikkel a lány tarkóját cirógatta ahaja alatt, a másikkal pedig határozottan és minden teketórianélkül megmarkolta a mellét. A lány izgett-mozgott, hogymegszabaduljon az erőszakoskodástól, de a férfi mégjobban markolta. Erre a lány az egyik lábát meglendítettehátrafelé, és rúgott egyet. A cipő sarka, amely hegyes volt,mint egy párbajtőr, beleszaladt a tolvaj meztelen combjánakkellős közepébe, a férfi a meglepetéstől és a fájdalomtólfelüvöltött. Mi történt, kérdezte az orvos felesége, éshátranézett, Megbotlottam, válaszolta a sötét szemüvegeslány, azt hiszem, megsebeztem azt a valakit, aki mögöttemjön. A vér már kibuggyant a tolvaj ujjai között, akinyöszörögve és átkozódva próbálta meg ellepleznierőszakoskodásának következményét, Megsebesültem, eza liba nem látja, hova rakja a lábát, Maga pedig nem látja,hova teszi a kezét, válaszolta nyersen a lány. Az orvosfelesége megértette, mi történt, először mosolygott, denyomban látta, hogy a seb nagyon csúnya, a vér végigfolyt aszegény ördög lábán, s nem volt sem hiperoxidjuk, sem

higanykromátjuk, sem tapaszuk, sem gézük, semfertőtlenítőszerük, egyáltalán semmijük. A sor felbomlott, azorvos megkérdezte, Hol sebesült meg, Itt, Hol az az itt, Alábamon, nem látja, az a liba belém nyomta a cipője sarkát,Megbotlottam, nem vagyok hibás, ismételte a lány, denyomban utána kétségbeesetten kitört, Ez a csirkefogónekiállt markolászni, mit képzel rólam, ki vagyok. Az orvosfelesége közbeszólt, Minél hamarabb ki kell mosni és be kellkötözni a sebet, Hol van itt víz, kérdezte a tolvaj, Akonyhában, a konyhában van víz, de nem kellmindannyiunknak odamenni, a férjem meg én elvisszük odaezt az embert, a többiek várjanak itt, nem maradunk elsoká, Pisilni szeretnék, mondta a kisfiú, Tartsd vissza egykicsit, mindjárt visszajövünk. Az orvos felesége tudta, hogyegyszer jobbra, majd balra kell fordulnia, azután egyenesenvégig kell mennie egy hosszú folyosón, amelyikderékszögben elkanyarodik, és a végén ott a konyha.Néhány perc múlva, mintha eltévedt volna, megállt,visszafordult, azután felkiáltott, Ja, már emlékszem, ésazután már egyenesen a konyhába mentek, nem volt többveszteni való idő, a seb erősen vérzett. Először koszos vízfolyt, várni kellett, amíg kitisztul. Langyos volt és poshadt,mintha bomlásnak indult volna a csövekben, de a sebesültmegkönnyebbülten sóhajtott, amint megérezte a lábán. A

seb nagyon csúnya volt. És most mivel kötjük be a lábát,kérdezte az orvos felesége. Az egyik asztal alatt hevertnéhány mocskos rongy, amit valószínűleg a felmosásnálhasználtak, óriási meggondolatlanság lett volna sebkötözésrefelhasználni őket. Itt, úgy látom, nincs semmi, mondta,miközben úgy tett, mintha erre-arra keresgélne, De nemmaradhatok így, doktor úr, a vérzés nem áll el, kérem,segítsen, és bocsásson meg azért, hogy az előbbtiszteletlenül viselkedtem magával, jajveszékelt a tolvaj,Persze hogy segítünk, éppen azt csináljuk, mondta az orvos,azután pedig, Vegye le a trikóját, nincs más megoldás. Asebesült morgott, hogy szüksége volna rá, de levetette. Azorvos felesége gyorsan hengerré csavarta a trikót,körbetekerte vele a férfi combját, erőteljesen meghúzta, és anadrágtartó meg az ing csücskéből formált huroksegítségével durva bogot kötött rá. Ezeket a mozdulatokategy vak nem egykönnyen tudta volna elvégezni, de azasszony nem akart több időt vesztegetni a színleléssel, márelég volt az is, hogy úgy tett, mintha eltévedt volna. A tolvajfurcsállta a dolgot, mert logikusan az orvosnak kellett volnabekötöznie a lábát, még akkor is, ha csak szemorvos, de aza tudat, hogy ellátták, megvigasztalta, és elfeledtette vele akétségeit, amelyek, ha homályosan is, de egy pillanatraátfutottak a fején. Sántikált, miközben visszatértek oda, ahol

átfutottak a fején. Sántikált, miközben visszatértek oda, ahola többiek voltak, és az orvos felesége azon nyombanészrevette, hogy a kancsal kisfiú nem bírta tovább, ésbepisilt a nadrágjába. Sem az első vak, sem a sötétszemüveges lány nem vette észre, mi történt. A fiúcskalábánál tócsában állt a vizelet, a nadrágja még csöpögött.De mintha mi sem történt volna, az orvos felesége így szólt,Gyerünk, keressük meg a mellékhelyiséget. A vakok azarcuk magasságába emelték a kezüket, keresték egymást,kivéve a sötét szemüveges lányt, aki azonnal kijelentette,hogy nem akar az előtt az arcátlan fráter előtt menni, akimegmarkolászta, végül aztán újra összeállt a sor, a tolvaj ésaz első vak helyet cserélt, az orvos közöttük ment. A tolvajegyre jobban sántított, húzta a lábát. A szorítókötés zavarta,és a seb olyan erővel lüktetett, mintha a szíve helyetváltoztatott volna, és most a seb mélyén dobogna. A sötétszemüveges lány megint megfogta a kisfiú kezét, aki annyiraelhúzódott, amennyire csak tudott, attól tartva, hogy valakiészreveszi a megesett csúfságot, mert az orvos márbeleszimatolt a levegőbe, Itt vizeletszag van, és a felesége isúgy érezte, meg kell erősítenie, Igen, érzek valamit, nemmondhatta, hogy a mellékhelyiségből jön, mert még messzevoltak tőle, és mivel úgy kellett viselkednie, mintha vakvolna, azt sem árulhatta el, hogy a szag a kisfiú nedves

nadrágjából jön.Amikor a mellékhelyiséghez értek, mindannyian, a férfiak

és a nők is egyetértettek abban, hogy a kisfiúnak kellelőször elvégeznie a dolgát, de a férfiak végül mind együttmentek be, nem tettek különbséget sürgető érzés és életkorszerint, a vizelde közös volt, ahogy egy ilyen helyenszokásos, és a vécé úgyszintén. A nők megálltak az ajtóelőtt, úgy mondják, a nők tovább kibírják, de mindennekvan határa, néhány perc múlva az orvos felesége fölvetette,Talán van más illemhely is, de a sötét szemüveges lány aztmondta, Nekem ráér, Nekem is, mondta a másik nő, azutánrövid csönd következett, és utána beszélgetni kezdtek,Hogy vakult meg, Ahogyan a többiek, hirtelen nem láttamsemmit, Otthon volt, Nem, Akkor történt, amikor eljött aférjem rendelőjéből, Majdnem, Mit jelent az, hogymajdnem, Hogy nem pontosan akkor történt, Érzett valamifájdalmat, Fájdalmat nem éreztem, amikor kinyitottam aszemem, vak voltam, Én nem, Mi nem, Nem volt csukva aszemem, abban a pillanatban vakultam meg, amikor a férjembeszállt a mentőautóba, Szerencséje volt, Kinek, Aférjének, mert így együtt lehetnek, Akkor nekem isszerencsém volt, Hát igen, Maga férjnél van, Nem, nemvagyok, és azt hiszem, hogy mostantól fogva nem is fognakaz emberek megházasodni, De ez a vakság annyira

rendellenes, annyira más, mint amit a tudomány ismer, hogynem tarthat örökké, És ha így maradunk életünk végéig, Mi,Mindenki, Szörnyű volna egy csak vakokból álló világ, Nemis akarok gondolni rá.

A kancsal kisfiú jött ki először az illemhelyről, nem iskellett bemennie. A nadrágját térdig feltekerte, levette azokniját. Azt mondta, már itt is vagyok, a sötét szemüvegeslány azonnal kinyújtotta a kezét a hang irányába, sem azelső, sem a második próbálkozása nem járt sikerrel, csakharmadszorra találta meg a fiú tétova kezét. Rövid idő múlvamegjelent az orvos, és csaknem a nyomában az első vak,egyikük megkérdezte, Hol vannak, az orvos felesége mármegfogta a férje egyik karját, a másik karját megérintette,majd megmarkolta a sötét szemüveges lány. Az első vaknéhány másodpercig senkibe sem kapaszkodhatott bele,azután valaki rátette a vállára a kezét. Mind megvagyunk,kérdezte az orvos felesége, Az, akinek baj van a lábával,bent van, mert más szükségét is elvégzi, mondta a férje.Akkor a sötét szemüveges lány megszólalt, Talán akad másillemhely is, lassan nem bírom tovább, bocsássanak meg,Keressünk egyet, mondta az orvos felesége, és egymáskezét fogva elindultak. Mintegy tíz perc múlva tértek vissza,találtak egy vizsgálót, amelyhez tartozott egy mellékhelyiségis. A tolvaj már kijött az illemhelyről, arra panaszkodott,

is. A tolvaj már kijött az illemhelyről, arra panaszkodott,hogy fázik, és hogy fáj a lába. Ugyanúgy sorakoztak fölegymás után, ahogy jöttek, azután kevesebb üggyel-bajjal,és főleg baleset nélkül visszajutottak a kórterembe. Azorvos felesége feltűnés nélkül addig ügyeskedett, amígmindenki rátalált arra az ágyra, amelyet elfoglalt. Mielőttbeléptek volna a kórterembe, megemlítette, mintha valamiegészen természetes dologról volna szó, hogy mindenki úgytalálhatja meg legkönnyebben a helyét, ha az ajtótólkiindulva számolja az ágyakat, A miénk a jobb oldalon a kétutolsó, a tizenkilences és a húszas. A tolvaj ment előszörvégig az ágyak között húzódó folyosón. Csaknem teljesenmeztelen volt, rázta a hideg, pihentetni akarta fájós lábát, ezelegendő ok volt arra, hogy ő menjen be elsőként. Agytólágyig araszolt, végigtapogatta a padlót a táskája után, ésamikor megtalálta, hangosan mondta, Itt van, azutánhozzátette, Tizennégyes, Melyik oldal, kérdezte az orvosfelesége, Bal, felelte, megint valami tétova csodálkozással,mintha az asszonynak ezt kérdezés nélkül is tudnia kellene.Az első vak volt a következő. Tudta, hogy az ő ágya atolvaj ágyától számolva a második, ugyanazon az oldalon.Már nem félt attól, hogy ott aludjon a közelében, amiótaolyan nyomorúságos állapotban volt a lába, a jajgatásábólés sóhajtozásából ítélve mozdulni is alig tudott. Amikor

megérkezett, azt mondta, Tizenhat, bal oldal, és ruhástullefeküdt. Akkor a sötét szemüveges lány halkan azt kérte,Segítsenek, hogy ott lehessünk a maguk közelében,szemben, a másik oldalon, ott jó helyünk lesz. Négyenegyütt mentek, és gyorsan elrendeztek mindent. Néhányperc múlva a kancsal kisfiú megszólalt, Éhes vagyok, a sötétszemüveges lány odasúgta neki, Holnap, majd holnapeszünk, most aludj. Azután kinyitotta a kézitáskáját,megkereste a kis üveget, amelyet a gyógyszertárbanvásárolt. Levette a szemüvegét, hátrahajtotta a fejét, és aszemét tágra nyitva, egyik kezével irányítva a másikatbelecsepegtette a szemcseppeket. No nem mindegyik csepphullott a szemébe, de a kötőhártya-gyulladása, ha ilyen jólkezeli, hamarosan meg fog gyógyulni.

KI KELL NYITNOM a szemem, gondolta az orvosfelesége. Mikor éjszaka néhányszor felébredt, csukottszemhéján keresztül érzékelte a kórtermet megvilágítólámpák sápatag fényét, most azonban az volt a benyomása,hogy valami megváltozott, másféle világosság áradt szét, ezlehetett a kora hajnali derengés, és lehetett a szemételárasztó tejtenger is. Azt mondta magában, hogy elszámoltízig, és amint végzett, kinyitja a szemét, kétszer mondta,kétszer elszámolt, kétszer nem nyitotta ki. Hallotta, hogy aférje mélyen szuszog a szomszéd ágyon, hogy valaki horkol,vajon mi lehet annak az illetőnek a lábával, kérdeztemagában, de tudta, hogy most nem valóságos szánalomtámadt föl benne, csak úgy akart tenni, mintha más miattaggódna, mert nem akarta kinyitni a szemét. De a szeme egypillanattal később magától kinyílt, az elhatározásátólfüggetlenedve. Az ablakokon át, amelyek a fal közepe tájánkezdődtek és a mennyezettől egy tenyérnyire végződtek, avirradat tompa, kékes fénye áradt befelé. Nem vagyok vak,mormolta, és nyomban ijedten felült az ágyon, meghallhattaa sötét szemüveges lány, aki a vele szemben levő vaságyatfoglalta el. Aludt. A mellette levő, falhoz tolt ágyon ott aludta kisfiú, Úgy tett, ahogy én, gondolta az orvos felesége,átengedte neki a védettebb helyet, nagyon gyönge fal lenne

belőlünk, csak egy kő az út közepén, amelyen csakremélhetjük, hogy megbotlik az ellenség, ellenség, miféleellenség, itt senki nem fog megtámadni bennünket,rabolhattunk, gyilkolhattunk volna odakint, és senki semjönne el ide, hogy letartóztasson, az, aki ellopta a kocsit,még soha nem lehetett ennyire biztos a szabadságában,olyan messzire kerültünk a világtól, hogy nemsokára talánazt sem fogjuk tudni, kik vagyunk, sőt még a nevünk sem jutaz eszünkbe, ha meg kell mondanunk, és minek is, minek iskellenének nekünk a nevek, egy kutya sem arról a névrőlismeri fel a másik kutyát, vagy azzal a névvel ismerteti megmagát vele, amelyet ráragasztottak, a szagáról azonosítja őtés a szagával azonosítja magát, mi itt olyanok vagyunk, mintegy másféle kutyafaj, az ugatásunkról, a beszédünkrőlismerjük fel egymást, a többi, az arcvonások, a szem, a bőr,a haj színe nem számít, olyan, mintha nem is létezne, énugyan látok, de vajon meddig. A fény egy kicsitmegváltozott, az éjszaka nem jöhetett vissza, biztosan felhőkborították be az eget, késik a reggel. A tolvaj ágya felőlnyögés hallatszott, lehet, hogy a seb elfertőződött, gondoltaaz orvos felesége, de nincs semmink, amivel kezelhetnénk,semmiféle ellenszerünk, ilyen körülmények között alegkisebb baleset tragédiához vezethet, valószínűleg éppenarra várnak, hogy egymás után elpusztuljunk, ha elhull a

arra várnak, hogy egymás után elpusztuljunk, ha elhull ajószág, vége a dögvésznek. Az orvos felesége fölkelt azágyból, a férje fölé hajolt, föl akarta kelteni, de nem voltszíve kiragadni az álomból és ráébreszteni, hogy még mindigvak. Mezítláb, lábujjhegyen járva odament a tolvaj ágyához.A férfi szeme nyitva volt, egy pontra meredt. Hogy érzimagát, suttogta az orvos felesége. A tolvaj a hang irányábafordította a fejét, azt mondta, Rosszul, a lábam nagyon fáj,az asszony már-már így szólt, Hadd nézzem, de még időbenelhallgatott, micsoda meggondolatlanság, a férfi nemtudatosította magában, hogy ott csak vakok vannak, ésgondolkodás nélkül cselekedett, ahogy néhány órávalkorábban tette volna, ha egy orvos azt mondja, Mutassacsak, fölemelte a takarót. Ha valaki számíthatott a szemére,még abban a félhomályban is láthatta a véráztatta matracot,a feketén tátongó sebet, amelynek megduzzadtak a szélei. Akötés kibomlott. Az orvos felesége gondosan visszasimítottaa takarót, azután könnyed, gyors mozdulattal végighúztakezét a férfi homlokán. A bőr száraz és forró volt. A fénymegint megváltozott, a felhők tovaszálltak. Az orvosfelesége visszament az ágyához, de már nem feküdt le.Nézte a férjét, aki álmában suttogott, a többiek szürketakaró alatt kirajzolódó körvonalait, a mocskos falakat, azüres ágyakat, és derűs nyugalommal azt kívánta, hogy vak

legyen ő is, átlépjen a dolgok látható külső felületén,behatoljon a mélyükbe, fénylő és megváltoztathatatlanvakságukba.

A kórterembe, valószínűleg az épület két homlokzatiszárnyát elválasztó előcsarnokból, hirtelen durva hangokáradata tört be, Kifelé, kifelé, Gyerünk, Tűnjetek el, Itt nemmaradhattok, Engedelmeskedjetek a parancsnak. Ahangzavar erősödött, csökkent, egy ajtó hangos dörrenésselbecsapódott, azután csak keservesen elcsukló sírást lehetetthallani, botladozó lábak összetéveszthetetlen zörejét. Akórteremben mindenki ébren volt. Fejüket a bejárat feléfordították, nem kellett látniuk ahhoz, hogy tudják, akikmindjárt belépnek, vakok. Az orvos felesége fölállt,elképzelte, hogy segít a frissen érkezetteknek, mond nekikegy jó szót, odavezeti a vaságyakhoz, irányítgatja őket,Jegyezze meg, ez balról a hetedik, ez jobbról a negyedik,nehogy eltévedjen, igen, hatan vagyunk itt, tegnap jöttünk,mi voltunk az elsők, a nevek, mit számítanak a nevek, van ittvalaki, aki, azt hiszem, lopott, egy másik, akit megloptak,van egy titokzatos, sötét szemüveges lány, akiszemcseppeket csöpögtet a szemébe, hogy kezelje akötőhártya-gyulladását, tudomásom szerint, pedig vak, éssötét szemüveget visel, meg a férjem, aki szemorvos, és alány ott volt a rendelőjében, igen, a férjem is itt van,

mindenkit elért a baj, igaz is, itt van még a kancsal kisfiú. Demeg sem mozdult, csak annyit mondott a férjének, Jönnek.Az orvos fölkelt az ágyból, a felesége segített neki anadrágját fölvenni, semmi jelentősége nem volt, nem láttasenki, ebben a pillanatban léptek be a vakok, öten voltak,három férfi és két nő. Az orvos fennhangon így szólt,Nyugalom, nem kell sietni, mi hatan vagyunk, maguk hányanvannak, jut hely mindenkinek. Nem tudták, hányan vannak,az biztos, hogy egymáshoz értek, talán neki is mentekegymásnak, amikor átlökdöstek őket az épület balszárnyából ebbe, de nem tudták, hányan jöttek. Nem voltnáluk csomag. Amikor az odaát lévő kórteremben vakonébredtek fel, és elkezdtek emiatt panaszkodni, a többieknyomban, tétovázás nélkül kiűzték őket, még arra semhagytak időt, hogy legalább a velük lévő családtagjuktólvagy barátjuktól elbúcsúzzanak. Az orvos felesége aztmondta, A legjobb volna, ha sorszám szerint mindenkielmondaná, kicsoda. A vakok tétován álltak egy helyben,valakinek el kellett kezdenie, két férfi egyszerre szólalt meg,s ahogy mindig megtörténik, mind a ketten elhallgattak, aharmadik kezdett bele, Egy, szünetet tartott, mintha a nevétakarná mondani, de azután így folytatta, Rendőr vagyok, ésaz orvos feleségének átfutott a fején, Nem mondta meg,hogy hívják, ő is tudja, hogy ennek itt nincs jelentősége.

hogy hívják, ő is tudja, hogy ennek itt nincs jelentősége.Már egy másik valakin volt a sor, Kettő, és követte az előzőpéldáját, Taxisofőr vagyok. A harmadik férfi azt mondta,Három, patikussegéd vagyok. Azután egy nő jött, Négy,szállodai szobalány vagyok, és az utolsó, Öt, hivatalnokvagyok. A feleségem, a feleségem az, kiáltott az első vak,merre vagy, mondd meg, merre vagy, Itt vagyok, itt, mondtasírva az asszony, imbolyogva, tágra nyílt szemmel ment azágyak között húzódó folyosón, két keze viaskodott atejfehér tengerrel, amely betöltötte a szemét. A férfibiztosabb léptekkel haladt felé, Hol vagy, hol vagy,mormolta, mintha imádkozna. Az egyik kéz rátalált amásikra, a következő pillanatban összeölelkeztek, egy testtéforrtak össze, egyik csók kereste a másikat, néha elveszett alevegőben, mert nem talált rá a másik arcára, szemére,szájára. Az orvos felesége szorosan átölelte a férjét,zokogott, mintha ő is most talált volna rá, de azt mondta,Milyen szerencsétlenek vagyunk, milyen végzetesenszerencsétlenek. Akkor felhangzott a kancsal kisfiú hangja,aki azt kérdezte, Itt van az én anyukám is. A sötétszemüveges lány az ágyán ülve mormolta, Itt lesz, ne aggódj,ő is itt lesz.

Itt mindenkinek az a hely az igazi otthona, ahol alszik,ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a frissen érkezettek

első gondja az volt, hogy ágyat válasszanak maguknak,ahogyan a másik kórteremben is tették, amikor még láttak aszemükkel. Az első vak feleségénél nem volt kétséges,magától értetődően és természetesen a férje mellett volt ahelye, a tizenhetes ágyon, üresen hagyva, mint valami senkiföldjét, a tizennyolcas ágyat, amely elválasztotta őket a sötétszemüveges lánytól. Az sem meglepő, hogy mindannyiankeresték, hogyan lehetnének a lehető legközelebbegymáshoz, sok összefüggés is megmutatkozik, van, amirőlmár tudunk, van, amire éppen most derül fény, például apatikussegéd adta el a szemcseppeket a sötét szemüvegeslánynak, a taxisofőr kocsiján ment az első vak az orvoshoz,az a férfi, aki azt mondta, rendőr, talált rá a vak tolvajra,amikor az úgy sírt, mint egy elveszett gyermek, és ami aszállodai szobalányt illeti, ő ment be először abba aszobába, ahol a sötét szemüveges lány kiáltozni kezdett.Mindazonáltal biztos, hogy ezek közül az összefüggésekközül nem mindegyik lesz nyilvánvaló és közismert, vagy azalkalom hiánya miatt, vagy mert egyszerűen senki nemgondol a lehetőségére, vagy egyszerűen az érzékenység és atapintat okán. A szállodai szobalány valószínűleg nem isgondol arra, hogy itt van az a nő, akit meztelenül látott, apatikussegédről tudni való, hogy más olyan vevőt iskiszolgált, aki sötét szemüveget viselt és szemcseppet

vásárolt, a rendőrnek senki nem fogja meggondolatlanulbejelenteni, hogy van itt egy illető, aki ellopott egy autót, asofőr megesküdne rá, hogy az utóbbi napokban egyetlenegyvakot sem szállított a taxiján. Természetesen az első vakmár suttogva elmesélte a feleségének, hogy az elkülönítettekközött van az a gazember is, aki elvitte a kocsijukat,Képzeld, micsoda véletlen egybeesés, de mivel közbenmegtudta, hogy a szegény ördög combján lévő seb állapotarosszabbodott, volt benne annyi nagylelkűség, hogyhozzátette, Elég büntetés az neki. Az asszony pedig, nagybánatában, hogy megvakult, és nagy örömében, hogy meginta férje mellett lehet, mert az öröm és a bánat jól megféregymás mellett, nem úgy, mint a víz és az olaj, már nem isemlékezett arra, amit két nappal korábban mondott,nevezetesen, hogy egy évet adna az életéből, ha ez agazfickó is, ezt a szót használta, megvakulna. És ha afelháborodás halvány árnyéka még rá is vetült a lelkére,bizonyosan szertefoszlott, amikor a sebesült szívszaggatóanfeljajdult. Doktor úr, doktor úr, az egekre kérem, segítsen.Az orvos a felesége segítségével finoman megtapintotta asebszéleket, semmi mást nem tehetett, még megmosni semvolt érdemes, a fertőzést ugyanúgy okozhatta a mélyenbehatoló cipősarok, amely közvetlenül érintkezett az utca ésaz itteni, benti padlózat porával, mint abban a poshadt,

az itteni, benti padlózat porával, mint abban a poshadt,áporodott vízben lévő kórokozók, amely az elöregedett ésrossz állapotban lévő csőrendszerből folyt. A sötétszemüveges lány, aki a jajgatást hallva fölállt, az ágyakatszámolva lassan közeledett. Előrehajolt, kinyújtotta a kezét,amellyel súrolta az orvos feleségének arcát, azután nemtudni, hogyan, elérte a sebesült tűzforró kezét, és bűnbánóanazt mondta, Bocsásson meg nekem, hibás vagyok, mertnem kellett volna azt tennem, amit tettem, Hagyja, felelte aférfi, ez az élethez tartozik, én is olyat tettem, amit nemkellett volna.

Az utolsó szavakat szinte elnyomta a hangszóró durvahangja, Figyelem, figyelem, közöljük, hogy a bejáratnálelhelyeztük az élelmet, valamint a tisztálkodási éstakarítószereket, először a vakok mennek értük, afertőzöttek szárnyát tájékoztatni fogjuk arról, mikor kerülrájuk a sor, figyelem, figyelem, az élelmet elhelyeztük abejáratnál, először a vakok mennek érte, a vakok mennekelőször. A láztól zavartan, a sebesült nem fogta fölvalamennyi szó értelmét, úgy gondolta, hogy aztparancsolták, menjenek ki, véget ért az elzárás, ésmegmozdult, hogy felkeljen, de az orvos feleségevisszafogta, Hová igyekszik, Nem hallotta, kérdezte a férfi,azt mondták, hogy a vakok menjenek ki, Igen, de az

ennivalóért kell kimenni. A sebesült csüggedten csak annyitmondott, Ja, és megint érezte, hogy a fájdalom belemar ahúsába. Az orvos így szólt, Maradjanak itt, kimegyek,Veled megyek, mondta a felesége. Amikor már kifelémentek a kórteremből, az egyik, azok közül, akik a másikszárnyból jöttek át, megkérdezte, Ez kicsoda, az első vakválaszolt, Orvos, szemorvos, Ennél jobbat én még azéletben nem hallottam, mondta a sofőr, jól kikaptukmagunknak az egyetlen olyan orvost, akinek semmi hasznátnem vehetjük, Jól kikaptunk magunknak egy olyan sofőrt is,aki sehová nem visz el bennünket, vágott vissza gúnyosan asötét szemüveges lány.

Az ennivalóval megrakott láda az előcsarnokban volt. Azorvos megkérte a feleségét, Vezess oda a bejárati ajtóhoz,Miért, Megmondom nekik, hogy az egyikünknek súlyosfertőzése van, és nincs semmi gyógyszerünk, Emlékezz afigyelmeztetésre, Igen, de talán egy konkrét esetben, Nemhiszem, Én sem, de kötelességünk megpróbálni. Kint, alépcsőfeljáró tetején a nappali fény szinte mellbe vágta azasszonyt, pedig nem is volt túlságosan erős, az égen sötétfelhők kergették egymást, esőre állt, Milyen rövid idő alattelszoktam a világosságtól, gondolta. Egy katona márisodakiáltott nekik a kaputól, Megállni, azonnal menjenekvissza, parancsot kaptam arra, hogy lőjek, és ugyanazon a

hangon, miközben rájuk fogta a fegyverét, őrmester úr, ezekaz illetők ki akarnak jönni, Nem akarunk kimenni, tiltakozottaz orvos, Azt tanácsolom, hogy ne is akarjanak, mondta azőrmester, miközben közelebb ment, és a kapu rácsai mögöttföltűnve megkérdezte, Mi van, Egyikünk megsebezte alábát, és a seb elfertőződött, haladéktalanul szükségünk vanantibiotikumra és más gyógyszerekre, Igen egyértelműparancsot kaptam, ki nem jöhet senki, és befelé csakennivaló mehet, Ha a fertőzés súlyosbodik, ami egészenbizonyos, az eset rövid időn belül végzetessé válhat, Ez nemtartozik rám, Akkor közölje a feletteseivel, Figyeljen ide,vaksikám, mindjárt én közlök magával valamit, vagy magameg ez a nő most azonnal visszamennek oda, ahonnanjöttek, vagy belelövetek magukba, Gyerünk, mondta azasszony, itt nincs mit csinálni, ők nem hibásak, rettenetesenfélnek, és engedelmeskednek a parancsnak. Nem tudomelhinni, hogy mindez megtörténhet, ellentétes az emberiességösszes szabályával, Jobb, ha elhiszed, mert még soha nemkerültél szembe ennél nyilvánvalóbb igazsággal, Még mindigott vannak, üvöltötte az őrmester, háromig számolok, és haháromra nem tűnnek el a szemem elől, az biztos, hogy többénem mennek be, eeegy, kettőőő, hááárom, na, így kellezekkel beszélni, és a katonákhoz fordulva, Még ha atestvéremről lenne is szó, de nem fejtette ki, kire gondolt,

testvéremről lenne is szó, de nem fejtette ki, kire gondolt,arra az emberre-e, aki a gyógyszert kérte, vagy pedig arra,akinek elfertőződött a lába. Odabent a sebesültmegkérdezte, hogy küldenek-e be orvosságot, Honnantudja, hogy orvosságot kértem, kérdezte az orvos,Sejtettem, mivelhogy orvos, Nagyon sajnálom, Ez aztjelenti, hogy nem jön gyógyszer, Azt, Hát igen.

Az ennivalót pontosan öt személyre porciózták ki.Üveges tejet adtak és kétszersültet, de aki kiporciózta azadagokat, elfeledkezett a pohárról, tányér és evőeszköz semvolt, talán majd az ebédre érkező ennivalóval együttkapnak. Az orvos felesége inni adott a sebesültnek, de azkihányta. A sofőr háborgott, hogy nem szereti a tejet, tudniszerette volna, nincs-e kávé. Miután ettek, volt, akivisszafeküdt, az első vak elvitte a feleségét, hogymegismerje a körülményeket, egyedül ők mentek ki akórteremből. A patikussegéd engedélyt kért a doktor úrtól,hogy beszélhessen vele, szerette volna, ha a doktor úrmegmondja neki, van-e valami határozott elképzelése abetegségről, Nem hiszem, hogy a szó szoros értelmébenbetegségnek lehetne nevezni, kezdte a magyarázatot azorvos, és utána nagyon leegyszerűsítve összefoglaltamindazt, amit a könyvekben talált, mielőtt megvakult.Néhány ággyal odébb a sofőr figyelmesen fülelt, és amikor

az orvos befejezte a beszámolóját, átszólt, Lefogadom,hogy eldugultak a csövek, amik a szemtől az agyvelőigvezetnek, Vadbarom, morogta felháborodottan apatikussegéd, Ki tudja, az orvos akaratlanul iselmosolyodott, valójában a szem nem más, mint egy lencse,egyfajta objektív, és igazából az agy lát, úgy, ahogyan afilmen megjelenik a kép, és ha a csövek eldugultak, ahogyaz úr mondta, Akárcsak egy porlasztóban, ha a benzin nemmegy át rajta, a motor nem működik, az autó nem indul el,Látja, milyen egyszerű, mondta az orvos a patikussegédnek.És mit gondol a doktor úr, mennyi ideig leszünk még itt,kérdezte a szállodai szobalány, Addig mindenképpen, amígnem látunk, És ez mennyi ideig fog tartani, Őszintén szólva,nem hiszem, hogy ezt valaki tudná, El fog múlni, vagy örökreígy marad, Bárcsak tudnám. A szobalány felsóhajtott, ésrövid idő múlva megszólalt, Jó lenne tudni, mi történt azzal alánnyal, Milyen lánnyal, kérdezte a patikussegéd, Azzal alánnyal a szállodában, teljesen elképedtem, amikormegláttam a szoba közepén, olyan meztelenül, ahogy avilágra jött, csak egy sötét szemüveg volt rajta, és aztkiabálta, hogy megvakult, egész biztosan ő ragasztotta rám avakságot. Az orvos felesége odapillantott, látta, hogy a lánylassan, óvatos mozdulatokkal leveszi a szemüvegét, ésbecsúsztatja a párnája alá, miközben megkérdezi a kancsal

kisfiútól, Kérsz még egy kétszersültet. Amióta ide behozták,az orvos felesége először érezte úgy, mintha egy mikroszkópmögött ülve figyelné olyan lények viselkedését, amelyek mégcsak nem is sejthetik a jelenlétét, és ezt különösenméltatlannak és illetlennek érezte. Nincs jogom ahhoz, hogylássam őket, ha ők nem láthatnak engem, gondolta. A lányreszkető kézzel cseppentett magának a szemcseppekből.Így legalább mondhatja azt, hogy nem a könny csorog aszeméből.

Amikor néhány órával később a hangosanbeszélőbejelentette, hogy mehetnek az ebédre hozott ennivalóért, azelső vak és a sofőr önként jelentkezett erre a feladatra,amelyhez igazából nem volt szükség a látásra, elegendő volta tapintás is. A dobozok messze voltak az előcsarnokot afolyosóval összekötő ajtótól, s ahhoz, hogy megtaláljákőket, négykézláb kellett menniük, egyik karjukkal magukelőtt kaszáltak a földön, miközben a másik karjuk harmadiklábként szolgált, és csak azért nem jelentett számukranehézséget a kórterembe való visszatérés, mert az orvosfeleségének az az ötlete támadt, amelyet azután,előhozakodva a saját tapasztalataival, körültekintőenmegindokolt, hogy egy ágytakarót hasogassanak szét, éskészítsenek belőle valami kötélfélét, amelynek egyik végétegyszer s mindenkorra erősítsék a kórterem ajtógombjához,

egyszer s mindenkorra erősítsék a kórterem ajtógombjához,a másik végét pedig mindig annak a bokájához kössék, akikimegy az ennivalóért. A két férfi kiment, volt tányér ésevőeszköz, de az ennivaló továbbra is csak öt embernekjött, a legvalószínűbb az volt, hogy az őrmester, aki azőrszolgálatot vezette, nem tudta, hogy újabb hat vak kerültát hozzájuk, mivel a kapun kívülről, még ha figyelemmelkísérik is, hogy mi történik a főkapun belül, az előcsarnokfélhomályában csak véletlenül vehetik észre az egyikszárnyból a másikba átmenő embereket. A sofőrvállalkozott arra, hogy elmegy, és szól a hiányzó ennivalómiatt, egyedül ment, nem akarta, hogy bárki is elkísérje,Nem öten vagyunk, hanem tizenegyen, kiáltotta oda akatonáknak, és átellenből maga az őrmester válaszolt, Neaggódjanak, lesznek még sokkal többen is, olyan hangsúllyalmondta, hogy a sofőr azt is hihette, valami alpáriszellemeskedést hall, azt is hitte, ha meggondoljuk, hogy mitmondott a kórterembe visszatérve: Olyan volt, minthaszórakozna velem. Szétosztották az ennivalót, öt adagotosztottak el tíz felé, mert a sebesült továbbra sem akart enni,csak vizet kért, nedvesítsék meg vele a száját, legyenekolyan jók. A bőre izzott. Mivel nem bírta hosszabb ideigelviselni a sebet súroló és ránehezedő takarót, olykor-olykor felhajtotta a lábáról, de a kórterem hideg levegője

miatt kénytelen volt újra betakarózni, ezzel töltötte mindenidejét. Szabályos időközönként valamiféle elfúlónekirugaszkodással felnyögött, mintha az állandósult, kínzófájdalom hirtelen fölerősödött volna, mielőtt mégmegzabolázhatta és visszaszoríthatta volna az elviselhetőséghatárai közé.

A délután közepe táján még három olyan vak jött, akiketkiűztek a másik szárnyból. Egyikük az asszisztensnő volt arendelőből, akit az orvos felesége rögtön felismert, a másikkettő, a sors rendelése folytán, az a férfi, aki a sötétszemüveges lánnyal együtt volt a szállodában meg az a durvarendőr, aki hazavitte. Csak annyi idejük volt, hogyodamenjenek az ágyakhoz, és találomra mindegyikük leüljönegyre, az asszisztensnő kétségbeesetten zokogott, a két férfihallgatott, mintha még most sem tudnák felfogni, ami velüktörtént. Kintről máris fejvesztett kiáltozás, üvöltőparancsszavak, éktelen lárma hallatszott. A kórterembenlévő vakok valamennyien az ajtó felé fordították az arcukat,vártak. Nem láttak semmit, de tudták, hogy mi fog történni akövetkező percekben. Az orvos felesége, aki a férje mellettült az ágyon, halkan így szólt, Várható volt, elkezdődik apokol, amit ígértek. A férfi megszorította a kezét, ésodasúgta, Ne menj el innen, mostantól fogva semmit semtehetsz. A kiabálás elcsitult, bizonytalan zajok hallatszottak

az előcsarnokból, a csapatostul érkező vakok lökdösődtek,benyomakodtak az ajtónyílásokba, volt, aki megzavarodott,és valamelyik másik kórteremben kötött ki, de a legtöbbenbotladozva, egymásba csimpaszkodva vagy magányosannekilódulva, fuldoklók módjára, a kezükkel kétségbeesettenkalimpálva berobbantak az örvénylő kórterembe, minthakívülről egy úthenger lökte volna befelé őket. Néhányanelestek, ezeken keresztültapostak. A vakokösszepréselődtek az ágyak közötti szűk folyosón, majdlassanként kiáradtak az ágyakat elválasztó közökbe, ahol,mint viharban a kikötőt végre elérő hajók, birtokba vettéksaját, külön kikötőhelyüket, az ágyat, és ágáltak, hogytöbben már nem férnek el, a később érkezők keressenekmásutt helyet maguknak. A terem végéből az orvos aztkiabálta, hogy van több kórterem is, de az a néhány ember,akinek nem jutott ágy, félt attól, hogy eltéved a termek, afolyosók, bezárt ajtók és az utolsó pillanatban megnyílólépcsőtorkolatok feltételezett útvesztőjében. Végülmegértették, hogy nem maradhatnak ott, és üggyel-bajjalmegindulva az ajtó felé, amelyen át bejöttek, nekivágtak azismeretlennek. A második, az ötös csoportban érkezővakok, utolsó és még biztos menedéket keresve maguknak,elfoglalták azokat a vaságyakat, amelyek közöttük és azelső csoport tagjai között üresen álltak. Csak a sebesült

első csoport tagjai között üresen álltak. Csak a sebesültmaradt elszigetelve, védtelenül a bal oldali tizennégyeságyon.

Negyed óra múlva, egy-egy feltörő zokogást,panaszszót, a rendezkedés visszafogott neszezésétleszámítva, ha a békesség nem is, de legalább a nyugalomvisszatért a kórterembe. Már minden vaságynak akadtgazdája. A délután a végéhez közeledett, a pislákoló lámpákfénye mintha fölerősödött volna. Egyszer csak megszólalt ahangosanbeszélő rideg hangja. Ahogyan az első napbejelentették, megismételték a kórtermek működésévelkapcsolatos utasításokat és azokat a szabályokat,amelyeket az elkülönítetteknek be kell tartaniuk, A kormánysajnálja, hogy kénytelen volt határozottan végrehajtani azt,amit jogának és kötelességének tart, minden eszközzelmegvédeni a lakosságot ebben a jelenlegi válságoshelyzetben, és így tovább, és így tovább. Amikor a hangelhallgatott, kórusban hangzott fel a felháborodott tiltakozás,Be vagyunk zárva, Itt fogunk meghalni valamennyien, Nincsigazság, Hol vannak az orvosok, akiket ígértek, ez újdonságvolt, a hatóságok orvosokat, ápolást, talán teljes gyógyulástis ígértek. Az orvos nem mondta, hogy ha orvosra vanszükségük, akkor forduljanak hozzá. Nem is fogja többémondani. Egy orvosnak nem elég, ha keze van, egy orvos

gyógyhatású anyagokkal, főzetekkel,gyógyszerkészítményekkel, különböző anyagokvegyületeivel gyógyít, és itt ennek nyoma sincsen, sőtremény sincs arra, hogy meg lehessen szerezni őket.Ráadásul nem is látott, hogy legalább észrevehessen egysápadt arcot, s megfigyelhessen egy, a periferikus keringésirendszer által kiváltott bőrpírt, nemegyszer nincs is szükségbehatóbb vizsgálatra, mert ezek a külső jelek fölérnek egyteljes kórtörténettel, vagy a nyálkahártyák és a pigmentekelszíneződését, amely nagy valószínűséggel segít a bajmeghatározásában, Ez akár halálos is lehet. Mivel aszomszédos ágyakat mind elfoglalták, a felesége már nemtudta elmondani neki, hogy mi történt, de érzékelte a súlyos,feszült légkört, egy kíméletlen nézeteltérés közelségét, amelyaz utolsó vakok megérkezésével bármikor kirobbanhat. Úgyérezte, hogy még a kórterem levegője is megsűrűsödött,súlyos és lassú szagok keveredtek váratlan émelyítőlégáramlatokkal, Mi lesz itt egy hét múlva, kérdeztemagában, és félt elképzelni, hogy egy hét múlva még mindigbe lesznek ide zárva, Tételezzük föl, hogy nem leszfennakadás az élelemellátásban, de egyáltalán nem biztos,hogy nem lesz, mert kételkedem abban, hogy a kint lévőemberek minden pillanatban tudják, hogy hányan vagyunkitt, az a kérdés, hogy miképpen oldódnak meg a higiénés

problémák, nemcsak arról van szó, hogyan fogunkmosakodni, néhány napos vakokként, segítség nélkül, hogya zuhanyok működnek-e majd és mennyi ideig, hanemminden egyébről is, arról, amit kiválasztunk magunkból,csak duguljon el egy, egyetlenegy vécé, és ebből azegészből egy nagy ürítőgödör lesz. Kezével megdörzsölte azarcát, érezte a háromnapos durva szakállat. Jobb így,remélem, nem jut eszükbe az a szerencsétlen ötlet, hogyzsilettpengét vagy ollót küldjenek nekünk. A táskájában voltminden, ami a borotválkozáshoz kellett, de tudta, hogyhelytelen volna megborotválkoznia, És hol, hol, itt, akórteremben, mindenki között nem, a feleségemvalószínűleg meg tudna borotválni, de a többiek hamarosanészrevennék és különösnek tartanák, hogy valaki képes eztmegcsinálni, és ott bent, a zuhanyozóban meg az akavarodás, Istenem, milyen nagy szükség is van aszemünkre, hogy lássunk, lássunk, ha többet nem is, csaknéhány homályos árnyékot, a tükör elé állva egy elmosódósötét foltot, és elmondhassuk, Ez itt az én arcom, a fényestükörképhez semmi közöm nincsen.

A tiltakozás lassanként elült, és megjelent valaki az egyikszomszédos kórteremből, hogy megkérdezze, maradt-evalami ennivaló, a taxisofőr azt válaszolta neki, Egy morzsasem, és a patikussegéd, hogy egy kis jóindulatot mutasson,

sem, és a patikussegéd, hogy egy kis jóindulatot mutasson,enyhítette valamicskét a teljes tagadást, Lehet, hogy mégjön. Nem jött. Leszállt az éjszaka. Kívülről sem ennivaló,sem beszéd. A szomszédos kórteremből kiabáláshallatszott, azután csönd lett, ha valaki sírt is, halkansírhatott, a hangja nem szűrődött át a falakon. Az orvosfelesége elment megnézni a sebesültet, Én vagyok, mondtaneki, és óvatosan fölemelte a takarót. A lába ijesztőennézett ki, combtól lefelé egyformára dagadt fel, a seb pedig,egy fekete kör, amelyet lila, véres foltok tarkítottak, jócskánkiterjedt, mintha a húst befelé cibálták volna. Egyszerrebűzös és édeskés szag áradt belőle. Hogy érzi magát,kérdezte tőle az orvos felesége. Köszönöm, hogy idejött,Mondja meg, hogy érzi magát, Rosszul, Vannak fájdalmai,Igen is meg nem is, Mondja el részletesebben, Fáj, és mégisolyan, mintha a lábam nem volna az enyém, mintha el volnaválasztva a testemtől, nem tudom elmagyarázni magának,igen különös érzés, mintha itt feküdnék, és látnám, hogy fája lábam, Ez a láz miatt van, Lehet, Most próbáljon megaludni. Az orvos felesége rátette kezét a férfi homlokára,azután ment volna vissza a helyére, de még arra sem voltideje, hogy jó estét kívánjon, mert a beteg a karjánál fogvamegragadta, odahúzta magához, kényszerítette, hogyegészen közel vigye hozzá az arcát, Én tudom, hogy maga

lát, mondta egészen halkan. Az orvos felesége összerezzenta meglepetéstől, és azt suttogta, Téved, honnan vette ezt,éppen annyit látok, mint bárki más azok közül, akik ittvannak, Engem nem téveszt meg, én nagyon jól tudom, hogylát, de ne aggódjon, nem mondom meg senkinek, Aludjon,aludjon, Nem bízik meg bennem, De megbízom, Nem hiszegy csirkefogó szavának, Már mondtam, hogy megbízommagában, Akkor miért nem mondja meg az igazat, Holnapmajd beszélünk, most aludjon, Jó, majd holnap, hamegérjük, Nem szabad a legrosszabbra gondolnunk, Énarra gondolok, de az is lehet, hogy a láz gondolkodikhelyettem. Az orvos felesége visszament a férje mellé, és afülébe suttogta, A seb borzasztóan néz ki, elüszkösödött,Ilyen rövid idő alatt nem nagyon valószínű, Mindenesetrenagyon rosszul van, Nem elég, hogy vakok vagyunk,mondta az orvos szándékosan jól hallható hangon, de ez azegész itt olyan, mintha megkötözték volna a kezünket és alábunkat. A bal oldali tizennégyes ágyról a beteg ígyválaszolt, Engem senki nem kötözhet meg, doktor úr.

Múltak az órák, és a vakok egymás után elaludtak.Néhányan betakarták a fejüket a takaróval, mintha aztszerették volna, hogy a sötétség, valami igazi, valami feketesötétség véglegesen kioltsa azt a két derengő napot, amellyéa szemük átalakult. A magas mennyezetről elérhetetlen

magasságban lógó három lámpa árnyéktalan, mocskos,sárga fényt hintett a vaságyakra. Negyven ember aludt vagypróbált kétségbeesetten álomba merülni, néhányansóhajtoztak és motyogtak álmukban, talán álmot is láttakalvás közben, talán azt mondták, Ha ez álom, nem akarokfelébredni belőle. Mindegyikük órája megállt, vagyelfelejtették felhúzni, vagy úgy gondolták, hogy már nem isérdemes, csak az orvos feleségének az órája járt továbbrais. Hajnali három múlt. Akkor az autótolvaj egészen lassan,a könyökén megtámaszkodva, fölemelte a törzsét. Nemérezte a lábát, csak a benne lüktető fájdalmat, más nem isvolt már az övé belőle. A térdízülete mereven mozdult.Testével átfordult az egészséges lába felé, amelyet lelógatottaz ágyról, azután két kezét a combja alatt összefogva,sebesült lábát is megmozdította ugyanarra. Mint váratlanulfölvert farkascsorda, a fájdalom szertefutott minden irányba,majd nyomban utána megint összecsomósodott abban avégzetes kráterban, amelyből kisugárzott. A kezéretámaszkodva, apránként vonszolta a testét az ágyak közöttifolyosó felé. Amikor elérte az ágy lábánál lévő támlát, megkellett pihennie. Nehezen vette a levegőt, mintha asztmakínozná, a feje erre-arra billegett a vállai fölött, alig tudtamegtartani. Néhány perc múlva valamennyire lecsillapodotta zihálása, és egészséges lábára nehezedve, elkezdett lassan

a zihálása, és egészséges lábára nehezedve, elkezdett lassanfölállni. Tudta, hogy a másik lábát semmire nemhasználhatja, maga után kell majd húznia, akármerre megy.Megszédült, csillapíthatatlan reszketés járta át a testét, ahidegleléstől és a láztól vacogott a foga. Az ágyakvasvázában megkapaszkodva, az egyiktől a másikhoz kapvahúzta-vonta magát előrefele az alvók között. Sebesült lábátúgy vonszolta maga után, mint egy zsákot. Senki nem vetteészre, senki nem kérdezte meg tőle, Hová igyekszikilyenkor, ha valaki megkérdezte volna, tudta, hogyanválaszoljon, Vizelni megyek, mondta volna, csak azt nemakarta, hogy az orvos felesége szólítsa meg, őt nemvezethetné félre, neki nem tudna hazudni, meg kellenemondania neki, mit forgat a fejében, Nem rohadhatok itt el,elismerem, hogy a férje megtett mindent, ami a módjábanállt, de amikor el kellett lopnom egy autót, nem kérhettemmeg senkit, hogy lopja el helyettem, most is ugyanez ahelyzet, nekem kell odamennem, és amikor meglátják, hogynézek ki, rögtön rájönnek, hogy rosszul vagyok, beraknakegy mentőkocsiba, és elvisznek a kórházba, biztosan vanvalami kórház kizárólag a vakoknak, eggyel több nemszámít nekik, ott azután ellátják a lábamat, meggyógyítanak,hallottam, hogy mit csinálnak a halálraítéltekkel is, havakbélgyulladásuk van, megoperálják, és csak azután végzik

ki őket, hogy egészségesen haljanak meg, ami engem illet,ha akarják, utána megint visszahozhatnak ide, nem érdekel.Tovább haladt, összeszorította a fogát, hogy ne nyögjön fel,csak akkor nem tudott visszafojtani egy kétségbeesettjajdulást, amikor a sor végéhez érve elvesztette azegyensúlyát, Eltévesztette az ágyak számát, azt hitte, leszmég egy, de már csak az üresség következett. A földrezuhant, de addig meg sem moccant, amíg meg nembizonyosodott arról, hogy az esés zaja nem ébresztett fölsenkit. Azután úgy találta, hogy ez a helyzet tökéletesenmegfelel egy vaknak, és ha négykézláb haladna előre,könnyebben megtalálná az utat. Így vonszolta magát egészenaz előcsarnokig, ott megállt, hogy végiggondolja, mit kellenecsinálnia, az volna-e jobb, ha a kerítéskapuból szólna oda,vagy elmenjen egészen a kerítésig a kötél segítségével,amelyet korlátnak használtak, és bizonyára ott van még.Tudta jól, hogyha onnan kérne segítséget, azonnalvisszaküldenek, de az a kilátás, hogy csak egy laza, ingatagkötélre számíthat, amikor az ágyak biztos támasztékaellenére is annyit szenvedett, kétségekkel töltötte el. Néhányperc múlva úgy érezte, hogy megtalálta a megoldást,Négykézláb megyek, gondolta, beállok a kötél alá, néhafölemelem a kezem, hogy lássam, jó irányba haladok-e, ezis olyan, mint ellopni egy kocsit, az ember mindig megtalálja

a módját. Váratlanul, most, amikor nem is számított rá,föltámadt a lelkiismerete, és szigorúan megrótta azért, mertképes volt egy szegény vak autóját ellopni, Nem azértkerültem ebbe a helyzetbe, érvelt, mert elloptam az autóját,hanem mert elmentem vele hazáig, ezt igen rosszul tettem. Alelkiismerete nem volt hajlandó kazuisztikus vitákat folytatni,egyszerűen és világosan érvelt, Egy vak szent éssérthetetlen, egy vaktól nem szabad lopni, Tulajdonképpennem is loptam meg, nem a zsebében tartotta az autót, énpedig nem tartottam pisztolyt az orra alá, védekezett avádlott, Hagyd az álokoskodásokat, morgott a lelkiismerete,és menj, ahová indultál.

A hajnali hideg levegő fölfrissítette az arcát. Milyenszabadon is lehet itt kint lélegezni, gondolta. Úgy érezte,mintha a lába sokkal kevésbé fájna, de nem csodálkozottrajta, mert ez néhányszor már előbb is megtörtént. A bejáratelőtti térségen állt, mindjárt odaér a lépcsőhöz, Eléggébonyolult lesz, gondolta, fejjel előre leereszkedni. Fölemelteaz egyik karját, hogy meggyőződjön arról, ott a kötél, ésmegindult. Ahogy előre látta, nem volt könnyű az egyiklépcsőfokról a másikra eljutni, főleg a lába miatt, amelyneksemmi hasznát nem vette, erről hamarosan meg isbizonyosodott, amikor a lépcső közepe táján az egyik kezelecsúszott egy lépcsőfokról, és a teste féloldalra dőlt, mert

lecsúszott egy lépcsőfokról, és a teste féloldalra dőlt, mertmagával rántotta annak az átkozott lábnak a halott súlya. Afájdalom azon nyomban beléhasított fűrészfogaival,fúróhegyével, kalapácsütéseivel, nem is tudta, hogyan álltameg, hogy fel ne kiáltson. Hosszú percekig feküdt elnyúlva,hason, arca a földhöz simult. A kósza, élénk széltől vacognikezdett. Csak ing és alsónadrág volt rajta. A seb teljesenhozzányomódott a földhöz, arra gondolt, Elfertőződhet,ostoba gondolat volt, eszébe sem jutott, hogy a kórteremtőlidáig a földön húzta a lábát, Nem érdekes, úgyis kezelnifogják, még mielőtt elfertőződne, gondolta aztán, hogymegnyugtassa magát, és oldalra fordult, hogy jobban elérjea kötelet. Nem egyhamar talált rá. Elfelejtette, hogykeresztbe fordult, amikor legurult a lépcsőn, de ösztönösenott maradt, ahová leesett. Azután a józan ész irányította úgy,hogy felüljön, és lassan addig csússzon, amíg a dereka hozzánem ér az első lépcsőfokhoz, ezután a győzelem ujjongóérzésével tapintotta ki fölemelt kezével a kötél durva fonatát.Valószínűleg ez az érzés segítette abban is, hogy valamivelkésőbb rájöjjön, miképpen haladhat úgy, hogy a seb nesúrolja a földet, háttal fordult a kerítéskapunak, a két karjátmankónak használta, ahogyan valamikor a láb nélküliemberek tették, és így vitte apránként előre ültében a testét.Természetesen hátrafelé, mert ebben az esetben is, mint

mindig, húzni sokkal könnyebb volt, mint tolni. Így a lábasem szenvedett annyit, és a lankás talaj, amely szelídenereszkedett a kijárat felé, a segítségére volt. Az a veszélysem fenyegette, hogy elveszíti a kötelet, mert csaknemérintette a fejével. Megkérdezte magában, vajon sokhiányzik-e még ahhoz, hogy odaérjen a kapuhoz, nemugyanaz, ha az ember a saját lábán megy, vagy még inkábba saját két lábán, és ha hátrafelé araszol, egyszerre félarasznyit vagy még annyit sem haladva. Egy pillanatigelfeledkezett arról, hogy vak, és visszafordította a fejét,hogy bizonyságot szerezzen arról, mennyit kell még mennie,de ugyanazt a végtelen fehérséget látta maga előtt. Éjszakalehet-e vagy nappal, kérdezte magában, nappal mármegláttak volna, különben is csak reggelit kaptak, annak issok-sok órája már. Meglepte őt az a logikus észjárás,amelyet váratlanul fölfedezett magában, egészen másnak,más embernek látta magát, és ha nincs ez a baj a lábával,kész lett volna megesküdni arra, hogy az életben ilyen jólmég nem érezte magát. A háta beleütközött a kapu lemezzelborított alsó felébe. Megérkezett. Az őrt álló katonának, akia hideg elől behúzódott az őrbódéba, úgy rémlett, minthahalk neszezést hallott volna, amit nem tudott azonosítani,arra semmiképpen nem gondolt, hogy belülről jöhet,biztosan a fák ágainak susogása volt, vagy egy szélfútta ág

könnyedén súrolta a kerítést. Hirtelen újabb zaj ütötte meg afülét, de ez már más volt, valami nekiütődött vagy méginkább nekicsapódott valaminek, és nem lehetett a szélműve. A katona idegesen kilépett az őrbódéból,kibiztosította automata karabélyát, és a kapu felé nézett.Nem látott semmit. A zaj azonban újra felhangzott,erősebben, olyan volt, mintha valaki a körmével egyegyenetlen felületet kaparászna. A kerítéskapu fémlemeze,gondolta. Egy lépést tett a sátor felé, ahol az őrmester aludt,de visszatartotta a gondolat, hogy ha vaklármát csap, akkormegkapja a magáét, az őrmesterek nem szeretik, hafelébresztik őket, még ha okkal történik is. Megint akerítéskapu felé nézett, és nyugtalanul várt. Két függőlegesvasrúd között, egészen lassan, mint valami szellem,előbukkant egy fehér arc. Egy vak arca. Az ijedségtől akatona ereiben megfagyott a vér, ijedtében felemelte afegyverét, és kilőtt közvetlen közelről egy sorozatot.

A szaggatottan kerepelő robbanássorozatra a sátrakbólszinte azonnal előugrottak a félig felöltözött katonák, akik azelmegyógyintézet és a benne lévők őrzésével megbízottosztagot alkották. Az őrmester máris átvette az irányítást,Mi a fene volt ez, Egy vak, egy vak, dadogta a katona, Hol,Ott, és a fegyver csövével a kapu felé bökött, Nem látok ottsemmit, Ott volt, láttam. A katonák már magukra vették a

semmit, Ott volt, láttam. A katonák már magukra vették afelszerelést, és fegyverrel a kézben felsorakoztak. Gyújtsákmeg a fényszórót, adta ki a parancsot az őrmester. Az egyikkatona fölkapaszkodott a jármű platójára. Néhánymásodperccel később a lámpa éles fénnyel árasztotta el akerítéskaput és az épület homlokzatát. Nincs itt senki,barom, Mondta az őrmester, és már arra készült, hogy mégnéhány hasonló stílusú katonai kedveskedéssel éljen, amikormeglátta, hogy a kapu alatt fekete tócsa terjed szét az erősfényben. Ezt kinyírtad, mondta. Utána eszébe jutottak aszigorú parancsok, amiket kapott, és elkiáltotta magát,Húzódjanak hátrább, mert fertőz. A katonák ijedten hátrábbléptek, de a szemüket le nem vették a vértócsáról, amelylassan kitöltötte a járda apró kövei közötti réseket.Szerinted a pasas halott, kérdezte az őrmester, Csak azlehet, a képébe kapta az egész sorozatot, válaszolt a katonaelégedetten, lám, tökéletes bizonyságát adta annak, milyenjól céloz. Ebben a pillanatban egy másik katona kiáltott felidegesen, Őrmester úr, őrmester úr, nézzen oda. A bejáratikapu előtti térségen, a lépcsősor tetején néhány vak állt afényszóró fehér fényében, mintegy tucatnyian voltak,Maradjanak a helyükön, üvöltötte az őrmester, ha csak egylépést is tesznek, végzek mindannyiukkal. A szemköztilakóépület ablakaiban a lövések zajától felébredt emberek

ijedten figyeltek az ablaküvegek mögül. Ezután az őrmesterazt kiabálta, Négy ember jöjjön ide a holttestért. Mivel nemlátták és nem számolhatták meg egymást, hat vak lépett elő.Négyet mondtam, üvöltötte hisztérikusan az őrmester. Avakok kinyújtották a kezüket, és megérintették egymástegyszer, kétszer, ketten kiváltak közülük. A többiekmegindultak a kötél mentén.

KÖRÜL KELL NÉZNÜNK, van-e itt valami lapát vagyvalami kapa, vagy bármi más, amivel ásni lehet, mondta azorvos. Reggel volt, a holttestet roppant erőfeszítések áránátcipelték a hátsó udvarra, és ott letették a földre, a szemétés a lehullott falevelek közé. Most el kellett temetniük. Csakaz orvos felesége tudta, hogy milyen állapotban van a halott,az arcát és a koponyáját szétroncsolta a lövés, a nyakán ésa szegycsont tájékán három golyó ütötte lyuk látszott. Azt istudta, hogy az épületben semmi nincs, amivel gödröt lehetneásni. Végigjárta az egész rendelkezésükre álló részt, de csakegy vasrudat talált. Hasznukra lehetett, de ez nem volt elég.A fertőzésgyanúsaknak fenntartott épületszárnyonvégighúzódó folyosón, a bezárt ablakok mögött, amelyek ahátsó udvar felől alacsonyabban voltak, látta azoknak azembereknek a rettegő arcát, akik arra vártak, hogyelkövetkezzen az ő idejük is, az az elkerülhetetlen pillanat,amelyben azt kell majd mondaniuk a többieknek,Megvakultam, vagy amikor, miután megpróbálták elrejtenielőlük azt, ami történt, elárulja őket egy elhibázott mozdulat,egy árnyék után kutató fej fordulása, egy véletlenösszeütközés valaki olyannal, aki lát a szemével. Mindezt azorvos is tudta, az a mondat, amely elhagyta a száját, részevolt kettejük külön színjátékának, a felesége így már

mondhatta, És ha megkérnénk a katonákat, hogy hajítsanakbe ide egy lapátot, Jó ötlet, próbáljuk ki, mindenkiegyetértett, csak a sötét szemüveges lány nem szólt egy szótsem a kapa vagy lapát kérdésében, egyelőre nem csináltsemmi mást, csak sírt és kesergett, Én vagyok a hibás,zokogta, és így is volt, ezt nem lehetett tagadni, de az isbiztos, és talán ez a vigasztalására szolgál, hogy ha mindencselekedetünknek valamennyi következményét előreláthatnánk, s komolyan elgondolkozhatnánk először aközvetlen, majd a valószínű, majd a lehetséges, majd azelképzelhető következményeken, soha többé el nemmozdulnánk onnan, ahová az első gondolat odaszegezett.Bár föltételezhetjük, hogy szavaink és tetteink jó és rosszkövetkezményei eléggé egyformán és kiegyensúlyozottanoszlanak meg a jövőben elkövetkező napok között,beleértve azokat a végtelen napokat is, amelyeken már nemleszünk itt, hogy bizonyságot kapjunk minderről, hogygratuláljunk magunknak, vagy hogy bocsánatért esedezzünk,különben is, ez már némelyek szerint a halhatatlanság,amelyről annyit beszélnek, Meglehet, de ez az ember halott,s el kell temetni. Ennélfogva az orvos és a felesége elmenttárgyalni, a vigasztalhatatlan sötét szemüveges lány pedig aztmondta, hogy velük tart. Gyötörte a lelkiismeret-furdalás.Alighogy feltűntek a kapumélyedésben, egy katona rájuk

Alighogy feltűntek a kapumélyedésben, egy katona rájukkiáltott, Megállj, és mintha attól félne, hogy az igencsakhatározott szóbeli felszólítás nem éri el a célját, a levegőbelőtt. Ijedten visszahúzódtak az előcsarnok biztonságosfélhomályába, a nyitott kapu vastag deszkái mögé. Azutánaz orvos felesége egymaga lépett elő, onnan, ahol megállt,láthatta a katona mozgását, és időben fedezékbe ishúzódhatott, ha úgy alakulna, Nincs mivel eltemetnünk ahalottat, mondta, szükségünk van egy lapátra. Akerítéskapunál, de nem azon az oldalon, ahol a vak a földrezuhant, megjelent egy másik katona. Őrmester volt, ezúttalegy másik, Mit akarnak, kiabálta, Szükségünk volna egylapátra vagy egy kapára, Itt semmi ilyen nincsen, indulásvissza, El kell temetnünk a holttestet, Ne temessék el,hagyják, hadd rohadjon el ott, ahol van, Ha ott hagyjuk,megfertőzi a levegőt, Hát csak fertőzze meg, váljonegészségükre, A levegő nem marad meg egy helyben, innenoda is elmegy. Az érvelés helyessége elgondolkoztatta akatonát. Az előző őrmestert váltotta föl, aki megvakult, ésazon nyomban elszállították arra a helyre, ahol a szárazföldihaderők betegeit gyűjtötték össze. Talán szükségtelenmondani, de a légierő is és a haditengerészet is rendelkezetthasonló intézménnyel, természetesen szerényebb méretűekés fontosságúak voltak, mivel ezeknek a haderőnemeknek a

tényleges állománya is kisebb volt. A nőnek igaza van, vettefontolóra az őrmester, nem kétséges, hogy ilyen esetben azember soha nem lehet elég óvatos. Elővigyázatosságból kétgázálarcba bújtatott katona a vért már megöntözte két teljesüveg szalmiákszesszel, aminek elszálló gőze még most ismegkönnyeztette az embereket, csípte a torkuk és az orruknyálkahártyáját. Az őrmester végül kijelentette, Megnézem,mit lehet szerezni, És az ennivaló, az orvos feleségekihasználta az alkalmat, hogy erre is emlékeztesse, Azennivaló még nem jött meg, Csakhogy a mi oldalunkon mártöbb mint ötvenen vannak, éhesek vagyunk, és az, amitküldenek, a fél fogunkra sem elég, Az élelmezés nem ahadseregre tartozik, Valakinek meg kell oldania a helyzetet,a kormány ígéretet tett arra, hogy gondoskodik azélelmezésünkről, Menjenek vissza az épületbe, senkit nemakarok látni a bejáratnál. A kapa, kiáltotta még az orvosfelesége, de az őrmester már elment. A délelőtt kellősközepén megszólalt a kórteremben a hangszóró, Figyelem,figyelem, az elkülönítettek megörültek, azt gondolták, azennivalót jelentik be, de nem, a kapáról volt szó, Valakijöjjön érte, de semmi csoportosulás, csak egy ember jöjjönki, Majd én kimegyek, mert én beszéltem velük az előbb is,mondta az orvos felesége. Amint kilépett a bejárat előttitérségre, meglátta a kapát. Ahogyan és ahol feküdt,

közelebb a kerítéskapuhoz, mint a lépcsőhöz, valószínűlegcsak behajították kívülről, Nem szabad elfelejtenem, hogyvak vagyok, gondolta az orvos felesége, Hol van, kérdezte,Gyere le a lépcsőn, majd irányítalak, felelt az őrmester,nagyon jó, most menj tovább abba az irányba, amelyikbeelindultál, úgy, úgy, megállj, fordulj egy kicsit balra, nem, neennyit, most menj előre, ha nem térsz el, egyenesenbelebotlasz, meleg, hideg, a fenébe, azt mondtam, hogy netérj el, hideg, hideg, megint melegszik, meleg, egyremelegebb, megvan, most hátra arc, megint irányítalak, nemszeretném, ha úgy járnál itt körbe-körbe, mint egy nyomtatóló, és a kerítéskapunál kötnél ki, Ne ijedezz annyira, mondtamagában az asszony, innen nyílegyenesen megyek abejáratig, végül is mit számít, még ha gyanút fogsz is, hogynem vagyok vak, nem különösebben érdekel, úgysem jösszide be értem. A kapát a vállára vette, mint egy kubikos, ésmegindult egyenesen a bejárat felé, nem tért el semerre sem,Őrmester úr, látott már ilyet, kiáltott fel az egyik katona, azthinné az ember, hogy lát a szemével, A vakok nagyongyorsan megtanulnak tájékozódni, magyaráztameggyőződéssel az őrmester.

Fáradságos munkával ásták meg a sírt. A föld kemény ésköves volt, a felszín alatt egy arasznyira gyökerek húzódtak.A sofőr, a két rendőr és az első vak felváltva dolgozott.

A sofőr, a két rendőr és az első vak felváltva dolgozott.Amikor az emberi természet szembesül a halállal, elvárhatótőle, hogy elapadjon a gyűlölet ereje és mérge, bár amondás úgy tartja, hogy régi gyűlölségnek se vége, sehossza, s erre az irodalom meg az élet is szolgálhatbizonyítékokkal, ez itt, az igazat megvallva, lényegében nemvolt gyűlölség, régi pedig még annyira sem, mert mit számítegy autólopás annak a halálával összehasonlítva, aki elakarta lopni, és ráadásul milyen nyomorultul néz ki, nem kellahhoz látni, hogy tudja valaki, ezen az arcon nincs se orr, seszáj. Három arasznál mélyebbre nem tudtak ásni. Ha kövérlett volna a halott, kívül maradt volna a pocakja, de a tolvajsovány volt, vékonypénzű figura, aki még vékonyabb lett azutóbbi napok böjtölése után, kettő is belefért volna belőle asírgödörbe. Senki nem imádkozott. Tűzhetnénk rá egykeresztet, javasolta a sötét szemüveges lány, a lelkiismeret-furdalás diktálta ezeket a szavakat, de a jelenlevők közülsenkinek nem volt tudomása arról, hogy az elhunytatfoglalkoztatta-e életében Isten és a vallás, az volt a legtöbb,amit tehettek, hogy hallgattak egy sort, más cselekedet talánnem is igazolható, ha szembesülünk a halállal, másfelől aztsem árt tekintetbe venni, hogy egy keresztet nem is olyanegyszerű elkészíteni, nem is beszélve arról, hogy mennyiideig maradna meg, hiszen ezek a vakok azt sem látják,

hova lépnek. Visszamentek a kórterembe. Az emberekazokon a helyeken, ahol leggyakrabban megfordulnak, ésamelyek nem olyan kopárak, mint a hátsó udvar, már nemtévednek el, előrenyújtott karral, az ujjaikat, mint csápjaikata rovarok, erre-arra mozgatva mindenhova eljutnak, még azis valószínű, hogy a tehetségesebb vakoknál rövidesenkialakul az, amit homloki látásnak nevezünk. Egészenhihetetlen például, ahogy az orvos felesége képes mozogniés tájékozódni a termeknek, zugoknak és folyosóknakebben a valóságos útvesztőjében, képes pontosan ottbekanyarodni egy sarkon, ahol kell, képes megállni egy ajtóelőtt, és biztos kézzel kinyitni, képes arra, hogy számolásnélkül jusson el a saját ágyáig. Most a férje ágyán ül, velebeszélget, szokása szerint egészen halkan, látni, hogy műveltemberek, és mindig van valami mondandójuk egymásnak,nem olyanok, mint a másik házaspár, az első vak és afelesége, akik a viszontlátás megindító érzelemkitörései ótaszinte nem is beszélnek egymással, az ő esetükbenvalószínűleg erősebb a mostani szomorúság, mint avalamikori szerelem, idővel majd hozzászoknak ehhez is. Akancsal kisfiú fáradhatatlanul ismételgeti, hogy éhes, pedig asötét szemüveges lány gyakorlatilag a szájától vonja meg afalatot, hogy neki adja. A kis legény már jó ideje nemkérdezgeti, merre van az édesanyja, de biztosan megint

hiányozni fog neki, ha túl lesz az evésen, és a testemegszabadul attól az önző kíméletlenségtől, amelyet alétfenntartás egyszerű, de annál parancsolóbbszükségszerűsége diktál. Lehet, hogy a hajnali eseményekmiatt, lehet, hogy mindannyiuktól független okok miatttörtént, de az az igazság, hogy egészen mostanáig nemhozták a reggelire szánt ennivalós dobozokat. Márközeledik az ebédidő, csaknem egy órát mutat az óra,amelyet az orvos felesége lopva éppen most nézett meg,nem kell tehát csodálkozni azon, hogy a gyomornedvektürelmetlensége arra késztetett néhány vakot ebből azépületszárnyból, meg a másikból is, hogy kimenjenek azelőcsarnokba, és ott várják be az ennivaló érkezését, amirekét kiváló magyarázat is kínálkozott, a nyilvános, mert ígyidőt nyerhetünk, mondták egyesek, a titkolt, mert tudvalevő,hogy több jut annak, aki előbb érkezik, gondolták mások.Összesen tucatnyian sincsenek azok a vakok, akik fülükethegyezve figyelnek arra a zajra, amelyet megnyitáskor akülső kapu csap, azoknak a katonáknak a lépéseire, akik azáhított dobozokat hozzák. Tartva a hirtelen bekövetkezővakságtól, amelyet az előcsarnokban várakozó vakokközvetlen közelsége válthat ki, a bal oldali szárnyfertőzöttjei, a maguk részéről, nem mertek kimenni, denéhányan közülük az ajtó résein át kukucskálva mohón

néhányan közülük az ajtó résein át kukucskálva mohónvárták, hogy rájuk kerüljön a sor. Telt-múlt az idő. Avárakozásba belefáradva néhány vak leült a földre, későbbketten-hárman visszamentek a kórtermekbe. Valamivelkésőbb felhangzott a kertkapu összetéveszthetetlencsikorgása. A vakok izgatottan, egymást taposvamegindultak arrafelé, ahol a külső hangok alapján az ajtótsejtették, de hirtelen valamiféle bizonytalan nyugtalanságszállta meg őket, amelynek meghatározására ésmagyarázatára nemigen lesz idejük, s azon nyombanfejvesztetten visszahúzódtak, miközben már kivették azennivalót hozó katonák és az őket kísérő fegyveres osztaglépteinek hangját.

A dobozokat cipelő katonák, akik még mindig azéjszaka történt tragikus esemény hatása alatt álltak,megegyeztek abban, hogy a ládákat nem viszik el egészen akét épületszárnyba nyíló ajtókig, ahogy korábban úgy-ahogymegtették, hanem leteszik az előcsarnokban, és azutánviszlát, minden jót, Azok ott bent egyezzenek meg, ahogyakarnak, mondták. Elvakította őket a kinti erős fény, ezértés az előcsarnok félhomályába átmenet nélkül belépve nemlátták meg azonnal a vakok csoportját. Csak kicsivelkésőbb vették észre őket. Ijedt üvöltésben törtek ki, adobozokat ledobálták a földre, és mint az őrültek rohantak

kifelé a bejáraton. A két kísérő katona, aki a bejárat előttitérségen várakozott, a veszélyt érzékelve példásanviselkedett. Isten tudja, hogyan és miért, de legyőzték jogosfélelmüket, előrenyomultak egészen az ajtóig, és kilőtték azegész tárat. A vakok egymásra zuhantak, még esés közbenis újabb golyók fúródtak a testükbe, ami már merőlőszerpazarlás volt, hihetetlenül lassan játszódott le az egész,egy test, egy másik, úgy látszott, mintha véget nem érőenzuhannának lefelé, ahogyan néha a filmeken és a televízióbanlátni. Ha még olyan idők járnának, amikor egy katonánakszámot kell adnia a felhasznált lőszerről, akkor ezek kettenmegesküdnének a zászló előtt, hogy amit tettek, azt jogosönvédelemből és fegyvertelen társaik védelmében tették,akik emberbaráti küldetést teljesítettek, amikor váratlanulfenyegetően lépett fel velük szemben a vakok számbelitúlerőben lévő csapata. Eszeveszett futással vonultak visszaa kertkapuig a karabélyok fedezetében, amelyekkel azosztag többi katonája reszketve célzott a vasrudak között,mintha az életben maradt vakok máris valamiféle bosszúállókirohanásra készülnének. Az egyik azok közül, akik lőttek,a rémülettől falfehéren mondta, Én még egyszer nemmegyek be oda, ha megölnek, akkor se, és tényleg nem isment be többet. Még aznap, estefelé, amikor leváltották azőrségből, egyik pillanatról a másikra ő is ugyanolyan vak

lett, mint a többi, csak az volt a szerencséje, hogy ahadsereg kötelékébe tartozott, mert ha nem, nyomban otthagyták volna, a civil vakok társaságában, akiknek a társaithalomra lőtte, és Isten tudja, hogy mit tettek volna vele. Azőrmester még annyit mondott, Az lenne a legjobb, hahagynánk őket éhen veszni, ha meghal a jószág, vége abajnak. Ahogy már tudjuk, másutt sem hiányoztak olyanok,akik ugyanezt mondták és gondolták, szerencsére azonbanaz emberiesség érzésének egy nemes felszikrázásával ez azember azt mondta, Mostantól fogva a dobozokat otthagyjuk félúton, jöjjenek csak értük ők, figyeljük, mitcsinálnak, és a legkisebb gyanús mozdulatra lövünk. Aparancsnoki állásba ment, bekapcsolta a mikrofont, ésfelidézve magában mindazt, amit többé-kevésbé hasonlóhelyzetekben hallott, a szavakat képességei szerint alegjobban összerakva, a következőket mondta, A hadseregsajnálatosnak tartja, hogy fegyverrel volt kénytelenfelszámolni azt a lázadó megmozdulást, amelyet felelősségterhel egy olyan, azonnali robbanással fenyegető helyzetkialakulásáért, amelyben sem közvetlen, sem közvetettfelelősség nem terheli, és tudatja, hogy mától fogva azelkülönítettek az épületen kívül juthatnak hozzá azennivalóhoz, miáltal már most felhívjuk a figyelmüket arra,hogy számolniuk kell a következményekkel, amennyiben

hogy számolniuk kell a következményekkel, amennyibenbármiféle kísérletet tesznek a rend megbontására, amint ezaz imént és az elmúlt éjszaka történt. Szünetet tartott, nemigazán tudta, hogyan kellene befejezni, nem jutottak eszébeaz ideülő szavak, pedig biztos voltak ilyenek, csak aztismételgette, Nem terheli felelősség, nem terheli felelősség.

A lövések zaja, amely fülsiketítőén visszhangzott a zártelőcsarnokban, mindenkit rettenettel töltött el az épületben.Az első pillanatban csak arra gondoltak, hogy a katonákberontanak a kórtermekbe, és gépfegyverrel lekaszabolják,akit csak látnak maguk előtt, a kormány megváltoztatta azelgondolását, és a tömeges fizikai megsemmisítés mellettdöntött, volt, aki az ágy alá bújt, néhányan annyiramegijedtek, hogy mozdulni sem tudtak, egyesek talán úgygondolták, hogy jobb is így, ha oda az egészség, úgysincssemmi mentség, ha úgyis meg kell halni, akkor legyen megminél előbb. Először a fertőzöttek tértek magukhoz.Elmenekültek, amint elkezdődött a lövöldözés, de azután acsöndtől fölbátorodva visszaszállingóztak, és odamentek azelőcsarnokba nyíló ajtóhoz. Látták a halomban heverőtesteket, a kiömlő vért, amely úgy tekergőzött erre-arra akőlapokkal kirakott padozaton, mintha élne, meg azélelmiszeres dobozokat. Az éhség kihajtotta őket, ott volt azáhított ennivaló, az igaz, hogy ezt a vakoknak hozták, az

övék később érkezik, a szabályzatnak megfelelően, de afenébe a szabályzattal, senki nem lát bennünket, amit mamegtehetsz, ne halaszd holnapra, ezt már a régiek is ígytartották, akármikor és akárhol is éltek, és a régiek aztánértettek ezekhez a dolgokhoz. Ámde az éhség kényszerítőerejéből csak annyira futotta, hogy három lépést tegyenek,és az értelem közbeszólt, figyelmeztette őket, hogy ameggondolatlanokra ott leselkedik a veszély azokban azélettelen testekben, leginkább pedig abban a vérben, kitudja, milyen gőzök, milyen kisugárzások, milyen mérgezőkipárolgások állnak készen arra, hogy kiszabaduljanak avakok golyó szaggatta testéből. Halottak, nem tehetnek mársemmit, mondta valaki, azzal a szándékkal, hogymegnyugtassa magát és a többieket, de csak ártott azzal,hogy ezt kimondta, az igaz, hogy a vakok halottak voltak,hogy nem mozogtak, nézzétek csak, meg se moccannak,nem is lélegeznek, de ki mondja meg nekünk, hogy ez afehér vakság éppenséggel nem a lélek betegsége-e, és haaz, gondoljuk csak el, hogy azoknak a vakoknak a lelkesoha még ilyen szabadon nem röpdösött, mint most, amikorkiszabadult a testükből, így pedig azt tehet, amit akar,leginkább csak rosszat, mert azt a világon mindenki tudja,hogy rosszat tenni mindig a legkönnyebb. De a földrehajigált ennivalós dobozok ellenállhatatlanul vonzották a

tekinteteket, a gyomor érvei ekkora súllyal esnek latba, ésilyenkor, amikor a saját érdekét nézi, semmi másra nincstekintettel. Az egyik dobozból fehér folyadék csordogált, éslassan-lassan elérte a szétterülő vért, minden jel szerint tejvolt, ezt a színt nem lehet mással összetéveszteni. Afertőzöttek közül ketten, bátrabbak voltak-e vagyfatalistábbak, ezt nem mindig könnyű eldönteni,előremerészkedtek, és sóvár kezükkel már majdnemmegérintették az első dobozt, amikor a másik szárnyba nyílóajtóban megjelent néhány vak. A képzelet nagy úr, és egyilyen bizarr helyzetben, úgy látszik, mindenre képes, mertannak a két embernek, aki nem egyenes úton járt, olybá tűntfel, mintha a halottak váratlanul fölkeltek volna a földről,ahhoz nem fért kétség, hogy ugyanolyan vakok voltak, mintazelőtt, de sokkal ártalmasabbak, mert bizonyosan hajtottaőket a bosszú szelleme. Óvatosan, zajtalanul visszaosontaka saját épületszárnyuk bejáratához, lehet, hogy a vakoknakelőször a halottakra lesz gondja, mert így kívánja a kegyeletés a megbecsülés, vagy ha mégsem, hát hagyjanak ott, mertnem veszik észre, egy dobozt, bármilyen kicsit is, igazábólnem volt ott olyan sok fertőzött, talán az lenne a legjobbmegoldás, ha megkérnék őket, Kérem, szánjanak megbennünket, hagyjanak itt nekünk legalább egy kis dobozt,meglehet, hogy azután, ami történt, ma már nem hoznak

meglehet, hogy azután, ami történt, ma már nem hoznaktöbb ennivalót. A vakok, mert azok voltak, vak módjáramozogtak, tapogatózva, meg-megbotolva, csoszogva,mégis, mintha csak megszervezték volna, mit csinálnak,hatékonyan elosztották a feladatokat, néhányan közülük, aragacsos vérben és a tejben csúszkálva, odébb húzkodtákés kicipelték a halottakat a hátsó udvarra, a többiekgondjaikba vették a dobozokat, egyenként mind a nyolcat,amit a katonák odahajítottak. A vakok között volt egyasszony, aki mintha egyszerre lett volna mindenütt, segítettcipekedni, ide-oda irányította az embereket, amire egy vaknyilvánvalóan nem képes, és véletlenül vagy szándékosan,de többször is a fertőzöttek szárnya felé fordította az arcát,mintha látná őket vagy érzékelné a jelenlétüket. Azelőcsarnok hamarosan kiürült, semmi más nem maradtbenne, csak a kiterjedt vérfolt és ott, ahol kiömlött a tej, egymásik, kisebb, fehér folt, amely egy helyen összekeveredetta vérfolttal, ezenkívül csak egymást keresztező, vöröslővagy csak nedves lábnyomok. A fertőzöttek lemondóanbecsukták az ajtót, és elmentek, hátha találnak valaholnéhány morzsát, annyira úrrá lett rajtuk a csüggedés, hogyegyikük már azt mondta, és ez jól mutatja, mennyirekétségbeesettek voltak, Ha már úgyis meg kell vakulnunk,mert ez a sors vár ránk, akkor jobb volna máris átmenni

oda, mert akkor legalább volna mit ennünk, Talán a katonákmég elhozzák a mi adagjainkat is, mondta valaki, Maga voltkatona, kérdezte egy másik, Nem, Szeretném, ha igazavolna.

Mivel mindkét kórteremből voltak halottak, az első és amásik termet elfoglaló emberek összegyűltek, hogyeldöntsék, előbb esznek és csak utána temetik el ahalottakat, vagy fordítva. Senkit nem érdekelt, hogy ki haltmeg. Öten a második kórteremből voltak, és senki nemtudta, hogy ismerték-e már egymást azelőtt is, vagy ha nem,volt-e idejük és alkalmuk arra, hogy megismerkedjenek éskiöntsék a szívüket egymásnak. Az orvos felesége nememlékezett arra, hogy látta volna őket, amikor megérkeztek.A másik négyre igen, ezeket ismerte, együtt, vagymásképpen mondva, egyazon fedél alatt aludtak vele,jóllehet az egyikről közülük ennél többet nem is tudott, éshogyan is tudhatott volna, aki ad magára, nem kezd el azelső útjába akadó embernek az intim ügyeiről beszélni, arról,hogy egy szállodai szobában szerelmeskedett egy sötétszemüveges lánnyal, és ennek a lánynak, ha ugyan róla vanszó, meg sem fordult a fejében, hogy ilyen közel van ahhoz avalakihez, aki miatta látott mindent fehérben. Rajta kívül ataxisofőr és a két rendőr halt meg, három erőteljes férfi,akik képesek voltak arra, hogy gondoskodjanak magukról,

akiknek a munkája abban állt, bár más-másképpen, hogymások gondját viseljék, és most itt vannak, életük teljébenelpusztulva, és arra várnak, hogy a sorsukról döntsenek.Várniuk kell, hogy azok, kik megmaradtak, végezzenek azevéssel, nem az élők megszokott önzése miatt, hanem mertvalaki bölcsen megjegyezte, hogy kilenc testet eltemetniabba a kemény földbe, egyetlen kapával olyan munka,amely legalább vacsoraidőig eltart. És mivel nem lenneelfogadható, hogy a jóérzésű önkéntesek dolgozzanak,miközben a többiek a hasukat tömik, úgy döntöttek, hogy ahalottakat későbbre hagyják. Az ennivaló adagokra osztvaérkezett, ennélfogva könnyű volt szétosztani, fogd, fogd,amíg el nem fogy. De néhány kevésbé belátó vak mohóságamegnehezítette azt, ami normális körülmények közöttkényelmesen végbemehetett volna, jóllehet a nyugodt éstárgyilagos meggondolás annak a belátására int bennünket,hogy az előforduló túlkapásoknak volt valamifélelétjogosultsága, elég csak arra gondolni, például, hogy azelején nem lehetett tudni, jut-e mindenkinek ennivaló.Igazából bárki megértheti, hogy nem könnyű vakokat úgyösszeszámolni és élelemadagokat kiosztani közöttük, ha azember nem látja őket. Tetejébe, a második kórteremnéhány lakója, igencsak kifogásolható hitványsággal azt alátszatot akarta kelteni, hogy többen vannak, mint ahányan

látszatot akarta kelteni, hogy többen vannak, mint ahányanténylegesen voltak. Mint mindig, most is az orvos feleségesegített, mert ez volt a dolga. Néhány időben mondott szómindig megoldhat olyan nehézségeket, amelyeket egybőbeszédű szónoklat csak súlyosbítana. Rosszindulatú ésjellemtelen emberek voltak azok is, akik nemcsakmegpróbálták, hanem el is érték, hogy kétszer kapjanak azennivalóból. Az orvos felesége észrevette az elítélendőtettet, de bölcsebbnek tartotta, ha nem szól a visszaélésről.Gondolni sem akart arra, milyen következményekkel járna,ha felfedeznék, hogy nem vak, a legjobb esetben aztörténne, hogy mindenki szolgálója lenne belőle, alegrosszabb esetben pedig, meglehet, hogy egynéhányember rabszolgájává tennék. Az az ötlet, amelyről eleinteszó volt, nevezetesen, hogy válasszanak egy felelőst mindenkórteremben, talán segíthetne az ilyen, és a még ennél isrosszabb helyzetek megoldásában, azzal a feltétellel, hogyennek a felelősnek föltehetően törékeny, föltehetőenbizonytalan, föltehetően minden pillanatbanmegkérdőjelezett tekintélye félreérthetetlenül mindenkinek ajavát szolgálja, és ezt a többség is elismerje. Ha ezt nemtudjuk megvalósítani, gondolta, itt fogjuk halomra gyilkolniegymást. Megígérte magának, hogy beszélni fog a férjévelezekről a kényes kérdésekről, s folytatta az ételadagok

szétosztását.Volt, akin erőt vett a lustaság, mások a gyomrukra

vigyáztak, úgyhogy evés után senkinek nem fűlt a fogaahhoz, hogy a sírásó mesterségét gyakorolja. Amikor azorvos, akiben szakmája folytán a többieknél erősebbennyilatkozott meg a kötelességérzet, kevés meggyőződésselazt mondta, Menjünk és temessük el őket, egyetlenönkéntes sem jelentkezett. A vakok, az ágyukonvégignyúlva, nem akartak mást, csak hogy hagyják békénőket, és ne zavarja meg semmi a rövidke emésztésboldogságát, néhányan nyomban elszenderedtek, és nemlehetett csodálkozni azon, hogy az átélt riadalmak ésizgalmak után, a mégoly szűkösen táplált testen úrrá lett azemésztés vegyi folyamataival járó ernyedtség. Később, márestefelé, amikor úgy látszott, mintha a pislákoló lámpák afokozatosan gyengülő természetes fényben erőre kaptakvolna, bár ezzel egy időben bizonyságát adták annak is,hogy milyen keveset ér gyér világuk, az orvos a feleségeközreműködésével rávett a kórtermükben lévő férfiak közülkettőt, hogy kimenjenek vele a hátsó udvarra, hogylegalább, mondta nekik, felmérjék az elvégzendő munkát, éskülönválogassák a merev testeket, ha már úgy döntöttek,hogy mindegyik kórterem a saját halottait temeti el.Szerencséjük volt ezeknek a vakoknak, hogy megkapták a

fény illúzióját. Igazából teljesen mindegy volt nekik, hogynappal van-e vagy éjszaka, reggeli szürkület vagy estiszürkület, csöndes hajnal vagy zajos déli óra, a vakokatmindig valami olyan ragyogó fehérség vette körül, mintamikor a nap áttűz a ködön. Számukra a vakság nem egysötétségbe merülő közönséges élet volt, hanemmegmártózás a tündökletes dicsfényben. Amikor az orvoselkövette azt a baklövést, hogy úgy fejezte ki magát,különválogatjuk a halottakat, az első vak, az egyik azokközül, akik vállalkoztak rá, hogy segítenek neki, szerettevolna, ha elmagyarázzák, hogyan ismerik majd fel őket, ettőla vakok számára természetes kérdéstől az orvos zavarbajött. A felesége most az egyszer arra gondolt, hogy jobb, hanem siet a segítségére, mert azzal elárulná magát. Az orvosaz előremenekülés hatásos módszerével vágta ki magát anehéz helyzetből, azaz elismerte a tévedését, Az ember,mondta olyan hangsúllyal, mintha mosolyogna saját magán,annyira hozzászokik ahhoz, hogy van szeme, hogy mégakkor is használná, amikor már nem jó semmire, valójábancsak annyit tudunk, hogy a mieink közül négyen vannak itt, ataxisofőr, a két rendőr, és még valaki, aki ugyancsakhozzánk tartozott, ennélfogva az a megoldás, hogy találomrakiválasztunk négyet ezek közül a testek közül, illendőeneltemetjük őket, és így eleget teszünk a kötelességünknek.

eltemetjük őket, és így eleget teszünk a kötelességünknek.Az első vak egyetértett, a társa úgyszintén, és azutánnekiálltak, hogy egymást váltva kiássák a sírgödröket. A kétsegítőtárs, merthogy vakok voltak, nem tudta meg, hogykivétel nélkül azokat a holttesteket temették el, amelyeketamúgy is el kellett volna temetniük, és talán azt semszükséges elmondani, hogy miképpen dolgozott a véletlen,az orvos megragadott a kezével, amelyet a felesége kezeirányított, egy lábat vagy egy kart, és csak annyit mondott,Ezt. Amikor már két holttestet elföldeltek, végre megjelentmég három férfi, akik az ő kórtermükből jöttek segíteni, devalószínűleg nem jöttek volna ki, ha valaki közli velük, hogysötét éjszaka van. Lélektanilag, még ha vak is valaki, óriásikülönbség van aközött, ha nappal ássa a sírt, vagy hanapszállta után teszi ugyanazt. Abban a pillanatban, amikorizzadtan, a földtől koszosan, az orrukban még ott érezve arothadás kezdődő, édeskés bűzét, beléptek a kórterembe, ahangszóróból jövő hang megint csak ismételte a már ismertutasításokat. Semmi utalás nem volt arra, ami történt, nemesett szó sem a lövöldözésről, sem a közvetlen közelbőlmegölt emberekről. Az olyasféle közlemények, mintAzokra, akik az épületet előzetes engedély nélkül elhagyják,azonnali halál vár, vagy Az elkülönítettek a holttestetkülsőségek nélkül temetik el az épület mögötti hátsó

udvaron, a keserves élettapasztalatnak köszönhetően, amelyminden fegyelem legfőbb mestere, immár tökéletes értelmetnyertek, míg az, amelyik naponta háromszor élelmiszeresdobozok elhelyezését ígérte, rosszmájú gúnyolódássá, vagyamit még nehezebb volt elviselni, iróniává alakult át. Amikora hang elhallgatott, az orvos, egymagában, mert már kezdtemegismerni a ház négy sarkát, elment a másik kórteremajtajáig, hogy közölje, A mieinket már eltemettük, Haezeket eltemették, eltemethették volna a többit is, válaszoltbelülről egy férfihang, Abban egyeztünk meg, hogy mindenkórterem eltemeti a maga halottait, négyet kiszámoltunk, seltemettük őket, Rendben van, holnap majd gondoskodunka hozzánk tartozókról, mondta egy másik férfihang, azutánegészen más hangsúllyal, Nem jött több ennivaló, kérdezte,Nem, felelte az orvos, De a hangszóró azt mondja, hogynaponta háromszor, Kételkedem abban, hogy mindigbetartják, amit ígérnek, Akkor be kell osztani azt az ételt,ami érkezik, mondta egy női hang, Jó ötletnek látszik, haakarják, holnap megbeszéljük, Rendben van, mondta a nő.Az orvos már elindult visszafelé, amikor meghallotta annak aférfinak a hangját, aki először beszélt, Jó lenne tudni, hogyki parancsol itt. Megállt, arra várva, hogy ki válaszol,ugyanaz a női hang volt, Ha nem szervezzük meg rendesenaz életünket, az éhség és a félelem fog parancsolni, már az is

szégyen, hogy nem mentünk el velük együtt eltemetni ahalottakat, Miért nem megy el maga eltemetni őket, ha olyanokos és olyan jól tud mindent, Egyedül nem tudommegcsinálni, de kész vagyok segíteni, Nem érdemes errőlvitatkozni, szólt közbe a másik férfihang, majd holnap reggelelrendezzük. Az orvos felsóhajtott, nehéz lesz az együttélés.Megindult a kórterem felé, amikor heves székelhetnéketámadt. Nem volt biztos benne, hogy arról a helyről, ahol áll,képes lesz odatalálni a mellékhelyiséghez, de elhatározta,hogy megpróbálja. Remélte, hogy valakinek legalább eszébejutott odavinni a vécépapírt, ami az élelmiszeres dobozokkalegyütt érkezett. Kétszer eltévedt, és a kínok kínját élte át,mert a szükség egyre jobban szorította, és amikor már úgyérezte, hogy nem bírja tovább, végre leengedhette anadrágját, és odakuporodhatott a latrinalyuk fölé. A bűzfojtogatta. Az volt az érzése, hogy beletaposott valami puhamasszába, valakinek az ürülékébe, aki nem tudta, merre vana vécélyuk, vagy úgy döntött, hogy a mások iránti belátástvégleg felrúgva könnyít magán. Megpróbálta elképzelni,milyen lehet az a hely, ahol van, számára minden fehér,fényes és sugárzó volt, ilyen volt minden fal és a padlózat,amit nem látott, és képtelen módon arra a következtetésrejutott, hogy ott bűzös a fény és a fehérség. Bele fogunkőrülni az undorodásba, gondolta. Azután szerette volna

őrülni az undorodásba, gondolta. Azután szerette volnamegtisztogatni magát, de nem volt papír. Megtapogattamaga mögött a falat, ahol a vécépapírtartóknak kellett volnalenniük, vagy néhány szögnek, amelyre jobb híján fölszúrtakegy maroknyi akármilyen papírt. Semmi. Boldogtalannakérezte magát, végtelenül szerencsétlennek, ahogy ott állt,behajlított lábbal, megmarkolva a nadrágját, amely amocskos földet söpörte, vakon, vakon, vakon, már nemtudott uralkodni magán, és halkan sírva fakadt. Tapogatózvatett néhány lépést, és nekiment a szemközti falnak.Kinyújtotta az egyik kezét, azután a másikat, végül rátaláltegy ajtóra. Hallotta, hogy valaki csoszogva lép, biztosan amellékhelyiséget kereste, megbotlott, Hol lehet ez a szar,mormolta egy semleges hang, mintha alapjában véve nemérdekelné őt, hogy megtudja. Kétarasznyira ment el tőle,észre sem vette a jelenlétét, de nem volt érdekes, ebben ahelyzetben végül is semmi szeméremsértő nem volt, pedigvalójában az lehetett volna, egy ember ilyen testhelyzetben,öltözetlenül, ám az utolsó pillanatban, meglepőszeméremérzettől hajtva, az orvos fölrántotta a nadrágját.Azután, amikor úgy gondolta, hogy egyedül van, újraleengedte, de már elkésett, tudta, hogy összemocskoltamagát, olyan mocskos volt, amilyen mocskos még azéletében soha. Sokféleképpen válhatunk állattá, gondolta, ez

csak az első módja. Mindazonáltal nem volt igazán oka apanaszra, még akadt, aki segítőkészen megtisztogatta.

A vakok vaságyaikon fekve várták, hogy az álommegkönyörüljön a boldogtalanságukon. Az orvos feleségetitokban, mintha az a veszély fenyegetné, hogy a többiekmegláthatják a szánalmas jelenetet, segített a férjének alehető legjobban rendbe tenni magát. Fájdalmas csendtelepedett mindenre, mint egy kórházban, amikor a betegekalszanak, és alvás közben szenvednek. Az orvos feleségeálmatlanul üldögélt, és nézte az ágyakat, a testek homályoskörvonalait, egy arc mozdulatlan fehérségét, egy álombanmegmozduló kart. Megkérdezte magában, vajon ő is megfog-e vakulni, mint ők, s vajon miféle megmagyarázhatatlanokok óvták meg eddig. Fáradt mozdulattal az arcáhozemelte a kezét, hogy a haját félresimítsa, és arra gondolt,mindannyian bűzleni fogunk. Ebben a pillanatban sóhajtozáshallatszott, nyögdelés, aprócska, eleinte elfojtott kiáltások,hangok, amelyek szavakhoz hasonlítottak, és bizonyosanszavak is voltak, de a jelentésük elveszett, ahogyfokozatosan erősödve átalakultak kiáltozássá, hörgéssé,vonyítássá. A terem mélyén valaki megjegyezte, Disznók,olyanok, mint a disznók. Nem disznók voltak, csak egy vakférfi és egy vak nő, akik valószínűleg soha nem tudnak megmást egymásról, csak ezt.

ÉHES GYOMORNAK korán verik az ébresztőt. Avakok közül néhányan már akkor kinyitották a szemüket,amikor még messze járt a reggel, és ebben esetükben nemannyira az éhség volt a ludas, hanem az, hogy a biológiaiórájuk, ahogyan mondani szokás, elkezdett szeszélyeskedni,s azt hitték, hogy már fényes nappal van, s arra gondoltak,Elaludtam, de rögtön rájöttek, hogy mégsem, mert társaikhortyogása eloszlatott minden kétséget. Nos hát, akönyvekből, de még inkább a mindennapi tapasztalatbóltudjuk, hogy aki jókedvében kel föl kora hajnalban, vagyakinek szükségből kell fölkelnie hajnalok hajnalán, aznehezen viseli el, hogy a jelenlétében mások édesdedenaludjanak tovább, s még inkább így van ez abban azesetben, amelyről most szó esik, mert nagy különbség vanegy olyan vak között, aki alszik, és egy olyan vak között,akinek semmi haszna nincsen abból, hogy nyitva a szeme.Ezek a lélektan körébe tartozó megfigyelésekaprólékosságuk folytán látszólag nincsenek összhangbanazzal a roppant méreteket öltő katasztrófával, amelynekmegjelenítésével ez az elbeszélés fáradozik, csupán arraszolgálnak, hogy megvilágítsák, miért volt már ébren olyankorán valamennyi vak, néhányukat, ahogy az elején márelhangzott, belülről lármázta föl követelődző gyomruk, a

többieket viszont a korán kelők ideges türelmetlenségeragadta ki álmukból, akik nem röstellték, hogy nagyobbzajjal vannak, mint ami elkerülhetetlen és elviselhető alaktanyai és kórtermi együttélés során.

Itt nem csak tapintatos és jól nevelt emberek gyűltekössze, akad olyan faragatlan népség is, amelyikreggelenként, tekintet nélkül másokra, nagyokat köpve ésszellentve könnyít magán, bár az is igaz, hogy a nap többirészében már nem jellemző rájuk ez a kirívó viselkedés,ezért aztán egyre jobban elnehezedett a levegő, ami ellensemmit sem lehetett tenni, mert az egyetlen nyílás az ajtóvolt, az ablakokhoz pedig senki sem tudott hozzáférni, olyanmagasan voltak.

Az orvos felesége, aki a férje mellett feküdt, annyiraszorosan, amennyire csak össze tudtak bújni, mert szűk voltaz ágy, de mert gyönyörűségük is telt benne, milyen nehezentudnak akár az éjszaka kellős közepén is eleget tenni azillendőségnek, hogy ne úgy viselkedjenek, mint azok, akiketvalaki disznónak nevezett, megnézte az óráját. Két órahuszonhárom percet mutatott. Ahogy jobban szemügyrevette, látta, hogy a másodpercmutató nem mozog.Elfelejtette felhúzni azt az átkozott órát, inkább ő azátkozott, átkozott legyek, hogy még ezt az egyszerűkötelességet sem tudom ellátni alig három nap bezártság

kötelességet sem tudom ellátni alig három nap bezártságután. Nem tudott uralkodni magán, görcsös zokogásban törtki, mintha valami nagyon nagy szerencsétlenség érte volna.Az orvos arra gondolt, hogy az asszony megvakult, hogymegtörtént az, amitől annyira félt, kétségbeesésében máréppen megkérdezte, Megvakultál, de az utolsó pillanatbanmeghallotta a másik suttogását, Nem erről van szó, nem,azután lassan, alig hallhatóan mormolta a fejükre húzotttakaró alatt, Milyen ostoba vagyok, nem húztam föl az órát,és azután vigasztalanul zokogott tovább. Az ágyak közötthúzódó folyosó túloldalán a sötét szemüveges lány fölkelt azágyból, és a zokogás hangjait követve, kinyújtott karralmegindult arrafelé, Valami baj van, segíthetek valamit,kérdezgette miközben közeledett, és két kezévelmegérintette a fekvő testeket. A tapintat arra figyelmeztette,hogy azonnal húzódjon vissza, az agya is bizonnyal ezt aparancsot adta neki, de a keze nem engedelmeskedett,éppen csak rebbenőbb lett tőle az érintése, miközben abőre könnyedén végigsiklott a durva és langyos takarón.Segíthetek valamit, kérdezte megint a lány, a keze most márvisszahúzódott, magasba emelkedett és elveszett a sterilfehérségben, az elhagyatottságban. Az orvos felesége fölkeltaz ágyból, és még mindig zokogva átölelte a lányt, Semmikülönös, csak hirtelen nagyon elkeseredtem, mondta, Ha

már maga is kétségbeesik, pedig olyan erős, akkor ténylegnincs számunkra megváltás, mondta panaszosan a lány. Azorvos felesége, már valamivel nyugodtabban, arra gondolt,miközben szemből nézte a lányt, Már szinte semmi nyomanincsen a kötőhártyagyulladásnak, milyen kár, hogy nemmondhatom meg, pedig örülne neki. Valószínűleg örülneneki, bár az öröm elég különös volna ebben az esetben, nemannyira azért, mert a lány vak, hanem mert mindenki más isaz, mi haszna van az ilyen tiszta és szép szempárnak, mintez, ha senki nem láthatja. Az orvos felesége azt mondta,Mindannyiunknak vannak gyönge pillanatai, még az aszerencse, hogy képesek vagyunk sírni, a sírás sokszormegváltásként hat ránk, van, amikor belehalnánk, ha nemsírhatnánk. Nincs megváltás számunkra, ismételte a sötétszemüveges lány, Ki tudja, ez a vakság nem olyan, mint atöbbi, ahogy jött, úgy el is múlhat, De késő lesz azoknak,akik meghaltak, Mindannyiunknak meg kell halnunk, Denem kellene másokat is megölnünk, és én megöltem egyembert, Ne vádolja magát, a körülmények hozták így, ittmindannyian bűnösök és ártatlanok vagyunk, sokkal többrosszat tettek a katonák, akik őriznek bennünket, és még őkis mindenre mentséget találhatnának abban, hogy féltek, Mibajom származott volna abból, hogy az a szerencsétlenmegfogdos, még most is élne, a testem pedig nem nyert és

nem is vesztett volna rajta semmit, Ne gondoljon erretöbbet, pihenjen, próbáljon aludni. Az ágyáig kísérte,Gyerünk, feküdjön le, Maga nagyon jó, mondta a lány,azután a hangját lehalkítva, Nem tudom, mit csináljak,nemsokára megjön, és nem hoztam magammal betétet, Neaggódjon, nekem van. A sötét szemüveges lány az asszonykeze után kapott, de az orvos felesége lágyan a két kezébefogta a lány kezét, Pihenjen, pihenjen. A lány becsukta aszemét, egy percig így feküdt, talán el is szundított volna, hahirtelen nem támad veszekedés, valaki elment amellékhelyiségbe, és mire visszaért, az ágyát elfoglalták, nemszándékosan történt, a másik is ugyanazzal a céllal kelt fel,útközben keresztezték egymást, és természetesenegyiküknek sem jutott eszébe, hogy azt mondja, Vigyázzon,nehogy eltévessze az ágyát, ha visszamegy. Az orvosfelesége állva nézte, hogy vitatkozik a két vak, felfigyelt rá,hogy nem gesztikulálnak, és a testük is alig mozog, hamarmegtanulták, hogy csak a hangjuknak és a hallásuknakveszik hasznát, természetesen használhatták volna akarjukat, verekedhettek, birokra kelhettek, ökölre mehettekvolna, ahogy mondani szokás, de egy elcserélt ágy miattnem volt érdemes, bárcsak ennyi volna, s nem több, mindenfélreértés a világon, csak meg kellett egyezniük, A kettes azenyém, a hármas a magáé, jegyezze meg egyszer és

enyém, a hármas a magáé, jegyezze meg egyszer ésmindenkorra, Ha nem volnánk vakok, ez a félreértés nemtörtént volna meg, Igaza van, az a baj, hogy vakok vagyunk.Az orvos felesége azt mondta a férjének, Az egész világ ittbent van.

Az egész mégsem. Az ennivaló, például, odakint volt, éskésett. Az egyik és a másik kórteremből is kiállt néhányember az előcsarnokba, arra várva, hogy a parancsfelhangozzon a hangszóróban. Idegesen, türelmetlenül álltakegyik lábukról a másikra. Tudták, hogy ki kell menniük azépület előtti kertbe, hogy behozzák a dobozokat, amelyeketa katonák, ígéretükhöz híven a kertkapu és a lépcső közöttiterületen hagynak, és tartottak attól, hogy valami kelepcevagy csapda vár ott rájuk, Ki áll jót azért, hogy nem fognaklőni ránk, Azután, amit csináltak, képesek rá, Nembízhatunk bennük, Én nem megyek ki, Én sem, Ha enniakarunk, valakinek ki kell mennie, Nem tudom, nem jobb-eegy lövéstől meghalni, mint lassacskán éhen halni, Énmegyek, En is, Nem kell, hogy mindannyian kimenjünk,lehet, hogy a katonák nem örülnének neki, Vagymegijednének, mert azt hinnék, hogy meg akarunk szökni,meglehet, ezért ölték meg azt is, akinek baj volt a lábával,Döntenünk kell, Nem lehetünk elég óvatosak,Emlékezzenek csak rá, mi történt tegnap, kilenc halott, sem

több, sem kevesebb, A katonák megijedtek tőlünk, Énpedig tőlük félek, Csak azt szeretném tudni, hogy ők ismegvakulnak-e, Ők, kik, A katonák, Szerintem az volna alegjobb, ha elsőnek ők vakulnának meg. Ebbenmindannyian egyetértettek, de azt egyikük sem kérdeztemeg, hogy miért, így nem mondhatta ki senki a legfőbbérvet, Azért, mert akkor nem tudnának lőni. Az idő telt-múlt, és a hangszóró hallgatott. Maguk már nekiálltak, hogyeltemessék a halottaikat, kérdezte egy vak az elsőkórteremből, csak hogy mondjon valamit, Még nem, Mároszlásnak indultak, csak úgy árad belőlük a bűz, Tőlemaztán áradhat a bűz, és oszlásnak is indulhatnak, addig egyszalmaszálat sem teszek keresztbe, amíg nem ettem, már azegyszeri ember is azt mondta, hogy először eszünk, és aztánmossuk ki a lábast, Nem ez a szokás járja, hibás az amondás, amivel élsz, általában a temetés után jön az eszem-iszom, Hát nálam ez éppen fordítva működik. Néhány percmúlva ezek közül a vakok közül megszólalt az egyik, Töröma fejem valamin, Min, Hogyan osztjuk el majd az ennivalót,Ahogy korábban is, tudjuk, hányan vagyunk, megszámoljukaz adagokat, és mindenki megkapja a maga részét, ez alegegyszerűbb és legigazságosabb módszer, Nem járteredménnyel, mert volt, aki éhen maradt, És olyan is volt,aki kétszer evett, Az elosztás rosszul működött, Mindig

rosszul fog működni, ha nem érvényesül a kölcsönös tiszteletés a fegyelem, Ha volna itt valaki, aki legalább valamennyirelát, Nahát, az rögtön kiagyalna valami turpisságot, hogy alegnagyobb darab neki jusson, Már az egyszeri ember is aztmondta, hogy vakok közt egyszemű a király, Hagyd el azegyszeri embert, Ez nem ugyanaz, Itt még a félszeműekneksincsen menekvés, Nekem az a véleményem, hogy az lennea legjobb megoldás, ha egyenlően elosztanánk az ennivalót akórtermek között, azután mindenki gazdálkodik azzal, amitkapott, Ki mondta ezt, Én, Én, de ki, Én, Melyikkórteremből van, A másodikból, Rögtön sejtettem, micsodaravaszság, ott kevesebben vannak, ez jól jönne maguknak,több ennivaló jutna egy embernek, mint nálunk, ahol tele vana kórterem, Csak azért mondtam, mert így egyszerűbbvolna, Az egyszeri ember azt is mondta, hogy aki kezébentartja a kanalat, és nem övé a legjobb falat, az ostoba, éshoppon marad, A mindenségit, hagyja már abba, hogymiket mondott az egyszeri ember, ideges leszek aközmondásaitól, Azt kellene csinálnunk, hogy az egészennivalót elvisszük az ebédlőbe, aztán minden kórteremkiválasztana három embert, akik részt vennének azelosztásban, ha hatan együtt számolnak, akkor nem volnasem csalás, sem svihákság, És honnan tudjuk azt, hogyigazat beszélnek, amikor valaki azt mondja, hogy a mi

igazat beszélnek, amikor valaki azt mondja, hogy a mikórtermünkben ennyien és ennyien vagyunk, Tisztességesemberekkel állunk szemben, Ezt is az egyszeri embermondta, Nem, ezt én mondom, Drága uram, igazából mi ittmind rettenetesen éhesek vagyunk.

Mintha egészen eddig csak erre a jelszóra, végszóra,„Szezám, tárulj”-ra várt volna, végre megszólalt ahangszóró, Figyelem, figyelem, az elkülönítettek engedélytkapnak arra, hogy kijöjjenek az ennivalóért, de vigyázat, havalaki túlságosan közel kerül a kertkapuhoz, először szóbelifigyelmeztetést kap, és abban az esetben, ha ezután nemindul meg azonnal visszafelé, a második figyelmeztetésregolyót eresztünk bele. A vakok lassan megindultak,néhányan közülük, a magabiztosabbak, egyenesen arra,amerre az ajtót sejtették, a többiek, akik kevésbé bíztakkialakulatlan tájékozódó képességükben, inkább a falmentén óvakodtak előre, mert így elkerülhették a tévedéslehetőségét, amikor odaérnek egy sarokhoz, csak továbbkell haladniuk a derékszögben megtörő fal mentén, ésrátalálhatnak az ajtóra. A hangszóró parancsoló, igentürelmetlen hangon megismételte a felhívást. A hangszínmegváltozása, amire még azok is felfigyeltek, akiknek nemigazán volt bizalmatlanságra okuk, megijesztette a vakokat.Egyikük kijelentette, Én nem megyek ki innen, az a céljuk,

hogy odakint lecsapjanak ránk, és megöljenekmindannyiunkat, Én sem megyek ki, mondta egy másik, Énsem, tette hozzá egy harmadik. Határozatlanul álldigáltak,néhányan kimentek volna, de a félelem mindegyikükreátragadt. A hang újra megszólalt, Ha három percen belülsenki nem jön ki, hogy elvigye az élelmiszeres dobozokat,akkor visszahozzuk őket. A fenyegetés nem győzte le arettegést, csak visszaszorította az agy hátsó zugaiba, mintvalami űzött állatot, amelyik csak arra az alkalomra vár,amikor támadhat. A vakok félősen, egymás háta mögöttmegbújva oldalogtak ki a lépcső fölötti térségre. Nemláthatták, hogy a dobozok nem a korlát mellett voltak,ahogy várták, nem tudhatták, hogy a katonák, a fertőzéstőlfélve, még azt is megtagadták, hogy közelébe menjenekannak a kötélnek, amelyet minden vak, aki csak bejött oda,végigfogdosott. Az élelmiszeres dobozokat egy halombarakták össze, körülbelül azon a helyen, ahol az orvosfelesége megtalálta a kapát. Gyerünk, gyerünk, parancsoltaaz őrmester. A vakok egymásba gabalyodtak,megpróbáltak sorba állni, hogy rendezetten haladhassanak,de az őrmester odakiabált nekik, A dobozok nem arravannak, engedjék el a kötelet, engedjék csak el,kanyarodjanak el jobb felé, jobbra, jobbra, hülyék, ahhoznem kell szem, hogy valaki tudja, merre van a jobb keze. A

figyelmeztetés időben érkezett, némelyik merevgondolkodású vak szó szerint értelmezte a parancsot, ha ajobb oldalról volt szó, annak logikusan a beszélő jobboldalára kellett vonatkoznia, ezért aztán megpróbáltakátbújni a kötél alatt, hogy Isten tudja, merre keressék adobozokat. Más körülmények között a groteszk látványmég a legkomolyabb szemlélőkből is harsány nevetést csaltvolna elő, roppant mulatságos volt, ahogy néhány vaknégykézláb mászik, arcával szinte a földet súrolva, mint adisznók, fél kezével a levegőben kaszál maga előtt,miközben a többiek, talán attól való féltükben, hogy a tetőoltalmából kilépve elnyeli őket a fehér tér, kétségbeesettenmarkolták a kötelet, s a fülüket hegyezték, hogy meghalljákaz első kiáltást, amely hírül adja a ládák megtalálását. Akatonák legszívesebben célba vették és megfontoltan,hidegvérrel lelődözték volna azokat az agyalágyultakat, akikúgy bóklásztak erre-arra az orruk előtt, mint sánta rákok, éslomha ollójukkal hadonászva keresték hiányzó lábukat.Tudták, mit mondott aznap reggel az ezredparancsnok alaktanyában, hogy azt a problémát, amit a vakok jelentenek,csak úgy lehet megoldani, ha fizikailag megsemmisítikvalamennyiüket, most is és a jövőben is, nem törődve ahamis emberiességi meggondolásokkal, ahogy kifejeztemagát, ugyanúgy, ahogy levágják az elüszkösödött testrészt,

magát, ugyanúgy, ahogy levágják az elüszkösödött testrészt,hogy a test életben maradjon, A döglött kutya veszettségétis meggyógyította a természet, mondta érzékletesen. Néhánykatona, aki kevésbé volt érzékeny a képes beszédszépségeire, nemigen értette, mi köze lehet a kutyaveszettségének a vakokhoz, de egy ezredparancsnok szava,ugyancsak képes kifejezéssel élve, annyit ér, amennyit nyoma latban, senki nem jut fel ilyen magasra a katonairanglétrán, ha nincs igaza mindabban, amit gondol, mond éstesz. Egy vak végül belebotlott a dobozokba, átölelte őket,és így kiabált, Itt vannak, itt vannak, az bizonyos, hogy ez azember azt a csodálatos jó hírt sem jelenti be nagyobbörömmel, ha egy nap majd visszanyeri a látását. Néhánypillanat múlva a többi vak is rávetette magát a dobozokra, akarok és lábak nagy kavargásában mindegyikük maga feléráncigált valamit, az elsőbbségért küzdve, én viszem, majdén viszem. Azok, akik csak fogták a kötelet, idegeseklettek, most már attól féltek, hogy lustaságuk vagygyávaságuk büntetéseként kihagyják őket az ennivalóelosztásából, Hát igen, nem akartatok égnek meredőüleppel csúszni-mászni a földön, kitéve magatokat annak aveszélynek, hogy belétek lőnek, akkor most ne is egyetek,emlékezzetek csak arra, mit mondtak a régiek, aki mer, aznyer. Ettől a meggyőző gondolattól hajtva, egyikük

elengedte a kötelet, és karját az égnek emelve megindult acsődület felé, Engem ki ne hagyjatok, de a hangzavarhirtelen elcsendesedett, csak a cipekedés neszeit, elfojtottszitkokat, hangok szertefoszló és zavaros egyvelegét lehetetthallani, amelyek mindenhonnan jöttek és sehonnan sem.Határozatlanul megállt, vissza szeretett volna jutni abiztonságot jelentő kötélhez, de tájékozódási képességecserbenhagyta, a fehér égen nincsenek csillagok, meghallottaaz őrmester hangját, aki a ládákat cipelő embereknek adottutasításokat, hogy visszajuthassanak a lépcsősorhoz, deannak, amit mondott, csak ezek látták hasznát, hogymegérkezhessenek oda, ahová akarnak, mert minden attólfügg, hogy hol van az ember. A kötélnél már egy vak semvolt, nekik csak a visszafelé vezető utat kellett megtenniük,és most a lépcsősor tetején húzódó térségen várták atöbbiek megérkezését. Az elveszett vak el sem mertmozdulni onnan, ahol állt. Félelmében felüvöltött,Segítsenek, kérem, nem tudta, hogy a katonák célba vettéka fegyverükkel, és csak arra vártak, hogy átlépje azt aláthatatlan vonalat, amely az életet a haláltól elválasztja.Ugye ott maradsz, vaksikám, mondta az őrmester, de ahangjában idegesség bujkált, az az igazság, hogy nemosztotta a felettese nézeteit, Ki mondja meg nekem, hogyholnap nem én állok-e itt így a kapuban, a katonákról tudni

való, hogy parancsot kapnak, és ölnek, másik parancsotkapnak, és meghalnak, Csak akkor lőjenek, ha mondom,kiáltott az őrmester. Ezektől a szavaktól a vak rádöbbent,hogy milyen nagy veszélyben van. Térdre esett, és ígykönyörgött, Kérem szépen, segítsenek nekem, mondjákmeg, merre kell mennem, Talpalj csak errefelé, vaksikám,talpalj csak, mondta az egyik katona álnokul barátságoshangon, a vak fölállt, tett három lépést, de megtorpantmegint, gyanúsan hangzottak ezek a szavak, a talpaljerrefelé az egészen más, mint a menj arrafelé, a talpaljerrefelé azt jelenti, hogy erre, éppen erre, épp ebben azirányban haladva jutsz el oda, ahonnan hívogatnak, ahol az agolyó vár, amelyik az egyik vakságból egy másikba átsegít.Egy alantas jellemű katona, hogy úgy mondjuk, bűnöskezdeményezése volt ez, aminek az őrmester két kiáltássalazonnal véget vetett, Megállj, Hátra arc, és utána szigorúanrendreutasította az engedetlen katonát, aki láthatólag azemberek azon fajtájához tartozott, akiknek nem szabadpuskát adni a kezébe. Az őrmester jóindulatúközbelépésétől felbátorodva a vakok, akik közben elérték alépcső fölötti térséget, harsány kiáltozásba kezdtek, és ezmágneses sarokként szolgált a tévelygő világtalannak. Biztosléptekkel, egyenes vonalban haladt, Folytassátok,folytassátok, hajtogatta, miközben a vakok egyfolytában

folytassátok, hajtogatta, miközben a vakok egyfolytábantapsoltak, mintha egy hosszú, lélegzetelállító és lendületesvágta szurkolói volnának. Ölelő karok fogadták, nagy dologvolt ez, akár az átélt, akár az eljövendő szükségben ismernimeg az igaz barátot.

Nem tartott sokáig a nagy barátság. A zűrzavartkihasználva néhány vak elillant egypár ládával, amit el tudtakmagukkal cipelni, ez elég becstelen módja volt annak, hogymegelőzzék az elosztás feltételezett igazságtalanságait. Ajobb érzésűek, akik szép számmal akadnak, bárki bármit isállítson, felháborodottan tiltakoztak, hogy így nem lehet élni,Hová jutunk, ha nem bízhatunk meg egymásban, kérdeztékegyesek szónokias fordulattal, de teljes joggal, Ezek acsirkefogók egy jó verést szeretnének kapni, fenyegetőztekmások, nem igaz, hogy szerették volna, de mindannyianértették, hogy mit akarnak jelenteni ezek a szavak, szépítvefogalmaztak meg olyan durvaságot, amelyre csupán azszolgált volna mentségül, hogy valakik igencsakkiérdemelték. Az előcsarnokba visszahúzódva, a vakokmegegyeztek abban, mivel ez látszott a kialakult kényeshelyzet kezdeti megoldására a leghelyénvalóbb módszernek,hogy egyenlően osztják el a két kórterem között amegmaradt dobozokat, amelyekből szerencsére párosszámú volt, és egy nyomozást végző bizottságot hoznak

létre, ugyancsak mindkét részről egyenlő számú taggal,abból a célból, hogy visszaszerezze az elveszett, más szóval,ellopott ládákat. Egy ideig, ahogy ez már szokás volt,vitatkoztak azon, hogy előbb-e vagy utóbb, azazhogy előbbegyenek-e és utána nyomozzanak, vagy fordítva, és az avélemény kerekedett felül, hogy célszerűbb volna, mivelhosszú ideje kényszerű böjtre voltak szorítva, előbblecsendesíteni gyomrukat, és azután nekikezdeni avizsgálatnak, Arról se feledkezzetek meg, hogy el kelltemetnetek a halottaitokat, mondta valaki az elsőkórteremből, Még meg sem öltük, máris azt akarod, hogytemessük el őket, felelte egy tréfamester a másodikkórteremből, kedélyesen eljátszva a szavakkal.Mindannyian elnevették magukat. Hamarosan megtudtákazonban, hogy a gazemberek nincsenek bent akórteremben. Az egyik és a másik betegszoba ajtajábanmindig álltak betegek, akik az ennivaló érkezésére vártak,és ezek mondták, hogy hallották, amint valakik nagy sietvemennek a folyosón, de a kórtermekbe senki nem ment be,és ennivalós dobozokkal még kevésbé, erre megesküdtek.Valakinek eszébe jutott, hogy úgy lehet a legbiztosabbanazonosítani ezeket, ha minden jelenlévő odamenne azágyához, és akkor nyilvánvalóvá válna, hogy amelyik üresenmaradt, az a tolvajoké, így csak meg kellene várni, hogy

visszajöjjenek onnan, ahová a szájuk szélét nyalvaelrejtőztek, és rájuk vessék magukat, hogy megtanuljáktisztelni a közösségi tulajdon szentségének az elvét. Ha azegyébként megfelelő és mélységes igazságérzetrőltanúskodó javaslat szerint cselekszenek, akkor ez azzal asúlyos következménnyel járt volna, hogy el kell halasztani,és ki tudja, meddig, a már nagyon várt reggelit, amelymostanra elhűlt, Együnk előbb, mondta az egyik vak, és atöbbségnek az volt a véleménye, hogy igen, jobb, ha előbbesznek. Sajnálatos módon csak azt a keveset, ami azalávaló lopás után megmaradt. Ezzel egy időben, az öreg ésromos épület valamelyik eldugott zugában azok agazemberek két pofára falják a kétszeres vagy háromszorosadagokat abból az élelemből, amely váratlanul egészenjónak bizonyult, tejeskávé volt, ami valóban elhűlt,kétszersült meg margarinos kenyér, miközben a tisztességesembereknek az ennivaló maradékával, felével vagyharmadával kellett megelégedniük. Kint hallani lehetett, és azelső szárnyból is hallották néhányan, akik mélabúsanropogtatták a kétszersültjüket, hogy a hangszóró afertőzötteket hívja, jöjjenek az ennivalójukért. Az egyik vak,akire valószínűleg hatott az elkövetett bűntett nyománkialakult egészségtelen légkör, a következő ötlettel állt elő,Ha kiállnánk az előcsarnokba, alaposan megijednének,

Ha kiállnánk az előcsarnokba, alaposan megijednének,amikor meglátnak minket, s lehet, hogy leejtenének egy-kétdobozt, de az orvos azt mondta, ez szerinte nem helyes,igazságtalanság volna azt büntetni, aki nem hibás. Amikormindannyian befejezték az étkezést, az orvos felesége és asötét szemüveges lány kivitte a kertbe a kartondobozokat,az üres tejes- és kávésedényeket, a papírpoharakat,lényegében mindent, ami nem volt ennivaló, El kell égetnünka szemetet, mondta azután az orvos felesége, hogy végetvessünk ennek a borzalmas légyinváziónak.

Mindegyik vak a saját ágyán ült, és várta, hogyvisszatérjenek a nyájhoz az eltévedt bárányok, Állatok ezek,jegyezte meg egy öblös hang, s fogalma sem volt arról, hogymegjegyzésével, szavaival a semmibe tűnt bukolikus világotcsúfolta meg, bár nem volt hibás abban, hogy nem tudtamásképpen kifejezni magát. De a jómadarak nem jöttek elő,meglehet, gyanút fogtak, bizonnyal közöttük is akadt egyafféle éles eszű fickó, mint az, aki az itteniek közül a veréstkigondolta. Múltak a percek, egyik-másik vak lefeküdt,néhányan már álomba is szenderedtek. Mert itt, uraim, csakenni és aludni lehet. Jobban megnézve a dolgokat, nem isolyan rossz ez az élet. Ha az ennivaló nem fog hiányozni,mert anélkül nem élhet az ember, olyan, mintha szállodábanvolnánk. Ezzel szemben micsoda kínszenvedés volna egy

vak élete kint a városban, igen, kész kínszenvedés. Ottbukdácsolna az utcán, mindenki menekülne előle, a családjarettegésben élne, mindenki félne attól, hogy közeledjenhozzá, az anyai szeretet, a gyermeki szeretet, csak mese azegész, meglehet, ugyanazt csinálnák velem, amit itt iscsinálnak, bezárnának egy szobába, és kegyelembőlodatennék az ajtóm elé a levesestányért. Józanul szemlélve ahelyzetet, elfogultságtól és nehezteléstől mentesen, mert ezmindig megzavarja az érvelést, el kell ismerni, hogy ahatóságok helyesen tették, amikor úgy döntöttek, hogy aleprásokhoz hasonlóan a vakokat is vakokkal zárják össze,hasonló a hasonlóval hamar összebarátkozik, és ebből csakjó szomszédság származik, ehhez semmi kétség nem fér,annak az orvosnak, ott hátul, igaza van, amikor azt mondja,hogy szervezzünk meg mindent, tényleg szervezettségkérdése az egész, először az ennivaló, utána a szervezettség,mind a kettő feltétlenül szükséges az élethez, ki kellválasztani néhány fegyelmezett és fegyelmezni tudó embertarra, hogy ezt az egészet irányítsa, közös megegyezéssel kikell alakítani az együttélés szabályait olyan egyszerűdolgokkal kapcsolatban, mint a söprés, a rendrakás és amosás, erre nem panaszkodhatunk, még szappant ésmosószert is küldtek nekünk, az ágyak rendben tartása,alapvető dolog, hogy megadjuk a tiszteletet saját

magunknak, elkerüljük az összetűzést a katonákkal, akik akötelességüket teljesítik, amikor felügyelnek ránk, márelegen meghaltak közülünk, kérdezzük meg, ki ismer olyantörténeteket, amelyeket esténként elmesélne, lehet történet,mese, anekdota, egyre megy, gondolják csak el, milyenszerencse volna, ha valaki betéve tudná a Bibliát,elismételnénk mindent a világ kezdetétől fogva, az a fontos,hogy halljuk egymást, kár, hogy nincs itt egy rádió, a zenemindig elszórakoztatja az embert, és hallgathatnánk ahíradásokat is, és ha például megtalálnák a gyógyszert abajunkra, micsoda öröm volna itt bent.

Akkor megtörtént, aminek egyszer meg kellett történnie.Kintről lövések hallatszottak. Megölnek bennünket, kiabáltvalaki, Nyugalom, mondta az orvos, gondolkodjunklogikusan, ha meg akarnának ölni, itt bent lőnének, nemodakint. Igaza volt az orvosnak, az őrmester adottparancsot, hogy lőjenek a levegőbe, és nem egy katonavakult meg hirtelen, miközben az ujja ráfonódott a ravaszra,érthető, hiszen másképpen nem lehetett volna irányítani ésengedelmességre kényszeríteni azokat a vakokat, akik kifelébukdácsoltak az autóbuszokból, az egészségügyiminisztérium értesítette a hadügyminisztériumot, Négyautóbuszra valót küldünk belőlük, Az mennyi, Mintegykétszáz ember, Hol fogunk elhelyezni ennyit belőlük, a

kétszáz ember, Hol fogunk elhelyezni ennyit belőlük, avakok számára, a kapott tájékoztatás szerint, a jobb oldaliszárny három kórterme van fenntartva, ide legfeljebbszázhúsz ember fér be, és már hatvanan vagy hetvenenvannak, leszámítva azt a tucatnyit, akit meg kellett ölnünk.Van megoldás, foglalják el az összes kórtermet, így afertőzöttek közvetlen kapcsolatba kerülnek a vakokkal, Aza legvalószínűbb, hogy előbb vagy utóbb ezek ismegvakulnak, különben is, a helyzetet elnézve föltételezem,hogy már mindannyian megfertőződtünk, biztos, hogy nincsmár egyetlenegy olyan ember sem, akire ne nézett volna ráegy vak, Ha egy vak nem lát, kérdezem én, hogyan tudja alátásával továbbadni a bajt. Tábornok úr, valószínűleg ez avilágon a leglogikusabb betegség, a vak szem átadja abetegséget a látó szemnek, látott már ennél egyszerűbbdolgot, Van itt egy ezredes, aki szerint az jelentené amegoldást, ha megölnénk mindenkit, amint megvakul, Nemnagyon változtatna a dolgon, ha vakok helyett halottakvolnának, Ha valaki vak, az nem halott, így van, de ha valakihalott, az vak, Nos jó, akkor mintegy kétszázan lesznek,Igen, És mi legyen a buszvezetőkkel, Vigyék be őket is.Aznap, estefelé a hadügyminiszter felhívta az egészségügyiminisztert, Tudja, mi történt, az az ezredes, akiről beszéltem,megvakult, Vajon most hogyan vélekedik arról az ötletről,

amivel előállt, Már vélekedett, főbe lőtte magát,Következetes viselkedés, nagyon helyes, A hadsereg mindigkészen áll arra, hogy példát mutasson.

A kertkapu mindkét szárnyát kitárták. Az őrmester, alaktanyai szokásoknak megfelelően, kiadta a parancsot,hogy rendeződjenek ötös oszlopokba, a vakok azonbansehogyan sem találták el a pontos számot, egyszer többenvoltak, egyszer kevesebben, végül mindannyian bezúdultaka bejáraton, amúgy civil módra, fölrúgva minden rendet,még az sem jutott az eszükbe, hogy előreengedjék a nőketés a gyermekeket, amint ez másféle hajótöréseknélszokásban van. El kell mondanunk, még mielőttelfelejtenénk, hogy nem minden lövés irányult a levegőbe, azegyik autóbusz-vezető nem akart bemenni a vakokkal,tiltakozott, hogy tökéletesen lát, három másodperc múlva azeredmény tökéletesen igazolta az egészségügyi minisztert,aki azt mondta, hogy aki halott, az vak. Az őrmester kiadtaa már ismert parancsokat, Menjenek egyenesen, fönttalálnak egy lépcsőt, aminek hat foka van, hat, amikorodaérnek, lassan menjenek föl rajta, ha ott valaki elbotlik,gondolni sem szeretnék arra, mi történik vele, csak arra nemhívta fel a figyelmet, hogy a kötél mentén haladjanak, de eztökéletesen érthető, mert ha használnák a kötelet, sohasemérnének be, Figyelem, tanácsolta az őrmester,

megnyugodva, mert már mindenki belül volt a kertkapun,három kórterem van jobbra s három balra, mindegyikkórteremben negyven ágy található, a családok ne váljanakszét, ne tapossák le egymást, számolják meg a termekbebelépőket, kérjék meg azokat, akik már ott vannak, hogysegítsenek maguknak, minden rendben lesz, rendezkedjenekbe, nyugalom, nyugalom, az ennivaló később érkezik.

Azt azért nem szabadna gondolnunk, hogy ezek a vakok,ilyen nagy számban, úgy vonulnak befelé, ahogy a birkák avágóhídra, bégetve, mint rendesen, egy kisséösszepréselődve, az biztos, de hát mindig ilyenformán éltek,szőr a szőrhöz, lélegzet a lélegzethez, bűz a bűzhöz. Ittviszont egyesek sírnak, mások félelmükben vagy dühükbenüvöltenek, megint mások átkozódnak, és egyvalakiborzalmas és értelmetlen fenyegetést kiabált, Ha egy napelkaplak benneteket, föltételezhetően a katonákra gondolt,kitépem a szemeteket. Elkerülhetetlen volt, hogy azok, akikelsőként értek oda a lépcsőhöz, meg ne álljanak, a lábukkalki kellett tapogatniuk a lépcsőfokok magasságát ésmélységét, a mögöttük jövők nyomása következtében azélen levők közül ketten-hárman elestek, szerencsére ennéltöbb nem is történt, csak néhány sípcsont horzsolódott föl,az őrmester tanácsa aranyat ért. Egy részük már bent járt azelőcsarnokban, de kétszáz ember nem egykönnyen találja

előcsarnokban, de kétszáz ember nem egykönnyen találjameg a helyét, ráadásul vakok, és nincs, aki irányítsa őket,hozzátehetjük még azt a tényt ehhez az önmagában is eléggéelkeserítő körülményhez, hogy minderre egy régi épületbenkerült sor, amelynek kevéssé célszerű a beosztása, és nemelég, ha egy őrmester, aki csak a maga dolgához ért,kijelenti, Mindegyik oldalon három kórterem van, látni is kellazt, hogy néz ez ki belülről, az ajtónyílások olyan szűkek,hogy üvegnyakra emlékeztetnek, a folyosók éppen olyanbolondok, mint az épület valamikori lakói, nem tudni, holkezdődnek, nem tudni, hol végződnek, és azt sem tudni,hogy mi célt szolgálnak. A vakok előcsapata ösztönösen kétoszlopra vált szét, amelyek a falak mentén haladtak az egyikés a másik oldalon, valami ajtót kerestek, amelyenbemehetnének, ez kétségtelenül biztos módszer, föltéve,hogy nincsenek útközben keresztbe fektetett bútorok. Előbbvagy utóbb, leleményességgel és türelemmel az új vendégekis megtalálják a helyüket, de előbb még meg kell vívni azt acsatát, amely a bal oldali oszlop első sorai és az ezen azoldalon élő fertőzöttek között kibontakozott. Amint ez előrelátható volt. A rendelkezés úgy szólt, amint az egészségügyiminisztérium is kidolgozott erre vonatkozóan egyszabályzatot, hogy ez a szárny a fertőzötteknek vanfenntartva, és ha igaz is volt, amint azt nagyon nagy

valószínűséggel előre meg lehetett jósolni, hogy végül ismindannyian megvakulnak, az is igaz volt, pusztán logikailag,hogy amíg meg nem vakultak, addig nem lehetett azt állítani,hogy valóban az lesz a sorsuk, hogy megvakulnak. Valakinyugodtan üldögél a lakásában, bízva abban, hogy azellenkező példák dacára legalább az ő esetében minden jórafordul, és hirtelen látja, hogy egy üvöltő tömeg közeledikfelé, amely pont olyanokból áll, akiktől a leginkább tart. Afertőzöttek az első pillanatban azt gondolták, hogy egyhozzájuk hasonló, csupán valamivel számosabb csoportrólvan szó, de hamar rádöbbentek a tévedésükre, mert azokaz emberek valójában vakok voltak, Ide nem jöhetnek, ez ami szárnyunk, nem a vakoké, maguknak a másik oldalon ahelyük, kiabálták azok, akik az ajtónál őrködtek. Néhányvak megpróbált visszafordulni, hogy egy másik bejáratotkeressen, olyan mindegy volt nekik, hogy a bal vagy a jobboldalon vannak-e, de a kívülről beáramló tömegkérlelhetetlenül sodorta őket tovább. A fertőzöttekökölcsapásokkal és rúgásokkal védték az ajtót, a vakokúgy viszonozták, ahogy tudták, nem látták az ellenfeleiket,de tudták, merről érkeznek az ütések. Az előcsarnokbannem fért el kétszáz ember, még ennél kevesebb sem, ezértnem telt bele sok idő, és az előkertbe nyíló kapu, bár eléggészéles volt, eltömődött, mintha dugó zárná el, se előre, se

hátra nem lehetett mozdulni, akik belül voltak,összepréselve, laposra nyomva megpróbáltak védekezni,rugdosódtak, könyöküket belenyomták a mellettük levőkoldalába, akiktől majdnem megfulladtak, kiáltozáshallatszott, vak gyerekek sírtak, vak nők ájultak el,miközben azok, akik még szép számmal kívül rekedtek,egyre erőteljesebben nyomakodtak befelé, rémülten akatonák ordítozásától, akik nem értették, hogy azok azidióták miért vannak még mindig ott. Szörnyű pillanat volt,amikor hirtelen elkezdtek visszafelé áramlani az emberek,akik kézzel-lábbal küzdöttek azért, hogy kiszabaduljanak azűrzavarból, abból a veszélyből, hogy bármelyik pillanatbanagyonnyomhatják őket, képzeljük magunkat a katonákhelyébe, akik hirtelen meglátnak egy csomó olyan embertkifelé sodródni, akik egyszer már bementek, természetesenrögtön a legrosszabbra gondoltak, hogy a vakokvisszafordultak, emlékezzünk csak vissza az előzményekre,könnyen tömegmészárlás lehetett volna a dologból.Szerencsére az őrmester megint úrrá lett a válságoshelyzeten, ő maga lőtt egyet a levegőbe a pisztolyából, csakazért, hogy fölhívja a figyelmet, és a hangosanbeszélőn át akövetkezőt kiabálta, Nyugalom, húzódjanak vissza egykicsit, mert már kint vannak a lépcsőn, csillapodjanak le, netülekedjenek, segítsenek egymásnak. Túl sokat kért, bent

tülekedjenek, segítsenek egymásnak. Túl sokat kért, bentmég mindig folyt a küzdelem, de az előcsarnok lassan-lassanelkezdett kiürülni, mivel jó néhány vak átjutott a jobb oldaliajtón, ahol vakok fogadták, és segítőkészen elvezették őketa harmadik kórterembe és a második kórterem üreságyaihoz. Egy pillanatig úgy látszott, hogy a küzdelem afertőzöttek javára dől el, nem azért, mintha ők lettek volnaaz erősebbek, és jobban láttak, hanem mert a vakokérzékelték, hogy a másik oldalra vezető bejárat felszabadult,rugalmasan elszakadtak, ahogyan az őrmester mondta volnaaz elemi stratégiáról és taktikáról szóló laktanyai előadásain.De nem tartott sokáig a védők boldogsága. A jobb szárnyajtaja felől hangokat lehetett hallani, amelyek azt közölték,hogy ott már nincs több hely, minden kórterem megtelt, sőtvoltak olyan vakok, akik megint berobbantak azelőcsarnokba, éppen abban a pillanatban, amikor afőbejáratot egészen addig eltorlaszoló emberi dugószétmorzsolódott, és azok a vakok, akik még szép számmalkívül voltak, végre megvidulhattak, és behúzódhattak a tetőalá, ahol a katonák fenyegetéseitől szabadon élhetnek majd.Ennek a két, szinte egy időben történő tömegeshelyváltoztatásnak az lett az eredménye, hogy az épület balszárnyának bejáratánál kiújult a küzdelem, megint ütötték-verték egymást, megint jajveszékeltek, és mintha ez még

kevés volna, néhány mellékúton járó vak, akik megtaláltákés erővel fölnyitották az előcsarnokból közvetlenül a hátsóudvarra vezető ajtót, kiabálásban tört ki, hogy ott halottakvannak. Képzeljük csak el, mennyire megrémültek.Rohantak vissza, ahogy tudtak, Ott halottak fekszenek, otthalottak fekszenek, ismételgették, mintha mindjárt nekikkellene meghalniuk, az előcsarnokon egy másodperc alattmegint úrrá lett a legrosszabb pillanatok dühödt kavarodása,azután az embertömeg váratlan, kétségbeesett lendülettelmegindult a bal oldali épületszárny felé, mindent elsöpörvemaga előtt legyűrte a fertőzöttek ellenállását, akik közülsokan már megvakultak, miközben mások, őrült futásnakeredve, még megpróbáltak elmenekülni a rájuk váró sötétvégzet elől. De hiába futottak. Sorban mind megvakultak,szemük hirtelen belemerült az undorító fehér áradatba,amely ellepte a folyosókat, a kórtermeket, az egészmindenséget. Kívül, az előcsarnokban, az udvaron vakoktántorogtak elveszetten, egyesek a kapott sebektőlkínlódva, mások megtiporva, leginkább, mint mindig, azöregemberek, az asszonyok és a gyermekek, ezek a mégvagy már eléggé védtelen lények, és csak a csodávalhatáros, hogy nem lett még nagyobb az eltemetetlen halottakszáma. A földön szanaszét néhány cipő, amelyekelvesztették a hozzájuk tartozó lábat, azután táskák,

bőröndök, kosarak, mindenkinek az utolsó vagyonkája,amelyet már mindörökre elveszített, aki elmegy a találttárgyak osztályára, azt mondja majd, hogy ami ott van, azmind az övé.

Egy öregember jött be az udvarról, fél szemén feketekötés. Vagy az elején elvesztette a csomagját, vagy nem ishozott magával. Ő bukkant rá elsőként a halottakra, de nemkiabált. Ott maradt velük, mellettük várakozott, hogyvisszatérjen a békesség és a csönd. Egy teljes órát várt.Most rajta volt a sor, hogy menedéket találjon magának.Lassan, kinyújtott karral kereste az utat. Rátalált a jobbszárny első kórtermének az ajtajára, hallotta a belülrőlkiszűrődő zajokat, és megkérdezte, Jut itt egy ágy nekem.

ENNYI VAK ÉRKEZÉSE láthatólag legalább egyelőnnyel járt. Jobban meggondolva, kettővel, amelyek közülaz első, hogy úgy mondjuk, lélektani volt, igazából egészenmás minden pillanatban arra várni, hogy új lakók jelennekmeg, mint tudni azt, hogy az épület végre tele van, ésmostantól fogva lehetséges a lakótársakkalkiegyensúlyozott, hosszan tartó és zavartalan kapcsolatotkialakítani és fenntartani, nem úgy, mint eddig, amikor azújonnan érkezettek ezt minduntalan megszakították ésmegzavarták, és arra kényszerítettek, hogy folytonosanújjáépítsük kommunikációs csatornáinkat. A második,gyakorlati, közvetlen és lényegi előny az volt, hogy a kinti,katonai és civil hatóságoknak meg kellett érteniük, hogy másdolog táplálékkal ellátniuk két vagy három tucat embert,akik kis számuk következtében többé-kevésbé türelmesek,többé-kevésbé hajlamosak arra, hogy beletörődjenek abba,ha alkalmanként hiányzik vagy késik az ennivaló, és egészenmás ez a hirtelen jött és összetett felelősség, amikorkétszáznegyven, kedélyállapotát és vérmérsékletét tekintvea legkülönbözőbb alkatú, származású és viselkedésű emberilényt kell ellátniuk. Kétszáznegyven, jegyezzük meg, hogyezt csak úgy mondjuk, mert legalább húsz olyan vak akad,aki nem talált magának vaságyat, és a földön alszik.

Mindenesetre ismerjük el, hogy nem ugyanaz, ha harmincembernek kell ennie abból, ami tíz embernek elegendő,mintha kétszázhatvan részre kell elosztani azt az ennivalót,amit kétszáznegyvennek szántak. A különbséget szinte észresem lehet venni. Nos, ennek a megnövekedett felelősségneka tudatos felismerése és talán, ami egyáltalán nemlebecsülendő föltételezés, az újabb zavargásokkirobbanásától való félelem szerepet játszott a hatóságokviselkedésének a megváltozásában, az ennivalót ugyanisidőben, pontosan és a szükséges mennyiségben küldték.Nyilvánvaló dolog, hogy az után a minden szempontbólsajnálatos küzdelem után, amelynek tanúi voltunk, nemlehetett könnyű és helyi összeütközésektől mentes annyi vakelhelyezkedése, gondoljunk csak azokra a boldogtalanfertőzöttekre, akik korábban láttak és most nem látnak, azegymástól elszakadt házastársakra és az elveszettgyermekekre, az olykor kétszer vagy háromszor ismegtaposott és legázolt emberek jajgatására, meg azokra,akik mindenfelé keresik és sehol nem találják kedvesholmijaikat, kőnél érzéketlenebbnek kellene lennünk ahhoz,hogy elfeledkezzünk ezeknek a szerencsétlen embereknek abánatáról, mintha mi sem történt volna velük. Mindazonáltalkétségtelen, hogy az ebéd érkezéséről szóló bejelentésjótékony gyógyírként hatott mindenkire. És ha tagadhatatlan

jótékony gyógyírként hatott mindenkire. És ha tagadhatatlanis, hogy ilyen nagy mennyiségű élelem átvétele és szétosztásaannyi száj között a célnak megfelelő szervezettség és aszükséges fegyelmet biztosító tekintély hiányakövetkeztében újabb súrlódásokat szült, el kell ismernünk,hogy a légkör igencsak megváltozott, sokkal jobb lett,amikor az egész valamikori elmegyógyintézetet betöltötte akétszázhatvan száj rágásának a hangja. Az a kérdés, hogyazután ki fog mindent eltakarítani, egyelőremegválaszolatlan, csak estefelé hangzanak fel újra ahangszóróból a jó magaviselet szabályai, amelyeketmindenki javára be kell tartani, és akkor látjuk meg, hogymennyire tartják őket tiszteletben azok, akik frissenérkeztek. Már az is nagy dolog, hogy a jobb oldali szárnyonlévő második kórterem lakói végre elhatározták, hogyeltemetik a halottaikat, legalább ettől a bűztőlmegszabadulunk, az élők nem kevésbé orrfacsaró szagáhozmégiscsak könnyebb hozzászokni.

Az első kórteremben, talán mert itt voltak a legrégebben,és ennélfogva hosszabb idő óta tartott a vakság állapotáhozvaló alkalmazkodás kialakulása és folyamata, negyed órávalazután, hogy lakói befejezték az evést, egyetlen földönheverő koszos papírt, egyetlen ottfelejtett tányért, egyetlencsöpögő edényt sem lehetett találni. Mindent

összegyűjtöttek, a kisebb tárgyakat belecsúsztatták anagyobbakba, a koszosabbakat a kevésbé koszosakba,ahogyan ezt egy olyan ésszerű egészségügyi szabályozásmegköveteli, amely éppannyira ügyel a maradék és ahulladék összegyűjtésének lehető legnagyobbhatékonyságára, mint az elvégzendő munkához szükségeserőfeszítés gazdaságosságára. Az a gondolkodásmód,amely az ilyesfajta társadalmi viselkedésformákatszükségképpen kialakítja, nem rögtönözhető, és nem isszületik meg spontán módon. A vizsgált esetben úgy látszik,hogy a kórterem végében lévő vak asszony pedagógiaitevékenysége döntő hatással volt, mert ez az asszony, aszemorvos felesége, fáradhatatlanul újra meg újra elmondtanekünk, Ha arra nem is vagyunk képesek, hogy teljességgelember módjára éljünk, legalább tegyünk meg mindent, hogyne éljünk teljességgel állatok módjára, annyiszor elismételte,hogy a kórterem többi lakója végül jelmondattá,bölcsességgé, lételvvé, életszabállyá alakította át azokat alényegében egyszerű és elemi szavakat. Valószínűleg egyilyesféle, a szükségletek és a helyzetek megértésérefogékony lelkiállapot játszott közre, még ha csak mellékesenis, abban a jóindulatú fogadtatásban, amelyben a feketekötést viselő öregembert részesítették, amikor megjelent azajtóban, és megkérdezte, Jut itt egy ágy nekem. Szerencsés

véletlen folytán, amely nyilvánvalóan ígéreteskövetkezményekkel jár majd a jövőben, volt egy ágy, azegyetlen ágy, amely valamiképpen túlélte, hogy úgymondjuk, a tömegek beözönlését, azon az ágyon élt átelmondhatatlan fájdalmakat az autótolvaj, talán ezért isövezte a szenvedés valamiféle fénykoszorúja, ami elijesztetteonnan az embereket. Ezek a sors rendelkezései, a rejtelmestitkok, a megbúvó lényeg, és nem ez volt az első véletlen,távolról sem, gondoljunk csak arra, hogy ebbe akórterembe került az összes beteg, aki ott volt a szemorvosirendelőben, amikor az első vak megjelent, akkor még aztlehetett gondolni, hogy ez az egész onnan nem terjedtovább. Az orvos felesége, szokása szerint egész halkan,hogy ne fedje fel ottlétének titkát, azt susogta a férje fülébe,Talán ő is a te beteged volt, idősebb ember, kopasz, őszhajú, és fekete kötést visel a fél szemén, emlékszem,beszéltél róla, Melyik szemén, A balon, Ő lehet az. Azorvos kilépett az ágyak között húzódó folyosóra, és aszokásosnál egy kicsit hangosabban mondta, Szeretnémmegérinteni azt az illetőt, aki most csatlakozott hozzánk,kérem, hogy jöjjön errefelé, és elébe megyek. Félútontalálkoztak, az ujjak az ujjakkal, mint két hangya, amelyektapogatóikat mozgatva ismerhetik fel egymást, és ebben azesetben is valami hasonló történik, az orvos elnézést kért,

esetben is valami hasonló történik, az orvos elnézést kért,kezével megtapogatta az öregember arcát, rögtönkitapintotta a kötést, Nem kétséges, ő az utolsó, aki méghiányzott közülünk, a fekete kötést viselő beteg, kiáltott fel,Mit akar ezzel mondani, ki maga, kérdezte az öregember,Én vagyok, voltam a szemorvosa, emlékszik, megbeszéltük,hogy mikor operáljuk meg a szürke hályogot a szemén,Hogy ismert fel, Elsősorban a hangja alapján, aki nem lát,annak a hang a szeme, Igen, a hang, én is megismerem azönét, ki gondolta volna, doktor úr, már nem lesz szükségarra, hogy megoperáljon, Ha van valami gyógyszer erre,mind a kettőnknek szüksége lesz rá, Emlékszem, a doktorúr azt mondta nekem, hogy a műtét után meg sem fogomismerni azt a világot, amelyben élek, most már tudjuk,mennyire igaza volt, Mikor vakult meg, Tegnap éjszaka, Ésmár behozták, Odakint annyira félnek, hogy maholnaphalomra gyilkolják az embereket, ha észreveszik, hogymegvakultak. Itt már tízzel végeztek, mondta egy férfihang,Találkoztam velük, mondta a fekete kötést viselő öregemberegyszerűen, A másik kórteremből voltak, a mieinket rögtöneltemettük, tette hozzá ugyanaz a hang, mintha egybeszámolót fejezne be. A sötét szemüveges lány közelebblépett, Emlékszik rám, fekete szemüveget viseltem, Jólemlékszem, a szürke hályogom ellenére emlékszem arra,

hogy nagyon csinos volt, a lány mosolygott, Köszönöm,mondta, és visszatért a helyére. Onnan mondta, Itt van az afiúcska is, Hol van a mamám, mondta a fiúcska olyanhangon, amely már mintha belefáradt volna a régóta tartó éseredménytelen sírásba. Én vakultam meg elsőnek, mondtaaz első vak, a feleségemmel vagyok itt, Én vagyok azasszisztensnő az orvosi rendelőből, mondta az orvosirendelő asszisztensnője. Az orvos felesége azt mondta, Márcsak nekem kell bemutatkoznom, és megmondta, kicsoda.Akkor az öregember, mintha viszonozni akarná afogadtatást, bejelentette, Van egy rádióm, Egy rádió, kiáltottfel a sötét szemüveges lány, és tapsolni kezdett, Igen, de egyaprócska rádió, elemes, és az elemek nem tartanak örökké,figyelmeztette az öregember, Nehogy azt mondja már, hogyörökre itt maradunk, mondta az első vak, Örökre, nem,mert az örökkévalóság mindig nagyon sok idő, Legalábbmeghallgathatjuk a híradásokat, jegyezte meg az orvos, Ésegy kis zenét, makacskodott a sötét szemüveges lány, Nemmindenki szereti ugyanazt a zenét, de biztosanmindannyiunkat érdekel, hogy állnak odakint a dolgok,jobb, ha vigyázunk a rádióra, Én is úgy gondolom, mondta afekete kötést viselő öregember. Zakója külső zsebébőlkivette az aprócska készüléket, és bekapcsolta. Megpróbáltvalami adót fogni, de a keze még bizonytalan volt, ezért a

hullámhossz hangolása el-elcsúszott, és először nem lehetettmást hallani, csak szaggatott zajokat, zene- ésbeszédfoszlányokat, végül biztosabban mozdult a keze,felismerhetővé vált a zene, Csak egy kicsit hagyja itt,kérlelte a sötét szemüveges lány, a szavak tisztán csengtek,Nem híradás, mondta az orvos felesége, azután pedig,mintha valami hirtelen az eszébe jutott volna, Vajon hány óralehet, kérdezte, de máris tudta, hogy senki nem válaszolhatneki. A keresőgomb továbbra is csak zörejeket csalt elő akis dobozból, azután megállapodott, egy dal hallatszott, egyjelentéktelen dalocska, de a vakok lassan közelebb léptek,nem ütköztek egymásnak, azonnal megálltak, amint úgyérzékelték, hogy valaki előttük van, és ott álltak egyhelyben, hallgatták, tágra nyílt szemmel figyelve az éneklőhangot, volt, aki sírt, úgy, ahogy valószínűleg csak a vakoktudnak sírni, a könnyeik egyszerűen csorogtak lefelé, mintegy forrás vize. A dal véget ért, megszólalt a bemondó,Figyelem, a harmadik sípszó négy órát jelez. Az egyik vakasszony nevetve megkérdezte, Délután vagy hajnali négyet,de mintha fájt volna neki ez a nevetés. Az orvos feleségetitokban beállította és felhúzta az óráját, délután négy óravolt, még ha igazából egy órának teljesen mindegy is, csakmegy egytől tizenkettőig, a többit már az emberek teszikhozzá. Mi ez a kis zaj, kérdezte a sötét szemüveges lány,

hozzá. Mi ez a kis zaj, kérdezte a sötét szemüveges lány,mintha, Én voltam, hallottam, hogy a rádióban azt mondták,négy óra van, és fölhúztam az órámat, teljesen ösztönösencsináltam, mint máskor is mindig, mondta sietősen az orvosfelesége. Azután arra gondolt, hogy nem lett volna szabadennyit kockáztatni, elég lett volna, ha megnézi azoknak avakoknak a csuklóját, akik ma jöttek be, valamelyiküknekbiztosan volt jól járó órája. Ahogy ebben a pillanatbanészrevette, a fekete kötést viselő öregembernek is voltórája, és pontosan járt. Akkor az orvos megkérte,Beszéljen nekünk arról, milyen kint a helyzet. A feketekötést viselő öregember azt mondta, Rendben van, de az alegjobb, ha leülök, nem tudok sokáig állni. Ez alkalommal avakok egybegyűlve, hármasával-négyesével letelepedtekegy-egy ágyra, elhelyezkedtek, ahogy tudtak, elhallgattak,és a fekete kötést viselő öregember elmondta, amit tudott,amit a saját szemével látott, amíg láthatott, és amit hallott azalatt a néhány nap alatt, amely a járvány kezdetétől elteltaddig, amíg megvakult.

Már az első huszonnégy órában, mondta, ha valóságosvolt az a hír, ami tovaterjedt, száz és száz megbetegedéstörtént, és mindegyik esetben ugyanúgy ment végbe, nagyongyorsan kialakult, meglepő módon semmiféle elváltozás nemjelentkezett, a látóteret ragyogó fehérség töltötte be, és

semmiféle fájdalommal nem járt, se előtte, se utána. Amásodik napon az új megbetegedések bizonyos mértékűcsökkenéséről beszéltek, százak helyett csak tucatnyianbetegedtek meg, és ennek a hatására a kormány azonnalkijelentette, hogy a leginkább mértéktartó kilátások szerint ishamarosan kontroll alatt tartják a helyzetet. Ettől a ponttólkezdve, néhány elkerülhetetlenül odavetett megjegyzéstőleltekintve, a fekete kötést viselő öregember elbeszélésétnem követjük szó szerint, hanem a szóbeli előadás egy olyanszerkesztett változatával helyettesítjük, amely a hibátlan éshelyénvaló szóhasználattal történő elbeszélést részesítielőnyben. Ennek az előre nem látható átalakításnak az okaaz a kontroll alatt tartják kifejezés, amelyet az elbeszélőhasznált, ez a nyelvhelyességet súlyosan sértő fordulatcsaknem alkalmatlanná teszi őt arra, hogy az elbeszélésbenfontos kiegészítő szerepet kapjon, pedig erre nagy szükségvan, mert nem találnánk meg a módját annak, hogymegtudjuk, mi történt a kinti világban, ha az ő elbeszélésenem egészítené ki ezeknek a különleges eseményeknek atörténetét, ámde azt is jól tudjuk, hogy bármiféle tényleírásának csak a javára szolgál, ha pontos és szabatoskifejezéseket használunk. Eredeti témánkhoz visszatérve, akormány ennélfogva kizárta azt a korábban kiszivárogtatottföltételezést, hogy az országot egy olyan korábban

ismeretlen járvány kerítette hatalmába, amelyet egy eddigmég nem azonosított, gyorsan kifejlődő kórokozó terjeszt,anélkül hogy a lappangási időszak vagy a betegségkialakulása bármiféle előzetes tünettel járna. A legújabbtudományos vélemények és az azokhoz kapcsolódó ésmódosított adminisztratív értelmezés szerint egyelőre méghasonlóképpen föl nem derített körülmények véletlen ésszerencsétlen időbeli egybeeséséről lehet szó, amelynekkórfejlődésében, ahogyan azt a kormány által kiadottközlemény hangsúlyozta, a rendelkezésre álló adatokelemzése alapján, amelyek világosan mutatják a végkifejletreutaló felívelő görbe közelségét, már meg lehet figyelni akifáradásra utaló jeleket. Egy tévékommentátor talált rá,megvilágosodott pillanatában, a pontos szóképre, amikor ajárványt, vagy akármi is ez, egy magasba kilőttnyílvesszőhöz hasonlította, amely a röppálya tetőpontjárajutva villanásnyi időre megáll, mintha fölfüggesztették volna,azután a kötelező íves útvonal mentén megindul lefelé, haIsten is úgy akarja, és ezzel az invokációval a kommentátorvisszatért a hasonlítgatásokban kifejezésre jutó emberiközhelyességhez és a szóban forgó járványhoz, s közben anehézkedési erő hatására egyre jobban fölgyorsul, majdteljesen eltűnik ez a bennünket sújtó szörnyű lidércnyomás,ez a fél tucat szó újra meg újra megjelent a különböző

ez a fél tucat szó újra meg újra megjelent a különbözőtömegtájékoztatási eszközökben, amelyek végezetül mindigmegfogalmazták azt a jámbor óhajukat, hogy aszerencsétlen vakok mihamarabb visszanyerjék elvesztettlátásukat, és ezzel egy időben biztosították őket az összesszervezett, hivatalos s magánjellegű társadalmi testületszolidaritásáról. A távoli múltban a hasonló igazságokat ésmetaforákat az átlagemberek törhetetlen optimizmusaolyasféle mondásokba sűrítette, mint Semmi sem tartörökké, vagy az irodalmiaskodóbb formát öltő, Mindenrossznak vége szakad egyszer, ezek olyan felülmúlhatatlanéletbölcsességek, amelyeket az élet és a sors árnyoldalaitbőséggel megtapasztaló emberek fogalmazhattak meg, és haezek eljutnak a vakok földjére, akkor olyanformán kellolvasni őket, Tegnap láttunk, ma nem látunk, holnapmeglátjuk, és a mondat utolsó harmadát finoman kérdőhangsúllyal ejtjük ki, mintha az óvatosság az utolsópillanatban úgy döntött volna, hogy a reményteljeslezáráshoz mindenesetre hozzáteszi a kétség elbizonytalanítómegbicsaklását.

Sajnálatos módon nemsokára bebizonyosodott ezekneka vélekedéseknek a hiábavalósága, a kormány reményei s atudományos körök előrejelzései egyszerűen füstbe mentek.A vakság egyre terjedt, nem úgy, mint valamiféle áradat,

amely mindent elönt és magával sodor, hanem mint ezer ésegy alattomosan feltörő eleven vízér, amelyek miután lassan-lassan átitatták a talajt, váratlanul teljesen elborítják. A már-már robbanni készülő társadalmi nyugtalanság láttán ahatóságok sietve különböző orvosi találkozókat hívtakegybe, elsősorban szemészek és ideggyógyászokrészvételével. Mivel elkerülhetetlenül időbe telt volna annaka kongresszusnak a megszervezése, amelyet néhányan márelőre bejelentettek, erre mégsem került sor, viszontszámtalan eszmecserét, szemináriumot, kerekasztal-beszélgetést rendeztek, volt közöttük nyilvános, és olyan is,amelyet zárt ajtók mögött tartottak. A viták nyilvánvalóhaszontalanságának egyöntetű élménye és az ülések soránnéhány, egyik pillanatról a másikra megvakult szónok, akiazt kiabálta, Vak vagyok, vak vagyok, arra ösztönözte azújságokat, a rádiót és a televíziót, hogy, kevés kivétellel, nefoglalkozzanak ezekkel a kezdeményezésekkel, nemszámítva bizonyos hírközlő eszközök tapintatos és mindenszempontból dicséretes tevékenységét, amelyek a különféleszenzációkból, mások szerencséjéből ésszerencsétlenségéből éltek, és eszük ágában sem volt, hogyegyetlen olyan alkalmat is elszalasszanak, amikor élőben, ahelyzetből fakadó drámaisággal lehetett megjeleníteni,mondjuk, egy szemgyógyász professzor váratlan

megvakulását.Az általános lelkiállapot fokozatos romlásának

bizonyítékát maga a kormány szolgáltatta azzal, hogy aligegy hét alatt kétszer is megváltoztatta a stratégiáját. Előszörúgy gondolta, megakadályozhatja a baj továbbterjedésétazzal, hogy a vakokat és a fertőzötteket elkülöníti néhányolyan kijelölt helyen, mint ez az elmegyógyintézet is, ahovákerültünk. A vakok számának megállíthatatlan növekedése akormány néhány befolyásos tagját, akik attól féltek, hogy ahivatalos kezdeményezés nem hozza meg a kívánteredményt, s ez súlyos politikai problémákhoz vezethet,hamarosan arra ösztönözte, hogy föllépjen annak agondolatnak a védelmében, miszerint minden családnakmagának és otthon kellene vigyáznia a saját vakjaira, nemengedve ki őket az utcára, nehogy még inkább megzavarjáka már amúgy is akadozó közlekedést, s meg ne sértsékazoknak az embereknek az érzékenységét, akik még láttaka két szemükkel, és nem törődve a többé-kevésbémegnyugtató véleményekkel, úgy gondolták, hogy a fehérkór pillantás útján terjed szemtől szemig, mint a szemmelverés. Igazából nem is lehetett más reakciót várni egy olyanembertől, aki szomorú, közömbös vagy vidám gondolataibamélyedve, ha ugyan voltak még valakinek vidám gondolatai,egyszer csak meglátta, hogy egy feléje tartó embernek

egyszer csak meglátta, hogy egy feléje tartó embernekelváltoznak az arcvonásai, az arcára kiül a legteljesebbrémület valamennyi megnyilatkozása, és azon nyombanelkerülhetetlenül felkiált, Vak vagyok, vak vagyok. Ezt nemlehetett idegekkel bírni. A legrosszabb az volt, hogycsaládok, leginkább a kisebb létszámúak igen rövid idő alattmaradéktalanul vakokból álló családokká alakultak át, ésnem akadt, aki vezesse őket és vigyázzon rájuk, megóvjatőlük az ép látású szomszédságot, és világossá vált, hogyezek a vakok, bármennyire is apa-anya-gyermeki kapcsolatáll fenn közöttük, nem tudnak gondoskodni egymásról, vagypedig ugyanaz történik velük, mint azon a bizonyosfestményen látható vakokkal, akik együtt mentek, együtthullottak a mélybe, és együtt haltak meg.

Ebben a helyzetben a kormány nem tehetett mást, minthirtelen visszakozót fújt, enyhített azokon a feltételeken,amelyeket a lefoglalandó helyekkel és területekkelkapcsolatban felállított, aminek eredményeképpenhaladéktalanul és sietősen elhagyatott gyárakat, pusztatemplomokat, üresen álló sportcsarnokokat és áruházakatvettek használatba, Két napja pedig arról beszélnek, hogysátortáborokat állítanak fel, tette hozzá a fekete kötéstviselő öregember. Az elején, igencsak az elején néhányjótékonysági szervezet még fölajánlott önkénteseket, akik

vállalták a vakok gondozását, megágyaztak nekik,kitisztították az illemhelyeket, kimosták a ruháikat,elkészítették az ételüket, elvégezték mindazokat az aprótennivalókat, amelyek híján az élet igen gyorsanelviselhetetlenné válik, még azok számára is, kik látnak.Ezek a jólelkű szerencsétlenek azonnal megvakultak, delegalább nemes kezdeményezésük fennmaradt a történelemlapjain. Jött ide is valaki közülük, kérdezte a fekete kötéstviselő öregember, Nem, válaszolta az orvos felesége, nemjött senki, Lehet, hogy csak híresztelés volt az egész, És aváros, a közlekedés, kérdezte az első vak, akinek eszébejutott a saját kocsija, meg azé a taxisofőré, aki elvitte őt azorvosi rendelőbe, és akinek a temetésénél segédkezett, Aközlekedés teljesen kaotikussá vált, felelte a fekete kötéstviselő öregember, és belekezdett a részletekbe, a különbözőesetek és balesetek felsorolásába. Amikor első alkalommalvakult meg egy autóbusz-vezető menet közben, az út kellősközepén, az emberek, bár halottjai és sebesültjei is voltak abalesetnek, nemigen törődtek az egésszel, amit ugyanúgy amegszokás hatalmával lehet magyarázni, mint a közlekedésivállalat közönségszolgálati igazgatójának a kijelentését, akimindössze annyit mondott, hogy a szerencsétlenséget emberihiba okozta, ami sajnálatos ugyan, de jobban végiggondolvaéppen annyira nem volt előre látható, mint az, hogy valaki,

akinek soha nem volt baj a szívével, szívinfarktusbanmeghal. Az alkalmazottainkat, magyarázta az igazgató,éppen úgy, mint autóbuszaink berendezéseit és elektromosrendszerét, meghatározott időközönként szigorúvizsgálatnak vetjük alá, aminek eredménye a közvetlen ésvilágos ok-okozati összefüggés révén a vállalat járműveivel amai napig történt balesetek összességében véve elenyészőszámában mutatkozik meg. A kimerítő magyarázatmegjelent a napilapokban, de az embereknek más gondjukis volt, minthogy egy egyszerű autóbusszerencsétlenséggeltörődjenek, végül is akkor se lett volna nagyobb baj, ha afékrendszere mondta volna fel a szolgálatot. Másfelől, kétnappal később ez volt a valódi oka egy másik balesetnek,de mert a világ már csak olyan, hogy az igazságot sokszorhazugság mögé rejti, és így ér célhoz, az a hír terjedt el,hogy megvakult a gépkocsivezető. Sehogy sem lehetettmeggyőzni az utazóközönséget arról, hogy mi is történtvalójában, és ennek a következményei sem sokat várattakmagukra, az emberek egyik pillanatról a másikra nemszálltak többé autóbuszra, s azt mondták, hogy inkábbvakuljanak meg, mint hogy meghaljanak azért, mert másokmegvakulnak. Egy harmadik baleset, amely hasonló okból,közvetlenül ezután történt egy utasokat nem szállítóautóbusszal, ilyenfajta népiesen bölcselkedő

autóbusszal, ilyenfajta népiesen bölcselkedőmegjegyzésekre adott alkalmat, Mi lett volna, ha én ülökbenne. Akik így beszéltek, nem is tudták, mennyire igazukvolt. Két pilóta egyszerre bekövetkező vaksága miattnemsokára egy utasszállító repülőgép is darabokra hullott éskigyulladt a földet érés pillanatában, az utasok és aszemélyzet valamennyi tagja meghalt, noha ebben az esetbenmind a berendezések, mind az elektronika tökéletesenrendben volt, ahogy az egyetlen túlélő, a fekete dobozvizsgálata megmutatta. Egy ilyen méretű tragédia nemugyanaz, mint egy közönséges autóbusz-baleset, s az lett akövetkezménye, hogy még aki remélt, az is elveszítetteminden reménységét, és attól fogva egyetlen motor hangjátsem lehetett hallani, egyetlen nagy vagy kicsi, gyors vagylassú kerék sem lendült mozgásba. Azok az emberek,akiknek azelőtt az volt a szokása, hogy az egyrelehetetlenebb közlekedésre panaszkodtak, azok agyalogosok, akik az első pillanatban látszólag nem haladtakmeghatározott irányban, mert az álló vagy tovahaladó autókállandóan keresztezték az útjukat, azok a vezetők, akik ezerés egy kört leírtak, amíg találtak egy helyet, ahol végreletehették a kocsijukat, most átvedlettek gyalogossá, éselkezdtek tiltakozni a gyalogosok jogainak érdekébenugyanúgy, ahogyan korábban a maguk jogait próbálták meg

érvényesíteni, most mindannyian elégedettek lehettek volna,kivéve azt az egy nyilvánvaló körülményt, hogy mivel senkinem mert már járművet vezetni, még a legrövidebbtávolságon sem, a személyautók, a teherautók, amotorkerékpárok, sőt még az annyira tapintatoskerékpárok is zűrzavaros összevisszaságban vesztegeltekvárosszerte, mindegyiket ott hagyták, ahol a félelem éppenlegyűrte a tulajdonosi tudatot, s ennek a groteszk helyzetneka jelképe volt az a darus kocsi, amelyik félig a magasbaemelt egy személyautót, az első tengelyénél fogva,valószínűleg a darus kocsi vezetője vakult meg előbb. Ahelyzet, amelytől mindenki szenvedett, a vakok számáravégzetesnek bizonyult, mivel az éppen divatos kifejezésszerint nem láthatták, hogy merre mennek, sem azt, hogyhová rakják a lábukat. Elfacsarodott az ember szíve, amikorlátta, ahogy neki-nekimennek az elhagyott autóknak,összeverik a sípcsontjukat, volt, aki elesett és ígysiránkozott, Van itt valaki, aki segítene, hogy fölálljak, deolyanok is voltak, akik kétségbeesésükben vagy atermészetük folytán durván káromkodtak és ellökték ajóindulatú kezeket, amelyek a segítségükre siettek, Hagyjonmár, nemsokára magára is sor kerül, és ilyenkor az együttérző ember megijedt, elmenekült, elveszett a sűrű fehérködben, váratlanul tudatára ébredve annak a veszélynek,

amelybe a jósága sodorta, ki tudja, hogy néhány méterrelodább nem vakul-e meg.

Így állnak odakint a dolgok, fejezte be a fekete kötéstviselő öregember, és én még nem tudok mindenről, csakarról beszéltem, amit a saját két szememmel láttam, ittmegállt, rövid szünetet tartott, és kijavította magát, Nem akét szememmel, mert csak egy volt, és most már ez sincs,azaz van egy, de semmire sem jó. Soha nem kérdeztemmeg, miért nem hordott üvegszemet a helyett az ellenzőhelyett, amit viselt, És az mire lett volna jó, legyen szíves, ésmondja meg nekem, kérdezte a fekete kötést viselőöregember, Mert ez a szokás, esztétikai meggondolásból,azonkívül pedig sokkal higiénikusabb, az ember kiveszi,megmossa, visszateszi, mint a műfogsort, Rendben van,akkor mondja meg nekem, hogy mi lenne most, hamindenki, aki eddig megvakult, elveszítette volna, úgy értem,ténylegesen elvesztette volna mind a két szemét, mennyivelvolna jobb, ha volna két üvegszemük, Valóban, semmirenem volna jó, Ha végül mindannyian vakok leszünk, ahogyföltételezésem szerint történni fog, mit törődünk azesztétikával, ami pedig a higiéniát illeti, mondja meg nekem,doktor úr, miféle higiénia lehetséges itt, Valószínűleg csak avakok világában lesznek valóban olyanok a dolgok,amilyenek, mondta az orvos, És az emberek, kérdezte a

amilyenek, mondta az orvos, És az emberek, kérdezte asötét szemüveges lány, Az emberek úgyszintén, senki nemlesz majd, aki lássa őket, Van egy ötletem, szólt a feketekötést viselő öregember, játsszunk valamit, hogygyorsabban teljen az idő, Hogyan lehet úgy játszani, hogynem látjuk, mit játszunk, kérdezte az első vak felesége, Nemlesz igazi játék, csak annyi, hogy mindegyikünk elmondja,pontosan mit látott abban a pillanatban, amikor megvakult,Kínos is lehet, jutott valakinek az eszébe, Aki nem akarrészt venni a játékban, nem vesz részt, de kiagyalni nemszabad semmit, Szolgáljon valami példával, mondta azorvos, Jó, rendben van, mondta a fekete kötést viselőöregember, akkor vakultam meg, amikor megnéztem avilágtalan szemem, Hogy érti ezt, Nagyon egyszerű, úgyéreztem, mintha az üres szemgödröm mélye begyulladtvolna, levettem a kötést, hogy megnézzem, és ebben apillanatban megvakultam, Mint valami parabola, mondta egyismeretlen hang, a szem nem veszi tudomásul a saját hiányát,Én, mondta az orvos, éppen néhány szemészeti munkáttanulmányoztam otthon azzal kapcsolatban, ami mosttörténik, és az utolsó dolog, amit láttam, a két kezem voltegy könyvön, Az az utolsó kép, amit én láttam, más volt,mondta az orvos felesége, egy mentőautó belseje, miközbensegítettem a férjemnek beszállni, Én már elmondtam az

esetemet a doktor úrnak, mondta az első vak, megálltamegy jelzőlámpánál, amelyik pirosat mutatott, az emberekmentek az egyik oldalról a másikra, ekkor vakultam meg,azután az az illető, aki a napokban meghalt, hazavitt, azarcát természetesen nem láttam, Ami engem illet, mondta azelső vak felesége, úgy emlékszem, hogy a zsebkendőmetláttam utoljára, otthon voltam, sírtam, a zsebkendőt aszememhez emeltem, és ebben a pillanatban megvakultam,Én, mondta a rendelő asszisztensnője, beléptem a liftbe,kinyújtottam a kezem, hogy megnyomjam a gombot, éshirtelen semmit sem láttam, képzeljék el, hogykétségbeestem, bezárva, egyedül, nem tudtam, hogy fölfelévagy lefelé menjek-e, nem találtam a gombot, amelyik azajtót nyitja, Az én esetem, mondta a patikussegéd,egyszerűbb volt, hallottam, hogy sorra vakulnak meg azemberek, és arra gondoltam, milyen lenne, ha én ismegvakulnék, becsuktam a szemem, hogy kipróbáljam, ésamikor kinyitottam, vak voltam, Olyan, mint valamiparabola, jegyezte meg az ismeretlen hang, ha vak akarszlenni, vak leszel. Elhallgattak. A többi vak visszament azágyához, ami nem volt jelentéktelen feladat, mert ha tudtákis a számukat, igazából valamelyik végponttól kellettkezdeniük a számolást, egytől fölfelé, vagy húsztól lefelé,ahhoz, hogy biztosan oda jussanak, ahová akarnak. Amikor

véget ért a monoton litániára emlékeztető mormogószámolás, a sötét szemüveges lány elmesélte, mi történt vele,Egy szállodaszobában voltam, rajtam egy férfi, és máriselhallgatott, szégyellte volna kimondani, mit csinált ott, hogymindent fehérnek látott, de a fekete kötést viselő öregembermegkérdezte, És mindent fehérnek látott, Igen, felelt a lány,Talán a maga vaksága más, mint a miénk, mondta a feketekötést viselő öregember. Már csak a szálloda szobalányahiányzott, Éppen egy ágyat vetettem meg, ahol valakimegvakult, felemeltem és szétterítettem magam előtt a fehérlepedőt, kétoldalt beszorítottam, ahogy kell, és amikor a kétkezemmel kisimítottam, akkor már el is tűnt előlem,emlékszem, hogyan simítottam végig lassan a lepedőt, azt,amelyik alulra került, mondta még, mintha ennek különlegesjelentősége volna. Már mindannyian elmondták az utolsótörténetüket abból az időből, amikor még láttak, kérdezte afekete kötést viselő öregember, Elmondom én is a magamét,ha már nincs senki, mondta az ismeretlen hang, Ha van mégvalaki, majd elmondja maga után, mondja csak, Utoljáraegy képet láttam, Egy képet, ismételte a fekete kötést viselőöregember, és hol látta, Múzeumba mentem, egy búzaföldetábrázolt, varjakkal és ciprusfákkal meg egy nappal, amelyikúgy nézett ki, mintha más napok darabjaiból rakták volnaössze, Ez úgy néz ki, mintha egy holland festette volna, Azt

össze, Ez úgy néz ki, mintha egy holland festette volna, Azthiszem, igen, de volt ott egy mélybe merülő kutya is, aszerencsétlen már félig belesüppedt a földbe, Ez csak egyspanyol műve lehet, előtte senki sem festett meg így egykutyát, utána pedig már senki sem mert, Valószínűleg, voltegy szénával megrakott lovas kocsi is, amelyik éppen átkeltegy patakon, Látszott-e egy ház jobb felől, Igen, Akkor egyangol festette, Lehet, de nem hiszem, mert volt rajta egyasszony is, ölében egy csecsemővel, Csecsemőt ölben tartóasszony majdnem minden képen látható, Valóban, már én ismegfigyeltem, Én azt nem értem, miképpen jelenhettek megegyetlen képen olyan különböző festők annyira különbözőfestményei, És volt ott néhány falatozó ember, Annyiebédet, uzsonnát és vacsorát tart számon a művészettörténete, hogy ebből az egy jelzésből nem tudni, ki evett,Tizenhármán voltak, Hát igen, akkor könnyű a dolog,folytassa, Volt ott egy meztelen, szőke hajú nő is, egy tengerszínén lebegő kagylón, körülötte temérdek virág, Olasz, eztermészetes, És egy csata, Ezzel ugyanaz a helyzet, mint azevéssel és a gyermeküket ölben tartó asszonyokkal, nemsegít abban, hogy tudjuk, ki festette, Halottak és sebesültek,Természetes, előbb vagy utóbb minden gyermek meghal ésa katonák is, És egy ijedt ló, Kidülledő szemmel, Pontosanúgy, A lovak már ilyenek, és még milyen képek voltak

ebben a képben, Többet nem tudok, éppen akkor vakultammeg, amikor a lovat néztem. A félelem megvakít, mondta asötét szemüveges lány, Igaz szavak, már akkor vakokvoltunk, amikor megvakultunk, a félelem tett vakkábennünket, és a félelemtől maradunk továbbra is vakok, Kibeszél így, kérdezte az orvos, Egy vak, felelt a hang, csakegy vak, csak egyetlenegy vak van itt. Hát akkor, kérdeztea fekete kötést viselő öregember, hány vak kell ahhoz, hogyvakságról lehessen beszélni. Senki sem tudott válaszolnineki. A sötét szemüveges lány megkérte, hogy kapcsoljákbe a rádiót, talán mondanak híreket. Híradás később volt,addig egy kis zenét hallgattak. Egyszer csak megjelent azajtóban néhány vak, egyikük így szólt, Milyen kár, hogynem hoztunk gitárt. A híradás nem hozott vigasztalást, az aszóbeszéd járta, hogy nemsokára megalakítják a nemzetiegység és megmentés kormányát.

ELEINTE, AMIKOR az itteni vakokat még fél kézenmeg lehetett számolni, amikor még elég volt ahhoz két-három egymással váltott szó, hogy az ismeretlenek egymástársai legyenek a szerencsétlenségben, és további három-négy szóval kölcsönösen megbocsátottak egymásnakminden vétkükért, még a súlyosabbakért is, és ha amegbocsátás nem is lehetett teljes, elég volt türelemmel várninéhány napot, és nagyon jól látszott, mennyi nevetségeskellemetlenséget kell elszenvedniük ezeknek aboldogtalanoknak mindannyiszor, amikor a testük követelnikezdi valamelyik olyan sürgető ürítést, amelyet a szükségelvégzésének szoktunk nevezni. Ennek ellenére, nohatudjuk, hogy ritka a tökéletes nevelés és még alegtapintatosabb magatartásnak is megvan a maga gyöngepontja, el kell ismernünk, hogy az első vakok, akiket idehoztak vesztegzár alá, képesek voltak többé-kevésbétudatosan, méltósággal viselni az emberi lény halandótermészetének ezt a keresztjét. De most, amikor már mind akétszáznegyven vaságynak van gazdája, nem számítvaazokat a vakokat, akik a földön alszanak, nincs mégolyburjánzó, hasonlatokat, képeket és metaforákat bőventermő képzelet, amely kielégítően, minden apró részletébenle tudná írni azt a mocskot, ami itt összegyűlt. Nemcsak a

vécékben, ezekben a bűzös odúkban, amilyenek csak azelkárhozott lelkek emésztőgödrei lehetnek a pokolban, igenhamar kialakult helyzet, hanem az egyesekből hiányzótisztességérzet vagy a másokra hirtelen rátörő szükség is afolyosókat és a többi átjárásra szolgáló helyiséget rövid időalatt klozettá változtatta, eleinte csak alkalmilag, későbbpedig rendszeresen. A felelőtlenek, vagy akiket sürgetett aszükség, így gondolkodtak, Nem érdekes, úgysem lát senki,és azontúl nem törődtek semmivel. Amikor mindenszempontból lehetetlenné vált eljutni oda, ahol az illemhelyekvoltak, a vakok a hátsó udvart kezdték mindenfajta testimegkönnyebbülés és ürítés céljára szolgáló helykénthasználni. Azok, akik természetüknél vagy neveltetésüknélfogva tartózkodóak voltak, egész áldott nap visszafogták,türtőztették magukat, amennyire csak bírták, és várták azéjszakát, föltételezték, hogy akkor van éjszaka, amikor akórtermekben a legtöbb ember alszik, és ilyenkor indultakneki, kezüket a hasukra nyomva vagy a két lábukatösszeszorítva, hogy találjanak háromarasznyi tiszta területet,ha ez egyáltalán lehetséges volt az ezerszer megtaposottürülék egybefüggő szőnyegén, és ráadásul az a veszély isfenyegette őket, hogy elvesznek a hátsó udvar végtelenbenyúló térségén, ahol nem volt más tájékozódási pont, mintaz a néhány fa, amelyeknek a törzse túlélte a hajdani őrültek

az a néhány fa, amelyeknek a törzse túlélte a hajdani őrültekmegismerő szenvedélyét, és azok a csaknem teljesen laposhalmok, amelyek alig-alig takarták el a halottakat. Napontaegyszer, mindig estefelé, mint egy ugyanarra az időrebeállított ébresztőóra, a hangosanbeszélőből jövő hangmegismételte a már ismert utasításokat és tiltásokat,hangsúlyozta a tisztálkodószerek rendszeres használatábólszármazó előnyöket, emlékeztetett arra, hogy mindenkórteremben van egy telefon, amelyen kérni lehet a hiányzóeszközök pótlását, pedig ott igazából egy erős vízsugárralett volna szükség, amelyik eltakarítja az összes ürüléket,meg egy vízvezeték-szerelő brigádra, amelyik megjavítja avízöblítéses vécéket, azután vízre, sok-sok vízre, amimagával sodorja a szennyvízcsatornákba azt, ami odavaló,utána pedig, könyörgünk, szemekre, csak néhány szemre,egy kézre, amely képes vezetni és irányítani bennünket, egyhangra, amely azt mondja, Erre. Ezek a vakok, ha nemsietünk a segítségükre, hamarosan állattá válnak, és ami mégrosszabb, vak állattá. Nem megmondta-e az ismeretlenhang, az, amelyik a festményekről és a világ képeirőlbeszélt, mondja, más szavakkal, késő éjszaka az orvosfelesége, aki a férje mellett fekszik, miközben fejüketbeborítja a közös takaró, Valami megoldást kell találni errea borzalomra, nem bírom tovább, nem tudom tovább

színlelni azt, hogy nem látok, Gondolj a következményekre,a legvalószínűbb az, hogy hamarosan a rabszolgájuk leszel,e gy tedd-ide-tedd-oda, akinek mindenkire és mindenregondot kell viselnie, megkövetelik majd tőled, hogy etesd,hogy mosdasd, hogy lefektesd, hogy felkeltsd, hogy ide-odavezetgesd őket, hogy kifújd az orrukat és letöröld akönnyeiket, kiabálnak utánad, amikor alszol, és sértegetnek,ha késel, És te, te hogy akarhatod, hogy továbbra iselnézzem ezt a töménytelen nyomorúságot, amely állandóanitt van a szemem előtt, és egy ujjamat se mozdítsam annakérdekében, hogy segítsek, Már az is sok, amit teszel, Mitteszek én, miközben az a legfőbb igyekezetem, hogy valakiészre ne vegye, hogy látok, Lesznek majd olyanok, akikgyűlölnek azért, mert látsz, ne hidd, hogy a vakságtóljobbak lettünk, De rosszabbak sem, Majd meglátod, figyeldcsak meg, mi történik, amikor eljön az ennivalószétosztásának ideje, Éppen erről van szó, valaki, aki lát,vállalhatná az ennivaló szétosztását mindazok között, akik ittvannak, egyenlően, belátóan tehetné meg, nem lenne többtiltakozás, véget érnének ezek a viták, amelyek az őrülethatárára sodornak, nem tudod, milyen azt látni, amikor kétvak harcol egymással, A harc többé-kevésbé mindig avakság egy formája volt, Ez más, Azt teszed, amit alegjobbnak látsz, de ne feledd el, hogy mi itt vakok,

egyszerűen csak vakok vagyunk, vakok, szép szavak ésszánalom nélkül, a világtalanok könyörületes és festőivilágának befellegzett, ez a vakok kemény, kegyetlen éskönyörtelen világa, Ha látnád azt, amit énnekem látnom kell,akkor inkább vak szeretnél lenni, Elhiszem, de erre nincsszükség, mert már vak vagyok, Bocsáss meg, kedvesem, hatudnád, Tudom, tudom, egész életemet azzal töltöttem, hogyaz emberek szemének mélyét fürkésztem, ez a test egyetlenolyan pontja, ahol talán még létezik valamiféle lélek, és lehet,hogy már ezt is elvesztették, Holnap megmondom nekik,hogy látok, Bárcsak ne bánnád meg, Holnap megmondomnekik, kis szünetet tartott, és hozzátette, hacsak én isvégérvényesen át nem lépek ebbe a világba.

Még nem jött el az ideje. Amikor reggel felébredt,hajnalok hajnalán, ahogy a szokása volt, éppolyan jól látotta szemével, mint korábban. A kórteremben minden vakaludt. Azon gondolkodott, hogyan jelentse be nekik,összehívjon-e mindenkit, és így jelentse be az újságot, vagytalán jobb volna tapintatosan, feltűnés nélkül csinálni, úgymegmondani, például, mintha nem akarna túlságosan nagyfontosságot tulajdonítani az ügynek, Képzeljék csak el, kigondolta volna, hogy megőrzöm a látásom ennyi vakságbanszenvedő ember között, vagy talán célszerűbb volna úgytenni, mintha valóban vak lettem volna, és váratlanul

tenni, mintha valóban vak lettem volna, és váratlanulvisszanyertem volna a látásomat, ilyen módon még valamireményt is ébreszthetnék bennük. Ha ez a nő látni kezdett,mondanák egymásnak, ez talán velünk is megeshet, deugyanígy megtörténhet, hogy azt mondják neki, Ha így van,akkor menjen el, menjen ki innen, ebben az esetben aztválaszolná, hogy nem mehet el innen a férje nélkül, és mivela hadsereg nem enged ki egyetlen vakot sem avesztegzárból, nincs más megoldás, mint hogy beleegyeznekabba, hogy itt marad. Néhány vak mozgolódni kezdett avaságyán, mint minden reggel, kiengedték magukból agázokat, de a levegő ettől nem lett émelyítőbb, valószínűlegmár elérte teljes telítettségét. A latrinák felől újabb és újabbhullámokban érkező dögletes bűzhöz és a hányingert keltőkipárolgásokhoz hozzáadódott a kétszázötven ember nehézszaga, akik saját izzadságukban pácolódott testüket nemmoshatták és nem is tudták volna megmosni, akik naprólnapra mocskosabb ruhát viseltek, akik olyan ágybanaludtak, amelyet nemritkán beszennyezett az ürülék. Mire ishasználhatták volna az ottfeledett szappanokat, lúgokat,mosóporokat, ha nem egy zuhany eldugult, vagy nem voltbekötve a csatornába, ha a lefolyókból visszabugyogott akoszos víz, azután szertefolyt a fürdőszobákból, átitatta afolyosók padlózatának deszkáit, beszivárgott a kőlapok

réseibe. Micsoda eszement dologra akarok vállalkozni,támadt fel ekkor a kétség az orvos feleségében, még ha nemis követelnék meg tőlem, hogy kiszolgáljam őket, és ezegyáltalán nem biztos, én magam nem bírnám ki, hogy neálljak oda mosni, takarítani, és mennyi ideig tartana az erőm,ez nem egyetlen embernek való munka. Az elszántsága,amely nem sokkal korábban olyan határozottnakmutatkozott, most, amikor elérkezett az a pillanat, hogy aszavaktól eljusson a tettekhez, lassan szertefoszlott ésapránként darabjaira hullott az orrát betöltő és a szemétsértő förtelmes valósággal szembesülve. Gyáva vagyok,mormolta kétségbeesetten, jobb lenne, ha vak volnék,akkor nem támadt volna fel bennem ez a hittérítőiküldetéstudat. Három vak fölkelt, egyikük a patikussegédvolt, és elfoglalták helyüket az előcsarnokban, hogy azennivalóból elhozzák az első kórtermet megillető részt. Aztnem lehetett állítani, mivel éppen a szem hiányzott hozzá,hogy az elosztás amúgy szemmérték alapján történt volna, segy csomaggal több vagy kevesebb jut valakinek, éppenellenkezőleg, sajnálatra méltó volt azt látni, hogyan tévedteka számolásnál, és kezdtek mindent elölről, egyvalaki, akinekbizalmatlanabb természete volt, mindig szerette volnapontosan tudni, mit visznek magukkal a többiek, végülmindig veszekedésbe, lökdösődésbe torkollott az egész,

elcsattant néhány vaktában adott pofon, ahogy ez mártörténni szokott. A kórteremben már mindenki ébren volt,készen állt arra, hogy megkapja az adagját, a gyakorlatrévén kialakították az elosztás egy viszonylag kényelmesmódját, az összes ennivalót elvitték a kórterem végébe, aholaz orvos, a felesége, a sötét szemüveges lány és azédesanyját hívó kisfiú vaságya állt, és oda mentek érte,mindig ketten, a bejárathoz legközelebb álló ágyaktólkezdve, a jobb egyes és a bal egyes, a jobb kettes és a balkettes, és így tovább, perlekedés és lökdösődés nélkül, azbiztos, hogy így tovább tartott, de a nyugalom kárpótolt avárakozásért. Az elsők, azaz azok, akiktől aligkarnyújtásnyira volt az ennivaló, utolsónak szolgálták kimagukat, kivéve a kancsal kisfiút, mert ő természetesenmindig előbb befejezte az evést, mint hogy a sötétszemüveges lány megkapta volna a maga adagját, aminek azlett a következménye, hogy a lány adagjának egy része is akisfiú gyomrában kötött ki. A vakok mind az ajtó feléfordított fejjel ültek, és arra vártak, hogy meghallják atársaik lépéseit, a terhet cipelők bizonytalan, mással összenem téveszthető zaját, de az a hang, amit váratlanulmeghallottak, nem ilyen volt, sokkal inkább ahhozhasonlított, mintha sebesen futnának, ha ugyan lehetségesvolt ennyire hősi cselekedet olyanoktól, akik nem látták,

volt ennyire hősi cselekedet olyanoktól, akik nem látták,hová teszik a lábukat. És mégis, nem lehetett mást mondani,amikor lihegve megjelentek az ajtóban, Mi történhetett ottkint, hogy így kellett jönniük, futva, és mind a hármanegyszerre akartak belépni, hogy elmondják a váratlan hírt,Nem hagyták, hogy elhozzuk az ennivalót, mondta egyikük,és a másik kettő megismételte, Nem hagyták, Kik, akatonák, kérdezte egy hang, Nem, a vakok, Milyen vakok,itt mindannyian vakok vagyunk, Nem tudjuk, hogykicsodák, mondta a patikussegéd, de azt hiszem, azok közüllehetnek, akik mind együtt jöttek, és utoljára érkeztek, Éshogyhogy nem hagyták elhozni az ennivalót, mostanáig nemvolt semmi probléma, Azt mondják, hogy ennek vége, mátólfogva aki enni akar, annak fizetnie kell. A kórterem mindenszegletéből föltört a tiltakozás, Nem lehet, Elveszik azennivalónkat, Csirkefogó banda, Micsoda szégyen, vakokvakok ellen, soha nem hittem volna, hogy ilyesmit kellmegélnem, Tegyünk panaszt az őrmesternél. Valaki, akielszántabb volt, azt javasolta, hogy menjenek és együtteserővel követeljék ki azt, ami nekik jár. Nem lesz könnyű,vélekedett a patikussegéd, mert sokan vannak, az volt abenyomásom, hogy egy nagyobb csoportról van szó, és amia legrosszabb, fel vannak fegyverkezve, Hogyhogyfelfegyverkezve, Furkósbotjuk bizonyosan van, még mindig

fáj a karom attól az ütéstől, amit kaptam, mondta az egyik,Próbáljuk meg szépszerével elrendezni a dolgokat, mondtaaz orvos, elmegyek magukkal, hogy beszéljek ezekkel azemberekkel, valami félreértés lehet a dologban, Meglehet,doktor úr, én magával tartok, mondta a patikussegéd, deahogy a viselkedésükből láttam, nagyon kétséges, hogysikerül-e meggyőznie őket, Mindenképpen oda kellmennünk, nem hagyhatjuk ennyiben a dolgokat, Veledmegyek, mondta az orvos felesége. Nekiindult a kis csoporta kórteremből, kivéve azt, aki a karját fájlalta, mert ő márúgy gondolta, hogy teljesítette a kötelességét, ésvisszamaradt, hogy elmesélje a többieknek a veszedelmeskalandot, az ennivaló ott volt kétlépésnyire, és egy testekbőlösszeálló fal védelmezte, Furkósbotokkal, ismételgette.

Egymáshoz préselődve, mint a heringek, haladtak előre,utat törve maguknak a kórtermekből kitóduló vakok között.Amikor eljutottak az előcsarnokhoz, az orvos feleségerögtön megértette, hogy semmiféle diplomáciai tárgyalásnem lehetséges, és valószínűleg nem is lesz lehetséges soha.Az előcsarnok közepén, az élelmiszeres ládák körül vakoksorfala állt, botokkal és ágyvasakkal fegyverkeztek fel, sezeket úgy tartották maguk előtt, mint szuronyokat vagylándzsákat, szembeszállva az őket ostromló vakokelszántságával, akik kétségbeesett igyekezettel próbáltak

meg áthatolni a védelmi vonalon, némelyek abban areményben, hogy találnak egy rést, egy gondatlanságbólrosszul becsukott kiskaput, felemelt kezükkel védekeztek azütések ellen, mások négykézláb csúsztak-másztak, egészenaddig, amíg neki nem mentek ellenségeik lábának, akik ahátukra mért ütésekkel és rúgásokkal fogadták őket. Vakembernek nincs törvénye, mondják erre. Nem hiányzott aképből a felháborodott tiltakozás és a dühödt kiáltozás sem,Követeljük az ennivalónkat, Adják meg a kenyérhez valójogunkat, Csibészek, Micsoda disznóság, amit itt művelnek,Képtelenségnek tetszett, de egy jámbor vagy szórakozottlélek így kiabált, Hívjanak rendőrt, talán volt is ott rendőr, avakság, mint tudjuk, nincs tekintettel a különbözőmesterségekre és hivatásokra, de egy vak rendőr nemugyanaz, mint egy elvakult rendőr, és ami azt a két rendőrtilleti, akiket ismerünk, ezek halottak, és nagy nehézségekárán el is temették őket. Egy vak asszony, akit az a képtelenremény ösztönzött, hogy valamiféle hatalom helyreállítjamajd az elveszett békességet, megszilárdítja azigazságosságot, és visszahozza a nyugalmat azelmegyógyintézetbe, valahogy odavergődött a bejáratiajtóhoz, és kikiabálta a levegőbe, Segítsenek, mert ezek elakarják rabolni az ennivalónkat. A katonák úgy tettek,mintha nem hallották volna, az őrmester szigorú és

mintha nem hallották volna, az őrmester szigorú ésegyértelmű parancsokat kapott az ellenőrző körúton arrajáró századostól, Ha egymást gyilkolják, annál jobb,kevesebben maradnak. A vak asszony rekedtre ordítottamagát, ahogy a valamikori őrültek, ő is csaknemmegtébolyodott már, de puszta kétségbeesésében. Végülrájött arra, hogy hasztalanul kiabál segítségért, zokogvavisszafordult, s oda sem figyelve arra, hogy merre jár,hatalmas ütést kapott a fejére, amitől összerogyott. Azorvos felesége oda akart futni, hogy föltámogassa, de olyannagy volt a zűrzavar, hogy lépni sem tudott. Az ennivalótkövetelő vakok rendezetlenül visszafelé igyekeztek,tájékozódó képességüket elveszítve egymásnak ütköztek,elestek, feltápászkodtak, megint elestek, néhányan nem ispróbálkoztak, megadták magukat, ott maradtak elterülve aföldön, kimerülten, nyomorultan, a fájdalomtól meg-megrándulva, arccal a kőlapokra borulva. Ebben apillanatban az orvos felesége megrettenve látta, hogy azegyik vak rabló előhúz a zsebéből egy pisztolyt, és hirtelenmozdulattal a levegőbe emeli. A lövéstől egy hatalmasstukkódarab vált le a mennyezetről, ráesett a mit sem sejtőemberek fejére, ami csak fokozta a riadalmat. A vak ígykiáltott, Nyugalom, és pofa be, ha valaki megmukkan, azonnyomban lövök, és nem érdekel, hogy kire, mert

magatoknak kerestétek a bajt. A vakok meg semmoccantak. A pisztolyos vak folytatta, Megmondtuk éskész, mától fogva mi rendelkezünk az ennivaló felett, vésseaz eszébe mindenki, és hogy senkinek eszébe ne jussonkimenni érte, őröket állítunk a bejárathoz, és aki megpróbála parancs ellenére cselekedni, az számoljon akövetkezményekkel, az ennivalót árusítani fogjuk, és akienni akar, fizet érte, Hogy fizetünk, kérdezte az orvosfelesége, Azt mondtam, nem akarom senkinek a hangjáthallani, üvöltötte a pisztolyos vak, fegyverével maga előtthadonászva, Valakinek beszélnie kell, tudnunk kell, mittegyünk, hová menjünk az ennivalóért, hogy mind együttmenjünk, vagy egyenként, Mit okoskodik ez itt nekünk,mondta a banda egyik tagja, lőj oda neki, és eggyelkevesebb éhes száj lesz. Látnám csak, már golyó lenne ahasában. Azután a szavait mindenkihez intézve, Menjetekvissza azonnal a kórtermekbe, gyerünk, gyerünk, amikorbevisszük az ennivalót, megmondjuk, mit kell tennetek, És afizetés, tudakolta az orvos felesége, mennyibe fog kerülniegy tejeskávé meg egy kétszersült, A spinkó szeretne egyeta pofájára, mondta ugyanaz a hang, Bízd ide, mondta amásik, és más hangon, Minden kórterem kinevez kétfelelőst, ezeknek az lesz a dolga, hogy összeszedjék azértékeket, minden értéket, akármi is legyen, pénz, ékszer,

gyűrű, karkötő, fülbevaló, óra, ami csak van, és elhoznakmindent a bal oldali első kórterembe, hozzánk, és haakartok egy jó tanácsot, eszetekbe ne jusson átvernibennünket, tudjuk jól, hogy néhányan közületek elrejtikmajd egy részét az értékeiknek, de megmondom, hogy ez alegrosszabb ötlet, ha nem találjuk elegendőnek, amitideadtok, akkor egyszerűen nem esztek, majd rágjátok abankjegyeket és ropogtatjátok a gyémántokat. Az egyikvak a jobb oldali második kórteremből megkérdezte, Éshogy csináljuk, mindent egyszerre odaadunk, vagy annakmértékében fizetünk, amit megettünk, Látom, nem voltameléggé világos, mondta röhögve a pisztolyos vak, előszörfizettek, azután esztek, ami pedig azt illeti, hogy annakmértékében fizessetek, amit megettetek, ez eléggé bonyolultkönyvelést igényelne, úgyhogy, jobb ha mindent egyszerreelhoztok, és majd meglátjuk, mennyi ennivalót érdemeltek,de még egyszer figyelmeztetlek benneteket, eszetekbe nejusson valamit is elrejteni, mert az nagyon sokba fog nektekkerülni, és hogy ne mondhassátok, hogy nem viselkedünkkötelességtudóan, jegyezzétek meg, hogy miután átadtátokmindeneteket, ellenőrzést tartunk, és jaj nektek, ha csak egypénzdarabot is találunk, és most mindenki tűnjön innen, degyorsan. Felemelte a karját, és újra lőtt. Még egy kevésstukkó lehullott. A te hangodat pedig, mondta a pisztolyos

stukkó lehullott. A te hangodat pedig, mondta a pisztolyosvak, nem felejtem el, Én sem az arcodat, felelte az orvosfelesége.

Látszólag senki sem figyelt fel arra a képtelenségre, hogyegy vak asszony olyasmit mond, nem felejti el azt az arcot,amit nem is látott. A vakok már megindultak visszafelé,olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtak, keresték azajtókat, és az első kórterem képviselői hamarosanbeszámoltak társaiknak a történtekről. Annak alapján, amithallottunk, nem hiszem, hogy egyelőre mást is tehetnénk,mint hogy engedelmeskedünk, mondta az orvos, föltehetőlegsokan vannak, és ami a legrosszabb, van fegyverük.Nekünk is lehet, mondta a patikussegéd, Igen, néhány fárólletört husáng, ha van még karral elérhető magasságban faág,néhány ágyvas, amelyet felemelni is alig tudnánk, nekikpedig legalább egy lőfegyverük biztosan van. Én oda nemadom ezeknek, ami az enyém, a vak kurva anyjukat,mondta valaki, Én sem, tette hozzá egy másik, Nos, vagymind odaadjuk, vagy senki sem, mondta az orvos, Nincsmás választásunk, mondta a felesége, azonkívül a szabály ittbent az lesz, amit kint ránk kényszerítettek, aki nem akarfizetni, az ne fizessen, ez a jogában áll, de ebben az esetbennem is eszik, az nem lehet, hogy valaki a mások költségéntáplálkozzon, Mindannyian adunk, és mindent odaadunk,

mondta az orvos, És aki nem tud semmit sem adni, kérdeztea patikussegéd, Az majd azt eszi, amit a többiek adnakneki, érvénybe lép, amit valaki arról mondott, hogymindenki a képességei szerint, és mindenkinek aszükségletei szerint. Kis csönd állt be, és a fekete kötéstviselő öregember megkérdezte, Kit jelölünk ki felelősnek,Én a doktor urat választom, mondta a sötét szemüvegeslány. Nem volt szükség szavazásra, az egész kórteremegyetértett. Két ember kell, emlékeztetett az orvos, van, akielvállalja, kérdezte, Én, ha senki más nem jelentkezik,mondta az első vak, Nagyon jó, kezdjük el a gyűjtést,szükségünk van egy zacskóra, egy retikülre, egy kiskézitáskára, bármi jó ezek közül, Ezt kiüríthetem, mondta azorvos felesége, és nyomban elkezdett mindent kiszedni egyretikülből, amelybe néhány szépségápoló cikket és másapróságokat rakott, amikor még fogalma sem volt arról,hogy milyen körülmények között kell élnie. A másik világbólérkező üvegcsék, dobozkák és tubusok között volt egyhosszú, hegyes végű olló. Nem emlékezett rá, hogy beraktavolna, de ott volt. Az orvos felesége felemelte a fejét. Avakok vártak, a férje elment az első vak ágyáig, tárgyaltvele, a sötét szemüveges lány azt mondta a kancsalkisfiúnak, hogy az ennivalóra már nem kell soká várni, aföldön, az éjjeliszekrény mögé bedugva, mintha a sötét

szemüveges lány valamiféle gyermeteg és szükségtelenszemérmességgel szerette volna elrejteni azok elől atekintetek elől, amelyek nem láttak, ott hevert egy vérestisztasági betét. Az orvos felesége nézte az ollót, megpróbáltarra gondolni, hogy vajon miért nézi így, így, hogy, hát így,de nem talált rá semmiféle magyarázatot, igazából mifélemagyarázatra szolgálna rá egy egyszerű, hosszú olló, amelykét nikkelezett pengéjével, hegyes és csillogó csúcsávalbelesimul nyitott tenyerébe, Megvagy, kérdezte a férje,Megvagyok, felelte, és kinyújtotta felé a karját, amelyben azüres retikül volt, miközben a másik kezét a háta mögé dugta,hogy elrejtse az ollót, Mi van, kérdezte az orvos, Semmi,válaszolta a felesége, ugyanúgy, ahogy azt is válaszolhattavolna, hogy semmi olyan, amit láthatnál, csak a hangomcsengett különösen, csak ez történt, semmi más. Az orvosaz első vak kíséretében megindult ezen az oldalon, remegőkezével tartotta a retikült, és azt mondta, Készítsék elő,amijük van, elkezdjük összegyűjteni. A felesége lecsatolta azóráját, ugyanezt tette a férje órájával is, levette afülbevalóját, egy kis rubinokkal díszített gyűrűt, azaranyláncot, amelyet a nyakában viselt, a jegygyűrűjét, aférjéét, nem volt nehéz lehúznia, Megvékonyodtak azujjaink, futott át a fején, mindent belerakott a retikülbe,azután azt a pénzt is, amit otthonról hoztak, néhány

azután azt a pénzt is, amit otthonról hoztak, néhánykülönböző értékű bankjegyet, egypár fémpénzt, Ez minden,mondta, Biztos vagy benne, kérdezte az orvos, nézd megjól, Értéktárgyunk csak ennyi volt. A sötét szemüveges lánymár összekészítette a javait, csaknem ugyanannyi volt nálais, csupán a két karkötő jelentett többletet, viszont nem voltjegygyűrűje. Az orvos felesége megvárta, hogy a férje és azelső vak hátat fordítson, hogy a sötét szemüveges lányodahajoljon a kancsal kisfiúhoz, Vedd úgy, hogy én vagyoka te anyukád, mondta, érted is és magamért is fizetek, ésakkor visszahúzódott a hátsó falig. Ott, ahogy a többi falonis, végig nagy, falba vert szögek meredeztek, amelyek arraszolgálhattak, hogy ki tudja, milyen ollókat és apróságokatakasszanak fel rá a bolondok. Kiválasztotta alegmagasabban lévőt, amelyet még elért, és ráakasztotta azollót. Azután leült az ágyra. A férje és az első vak lassanhaladt az ajtó felé, meg-megálltak az egyik meg a másikoldalon, hogy összegyűjtsék azt, amit ki-ki átadhatott nekik,egyesek tiltakoztak, hogy szemérmetlenül kirabolják őket,ami teljesen igaz volt, mások egyfajta belenyugvássalszabadultak meg attól, amijük volt, mintha arragondolnának, hogy jószerével semmi sincsen a világon, amiabszolút értelemben a miénk volna, ami éppolyankristálytiszta igazság volt. Amikor odaértek a kórterem

ajtajához, és befejezték a gyűjtést, az orvos megkérdezte,Mindent odaadtunk, és néhány beletörődő hang igennelválaszolt neki, volt, aki hallgatott, a maga idejébenmegtudjuk, azért történt-e, hogy ne kelljen hazudnia. Azorvos felesége fölemelte a tekintetét oda, ahol az olló volt.Különösnek tetszett, hogy olyan magasan függ az egyikkerek fogantyújánál fogva fölakasztva, mintha nem is őmaga tette volna oda, azután magában arra gondolt, hogykiváló ötlet volt magával hozni, most már megstuccolhatja azura szakállát, valamivel elfogadhatóbbá téve a külsejét, hamár, ahogy köztudott, ilyen körülmények között, amelyekközött élünk, lehetetlen rendesen megborotválkozni. Amikorújra az ajtó felé tekintett, a két férfi már eltűnt a folyosófélhomályában, úton a bal oldali harmadik kórterem felé,ahová a parancs szerint el kellett menniük, hogy fizessenekaz ennivalóért. A maiért, és a holnapiért is, talán az egészhetiért, És azután, a kérdésre nem volt válasz, minden,amink van, oda került.

A szokástól eltérően a folyosók néptelenek voltak,általában nem így volt, amikor az ember kiment akórtermekből, nem csinált mást, mint botladozott,nekiütközött másoknak és elesett, akiknek nekimentek,azok szitkozódtak, durván átkozódtak, akik pedig nekikmentek, azok ugyanabban a stílusban válaszoltak, de ennek

senki nem tulajdonított jelentőséget, az embernekvalahogyan ki kell adnia a mérgét, és ha vak, akkor méginkább. Előttük léptek neszei és hangok hallatszottak,valószínűleg egy másik kórterem küldöttei lehettek, akikugyanannak a kötelességüknek tettek eleget. Micsodahelyzet ez, doktor úr, mondta az első vak, nem elég, hogyvakok lettünk, most még néhány vak gazember karmai közéis kerültünk, úgy látszik, ez a sorsom, először az azautótolvaj, most ezek, akik ellopják az ennivalót, ésráadásul pisztollyal, Ez a különbség, a fegyver, De atöltények nem tartanak örökké, Semmi sem tart örökké, bárebben az esetben talán azt kívánnám, hogy így legyen,Miért, Ha a töltények elfogynak, az azt jelenti, hogy valakikilőtte őket, és már így is több halottunk van a kelleténél,Lehetetlen helyzetben vagyunk, Azóta lehetetlen, hogy idebekerültünk, és mégis elviseljük, A doktor úr optimista,Optimista nem vagyok, de nem tudok annál rosszabbatelképzelni, mint ahogy most élünk, Hát én meg nem hiszekabban, hogy volna határa a rossznak és a gonoszságnak,Talán igaza van, mondta az orvos, és azután, minthamagához beszélne, Itt valaminek történnie kell, ebben akövetkeztetésben van bizonyos ellentmondás, vagy végüllesz valami, ami még ennél is rosszabb, vagy mostantólfogva minden csak jobb lesz, még ha a látszat nem is ezt

fogva minden csak jobb lesz, még ha a látszat nem is eztmutatja. A megtett út, a maguk mögött hagyott sarkokalapján már közeledtek a harmadik kórteremhez. Sem azorvos, sem az első vak nem járt itt soha, de a kétépületszárny felépítése logikus, szigorú szimmetriának voltalárendelve, és aki jól ismerte a jobb oldali szárnyat,könnyen eligazodott a bal oldali szárnyban, és viszont,elegendő volt balra fordulni az egyik szárnyban, amikor amásikban jobbra kellett fordulni. Hangokat hallottak, azoklehettek, akik előttük jártak, Várnunk kell, mondta halkanaz orvos, Miért, Azok, akik bent vannak, pontosan tudniakarják, hogy ezek mit hoztak, és nekik már édes mindegy,ettek, nem sürgeti őket semmi, Nem sok hiányozhatebédidőig, Ezeknek már mit sem számít, hogy tudják-e vagysem, mert ha látnának is, órájuk már nincs. Negyed óramúlva, valamivel előbb vagy később, befejeződött a csere.A két férfi elhaladt az orvos és az első vak előtt, és apárbeszédükből kiviláglott, hogy ennivalót visznekmagukkal, Vigyázz, nehogy leessen, mondta az egyik, és amásik azt dünnyögte, Nem tudom, hogy elegendő lesz-emindenkinek, Összébb húzzuk a nadrágszíjat. Kezét a faloncsúsztatva, az első vakkal a sarkában, az orvos ment előre,amíg az ujjai meg nem érintették az ajtókeretet. A jobboldali első kórteremből vagyunk, szólt be. Megpróbált egyet

lépni, de a lába valami akadályba ütközött. Rájött, hogy egykeresztbe fordított ágy volt az, amely tárgyalóhelyül szolgált.Megszerveztek mindent, gondolta, semmit nem bíznak avéletlenre. Hangokat, lépteket hallott, Hányan lehetnek, afelesége mintegy tíz emberről beszélt neki, de azt semlehetett kizárni, hogy jóval többen vannak, valószínűleg nemmentek ki mind az előcsarnokba, amikor az ennivalórarátették a kezüket. A pisztolyos vak volt a főnök, ő mondtacsúfondáros hangján, No, lássuk milyen kincseket hoznekünk a jobb oldali első kórterem, és utána halkabban,valaki olyanhoz intézve a szavait, aki valószínűleg egészenközel volt hozzá, Jegyezd fel. Az orvos elképedt, mit jelentez, azt mondta, Jegyezd fel, következésképpen van ittvalaki, aki írni képes, következésképpen van itt valaki, akinem vak, és akkor már ketten vannak, Nagyon kellügyelnünk, gondolta, holnap ez a pasas meglephetbennünket úgy, hogy észre sem vesszük, az orvosnak ezek agondolatai nem nagyon tértek el attól, amit az első vakgondolt, Ha van egy pisztolyuk meg egy kémük, akkorvégünk, soha többé nem élhetünk normálisan. Az odabentlévő vak, a rablók vezére már kinyitotta a retikült, fürgekézzel szedte ki, tapogatta végig és azonosította a tárgyakatmeg a pénzt, nem volt kétséges, kitapintotta, hogy mi vanaranyból és mi nem, kitapintotta a bankjegyek és a

pénzérmék értékét, könnyű, amikor valakinek tapasztalatavan, az orvos szétszórt hallása csak néhány másodpercmúlva kezdte kivenni a papírlyukasztás mással össze nemtéveszthető hangját, és azonnal rájött, hogy ott mellettükvalaki Braille-írással ír, amit anagliptográfiának is neveznek,hallani lehetett, ahogy a lyukasztó tompa és mégisegyértelmű neszezéssel kilyukasztja a vastag papírt, ésnekicsapódik az alsó tábla fémlapjának. Volt tehát egy igazivak a vak bűnözők között, egy éppolyan vak, mint azok,akiket azelőtt vaknak neveztek, nyilvánvalóan ő is fennakadta hálóban, mint a többiek, ezek az idők nem alkalmasakarra, hogy a vadász kiderítse, Maga az új vagy a régi vakokközül való, mondja el nekünk, hogyan nem lát. Micsodaszerencséjük volt ezeknek, nemcsak íródeákra tettek szertbenne, hanem használhatják mint vezetőt, egy olyan vak,akinek gyakorlata van, egészen más vak, aranyba kellfoglalni. A számbavétel folytatódott, a pisztolyos vakolykor-olykor a könyvelőhöz fordult, Mit tartasz erről, azilyenkor abbahagyta a lajstrom készítését, hogy véleménytmondjon, Értéktelen vacak, mondta, amire a pisztolyos vakmegjegyezte, Még sok ilyen, és nem esztek, vagy Jó, ésakkor a megjegyzés így hangzott, Nincs jobb a tisztességesemberekkel kötött üzletnél. Végül három doboz került fel azágyra, Vigyék, mondta a pisztolyos vak. Az orvos

ágyra, Vigyék, mondta a pisztolyos vak. Az orvosmegszámolta, Három nem elég, mondta, Négyet kaptunk,amikor az ennivalót mi magunk osztottuk el, és abban apillanatban ott érezte a nyakán a pisztoly csövének hidegét,ahhoz képest, hogy vak, jól céloz, Egy ládát mindigvisszaveszek, valahányszor tiltakozol, most indulás, viddezeket, és adj hálát Istennek, hogy még ehetsz. Rendbenvan, mormolta az orvos, megfogott két ládát, az első vakgondjaiba vette a harmadikat, és lassabban lépdelve, mertcsomagot cipeltek, megindultak visszafelé a kórterembevezető úton. Amikor az előcsarnokba értek, aholföltehetőleg nem volt senki, az orvos így szólt, Nem leszmég egy ilyen alkalom, Mire érti, kérdezte az első vak, Anyakamhoz nyomta a pisztolyt, kitéphettem volna a kezéből,Veszélyes lett volna, Nem annyira, amennyire annak látszik,én tudtam, hol van a pisztoly, ő nem tudhatta hol van akezem, Még így is, Biztos vagyok benne, abban apillanatban kettőnk közül ő volt inkább vak, kár, hogy nemgondoltam erre, vagy ha gondoltam is, nem volt bátorságomhozzá, És aztán, kérdezte az első vak, Aztán mi, Tegyük föl,hogy tényleg sikerül elvenni tőle a fegyvert, azt nem hiszem,hogy használni is tudja, Ha biztos vagyok abban, hogymegoldom vele a helyzetet, használom, De nem biztosbenne, Nem, valóban nem vagyok biztos benne, Akkor

jobb, ha a fegyverek náluk vannak, legalábbis addig, amígránk nem támadnak velük, A fegyverrel való fenyegetés mártámadást jelent, Ha elvette volna tőle a pisztolyt, márelkezdődött volna az igazi háború, és az a legvalószínűbb,hogy el sem jövünk onnan, Igaza van, mondta az orvos, úgyveszem, mintha végiggondoltam volna mindezt, A doktor úrgondoljon arra, amit az előbb mondott nekem, Mitmondtam, Hogy valaminek történnie kell, Megtörtént, de énnem éltem vele, Másvalami lesz, nem ez.

Amikor beléptek a kórterembe, és beszámoltak arról,hogy milyen keveset hoztak az asztalra, volt, aki őkethibáztatta, amiért nem tiltakoztak és nem követeltek többet,hiszen ezért nevezték ki őket a közösség képviselőivé.Akkor az orvos elmondta, hogy mi történt, beszélt a vakírnokról, s a pisztolyos vak arcátlan megnyilatkozásairól, ésa pisztolyról is. Az elégedetlenkedők visszafogták magukat,végső soron egyetértettek abban, hogy a kórteremérdekeinek védelme jó kezekben van. Azután elosztották azennivalót, és volt, aki emlékeztette a türelmetlenkedőket,hogy a kevés is jobb a semminél, és különben is lassan márközeledik a délidő, és hamarosan itt az ebéd, A legrosszabbaz, hogy úgy járunk majd, mint az egyszeri ló, beledöglött,mire megszokta volna az éhezést, mondta valaki. A többiekerőtlenül mosolyogtak, és valaki megjegyezte, Nem is lenne

rossz, ha biztos volna, hogy a ló, amikor megdöglik, nemtudja, hogy meg fog dögleni.

A FEKETE KÖTÉST VISELŐ öregember úgygondolta, hogy a tranzisztoros rádió mind törékenysége,mind a még épkézláb életük idején érvényes ismeretekkövetkeztében nem szerepel azoknak az értékeknek asorában, amelyeket az ételért fizetségképpen át kell adniuk,figyelembe véve azt is, hogy a készülék működéseelsősorban attól függött, hogy van-e benne elem,másodsorban pedig, hogy ezek mennyi ideig tartanak ki.Azokból a torz hangokból ítélve, amelyek még kiszűrődtekaz apró dobozkából, nyilvánvaló volt, hogy már nem lehetsokat várni tőle. Ezért a fekete kötést viselő öregemberelhatározta, hogy nem rendez többé nyilvánosrádióhallgatást, már csak azért sem, mert a bal oldali hármaskórterem vakjai arra tévedve más véleményüknek adhatnakkifejezést, nem mintha a készüléknek valóságos értékevolna, mert ez rövid távon gyakorlatilag a nullával voltegyenlő, amint ez utóbb teljesen bizonyossá is vált, hanemrögtön érvényesíthető használati értéke folytán, amelyminden kétséget kizáróan igen magas volt, nem beszélvearról a nyilvánvaló feltételezésről, hogy elemek is lehetnekott, ahol legalább egy pisztoly van. Azt mondta hát a feketekötést viselő öregember, hogy ezentúl az ágytakaró alatthallgatja a híreket, a feje búbjáig betakarózva, és ha valami

érdekes újdonságot hall, azonnal továbbadja. A sötétszemüveges lány még megkérte, hadd hallgasson néha-néhaegy kis zenét, Csak hogy egészen el ne felejtse,magyarázkodott, de az öregember hajthatatlan volt, aztmondta, tudniuk kell, mi történik odakint, aki zenét szeretnehallgatni, az hallgassa bent a saját fejében, valamire csakhasználhatjuk az emlékezőtehetségünket. A fekete kötéstviselő öregembernek igaza volt, a rádióból felhangzó zenemár úgy vernyogott, ahogyan csak a megbomlott emlékezetvernyoghat, ezért a lehető legkisebb hangerőre állította be, sígy várta a híreket. Akkor egy kicsit felerősítette a hangot,és a fülét hegyezte, hogy egyetlen hangot se veszítsen el.Azután a saját szavaival összefoglalta a hallottakat, éstovábbadta a legközelebbi szomszédainak. Így jártak körbea hírek lassan, ágytól ágyig haladva a kórteremben, ésmindig módosultak egy keveset, miközben az egyikhallgatótól a másik hallgatóig értek, ilyenformán gyengültvagy felerősödött az értesülések fontossága attól függően,hogy egy-egy közvetítő milyen mértékben hajlott azoptimizmusra vagy a pesszimizmusra. Egészen addig, amíg elnem hallgatott a hang, s a fekete kötést viselő öregembernekmár nem volt többé mit mondania. Nem azért, mintha arádió elromlott vagy az elemek kimerültek volna, az élettelés a különböző életekkel kapcsolatos tapasztalatok

és a különböző életekkel kapcsolatos tapasztalatokpéldásan bebizonyították, hogy nincs, aki befolyásolhatná azidőt, látszott, hogy ez a kis szerkezet már nem sokáig bírja,és végül is úgy hozta a sors, hogy másvalaki előbbelhallgatott, mint ő. Az elvetemült vakok önkényénekkiszolgáltatva eltöltött első napon a fekete kötést viselőöregember reggeltől estig hallgatta és továbbította a híreket,a saját szakállára megcáfolva a hivatalos előrejelzéseknyilvánvalóan hamis optimizmusát, és késő éjszaka, amikorfejét végre a takaró alól előhúzva fülelt arra a szortyogásra,amellyé a rádió gyöngülő elektromos energiája alakította abemondó hangját, egyszer csak kiáltást hallott, Vak vagyok,azután valami nagy zajjal nekicsapódott a mikrofonnak,sietősen egymásba mosódó hangok sora, kiabálás hatolt afülébe, s hirtelen néma csönd lett. Az egyetlen rádióállomás,amelyet a készülék ott bent fogni tudott, elhallgatott. Afekete kötést viselő öregember még hosszú ideigodaszorította a fülét az immár hasznavehetetlen dobozkához,mintha arra várna, hogy visszatér a hang, és folytatódik ahíradás. De megérezte, tudta, hogy nem hangzik föl többé.A fehér kór nemcsak a bemondó szeme világát vette el.Mint a futótűz, gyorsan és sorban elért mindenkit, aki arádióállomáson tartózkodott. A fekete kötést viselőöregember a földre ejtette kezéből a rádiót. Az elvetemült

vakok, ha elrejtett értéktárgyak után szimatolvamegjelennek, igazolva látják majd, ha ugyan gondolnak erre,hogy miért is nem számították az értéktárgyak közé atranzisztoros rádiókat. A fekete kötést viselő öregember afejére húzta a takaróját, hogy nyugodtan sírhasson.

A gyenge lámpák piszkossárga fényében a kórteremlassanként mély álomba merült, a testek elernyedtek azaznapi három étkezéstől, ami korábban ritkán esett meg. Haígy haladnak tovább a dolgok, megint csak arra akövetkeztetésre kell majd jutnunk, hogy még a legrosszabbnyomorúságban is megtalálható a jóból annyi, amennyielégséges ahhoz, hogy az említett nyomorúságot türelemmelviseljük, ami a jelen helyzetbe átültetve azt jelenti, hogy azelső és nyugtalanító sejtésekkel ellentétben az élelemegyetlen kiporciózó és elosztó egységbe történőösszpontosításának megvoltak a maga pozitív oldalai,bármennyire is panaszkodott emiatt néhány idealista, akikszívesebben harcoltak volna továbbra is a sajáteszközeikkel az életért, még ha ebbéli makacsságuk miattolykor éhezniük kell is. A vakok nagyobb része mit semtörődve a másnappal, elfeledkezve arról, hogy aki a pénztelőre adja, az a végén mindig bánja, az összes kórterembenmély álomba merült. A többiek, akik belefáradtak abba,hogy valamiféle tisztes kiutat találjanak az elszenvedett

megaláztatásokból, lassanként ugyancsak elbóbiskoltak, ésreménykedve álmodtak a mostaniaknál jobb, szabadabb, haugyan nem bőségesebb napokról. A jobb oldali elsőkórteremben csak az orvos felesége nem aludt. Az ágyánfekve azon gondolkodott, amit a férje mesélt, hogy volt egyolyan pillanat, amikor föltételezte, akad a vak banditákközött valaki, aki lát, valaki, akit fölhasználhatnak arra, hogykémkedjen. Különös, hogy erre később nem tértek vissza,mintha az orvos elfeledkezett volna róla, lám mit tesz amegszokás, eszébe sem jutott, hogy a felesége továbbra islát. Az asszony viszont gondolt rá, de hallgatott, nem akartakimondani a magától értetődő szavakat, Amit végül is ő nemtehet meg, megtehetem én, Mit, kérdezte volna meg erre azorvos, tettetve, hogy nem érti. Most, szemét a falraakasztott ollóra függesztve, az orvos felesége föltettemagának a kérdést, Mire jó az, hogy látok. Arra volt jó,hogy megismerje azokat a borzalmakat, amelyeket sohaaddig elképzelni sem tudott, arra volt jó, hogy meg akarjonvakulni, inkább a semmi, mint ez. Elővigyázatosmozdulatokkal felült az ágyán. Szemben vele aludt a sötétszemüveges lány és a kancsal kisfiú. Észrevette, hogy a kétágy nagyon közel került egymáshoz, a lány odább tolta amagáét, valószínűleg azért, hogy közelebb legyen akisfiúhoz, ha szüksége van a vigasztalásra, ha fel kell itatni a

kisfiúhoz, ha szüksége van a vigasztalásra, ha fel kell itatni akönnyeit elvesztett édesanyja helyett. Hogy is nem jutott ezaz eszembe, gondolta az asszony, összetolhattam volna mára mi ágyunkat is, aludhatnánk együtt, nem kellene állandóanamiatt aggódnom, hogy leesik az ágyról. Elnézte a férjét, akimélyen aludt, kimerült álomba zuhanva. Még nem mondtameg neki, hogy elhozta az ollót, és valamelyik nap majdmegstuccolja a szakállát, ezt még egy vak is meg tudjacsinálni, ha nem viszi közel túlságosan az olló élét a bőréhez.Magában jól meg is magyarázta, miért nem szólt neki azollóról, Hozzám jönne azután az összes férfi, és mást semtennék, csak szakállat vágnék. Kifelé fordult, lábát lerakta aföldre, a cipőjét kereste. Mielőtt belebújt volna,visszatorpant, mereven nézte egy darabig, azután a fejétingatva, nesztelenül visszarakta a helyére. Kilépett az ágyakközött húzódó szűk folyosóra, és lassan megindult akórterem ajtaja felé. Meztelen lábával érezte a padozatragacsos mocskát, de tudta, hogy ott kint, a folyosókonsokkal rosszabb lesz. Jobbra-balra nézett, hátha valamelyikvak nem alszik, bár ha egyikük-másikuk, vagy akár az egészkórterem is ébren lett volna, annak sem lett volnajelentősége, ha semmi zajt sem csap, és még ha zajt iscsapott volna, tudjuk, hogy milyen kényszerítő ereje van atesti szükségleteknek, amelyek nincsenek tekintettel arra,

hány óra van, az asszony végtére is csak azt nem akarta,hogy a férje felébredjen, és észrevéve, hogy nincsen ott,még megkérdezze tőle, Hová mégy, valószínűleg ez az akérdés, amelyet a férjek a leggyakrabban föltesznek afeleségüknek, a másik pedig, Hol voltál. Az egyik vakasszony ült az ágyán, hátát nekivetette az alacsonyfejtámlának, és üres pillantásával a szemközti falat pásztázta,de mindhiába.

Az orvos felesége egy pillanatra megtorpant, mintha félnemegérinteni azt a levegőben húzódó láthatatlan pókfonalat,amely talán ettől a puszta érintéstől jóvátehetetlenülszerteszakadna. A vak asszony fölemelte az egyik kezét,valami levegőben szertehullámzó finom rezgést érezhetett, deazután egykedvűen vissza is ejtette, elég volt, hogy nem tudaludni szomszédainak a hortyogása miatt. Az orvos feleségement tovább, egyre gyorsabban, ahogy közeledett azajtóhoz. Mielőtt megindult volna az előcsarnok irányába,végigpillantott a folyosón, amely az ezen az oldalonsorakozó többi kórteremhez, majd a távolabb nyílótoalettekhez és végül a konyhához és az étkezőhöz vezetett.Voltak vakok, akik a fal mentén aludtak, azok, akik azérkezéskor nem tudtak maguknak ágyat szerezni, vagy merta rohamban hátramaradtak, vagy mert nem voltak elégerősek ahhoz, hogy harcba szálljanak egy fekvőhelyért és

győzzenek. Tízméternyire egy vak férfi feküdt egy vak nőn,a két lába közé nyomakodva, olyan tapintatosan csinálták,ahogyan csak tudták, két tapintatos ember a teljesnyilvánosság előtt, de nem kellett nagyon fülelni ahhoz, hogytudni lehessen, mivel foglalkoznak, különösen, amikor mársem az egyik, sem a másik nem tudta visszafojtani asóhajtásokat és a nyögéseket, a tagolatlanul feltörőszavakat, ami már azt jelezte, hogy az együttlét lassan avégéhez közeledik. Az orvos felesége megállt, és nézte őket,nem volt benne irigység, hisz ott volt a férje, és tőlemegkapta a kielégülést, sokkal inkább valami másfajtaérzelem támadt fel benne, amelyet nem tudott volnamegnevezni, talán valamiféle rokonszenv lehetett, minthagondolatban arra készülne, hogy odaszól nekik, Ne istörődjetek azzal, hogy itt vagyok, én is tudom, hogy mitjelent ez, folytassátok csak, lehet, hogy valamiféle részvétvolt, Még ha a legnagyobb gyönyörűségnek ez a pillanataegy egész életen át tart is, soha nem válhattok teljesen eggyéti ketten. A vak fiú és a vak lány megpihent, szétváltak,egyik a másik mellett, de fogták egymás kezét, olyanfiatalok voltak még, talán együtt jártak, moziba mentek, ésott vakultak meg, vagy valami csodálatos véletlen folytán ittmegtalálták egymást, s ha így történt, hogy ismertek ráegymásra, a hangjuk alapján, az világos, nem történhetett,

egymásra, a hangjuk alapján, az világos, nem történhetett,csak a vér szava működik szem nélkül, de a szerelemnek,amelyről azt mondják, hogy vak, ugyancsak lehet valamiszerepe ebben. De az volt a leginkább valószínű, hogyegyszerre hozták be őket, és ebben az esetben a két kéznem most fonódott egybe, hanem már az első pillanattólfogva.

Az orvos felesége sóhajtott, a szeméhez emelte a kezét,oda kellett emelnie, mert alig látott, de nem ijedt meg, tudta,hogy csak a könnyek miatt van így. Azután ment tovább.Amikor az előcsarnokba ért, odalépett az ajtóhoz, amelyik akülső udvarba nyílott. Kinézett. A kapun túl halvány fényvilágolt, előtte egy katona fekete árnyéka. Az utca másikoldalán minden épület sötétbe burkolózott. Kilépett abejárati ajtó előtti térségre. Semmi veszély nem fenyegette.Még ha a katona fel is fedezné a sötétbe burkolózó alakot,csak akkor lőne, ha lemenne a lépcsőn, és a figyelmeztetésellenére is közeledne ahhoz a másik, láthatatlan vonalhoz,amely számára a biztonság határát jelenti. Az orvos felesége,aki hozzászokott a kórterem folyamatos neszezéséhez,különösnek találta ezt a csöndet, olyasféle csönd volt,mintha valami hiánynak a helyét foglalta volna el, akárha azemberiség mind egy szálig eltűnt volna, csak egy pislákolófényt és egy őrködő katonát hagyott volna maga után, aki

őrá és néhány olyan férfira meg nőre vigyáz, akik nemláthatják. Leült a földre, hátát nekivetette az ajtófélfának,éppen úgy ült, ahogyan a kórteremben látott vak asszony, ésnézett maga elé, akárcsak az a nő. Hideg volt az éjszaka, aszél az épület homlokzata mentén fújt tova, képtelenségnektetszett, hogy van még szél a világon, hogy fekete azéjszaka, nem neki magának tetszett így, hanem a vakokragondolt, akiknek a nappal örökké tart. A fényben feltűntegy másik árnyék, biztos a váltás érkezett meg, Semmikülönös nem történt, mondja most a katona, aki elvonul asátorba, hogy az éjszaka hátralévő részét átaludja, annak akettőnek fogalma sem volt arról, hogy mi történt a mögött abejárati ajtó mögött, valószínűleg a lövések zaja sem jutottel hozzájuk, egy átlagos pisztoly nem csap nagy zajt. Egyolló még kevesebbet, gondolta az orvos felesége. Nemkérdezte meg magától, haszontalan is lett volna, hogyhonnan jött elő ez a gondolat, csak a lassúságán lepődöttmeg, azon, hogy olyan sokáig tartott, amíg az első szómegjelent, s a többiek még lassabban követték, és azutántudta meg, hogy a gondolat már korábban is létezett, nemtudni, hol, csak a szavak hiányoztak hozzá, akárcsak egytest, amely keresi az ágyban azt a bemélyedést, amely őtvárja attól fogva, hogy a lefekvés gondolatamegfogalmazódott benne. A katona odalépett a kapuhoz, az

ellenfényben is látni lehetett, hogy errefelé néz, felfigyelhetetta mozdulatlan tömegre, de a fény nem elég ahhoz, hogylássa, csak egy földön ülő nő az, aki két karjával átfogja alábát, és az állát a térdére támasztja, és akkor a katona egyzseblámpa fénykévéjét errefelé irányítja, már nem fér kétséghozzá, egy nő az, aki éppolyan lassú mozdulatokkaltápászkodik föl, amilyen lassú volt az előbbi gondolat, de ezta katona nem tudhatja, csak annyit tud, hogy fél attól azalaktól, aki mintha soha nem akarna felállni, egy pillanatig azmotoszkál a fejében, riadót kell-e vernie, a következőpillanatban úgy dönt, hogy nem, végül is csak egy nő, ésmessze is van, mindenesetre, a biztonság kedvéért,elővigyázatosságból célba vette a fegyverével, ehhezazonban el kellett engednie a zseblámpát, eközben afénykéve egyenesen a szemébe tűzött, és mint valamihirtelen égésnyom, teljesen elvakította a recehártyáját.Amikor újra látott, a nő már eltűnt, ez a katona már nemmondhatja annak, aki majd eljön fölváltani őt, hogy Semmikülönös nem történt.

Az orvos felesége már a bal oldali szárnyban jár, aharmadik kórteremhez vezető folyosón. Itt is alszanakvakok a falak mentén, többen, mint a jobb oldali szárnyban.Zajtalanul halad, lassan, érzi, ahogy a lába az iszamóspadlóhoz ragad. Benéz az első két kórterembe, és azt látja,

padlóhoz ragad. Benéz az első két kórterembe, és azt látja,amit várt, a takarók alatt elnyúló testeket, egy vakot, akinem tud elaludni, és ezt hajtogatja kétségbeesetten, hallja atöbbség egyenetlen lélegzését. A mindent belengő szag nemlepi meg, nincs másként az egész épületben, ez a szag árad asaját testéből, a rajta levő ruhákból is. Amikor befordul afolyosón, hogy eljusson a harmadik kórteremhez,megtorpan. Egy ember áll az ajtajában, egy másik őrszem.A kezében bot, lassan mozgatja erre-arra, mintha megakarná akadályozni, hogy egy arra járó elhaladhasson előtte.Itt nincsenek a földön alvó vakok, a folyosót megtisztítottáktőlük. Az ajtóban álló vak folytatja a monoton ingamozgást,úgy látszik, mintha soha nem fáradna bele, de még sincs így,néhány perc múlva átveszi a botot a másik kezébe, és ígyfolytatja. Az orvos felesége a szemközti fal mentén haladelőre, vigyázva, hogy hozzá ne érjen. A bot által leírt körív aszéles folyosó közepéig sem ér el, mondhatnánk, hogy ez azőrszem töltetlen fegyverrel őrködik. Az orvos felesége mostpontosan a vakkal szemben áll, látja mögötte a kórtermet.Nincs minden ágy elfoglalva. Hányan lehetnek, fut át a fején.Még egy kicsit előrébb ment, csaknem addig, ameddig elérta bot, és ott megállt, a vak arrafelé fordította a fejét, ahol azasszony állt, mintha valami rendellenes dolgot észlelt volna,lélegzetvételt, megrezzenő levegőt. Magas, nagy kezű férfi

volt. Először kinyújtotta előre a kezét, amelyikben a botottartotta, sebes mozdulatokkal kurkászott az előtte húzódóürességben, azután tett egy rövidke lépést, az orvos feleségeegy pillanatig attól félt, hogy meglátta őt, és csak azt a helyetkeresi, ahonnan jobban rátámadhatna, Ezek a szemek nemvakok, gondolta megrettenve. Pedig vakok voltak, éppenannyira vakok, mint mindazoké, akik ez alatt a tető alatt,ezek között a falak között éltek, mind, mind, őt kivéve. Aférfi halkan, csaknem suttogva megkérdezte, Ki van itt, nemkiabált, mint az igazi őrszemek, Ki jár itt, amelyre amegfelelő válasz az volna, Jó barát, amire megjönne aMenjen tovább felelet, de nem így történt, csak a fejétingatta, mintha saját magának válaszolna, Micsodabolondság, nincs itt senki, ilyenkor mindenki alszik. Szabadkezével tapogatva visszament az ajtó mellé, és sajátszavaitól megnyugodva, leengedte a karját. Almos volt, jóideje várt már arra, hogy valamelyik társa felváltsa, de ehhezaz kellett volna, hogy a másik, a kötelesség belső hangjárasaját magától felébredjen, mert nem volt ébresztőóra, ésnem is vehették volna hasznát semmiképpen. Az orvosfelesége elővigyázatosan odaóvakodott a másik ajtófélfához,és belesett. A kórterem nem volt tele. Gyorsan számba vettea bent lévőket, mintegy tizenkilenc-húszan lehettek. Hátul jónéhány halomra rakott élelmiszeres ládát látott, de voltak

ládák az üres ágyakon is, Várható volt, hogy nem osztjákszét az összes ennivalót, ami a kezükbe került, gondolta. Avakon láthatólag megint erőt vett a nyugtalanság, de nemmozdult, hogy bármit is földerítsen. Múltak a percek.Bentről dohányos ember heves köhögése hangzott. A vakvágyakozva fordította arrafelé a fejét, végre elmehet aludni.A fekvők közül senki sem kelt fel. Akkor a vak, lassan,mintha attól tartana, hogy meglepik, amint éppen elhagyja azőrhelyét, vagy egyszerre megszegi az őrszemek viselkedésétmeghatározó valamennyi szabályt, leült a bejáratoteltorlaszoló ágy szélére. Még néhány percig bólogatott, deazután hagyta, hogy az álom folyója magával sodorja,valószínűleg arra gondolt, miközben elmerült benne, Nemlényeges, úgysem lát senki. Az orvos felesége újramegszámolta, hányan alszanak bent, Ezzel együtt húszanvannak, legalább valami pontos információt visz magával,nem volt hiábavaló ez az éjszakai séta. Csak ezért jöttemvolna ide, kérdezte magától, de nem próbált valamiféleválaszt találni. A vak fejét az ajtófélfának támasztva aludt,botja zajtalanul tovagurult a földön, egy fegyvertelen,teljesen kiszolgáltatott vak volt ott előtte. Az orvos feleségeeltökélte magában, hogy arra gondol, ez az ember egybandita, aki elrabolta azt az ennivalót, ami jog szerint járt atöbbieknek, gyerekek szájától vette el a falatot, de hiába

többieknek, gyerekek szájától vette el a falatot, de hiábagondolta végig, nem érzett megvetést, még csak múlóingerültséget sem, csak valami különös szánalmat, ahogyelnézte ezt a félredőlt testet, a hátrabillenő fejet, a vastagerekkel átszőtt, elnyúló nyakat. Mióta kijött a kórteremből,most először borzongatta meg a hideg, úgy érezte, mintha apadló kőlapjai égető forrósággal jéggé fagyasztanák a lábát,Remélem nem vagyok lázas, gondolta. Nem volt az, csakvalami végtelen fáradtság volt benne, vágy, hogy kicsireösszehúzza magát, a szeme, igen, különösen a szeme befeléforduljon, még, még jobban, amíg a saját agyának amélyébe nem tekinthet, oda, ahol a látás és a nem látásközötti különbség láthatatlan az egyszerű szemlélőnek.Lassan, még annál is lassabban, vánszorogva mentvisszafelé, oda, ahova tartozott, elhaladt a vakok mellett,akik olyanok voltak, mint az alvajárók, de nekik ő isalvajáró volt, nem is kellett úgy tennie, mintha vak volna. Akét szerelmes vak már nem fogta egymás kezét, oldalukrafordulva aludtak, egymáshoz simulva, hogy megőrizzék ameleget, a lány a fiú testének karéjában, végül is azonban,ha jobban szemügyre vette valaki őket, mégis fogtákegymás kezét, a fiú keze átnyúlt a lány teste felett, az ujjaikegymásba fonódtak. Bent, a kórteremben a vak asszony,aki nem tudott elaludni, még mindig ott ült az ágyon, és arra

várt, hogy testének kimerültsége úrrá legyen agyánakrögeszmés ellenállásán. A többiek láthatólag aludtak,néhányan a fejükre húzták a takarót, mintha még mindig azelérhetetlen sötétséget keresnék. A sötét szemüveges lányéjjeliszekrényén ott látta a szemcsöppes üvegcsét. Pedig aszeme már meggyógyult, de ezt a lány nem tudta.

AZ A VAK, akit azzal bíztak meg, hogy feljegyezze abanditák kórtermének törvénytelen nyereségét, s kétesszellemének valamiféle megvilágosító sugallatára úgyhatározott volna, hogy írótábláival, vastag papírjaival éslyukasztógépével átjön erre az oldalra, most bizonyosanazzal foglalatoskodna, hogy megírja ezen új és kifosztotttársai hiányos ellátásának és számos egyéb szenvedésénektanulságos és sajnálatos krónikáját. Azzal kezdené, hogyott, ahonnan jött, a gonosztevők nemcsak kiűzték akórteremből a jobb érzésű vakokat, hogy ők legyenek azurai és a birtokosai az egész helyiségnek, hanem ráadásulmég azt is megtiltották a bal szárny másik két kórtermébenlakóknak, hogy látogassák és használják az oda tartozóegészségügyi helyiségeket, amelyeket ezúttal illessünk ezzela névvel. Megjegyezné, hogy a gyalázatos hatalmaskodásközvetlen eredményeképpen ezek az elkeseredett emberekmind elözönlötték az innenső oldalon található toaletteket,amelynek a következményeit nehézség nélkül elképzelhetikazok, akik nem felejtették el, milyen állapotok uralkodtakmár itt korábban is. Hozzátenné még, hogy egy lépést semlehet úgy tenni a hátsó udvaron, hogy az ember bele nebotoljon egy-egy hasmenéssel küszködő vakba, vagyolyanokba, akik gyötrő székelési ingerükkel viaskodnak,

eleinte nagy reményekkel, de végül is hiábavalóan, ésmegfigyelésre hajlamos szellemként nem mulasztaná ellejegyezni ezzel kapcsolatban azt a nyilvánvalóellentmondást, amely a kevés elfogyasztott és a nagymennyiségű kiválasztott anyag között mutatkozik, sekképpen talán bizonyításra kerülne az is, hogy az ok ésokozat híres és annyiszor idézett viszonya nem mindigmegbízható, legalábbis bizonyos mennyiségi szempontokbólkiindulva. Azt is elmondaná, hogy miközben a banditákkórterme már valószínűleg dugig tele van élelmiszeresládákkal, itt a nyomorultak hamarosan kénytelenek leszneka mocskos padlóról összegyűjteni a morzsákat. A vakkönyvelő arról sem feledkezik majd el, ebben a kettősszerepében, amelyben az események részese és krónikása isegyben, hogy elítélje a vak élősködők bűnös eljárását, akikinkább hagyják megromlani az ételt, mint hogy odaadják aszükséget szenvedőknek, mert ha azok között azélelmiszerek között vannak olyanok, amelyek hetekig iseltarthatok anélkül, hogy megromlanának, mások,különösen a főtt ételek, ha nem kerülnek rögtönelfogyasztásra, hamarosan megsavanyodnak, esetlegmegpenészednek, és ennélfogva alkalmatlanná válnak azemberi fogyasztásra, ha ugyan még embernek számítanakezek a lények. Más tárgyra áttérve, de a témánál maradva a

ezek a lények. Más tárgyra áttérve, de a témánál maradva akrónikás megírná, itt nemcsak emésztőszervimegbetegedések fordulnak elő, amelyeket a megfelelőtáplálék hiánya vagy az elfogyasztott táplálékvisszafordíthatatlan bomlása okozott, ide nemcsakegészséges, bár vak emberek érkeztek, sőt közöttüknéhányan olyanok is, akik láthatólag makkegészségesenjöttek, és most éppen úgy, mint a többiek, föl sem tudnakkelni nyomorúságos vaságyukról, mert ledöntötte őket alábukról az erős influenza, amely nem tudni, hogyan kerültbe ide. És az öt kórteremben sehol sincs egy aszpirin,amellyel le ehetne nyomni a lázat vagy csökkenteni lehetne afejfájást, igen hamar elfogyott, ami előkerült, amikor azasszonyok kézitáskájának még a bélését is kiforgatták. Akrónikás megfontoltan eltekintene attól, hogy részletekbemenően beszámoljon azokról a bajokról, amelyek nagyonsokakat gyötörnek abból a csaknem háromszáz emberből,akiket ebbe az embertelen vesztegzárba kényszerítettek, demindenképpen meg kell említenie két eléggé előrehaladottállapotban lévő rákos esetet, mert a hatóságok nem voltaktekintettel az emberiességi meggondolásokra, amikorösszeszedték és ide szállították a vakokat, sőt azt iskijelentették, hogy a törvény, amikor meghozzák, egyformánérvényes mindenkire, és a kedvezés bármely formája

összeegyeztethetetlen a demokráciával. A balszerencse úgyhozta, hogy ennyi ember közé csak egy orvos jutott, és az isszemorvos, amire a legkevesebb szükség van. Amikorehhez a ponthoz ér, a vak könyvelő belefáradva ennyinyomorúság és fájdalom leírásába, az asztalra ejti a fémlyukasztógépet, és tétova kezével azt a darabka szárazkenyeret keresi, amelyet félretett, miközben az utolsó időkkrónikásának kötelességét teljesítette, de nem találja, mertegy másik vak, aki ebben a szükségben jó hasznát vetteszaglásának, ellopta tőle. Ekkor a vak könyvelőmegtagadva azt a testvéri gesztust, azt az áldozatkészösztönzést, amely idevezette őt erre az oldalra, úgy döntött,hogy ha még megfelelő rá az idő, jobb visszatérnie a baloldali harmadik kórterembe, mert ott, bármennyire isháborog a lelke a banditák igazságtalanságai miatt érzettnemes felháborodásában, legalább nem éhezik.

Mert erről van szó. Valahányszor az élelemért küldöttmegbízottak visszatértek azzal a kevéskével, amit adtaknekik, dühödt tiltakozás támadt. Mindig akadt olyan, akiszervezett közös fellépésre buzdított, heves tiltakozásra,amelyben hatásos érvként lehetne használni az annyiszorbeigazolódott számbeli fölényt, és ez megerősítést nyerneabban a dialektikus állításban is, miszerint az akaratok,amelyek általában csak összeadódnak, bizonyos

körülmények között igenis képesek arra, hogy egymás általmegsokszorozódjanak egészen a végtelenig. Ámde a harcikedv rövid időn belül lelohadt, elegendő volt, hogy egyóvatosabb lélek, a javasolt cselekvés előnyeinek éskockázatainak egyszerű és tárgyilagos mérlegelésévelpróbálkozva, emlékeztesse a lelkesedőket arra, hogyáltalában véve milyen végzetes hatása lehet a pisztolyoknak,Azok, akik elöl mentek volna, azt mondták, tudják, mi várott rájuk, ami pedig a hátul haladókat illeti, jobb nem isgondolni arra, hogy mi történik abban a nagyon is valószínűesetben, ha megijedünk az első lövéstől, többen meghalnakattól, hogy agyontapossák őket, mint a lövésektől.Közbülső megoldásként az egyik kórteremben úgydöntöttek, és erről tudósították a többieket is, hogy a márcsúffá tett megszokott küldöttek helyett egy nagyobbcsoportot küldenek élelemért, bár ez nyilvánvalóan nemcélravezető megoldás, tíz-tizenkét embert, akik együttesenfejezik ki valamennyiük elégedetlenségét. Önkéntesekjelentkezését kérték, de talán az óvatosak már ismertfigyelmeztetéseinek a hatására, egyetlen kórteremben semvolt elegendő számú jelentkező erre a vállalkozásra. Hálaistennek a morális esendőségnek ez a nyilvánvalómegnyilatkozása minden jelentőségét elvesztette, sőt mégszégyenkezésre sem adott okot, amikor ismertté vált az

szégyenkezésre sem adott okot, amikor ismertté vált azötlettel előálló kórterem által szervezett expedícióvégeredménye, amely tökéletesen igazolta az óvatoselőrelátást. Azt a nyolc bátor embert, akikodamerészkedtek, kíméletlenül megfutamították afurkósbotokkal, és bár csak egy lövés dördült el, mégsemhagyható figyelmen kívül, hogy nem céloztak olyan magasra,mint korábban, amit az is bizonyít, hogy a tiltakozók utóbbmegesküdtek rá, hogy hallották, ahogy a fülük mellett süvítel a golyó. Hogy megjelent-e már itt a gyilkos szándék,idővel talán majd megtudjuk, egyelőre tételezzünk föl apisztolyt elsütőről valamiféle jóindulatú bizonytalanságot,vagyis, hogy az a lövés igazából csak figyelmeztetésülszolgált, bár már komolyabb figyelmeztetésül, és vagy abanditák vezetője tévedett a tüntetők magasságát illetően, ésalacsonyabbnak képzelte őket, vagy, és ez nyugtalanítóbbfeltételezés, abban állt a tévedése, hogy magasabbnakképzelte őket, mint amilyenek valójában voltak, és ebben azesetben elkerülhetetlenül számolnunk kell a gyilkosszándékkal. Tegyük most félre ezeket a jelentéktelenkérdéseket az igazán fontos egyetemes érdekekre figyelve,valóságos sorsszerűségnek nevezhetjük, még akkor is, hacsupán a véletlen műve volt, hogy a tiltakozók bejelentették,az ilyen és ilyen számú kórterem képviseletében jöttek.

Ilyenképpen csak ennek a teremnek kellett három napig azéhkoppot nyelnie, és még így is szerencsésnek mondhatjákmagukat, mert örökre is megvonhatták volna tőlük atáplálékot, ahogy jogosan megtehetik azzal, aki belemar aneki ennivalót juttató kézbe. A lázadó kórterem lakói ezekután nem tehettek mást, mint hogy ez alatt a három nap alattajtóról ajtóra jártak és alamizsnáért könyörögtek, egydarabka kenyérhéjért, és az isten szerelmére, ha még valamimás is kerülne mellé, éhen nem haltak, az bizonyos, de sokintő jó tanácsot hallottak, Ilyen gondolatokkal felkopik azállatok, Ha belemegyünk abba, amit mondtatok, hovájutottunk volna, de az volt a legrosszabb, amikor aztmondták nekik, Legyetek türelemmel, legyetek türelemmel,ennél kegyetlenebbül hangzó szavak nincsenek, még asértegetés is jobb. És amikor lejárt a büntetés három napja,és mindenki azt gondolta, új nap virrad fel, látni kellett, hogyannak a boldogtalan kórteremnek vezeklése, amelyben az anegyven lázadó vak meghúzta magát, még nem ért véget,mert az ennivaló, amely eladdig húsz embernek is alig voltelegendő, olyan kevésre csökkent, hogy még tízen semtudták elverni vele az éhüket. El lehet hát képzelni afelháborodást, a méltatlankodást, meg a többi kórteremfélelmét, mert számolni kell minden eshetőséggel, bár akineknem inge, nem veszi magára, amelyek már előre látni vélték,

hogyan rontanak rájuk a szükséget szenvedők, és egyidőben kezdett munkálkodni bennük az emberi együttérzésklasszikus kötelessége, valamint annak a régi és nemkevésbé klasszikus szabálynak az érvényesítése, hogy idejeelkezdeni az általunk helyesnek tartott könyörületességet.

Ez volt a helyzet, amikor utasítás érkezett a banditáktól,hogy újabb pénzösszegeket és értéktárgyakat adjanak átnekik, mivelhogy megítélésük szerint az átadott ennivalómeghaladta már az első fizetség mértékét, amelyrőlegyébiránt azt állították, hogy nagylelkűségükben többreértékelték. A kórtermek elkeseredetten úgy válaszoltak,hogy egy fitying sem maradt már a zsebükben, azösszegyűjtött javakat hiánytalanul átadták, és hogy, bár ezebben az esetben szégyenletes érvelés, nem volna igazánpártatlan bármiféle olyan döntés, amely tudatosan figyelmenkívül hagyná, hogy a különböző átadott értékek közöttkülönbség van, azaz, egyszerűbben szólva, nem volnahelyes, ha az igaz ember fizetne a bűnös helyett, ésennélfogva nem lenne szabad attól megvonniuk az ételt, akielsőre többet adott. Nyilvánvalóan egyik kórterem semtudta, hogy a többiek milyen értékeket adtak át, demindegyik úgy vélte, hogy még joga van arra, hogy továbbrais egyen, amikor a többieknek már nincsen joga a hitelre.Szerencsére a banditák ellentmondást nem tűrően

Szerencsére a banditák ellentmondást nem tűrőenrendelkeztek, ennek következtében a kitörni készülőkonfliktusok a hamvukba holtak, az utasítást mindenkinekteljesítenie kellett, és ha volt is különbség a becslésben, ez avak jegyző könyvelésének a titka maradt. A kórtermekbenheves, durva, sokszor erőszakosságig fajuló viták folytak.Voltak olyanok, akik feltételezték, hogy néhány önző ésrosszindulatú ember a gyűjtéskor elrejtette értékeinek egyrészét, és ennélfogva annak a számlájára ettek, aki aközösség javára tisztességesen lemondott mindenéről.Mások azzal érveltek, egyéni céljaikra használva fel azeladdig közösségi érvelést, hogy abból, amit a magukrészéről átadtak, még hosszú ideig ehetnének, ha nemkellene élősködőket eltartaniuk. A banditáknak azt akezdeti fenyegetését, hogy végigjárják a kórtermeket ésmegbüntetik a parancsot megszegőket, végül mindegyikkórteremben érvényesítették a jó vakok a rossz vakokkalszemben, akik maguk is banditává váltak. Nem találtakhatalmas kincseket, de még fölfedeztek néhány órát ésgyűrűt, inkább a férfiaknál, mint a nőknél. Ami a belsőigazságszolgáltatást illeti, ez nem lépett túl néhány véletlenpofonon, néhány rosszul irányzott gyönge ökölcsapáson,inkább sértő szavak hangzottak el, egy-egy olyan mondat,amely a régi szónokias vádak körébe tartozott, mint például,

Még a saját anyád szemét is kilopnád, gondoljuk csak el,mintha egy ilyen gyalázatos vagy még ennél is gyalázatosabbcselekedetet csak akkor követnének el, ha eljön az a nap,amikor mindenki megvakul, és a szeme világát elveszítve,kialszik benne a tisztesség lángja is. A vak banditák afizetséget kegyetlen megtorlással fenyegetőzve vették át,amelyet utóbb szerencsére nem váltottak be, egyesfeltételezések szerint elfeledkeztek róla, pedig az volt azigazság, hogy akkor már mást forgattak a fejükben, ahogyanezt hamarosan megtudjuk. Ha beváltották volna afenyegetéseket, az igazságtalan tettek csak súlyosbítottákvolna a helyzetet, s talán közvetlen drámaikövetkezményekkel jártak volna, minthogy két kórterem,hogy eltussolja a rejtegetés bűnét, amelyet elkövetett,mások nevében jelentkezett, és az ártatlan kórtermeketolyan bűnökkel terhelte meg, amelyekhez semmi közük nemvolt, sőt az egyik odáig ment tisztességében, hogy az elsőnap mindent átadott. A vak könyvelő szerencsére, mivelmás dolga nem akadt, úgy döntött, hogy máshová, egyetlenúj papírlapra jegyzi fel a különböző friss adományokat, és ezmindenkinek a javára szolgált, mind az ártatlanoknak, minda bűnösöknek, mert a számszaki egyenetlenség bizonyosanföltűnt volna neki, ha végignézi a megfelelő számlákat.

Egy hét múlva a vak banditák üzenetet küldtek, hogy

nőre van szükségük. Csak így, egyszerűen, Küldjeneknekünk nőket. Ez a váratlan, bár nem teljesenelképzelhetetlen követelés olyan felháborodást váltott ki,amelyet könnyen elképzelhetünk, a zavart küldöttek, akik aParancsot hozták, nyomban vissza is tértek, hogy közöljék,a jobb oldali három és a bal oldali két kórterem, kivéve aföldön alvó vak férfiakat és nőket, egyhangúan úgy döntött,hogy nem enged ennek az aljas követelésnek, azzal érvelve,hogy nem lehet ennyire megalázni az emberi, ebben azesetben a női méltóságot, és ha a bal oldali harmadikkórteremben nincs egyetlen nő sem, arról nem ők tehetnek.A válasz kurtán és keményen csattant, Ha nem küldeneknekünk nőt, akkor nem esznek. A megalázott küldöttekvisszatértek a paranccsal a kórtermekbe. Vagy odamennek,vagy nem adnak enni nekünk. Az egyedülálló nők, akikneknem volt állandó vagy alkalmi párjuk, rögtön tiltakoztak,eszük ágában sincs a többiekhez tartozó férfiak élelméértazzal fizetni, ami a lábuk között van, egyikük még arra isragadtatta magát, elfeledkezve a saját neme iránti tiszteletről,hogy kimondja, Én kész vagyok rá, hogy elmenjek oda, deamit keresek, az az enyém marad, és ha a kedvem úgyhozza, ott maradok, és velük élek, lesz ágyam és terítettasztalom. Egyértelmű volt, amit mondott, de nem lépett acselekvés útjára, még időben eszébe jutott, hogy mi lenne,

cselekvés útjára, még időben eszébe jutott, hogy mi lenne,ha egyedül kellene kiszolgálnia húsz felhevült hím szerelmiindulatát, akiket láthatólag teljesen elvakított azüzekedhetnék sürgető vágya. Ámde ez a jobb oldalimásodik kórteremben elhangzott eléggé könnyelműkijelentés nem szállt el csak úgy a levegőbe, az egyikküldönc, szemfülesen fölismerve az alkalmat, azon nyombanlecsapott a lehetőségre, és azt javasolta, hogy önkéntesjelentkezők vállalkozzanak erre a szolgálatra, figyelembevéve, hogy amit valaki saját elhatározásából tesz meg, aztsokkal könnyebben megteszi, mintha kényszerítenek rá.Csak némi megmaradt tapintat, némi óvatosság tartottavissza attól, hogy a felhívást ne egy jól ismert közmondássalfejezze be, Kinek mi kedvére, nincsen az terhére. De mégígy is kirobbant a tiltakozás, amint ezt elmondta, mindenoldalról dühödten kifakadtak, kíméletlenül ostorozták aférfiakat, akiket erkölcsi nullának, stricinek, kerítőnek,élősködőnek, vérszívónak, kizsákmányolónak, strigónakneveztek a jogosan felháborodott asszonyok, ki-kiműveltségének, társadalmi helyzetének és egyéni stílusánakmegfelelően. Néhányan kijelentették, hogy azt is megbánták,hogy puszta nagylelkűségből és együttérzésből engedtekhozzájuk hasonlóan szerencsétlen társaik szexuálisigényének, akik ezért most ilyen hálátlansággal fizetnek, és a

legnyomorultabb sorba akarják taszítani őket. A férfiakmagyarázkodni próbáltak, hogy nem is úgy gondolták, hogyne dramatizálják a helyzetet, az ördögbe is, szóból ért azember, mindez csak azért történt, mert a szokás úgydiktálja, hogy nehéz és veszélyes helyzetekben önkéntjelentkezőket kérjenek, és ez kétségkívül ilyen helyzet,Mindannyian az éhhalál küszöbén állunk, ti is és mi is.Néhány asszony, akire mindez kijózanítólag hatott,lecsillapodott, de a többiek közül az egyik, hirtelen ötlettőlindíttatva, újra felpiszkálta a tüzet azzal, hogy gúnyosanmegkérdezte, És ti mit csinálnátok, ha nem nőket, hanemférfiakat kérnének maguknak, na, mit csinálnátok, haddhalljuk. Az asszonyok felujjongtak, Mondjátok csak,mondjátok, kiabálták kórusban, föllelkesülve attól, hogyfalhoz állították a férfiakat, saját logikai csapdájukba csaltákőket, ahonnan nem menekülhettek, és most látni akarták,mire jutnak az annyira nagyra tartott férfiúi logikával, Ittnincsenek homoszexuálisok, tiltakozott erőtlenül az egyikférfi, Sem pedig prostituáltak, nyelvelt vissza az asszony, akia kihívó kérdést feltette, és még ha volnának is, nem biztos,hogy értetek vállalnák ezt a szerepet. A férfiak feszengvemeghúzták magukat, tudták jól, hogy csak egy lehetségesválasz létezik a bosszúálló nők megengesztelésére, Ha férfiravolna szükségük, elmennénk, de egyiküknek sem volt

bátorsága ahhoz, hogy kiejtse a száján ezeket a rövid,egyértelmű, felszabadító szavakat, és annyiramegzavarodtak, hogy az eszükbe sem jutott, hogy akimondásuk semmi veszéllyel nem járna, mivel azok acsirkefogók nem férfiakkal akarják tölteni a kedvüket,hanem nőkkel.

Azt viszont, amire egyetlenegy férfi sem gondolt, a nők,úgy látszik, mégiscsak végiggondolták, nem lehetett mássalmagyarázni, hogy lassan-lassan csönd ülte meg azt akórtermet, ahol ez a vita kirobbant, mintha megértettékvolna, hogy számukra a szócsatában megszerzett diadal nemváltoztatja meg azt a vereséget, amely elkerülhetetlenül várrájuk, talán a többi kórteremben sem volt más vége avitának, mert köztudott, hogy az emberi józanságnemegyszer ismétlődik, és az oktalanság nemkülönben. Itt avégső szót egy, már az ötvenes éveiben járó asszonymondta ki, aki öreg édesanyjával együtt került ide, ésmásképpen nem tudott volna enni adni neki, Én megyek,mondta, és nem tudta, hogy ezekkel a szavaivalvisszhangozta azokat, amelyek a jobb oldali elsőkórteremben az orvos feleségének a szájából hangzottak el,Én megyek, ebben a kórteremben kevés az asszony, talánezért is nem volt annyi és olyan szenvedélyes a tiltakozás, ittvolt a sötét szemüveges lány, az első vak felesége, az

volt a sötét szemüveges lány, az első vak felesége, azasszisztensnő az orvosi rendelőből, a szállodai szobalány,egy nő, akiről nem tudjuk, hogy kicsoda, az a nő, aki nemtudott aludni, de ez olyan boldogtalan és olyan szerencsétlenteremtés volt, hogy jobb lenne békén hagyni őt, nem csak aférfiakra kell hogy kiterjedjen az asszonyi szolidaritás. Azelső vak kijelentette, hogy az ő felesége nem vállalkoznaarra a szégyenre, hogy idegeneknek odaadja magát, akármitis adjanak érte cserébe, nem tenné meg soha, és ő semengedné meg neki, mert a méltóságnak nincsen ára, és havalaki kicsiny dolgokban engedni kezd, végül elveszíti azélete értelmét. Az orvos erre megkérdezte tőle, hogyszerinte mi az életük értelme ebben a helyzetben, amelybemindannyian kerültek, éheznek, tetőtől talpig mocskosak,tetvek élősködnek rajtuk, poloskák szívják a vérüket,bolhák csípik őket, Én sem szeretném, ha odamenne afeleségem, de nem számít semmit, hogy mit szeretnék, aztmondta, hogy kész elmenni, ő döntött így, tudom, hogy aférfiúi büszkeségem, az, amit férfiúi büszkeségnek nevezünk,ha ugyan ennyi megaláztatás után még megőriztünk valamitabból, ami rászolgálhat erre a névre, az tudom, hogymegszenvedi, már most is szenved emiatt, ez elkerülhetetlen,de valószínűleg ez az utolsó lehetőség, ha életben akarunkmaradni, Mindenki a maga erkölcse szerint cselekszik, én

így gondolom, és nincs is szándékomban megváltoztatni azelveimet, felelte támadóan az első vak. Ekkor megszólalt asötét szemüveges lány, A többiek nem tudják, hány nő vanitt, megtarthatja hát a magáét a saját kizárólagoshasználatára, mi majd tápláljuk magát és a feleségét, deazért azt szeretném látni, hogy mi lesz majd azután améltóságával, és hogy fog ízleni az a kenyér, amit mihoztunk, Nem erről van itt szó, kezdett bele az első vak,hanem, de nem tudta, hogyan fejezze be a válaszát, igazábólfogalma sem volt róla, miről van szó, mindaz, amit az előbbelmondott, nem volt több néhány összegereblyézettvéleménynél, olyan véleményeknél, amelyek egy másikvilághoz tartoztak, nem pedig ehhez, igazából az égnekkellett volna emelnie a kezét, hálát adva a sorsnak azért,hogy, úgymond, családban marad a szégyen, és nem kellelviselnie azt a megaláztatást, hogy mások asszonyainakkitartott jaként él. Az orvos feleségének a kitartottjaként,hogy pontosak és szabatosak legyünk, mert ami á többiasszonyt illeti, kivéve a még hajadon és el nem kötelezettsötét szemüveges lányt, akinek szabados életéről már akelleténél is több tudomással bírunk, ha volt is férjük, nemvolt ott. A félbemaradt mondatot követő csöndesség minthaarra várt volna, hogy valaki végérvényesen tisztázza ahelyzetet, ezért rövid idő múlva megszólalt az, akinek meg

kellett szólalnia, az első vak felesége, és nem remegett mega hangja, amikor azt mondta, Éppolyan vagyok, mint atöbbiek, azt teszem, amit ők tesznek, Csak azt teszed, amitén mondok neked, szakította félbe a férje, Neparancsolgass itt nekem, itt semmit nem érsz el vele, te iséppen úgy vak vagy, akárcsak én, Szégyentelen, Rajtad áll,hogy ne legyek szégyentelen, mostantól fogva ne egyél,hangzott a kíméletlen válasz, amelyet senki sem várt volnaegy olyan valakitől, aki eddig engedelmesen és tisztelettelviselkedett a férjével szemben. Valaki nyersen felnevetett, aszállodai szobalány volt az, Egyen csak, egyen, mi mást istehetne, szegényke, azután a nevetés hirtelen sírásba csapottát, a szavak megváltoztak, Mit tehetünk, mondta, vagyinkább kérdezte, hamis beletörődés bujkált a kérdésében,amelyre nem volt válasz, mint amikor valaki csüggedteningatja a fejét, az asszisztensnő a rendelőből nem is tehetettmást, mint hogy megismételte, Mit tehetünk. Az orvosfelesége fölpillantott a falon függő ollóra, a szemével minthaugyanarra a kérdésre kereste volna a választ, hacsak nemarra a válaszra várt, amelyet kérdés formájában kapottvissza tőle, Mit akarsz tenni velem.

Ámde minden dolognak eljön a maga ideje, nem kellahhoz hajnalok hajnalán fölkelni, hogy valakiért korábbaneljöjjön a halál. A bal oldali harmadik kórterem vakjai

eljöjjön a halál. A bal oldali harmadik kórterem vakjaiszervezetten dolgoztak, úgy döntöttek, hogy azzal kezdik,ami a legközelebb esik hozzájuk, a saját épületszárnyukbanlévő kórtermek asszonyaival. A forgó rendszer alkalmazása,amely igencsak ideülő kifejezés, semmi hátránnyal nem jár,csak előnyökkel, először is, mert lehetővé teszi, hogyminden pillanatban tudja az ember, hogy mit végzett eddig,és mit kell még elvégeznie, olyan, mintha valaki rápillant azórájára, és azt mondja, Ma ettől eddig éltem, ennyi megennyi, vagy csupáncsak ennyi még hiányzik, másodszorpedig, mert amikor az összes kórtermen túljutottak, akiindulóponthoz való visszatérés az újdonság vitathatatlanvarázsával érinti meg őket, különösen azokat, akiknekrövidebb távú az érzéki emlékezete. Örülnek hát a jobboldali épületszárny kórtermeinek asszonyai, aszomszédasszony baja az én hasznom, ezeket a szavakatugyan ki nem mondta egyikük sem, de mindannyiuknak ottjártak a fejében, igazából még megszületésre vár az azemberi lény, akiről hiányzik az a második bőrréteg, amelyetönzésnek hívunk, és jóval ellenállóbb, mint a másik, amelyetbármi fölsérthet. Azt is el kell még mondani, hogy ezek azasszonyok kétszeresen is örülnek, és ez már az emberi lélektitkainak a körébe tartozik, mert annak a megaláztatásnak,amelynek ki lesznek téve, mindenképpen közeli fenyegetése

minden kórteremben fölébresztette és felfokozta az érzékivágyakat, amelyek a folyamatos együttlét következtébenkihunyóban voltak, mintha csak a férfiak kétségbeesettenszerették volna a nőket saját bélyegükkel megjelölni, mielőttelragadják őket tőlük, mintha csak a nők szerették volnaemlékezetüket telezsúfolni a saját akaratukból megtapasztaltérzésekkel, hogy jobban védekezhessenek azok ellen,amelyeket elutasítanának, ha megtehetnék. Elkerülhetetlenmegkérdezni, a jobb oldali első kórtermet például véve,hogy miképpen oldották meg a férfiak és nők eltérőszámából eredő különbség kérdését, még ha leszámítjuk isaz egyesülésre képtelen hímnemű lényeket, mert vannakilyenek, mint a fekete kötést viselő öregember és a többiismeretlen öreg vagy fiatal ember, akik ilyen vagy olyanokból nem mondtak és nem is tettek semmi olyat, amiérdekes volna az elbeszélés szempontjából. Már mondtuk,hogy ebben a kórteremben hét asszony van, beleszámítva azálmatlansággal küszködő asszonyt, és azt, akiről nemtudjuk, kicsoda, és hogy csak két szabályszerű házaspárvan, aminek a következtében, ha a kancsal kisfiút még nemis számítjuk, aránytalanul nagy számú férfi marad kívül akörön. Meglehet, hogy más kórtermekben több a nő, mint aférfi, de a szokásokból kisarjadó, és azután törvénnyé válóíratlan szabály szerint minden kérdést abban a kórteremben

kell megoldani, amelyben kipattant, a régiek tanításánakmintájára, akiknek a bölcsességét soha nem dicsérhetjükeléggé, A szomszédban járva, igen elbúsultam, hazatérveonnan, megint dalra kaptam. A jobb oldali első kórteremasszonyai kielégítik azoknak a férfiaknak az igényeit, akikvelük egy fedél alatt élnek, az orvos feleségét kivéve, akit, kitudja miért, senki nem mert erre kérni, sem szavakkal, semkinyújtott kezével. Már az első vak felesége is, azután azelőrelépés után, amelyet a férjének adott barátságtalanválasz jelentett, tapintatosan ugyan, de ugyanazt tette, mint atöbbi asszony, ahogy ezt be is jelentette. Vannak azonbanolyan ellenérzések, amelyekkel szemben erőtlen az értelemés az érzelem, mint a sötét szemüveges lány esete, akivel apatikussegéd, bármennyire is igyekezett meggyőzni őt,bármennyit is könyörgött neki, nem lehetett együtt, ígyfizetett azért a tiszteletlen viselkedéséért, amelyet kezdetbentanúsított. De ugyanez a lány, és aki ért a nőkhöz, azmegmondhatja, hogy a legszebb mindazok közül, akik ittvannak, a legtökéletesebb és a legvonzóbb testű, akitmindenki megkívánt, amikor elterjedt a híre annak, hogymilyen értékeket rejt magában, végül az egyik ilyen éjszakánönszántából bebújt a fekete kötést viselő öregemberágyába, aki úgy fogadta őt, mint a nyári esőt, és megtettmindent, amire csak képes volt, a korához képest igencsak

mindent, amire csak képes volt, a korához képest igencsakjól, ilyenképpen újra bebizonyosodott, hogy a látszat csal,és nem az arc vonásaiból és a test fürgeségéből ismerszikmeg a szív ereje. A kórteremben mindenki számára világosvolt, hogy a sötét szemüveges lány merő felebarátiszeretetből ajánlkozott fel a fekete kötést viselőöregembernek, de voltak ott olyan, az érzékenyek ésálmodozók fajtájába tartozó emberek, akik korábban máregyütt voltak a lánnyal, és elkezdtek ábrándozni meg arrólmeditálni, hogy nincs annál nagyobb ajándék az életben,mint amikor egy férfi magában fekszik az ágyán,mindenféléről képzelődik, és egyszer csak érzi, hogy egy nőnagyon lassan megemeli a takarót, bebújik alá, elnyúló testefinoman hozzásimul a testéhez, azután elernyed, csöndesenvár, amíg a felhevült vértől megnyugszik az izgatott bőrhirtelen remegése. És az egész csak azért történt, mert alány akarta. Ilyen szerencse nem akárkinek jutosztályrészéül, néha az kell hozzá, hogy valaki öreg legyen,és fekete kötést viseljen végérvényesen vak szemén. Az islehet, hogy bizonyos dolgokat jobb is, ha magyarázat nélkülhagyunk, annyit mondunk csak róluk, hogy megtörténtek,nem fogjuk vallatóra azt, ami az emberek legmélyén van,mint akkor történt, amikor az orvos felesége kikelt azágyából, hogy betakargassa a kancsal kisfiút, aki lerúgta

magáról a takarót. Nem feküdt vissza azonnal. A vaságyakpáros sora között húzódó keskeny folyosó végén a hátsófalhoz támaszkodva kétségbeesetten nézte a szemközt lévőajtót, amelyen át egy már a múltba vesző napon beléptek, ésamely már sehová sem vezetett. Így állt ott, amikor látta,hogy a férje felkel, és előreszegezett tekintettel, mint egyholdkóros megindul a sötét szemüveges lány ágya felé. Nemtett semmit, hogy visszatartsa őt. Mozdulatlanul állt, látta,ahogy a férje fölemeli a takarót, és befekszik mellé, ahogy alány felébredt, és tiltakozás nélkül odaengedte magához,ahogy a két száj kutatott és egymásra talált, és azutánmegtörtént, aminek meg kellett történnie, az egyik is átélte agyönyört, a másik is átélte a gyönyört, mindketten átélték,susogtak egymáshoz, a lány azt mondta, Doktor úr, és ezeka szavak akár nevetségesen is hangozhattak volna,Bocsásson meg, nem tudom, mi történt velem, valóban,igazunk volt, hogyan tudhatnánk mi, akik csak látunk, azt,amit még ő sem tud. Miközben ott feküdtek a szűkvaságyon, eszükbe sem jutott, hogy valaki figyelheti őket, azorvos mégis érezhetett valamit, mert váratlanul nyugtalan lett,vajon alszik-e a feleségem, kérdezte magában, lehet, hogyott jár a folyosókon, ahogy minden éjszaka, megmozdult,hogy visszamenjen az ágyába, de egy hang azt mondta, Nekelj fel, és egy kéz rebbent a mellére, könnyedén, mint egy

madár, szólni készült, talán, hogy megismételje, nem tudja,mi történt vele, de a hang azt mondta, Ha nem mondaszsemmit, jobban értem. A sötét szemüveges lány sírvafakadt, Milyen szerencsétlenek vagyunk, susogta, és azután,én is akartam, én is akartam, a doktor úr nem hibás,Hallgass, mondta lágyan az orvos felesége, hallgassunk elmind, vannak pillanatok, amikor a szavak nem jók semmire,milyen jó volna, ha én sírni tudnék, elmondhatnék mindent akönnyeimmel, és nem kellene beszélnem ahhoz, hogyértsenek. Leült az ágy szélére, karját átfektette a két testen,mintha egyazon ölelésbe akarná fogni őket, és egészen asötét szemüveges lány fölé hajolva halkan a fülébe súgta,Látok. A lány nem mozdult, nyugodtan feküdt, csak egy kiszavart érzett amiatt, hogy meg sem lepődött, mintha mindeztaz első naptól fogva tudta volna, csak nem akarta hangosankimondani, mert nem az ő titka volt. Alig érzékelhetőenodafordította a fejét, és ő is suttogva mondta az orvosfeleségének fülébe, Tudtam, nem tudom, hogy biztosan ígyvan-e, de azt hiszem, tudtam, Titok, nem szabadmegmondanod senkinek, Legyen nyugodt, Megbízombenned, Megbízhat, inkább meghalok, mint hogy eláruljam,Tegezz nyugodtan, Nem, nem tudnám. Suttogtak egymásfülébe, egyszer az egyik, egyszer a másik, ajkukkal érintve amásik haját, és fülcimpáját, jelentéktelen beszélgetés volt, s

másik haját, és fülcimpáját, jelentéktelen beszélgetés volt, sugyanakkor mély értelmű is, ha ezek az ellentétekösszeegyeztethetők, cinkos kis beszélgetés, amely láthatólagtudomást sem vett a két nő között fekvő férfiról, de átfontaa köznapi eszmék és valóság világán túli logikával. Azutánaz orvos felesége azt mondta a férjének, Maradj még egykeveset, ha akarsz, Nem, visszamegyek az ágyunkba,Segítek neked. Fölkelt, hogy a másik szabadonmozoghasson, egy pillanatig elnézte a két vak fejét, amelyegymás mellett pihent a szennyes párnán, koszos volt azarcuk, csimbókos a hajuk, csak a szemük csillogotthiábavalóan. A férfi lassan fölkelt, támaszt keresett, azutánmegállt az ágy mellett, határozatlanul, mintha hirtelenelfelejtette volna, hogy hol van, akkor a felesége, mintmindig, megfogta az egyik karját, de ez a mozdulat most újértelmet kapott, a férfi még soha ennyire nem érezte aszükségét annak, hogy vezessék, mint ebben a pillanatban,csak azt nem tudta, meddig, ezt igazából csak a két nőtudta, amikor az orvos felesége a másik kezévelmegérintette a lány arcát, aki szenvedélyesen megragadta ésa szájához húzta a kezét. Az orvos mintha sírást hallottvolna, alig kivehető hangokat, ahogy néhány könnycseppgördül le lassan a száj sarkáig, és ott összegyűlik, hogy újrafölolvadjon a megmagyarázhatatlan emberi fájdalmak s

örömök örök körforgásában. A sötét szemüveges lányegyedül marad, ő szorul vigasztalásra, az orvos feleségeezért még hosszú ideig nem húzza el a kezét.

Másnap, miközben ették a vacsorát, ha néhány hitvány,száraz kenyérdarabkát és penészes húscafatot vacsoránaklehet nevezni, megjelent három vak a kórterem ajtajában,akik a másik oldalról jöttek át, Hány nő van itt maguknál,kérdezte az egyik, Hat, felelt az orvos felesége, jószándéktólvezettetve ki akarta hagyni az álmatlanságban szenvedő nőt,de az elhaló hangon kijavította, Heten vagyunk. A vakokröhögtek, Az ördögbe is, mondta az egyik, akkor tiigencsak sokat fogtok dolgozni ma este, a másik aztjavasolta, Talán jobb volna átmenni erősítésért a szomszédkórterembe, Nem érdemes, mondta a harmadik vak, akiértett a számoláshoz, gyakorlatilag három férfi jut mindegyiknőre, ennyit kibírnak. Megint röhögtek, és az, akimegkérdezte, hány nő van, kiadta a parancsot, Amikorvégeznek a vacsorával, velünk jönnek, és hozzátette, Perszecsak akkor, ha holnap enni akarnak és meg akarjákpapiztatni a hapsijaikat is. Minden kórteremben ugyanezeketa szavakat ismételték, de most is ugyanolyan jólszórakoztak a saját szellemességükön, mint az első nap,amikor kitalálták. Dülöngéltek a röhögéstől, a földetkaparták a lábukkal, vastag husángjaikkal a padlót

csapkodták, az egyikük hirtelen megszólalt, Havalamelyiküknek vérzése van, az ne jöjjön, majd akövetkező alkalommal kerítünk rá sort, Senkinek nincs havivérzése, mondta nyugodtan az orvos felesége, Akkorkapják össze magukat, ne húzzák az időt, már elepedünkmaguk után. Hátat fordítottak és eltűntek. A kórteremrecsend borult. Egy perccel később az első vak felesége aztmondta, Nem tudok többet enni, alig valami volt a kezében,és még azt sem bírta megenni, Én sem, mondta azálmatlanságban szenvedő vak nő, én sem, mondta az a nő,akiről nem tudjuk, kicsoda, Én már befejeztem, mondta aszállodai szobalány, Én is, mondta az asszisztensnő arendelőből, Én belehányok a képébe annak, aki előszörhozzám ér, mondta a sötét szemüveges lány. Mindannyianálltak, reszketve, de elszántan. Akkor az orvos felesége ígyszólt, Én megyek elöl. Az első vak a fejére húzta a takarót,mintha az valamire is jó lett volna, amikor amúgy is vak volt,az orvos odahúzta magához a feleségét, és egy szót semszólva gyors csókot nyomott a homlokára, mi mást istehetett volna, a többi férfinak is ezt kellett volna tennie, desem férji jogaik, sem férji kötelességeik nem voltak egyikottani asszonnyal szemben sem, ezért aztán senki nemvághatja majd a szemükbe, Két szarva van annak, akihagyja, hogy rárakják. A sötét szemüveges lány beállt az

hagyja, hogy rárakják. A sötét szemüveges lány beállt azorvos felesége mögé, azután sorban, a szállodai szobalány,az asszisztensnő az orvosi rendelőből, az első vak felesége,az, akiről nem tudjuk, kicsoda és utolsónak azálmatlanságban szenvedő vak asszony, bűzlő nőstényekgroteszk sora, koszos és foszladozó ruhában,elképzelhetetlennek tetszik, hogy a nemi vágy állati erejeolyan erősen működjön, hogy még a szaglást is eltompítsa,amely pedig a legkényesebb minden érzékünk közül, vannakolyan teológusok, akik azt állítják, bár nem pontosanezekkel a szavakkal, hogy a pokolban uralkodó bűz alegnagyobb akadálya annak, hogy valaki úgy-ahogyelélhessen ott. Az asszonyok, az orvos feleségénekvezetésével, lassú léptekkel megindultak, mindegyikük azelőtte haladó vállára tette a kezét. Mindannyian mezítlábvoltak, mert nem akarták, hogy a rájuk váró megaláztatásokés megpróbáltatások során elvesszen a cipőjük. Amikorkijutottak az előcsarnokba, az orvos felesége megindult abejárati ajtó felé, szerette volna tudni, hogy a világ megvan-emég. Amikor a friss légáramlatot megérezte, a szállodaiszobalány ijedten felkiáltott, Nem mehetünk ki, odakintvannak a katonák, és az álmatlanságban szenvedő vakasszony azt mondta, Jobb is volna úgy, egy perc múlvahalottak volnánk, mert halottnak kellene lennünk, mind

halottnak. Nekünk, kérdezte az asszisztensnő a rendelőből,Nem, mindannyiunknak, minden nőnek, aki ezen a helyenvan, legalább megvolna a legjobb indokunk arra, hogyvakok vagyunk. Még soha nem beszélt ennyit egyvégtébenazóta, hogy behozták. Az orvos felesége így szólt, Gyerünk,csak az hal meg, akinek meg kell halnia, a halálfigyelmeztetés nélkül sújt le. Áthaladtak a bal oldaliépületszárnyba vezető ajtón, megindultak a hosszúfolyosókon, a két első kórterem asszonyai elmondhattákvolna nekik, ha akarják, hogy mi vár rájuk, de úgykushadtak az ágyukon, mint a megvert állatok, a férfiakhozzájuk sem mertek érni, még közeledni sem próbáltakfeléjük, mert azonnal fölszakadt belőlük az ordítás.

Az utolsó folyosó mélyén az orvos felesége meglátott egyvakot, aki szokás szerint őrségben állt. Meghallhatta avánszorgó lépteket, mert felkiáltott, Már jönnek, márjönnek. Bentről kiabálás, vonyítás, röhögés hallatszott.Négy vak gyorsan odébb tolta az ágyat, amellyeleltorlaszolták a bejáratot, Gyorsan, lányok, gyertek, gyertekbefelé, már tisztára kanosak vagyunk, úgy megtömünkbenneteket, hogy az csak na, mondta az egyik. A vakférfiak körbevették, meg-megmarkolászták őket, de azonnalvissza is húzódtak, egymásba gabalyodva, amikor abandafőnök, akinél a pisztoly volt, így kiáltott, Én választok

először, világos. A férfiak sóvárogva keresték a szemükkelaz asszonyokat, volt, aki mohón kinyújtotta a kezét, és hafutólag megérintették egyik vagy másik nőt, már tudták,merre mit találnak. A vaságyak között húzódó szűk folyosóközepén úgy álltak a nők, mint a díszelgő katonák, akik aszemlére várnak. A vakok bandafőnöke, pisztolyát akezében tartva, olyan ügyesen és könnyedén közeledett,mintha látna a szemével. Szabad kezével megfogta az elölálló álmatlanságban szenvedő vak asszonyt, végigtapogattaelölről és hátulról, a fenekét, a melleit, a lába közét. A vakasszony kiabálni kezdett, a férfi ellökte őt, nem érsz semmit,te kurva. Továbblépett a következőhöz, akiről nem tudjuk,hogy ki volt, őt már két kézzel tapogatta végig, a pisztolyt anadrágja zsebébe csúsztatta, Nézzétek, ez egészen jó nő,azután az első vak feleségéhez lépett, majd azasszisztensnőhöz az orvosi rendelőből, azután a szállodaiszobalányhoz, és felkiáltott, Fiúk, ezek a csajokkimondottan jók. A vakok nyerítettek, a földet rugdosták.Álljunk már neki, mert későre jár, ordibáltak néhányan.Nyugalom, mondta a pisztolyos vak, hadd nézzem meg,milyenek a többiek. Végigtapogatta a sötét szemüvegeslányt, és füttyentett, Megütöttük a főnyereményt, ilyen jódög még nem járt itt. Felizgulva, miközben tovább fogdostaa lányt, odalépett az orvos feleségéhez, és megint füttyentett,

a lányt, odalépett az orvos feleségéhez, és megint füttyentett,Ez már érett asszony, de micsoda jó nőstény ez is. Magáhozrántotta a két nőt, csorgott a nyála, úgy mondta, Ez a kettőaz enyém, ha kiélveztem őket, nektek adom. Magávalráncigálta őket a kórterem végébe, ahol halomban álltak azélelmiszeres ládák, a csomagok, a konzervek, egy egészhadsereget élelmezni lehetett volna abból, amit ottfölhalmoztak. Az asszonyok már mind visítottak, ütések,pofonok, parancsszavak hallatszottak, Pofa be, kurvák,ezek a csajok mind egyformák, mindig rájuk jön avisongathatnék, Adj neki, majd kussolni fog, Majd énkezelésbe veszem őket, és meglátjátok, hogy még kérnek,Fejezd már be, majd szétdurranok. Az álmatlanságbanszenvedő vak asszony kétségbeesetten visongott egy kövérvak alatt, a másik négyet körbevették a férfiak, anadrágjukat letolták és úgy dulakodtak egymással, mint adöghúsra összegyűlő hiénák. Az orvos felesége ott állt avaságy mellett, ahová odarángatták, kezével görcsösenmarkolta az ágy vasrúdjait, és látta, ahogy a pisztolyos vakletépi és összeszaggatja a sötét szemüveges lány szoknyáját,leráncigálja a bugyiját és az ujjával tapogatva odaillesztinemi szervét a lány nemi szervéhez, látta, ahogybenyomakodik és erőlködik, hallotta a horkantásait, atrágárságokat, a sötét szemüveges lány nem mondott

semmit, csak kinyitotta a száját, hogy föltörhessen belőle ahányás, a fejét oldalra fordította, szeme a másik asszonyirányába tekintett, a férfi észre sem vette mi történt, a hányásbűzét csak akkor érezni, ha a levegő és az egész környezetnem bűzlik ugyanúgy, végre a férfi remegni kezdett,háromszor hevesen megrándult, mintha három éket döftekvolna bele, hörgött, mint egy döglődő sertés, végzett. Asötét szemüveges lány csöndesen sírdogált. A pisztolyos vakkihúzta a hímtagját, amely még csepegett, és fakó hangonígy szólt, miközben karjával az orvos felesége után nyúlt, Neizgulj, mindjárt sort kerítek rád is, azután a hangjátfölemelve, Fiúk, jöhettek ezért is, de kesztyűs kézzelbánjatok vele, mert még szükségem lesz rá. Fél tucat vaktörtetett arrafelé a szűk folyosón, megragadták a sötétszemüveges lányt, szinte vonszolták maguk után, Én vagyokaz első, én vagyok az első, mondta mindegyikük. Apisztolyos vak leült az ágyra, és puha hímtagja lefittyent amatrac szélén, nadrágja rátekeredett a lábára. Térdelj ide, akét lábam közé, mondta. Az orvos felesége térdreereszkedett. Szopjad, mondta a férfi. Nem, mondta a nő,Vagy szopod, vagy megverlek, és nem kapsz ennivalót,mondta a férfi, Nem félsz attól, hogy leharapom, kérdezte anő, Megpróbálhatod, a kezem ott lesz a nyakadon,megfojtalak, mielőtt belém mélyesztenéd a fogad, felelte a

férfi. Azután így szólt, Megismerlek a hangodról, Én meg azarcodról, Vak vagy, nem láthatsz, Nem, nem látlak, Akkormiért mondod azt, hogy felismered az arcomat, Mert ehheza hanghoz csak egy arc tartozhat, Szopjad, és ne beszélj ittfélre nekem, Nem, Vagy szopsz, vagy abba a kórterembe,ahol vagy, többé egy morzsa kenyér sem kerül, ésmegmondhatod nekik, hogy azért nem esznek, mert nemvoltál hajlandó leszopni engem, és azután majd elmesélhetednekem, hogy mi történt. Az orvos felesége előrehajolt, jobbkezének két ujjhegyével megfogta és fölemelte a férfiragacsos hímtagját, bal kezével megtámaszkodott a padlón,megérintette, végigtapogatta a nadrágot, érezte a pisztolyfémes hidegségét, Megölhetem, gondolta. Nem ölhettevolna meg. Így, ahogyan a nadrág rátekeredett a két lábára,lehetetlen volt eljutni a zsebig, ahol a pisztolyt tartotta. Mostnem tudom őt megölni, gondolta. Előrebillentette a fejét,kinyitotta a száját, behunyta a szemét, hogy semmit selásson, és szopni kezdett.

Hajnalodott, amikor a vak banditák elengedték azasszonyokat. Az álmatlanságban szenvedő vak asszonyt akarjukban kellett hogy elvigyék a társnői, akik maguk is aligbírtak járni. Órákon keresztül egyik férfitól a másikig, egyikmegaláztatástól a másikig, egyik gyötrelemtől a másikig,keresztülmentek mindenen, amin csak egy nő

keresztülmentek mindenen, amin csak egy nőkeresztülmehet, és még nem hal bele. Tudjátok ugye,ennivalóval fizetünk, megmondhatjátok a hapsijaitoknak,akik ott várnak rátok, hogy jöhetnek a papikáért,szellemeskedett búcsúzásképpen a pisztolyos vak. Éscsúfondárosan még hozzátette, Viszlát, kislányok,készüljetek a következő bulira. A többi vak is majdnemkórusban mondta, Viszlát, volt aki csajokat, volt akikurvákat mondott, de elbizonytalanodó hangjukból éreznilehetett, hogy belefáradtak a gyönyörbe. Süketen, vakon,némán, botladozva, csak arra képesen, hogy el ne eresszéka kezét annak, aki előttük megy, kéz a kézben, és nem amásik vállán nyugtatva, mint amikor jöttek, bizonyosanegyik asszony sem tudott volna válaszolni arra, hamegkérdezik, miért mentek kézenfogva, így mentek, vannakolyan mozdulatok, amelyekre soha nem könnyűmagyarázatot találni, sokszor még nehezen sem. Amikorátmentek az előcsarnokon, az orvos felesége kinézett, ottvoltak a katonák, ott volt egy teherautó, amely valószínűlegaz ennivalót hozta a vesztegzárban élőknek. Ebben apillanatban az álmatlanságban szenvedő vak asszonyösszeesett, a szó szoros értelmében, mintha egy csapássalkirántották volna alóla a lábát, a szíve is megállt,félbemaradt a dobbanás, végre megtudtuk, miért nem tudott

ez a vak asszony aludni, most majd alszik, ne ébresszük föl.Meghalt, mondta az orvos felesége, a hangja teljesenkifejezéstelen volt, ha ugyan lehetséges az, hogy ilyen hang,amely halott, akárcsak az a szó, amelyet kimondott,kijöhessen egy élő ember száján. Karjaiba vette a váratlanulösszecsuklott testet, a lába vérzett, a hasán véraláfutások,szegény melle csupaszon lógott, a zabolátlan kéj nyomaitviselve, a vállán egy harapás. Ez az én testem képmása is,mindannyiunké, akik most itt vagyunk, ezek között a brutálisnyomok és a mi fájdalmaink között csak annyi a különbség,hogy mi egyelőre még életben vagyunk. Hová visszük őt,kérdezte a sötét szemüveges lány, Most a kórterembe,később majd eltemetjük, mondta az orvos felesége.

A férfiak az ajtóban várakoztak, csak az első vakhiányzott, aki újra a takaró alá dugta a fejét, amikormeghallotta, hogy közelednek a nők, meg a kancsal fiúcska,aki aludt. Az orvos felesége nem bizonytalankodott és nemszámolta végig az ágyakat, lefektette az álmatlanságbanszenvedő vak asszonyt a vaságyára. Nem törődött azzal,hogy a többiek esetleg csodálkoznak, végül is mindenkitudta róla, hogy a vakok közül ő tud a legjobban eligazodniaz épületben. Meghalt, ismételte, Hogy történt, kérdezte azorvos, de az asszony nem válaszolt, a férje kérdésevonatkozhatott arra is, amit látszólag kérdezett, Hogyan halt

meg, de jelenthette azt is, Mit csináltak ott veletek, sem azegyikre, sem a másikra nem lehetett válaszolni, meghalt,csak így egyszerűen, nem érdekes, hogy mitől, ostoba dologmegkérdezni azt, hogy mitől halt meg valaki, idővel az okotmindenki elfelejti, csak a szó marad meg, Meghalt, és mitöbbé már nem vagyunk azok az asszonyok, akik innenelmentünk, azokat a szavakat, amelyeket azok mondhattak,mi már nem mondhatjuk, és a többi szó a megnevezhetetlenkörébe tartozik, ez a nevük, és semmi más. Menjetek el azennivalóért, mondta az orvos felesége. A véletlen, a sors, avégzet, az eleve elrendelés, vagy pontosan minek isnevezzük azt, aminek annyi neve van, nem más, mint egygúnyos fintor, mert máskülönben hogyan volnamegmagyarázható, hogy éppen azok a férfiak, akiknek afelesége ott volt ezek között a nők között, képviselték akórtermet és ők mentek az ennivalóért, és senkinek eszébenem jutott, hogy talán éppen ennek fizették meg most azárát. Lehettek volna más, nőtlen, szabad férfiak, akikneknem kellett volna kiállniuk a házastársi méltóságvédelmében, de mégis nekik kettőjüknek kellett lenniük,akik bizonyosan nem akarnák most alamizsnáért nyújtani akezüket, megalázkodva azok előtt a vademberek ésbanditák előtt, akik megerőszakolták az asszonyukat. Azelső vak, megmásíthatatlan határozottsággal kijelentette,

első vak, megmásíthatatlan határozottsággal kijelentette,Menjen, aki akar, én nem megyek, Én elmegyek, mondta azorvos, Én elmegyek magával, mondta a fekete kötést viselőöregember, Az ennivaló nem lesz sok, de elég súlyos,Ahhoz, hogy elhozzam azt a kenyeret, amit megeszek, mégvan elég erőm, A többiek kenyere mindig súlyosabb,Nincsen jogom arra, hogy panaszkodjak, a többiekrészének súlya a fizetség az én táplálékomért. Képzeljük el,de ne a párbeszédet, mert ez már tovatűnt, hanem azt a kétembert, akik között végbement, ott állnak egymássalszemben, mintha látnának, ami ebben az esetben talán nemis lehetetlen, elégséges, ha mindegyikük emlékezete kiemelia világ kápráztató fehérségéből azt a szájat, amely aszavakat formálja, és azután, ebből, mint középpontbólkiindulva, valami lassan terjedő kisugárzás révén megjelenikaz arc többi része, egy öreg ember és egy még nem annyiraöreg ember arca, és aki még ennyire képes látni, arra nemmondhatjuk, hogy vak. Amikor elindultak, hogy megkapjáka megaláztatás bérét, ahogyan az első vak tiltakozottszónokias felháborodásában, az orvos felesége azt mondta atöbbi nőnek, Maradjatok itt, mindjárt visszajövök. Tudta,mit akar, de nem tudta, hogy megtalálja-e. Egy vödör kellettvolna neki, vagy valami hasonló, meg akarta tölteni vízzel,még ha bűzös is, még ha romlott is az a víz, le akarta mosni

az álmatlanságban szenvedő vak asszonyt, meg akartatisztítani a saját vérétől és a mások mocskától, tisztán akartaátadni őt a földnek, ha ugyan van még értelme a testitisztaságról beszélni ebben a bolondokházában, amelybenélünk, mert a lélek megtisztulásához, amint tudjuk, már senkinem juthat el.

Az ebédlő hosszú asztalain vakok feküdtek. Egymosogató rosszul elzárt csapjából vékony vízsugár csorgott.Az orvos felesége körbepillantott, egy vödröt, valami edénytkeresett, de nem látott semmit, aminek hasznát vehettevolna. Az egyik vak felfigyelt arra, hogy ott van valaki,megkérdezte, Ki jár itt. Az asszony nem válaszolt, tudta,hogy nem fogadnák jó szívvel, senki nem mondaná neki,Vízre van szükséged, hát vigyél, és ha egy halottat akarszvele megmosdatni, vigyél annyit, amennyi csak kell. Aföldön szétszórva műanyag zsákok hevertek, az ennivalóthozták bennük, néhány nagyobb is volt. Arra gondolt, hogybiztosan szét vannak szaggatva, azután eszébe jutott, hogyha kettőt-hármat egymásba tenne, kevés víz veszne el.Gyorsan cselekedett, a vakok már lemásztak az asztalokról,Ki jár ott, kérdezgették egyre nyugtalanabbul, amikormeghallották, a csorgó víz hangját, megindultak arrafelé, azorvos felesége maga elé húzott és felfordított egy asztalt,hogy ne férhessenek hozzá, azután visszafordult a zsákhoz, a

víz lassan csordogált, kétségbeesetten tekergette a csapot,és egyszerre csak, mintha valaki kiszabadította volnabörtönéből, a víz erőteljes sugárban tört elő, hevesenszertespriccelt és tetőtől talpig eláztatta az asszonyt. Avakok megrettentek, visszahőköltek, azt hitték, hogy eltörtegy cső, és még inkább erre gondoltak, amikor a kiömlő vízmár a lábukat mosta, nem tudhatták, hogy a betolakodóidegen loccsantotta ki, az asszony ugyanis rájött, hogy nembír el akkora terhet. Megtekerte a zsák száját éscsavarintott egyet rajta, majd a vállára vetette, és ahogycsak a lába bírta, elfutott onnan.

Amikor az orvos és a fekete kötést viselő öregemberbelépett a kórterembe az ennivalóval, nem látták, nemláthatták a hét meztelen nőt és az ágyon kiterítettálmatlanságban szenvedő vak asszonyt, aki olyan tiszta volt,mint életében soha, eközben pedig egy másik asszonyegyenként lemosta a társnőit és utána saját magát.

NEGYEDNAPRA A BANDITÁK újra megjelentek.Azért jöttek, hogy a második kórterem asszonyaitfölszólítsák adójuk természetbeni kiegyenlítésére, de egypercre megálltak még az első kórterem ajtajánál, hogymegtudakolják, fölépültek-e már az itteni asszonyok anéhány nappal korábbi éjszaka szexuális kicsapongásaiután, Micsoda nagyszerű éjszaka volt, úgy bizony, kiáltottfel egyikük az ajkát nyalva, a másik pedig megerősítette, Eza hét nő tizennéggyel felért, az egyik ugyan elég gyengénszerepelt, de abban a nagy zűrzavarban szinte észre semlehetett venni, szerencséjük van ezeknek a pasiknak, haképesek arra, hogy kitegyenek magukért, Jobb, ha nemigenteljesítenek, mert akkor nagyobb kedvvel jönnek hozzánk alányok. Az orvos felesége odaszólt a terem végéből, Márnem vagyunk heten, Megszökött az egyik, kérdezte röhögvea csoport egyik tagja, Nem szökött meg, meghalt, Azördögbe is, akkor a következő alkalommal jobban meg kelldolgoznotok, Nem vesztettünk vele sokat, nem volt valaminagy szám, mondta az orvos felesége. Az üzenethozókzavarba jöttek, nem tudták, mit válaszoljanak, úgy érezték,valami szégyenletes dolgot hallottak, egyiküknek még az isátfutott az agyán, hogy a nők mind nagy francok, milyenközönséges dolog így beszélni egy spinéről, még ha nem is

ott volt melle, ahol lennie kellett volna, és lottyadt volt afeneke. Az orvos felesége elnézte őket, ahogy tétován ottálltak az ajtónyílásban, és úgy mozogtak, mintha drótonrángatták volna a tagjaikat. Felismerte őket, mind a hármanvégigmentek rajta. Végre egyikük a földhöz verte a botját,Gyerünk, mondta. A botütések és a figyelmeztető kiáltások,Félre, félre, mi vagyunk, egyre halkabban hallatszottak afolyosóról, aztán csend, zavaros hangok, a másodikkórterem asszonyai megkapták a parancsot, hogy vacsoraután jelentkezzenek. Újra felhangzott a padlóhoz verődőbotok csattogása, Félre, félre, a három vak árnya elhaladtaz ajtónyílás előtt, és elenyészett.

Az orvos felesége, aki éppen mesét mondott a kancsalkisfiúnak, felemelte a karját, és zaj nélkül leakasztotta aszögről az ollót. A fiúcskának azt mondta, Majd későbbelmondom a történet végét. A kórteremben senki semkérdezte meg tőle, miért beszélt olyan megvetően azálmatlanságban szenvedő asszonyról. Egy kis idő múlvalevette a lábáról a cipőt, és azt mondta a férjének, Nemmaradok el sokáig, mindjárt visszajövök. Megindult az ajtófelé, ott megállt, várakozott. Tíz perc múlva megjelentek afolyosón a második kórterem asszonyai. Tizenöten voltak.Egyikük-másikuk sírt. Nem sorban jöttek, hanemcsoportokban, szövetcsíkokkal kötözték magukat

csoportokban, szövetcsíkokkal kötözték magukategymáshoz, amiket láthatólag a takarókból hasogattak.Amikor tovahaladtak, az orvos felesége a nyomukba eredt.Egyikük sem vette észre, hogy valaki kíséri őket. Tudták, mivár rájuk, a megaláztatásokról szóló hírek senki előtt nemmaradtak titokban, és nem is jelentettek különösebbújdonságot, az a legvalószínűbb, hogy a világ kezdetétőlfogva mindig így volt. Nem annyira az erőszaktételborzasztotta el őket, hanem az orgia, a szemérmetlenségtobzódása, a szörnyű éjszaka előérzete, amikor a tizenöt nőtaz ágyakra és a földre kényszerítik, és a férfiak az egyiktől amásikig mennek, fújtatva, mint a disznók, Az lenne alegborzasztóbb, ha véletlenül eljutnék a beteljesülésig, futottát az egyik asszony fején. Amikor bekanyarodtak arra afolyosóra, ahol a banditák kórterme volt, az őrt álló vakbekiabált, Hallom őket, már jönnek; a sorompókéntszolgáló ágyat gyorsan félretolták, és az asszonyokegyenként beléptek, Hű és mennyien vannak, kiáltott fel akönyvelést végző vak, és lelkesen számolt, Tizenegy,tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, tizenöt, tizenötenvannak. Az utolsó nő nyomába szegődött, mohó kezévelbenyúlt a szoknyája alá, Ez már csácsog, ez lesz az enyém,mondta. Már nem nézték végig előre, nem mérték fel,milyen fizikai adottságokkal rendelkeznek a nőstények. Ha

amúgy is mindegyiküknek ugyanaz lesz a sorsa, semmiértelme nem volt annak, hogy hiábavalóságokra pazaroljákaz időt, a magasság szerinti válogatással, a mellek és acsípők méretének hasonlítgatásával lankasszák üzekedőkedvüket. Máris odaráncigálták őket az ágyakhoz,leszaggatták róluk a ruhát, és nemsokára felhangzott aszokásos sírás, könyörgés, rimánkodás, de a válasz, haugyan volt válasz, minderre csak annyi volt, Ha enni akarsz,nyisd szét a lábad. És a nők széttárták a lábukat, volt akinekazt parancsolták, hogy a száját használja, mint annak is, akiott guggolt a banditák főnökének a két térde között, ez a nőhallgatott. Az orvos felesége belépett a kórterembe, lassantovasiklott az ágyak között, de nem volt szüksége erre azelővigyázatosságra, még akkor sem hallotta volna meg őtsenki, ha fatalpú cipőben jött volna, és ha a nagy kavarodásközben valamelyik vak hozzáért volna, és érezte volna, hogyegy nőt fogott, a legrosszabb esetben is csak annyi történik,hogy csatlakozik a többiekhez, senki észre sem vette volna,mert ilyen esetekben nem könnyű észrevenni, hogy a nőktizenöten vagy tizenhatan vannak-e.

A banditák főnöke még mindig a kórterem végében levőágyat használta, ahol halomban álltak az élelmiszeresdobozok. Vaságya mellől elhúzták az ágyakat, látszott, hogyszereti, ha szabadon mozoghat, és nem ütközik bele lépten-

nyomon a szomszédaiba. Nem lesz nehéz megölni. Az orvosfelesége, miközben lassan haladt előre a keskeny folyosón,megfigyelte annak az embernek a mozdulatait, akitnemsokára meg fog ölni, a kéjtől hátrahajtotta a fejét,mintha máris felkínálná neki a nyakát. Az orvos feleségelassan közeledett, megkerülte az ágyat, és megállt a férfimögött. A vak asszony csinálta, amit kellett. A nő lassanfelemelte kezével az ollót, két pengéje egy kicsit elváltegymástól, hogy úgy hatoljanak majd be, mint két tőr.Ebben a, számára utolsó pillanatban a vak férfi minthamegérezte volna a jelenlétét, de az orgazmus kiragadta amegszokott érzékelés világából, megfosztotta attól, hogybármire reagáljon, Nem fogsz eljutni a gyönyörhöz, gondoltaaz orvos felesége, és a karja hirtelen lecsapott. Az olló teljeserővel belefúródott a férfi torkába, megcsavarodott atengelye körül, átverekedte magát a porcogókon és ahártyás szöveteken, azután dühödten továbbnyomakodvamegakadt a nyaki csigolyákban. Alig lehetett hallani a feltörőkiáltást, olyan volt, mint a kéj pillanatában felszakadó állatihördülés, amelyhez lassan már a többiek is eljutottak, éstalán tényleg így is történt, mert a vak asszony az arcábacsapódó vérsugárral egy időben érezte a szájábahullámokban lövellő ondót. A vakok a nő kiáltozásárafigyeltek fel, már hozzászoktak a kiáltozás minden

figyeltek fel, már hozzászoktak a kiáltozás mindenfajtájához, de ez most más volt, mint a többi kiáltozás. Avak asszony kiáltozott, nem értette, mi történt, de kiabált,honnan jön ez a vér, valószínűleg, maga sem tudta, hogyan,az történt, amire gondolt, leharapta a vak férfi hímtagját. Avakok otthagyták a nőket, tapogatózva közeledtek. Mitörténik itt, mit kajabálsz így, kérdezték, de a vakasszonynak most egy kéz befogta a száját, és valaki aztsuttogta a fülébe, Hallgass, azután érezte, ahogy az a valakifinoman elhúzza onnan, Ne szólj egy szót sem, egy nőbeszélt hozzá, és ettől megnyugodott, ha ugyan ez ilyenállapotban valamennyire is lehetséges. A könyvelésselmegbízott vak jött az élen, ő érintette meg először a testet,amely keresztben feküdt az ágyon, végighúzta rajta a kezét,Meghalt, kiáltott fel egy perc múlva. Az ágy másik oldaláróllógott a feje lefelé, a vér még mindig buzgott belőle.Megölték, mondta. A vakok bénultan álltak, nem hitték el,amit hallottak, Megölték, hogyan, ki ölte meg, Fölhasítottáka torkát, az a kurva lehetett, aki együtt volt vele, el kellkapnunk. A vakok megint megindultak, de már lassabban,mintha félnének attól, hogy beleszaladnak abba akéspengébe, amelyik megölte a főnöküket. Nem láthatták,hogy a könyveléssel megbízott vak gyorsan belefúrja a kezéta halott zsebébe, kiveszi a pisztolyt meg egy kis műanyag

zacskót, tucatnyi tölténnyel. Mindenki a kétségbeesettenkiabáló nőkre figyelt, akik föltápászkodtak és fejvesztettenkifelé igyekeztek, de néhányan eltévesztették az irányt, ésnem a kórterem ajtaja felé, hanem az ellenkező iránybaindultak, magukkal sodorták a vakokat, akik azt hitték,hogy megtámadták őket, és az egymásba gabalyodótestekből őrült kavarodás támadt. Az orvos feleségenyugodtan várta a terem végében, hogy mikor nyílik alkalmaa menekülésre. Erősen fogta a vak asszonyt, másik kezévelpedig az ollót markolta, hogy elsőként ő szúrjon, ha egy férfinekitámad. A körülötte nyíló szabad tér egyelőre nekikedvezett, de tudta, hogy nem maradhat ott sokáig. Néhányasszony végre megtalálta az ajtót, a többiek harcoltak, hogymegszabaduljanak az őket béklyózó kezektől, egyvalakimeg is akarta fojtani az ellenfelét, hogy még eggyel növelje ahalottak számát. A könyvelést végző vak parancsoló hangonkiáltott oda az övéinek, Nyugalom, nyugodjatok meg,mindjárt megoldjuk a dolgokat, és hogy parancsszavánaknagyobb nyomatékot adjon, a levegőbe lőtt. Épp azellenkező hatást érte el, mint amire számított. A vakokmeglepődtek, hogy a pisztoly más kezekbe került, ésennélfogva új vezérük lesz, és nem dulakodtak tovább a vakasszonyokkal, nem törődtek azzal, hogy visszatartsák őket,egyikük pedig láthatólag már semmivel sem törődött, mert

megfojtották. Az orvos felesége ebben a pillanatbanhatározta el, hogy nekiindul. Jobbra-balra csapásokatosztogatva nyitott utat magának. Most a vak férfiakkiabáltak, botladoztak összevissza, mentek neki egymásnak,akinek volt szeme hozzá, az láthatta, hogy ezzelösszehasonlítva az első kavarodás ehhez képest békésjátszadozás volt. Az orvos felesége nem akart többetmegölni közülük, csak minél hamarabb szeretett volna kijutnionnan, úgy, hogy egyetlen vak asszonyt sem hagy hátra. Ezbiztosan nem éli túl, gondolta, amikor az ollót beledöftevalakinek a mellébe. Újabb lövés hallatszott, Gyerünk,gyerünk, mondta az orvos felesége és maga előtt tolta azútjába akadó vak asszonyokat. Segített nekikföltápászkodni, és egyre csak azt ismételgette, Gyorsan,gyorsan, már a könyveléssel megbízott vak kiabált a teremvégéből, Kapjátok el őket, ne hagyjátok, hogy elszökjenek,de már jócskán elkésett vele, minden nő kint volt afolyosón, botladozva menekültek, félig meztelenül, jól-rosszul összefogva magukon a rongyaikat. Az orvosfelesége megállt a kórterem ajtajában és dühödtenvisszakiáltott, Emlékezzetek vissza arra, amit valamelyik napmondtam egyikőtöknek, hogy nem felejtem el az arcát, ésmostantól fogva tartsátok eszetekben, amit most mondok,hogy a ti arcotokat sem felejtem el, Ezért még megfizetsz,

hogy a ti arcotokat sem felejtem el, Ezért még megfizetsz,fenyegetőzött a könyveléssel megbízott vak, te is, meg abarátnőid is, és az a sok jómadár, akikkel együtt éltek, Nemtudod, ki vagyok, és azt sem, honnan jöttem, A másikoldalon lévő első kórteremből vagy, mondta az egyik azokközül, akiket a nőkért küldtek, és a könyveléssel megbízottvak hozzátette, A hangod nem tévesztem el, hacsak egy szótis kiejtesz a közelemben, meghalsz, A másik is azt mondta,és látod, ott fekszik, De én nem olyan vak vagyok, mint ő,mint ti, amikor ti megvakultatok, én már az egész világotismertem, Az én vakságomról nem tudsz semmit, Te nemvagy vak, engem nem csapsz be, Mindannyiunk közül talánén vagyok leginkább vak, már öltem, és ölni is fogok, haszükség lesz rá, Előbb meghalsz éhen, mától fogva nincstöbb ennivaló, még ha tálcán kínálja is fel minden nő azt ahárom lyukat, amivel született, Mindennap, amikor a tibűnötökből nem eszünk, egyvalaki meghal közületek, amintkiteszi a lábát ezen az ajtón, Nem tudod megtenni, De igen,és mától fogva mi vesszük át az ennivalót, és ti azt eszitek,ami itt van, A kurva anyádat, Akinek kurva volt az anyja, azse nem férfi, se nem nő, hanem kurafi, most már tudod, mireképes, ha valakinek kurva az anyja. A könyvelésselmegbízott vak dühében az ajtó felé lőtt. A lövedék a vakokfeje mellett süvített el, de nem talált el senkit sem,

belefúródott a folyosó falába. Nem találtál el, mondta azorvos felesége, és vigyázz, mert amint elfogy a lőszered,mások is pályáznak majd a vezérségre.

Elindult, tett még néhány határozott lépést, azután afolyosó falának támaszkodva vánszorgott tovább, az ájuláshatárára jutott, váratlanul megcsuklott a térde és összeesett.A szeme elhomályosodott, Meg fogok vakulni, gondolta, denyomban rájött, hogy most még nem jött el az ideje, csak akönnyek homályosították el a látását, olyan könnyek,amelyek soha életében nem folytak a szeméből. Öltem,mondta halkan, ölni akartam, és öltem. A kórterem ajtajafelé fordította a fejét, ha a vakok most jönnének, nem tudnavédekezni. A folyosó néptelen volt. Az asszonyok eltűntek,a vakok pedig, ijedten a lövésektől, de még inkább kéttársuk holttestétől, nem mertek kijönni. Fokozatosanvisszanyerte az erejét. A könnyei még folytak, de lassan,csöndesen, mint amikor valami jóvátehetetlen történik. Aligtudott föltápászkodni. Véres volt a keze és a ruhája,elgyöngült teste váratlanul ráébresztette arra, hogymegöregedett, Öreg vagyok, gyilkos vagyok, gondolta, detudta, hogy ha szükséges volna, újra ölne, És mikorszükséges, hogy öljön valaki, kérdezte magától, miközbenaz előcsarnok felé lépkedett, és válaszolt is magának,Amikor már meghalt az, ami még él. A fejét ingatta,

gondolkodott, És ez vajon mit jelent, szavak, csak szavak,semmi más. Még mindig egyedül volt. Odalépett az ajtóhoz,amelyik az előkertbe nyílott. A kapu rácsai mögött nagynehezen kivette az őrt álló katona alakját, Még vannak kintemberek, emberek, akik látnak. A háta mögött felhangzóléptek zajára összerezzent, Ők azok, gondolta, és sebesenmegfordult, maga elé tartva az ollót. A férje volt. A másodikkórterem asszonyai útközben hangos szóval elmondták, mitörtént a másik oldalon, hogy egy asszony késszúrássalmegölte a banditák vezérét, hogy lövöldözés volt, az orvosnem kérdezte meg, ki volt az az asszony, csak a sajátasszonya lehetett, aki azt mondta a kancsal kisfiúnak, hogymajd később elmondja neki a mese befejezését, és mostvajon mi lehet vele, bizonyosan meghalt ő is, Itt vagyok,mondta az asszony, odament a férjéhez, megölelte, észresem vette, hogy őt is összekeni vérrel, vagy ha észre is vette,nem törődött vele, egészen eddig mindenben osztoztak. Mitörtént, kérdezte az orvos, azt mondták, hogy meghalt egyember, Igen, én öltem meg, Miért, Valakinek meg kelletttennie, és senki más nem lehetett, És most, Most szabadokvagyunk, tudják már, hogy mi vár rájuk, ha újra ki akarnakhasználni bennünket, Ebből harc lesz, háború, A vakokmindig harcban állnak, mindig is harcban álltak, Újra ölnifogsz, Ha ölnöm kell, ettől a vakságtól többé már meg nem

fogsz, Ha ölnöm kell, ettől a vakságtól többé már meg nemszabadulok, És az ennivaló, Mi jövünk érte, kétlem, hogyide merjenek jönni, legalábbis a következő néhány napbantartanak majd attól, hogy velük is ugyanaz történik, egy ollóátfúrja a torkukat, Nem álltunk ellen, amikor előszörelőálltak a követeléseikkel, Nem bizony, féltünk, és afélelem nem mindig jó tanácsadó, és most menjünk, célszerűvolna a nagyobb biztonság kedvéért elbarikádozni akórtermek ajtaját néhány egymásra rakott ággyal, ahogy őkis teszik, és ha emiatt néhányan a földön fognak aludni, belekell törődniük, inkább ez, mint hogy éhen haljunk.

A következő napokban azt kérdezgették maguktól, hogynem ez lesz-e mégis a sorsuk. Kezdetben nemcsodálkoztak, az első pillanattól fogva hozzászoktak ahhoz,hogy mindig akadozik az ennivaló szállítása, a vakbanditáknak igazuk volt, amikor arról beszéltek, hogy akatonák olykor késnek, de ezt az érvet rögtön a visszájárafordították, amikor szellemeskedve azt bizonygatták, hogyezért aztán nincs más megoldás, mint hogy korlátozzák afogyasztást, mert ez a hatalmon lévők fájdalmaskötelessége. Harmadnap, amikor a kórtermekben már egykenyérhéj, egy morzsa sem volt, az orvos felesége néhánytársával együtt kiment az előkertbe, és megkérdezte, Jónapot, mi ez a késlekedés, mi van az ennivalóval, már két

napja nem eszünk. Az őrmester, ez már egy másik volt, nema korábbi, odalépett a rácskerítéshez, és kijelentette, hogynem a hadsereget terheli a felelősség, senkitől egy falatkenyeret el nem vesznek, ezt a katonai tisztesség soha nemis engedné meg, ha nincs ennivaló, akkor azért nincs, mertnincs, és többet egy lépést se előre, mert aki megmozdul, aztudja, hogy mi vár rá, a parancs nem változott. A fenyegetéshatására visszamentek az épületbe, és megbeszélték adolgokat. Most mit csinálunk, ha nem hoznak nekünk enni,Lehet, hogy holnap hoznak, Vagy holnapután, Vagy amikormár mozdulni sem tudunk, Ki kellene törnünk, A kapuigsem jutnánk el, Ha látnánk, Ha látnánk, akkor nem hoztakvolna minket ide, ebbe a pokolba, Milyen lehet odakint azélet, Talán azok, odaát adnak nekünk enni, ha kérünk tőlük,végül is, ha nekünk nincs, akkor nekik sem lesz, Éppenazért nem adnának abból, amijük van, És ha éhen halunk,mielőtt elfogy az ennivalójuk, Mit tehetünk. A földön ültek,az előcsarnok egyetlen lámpájának sárgás fénykörében,szinte kört alkotva maguk is, az orvos, az orvos felesége, afekete kötést viselő öregember, más férfiak és nőktársaságában, ketten-hárman voltak mindegyik kórteremből,a bal oldalon lévőkből és a jobb oldalon lévőkből is, ésmivel ez a világ a vakok világa, megtörtént, ami mindig ismegtörténik, s az egyik férfi megjegyezte, Csak azt tudom,

hogy most nem lennénk ebben a helyzetben, ha nem ölikmeg a vezérüket, mi kár származna abból, ha a nők havontakétszer elmennének hozzájuk, és tennék velük azt, amit atermészet szerint meg kell tenniük, kérdem én. Volt, akimulatott ezen a visszarévedésen, volt, aki magába nyeltenevetését, az egyik tiltakozó hangot elnémította a sajátgyomra, az ember pedig mondta tovább a magáét,Szeretném tudni, ki volt az, aki ezt a hőstettet véghezvitte, Ajelen lévő asszonyok állítják, hogy egyikük sem, Igazábólnekünk magunknak kellene igazságot tennünk, oda kellenevinnünk, hogy elnyerje a büntetését, Ha tudnánk, hogy kitette, Megmondanánk nekik, itt van, akit kerestek, mostpedig adjatok ennivalót nekünk. Ha tudnánk, hogy ki tette.Az orvos felesége lehajtotta a fejét, gondolkozott, Igazukvan, ha valaki itt éhen hal, az az én bűnöm lesz, de azutánhangot adott a bensőjéből feltörő dühnek, amelyellentmondott annak, hogy megvallja a felelősségét, Deinkább haljanak meg, mint hogy az én bűnömmel fizesseneka saját bűneikért. Azután gondolkodott, és fölpillantott, Ésha most megmondanám nekik, hogy én gyilkoltam,átadnának-e annak a tudatában, hogy a biztos halálnakadnak át. Lehet, hogy az éhség hatására történt, vagy mert agondolat váratlanul úgy húzta lefelé, mint a mélység, afejében valamiféle kábult zavar lett úrrá, a teste megmozdult

fejében valamiféle kábult zavar lett úrrá, a teste megmozdultelőrefelé, a szája szóra nyílt, de ebben a pillanatban valakimegragadta és megszorította a karját, odanézett, a feketekötést viselő öregember volt, aki azt mondta, Ezzel a kétkezemmel ölöm meg, ha saját magát följelenti, Miért,kérdezték a körben ülők, Mert hogy a tisztesség még jelentvalamit ebben a pokolban, amelyben élnünk kell, és amelyetmi magunk a poklok poklává változtattunk, azt ennek azilletőnek köszönhetjük, akinek volt bátorsága ahhoz, hogyelmenjen, és a saját hiénabarlangjában ölje meg azt a hiénát,No igen, de a tisztességtől még nem lesz tele a tányérunk,Bárki is vagy, jól mondod, mert mindig akad, akielfeledkezik a tisztességről, hogy telirakhassa a gyomrát, demi, ha már semmink nincs is ezen az utolsó és meg nemérdemelt méltóságon kívül, legalább legyünk képesekharcolni azért, ami megillet bennünket, Mit akarsz ezzelmondani, Azt, hogy ha először el is küldtük az asszonyokat,és megettük, amit szereztek, mint holmi külvárosi stricik,most a férfiakat kell elküldenünk, ha még van itt férfi, Fejtsdki részletesebben, de előbb mondd meg, honnan vagy, Ajobb oldali első kórteremből, Beszélj, Nagyon egyszerű, akezünkkel szerezzük meg magunknak az ennivalót,Fegyvereik vannak, Ha jól tudom, van egy pisztolyuk, és atöltények csak elfogynak egyszer, De ameddig tart belőlük,

jó néhányan meghalnak közülünk, Mások már kevesebbértis meghaltak, Nem vagyok hajlandó feláldozni az életemazért, hogy másoknak jó legyen, Hajlandó leszel arra is,hogy ne egyél, ha valaki elveszti az életét azért, hogy teegyél, kérdezte epés gúnnyal a fekete kötést viselőöregember, de a másik nem válaszolt.

A jobb oldali szárny kórtermeihez vezető ajtóbanmegjelent egy asszony, aki eddig elbújva hallgatózott. Az azasszony volt, akinek az arcába fröccsent a vérsugár, akineka szájába lövellte magját a halott férfi, az, akinek akkor afülébe súgta az orvos felesége, Hallgass, és most arragondol, Innen, ahol vagyok, ezek között az emberek közöttülve, nem mondhatom azt neked, Hallgass, ne árulj el, debizonyosan fölismered a hangom, lehetetlen, hogy elfelejtsd,a kezem a szádra tapadt, a tested érintette az enyémet, ésazt mondtam neked, hallgass, most eljött a pillanat, hogymegtudjam, kit is mentettem meg igazából, hogy megtudjam,ki vagy, és ezért beszélni fogok, hangosan és világosanmondom majd, hogy megvádolhass, ha ez a te végzeted ésaz én végzetem is, és már mondom is, Nemcsak a férfiakmennek, hanem a nők is, visszatérünk oda, ahol megaláztakbennünket, azért, hogy a megaláztatásból ne maradjon megsemmi, hogy megszabadulhassunk tőle ugyanúgy, ahogykiköptük, amit a szánkba lövelltek, így beszélt, és várt, amíg

az az asszony megszólalt, Ahová te mégy, oda megyek énis, ennyit mondott. A fekete kötést viselő öregembermosolygott, úgy látszott, mintha boldogan mosolyogna, stalán valóban így is volt, nincs most módunk rá, hogymegkérdezzük tőle, sokkal érdekesebb most megfigyelni atöbbi vak csodálkozó arckifejezését, mintha valami elrepültvolna a fejük felett, egy madár, egy felhő, egy tétova,bátortalan fénysugár. Az orvos megfogta a felesége kezét,azután megkérdezte, Van még itt olyan, akinek az jár azeszében, hogy megtalálja annak az embernek a gyilkosát,vagy megegyezhetünk abban, hogy az a kéz, amelyikfölhasította a torkát, mindannyiunk keze volt, pontosabban,mindegyikünk keze. Senki nem válaszolt. Az orvos feleségeígy szólt, kapjanak még egy kis időt, várjunk holnapig, és haa katonák nem hozzák az ennivalót, akkor nekiindulunk.Felálltak, szétoszlottak, ki jobbra, ki balra, elővigyázatlanulnem gondoltak arra, hogy a vak banditák kórtermébőlvalaki hallgatózhat, de szerencsére most meghúztákmagukat, mint az ördög az odúban, no lám, milyen jólideülik ez a közmondás. De egyáltalán nem illett oda az,hogy megszólalt a hangosanbeszélő, az utóbbi időben voltnap, amikor beszélt, és volt, amikor nem, de ígéretéhezhíven mindig ugyanabban az időben, a közvetítőrendszerbizonyosan valami óraszerkezet segítségével működött,

bizonyosan valami óraszerkezet segítségével működött,amely a megfelelő pillanatban elindította a hangszalagot, ésazt soha nem fogjuk megtudni, hogy egyszeregyszer miértnem működött, ezek a kinti világhoz tartozó, demindenképpen eléggé komoly dolgok, mert ennekeredményeképpen felborult a naptár rendje, vagymásképpen, a napokról készített számadás, amelyet néhányvak, aki a természeténél fogva hóbortosabb volt, vagyéppen csak szerette a rendet, ami a hóbortosság egyvisszafogottabb formája, megpróbált aggályosan vezetni,csomókat bogozva egy zsinegre, azok csinálták ezt, akiknem bíztak az emlékezőtehetségükben, s olyanformán,mintha naplót írnának. Ez a mostani óra a legképtelenebbidőpont volt, biztosan elromlott a szerkezet, meggörbült egyrelé, elvált egy forrasztás, reméljük, hogy nem kezdődikmajd örökösen újra az elejétől az a fölvett szöveg avakokról, a bolondokról, még csak az kellene. Afolyosókon, a kórtermekben, mint utolsó, hiábavalóközlemény, végigzengett a hivatalos hang, A kormánysajnálja, hogy kénytelen volt határozottan végrehajtani azt,ami joga és kötelessége, nevezetesen, hogy mindeneszközzel oltalmazza a lakosságot a jelenlegi válságoshelyzetben, amikor föltehetőleg számolni kell egy olyanvakságot okozó járvány felbukkanásának lehetőségével,

amely átmenetileg a fehérkór megnevezést kapta, ésszámítani kíván az állampolgárok hazafias érzületére ésegyüttműködésére annak érdekében, hogymegakadályozhassa a fertőzés terjedését, abból afeltételezésből kiindulva, hogy fertőzésről van szó, és nemcsupán egyelőre még megmagyarázhatatlan egybeeséseksorozatával kénytelen szembenézni. Komoly mérlegelés utánszületett meg az a döntés, amely szerint egy helyre gyűjtjükössze az érintett személyeket, és egy ehhez közeli, de ettőlelválasztott helyre azokat, akik valamiféle kapcsolatbakerültek velük. A kormány tökéletesen tudatában vanfelelősségének, de azt is elvárja, hogy azok, akikhez ezt azüzenetet intézi, kötelességeiket ismerő állampolgárként,felelősségtől áthatva viselkedjenek, és legyenek tudatábanannak, hogy ez az elkülönítés, amelynek alanyai, mindenféleszemélyes meggondoláson túlmutatva, kifejezi a nemzetközösségének többi tagja felé irányuló szolidaritásukat.Ezek után mindannyiuk figyelmét felhívjuk a továbbiakbanelhangzó utasításokra, először, a fények állandóan égnifognak, hiábavaló a kapcsolókkal történő bármifélepróbálkozás, nem működnek, másodszor, azokra, akik azépületet előzetes engedély nélkül elhagyják, azonnali halálvár, harmadszor, minden kórteremben van egy telefon,amely csak arra használható, hogy kívülről egészségügyi és

tisztálkodási szereket igényeljenek, negyedszer, azelkülönítettek kézzel mossák a ruháikat, ötödször,javasoljuk teremfelelős választását, ez csak javaslat, nemparancs, az elkülönítettek, amennyiben betartják az előbbiés a továbbiakban következő utasításokat, olyan szervezetiformát alakítanak ki, amelyet a legjobbnak gondolnak,hatodszor, naponta háromszor élelmiszeres dobozokkerülnek elhelyezésre a bejárati ajtótól jobbra és balra, abetegek, illetve a feltételezett fertőzöttek számára,hetedszer, minden maradékot el kell égetni, ebben atekintetben maradéknak számít bármiféle megmaradt étel,valamint a dobozok, a tányérok és evőeszközök, amelyekéghető anyagból készültek, nyolcadszor, az égetést az épületbelső udvaraiban vagy hátsó udvarán kell elvégezni,kilencedszer, az elkülönítettek viselik ezeknek azégetéseknek valamennyi negatív következményét, tizedszer,tűzvész esetén, akár véletlenül, akár szándékosan idézik elő,a tűzoltók nem lépnek közbe, tizenegyedszer, azelkülönítettek nem számíthatnak semmiféle külső segítségre,még abban az esetben sem, ha betegség üti fel a fejétközöttük, ha rendbontásra vagy erőszakos eseményre kerülsor, tizenkettedszer, amennyiben haláleset történik,bármilyen okból következzen is be, az elkülönítettek aholttestet külsőségek nélkül temetik el az épület mögött lévő

holttestet külsőségek nélkül temetik el az épület mögött lévőhátsó udvaron, tizenharmadszor, a betegek és a feltételezettfertőzöttek szárnya közötti átjárás az épület középső részénát történik, ugyanott, ahol az épületbe beléptek,tizennegyedszer, a föltételezett fertőzöttek megvakulásukesetén haladéktalanul átköltöznek a vakok épületszárnyába,tizenötödször, ez a közlemény mindennap, ugyanebben azórában megismétlésre kerül, hogy az újonnan elkülönítésrekerülők is tudomást szerezzenek róla. A kormány, ebben apillanatban a fények kialudtak, és a hangosanbeszélőelhallgatott. Egy vak egykedvűen csomót bogozott akezében tartott zsinegre, azután megpróbálta számba venni acsomókat, a napokat, de felhagyott vele, mert a csomókegymásba torlódtak, és, úgymond, vakvágányra jutott aszámolással. Az orvos felesége azt mondta a férjének,Kialudt a fény, Lehet, hogy kiégett valamelyik körte, nem iscsoda, hiszen annyi ideje világítottak már, Mindenüttkialudtak a fények, kint lehet valami baj, Megvakultál te is,Megvárom a napfelkeltét. Kiment a kórteremből, átment azelőcsarnokon, kilesett. A városnak ebben a részébensötétség honolt, a hadsereg fényszórója nem világított,biztosan a hálózatra volt rákapcsolva, és most, úgy látszik,elfogyott az energia.

Másnap, egyesek korábban, mások később, mert a nap

nem ugyanakkor kel fel minden vaknak, és sokszor attólfügg, hogy kinek mennyire finom a hallása, az épület külsőlépcsőin elkezdtek gyülekezni a különböző kórtermekbőlérkező férfiak és nők, kivéve, ahogy azt már tudjuk, abanditák kórtermének lakóit, akik most valószínűleg éppenreggeliztek. Várták, hogy zörögve kinyíljon a nagykapu,élesen megcsikorduljanak a kenetlen sarokvasak,felhangozzanak az élelem érkezését jelző zajok, és utána azőrmester ordítása, Maradjanak a helyükön, senki seközelítsen, várták a katonák csoszogó lépteit, a földredobott ládák tompa puffanását, a sietős visszavonulást,aztán megint a nagykapu csikorgását, s végül az engedélyt,Már jöhetnek. Addig vártak, amíg a délelőttből délidő lettés a délidőből délután. Senki, még az orvos felesége semakart érdeklődni az ennivaló felől. Amíg a kérdést nemteszik fel, addig nem is hallják meg a nemet, amitől annyiraféltek, és amíg ez el nem hangzik, tovább reménykedhetnekabban, hogy ilyen szavakat hallanak majd, mint, Már jön,már jön, legyenek türelemmel, viseljék el még egy kicsit azéhséget. Néhányan, bármennyire is szerették volna, nembírták tovább, és mintha váratlanul elnyomta volna őket azálom, ott helyben elájultak, az orvos felesége segített rajtuk,hihetetlennek tetszett, hogy képes ez az asszony mindarra,amit tesz, valami hatodik érzékkel lehet megáldva, valami

szemtől független látóképességgel, ennek köszönhetően nemaszalódtak azok a szerencsétlenek ott a napon, becipeltékőket az épületbe, és egy idő múlva a víz és a szelídpofozgatás hatására mind magukhoz tértek az ájulásból. Amrájuk hiábavaló dolog lett volna számítani a harcban, egynőstény macskát sem bírtak volna el a farkánál fogva, ahogyegy réges-régi mondás tartja, de arról már nem szól a fáma,hogy miért könnyebb a farkánál fogva megragadni egynőstény macskát, mint egy kandúrt. Végre a fekete kötéstviselő öregember azt mondta, Az ennivaló nem jött meg, azennivaló nem is jön már meg, menjünk az ennivalóért.Föltápászkodtak, de azt csak Isten tudja, hogyan, éselvonultak a banditák erődjétől legtávolabb eső kórterembe,már éppen elég vigyázatlanok voltak előző nap. Onnanküldtek felderítőket a másik szárnyba, természetesen olyanvakokat, akik ott éltek, és jobban ismerték a terepet. Velükment az orvos felesége is, és nem túlságosan biztató hírekkeltért vissza, Négy egymásra rakott ággyal torlaszolták el abejáratot, Honnan tudod, hogy néggyel, kérdezte valaki,Nem volt nehéz, végigtapogattam, Nem vettek észre, Nemhiszem, Mit tegyünk, Menjünk oda, felelte a fekete kötéstviselő öregember, tegyük meg azt, amit elhatároztunk, vagykülönben lassú halálra ítéljük magunkat, Néhányan egészgyorsan meghalnak, ha odamegyünk, mondta az első vak,

gyorsan meghalnak, ha odamegyünk, mondta az első vak,Aki meghal, az már halott lesz, és nem tud róla, Azt, hogymeg kell halnunk, azóta tudjuk, hogy megszülettünk, Ezért,bizonyos szempontból, olyan, mintha már halottan születtünkvolna, Fejezzétek már be ezt a szócséplést, mondta a feketeszemüveges lány, én egymagam nem mehetek el oda, de hamost megint elkezdünk arról beszélgetni, amit egyszer mármegbeszéltünk, akkor lefekszem az ágyra, és szép lassanátszenderedek a másvilágra, Csak az hal meg, akinekbeteljesedett a sorsa, senki más, mondta az orvos, ésfennhangon így szólt, Aki elhatározta, hogy jön, emelje föl akezét, ez történik azzal, aki nem gondolja meg kétszer, mitmond, mielőtt a száját kinyitná, mire jó az, ha valaki azt kéri,hogy a többiek emeljék föl a kezüket, ha nincsen senki, akimegszámolhatná, ezt gondolta mindenki, és ráadásul méghozzátehetné, Tizenhármán vagyunk, emiatt azután mindenbizonnyal újabb szócsatákra kerül majd sor, hogyeldöntsék, mi volna helyesebb, azt kérni-e, hogyjelentkezzen egy újabb önkéntes, aki csatlakozik hozzájuk,és kimenti őket ebből a kutyaszorítóból, vagy úgy jutni kibelőle, hogy csökkentik a létszámukat, kisorsolnak valakit,aki kimarad. Néhányan kelletlenül magasba emelték akarjukat, olyan mozdulattal, amelyben tétovázás és kétségtükröződött, vagy azért, mert tudták, milyen veszélyeknek

teszik ki magukat, vagy azért, mert képtelennek tartották aparancsot. Az orvos felnevetett, micsoda ostobaság aztkérni, hogy emeljék föl a kezüket, csináljuk másképpen,menjenek el azok, akik nem tudnak vagy nem akarnakjönni, a többiek pedig itt maradnak, hogy megbeszéljük atámadást. Mozgolódás hallatszott, léptek, mormogás,sóhajtozás, egymás után kisurrantak a gyöngék és abizonytalanok, az orvos elgondolása legalább annyiranagyszerű, mint amennyire nagylelkű volt, így nem lehetmajd olyan könnyen megtudni, hogy ki volt itt velük, és kihagyta itt őket. Az orvos felesége megszámolta azokat, akikmaradtak, tizenheten voltak, magát és a férjét is hozzájukszámítva. A jobb oldali első kórteremből ott volt a feketekötést viselő öregember, a patikussegéd, a sötétszemüveges lány, a többi kórteremből jött önkéntesek mindférfiak voltak, annak az asszonynak a kivételével, aki aztmondta, Ahová te mégy, oda megyek én is, mert ő is itt volt.Egysoros vonalba álltak az ágyak közötti szűk folyosóban,és az orvos megszámolta őket, Tizenhét, tizenhetenvagyunk, Kevesen vagyunk, mondta a patikussegéd, ígynem megyünk semmire, A támadás arcvonalának, hahasználhatom ezt az inkább katonainak tetsző kifejezést,keskenynek kell lennie, mondta a fekete kötést viselőöregember, egy ajtókereten át kell behatolnunk, és azt

hiszem, hogy csak bonyolítaná a dolgokat, ha többenvolnánk, Halomra lőnének, jelentette ki valaki, ésmindannyian elégedettnek látszottak, hogy végül is kevesenvannak.

A fegyverzetet, ahogy már tudjuk, az ágyakból kiszereltvasrudak alkotják, amelyek éppúgy jók emelőrúdnak, mintlándzsának, attól függően, hogy az utászok vagy a támadócsapatok indulnak harcba. A fekete kötést viselőöregember, aki ifjú korában feltehetőleg vett néhány leckét ataktika tudományából, azt javasolta, hogy a legcélszerűbb,ha mindig együtt maradnak, és ugyanabba az iránybafordulnak, mert ez az egyetlen módja annak, hogy neegymást üssék-verjék, valamint, hogy a legteljesebbcsöndben kell menniük, hogy a támadás a meglepetéserejével hasson, Vegyük le a cipőt a lábunkról, mondta,Nehezen találja meg utána ki-ki a saját cipőjét, mondtavalaki, és egy másik ráfelelt, A gazdátlan cipők lesznek azigazi halott cipői, azzal a különbséggel, hogy ebben azesetben legalább akad majd mindig valaki, aki a hasznukatveszi, Mi ez a história a halott cipőjével, Van egy ilyenmondás, a halott cipőjére várni annyit tesz, hogy valakisemmire sem vár, Miért, Mert azt a cipőt, amiben a halottateltemetik, kartonból készítették, és az biztos, hogy ez elégis, a lelkeknek nincs lábuk, amint ez köztudott, Még valami,

is, a lelkeknek nincs lábuk, amint ez köztudott, Még valami,szakította félbe a fekete kötést viselő öregember, Hatanközülünk, az a hat ember, aki a legbátrabbnak érzi magát,amikor odaérünk, teljes erővel befelé löki az ágyakat, hogymindannyian benyomulhassunk, Ha így csináljuk, el kelldobnunk a vasrudakat, Azt hiszem, nem kell, sőt még asegítségünkre is lehetnek, ha függőlegesen használjuk őket,Kis szünetet tartott, aztán gondterhelt hangon így szólt, Az alegfontosabb, hogy el ne szakadjunk egymástól, mert haelszakadunk, halottak vagyunk, És a nők, mondta a sötétszemüveges lány, ne feledkezz el a nőkről, Te is jössz,kérdezte a fekete kötést viselő öregember, jobban örülnék,ha nem jönnél, És miért, megtudhatom, Nagyon fiatal vagy,Itt bent az életkor nem számít, és a nem sem, ennélfogva nefeledkezz meg a nőkről, Nem, nem feledkezem meg róluk,az a hang, amellyel a fekete kötést viselő öregember ezeketa szavakat mondta, mintha más párbeszédhez tartozottvolna, az utána következők viszont már a helyükön voltak,Éppen ellenkezőleg, mit nem adnék, ha valaki az asszonyokközül láthatná, amit mi nem látunk, a helyes úton vezetnebennünket, pontosan a banditák torkának irányítanávasrúdjaink hegyét, éppen olyan biztonsággal, ahogy az aminapi asszony tette, Ne kívánjunk túl sokat, egy fecskenem csinál nyarat, különben is, ki tudja, hogy nem halt-e

meg ott, hiszen azóta sem jött hír felőle, mondta az orvosfelesége, Az egyik asszony újjászületik a másikban, atisztességesek újjászületnek a prostituáltakban és aprostituáltak újjászületnek a tisztességes asszonyokban,mondta a sötét szemüveget viselő lány. Hosszú csendkövetkezett ezután, az asszonyoknak nem kellett többetmondani, a férfiak meg keresgélték a szavakat, de már előretudták, hogy hiába keresik, úgysem találják.

Libasorban haladtak, az élen a hat legerősebb férfi,ahogy megbeszélték, közöttük volt az orvos és apatikussegéd, azután jöttek a többiek, mindegyikükfelfegyverkezve az ágyából kiszerelt vasrúddal, csontsoványés toprongyos lándzsások csapata, amikor az előcsarnokonáthaladtak, egyikük kiejtette a kezéből a vasrudat, amelyúgy verődött a kőlapokhoz, mint egy elnyúlógéppuskasorozat, ha a banditák meghallották a zajt ésmegsejtették, hová igyekszünk, akkor elvesztünk. Az orvosfelesége nem szólt senkinek, még a férjének sem,előrefutott, végigpillantott a folyosón, azután lassan, a falmellett haladva elment a kórterem bejáratáig, és hallgatózott,a benti hangokon nem érződött nyugtalanság. Gyorsanmegvitte a hírt, és az előrenyomulás folytatódott. Bár acsapat lassan és csöndesen mozgott, a banditákerődítményét megelőző két kórteremben lakók, akik tudták,

hogy mi fog történni, odacsődültek az ajtóhoz, hogy jobbanhallhassák a nemsokára felcsapó csatazajt, és néhányanközülük, akiket feltüzelt a még meggyújtásra váró puskaporszaga, az utolsó pillanatban úgy döntöttek, hogy elkísérik acsoportot, néhányan visszamentek, hogyfelfegyverkezzenek, már nem tizenheten voltak, hanemlegalább kétszer annyian, az erősítésnek bizonnyal nemörülne a fekete kötést viselő öregember, de nem tudta meg,hogy két sereget vezet egy helyett. A hátsó udvarra nyílónéhány ablakon át szűrődött be csupán némi szürke, halódófény, amely egyik pillanatról a másikra gyöngült, hogy azutánbelevesszen az elkövetkező éjszaka fekete és mély kútjába.A vakok, nem számítva azt az orvosolhatatlanszomorúságot, amely a megmagyarázhatatlanul rájuk törtvakságból fakadt, legalább az ezekből és az ezekhezhasonló, lehangoló légköri változásokból következőnyomasztó hangulatoktól nem szenvedtek, amelyekbizonyítottan felelősek voltak a megszámlálhatatlankétségbeesett tettért azokban a réges-régi időkben, amikoraz emberek még láttak a szemükkel. Amikor elérték annakaz átkozott kórteremnek az ajtaját, már annyiramegsűrűsödött a sötétség, hogy az orvos felesége nemláthatta, hogy négy helyett nyolc ágy alkotja a torlaszt, amelyígy éppúgy a duplájára nőtt, mint a támadók száma, és így

így éppúgy a duplájára nőtt, mint a támadók száma, és ígyaz első pillanattól fogva rosszabb esélyekkel kellettszámolniuk, ahogy erről mindjárt megbizonyosodhatunk.Felharsant a fekete kötést viselő öregember kiáltása, Most,így hangzott a parancs, nem jutott eszébe a klasszikusTámadás, vagy ha eszébe is jutott, nevetségesnek találtavolna, hogy ilyen túlzott katonai jelleget tulajdonítson néhánymocskos, bolhával és tetűvel teli vaságynak, amelynekverejtéktől és vizelettől rothad a matraca, a takarókfelmosórongyra emlékeztetnek, szürke színüket elvesztettékés visszataszító árnyalatokban tarkállnak, mindezt korábbróltudta az orvos felesége, mert most nem láthatta, hiszen mégazt sem vette észre, hogy a torlaszt megerősítették. A vakokúgy közeledtek, mint ragyogó fénybe öltözött arkangyalok,az utasításnak megfelelően magasra emelt vasrudakkalrohantak neki az akadálynak, de az ágyak meg semmozdultak, az biztos, hogy ezeknek az erős embereknek azereje csak kevéssel múlta fölül a gyöngékét, akik utánukjöttek, és már a lándzsáikat is alig bírták tartani,hasonlatosan ahhoz, aki a hátán hordozza a keresztet, ésmost arra vár, hogy felszögezzék rá. Megtört a csend, akívül levők kiabáltak, a bent lévők is elkezdtek kiabálni,valószínűleg még senki sem figyelt fel mindmáig arra, milyenszörnyű a vakok kiabálása, mintha maguk sem tudnák, miért

kiabálnak, legszívesebben azt mondanánk nekik, hogyhallgassanak el, de azon nyomban mi is kiáltozásban törünkki, mintha vakok volnánk, no de ennek is eljön majd anapja. Egyesek azért kiabáltak, mert támadtak, mások azértkiabáltak, mert védekeztek, és ekkor a kívül lévők, amiattérzett kétségbeesésükben, hogy nem tudták odább taszítaniaz ágyakat, egymás után földre hajigálták a vasrudakat, ésegy emberként, legalábbis azok, akik benyomakodhattak azajtónyílásba, azok pedig, akik nem fértek be, az előttüklévők hátát nyomták, nekiálltak és tolták, tolták, már-márúgy látszott, győzelmet aratnak, mert az ágyak egy kicsitodább mozdultak, de hirtelen, minden előzetesfigyelmeztetés vagy fenyegetés nélkül három lövéshallatszott, a könyvelést végző vak lőtt, a lábakat vévecélba. Két támadó megsebesült és összeesett, a többiekegymásba gabalyodva sebesen hátrébb húzódtak,belebotlottak a vasrudakba és felbukfenceztek, a folyosófalai őrülten megsokszorozták a kiabálást, és az összeskórteremben elkezdtek kiabálni. Csaknem teljes sötétséguralkodott, nem lehetett tudni, kit találtak el a lövedékek,világos, hogy meg lehetett volna kérdezni onnan messziről,Hát ti meg kik vagytok, de nem tetszett illendőnek, asebesülteket tisztelettel és megbecsüléssel kell övezni,kedvesen kell közeledni hozzájuk, a homlokukra kell tenni a

kezünket, hacsak nem itt érte őket a lövedék, valamelyszerencsétlen véletlen folytán, azután halkan meg kell tőlükkérdezni, hogy érzik magukat, azt kell nekik mondani, hogynem lesz semmi baj, már jönnek is a sebesültszállítók, ésvégül vizet kell nekik adni, hacsak nem haslövést kaptak,ahogyan az elsősegélynyújtó kézikönyvek határozottan atudtunkra adják. Most mit csináljunk, kérdezte az orvosfelesége, ketten ott fekszenek a földön. Senki nem kérdeztemeg tőle, honnan tudja, hogy ketten vannak, hiszen háromlövés hallatszott, nem is beszélve a visszapattanó golyókról,ha ugyan visszapattant valamelyik. El kell mennünk értük,mondta az orvos, Nagyon veszélyes, jegyezte meg magábaroskadva a fekete kötést viselő öregember, aki éppen mostlátta, hogy omlik össze támadó taktikája, ha észreveszik,hogy emberek járnak ott, megint lőni fognak, szünetettartott, azután sóhajtva hozzátette, De oda kell mennünk, éna magam részéről készen állok, Én is megyek, mondta azorvos felesége, kisebb veszélynek tesszük ki magunkat, hakúszva megyünk közelebb, de minél hamarabb rájuk kelltalálnunk, még azelőtt, hogy a bentieknek idejük legyenvalamit tenni, Én is megyek, mondta az az asszony, aki azelőző nap kijelentette, Ahová te mégy, én is veled megyek,annyi ember közül, aki ott volt, senkinek sem jutott eszébe,hogy milyen könnyű lett volna kideríteni, kik sebesültek

hogy milyen könnyű lett volna kideríteni, kik sebesültekmeg, figyelem, sebesültek vagy halottak, egyelőre nem tudni,pedig elég lett volna, hogy mindenki azt mondja, Énmegyek, Én nem megyek, és csak azok ketten nem szóltakvolna egy szót sem.

Elkezdett kúszni a négy önkéntes, a két nő középen éskétoldalt egy-egy férfi, véletlenül történt, nem férfiaselőzékenységből vagy a hölgyeket óvó lovagi ösztönbőltettek így, igazából minden a lövés szögétől függ majd, ha akönyveléssel megbízott vak újra tüzel. Végül is meglehet,hogy nem történik semmi, ámde mielőtt nekiindultak volna, afekete kötést viselő öregembernek támadt egy ötlete, amelytalán szerencsésebb volt, mint a korábbiak, nevezetesen,hogy akik visszamaradnak, kezdjenek el fennhangonbeszélni, sőt kiabálni, az okokat nem is nagyon kell keresni,így elnyomhatják az odamenetel és a visszajövetel, meg akettő között történő, isten tudja, miféle eseményekelkerülhetetlen zajait. A mentőcsapat tagjai néhány percmúlva már a céljuknál voltak, már tudták, pedig még nem isérintették meg a testeket, a vér, amelyenkeresztülvonszolták magukat, mint egy hírnök, jó előretudomásukra hozta, Én voltam az élet, mögöttem már semminincsen, Istenem, gondolta az orvos felesége, mennyi vér, ésvalóban, tocsogott tőle minden, a keze és a ruhája

odatapadt a földhöz, mintha a kőlapokat és a csempéketcsiriz borította volna. Az orvos felesége fölemelkedett, és akönyökére támaszkodva haladt tovább, a többiek isugyanúgy tettek. Végül kinyújtott kezükkel elérték atesteket. A társaik a háttérben olyan nagy zajt csaptak,amilyet csak tudtak, mintha önkívületben jajongósiratóasszonyok volnának. Az orvos feleségének és a feketekötést viselő öregembernek a keze rákulcsolódott az egyikáldozatnak a bokájára, miközben az orvos és a másikasszony a második áldozat kezét és a lábát fogta meg, márcsak húzni kellett őket, hogy mennél hamarabb kikerüljeneka tűzvonalból. Nem volt könnyű dolguk, valamennyire fölkellett emelkedniük, négykézlábra álltak, ez volt az egyetlenmódja annak, hogy jobban kihasználhassák még megmaradtkevés erejüket. Egy golyó elindult útjára, de ez alkalommalsenkit nem talált el. A heves félelem nem futamította megőket, éppen ellenkezőleg, megadta nekik a még hiányzóenergiát. Egy pillanattal később már biztonságban voltak,amennyire csak lehetett, odahúzódtak ahhoz a falhoz,amelyen a kórterem ajtaja nyílt, csak egy igencsakoldalirányban kilőtt golyó érhette volna el őket, deelképzelhetetlen volt, hogy a könyvelést végző vak értsen aballisztikához, még ha ilyen alacsony szinten is.Megpróbálták fölemelni a testeket, de aztán lemondtak róla.

Nem voltak többre képesek, mint hogy húzzák őket magukután, és a nyomukban, mintha simítófával kenték volna szét,ott húzódott a kiömlött, már félig-meddig megalvadt vér,meg az a friss vér is, amely még fölbuzgott a sebekből. Kikazok, kérdezték, akik vártak rájuk, Honnan tudhatnánk, hanem látunk, mondta a fekete kötést viselő öregember, Nemmaradhatunk itt, mondta valaki, ha elszánják magukat, éskitörnek, több sebesültünk lesz, mint ez a kettő, mondtavalaki, vagy halottunk, mondta az orvos, mert már nemérzem a pulzusukat. Végigvonszolták a testeket a folyosón,mint valami visszavonulóban lévő hadsereg, és azelőcsarnokba érve megálltak, mintha úgy döntöttek volna,hogy letáboroznak, de más volt az igazság, elfogyott mindenerejük, itt megállok, mert nem bírom tovább. Itt kellelmondanunk, mennyire különösnek látszik az, hogy azelvetemült vakok, akik előzőleg annyira önkényeskedőén éskíméletlenül viselkedtek, olyan könnyedén és élvezettelerőszakoskodtak, most csak védekeznek, torlaszokatemelnek, és bentről, biztonságos menedékükből lődöznekkifelé, mintha félnének attól, hogy szabad téren, szemtőlszemben bátran kiállva menjenek a harcba. Mint az életbenmindennek, ennek is megvan a magyarázata, nevezetesenaz, hogy az első vezér tragikus halála után a kórterembenmeggyöngült a fegyelem és az engedelmesség szelleme, a

meggyöngült a fegyelem és az engedelmesség szelleme, akönyvelést végző vak abban tévedett leginkább, hogy aztgondolta, elegendő megkaparintani a pisztolyt, és vele együtta hatalmat is a kezébe kapja, pedig éppen az ellenkezőhatást érte el, valahányszor lőni próbált, mindig hátrafelé sültel a dolog, más szavakkal, minden kilőtt golyóval csökkenta hatalma, s most már csak arra vagyunk kíváncsiak, milesz, ha majd az összes tölténye elfogy. Ahogy nem a ruhateszi az embert, ugyanúgy a jogartól sem lesz király valaki, sezt az alapigazságot jobb, ha nem felejtjük el. Ha a királyijogar most a könyvelést végző vak kezében is van, meg kellmondanunk, hogy a király még ha halott is, még ha el istemették saját kórtermükben, alig háromarasznyi föld alá,társai tudatában még mindig jelen van, és kitartó jelenlétérőlaz orrfacsaró bűz árulkodik. Közben fölkelt a hold. Azelőcsarnoknak a külső kertre nyíló ablakán át bizonytalanfény árad be, amely fokozatosan fölerősödik, a földön fekvőtestek, amelyek közül kettő halott, de a többiek még élnek,lassan alakot öltenek, kirajzolódnak a körvonalaik, aformájuk, az arcvonásaik, az egész névtelen borzalom, ésebben a pillanatban az orvos felesége megértette, többésemmi értelme nincs annak, ha ugyan volt értelme egyáltalán,hogy továbbra is vaknak tettesse magát, immár világos,hogy senki nem menekülhet meg közülük, a vakság is éppen

azt jelenti, hogy egy olyan világban élnek, ahol nincs semmiremény. Megmondhatta hát, kik voltak a halottak, ez apatikussegéd, ez pedig az, aki azt mondta, hogy a vakokhalomra lövik őket, bizonyos formában mindkettőjüknekigaza volt, és most ne kérdezzétek meg, hogy honnantudom, kik ők, a válasz egyszerű, Látok. A jelen lévőkközül néhányan már tudták, és hallgattak róla, mások egyideje már sejtették, és most igazolva látták a sejtéseiket,váratlan volt a többiek hallgatása, bár, jobban meggondolva,talán nem kell rajta csodálkozni, más alkalommal abejelentés hatalmas üdvrivalgást, féktelen ujjongást váltottvolna ki, milyen szerencsés vagy, hogy menekültél meg ettőla mindenkit sújtó szerencsétlenségtől, milyen cseppetcsöpögtetsz a szemedbe, add meg az orvosod címét, segítsnekem, hogy kijuthassak ebből a börtönből, de most mármindenkinek mindegy volt, a halálban mindenki ugyanúgymegvakul. Csak azt nem tehették, hogy ott maradnak,védekezésre képtelenül, mert még az ágyvasakat is otthagyták, ököllel pedig semmire nem mennek. Az orvosfeleségének vezetésével kivonszolták a holttesteket a külsőlépcső tetejére, és otthagyták őket a holdfényben, azégitestről lehulló tejszínű ragyogás fehér fénybe vonta őketkívülről, de belül végül is feketék voltak. Menjünk vissza akórtermekbe, mondta a fekete kötést viselő öregember,

később majd meglátjuk, hogy rendezzük el a dolgokat. Eztmondta, de szélbe kiáltotta a szavait, mert senki sem figyeltrájuk. Nem oszlottak szét csoportokra aszerint, hogyhonnan jöttek, útközben találkoztak össze és ismerkedtekmeg egymással, egyesek a bal szárny, mások a jobb szárnyfelé haladva, az orvos felesége és az a nő, aki azt mondta,Ahová te mégy, oda megyek én is, bár most nem ez agondolat járt a fejében, hanem épp az ellenkezője, de nemakarta kimondani, az esküjüket nem mindig teljesítik azemberek, egyszer gyöngeségből, másszor valami magasabberő hatására, amellyel nem számoltak.

Elmúlt egy óra, a hold fölkelt, az éhség és a félelem elűziaz álmot, a kórtermekben senki nem alszik. De nem csakemiatt. Vagy az imént lezajlott csata izgalmai miatt, még haolyan csúfos vereséget is szenvedtek benne, vagy inkább amiatt a meghatározhatatlan érzés miatt, amely betölti alevegőt, a vakok nyugtalanok. Senki nem mer kimenni afolyosókra, de belül minden kórterem olyan, mint egyméhkas, amelyben csak herék élnek, ezek a döngicsélőrovarok, amelyekből hiányzik a rend és a szervezettség,nem tudni arról, hogy valaha is tettek volna valamit azéletért, vagy a legkevésbé is aggódtak volna a jövő miatt,még ha a vakokat, ezeket a szerencsétlen embereketigazságtalanság volna is megvádolni azzal, hogy élősködők

igazságtalanság volna is megvádolni azzal, hogy élősködőkvagy ingyenélők volnának, ki tudja, milyen kenyérmorzsánélősködők, és ki tudja, milyen italon ingyenélők, vigyáznikell a hasonlatokkal, nehogy komolytalanokká váljanak.Ámde nincsen olyan szabály, amely alól kivétel ne volna, ésez most nem hiányzott egy asszony személyében, akialighogy belépett a jobb oldali második kórterembe,kotorászni kezdett rongyai között, mígnem rátalált egy aprótárgyra, amelyet szorosan a markába zárt, mintha el akarnárejteni a többiek szeme elől, az ember nehezen hagyja el régiszokásait, még akkor is, amikor úgy gondolnánk, hogy márréges-rég elhagytuk őket. Itt, ahol egynek mindenkiért ésmindenkinek egyért kellett volna cselekednie, láthattuk,milyen kíméletlenül elragadták az erősebbek a gyöngébbekszája elől a falatot, most pedig ez az asszony, akinek eszébejutott, hogy magával hozott egy öngyújtót a kézitáskájában,ha ugyan el nem vesztette ebben a nagy zűrzavarban,sietősen a keresésére indult, és most elővigyázatosan elrejti,mintha ettől függne az élete, s nem gondol arra, hogyvalamelyik sorsüldözött társának talán van még egy utolsócigarettája, amelyre nem tud rágyújtani, mert hiányzik azehhez szükséges kicsinyke láng. De már ideje sem lennearra, hogy tüzet kérjen. Az asszony egy szó nélkül kiment, elsem köszönt, végigment a néptelen folyosón, elhaladt az első

kórterem ajtaja előtt, szinte súrolta, de bent senki nem vetteészre, hogy arra járt, átment az előcsarnokon, a lenyugvóhold egy tejesdézsát rajzolt és festett a padlózat kőlapjaira,az asszony már a másik szárnyban jár, egy másik folyosón,a végcélja ott van hátul, egyenesen előtte, el sem tévesztheti.Különben is, hívogató hangokat hall, bár ezt csakképletesen mondjuk, fülével kiveszi az utolsó kórteremgazembereinek ricsajozását, ünneplik a csatában kivívottgyőzelmüket, esznek-isznak, amit csak szemük-szájukkíván, feledkezzünk el most a szándékos túlzásról, nefelejtsük el, hogy az életben minden viszonylagos,egyszerűen csak azt eszik és isszák, ami van, és sej-haj sosehalunk meg, szeretnének mások is részesülni belőle, deközöttük és a terített asztal között ott a nyolc ágyból emelttorlasz és egy töltött pisztoly. Az asszony térdre ereszkedika kórterem ajtajában, közvetlenül az ágyaknál, lassan kifeléhúzza a takarókat, azután föláll, a fölső ágynál ugyanígy tesz,majd a harmadiknál is, a negyediket nem éri el a karjával,de nem érdekes, a gyújtózsinór már elkészült, már csak megkell gyújtani. Arra még emlékszik, hogyan kell beállítani azöngyújtót ahhoz, hogy hosszú legyen a lángja, és már ég is,olyan, mint egy kis fénytőr, amely úgy rezeg, mint egy ollóhegye. A felső ágynál kezdi, a lángnyelv körülményesennyaldossa a mocskos szövetet, végre belekap, aztán a

középső ágy következik, aztán az alsó, az asszony érzi sajátmegpörkölődött hajának bűzét, ügyelnie kell, ő az, akimeggyújtja a máglyát, nem halhat meg rajta, halljaodabentről a gazemberek kiáltozását, és ebben a pillanatbanarra gondol, És ha van vizük, ha el tudják oltani,kétségbeesetten bebújik az első ágy alá, az öngyújtót amatrac hosszában mozgatja, erre, arra, és akkor váratlanulitt is, ott is újabb lángnyelvek csapnak fel, egyetlenlángfüggönnyé változnak, egy vízsugár még keresztülhatoltrajtuk, végigloccsant az asszony testén, de már hiába, mertaz ő teste is a tüzet táplálta. Vajon mi történik odabent,senki nem kockáztatná meg, hogy bemenjen, de valamirecsak jó a képzelet, a tűz gyorsan átterjed az egyik ágyról amásikra, egyszerre szeretne elterpeszkedni valamennyin, s elis terpeszkedik, a gazemberek értelmetlenül és haszontalanulelfecsérelték azt a kevés vizet, amijük volt, és mostszeretnék elérni az ablakokat, bizonytalanul imbolyogvafölkapaszkodnak az ágyfejekre, ahová a tűz még nem ért el,de egy pillanat múlva már oda is felcsaptak a lángok,megbillennek, leesnek, és a lángok elérik őket, a perzselőmelegtől egymás után pattannak el, hasadoznak szét azablaküvegek, a friss levegő süvítve betódul, felszítja a tüzet,és igen, erről sem feledkezhetünk meg, a düh és a félelemkiáltásairól, a fájdalom és a haláltusa vonyításairól, nos igen,

kiáltásairól, a fájdalom és a haláltusa vonyításairól, nos igen,megemlékeztünk erről is, mindenesetre meg kell jegyezni,hogy egyre kevesebbet hallani belőlük, az öngyújtós asszonypéldául már jó ideje hallgat.

Ezzel egy időben a többi vak már ijedten menekül kifeléa folyosókra, ahol gomolyog a füst. Tűz van, tűz van,kiáltozzák, és most itt, helyben szemügyre lehet venni,milyen rosszul gondolták el és szervezték meg az ilyenféleemberi menedékeket, mint a menhely, a kórház és azelmegyógyintézet, érdemes megfigyelni, hogy minden egyeskórházi ágy a maga hegyes vasakból összerakott keretévelhalálos csapdává válhat, látni lehet annak a szörnyűkövetkezményeit, hogy csak egy ajtaja van mindenkórteremnek, amelyben negyvenen zsúfolódnak, nemszámítva azokat, akik a földön alszanak, ha a tűz előbb éroda és elzárja a kijáratot, senki nem menekül meg.Szerencsére, ahogy az emberiség történelme is megmutatta,gyakorta minden rosszban van valami jó is, de a jó dolgokatkísérő rossz dolgokról kevesebb szó esik, így működnekvilágunk ellentmondásai, bizonyos dolgokat nagyobbmegbecsülés övez, mint másokat, ebben az esetben éppenaz volt a jó, hogy a kórtermekből csak egy ajtó nyílt, mertennek köszönhetően lassan terjedt tovább a tűz, amelybenott égtek a gonosztevők, és ha nem támad nagyobb

zűrzavar, talán nem kell újabb életek elvesztése felettsajnálkoznunk. Világos, hogy ezek közül a vakok közül nemegyet eltaposnak, fellöknek, helybenhagynak, s ez avakrémület következménye, mondhatnánk, természeteskövetkezménye, az állati természet már ilyen, de a növényi isugyanígy viselkedne, ha a gyökerek nem kötnék a földhöz,milyen szép is volna látni, ahogy egy erdő fái elfutnak atűzvész elől. A hátsó udvar jó menedéket nyújtott azoknak avakoknak, kiknek eszébe jutott, hogy kinyissák a folyosókablakait, amelyek oda nyíltak. Kiugráltak, botladoztak,felbukfenceztek, sírnak és kiáltoznak, de egyelőrebiztonságban vannak, reménykedjünk abban, hogy a tűznek,amikor majd elhamvasztja a tetőt és kitörve szerteszórja alevegőben lángcsóváinak és parazsainak izzó láváját, nemjut eszébe, hogy átterjedjen a fák koronáira. A másikszárnyban ugyanúgy szétárad a félelem, elég egy vaknakmegérezni a füstöt, és azon nyomban elképzeli, hogy a lángott lobog éppen mellette, és amikor kiderül, hogy ez nemigaz, a folyosó pillanatok alatt tele lesz emberekkel, s hasenki nem teremt rendet közöttük, tragédia lesz a vége.Egyszerre csak valakinek az eszébe jut, hogy az orvosfelesége még lát a két szemével, merre van, kérdezimindenki, itt vagyok, csak most tudtam kijönni akórteremből, a kancsal kisfiú miatt történt, mert senki nem

tudta, hová tűnt, már itt van, erősen megmarkolom a kezét,a karomat kellene kitépni ahhoz, hogy elengedjem, a másikkezemmel a férjem kezét fogom, azután jön a sötétszemüveges lány, azután a fekete kötést viselő öregember,ahol az egyik, ott a másik, azután az első vak, azután afelesége, mind együtt, egymáshoz simulva, mint egyfenyőtoboz pikkelyei, amelyek remélhetőleg ebben ahőségben sem nyílnak szét. Közben az itteni vakok közülnéhányan követték a másik szárnyon lakók példáját,kiugrottak a hátsó udvarra, nem láthatják, hogy az épületmásik oldalának nagyobb része már lángokban áll, de azarcukon és a kezükön érzik a forróságot, amelyik onnanárad, a tető egyelőre még bírja, de a fák levelei lassanösszepöndörödnek. Akkor valaki felkiáltott, Mit csinálunkitt bent, miért nem megyünk ki, a fejek tengeréből érkezőválasz csak négy szó volt, Ott vannak a katonák, de afekete kötést viselő öregember azt mondta, Jobb egygolyótól meghalni, mint összeégni, mintha a tapasztalat szóltvolna belőle, ezért talán nem is ő beszélt, talán az ön-gyújtósasszony szólt a szájával, akinek nem volt annyi szerencséje,hogy a könyvelést végző vak utoljára kilőtt golyója eltalálja.Ekkor megszólalt az orvos felesége, Hadd menjek ki,beszélni fogok a katonákkal, nem hagyhatják, hogy ígyhaljunk meg, a katonáknak is vannak érzéseik. Annak a

haljunk meg, a katonáknak is vannak érzéseik. Annak areményében, hogy a katonáknak csakugyan vannakérzéseik, a csődület közepette megnyílt egy vékonycsatorna, amelyen az orvos felesége nagy nehezenvégigevickélhetett, maga után húzva az övéit. A füst ellepte aszemét, nemsokára ő is éppúgy vak lesz, mint a többiek. Azelőcsarnokon alig lehetett áttörni. Az udvarra nyíló ajtókatkifordították a sarkukból, az ott menedéket kereső vakokhamarosan rájöttek, hogy nincsenek biztonságban, kiakartak jutni onnan, törekedtek kifelé, de az előttük levőkellenálltak, megvetették a lábukat, amennyire tudták, attólmég jobban tartottak, hogy a katonák látóterébe kerüljenek,de amikor majd elfogy az erejük, amikor majd eléri őket atűz, akkor igaza lesz a fekete kötést viselő öregembernek,jobb egy golyótól meghalni. Nem kellett annyit várni, azorvos feleségének végre sikerült kijutnia a lépcsőfeljáróra,de gyakorlatilag félig meztelen volt, s mivel mindkét kezétmásra használta, nem tudott védekezni azok ellen, akikcsatlakozni akartak az elhaladó kis csoporthoz, föl akartakugrani, hogy úgy mondjuk, a mozgó vonatra, hogy el fogkerekedni a katonák szeme, ha megjelenik előttük féligfedetlen mellekkel. Már nem a holdfény világította be akapuig húzódó tágas és üres térséget, hanem a tűzvész szilajfényessége. Az orvos felesége kiabált, Az ég szerelmére,

kérem, engedjék, hogy kijöjjünk, ne lőjenek. Túlfelől senkinem válaszolt. A fényszóró nem égett, egy árnyék semmozdult. Az orvos felesége, tele rettegéssel, kétlépcsőfokkal lejjebb lépett, Mi van, kérdezte a férje, de azasszony nem válaszolt, nem hitte el. Lement a lépcsősorvégéig, megindult a kapu felé, és húzta maga után a kancsalkisfiút, a férjét és a többieket, már nem volt kétséges, akatonák elmentek, vagy elvitték őket, mert ők ismegvakultak, végül mindenki megvakult.

Azután, hogy leegyszerűsítsük a dolgokat, minden egyidőben történt, az orvos felesége fennhangon szertekiabálta,hogy mostantól fogva szabadok, a bal szárny teteje mindenirányba lángokat szórva, szörnyű reccsenéssel leomlott, avakok ordítozva özönlöttek kifelé az udvarba, néhányuknaknem sikerült, benn maradtak, nekipréselték őket a falaknak,másokat letapostak, alaktalan és véres massza lett belőlük,a hirtelen mindent elborító tűz pedig hamuvá éget majdmindent. A kertkapu tárva-nyitva, a bolondok kimennek.

AZT MONDJÁK EGY VAKNAK, Szabad vagy,kinyitják előtte az ajtót, amely elzárta a világtól, Menj,szabad vagy, mondjuk neki még egyszer, és nem mozdul,ott áll továbbra is az utca közepén, ő is, meg a többiek isijedten állnak, nem tudják, hová menjenek, mert egy olyanésszerű labirintusban élni, mint amilyen, mondjuk, egyelmegyógyintézet, egészen más, mint segítő kéz vagykutyapóráz nélkül találomra nekivágni a város eszeveszettlabirintusának, ahol az emlékezet semmire sem jó, mert csaka különböző helyek képét villantja föl, az odáig vezetőutakat viszont nem. Az egyik végétől a másikig lángokbanálló épület előtt tétovázó vakok érzik arcukon a tűzvészforróságának áradó hullámait, valamiféle menedéknek érzikezt is, akárcsak korábban azokat a falakat, amelyek egyidőben a börtönt és a biztonságot jelentették számukra. Egycsoportban állnak, egymáshoz préselődve, mint egy nyáj,egyikük sem szeretne eltévelyedett bárány lenni, mert márelőre tudják, hogy nincs pásztor, aki keresésükre indulna. Atűz lassan kihamvad, újra a holdfény világít meg mindent, avakokba lassan nyugtalanság költözik, nem maradhatnakott, Mindörökre, ahogy egyikük mondta. Valakimegkérdezte, hogy éjszaka van-e vagy nappal, a különöskíváncsiság okára rögtön fény derül, Ki tudja, nem hozzák-e

az ennivalót, lehet, hogy valami fennakadás történt, késnek,máskor is megtörtént, De a katonák nincsenek itt, Ez nemjelent semmit, lehet, hogy elmentek, mert többé nincs rájukszükség, Nem értem, Például, mert megszűnt a fertőzés,Vagy mert fölfedezték a betegségünk gyógyszerét, Jó isvolna, jó bizony, Mit tegyünk, Én itt maradok, amígmegvirrad, És honnan tudod majd, hogy megvirradt, Anapról, a nap melegéről, Ha ugyan nem lesz felhős az ég,Csak múlnak majd az órák, és megvirrad egyszer. Sok vakkimerülten leült a földre, mások, akik még jobbanelgyengültek, lerogytak, néhányan elájultak, az éjszakahidegétől föltehetően magukhoz térnek majd, de biztosaklehetünk abban, hogy amikor majd fölkerekedik a tábor,néhányan ezek közül a nyomorultak közül nem kelnek fel,eddig bírták, mint az a maratoni futó, aki három méterrel acél előtt esett össze, végül is világos, hogy minden élet időelőtt ér véget. Azok a vakok is leültek vagy lefeküdtek, akikmég arra vártak, hogy a katonák vagy helyettük valaki más,a Vöröskereszt például egy ilyen lehetőség, odahozza nekikaz ennivalót és az élethez szükséges más javakat, ők egykicsit később fognak csalódni, ez az egyetlen különbség. Ésha valaki elhitte azt, hogy fölfedezték a vakságunkgyógyszerét, ettől sem lett sokkal boldogabb.

Az orvos felesége más okok miatt gondolta, és meg is

Az orvos felesége más okok miatt gondolta, és meg ismondta az övéinek, hogy jobb lenne megvárni az éjszakavégét, Most az a legfontosabb, hogy ennivalót találjunk, ésez sötétben elég nehéz volna, Van valami elképzelésed arról,hol vagyunk, kérdezte a férje, Többé-kevésbé, Messze alakásunktól, Eléggé. A többiek is szerették volna tudni,milyen messze van a lakásuk, mondták a címüket, és azorvos felesége úgy-ahogy elmagyarázta, a kancsal kisfiúnem emlékezett semmire, amin nem is lehet csodálkozni,már jó ideje az édesanyját sem hívta. Ha házról házrajárnának, a legközelebbitől a legtávolabbiig, először a sötétszemüveges lány lakása kerülne sorra, másodikként a feketekötést viselő öregemberé, utána az orvos feleségéé és végülaz első vaké. Bizonyosan végigjárják ezt az utat, mert asötét szemüveges lány már kérte, hogy amikor lehet, vigyékőt haza, Nem tudom, hogy vannak a szüleim, mondta, és ezaz őszinte aggodalom mutatja, hogy végül is mennyirealaptalanok azok az előítéletek, amelyek kétségbe vonják azerős érzelmek létezését, beleértve a gyermeki szeretetet is,azokban a sajnálatosan gyakori esetekben, amikor valakirendhagyó módon viselkedik, jelesül a közerkölcs területén.Az éjszaka meghűvösödött, a tűzvész már nemigen tudottmiből táplálkozni, az a meleg, amely a parázshalomból mégsugárzott, kevés volt ahhoz, hogy átmelegítse a bejárattól

távolabb lévő, elgémberedett vakokat, így az orvosfeleségét és csapatát. Egymáshoz simulva ülnek, a háromasszony és a kisfiú középen, a három férfi karéjába zárva,aki látja őket, azt mondhatná, hogy így születtek, valósággalegy testnek látszanak, egy lélegzetnek, egy éhségnek.Egymás után elszenderedtek, könnyű álomba hullva,amelyből néhányszor fel kellett serkenniük, mert volt néhányolyan vak, aki kábulatából felriadva fölkelt és alvajárókéntkeresztülbotorkált ezeken az emberi buckákon, egyikük ottis maradt, éppúgy aludhatott ott is, mint bárhol másutt.Amikor felkelt a nap, csak néhány áttetsző füstcsík szálltfölfelé a romhalmazból, de ezek is hamarosan eloszlottak,mert nemsokára megeredt az eső, apró cseppekbenszemerkélt, szinte csak szitált, de mégis kitartóan hullott,először le sem ért az izzó földre, máris gőzzé változott, deazután, ahogy köztudott, addig csepeg a víz az izzóparázsra, míg az egészet el nem mossa, ez ugyan nem rímel,de annyi baj legyen. A vakok közül néhánynak nemcsak aszeme vak, hanem az értelme is világtalan, mert másképpennem lehetne megmagyarázni azt a nyakatekert okoskodást,aminek a révén arra a következtetésre jutottak, hogy azértnem jött a hőn áhított étel, mert esik az eső. Semmiképpennem lehetett őket meggyőzni arról, hogy hamis akiindulópontjuk, és ennélfogva bizonyosan hamis a

következtetés is, az sem ért semmit, hogy közölték velük,még nincs itt a reggeli ideje, kétségbeesetten a földrerogytak és sírdogáltak, Nem jön, esik az eső, nem jön,ismételgették, és ha az a szánalomra méltó romhalmazvalamennyire is lakható lett volna, továbbra is megmaradtvolna a korábbi bolondokházának.

Az a vak, aki éjszaka nem mozdult többet, miutánfelbukfencezett, nem állt lábra. Összekucorodva, minthaszeretné megőrizni azt a kevéske meleget, ami még ahasában volt, meg sem mozdult, pedig az eső egyrenagyobb cseppekben hullott. Meghalt, mondta az orvosfelesége, mi meg jobb, ha elmegyünk innen, amíg még vanhozzá erőnk. Nagy nehezen föltápászkodtak, imbolyogva,szédülve belekapaszkodtak egymásba, aztán sorba álltak,elöl ment az asszony, aki látott a szemével, a nyomábanazok, akiknek volt szeme, de nem láttak, a sötétszemüveges lány, a fekete kötést viselő öregember, akancsal kisfiú, az első vak felesége, a férje, s az orvos zártale a sort. Megindultak a város közepe felé vezető úton, deaz orvos felesége mást forgatott a fejében, minél hamarabbszeretett volna egy olyan helyet találni, ahol biztonságbantudhatja azokat, akik a nyomában járnak, és azutánegymagában elindulni ennivaló után. Az utcák mégnéptelenek, mert korai az idő, vagy az eső miatt, ami egyre

néptelenek, mert korai az idő, vagy az eső miatt, ami egyresűrűbben esik. Mindenfelé szemét hever, néhány boltnaknyitva az ajtaja, de nagyobb részük zárva van, és belül semember, sem fény nem látszik. Az orvos felesége arragondolt, hogy jó volna a társait az egyik ilyen boltbanhagyni, miután jól eszébe véste az utca nevét és aházszámot, hogy visszataláljon. Megállt, azt mondta a sötétszemüveges lánynak, Várjatok meg, el ne mozduljatokinnen, odament és benézett egy gyógyszertár üvegezettajtaján, mintha néhány fekvő alakot látott volna bent,kopogott az üvegen, az egyik árny megmozdult, megintkopogott, lassan a többi alak is megmozdult, egyikükfölemelkedett és az arcát arrafelé fordította, ahonnan a zajjött, Mindannyian vakok, futott át az orvos feleségénekagyán, csak azt nem értette, miért vannak éppen itt, talán agyógyszerész családtagjai, de ha így volna, miért nincseneka saját lakásukban, kényelmesebben, mint itt a keménypadlón, hacsak nem az üzletet őrzik, de kitől, esetleg azért,mert ezek az árucikkek olyanok, hogy éppen úgymegmenthetnek, mint megölhetnek valakit. Odább lépett,valamivel távolabb benézett egy másik boltba, itt is fekvőembereket látott, asszonyokat, férfiakat, gyerekeket,látszott, hogy némelyikük arra készül, hogy útnak induljon,egyikük az ajtóhoz lépett, kinyújtotta a karját, és azt

mondta, Esik, Nagyon, jött belülről a kérdés, Igen, várnunkkell, talán lecsendesedik, a férfi, férfi volt, kétlépésnyire álltaz orvos feleségétől, nem érzékelte, hogy ott van, ezértösszerezzent, amikor meghallotta a szavait: Jó napot, nemvolt már szokásban, hogy jó napot kívánjanak, nemcsakazért, mert a vakok napjai, az igazat szólva, soha nemlehetnek jók, de azért sem, mert senki sem lehetett teljesenbiztos abban, hogy nem reggel vagy éjszaka van-e, és hamost, látszólag ellentmondva az előbbi magyarázatnak, ezekaz emberek többé-kevésbé abban az időben ébredeznek,amely egybeesik a reggellel, az azért van, mert néhányancsak egy-két napja vakultak meg, és még nem veszítették elteljesen a napok és éjszakák, az álom és ébrenlét egymásrakövetkezésének az érzékelését. A férfi azt mondta, Esik,azután pedig, Ki maga, Nem innen vagyok, Ennivalót keres,Igen, négy napja nem eszünk, Honnan tudja, hogy négynapja, Kiszámoltam, Egyedül van, A férjemmel és néhánytársammal vagyok, Hányan vannak, Összesen heten, Haarra gondolnak, hogy itt maradnak velünk, verjék ki afejükből, már így is sokan vagyunk, Nemsokára megyünktovább, Honnan jönnek, Elkülönítettek bennünket, amikor avakság elkezdődött, Hát igen, a vesztegzár nem volt jósemmire, Miért mondja ezt, Kiengedték magukat, Tűz törtki, és akkor észrevettük, hogy eltűntek a katonák, akik

őriztek bennünket, És kijöttek, Igen, Valószínűleg a magukkatonái vakultak meg utoljára, mindenki vak, Mindenki, azegész város, az ország, Ha valaki lát még, nem mondja meg,hallgat, Miért nem lakik otthon, Mert nem tudom, hol van,Nem tudja, És maga tudja, hogy merre van a magáé, Én, azorvos felesége már éppen azt mondta, hogy éppen odaigyekszik a férjével és a társaival, csak eljött az ideje, hogyegyenek valamit és erőre kapjanak, de ebben a pillanatbanegészen világosan kirajzolódott előtte az egész helyzet,most, ha egy vak elmegy otthonról, csak a csodával határosmódon talál vissza oda, nem úgy van, mint azelőtt, amikor avakok mindig számíthattak egy járókelő segítségére, akárabban, hogy átmenjenek az úttesten, akár abban, hogymegtalálják a helyes utat, ha véletlenül letértek a megszokottútvonalról, Csak azt tudom, hogy messze van innen,mondta, De nem képes visszamenni oda, Nem, Nos látja,ez történt velem is, mindenkivel ez történik, maguknak, akikvesztegzárban voltak, sokat kell tanulniuk, nem tudják,milyen könnyű otthon nélkül maradnia az embernek, Nemértem, Azoknak, akik csoportosan járnak, mint mi, mintcsaknem mindenki, amikor ennivalóért indulunk, együtt kellmenniük, ez az egyetlen módja annak, hogy el ne veszítsükegymást, és mivel mind megyünk, mivel senki nem maradhátra őrizni a házat, majdnem teljesen biztos, hogy még ha

hátra őrizni a házat, majdnem teljesen biztos, hogy még havissza is találunk hozzá, már elfoglalta egy másik csoport,amelyik ugyancsak nem talált vissza a saját házába, olyanez, mint egy mókuskerék, eleinte voltak csetepaték, dehamarosan rájöttünk, hogy nekünk, vakoknak, hogy úgymondjuk, gyakorlatilag semmi tulajdonunk nincsen azonkívül, amit magunkon viselünk, A megoldás az volna, havalaki egy élelmiszerüzletben élne, nem kellene sehová semmennie, legalábbis amíg tart az ennivalóból, A legkevesebb,ami egy ilyen emberrel történhet, az, hogy többé egy pillanatnyugalma sincs, azért mondom, hogy a legkevesebb, merthallottam egy olyan esetről, amikor néhányanmegpróbálkoztak ezzel, bezárkóztak, eltorlaszolták azajtókat, de az ennivaló szagát nem tudták eltüntetni, odakintösszegyűltek azok, akik enni akartak, és mivel a bent lévőknem nyitottak ajtót, felgyújtották az üzletet, hatékonymegoldás volt, én nem láttam, csak mesélték nekem, demindenképpen hatékony megoldás volt, mert tudomásomszerint soha többé senki nem próbálkozott ezzel, És azépületek felső emeletein senki nem lakik, De laknak,csakhogy ez sem számít, az én lakásomban már biztosantömérdek ember megfordult, nem tudom, hogy valahavisszatalálok-e oda, másfelől, ebben a helyzetben sokkalcélszerűbb a földszinti üzlethelyiségekben vagy raktárakban

aludni, nincs szükség arra, hogy föl-le járjuk a lépcsőket,Már nem esik, mondta az orvos felesége, Már nem esik,ismételte meg a férfi a bentieknek. Ezeket a szavakat hallvaazok is fölkeltek, akik még feküdtek, összeszedték aholmijukat, hátizsákokat, apró csomagokat, vászon- ésműanyag zacskókat, mintha valamiféle expedíciórakészülődnének, és így is volt, elindultak, hogy ennivalóravadásszanak, egyenként kijöttek az üzlethelyiségből, azorvos felesége láthatta, hogy milyen alaposan bebugyoláltákmagukat, igazából a ruhadarabok színe nem illett össze, anadrágok szára vagy olyan rövid volt, hogy a lábszáruk iskilátszott, vagy olyan hosszú, hogy alul föl kellett hajtani, dea hideg nem hatolt át rajtuk, néhány férfi esőköpenyt vagyfelöltőt viselt, két asszonyon hosszú bunda volt, csakesernyőt nem látott senkinél sem, valószínűleg kényelmetlenvolt a használatuk, a bordák vége mindig veszélyt jelentett aszemekre. A csoport, amely mintegy tizenöt emberből állt,elvonult. Az utcán újabb csoportok tűntek föl, de voltakmagányos emberek is, a férfiak a falnak támaszkodvakönnyítettek hólyagjuk sürgető reggeli feszülésén, azasszonyok inkább az elhagyott autók oltalmába húzódtak.Az ürülék, az esőtől megpuhulva, itt is, ott is szétterült ajárdákon.

Az orvos felesége visszatért az övéihez, akik ösztönösen

behúzódtak egy cukrászda védőponyvája alá, aholmegrekedt a savanyú tejszín és más romlott dolgok bűze,Gyerünk, mondta, találtam egy helyet, aholmeghúzódhatunk, és odavezette őket ahhoz az üzlethez,ahonnan az előző csoport elment. Az üzlethelyiségberendezése érintetlen volt, az itteni árukat nem lehetettmegenni vagy fölvenni, hűtőszekrények, mosó- ésmosogatógépek, hagyományos és mikrohullámú tűzhelyek,turmixgépek, lecsavarok, porszívók, kézi mixerek és mégsok ezer olyan elektromos háztartási készülék sorakozottegymás mellett, amelyeket arra találtak ki, hogy könnyebbétegyék az életet. A levegőt rossz szagok járták át, amikülönös ellentétben állt a tárgyak érintetlen fehérségével.Pihenjetek le, mondta az orvos felesége, elmegyek valamiennivalóért, nem tudom, hol találok, a közelben-e vagytávolabb, várjatok türelemmel, kint különböző csoportokjárkálnak, ha valaki be akarna jönni, mondjátok, hogy ahely foglalt, ennyi elég ahhoz, hogy elmenjenek, ez most aszokás, Veled megyek, mondta a férje, Nem, jobb, haegyedül megyek, tudnunk kell, hogy miképpen lehetmostanában élni, ahogy hallottam, föltehetően mindenkimegvakult, Akkor, mondta a fekete kötést viselőöregember, olyan, mintha még mindig azelmegyógyintézetben élnénk, Össze sem lehet vele

elmegyógyintézetben élnénk, Össze sem lehet velehasonlítani, kedvünkre mozoghatunk, és ennivalóra is szertteszünk, nem fogunk éhen halni, valami ruhát is szereznemkell, mert már rongyokban járunk, de leginkább neki lettvolna szüksége valamire, mert deréktól fölfelé csaknemmeztelen volt. Megcsókolta a férjét, ebben a pillanatbanfájdalom sajdult a szívébe, Kérlek titeket, történjen bármi is,még ha valaki be is akarna jönni, ne menjetek el erről ahelyről, és ha kitesznek benneteket, bár nem hiszem, hogyez megtörténne, csak azért, hogy az összes lehetőségetszámba vegyük, maradjatok az ajtó közelében, együtt, amígvissza nem jövök. Könnyekkel a szemében nézte őket,ahogy ott álltak, tőle függtek, mint ahogyan a kisgyerekekfüggnek az édesanyjuktól, Ha én nem leszek velük,gondolta, nem jutott az eszébe, hogy odakint mindenki vak,és mégis él, neki magának is meg kellett volna vakulniaahhoz, hogy megértse, az ember mindenhez hozzászokik,különösen akkor, ha már nem ember, és ha még nem jutottel addig, hogy az legyen, ott van például ez a kancsal kisfiú,már nem hívja az édesanyját. Kiment az utcára, megnézte ésaz emlékezetébe véste a házszámot, az üzlet nevét, mostmeg kell néznie, ott, azon a sarkon, az utca nevét, nemtudta, meddig és merre kell mennie az ennivaló után, ésmilyen ennivaló után, lehet, hogy három ajtó lesz előtte vagy

háromszáz, nem tévedhet el, nem lesz senki, akitőlmegkérdezhetné, merre kell mennie, azok, akik korábbanláttak, vakok, ő pedig, aki lát, nem tudja, merre jár.Előbukkant a nap, megcsillant a szemét között meghúzódótócsákon, jól látszott a járda kövei között sarjadó fű. Sokember járt az utcán. Vajon hogy tájékozódnak, kérdeztemagában az orvos felesége. Nem tájékozódtak, azépületekhez simulva mentek, maguk előtt kinyújtott kézzel,folytonosan összeütköztek egymással, mint a terhet hordozóhangyák, de ha ez megtörtént, nem hallatszott tiltakozás,arra sem volt szükség, hogy mondjanak valamit, az egyikcsalád elvált a faltól, elhaladt a másik mellett, amelyik azellenkező irányba haladt, így mentek, és folytatták az útjukategészen a következő találkozásig. Olykor megálltak,szimatoltak egy-egy üzlet bejáratánál, hogy nem érezni-evalami étel szagát, bármiféle ételét, azután mentek tovább,befordultak egy sarkon, és eltűntek a szeme elől, hamarosanmásik csoport tűnt föl, nem úgy néztek ki, mintha rátaláltakvolna arra, amit kerestek. Az orvos felesége gyorsabbanhaladhatott, nem vesztett időt azzal, hogy bement mindenboltba megtudni, hogy élelmiszerbolt-e vagy sem, dehamarosan világossá vált előtte, hogy nem lesz könnyűelegendő mennyiségű ennivalóra szert tenni, mert az anéhány fűszerüzlet, amit talált, egészen olyan volt, mintha

fölfalták volna a belsejét, kivájt gyümölcshéjra hasonlított.Már jócskán eltávolodott onnan, ahol a férjét és a társait

hagyta, át- meg átvágott több utcán, széles úton és téren,amikor egy élelmiszer-áruházhoz ért. Belül a mármegszokott kép fogadta, üres polcok, felborogatottállványok, közöttük vakok támolyogtak, nagyobb részüknégykézláb, kezével végig-végigseperve a mocskospadlózaton, remélve, hogy talál még valamit, amithasználhatna, egy konzervdobozt, amely ellenállt azütéseknek, amikor ki akarták nyitni, valami dobozt, bármi isvan benne, egy krumplit, még ha meg is taposták, egydarabka kenyeret, még ha kőkemény is. Az orvos feleségearra gondolt, Valaminek mégis kell lennie, mert óriási ez azegész. Az egyik vak jajgatva kelt föl a földről, együvegszilánk belefúródott a térdébe, a vér már a lábszáráncsorgott lefelé. A csoportjába tartozó vakok körbevették,Mi történt, mi történt, ő meg mondta, Egy üvegdarab ment atérdembe, Melyikbe, A balba, az egyik vak asszonylehajolt, Óvatosan, lehet, hogy még van errefelé többüvegcserép is, tapogatott, kutatott a kezével, hogymegkülönböztethesse az egyik lábat a másiktól, Itt van,mondta, még benned van, az egyik vak fölnevetett, Habenne van, akkor csak használja ki az alkalmat, a többiek isnevettek, férfiak és nők egyaránt. A vak asszony a

nevettek, férfiak és nők egyaránt. A vak asszony ahüvelykujjából és a mutatóujjából csipeszt görbített, olyantermészetes mozdulattal, amelyhez nem kell tanulás, éskihúzta az üvegdarabot, azután bekötötte a férfi térdét egyronggyal, amelyet a vállán átvetett zsákból húzott elő, végülmaga is hozzájárult egy szellemességgel az általánosjókedvhez. Nincs mit tenni, hamar kijött, mindannyiannevettek, és a sebesült hozzátette, Ha szükségét érzed, hogybenned is legyen valami, megpróbálhatjuk, kinek lesz benthosszabb ideig, ebben a csoportban biztosan nincsenekházastársak, mivel láthatólag senki nem háborodott fel,föltehetőleg mindannyian nyitottan gondolkodó és szabadkapcsolatokban élő emberek lehettek, ha ugyan ez a kétember nem volt férj és feleség, s nem innen származott abizalmas hang, de igazából nem látszottak annak, mertnyilvánosan nem beszéltek volna ilyen dolgokról. Az orvosfelesége körülnézett, aminek még valami hasznát lehetettvenni, azon összemarakodtak, pofonokat osztogattak,amelyek mindig elvesztek a levegőben, és egymástlökdöstek, nem figyelve arra, hogy barátot vagy ellenségetérnek-e, s eközben megtörtént, hogy a vita tárgya kiesett akezükből, és ott hevert a földön, arra várva, hogy valakibelébotoljon, Erre ráfázom, gondolta, olyan szót használva,amely rendesen nem tartozott a szókincséhez, megint csak

azt bizonyítva ezzel, hogy a körülmények ereje éstermészete nagy hatással van az emberek szóhasználatára,eleven példája ennek az a katona, aki azt mondta, egy szart,amikor felszólították arra, hogy adja meg magát, és ezzelpolgárjogot adott a hasonló megnyilatkozásoknak, még hakevésbé veszélyes körülmények között hangzottak is el.Erre ráfázom, gondolta újra, és már menni készült, amikormintegy a gondviselés sugallatára újabb gondolata támadt,Egy ilyen helyen raktárnak is kell lennie, nem valami nagyraktárra gondolok, amely máshol lehet, valószínűleg messzeinnen, hanem valamiféle tartalékra a leginkább keresettcikkekből. Az ötlettől föllelkesülve keresni kezdett egybezárt ajtót, amely elvezeti őt a kincsesbarlangba, devalamennyi ajtó nyitva volt, és bent ugyanaz a pusztuláslátszott, ugyanolyan vakok turkáltak ugyanúgy a szemétközött. Végre egy sötét folyosón, ahová alig hatolt be a kintifény, látott valamit, ami egy teherfelvonóra emlékeztette. Afém ajtószárnyak zárva voltak, és mellettük egy másik ajtólátszott, olyan sima volt, mint azok, amelyek a csatornábavezetnek, A pince, gondolta, a vakok, akik eljutottak idáig,szembetalálták magukat az elzárt úttal, arra biztosanrájöttek, hogy ez egy felvonó, de egyiküknek sem jutott azeszébe, hogy rendszerint van mellette egy lépcső is, arra azesetre, ha kihagy az elektromos energia, mint például most

is. Meglökte a tolóajtót, és csaknem egy időben kéthatalmas letaglózó benyomás érte, az első az a mélységesfeketeség volt, amelybe alá kellett merülnie ahhoz, hogyleereszkedhessen a pincébe, és azon nyomban az ennivalómással össze nem téveszthető illata, mert ha olyanedényekben voltak is, amelyeket légmentesen záródóknaknevezünk, az éhség mindig végtelenül finom szaglássalrendelkezik, olyannal, amely áthatol minden akadályon, minta kutyáké. Gyorsan visszament, hogy összeszedje aszemétből a műanyag zacskókat, amelyekre az ennivalóelszállításához lesz szüksége, és közben azt kérdezgettemagában, fény nélkül honnan fogom tudni, mit vigyek el,megvonta a vállát, ostobaság emiatt aggodalmaskodnia,inkább az kétséges, hogy ennyire legyengült állapotban lesz-e elég ereje ahhoz, hogy a teli zacskókat cipelje, ésvisszafelé újra megtegye azt az utat, amelyen idejött, ebbena pillanatban szörnyű félelem töltötte be a lelkét, hogy nemtud visszamenni oda, ahol a férje vár rá, az utca nevét tudta,nem felejtette el, de túlságosan sokat járt körbe-körbe, akétségbeesés megbénította, és azután lassan, mintha az agyafelserkent volna a mozdulatlanságból, látta magát, ahogy aváros térképe fölé hajol, s ujjával keresi a legrövidebb utat,mintha csak megkettőződött volna a szeme, és egyszerrelátta magát, ahogy a térképet nézi, s látja a térképet meg az

látta magát, ahogy a térképet nézi, s látja a térképet meg azutat. A folyosó továbbra is kihalt volt, szerencsére, mert afelfedezés izgalmában elfelejtette bezárni az ajtót. Gondosanbezárta maga mögött, belemerült a teljes sötétségbe,éppolyan vakon, mint amilyenek a kinti vakok voltak, csaka színben volt különbség, ha a fehér és a fekete igazábólszínnek számít. A falat súrolva megindult lefelé a lépcsőn, haez a hely nem lenne ennyire eldugott, és valaki jönne lentrőlfelfelé, azt tennék, amit az utcán látott, egyiküknek el kellenetávolodnia a támaszt adó fal biztonságától, és a másikbizonytalan falat súrolva kellene továbbhaladnia, egypillanatra talán képtelen módon attól kellene tartania, hogynincs is fal azon az oldalon, Kezdem elveszteni a józaneszem, gondolta, és megvolt minden oka rá, ahogy mentlefelé ebbe a félelmetes lyukba, ahol nem volt semmi fény,de remény sem, hogy valahol is legyen, ezek a föld alattiraktárak általában nem mélyek, első lépcsőforduló, Mártudom, hogy mit jelent vaknak lenni, második lépcsőforduló,Kiabálni fogok, kiabálni, harmadik lépcsőforduló, a sötétségolyan volt, mint egy sűrű massza, amely az arcára tapadt, aszeme kátránygolyóvá változott, Mi lehet előttem, és márisegy újabb, még ijesztőbb gondolat, És hogy találom megazután a lépcsőt, váratlanul megtántorodott, s le kellett ülnie,hogy vaktában el ne zuhanjon, csaknem az öntudatlanság

határán motyogta, Tiszta, a padlóról beszélt, és csodálatosvalaminek tetszett ez a tiszta padló. Lassan-lassan magáhoztért, tompa fájdalmat érzett a gyomrában, ez nem jelentettújdonságot számára, de ebben a pillanatban olyan volt,mintha nem létezne egyetlen más élő szerv sem a testében,bizonyosan ott voltak, de nem akartak életjelt adnimagukról, a szíve, igen a szíve úgy dübögött, mint egyroppant nagy dob, mindig vakon dolgozott a sötétben, alegelső vakságtól fogva, ott, abban a hasban, ahol alakotnyert, a legutolsóig, eddig, ahol véget ér az útja. A műanyagzacskók még a kezében voltak, nem hajította el őket, mostcsak meg kell töltenie mindet, nyugodtan, egy raktár nem aszellemek és a sárkányok lakóhelye, nincs más benne, csaksötétség, és a sötétség nem harap és nem bánt senkit, alépcsőt pedig meg fogom találni, még ha egészen körbe iskell járnom ezt a lyukat. Elszánta magát, fel akart állni, deeszébe jutott, hogy most éppolyan vak, mint a többiek, jobbvolna, ha úgy csinálná, mint ők, négykézláb menne, amígbele nem ütközik valamibe, ennivalótól roskadozópolcokba, találjon akármit is, csak meg lehessen enni abbanaz állapotában, amiben van, főzés és konyhai előkészítésnélkül, mert az idő most nem alkalmas arra, hogy az emberfőzőcskézzen.

A félelem alattomosan visszatért, alig tett előre néhány

lépést, talán hamis illúziókban ringatja magát, talán ott, előtteegy láthatatlan sárkány vár, kitátott szájjal. Vagy egykinyújtott kezű szellem, hogy elragadja a halottak borzalmasbirodalmába, akik soha nem halnak meg végérvényesen,mert mindig feltámasztja őket valaki. Azután prózaian,végtelen, beletörődő szomorúsággal arra gondolt, hogy ez ahely nem is élelmiszerraktár, hanem garázs, és még a benzinszagát is érezni vélte, ennyire meg lehet téveszteni a lelket,amikor megadja magát azoknak a szörnyeknek, amelyekető maga teremtett. Akkor a keze hozzáért valamihez, nem arémalak ragacsos ujjait, nem a sárkány forró nyelvét éstorkát érezte, hanem hideg fémet, függőleges és simafelületet, rájött, pedig nem tudta a nevét, hogy egypolcrendszer tartórúdját tapintotta ki. Föltételezte, hogytöbb ugyanilyen állványnak kell még lennie, szokás szerintegymással párhuzamosan, most csak azt kell megtudnia,merre vannak az élelmiszerek, itt nem, mert ez a szag nemtévesztette meg, mosószerek szaga volt. Nem gondolt márarra, milyen nehézségek árán találja meg majd a lépcsőt,elindult, hogy végigjárja a polcokat, tapogatózva, ide-odaszimatolva, mindent a kezébe fogva. Találtkartondobozokat, üveg- és műanyag palackokat, apróbb,közepes és nagyobb üvegcséket, konzervdobozokat,különféle edénykéket, tubusokat, zacskókat, tégelyeket.

különféle edénykéket, tubusokat, zacskókat, tégelyeket.Találomra megtöltött néhány műanyag zacskót, Vajon mindennivaló-e, kérdezte magában nyugtalanul. Ment tovább atöbbi polchoz, és a másodiknál váratlan dolog történt,vakon mozduló keze, amellyel nem látta, hová nyúl,nekiverődött néhány apró doboznak, amelyek lehullottak aföldre. Földet érve olyan hangot adtak, amelytől csaknemmegállt az orvos feleségének szívverése, Gyufa, futott át azagyán. Az izgalomtól reszketve guggolt le, erre-arra matatottkezével a földön, megtalálta, amit keresett, ezt a szagot nemlehet mással összetéveszteni, ahogy a fapálcikák hangjátsem, ha a dobozt megrázzuk, sem a kitolható kis fiókot, akívül húzódó érdes, foszfortartalmú csíkot, sem a fapálcikafejének surrogó hangját, s a nyomában fellobbanó kislángot, körülötte a fénykört, ezt az elmosódó sugárkoronát,amely olyan, mint a ködön áthatoló nap világa, Istenem, afény létezik, és látom a két szememmel, áldott legyen a fény.Mostantól fogva könnyebb lesz a gyűjtögetés. Agyufásdobozokkal kezdte, csaknem egy egész műanyagzacskót megtöltött velük, Nem kell mindegyiket elhozni,súgta a józan ész, de az asszony nem hallgatott a józaneszére, azután a gyufák imbolygó fényében körös-körülfeltűntek a polcok, a műanyag zacskók nemsokáramegteltek, az elsőt kiürítette, mert semmi használható dolog

nem volt benne, a többiben pedig már elegendő gazdagságlapult ahhoz, hogy a várost megvehesse belőle, nemcsodálkozhatunk ezen a fölértékelődésen, gondoljunk csakarra, hogy volt egyszer egy király, aki az országát egy lóraakarta cserélni, s vajon mit meg nem adna, ha az éhhalálküszöbén megmutatnák neki ezeket a műanyag zacskókat.A lépcső arrafelé van, egyenes út vezet hozzá. Előbbazonban az orvos felesége letelepszik a földre, kinyit egycsomagolt kolbászt, egy csomag szeletelt fekete kenyeret,egy üveg vizet, és lelkifurdalás nélkül falatozik. Ha most nemenne, nem volna ereje ahhoz, hogy elvigye oda a csomagot,ahol szükség van rá, neki kell gondoskodnia a többiekről.

Amikor végzett, karjára fűzte a műanyag zacskókat,innen is onnan is hármat, és maga előtt tartva a kezét,egymás után gyújtotta meg a gyufaszálakat, amíg el nem értea lépcsőt, gyötrelmes volt az útja fölfelé, mert az ételt mégnem dolgozta föl a gyomra, időre van szüksége, amíg eljutaz izmokhoz és az idegekhez, eddig a feje bírta még alegjobban. A tolóajtó zaj nélkül nyílt ki, És ha valaki van afolyosón, futott át az orvos feleségének agyán, mit teszek.Nem volt ott senki, de újra megkérdezte magában, Mitteszek. Megtehetné, hogy ha odaér a kijárathoz,visszafordul és bekiabálja, A folyosó végén van ennivaló,egy lépcső vezet lefelé a pincében lévő raktárba, ott a

lehetőség, nyitva hagytam az ajtót. Megtehetné, de nem tettemeg. A vállával becsukta az ajtót, és azt mondta magában,jobb, ha hallgat, gondoljuk csak el, mi történne, a vakokúgy rohannának oda, akár az őrültek, ugyanaz mennevégbe, mint a bolondokházában, amikor meghallották, hogytűzvész van, legurulnának a lépcsőkön, letaposnák ésösszenyomnák őket a később jövők, akik rájuk esnének,nem ugyanaz egy szilárd lépcsőfokra lépni, mint egy ingatagtestre. És amikor majd elfogy az ennivaló, visszajöhetekmég, gondolta. A kezébe fogta a műanyag zacskókat,mélyet lélegzett, és megindult a folyosón. Meg nem látják,de annak az ennivalónak a szaga, amit megevett, A kolbász,milyen ostoba is voltam, az ennivaló nyomára vezetheti őket.Összeszorította a fogát, teljes erejével megmarkolta azacskók fülét, Futnom kell, mondta. Eszébe jutott az a vak,akinek a térdét fölsebezte egy üvegszilánk, Ha velem isugyanaz történik, mert nem figyelek, és belelépek együvegdarabba, talán nem felejtettük még el, hogy ez a nő nemvisel cipőt, nem volt ideje végigjárni a cipőboltokat, mint avárosbéli vakoknak, akik, szegények, nem látnak ugyan, detapintással választhatnak cipőt maguknak. Futnia kellett ésfutott. Először megpróbált átsurranni a vakok csoportjaiközött, úgy, hogy nem is érinti őket, de emiatt lassanhaladhatott, meg-meg kellett állnia, hogy lássa, merre mehet,

haladhatott, meg-meg kellett állnia, hogy lássa, merre mehet,és ez elég volt ahhoz, hogy szagfuvallatot bocsásson kimagából, mert nemcsak az illatos és éteri fuvallatoktartoznak a fuvallatok közé, mígnem egy vak váratlanulfelkiáltott, Ki eszik itt kolbászt, még ki se mondta ezeket aszavakat, az orvos felesége máris felhagyott mindenaggályoskodással, és rohant, ahogy csak bírta a lába,elsodorva, félrelökdösve, feltaszítva mindenkit, fusson, kimerre lát, ami eléggé bírálható eljárás, mert nem illendő ígybánni a vakokkal, szegényeknek amúgy is elég bajuk van.

Zuhogott az eső, amikor kiért az utcára, Jobb is így,gondolta, zihálva, reszkető lábbal, kevésbé fogják érezni aszagokat. Valakinek a kezében maradt a ruhafoszlány,amely még úgy-ahogy beborította a felsőtestét, és mostcsupasz két mellel ment, az égből hulló cseppek gyöngykéntperegtek le rajtuk, milyen szép kifejezés, de nem aszabadság nőalakja volt, aki a nép élére állt, a műanyagzacskók, amelyek szerencsére tele voltak, nagyon nehezekahhoz, hogy zászlóként a magasba tartva hordozzák őket.Ennek is megvan a maga árnyoldala, mivel az izgató illatok akutyák orrának magasában terjedeznek, hogyan ishiányozhattak volna, amikor nincsen gazdájuk, hogygondozza és etesse őket, csaknem egy egész kutyafalkaköveti az orvos feleségét, bárcsak egyiküknek se jutna

eszébe, hogy a fogaival kipróbálja, mennyire tartós aműanyag. Ilyen esőben, amelyet alig valami választott el azégszakadástól, várható lett volna, hogy az emberekbehúzódnak valahová, arra várva, hogy az idő megjavuljon.De nem így történt, mindenfelé vakok állnak, nyitott szájukatfölfelé tartva, hogy csillapítsák a szomjukat, és testükminden darabkájában elraktározzák a vizet, más vakokpedig, akik előrelátóbbak voltak, sőt józanul gondolkodtak,dézsákat, lábasokat és fazekakat tartanak a kezükben,fölemelve a nagylelkű ég felé, Isten föltehetőleg szomjúságukmértékében nyitja meg az ég csatornáit. Az orvosfeleségének eszébe sem jutott, hogy a lakások csapjaibólalighanem egy csepp sem csordul az értékes folyadékból,íme a civilizáció ártalma, hozzászoktunk ahhoz akényelemhez, amit a lakásokba bevezetett vezetékes vízjelent, és elfelejtettük, hogy ehhez emberek is kellenek, akikmegnyitják és elzárják az elosztócsapokat, meg átemelőállomások, amelyeknek elektromos energiára vanszükségük, meg számítógépek, amelyek szabályozzák afogyasztást és beosztják a tartalékokat, és mindehhezhiányoznak a látó szemek. Ahhoz is hiányoznak, hogy lássákezt a képet, a műanyag zacskókat cipelő asszonyt, aki egyvízmosta utcán talpal rothadó szemét, emberi és állati ürülékközött, kerülgetve a gazdátlanul maradt, az utat eltorlaszoló

személy- és teherautókat, amelyek közül nem egynek akerekét már benőtte a fű, meg a vakokat, a vakokat, akiktátott szájjal és még a szemüket is kimeresztve bámulnak fela fehér égre, képtelenségnek tetszik, hogy eshet eső egyilyen égből. Az orvos felesége olvassa az utcatáblákat, van,amelyikre emlékszik, másokra nem, aztán eljön az a pillanat,amikor rádöbben, hogy nem tudja, merre jár, eltévedt.Eltévedt, ez már biztos. Tett egy kört, aztán még egyet, márnem tűntek föl ismerősnek sem az utcák, sem a nevük, ésakkor kétségbeesésében lerogyott a mocskos földre,amelyet fekete sár borított, és elgyengülve, teljesenelgyengülve sírva fakadt. A kutyák körbevették, a műanyagzacskókat szaglászták, de meggyőződés nélkül, mintha márelmúlt volna a táplálkozás ideje, egyikük az arcát nyalogatta,talán kölyökkorától fogva megszokta, hogy felszárítsamások könnyeit. Az asszony megérinti a fejét, karjávalátöleli csuromvizes hátát, és maradék könnyeit az oldaláhozsimulva sírja el. Amikor végül fölvetette a szemét, ezerszeráldott legyen a keresztutak istene, egy hatalmas térképetpillantott meg maga előtt, olyan térképet, amelyet a várositanácsok idegenforgalmi osztályai helyeznek el szerte avárosok központjában, elsősorban a turisták használatára smegnyugtatására, akik legalább annyira szeretik elmondani,merre jártak, mint amennyire szükségük van arra, hogy

merre jártak, mint amennyire szükségük van arra, hogytudják, hol vannak éppen. Most, amikor mindenki vak,nagyon könnyű azt mondani, hogy hiába költötték el azt asok pénzt, de legyünk türelemmel, várjuk ki, mit hoz az idő,azt már megtanulhattuk, egyszer és mindenkorra, hogy asors tekervényes utakat jár be addig, amíg valahováelérkezik, csak ő tudhatja, hogy nem azért került-e ide annyiáldozat árán ez a térkép, hogy az asszony megtudja, merrejár. Nem volt olyan messze, mint hitte, csupán más iránybafordult el, el kell menned ezen az úton egy térig, ott elhaladszkét balról betorkolló utca mellett, és a következő sarkonjobbra fordulsz, ez az az utca, ahová igyekszel, a házszámotnem felejtetted el. A kutyák hátramaradtak, valami máskötötte le a figyelmüket útközben, vagy nagyon megszoktáka környéket, és nem akarták otthagyni, csak az a kutya,amelyik fölszárogatta a könnyeit, kísérte el ezt a lényt, akiezeket a könnyeket kisírta magából, valószínűleg azasszonynak és a térképnek ez a találkozása, amelyet a sorsolyan jól előkészített, egy kutyát is magában foglalt. Azbizonyos, hogy együtt léptek be az üzlethelyiségbe, a hullókönnyek kutyája nem csodálkozott azon, hogy földön fekvőembereket lát, akik olyan mozdulatlanok, mintha halottakvolnának, hozzászokott már, néha megengedték neki, hogyott aludjon közöttük, és amikor eljött az ébredés órája,

csaknem mindig életre keltek. Ébredjetek, ha alusztok,ennivalót hoztam, mondta az orvos felesége, de előbbbezárta az ajtót, nehogy meghallja valaki, aki az utcán jár. Akancsal kisfiú emelte fel elsőnek a fejét, ennél többet nem istudott tenni, annyira erőtlen volt, a többiek egy kicsitkésőbb mozdultak meg, azt álmodták, hogy kövek, és aztmindenki tudja, hogy a kövek milyen mélyen alszanak, egymezőn tett rövid séta is bizonysága lehet ennek, ottalszanak, félig eltemetve, ki tudja milyen ébresztésre várva.Az ennivaló szónak azonban varázsereje van, leginkábbakkor, amikor valakit gyötör az éhség, még a hulló könnyekkutyája is, aki nem ért semmilyen nyelven, elkezdte csóválnia farkát, ez az ösztönös mozdulat eszébe juttatta, hogy mégnem végezte el az átázott kutyák kötelező feladatát, hevesenmegrázta magát, összevizezve mindent maga körül, könnyűnekik, úgy viselik az irhájukat, mint valami kabátot. Aleghatásosabb szentelt víz csöppjei, amelyek közvetlenül azégből hullottak alá, segítettek abban, hogy a kövekbőlemberek legyenek, az orvos felesége pedig úgy vett résztebben az átváltozásban, hogy egymás után kinyitotta aműanyag zacskókat. Nem minden szag egyezett atartalommal, de egy darabka száraz kenyér illata már,emelkedett kifejezéssel élve, maga az élet lényege volt.Végre mindenki felébredt, reszket a kezük, arcukon

sóvárgó kifejezés, és akkor az orvosnak, ahogy előbb ahulló könnyek kutyájával történt, eszébe jut, mi is ővalójában, Vigyázat, nem szabad sokat enni, megárthat, Azéhség árt meg, mondta az első vak, Figyelj arra, amit adoktor úr mond, figyelmeztette a felesége, a férfi elhallgatott,és elmosódó dühvel gondolta, Ez az ember még aszemekhez sem ért, ezek eléggé igazságtalan szavak, hafigyelembe vesszük, hogy az orvos sem kevésbé vak, mint atöbbiek, amire az is bizonyíték, hogy észre sem vette, afelesége deréktól fölfelé meztelen, az asszony elkérte azakóját, hogy betakarhassa magát, a többi vak odanézett,de már túl későn, előbb kellett volna odapillantaniuk.

Miközben ettek, az asszony elbeszélte a kalandjait,mindent, ami csak megtörtént vele és amit csinált, csak aztnem mondta el, hogy a raktár ajtaját zárva hagyta, nem volttúlságosan biztos azokban a humanitárius érvekben,amelyekkel magát nyugtatgatta, kárpótlásul azonbanelmesélte annak a vaknak a történetét, akinek üvegszilánkállt bele a térdébe, mindannyian jóízűen nevettek, demégsem, mert a fekete kötést viselő öregember mindösszefáradtan elmosolyodott, a kancsal kisfiú pedig csak azokra azajokra figyelt, amelyeket rágás közben keltett. A hullókönnyek kutyája megkapta a maga részét, amelyet rögtönmeg is szolgált azzal, hogy dühödt ugatásba kezdett,

meg is szolgált azzal, hogy dühödt ugatásba kezdett,akárhányszor valaki kívülről erőszakosan rángatni kezdte azajtót. Bárki is volt, nem próbálkozott tovább, mert az a hírjárta, hogy veszett kutyák járnak arrafelé, és már eléggéveszett dolog az is, hogy nem látom, hová rakom a lábamat.A nyugalom visszatért, és amikor már mindenkilecsillapította első éhségét, az orvos felesége elmondta, mirőlbeszélgetett azzal az emberrel, aki ebből a bolthelyiségbőllépett ki, hogy megnézze, esik-e az eső. Azután hozzátette,Ha igaz az, amit elmesélt nekem, nem lehetünk biztosakabban, hogy úgy találjuk a lakásunkat, ahogyan hagytuk, sőtmég azt sem tudjuk, hogy egyáltalán bejuthatunk-e, azokrólbeszélek, akik elfelejtették magukkal vinni a kulcsokat,amikor elmentek, vagy elvesztették, nekünk példáulnincsenek meg a kulcsaink, ott maradtak a tűzvészben, ésmost már képtelenség volna megtalálni őket abban aromhalmazban, mondta, és mintha látta volna az ollótkörülnyaldosó lángnyelveket, amelyek először a még rajtamaradt száraz vért égetik el, azután belekapnak az élébe,hegyes csúcsába, kikezdik és szép lassan eltompítják,megpuhítják, megrogyasztják, alaktalanná változtatják, ésamikor a tűz befejezi munkáját, képtelenségnek tetszik,hogy ez átfúrta valakinek a torkát, lehetetlenné válik azösszeolvadt fémdarabban meglátni, hol az olló és hol vannak

a kulcsok, A kulcsok, mondta az orvos, nálam vannak, éshárom ujját nehezen belenyomorgatva abba a kis zsebbe,amely rongyos nadrágjának övrésze alatt bújt meg, kihúzottonnan három, apró kulcskarikára fölfűzött kulcsot, Hogykerül ez hozzád, amikor én a kézitáskámba tettem, ami ottmaradt, Kivettem, attól tartottam, hogy elveszhetnek,gondoltam, hogy biztosabb, ha mindig nálam vannak, ez isegy módja volt annak, hogy elhiggyem, valamikor méghazatérünk, Jó, hogy itt vannak a kulcsok, de lehet, hogy azajtót feltörve találjuk, Az is lehet, hogy egy ujjal sem nyúltakhozzá. Néhány pillanatra elfeledkeztek a többiekről, demost meg kellett tudni mindannyiuktól, hogy mi történt akulcsaikkal, először a sötét szemüveges lány szólalt meg, Aszüleim otthon voltak, mikor a mentőautó eljött értem, nemtudom, mi történt később, utána a fekete kötést viselőöregember szólalt meg, Otthon voltam, amikormegvakultam, bezörgettek az ajtón, a háziasszony aztmondta, hogy néhány betegápoló jött értem, gondolni semlehetett a kulcsokra, már csak az első vak feleségehiányzott, aki így szólt, Nem tudom, nem emlékszem rá,tudta, emlékezett rá, de nem akarta bevallani, hogy amikorváratlanul látta, hogy megvakult, ezt az elég képtelenülhangzó, de meggyökeresedett fordulatot nem tudtukkikerülni, kiabálva rohant ki a házból, a

szomszédasszonyokat hívta, de azok, akik még az épületbenvoltak, óvakodtak attól, hogy előjöjjenek, és ez az asszony,aki annyira erősnek és határozottnak mutatkozott, amikor aférjével megtörtént a baj, teljesen badarul viselkedett, sarkigtárt ajtóval hagyta ott a lakásukat, még az sem jutott azeszébe, hogy engedélyt kérjen és visszamenjen, csak egypillanatra, amíg becsukom az ajtót, azután már jövök isvissza. A kancsal kisfiút senki nem kérdezte a lakáskulcsafelől, hiszen a szegény kisfiú még arra sem emlékezett, hogyhol lakik. Akkor az orvos felesége könnyedén megérintettea sötét szemüveges lány kezét, Először a te lakásodbamegyünk, mert az van a legközelebb, de előbb mégszükségünk van ruhára és cipőre, nem járhatunk ilyenkoszosan és rongyosan az utcán. Megmozdult, hogyfölkeljen, de észrevette, hogy a kancsal kisfiúmegvigasztalódva, teli gyomorral megint elszenderedett. Aztmondta, pihenjünk, aludjunk egy keveset, és később majdmeglátjuk, mi vár ránk. Levetette a nedves szoknyát, azután,hogy megmelegedjen, odabújt a férjéhez, az első vak meg afelesége ugyanezt tette, Te vagy az, kérdezte a férfi, azasszony a lakásukra gondolt, és gyötrődött, nem mondta,hogy Vigasztalj meg, de mintha azt gondolta volna, csak aztnem tudni, milyen érzelem vitte rá a sötét szemüveges lánytarra, hogy egyik karját a fekete kötést viselő öregember

arra, hogy egyik karját a fekete kötést viselő öregembervállára tegye, de az biztos, hogy így cselekedett, így ismaradtak, a lány elaludt, de az öregember nem. A kutya azajtóhoz feküdt, elzárta az utat, barátságtalan és nehezenkezelhető állat, amikor nem könnyeket kell felszárítania.

ELLÁTTÁK MAGUKAT ruhával és cipővel, azt mégnem tudták, hogy miképpen mosakodnak meg, de márigencsak különböztek a többi vaktól, ruhadarabjaik színe,bár viszonylag szűk volt a választék, mert ahogyan mondaniszokás, alaposan megszedték már a fát, jól összeülik, ez azelőnye annak, hogy van velünk valaki, aki tanácsot ad, Eztvedd inkább magadra, jobban megy ehhez a nadrághoz, acsíkos nem mutat jól a pöttyössel, az ilyen apróságok aférfiembernek valószínűleg annyit számítanak, hogy akár eb,akár kutya, egy az, de mind a sötét szemüveges lányt, mindaz első vak feleségét nagyon is érdekelte, milyen színű ésmilyen szabású ruhadarabokat viselnek, mert ilyenformán, aképzeletük segítségével láthatják magukat. Ami a cipőt illeti,mindannyian egyetértettek abban, hogy a kényelem előbbrevaló a szépségnél, ezért félre a szalagokkal és a magassarkokkal, félre a hasított bőrrel és a lakkcipőkkel, az utcákállapotát figyelembe véve, ostobaság volna ilyet hordani, alegjobb egy pár gumicsizma, ami egyáltalán nem ázik át, alábszár feléig ér a szára, könnyű fölvenni és levenni, nincsennél jobb ahhoz, hogy a sarat tapossák. Sajnos nemtaláltak ilyesféle csizmát mindegyiküknek, a kancsalkisfiúnak például egyik méret sem volt jó, csónakázottmindegyikben, ezért meg kellett elégednie egy edzőcipővel,

amelyről nem lehetett pontosan tudni, hogy mire szolgál,Micsoda véletlen egybeesés, mondaná az édesanyja, havalaki elmesélné neki ezt az esetet, a fiam pontosan eztválasztotta volna, ha látna. A fekete kötést viselőöregember, akinek inkább nagy volt a lába, mint kicsi, úgyoldotta meg a problémát, hogy egy olyan kosárlabdacipőmellett döntött, amelyet kimondottan kétméteres, és ennekmegfelelő végtagokkal rendelkező játékosok számárakészítettek. Az igaz, hogy most egy kicsit nevetséges, mertúgy néz ki, mintha fehér papucsot húzott volna, de anevetség nem tart soká, még tíz perc sem telik bele, és acipője már csupa kosz, olyan, mint minden ebben azéletben, hagyni kell, hogy a dolgok menjenek a maguk útján,és az idő mindent megold.

Elállt az eső, nincs több tátott szájú vak. Ténferegnekerre-arra, nem tudják, mit kezdjenek magukkal, csakődöngenek az utcákon, de azt sem sokáig, és teljesenmindegy számukra, hogy mennek-e vagy egy helyben állnak,azonkívül, hogy ennivalót keressenek maguknak, nincsenmás céljuk, a zenének vége szakadt, soha nem volt mégekkora csend a világon, a mozikba és a színházakba csak azmegy be, akinek nincsen lakása, és már letett arról, hogyvalahol találjon, néhány nagyobb előadótermet felhasználtaka vesztegzár céljaira, amikor a kormány, vagy ami az idő

a vesztegzár céljaira, amikor a kormány, vagy ami az időmúlásával megmaradt belőle, még abban a hiszemben élt,hogy a fehérkórt megfékezhetik olyan eszközökkel ésfortélyokkal, amelyek éppen ilyen kevés eredménnyel jártaka múltban a sárgalázzal és más ragályos betegségekkelszemben, de ennek vége, itt még egy tűzvészre sem voltszükség. Ami a múzeumokat illeti, az embernek elbúsul alelke, s tán a szíve is meghasad belé, hogy az a sok ember,akarom mondani az a sok festmény, az a sok szobor csakáll ott, és nem akad senki sem, aki rajtuk felejtené atekintetét. Hogy miben reménykednek a város vakjai, nemtudni, reménykedhetnének a gyógyulásban, ha még hinnénekbenne, de ez a reményük szertefoszlott, amikornyilvánosságra került, hogy a vakság nem kímélt meg senkit,nem maradt egyetlen ép szem sem, hogy beletekintsen egymikroszkóp lencséjébe, elnéptelenedtek a laboratóriumok,ahol a baktériumoknak nem maradt más lehetősége atúlélésre, csak az, ha egymást felfalták. Eleinte sok vak,akiket még látó és családi érzéseket tápláló rokonaikkísértek, kórházról kórházra járt, de ott csak vak orvosokattaláltak, akik ugyan nem látták a betegeket, de kitapintottáka pulzusukat, meghallgatták őket hátulról és elölről, ennyittehettek, mert ehhez még a fülük megvolt. Azután azéhségtől gyötört betegek, akik még lábra állhattak közülük,

elszökdöstek a kórházakból, kimentek meghalni az utcára,egymagukban, mert a családjuk, ha még meg is volt, kitudja, merre járt, azután pedig ahhoz, hogy eltemessék őket,nem volt elég, hogy valaki véletlenül megbotoljon bennük,bűzleniük is kellett, de leginkább nyilvános helyen kellettmeghalniuk. Nincs mit csodálkozni azon, hogy annyi akutya, némelyikük már hiénára emlékeztet, a bundájukonkiütköznek a hullafoltok, és behúzott farokkalrohangásznak, mintha attól tartanának, hogy a halott ésfölfalt emberek életre kelnek, és megfizetnek azért agyalázatért, hogy belemartak abba, aki nem védekezhetett.Milyen a világ, kérdezte a fekete kötést viselő öregember,és az orvos felesége válaszolt, Nincs különbség a kint és abent között, az itt és az ott között, a kevesek és a sokakközött, aközött, ahogy élünk és ahogy élnünk kell, és azemberek hogy néznek ki, kérdezte a sötét szemüveges lány,Mint a kísértetek, ilyen lehet a kísértet-lét, benne van abizonyosság, hogy az élet létezik, mert négy érzékévelérzékeli, hogy van, de látni nem látja, Sok az autó, kérdezteaz első vak, aki nem tudta elfelejteni, hogy az övét ellopták,Autótemető ez az egész. Az orvos és az első vak feleségenem kérdezett semmit, minek is, ha a válaszok ugyanúgyhangoznának, mint ezek. A kancsal kisfiú tökéletesenelégedett volt azzal, hogy olyan cipőt viselhet a lábán,

amilyenről mindig álmodott, és nem szomorítja el az sem,hogy nem láthatja a cipőjét. Valószínűleg emiatt nem olyan,mint egy kísértet. Es nem lehetne hiénának nevezni a hullókönnyek kutyáját, aki az orvos feleségének a nyomában jár,nem a halott hús szagára megy, hanem azt a szempártköveti, amelyről bizonyosan tudja, hogy él.

A sötét szemüveges lány lakása nincsen messze, deezekbe az egy hétig éhkoppot nyelő emberekbe csak mostkezd visszatérni az erő, ezért gyalogolnak olyan lassan,annak, hogy megpihenhessenek, nincsen más módja, minthogy leülnek a földre, nem volt érdemes olyan gondosanösszeválogatni a színeket és a jó szabású ruhadarabokat, hailyen rövid idő alatt átjárja őket a mocsok. Az utca, ahol asötét szemüveges lány lakik, nemcsak rövid, hanem keskenyis, ami magyarázat arra, miért nincsenek itt autók, mennimég csak lehet rajta, az egyik irányban, de parkolásra márnem maradt hely, tilos is volt. Azon sem lehetettcsodálkozni, hogy nem jártak arrafelé emberek, az ilyesfajtautcákon napközben sem ritka az olyan pillanat, amikor egyélő lelket sem látni. Melyik házban laksz, kérdezte az orvosfelesége, A hetesben, a második emeleten. Az egyik ablaknyitva volt, máskor ez csaknem biztosan arra utalt, hogy vanvalaki otthon, most minden kétséges volt. Az orvos feleségeazt mondta, Ne jöjjön mindenki, majd mi ketten

azt mondta, Ne jöjjön mindenki, majd mi kettenfelmegyünk, ti várjatok idelent. Látható volt, hogy az utcaiajtót feltörték, jól ki lehetett venni, hogy a tolózár tokjaelgörbült, az ajtószárnyról szinte teljesen levált egy hosszúfaszilánk. Az orvos felesége egy szót sem szólt erről.Előreengedte a lányt, ő tudta, merre kell menni, a sötétbeborult lépcsőház nem jelentett számára gondot. A sietségizgalmában a sötét szemüveges lány kétszer is megbotlott,de úgy gondolta, jobb, ha nevet magán, Gondold el, ezen alépcsőn azelőtt akár csukott szemmel is fölmentem vagylejöttem, a készen kapott mondatok már csak ilyenek, nemérzékenyek az értelmezés ezernyi finom árnyalatára, ez amondat például nem tesz különbséget aközött, hogy valakibecsukja a szemét, vagy hogy vak. A második emeletilépcsőfordulóban zárva találták a keresett ajtót. A sötétszemüveges lány a kezét végigcsúsztatta az ajtófélfán, ígyrátalált a csengőgombra, Nincs villany, juttatta eszébe azorvos felesége, és ezt a két szót, amelyek csupánmegismételték azt, amit minden ember tudott, úgy hallgatta alány, mint egy baljós hír bevezető szavait. Bezörgetett azajtón, egyszer, kétszer, háromszor, harmadszorraerőteljesen, az öklével verte, kiabált befelé, Anya, apa,senki nem jött, hogy kinyissa, a kedveskedő megszólításoknem hatották meg a valóságot, senki nem jött, hogy azt

mondja, Kedves lányom, végre megjöttél, már azt hittük,hogy soha többé nem látunk, gyere, gyere befelé, ez a hölgya barátnőd, jöjjön be, jöjjön be maga is, a lakásban egy kisrendetlenség van, de ne törődjön vele, az ajtó még mindigzárva volt, Nincs itt senki, mondta a sötét szemüveges lány,és az ajtónak dőlve sírva fakadt, fejét összekulcsolt kétkarjára hajtotta, mintha egész testével valami reménytelenirgalomért esedezne, lehet, hogy nem tanultuk meg eléggé,mennyire bonyolult az emberi lélek, és most csodálkozunk,hogy egy ilyen szabados szokásoknak hódoló lány annyiraszereti a szüleit, hogy ennyire nyíltan kifejezésre juttatja afájdalmát, bár nem jár messze az igazságtól az, aki kijelenti,hogy nincs és soha nem is volt semmilyen ellentmondás a kétdolog között. Az orvos felesége szerette volnamegvigasztalni, de nem sokat mondhatott volna, mindenkitisztában volt azzal a ténnyel, miszerint gyakorlatilaglehetetlenné vált, hogy az emberek sok időt töltsenek alakásaikban. Megkérdezhetjük a szomszédokat, javasolta,ha vannak egyáltalán, Igen, kérdezzük meg őket, mondta asötét szemüveges lány, de egy csöpp reménység semérződött a hangjában. Elkezdtek zörgetni a lépcsőfordulómásik oldaláról nyíló lakás ajtaján, ahol megint csak senkinem válaszolt. A fölső emeleten mindkét ajtó tárva-nyitva. Alakásokat kirabolták, a ruhásszekrények üresen tátongtak,

ennivalónak nyoma sem volt azokon a helyeken, ahollehetett volna. A jelek arra mutattak, hogy nem régenjárhatott ott valaki, feltehetőleg egy olyan vándorló csoport,amelyek mostanában annyira elszaporodtak, és folytonosanmennek egyik lakásból a másikba, egyik ürességből amásikba.

Lementek az első emeletre, az orvos felesége behajlítottujjaival kopogott a közelebb lévő ajtón, várakozó csendkövetkezett, majd egy rekedtes hang bizalmatlanulmegkérdezte, Ki az, a sötét szemüveges lány közelebbhúzódott, Én vagyok, a második emeleti szomszéd, aszüleimet keresem, tudja, hol vannak, mi történt velük,kérdezte. Csoszogó léptek hallatszottak, az ajtó kinyílt, ésmegjelent egy csont és bőr, összeszáradt, megtöppedtöregasszony, akinek loboncos fehér haja csapzottanmeredezett mindenfelé. A penészbűz és valamimeghatározhatatlan rothadó szag émelyítő keverékevisszatántorította a két asszonyt. Az öregasszonykimeresztette a szemét, amely csaknem fehér volt, Nemtudok semmit a szüléidről, egy nappal azután jöttek értük,hogy téged elvittek, akkor még láttam, Van még valaki azépületben, Néha hallom, hogy le és föl járnak a lépcsőn, deezek idegen emberek, csak aludni jönnek ide, És a szüleim,Már mondtam, hogy nem tudok semmit róluk, És a férje, a

Már mondtam, hogy nem tudok semmit róluk, És a férje, afia, a menye, Ókét is elvitték, És magát miért nem, Mertelrejtőztem, Hol, Képzeld, a te lakásodban, Hogy tudottbemenni, Hátulról, a tűzlépcsőn, betörtem egy üveget, ésbelülről kinyitottam az ajtót, a kulcs benne volt a zárban, Éshogyan tudott attól fogva itt élni, egyedül ebben a lakásban,kérdezte az orvos felesége, Ki van itt még, rezzent össze azöregasszony, és a fejét forgatta, Egy barátnőm, velem egycsoportban jár, mondta a sötét szemüveges lány, Nemcsakarról van szó, hogy egyedül volt, hanem az ennivalóról is,hogyan tudott ennivalót szerezni magának ennyi időnkeresztül, faggatta az orvos felesége, Úgy, hogy nem vagyokostoba, megtaláltam a módját, Ha nem akarja, ne mondjameg, puszta kíváncsiságból kérdeztem, Elmondom,elmondom, először is végigjártam az épület valamennyilakását, és összeszedtem minden ennivalót, ami csak volt,ami megromlott volna, azt rögtön megettem, a többitelraktam, Van még ebből az ennivalóból, kérdezte a sötétszemüveges lány, Nincs már, elfogyott, felelte azöregasszony, vak szemében váratlanul bizalmatlan kifejezésjelent meg, mindig ezt a fordulatot szokás használni az ilyenhelyzetekben, de egyáltalán nem kötelező, mert aszemekben, a tulajdonképpeni szemekben semmifélekifejezés nem ül, ha kitépik őket, csak olyanok, mint két

ottfelejtett üveggolyó, a szemhéj, a szempillák és aszemöldök hordozzák a vizuális ékesszólás és retorikakülönféle formáit, mégis a szem aratja le a pálmát, És mostmiből él, kérdezte az orvos felesége, A halál ott jár azutcákon, de a kiskertekben nem szűnt meg az élet, mondtatitokzatosan az öregasszony, Mit akar ezzel mondani, Akiskertekben van kelkáposzta, van nyúl, van csirke, ésvannak virágok is, bár a virágokat nem lehet megenni, Ésmihez kezd ezzel, Az attól függ, néha összeszedek néhánykelkáposztát, máskor megölök egy nyulat vagy egy csirkét.Nyersen, Eleinte tüzet gyújtottam, de azután hozzászoktam anyers húshoz, és a kelkáposzta torzsája édes, nem kellaggódni, nem olyan fából faragtak, hogy éhen haljak. Kettőtlépett hátra, csaknem beleolvadt a lakásban uralkodósötétségbe, csak két fehér szeme világított, és onnanmondta, Ha be akarsz menni a lakásodba, gyere be,beengedlek. A sötét szemüveges lány már-már azt mondta,nem, nagyon köszönöm, nem éri meg a fáradságot, minek,ha a szüleim nincsenek otthon, de hirtelen feltámadt benne avágy, hogy lássa a szobáját, lássam a szobámat, milyenostobaság, hiszen vak vagyok, legalább végighúzom akezem a falakon, az ágytakarón, a párnán, ahol az énbolond fejem nyugodott, a bútorokon, talán a fiókosszekrényen még ott van az a váza a virágokkal, amelyekre

még mindig emlékezett, hacsak az öregasszony le nemhajította a földre dühében, mert nem ehető. Azt mondta, Hamegengedi, élek az ajánlattal, igazán nagyon kedves, Gyerecsak, gyere, tudod, hogy nálam ennivalót nem találsz, amivan, az nekem is kevés, és különben sem élnél vele, biztosnem szereted a nyers húst, Ne aggódjon, van ennivalónk,Van ennivalójuk, ebben az esetben a szívességért cserébe,adjanak nekem valamennyit, Adunk, ne aggódjon, mondtaaz orvos felesége. Már a folyosón jártak, a bűzelviselhetetlenné vált. A konyhában, amelyet alig-aligvilágított meg a kívülről beszűrődő kevéske fény, nyulakbőrének darabkái, csirketoll és csontok hevertek a padlón,az asztalon, egy odaszáradt vértől mocskos tányérbanfelismerhetetlen húscafatok, mintha többször is megrágtákvolna őket, És a nyulak, a csirkék mit esznek, kérdezte azorvos felesége, Kelkáposztát, füvet, maradékokat, mondtaaz öregasszony, Miféle maradékokat, Mindenfélét, még hústis, Ne mondja, hogy a tyúkok és a nyulak húst esznek, Anyulak még nem, de a tyúkok odavannak a gyönyörűségtől,az állatok olyanok, mint az emberek, idővel mindenhezhozzászoknak. Az öregasszony biztonságosan mozgott, nemment neki semminek, eltolt egy karosszéket az útból, minthacsak látná, azután a tűzlépcsőre nyíló ajtó felé bökött, Arra,csak óvatosan, hogy el ne csússzatok, a korlát nem nagyon

csak óvatosan, hogy el ne csússzatok, a korlát nem nagyonszilárd, És az ajtó, kérdezte a sötét szemüveges lány, Azajtót csak be kell lökni, a kulcs itt van nálam, valaholarrafelé, Az én kulcsom, szaladt ki majdnem a lány száján,de abban a pillanatban arra gondolt, hogy ennek a kulcsnaksemmi hasznát nem veszi, ha a szülei vagy valaki más elvitteaz összes többi kulcsot, amelyik a bejárati ajtót nyitja, nemkérheti meg ezt az asszonyt, hogy valahányszor be akarmenni vagy ki akar jönni, engedje át. Könnyű nyomástérzett a szívén, talán attól, hogy bemegy a lakásába, talánattól, hogy a szülei nincsenek ott, talán valami mástól.

A konyhában rend volt és tisztaság, a bútorokat nemborította túl vastagon a por, ez is az esős idő javára írható,mint ahogy az is, hogy jobban nőtt a kelkáposzta és a fű,valóban, innen föntről az orvos felesége valóságos kisőserdőnek látta a kiskerteket, Vajon szabadon járnak-e anyulak, kérdezte magában, biztosan nem, továbbra is anyúlketrecben élnek, és várják a vak kezet, amely elhozzanekik a kelkáposztaleveleket, és azután a fülénél fogvamegragadja egyik kapálódzó társukat, és kirántja onnan,miközben a másik kéz a vak csapásra készül, amelytől azagy tövében kimarjul a gerinc. A sötét szemüveges lányt azemlékezés végigvezette a lakáson, és akárcsak az alatta lévőemeleten lakó öregasszony, ő sem ment neki semminek és

nem bizonytalankodott sehol, a szülei ágya nem voltbevetve, bizonyosan hajnalban jöttek értük, sírva leült rá, azorvos felesége odaült mellé, azt mondta neki, Ne sírj, mimást lehetne mondani, mi értelme van a könnyeknek,amikor a világ minden értelmét elvesztette. A lányszobájában, a fiókos szekrényen állt egy üvegváza, benneelszáradt virágok, a víz elpárolgott, arrafelé tapogattak avak kezek, az ujjak megsimogatták a halott virágszirmokat,milyen törékeny is az élet, ha magára hagyják. Az orvosfelesége kinyitotta az ablakot, kinézett az utcára, ott voltakmindnyájan, a földön ültek és türelmesen vártak, csak ahulló könnyek kutyája emelte föl a fejét, finom hallása jelzettvalamit. Az ég, amelyet megint beborítottak a felhők, lassanelsötétedett, közeledett az éjszaka. Arra gondolt, hogy manem kell menedéket keresniük, ahol elalhatnak, ittmaradnak, Az öregasszony nem fog örülni, ha mindátmegyünk a lakásán, mormolta. Ebben a pillanatban a sötétszemüveges lány megérintette a vállát, A kulcsok a zárbanvoltak, nem vitték el magukkal. A probléma, ha ugyan ez azvolt, megoldódott, nem kellett elszenvedniük az első emeletiöregasszony zsémbelését, Lemegyek és felhozom őket,mindjárt leszáll az este, milyen jó, legalább ma egy lakásbanaludhatunk, egy lakás falai között, mondta az orvosfelesége, Ti a szüleim ágyát kapjátok meg, Majd később

foglalkozunk ezzel, Itt én parancsolok, mert én vagyokitthon, Igazad van, úgy lesz, ahogy akarod, az orvosfelesége megölelte a lányt, azután lement a többiekért.Fölfelé kapaszkodva vidáman beszélgettek, miközbenolykor-olykor megbotlottak a lépcsőfokokban, pedig avezetőjük megmondta, Két forduló között tíz lépcsőfok van,úgy tetszett, mintha látogatóba mennének. A hulló könnyekkutyája nyugodtan ballagott a nyomukban, mintha mindig ishozzájuk tartozott volna. A lépcsőfordulóban a sötétszemüveges lány lefelé nézett, így szokás, amikor valakifölfelé jön, hogy megtudjuk, ki az, ha nem ismerős jön, hogybarátságos szavakkal köszöntsük, ha barát, ebben azesetben nem is kellett szem ahhoz, hogy tudjuk, ki jön,Gyertek csak, gyertek be, helyezzétek magatokatkényelembe. Az első emeleti öregasszony kikukucskált azajtón, azt hitte, hogy ezt a hangzavart az egyik olyan bandaokozza, amelyik aludni jön, ebben nem is tévedett,megkérdezte, Ki jár itt, és a sötét szemüveges lány fölülrőlválaszolt, A csoportom, az öregasszony összezavarodott,hogy juthatott a lány ki a lépcsőfordulóra, de azon nyombanmegértette, és mérges volt magára, mert nem jutott azeszébe, hogy megkeresse és magával vigye a bejárati ajtókkulcsait is, mintha elvesztette volna egy olyan lakástulajdonjogát, amelyben hónapok óta ő volt az egyetlen

tulajdonjogát, amelyben hónapok óta ő volt az egyetlenlakó. Nem talált jobb megoldást arra, hogy kárpótlástkapjon a váratlan kudarcért, mint hogy az ajtót kinyitva ígyszólt, Azt ugye tudjátok, hogy ennivalót kell adnotok, csaknehogy elfelejtkezzetek róla. És mivel sem az orvosfelesége, sem a sötét szemüveges lány nem válaszolt neki,mert az egyik azzal volt elfoglalva, hogy vezesse amegérkezőket, a másik pedig, hogy fogadja őket,felfortyanva így kiabált, Hallottátok, amit nagyon rosszul tett,mert a hulló könnyek kutyája, amely éppen ebben apillanatban ment el előtte, mérgesen megugatta, az egészlépcsőházat betöltötte a hangja, váratlan segítség volt, azöregasszony ijedten visított, bemenekült a lakásába, ésmagára csapta az ajtót, Ki ez a boszorkány, kérdezte afekete kötést viselő öregember, ilyesmiket akkor szoktunkmondani, amikor magunkat nem látjuk, ha ő is úgy élne,ahogy ez az asszony élt, kíváncsiak lennénk, meddigmaradna meg rajta a civilizáció máza.

Csak az az ennivaló volt, amit a műanyag zacskókbanhoztak, a vizet az utolsó cseppig be kellett osztaniuk, amipedig a világítást illeti, nagy szerencséjükre találtak akonyhaszekrényben két gyertyát, amelyeket az esetlegesáramkimaradás esetére őriztek, és ezeket az orvos feleségemeggyújtotta magának, a többieknek nem volt szükségük

rá, az ő fejükben már ott világított a fény, olyan erősen,hogy megvakította őket. A csoport tagjainak csak ez akevés jutott, semmi több, és mégis olyan ritka, családiashangulatú együttlét alakult ki, ahol éppannyi jut az egyiknek,mint a másiknak. Mielőtt asztalhoz ültek volna, a sötétszemüveges lány és az orvos felesége lement az alsóemeletre, teljesítették az ígéretüket, ha ugyan nem volnapontosabb azt mondani, hogy teljesítették azt a követelést,hogy ennivalóval fizessenek azért, hogy átmehettek azon avámhivatalon. Az öregasszony sopánkodva, zsörtölődvefogadta őket, az az átkozott kutya kis híján felfalta őt, Sokennivalójuk lehet, ha egy ilyen vadállatot is táplálni tudnak,jegyezte meg, mintha azt remélte volna, hogy ezzel aszemrehányó megjegyzéssel fölkeltheti a két küldöttben aztaz érzést, amit lelkifurdalásnak nevezünk, nevezetesen, hogynem volna humánus dolog hagyni, hogy éhen haljon egyszegény öregasszony, miközben egy ostoba állat teletömi abendőjét. A két asszony nem ment vissza, hogy még valamiennivalót hozzon, már az is, amit magukkal vittek, igennagylelkű adag volt, ha figyelembe vesszük a mostani nehézéletkörülményeket, ezt hirtelen megértette az alsó emeletenlakó öregasszony is, aki mégsem volt annyira gonosz, mintamilyennek látszott, mert elment a lakás hátsó bejáratánakkulcsaiért, és azt mondta a sötét szemüveges lánynak, Fogd,

ez a te kulcsod, és mintha még ez sem lett volna elég,miközben bezárta az ajtót, azt mormolta, Nagyonköszönöm. A két asszony álmélkodva ment fölfelé, aboszorkánynak mégis vannak érzelmei, Nem rossz asszony,az egyedüllét miatt vesztette el a józan eszét, jegyezte meg asötét szemüveges lány, aki láthatólag nem gondolta végigazt, amit mondott. Az orvos felesége nem válaszolt, úgydöntött, hogy későbbre halasztja a beszélgetést, és amikor atöbbiek lefeküdtek, és néhányan már el is aludtak, ők kettenpedig a konyhában ültek, mint anya és leánya, erőt gyűjtve atakarítás még hátralevő feladataihoz, az orvos feleségemegkérdezte, És te, most mit fogsz csinálni, Semmit, ittmaradok, várom, hogy a szüleim visszatérjenek, Egyedül,vakon, A vaksághoz már hozzászoktam, És a magányhoz,Hozzá kell szoknom, az alattunk lakó öregasszony isegyedül él. Olyan akarsz lenni, amilyen ő lett, kelkáposztánés nyers húson akarsz tengődni, mindaddig, amíg el nemfogy, ezekben a házakban, úgy látszik, senki más nem lakik,ketten lesztek csak, és gyűlölni fogjátok egymást, attól félve,hogy az ennivaló elfogy, minden fej káposztát, amitleszedtek, a másik szája elől raboljátok el, nem láttad ezt aszerencsétlen asszonyt, a lakásából csak a szag jutott elhozzád, én mondom neked, hogy még az a hely sem voltennyire visszataszító, ahol éltünk, Előbb vagy utóbb

ennyire visszataszító, ahol éltünk, Előbb vagy utóbbmindannyian olyanok leszünk, mint ő, azután pedigelpusztulunk, s megszűnik az élet, De egyelőre még élünk,Figyelj rám, te sokkal többet tudsz, mint én, veledösszehasonlítva nem vagyok több egy buta libánál, de aztgondolom, hogy már halottak vagyunk, és azért vagyunkvakok, mert már halottak vagyunk, vagy, ha úgy jobbantetszik, másképpen mondom, halottak vagyunk, mert vakokvagyunk, egyre megy, Én még mindig látok, Ez a teszerencséd, a férjed szerencséje, az én szerencsém, és atöbbieké, de nem tudod, hogy mindig fogsz-e látni, hamegvakulsz, ugyanolyan leszel, mint mi, mindannyian odajutunk, ahová az alattunk lévő öregasszony, Ma ma van,holnap holnap lesz, ma viselem a felelősséget, s nem holnap,ha netán vak leszek, Miféle felelősséget, Azt a felelősséget,hogy látok a szememmel, miközben a többiek nem, Nemvezetgetheted, nem etetheted a világ összes vak emberét,Meg kellene tennem, De nem teheted meg, Annak segítek,aki a közelemben van, Jól tudom, hogy így teszel, ha nemvolnál, talán már nem lennék életben, Most nem akarom,hogy meghalj, Maradni akarok, ez a kötelességem, ez itt alakásom, azt akarom, hogy a szüleim itt találjanak, havisszajönnek, Ha visszajönnek, mondtad te magad, tudnikellene, hogy még mindig a szüleid lesznek-e, Nem értem,

Azt mondtad, hogy a lenti öregasszony áldott jó lélek volt,Szegény, Szegény szüleid, szegény te, ha találkoztok, vakszemmel és vak érzelmekkel, mert azok az érzelmek,amelyekkel éltünk, s amelyekkel úgy éltünk, amilyenekvoltunk, azért voltak ilyenek, mert szemmel születtünk, szemnélkül az érzelmek másfélék lesznek, nem tudjuk, miképpen,nem tudjuk, milyenek, te azt mondod, hogy halottakvagyunk, mert vakok vagyunk, hát erről van szó, Szereted aférjed, Igen, mint magamat, de ha megvakulok, ha azután,hogy megvakultam, más leszek, mint aki eddig voltam, vajonki leszek, hogy tovább szerethessem, és miféle szerelemmel,Azelőtt is, amikor még láttunk, voltak vakok, Viszonylagkevesen, a szokásos érzelmek a látók érzelmei voltak,ennélfogva a vakok idegen érzelemvilággal éreztek, nemmint vakok, pedig azok voltak, most vannak születőben avakok igazi érzelmei, és még az elején tartunk, egyelőre akorábbi érzelmeink emlékeiből élünk, nem kell szem ahhoz,hogy lásd, milyen ma az élet, ha nekem azt mondta volnavalaki, hogy egy nap gyilkolni fogok, sértésnek veszem,mégis gyilkoltam, Akkor, szerinted, mit csináljak, Gyerevelem, gyere el a mi lakásunkba, És ők, Ami neked jár, azjár nekik is, de én téged mindenkinél előbbre valónakérezlek, Miért, Magam is megkérdezem, hogy miért, talán,mert olyan vagy, mintha a húgom lennél, talán, mert a férjem

lefeküdt veled, Bocsáss meg, Nem olyan bűn ez, amiért megkellene bocsátani, Kiszívjuk a véredet, olyanok leszünk,mint az élősködők, Akkor is volt belőlük, amikor láttunk,ami pedig a vért illeti, kell hogy valami másra is jó legyenazonkívül, hogy fenntartja azt a testet, amelyben kering,most pedig menjünk aludni, mert holnap is nap lesz.

Vagy lesz, vagy nem. A kancsal kisfiú, amint felébredt, kiakart menni a vécére, rájött a hasmenés, valami megártottneki, amilyen gyönge volt, de azonnal kiderült, hogy nincs,aki bemehessen oda, mivel az alsó emeleten lakóöregasszony az épület valamennyi vécéjét végigjárta, éscsak valami különös véletlen folytán nem kellett előző nap,lefekvés előtt a hét ember közül egynek sem alhasiszükségleteit kielégíteni, mert akkor már ennyivel is többettudtak volna. Most mindannyiukra rájött, leginkább pedig aszegény kisfiúra, aki már nem tudta tovább tartani, igazából,bármennyire nehezünkre esik is elismerni, az életnek erről atisztátalan valóságáról is be kell számolnunk némelyikelbeszélésben, nyugalmas belekkel bárkinek vannak szépeszméi, és kész a vitára arról, hogy, például, létezik-eközvetlen kapcsolat a szem és az érzelmek között, vagyhogy a felelősségérzet természetes következménye-e a jólátásnak, de amikor az embert szorítja a szükség, amikor atestet fájdalom és gyötrelem keríti hatalmába, akkor

testet fájdalom és gyötrelem keríti hatalmába, akkormegmutatkozik, mennyire állati is a létezésünk. A kiskertbe,kiáltotta az orvos felesége, és igaza volt, ha nem volna olyankorán, már ott találnánk az alsó emeleten lakószomszédasszonyt, éppen itt az ideje, hogy ne nevezzüktöbbé öregasszonynak, ahogy eddig rosszallóan neveztük,ott találnánk, ahogy már elhangzott, meggörnyedve, atyúkok karéjában, mert aki ezt megkérdőjelezi, azbizonyosan nem tudja, mi a tyúk. Hasára tapasztott kézzel,az orvos feleségéhez bújva, émelyegve ment lefelé a kancsalkisfiú, alig bírta ki idáig is, szegényke, ne kívánjunk tőletöbbet, az utolsó lépcsőfokokon a záróizma már nem tudottellenállni a belső nyomásnak, elképzelhetik akövetkezményeket. Eközben a másik öt ember atűzlépcsőn, amely most tényleg a megmenekülésüketszolgálta, igyekezett lefelé, ahogy tudott, és ha valamiszeméremérzet maradt még bennük a vesztegzárban eltöltöttidő után, most azt is elvesztették. A kiskertbenszétszóródva, nyögve az erőfeszítéstől, szenvedve ahaszontalan szégyenérzet maradékától, elvégezték, amit elkellett végezniük, beleértve az orvos feleségét is, de ő sírvafakadt, amikor rájuk nézett, sírt mindegyikük miatt, mertennyit ember már nem viselhetett el, látta, ahogy a férje, azelső vak és a felesége, a sötét szemüveges lány, a fekete

kötést viselő öregember meg ez a kisfiú ott kuporog afűben, a kelkáposzták csomós szárai között, miközben atyúkok érdeklődve figyelik őket, a hulló könnyek kutyája islement, ő is egy volt a többiek közül. Jól-rosszul, ahogytudták, megtisztogatták magukat néhány fűcsomóval, néhánytégladarabbal, amit karnyújtásnyira találtak, néha rosszabbvolt, mintha semmit sem tettek volna. Néma csöndbenmásztak visszafelé a tűzlépcsőn, az első emeleten lakószomszédasszony nem jött ki megkérdezni, hogy kik ők,honnan jöttek, hová igyekeznek, biztos alszik még a jóvacsorával a gyomrában, és amikor beléptek a lakásba,először nem tudták, mit mondjanak, azután a sötétszemüveges lány megszólalt, nem maradhatnak ebben azállapotban, az igaz, hogy nincs víz, amivelmegmosakodhatnának, kár, hogy nem esik az eső, mert haúgy zuhogna, ahogy tegnap, kimehetnének megint akiskertbe, ruhátlanul és félretéve a szégyenkezést, a fejükreés a vállukra hullana az égből nagylelkűen hulló víz, éreznék,ahogy végigfolyik a hátukon, a mellükön, a lábukon,felfoghatnák végre megtisztult kezükben, és ebből acsészéből felkínálhatnák egy szomjazónak, bárki legyen is,akinek az ajkai, mielőtt rátalálnának a vízre, előbb talánkönnyedén megérintenék a kéz bőrét, roppantszomjúságukban mohón kiszürcsölnék az utolsó cseppet is

ebből a mélyedésből, s ezzel, ki tudja, talán egy újabbszárazság okozói lennének. Ahogy már máskor ismegfigyelhettük, a sötét szemüveges lány vesztét aképzelőereje okozza, vajon mire gondolhatott egy ilyentragikus, groteszk, kétségbeejtő helyzetben. Azonban nemhiányzik belőle bizonyos gyakorlati érzék, ezt az isbizonyítja, hogy odament a szobájában, azután a szüleiszobájában álló szekrényhez, elővett onnan néhány lepedőtés törülközőt, Tisztogassuk meg magunkat ezekkel, mondta,a semminél jobb, és nem kétséges, hogy jó ötlet volt, mertamikor asztalhoz ültek, más embernek érezték magukat.

Az asztalnál az orvos felesége megosztotta a többiekkela gondolatait, Elérkezett az az idő, amikor döntenünk kellarról, hogy mit teszünk, meggyőződésem, hogy mindenkivak, legalábbis azok az emberek, akiket eddig láttam, úgyviselkedtek, nincs víz, nincs villanyáram, nincs semmiféleellátás, és zűrzavaros állapotok uralkodnak mindenfelé, ezmár a tökéletes zűrzavar állapota, Lennie kell egykormánynak, mondta az első vak, Nem hiszem, de ha vanis, a vakok kormánya, amelyik vakokat szeretne irányítani,azaz a semmi akarja megszervezni a semmit, Akkor nincsjövő, mondta a fekete kötést viselő öregember, Nemtudom, hogy van-e jövő, most viszont azt kell tudnunk,miképpen élhetünk ebben a jelenben, Jövő nélkül a jelen

miképpen élhetünk ebben a jelenben, Jövő nélkül a jelennem ér semmit, olyan, mintha nem is létezne, Lehet, hogy azemberiség képes lesz arra, hogy szem nélkül éljen, de akkormár nem emberiség lesz, láthatjuk az eredményt, ugyan kitarthatja magát ugyanolyan embernek, mint amilyen azelőttvolt, én, például, megöltem egy embert, Megöltél egyembert, riadt meg az első vak, Igen, azt, aki a másik oldalonátvette a parancsnokságot, egy ollót döftem a torkába,Azért ölted meg, hogy bosszút állj értünk, egy asszonynakkellett bosszút állnia az asszonyokért, mondta a sötétszemüveges lány, és a bosszú, ha igazságos, akkor emberimegnyilvánulás, ha az áldozatnak nincsen joga a hóhérávalszemben, akkor nincs igazság, Emberiesség sem, tette hozzáaz első vak felesége, Térjünk vissza a kérdéshez, mondta azorvos felesége, ha együtt maradunk, talán sikerül életbenmaradnunk, ha különválunk, fölfal és megsemmisít a tömeg,Azt mondtad, hogy vannak a vakok között szervezettcsoportok, jegyezte meg az orvos, ez azt jelenti, hogy azéletnek új formái jelentek meg, nem feltétlenül szükséges,hogy megsemmisüljünk, ahogy jósolod, Nem tudom, hogyigazából mennyire szervezettek, csak azt látom, hogyennivalót keresnek, és valami helyet, ahol elalhatnak, ennyiaz egész, Visszatértünk a primitív hordákhoz, mondta afekete kötést viselő öregember, azzal a különbséggel, hogy

nem néhány ezer férfi és nő bolyong egy roppant, érintetlentermészetben, hanem milliók és milliók egy lecsupaszított éshalódó világban, Egy vak világban, tette hozzá az orvosfelesége, ahogy egyre nehezebb lesz vizet és ennivalóttalálni, ezek a csoportok egész biztosan szétesnek,mindenkinek az jár majd az eszében, hogy egyedülbiztosabban életben marad, nem kell osztoznia a többiekkel,amit megszerez, az övé és senki másé, Ezeknek acsoportoknak biztosan van vezetőjük, valaki, aki irányítja ésmegszervezi a dolgokat, jegyezte meg az első vak,Meglehet, de ebben az esetben azok, akik vezetnek,éppolyan vakok, mint azok, akiket vezetnek, Te nem vagyvak, mondta a sötét szemüveges lány, ezért neked kellirányítanod és szervezned, Nem irányítok, megszervezek,amit tudok, csak az a szem vagyok, amit elvesztettetek,Egyfajta természetes vezető, egy látó király a vakok földjén,mondta a fekete kötést viselő öregember, Ha így van, haddvezessen benneteket a szemem, amíg még van, azért aztjavaslom, hogy ne szóródjunk szét, a lány ebbe a lakásba, tia tiétekbe, te a tiedbe, hanem éljünk továbbra is együtt,Maradhatunk itt, mondta a sötét szemüveges lány, A milakásunk nagyobb, Ha ugyan el nem foglalták, szólt közbeaz első vak felesége, Amikor odaérünk, meglátjuk, és ha ígyvan, visszajövök ide, vagy elmegyünk a tiétekbe, vagy a

tiedbe, tette hozzá, a fekete kötést viselő öregemberhezfordulva, aki így válaszolt, Nincsen lakásom, egyedül élekegy szobában, Nincs családod, kérdezte a sötét szemüvegeslány, Nincs, Sem feleséged, sem fiaid, sem testvéreid,Senkim, Ha a szüleim nem kerülnek elő, ugyanolyan egyedülleszek, mint te, Én veled maradok, mondta a kancsal kisfiú,de nem tette hozzá, Ha az édesanyám nem kerül elő, nemszabta ezt a feltételt, különös magatartás, vagy nem isannyira különös, az ember fiatalon gyorsan alkalmazkodik,még előtte az élet. Döntsetek, szólt az orvos felesége,Veletek megyek, mondta a sötét szemüveges lány, csak arrakérlek, hogy hetente legalább egyszer gyere el velem ide,hátha visszatérnek a szüleim, Az alsó szomszédasszonynálhagyod a kulcsokat, Nincs más megoldás, mást már nemvihet el innen, mint amit elvitt, Tönkreteszi a lakást, Azután,hogy itt voltam, talán nem, Mi is veletek tartunk, csak aztszeretnénk, ha amilyen hamar lehetséges, megnéznénk alakásunkat, hogy tudjuk, mi történt, Természetesenmegnézzük, Az én lakásom nem éri meg a fáradságot, mármondtam, hol laktam, De velünk jössz, Igen, egy feltétellel,bár az első pillanatban felháborítónak tetszhet, hogy valakifeltételekkel fogadja el a szívességet, amit neki tesznek, deegyes öregek már ilyenek, büszkeségük a fogyó időmértékében növekszik, Mi ez a feltétel, kérdezte az orvos,

mértékében növekszik, Mi ez a feltétel, kérdezte az orvos,Amikor már elviselhetetlen teherré válok, kérlek, mondjátokmeg nekem, és ha a barátság vagy a könyörület arra indítbenneteket, hogy hallgassatok, remélem, lesz még annyibölcs belátás bennem, hogy megtegyem, amit kell, És milesz ez, megtudhatjuk, kérdezte a sötét szemüveges lány,Félrehúzódom, elmegyek, eltűnök, ahogy valamikor azelefántok tették, hallottam, hogy manapság már nincs így,mert egyikük sem éri meg az öregkort, Nem vagyéppenséggel elefánt, Éppenséggel ember sem vagyok,Különösen akkor nem, ha butaságokat beszélsz, feleseltvele a sötét szemüveges lány, és ennek a beszélgetésnek ittvége szakadt.

A műanyag zacskók sokkal kevesebbet nyomnak, mintidefelé, amin nem is lehet csodálkozni, az első emeleten lakószomszédasszony is evett belőlük, kétszer is evett, előszörtegnap este, és ma is hagytak neki valamennyi ennivalót,amikor megkérték, hogy vigyázzon a kulcsokra, őrizze megőket addig, amíg megjelenik az igazi gazdájuk, meg kellettvenni őt valamivel, mert a jelleméről már eleget tudunk, ésazt még nem is említettük, hogy a hulló könnyek kutyája isevett, csak egy kőszív maradt volna érzéketlen ennyikönyörgő pillantás láttán, jut eszembe, hová tűnt a kutya,nincs a lakásban, a kapun nem ment ki, csak a kiskertben

lehet, az orvos felesége elment utána, és tényleg ott volt, ahulló könnyek kutyája egy tyúkot marcangolt, olyan gyorsanelkapta, hogy kodácsolni sem volt ideje, de ha az elsőemeleten lakó öregasszony látna és számon tartaná atyúkjait, nem tudni, hogy haragjában mit tenne a kulcsokkal.A hulló könnyek kutyájában fölrémlett, hogy bűnt követettel, meg hogy az emberi lény, akit védett, indulni készül, egypillanatnyi tétovázás után kaparni kezdett a puha talajban, ésmég mielőtt az első emeleten lakó öregasszony kilépettvolna a tűzlépcső fordulójára, hogy kiderítse a lakásábabehatoló zajok forrását, földbe temette a tyúk maradványait,eltüntette a bűntett nyomait, és a lelkifurdalást másalkalomra hagyta. A hulló könnyek kutyája fellopózott alépcsőn, éppen csak megérintve, mint egy fuvallat, azöregasszony szoknyáját, aki észre sem vette, milyenveszélyben forgott egy pillanatra, aztán az orvos feleségemellett lecövekelve világgá kürtölte a véghezvitt hőstettet.Az első emeleten lakó öregasszony, hallva, hogy milyenvadul ugat, félteni kezdte, bár mi már tudjuk, hogy későn,éléskamrájának biztonságát, és nyakát fölfelé tekervekiabálni kezdett, Ezt a kutyát meg kell kötni, nehogymegöljön nekem egy tyúkot, Legyen nyugodt, felelt az orvosfelesége, a kutya nem éhes, már evett, és máris megyünktovább. Máris, ismételte az öregasszony, és a hangja

megcsuklott, talán a keserűségtől, de másképpen is lehetettértelmezni, például, Itt hagynak engem egyedül, de egy szótsem szólt többet, csak azt a Marist, amelyre nem vártválaszt, a keményszívű emberek is megbántódnak olykor, eztörtént ezzel az asszonnyal is, mégpedig annyira, hogy kisem nyitotta az ajtót, hogy elbúcsúzzon ezektől ahálátlanoktól, akiket nagylelkűen átengedett a lakásán.Hallotta, ahogy mennek lefelé a lépcsőn, beszélgettekegymással, Vigyázz, el ne csússz, Tedd a kezed a vállamra,Fogd meg a korlátot, mondták, mindennapi szavak, de mostmég megszokottabbá váltak a vakok világában, csak aztfurcsállotta, amit az egyik nő mondott, Olyan sötét van itt,hogy semmit sem látok, az, hogy ez az asszony nem a fehérvakságban szenved, már magában is meglepő, de hogy nemlát, mert sötét van, ez vajon mit jelenthet. Szerette volnavégiggondolni, erőlködött, de a feje üres volt, nem jutottsemmire, kevés idő múlva azt mondta magában, Rosszulhallottam, igen, rosszul. Az utcára érve az orvos feleségénekeszébe jutott, mit mondott, jobban oda kellene figyelnie aszavaira, úgy kell mozognia, mint aki lát, de úgy kellbeszélnie, mint aki vak.

Amikor a járdán összegyűltek, két hármas csoportbarendezte a társait, az elsőbe a férjét és a sötét szemüvegeslányt osztotta, közéjük pedig a kancsal kisfiút, a második

lányt osztotta, közéjük pedig a kancsal kisfiút, a másodiksorba pedig a fekete kötést viselő öregembert és az elsővakot, olyanformán, hogy közrevették a másik asszonyt.Szerette volna, ha mind ott vannak a közelében, nem aszokásos törékeny libasorban, amely bármelyik pillanatbanszéteshetett, elég volna egy népesebb vagy erőszakosabbcsoporttal találkozni, s máris úgy járnak, mint amikortörékeny bárka kerül a tengeren egy gőzhajó útjába, és azkettőbe hasítja, jól ismerjük az ilyesféle balesetekkövetkezményeit, hajótörés, roncsok, vízbe fúlt emberek,hasztalan segélykiáltások a végtelen vízen, a gőzhajó mármessze jár, észre sem vette az ütközést, ez történne velük is,egy vak itt, a másik ott, elveszve a többi vak rendezetlenáramlásában, akik, mint a tenger hullámai, meg nem állnak,de nem tudják, hová igyekeznek, és az orvos felesége magasem tudná, ki után kapjon először, a férje után nyújtsa-e ki akezét, vagy talán a kancsal kisfiú után, s közben elveszítenéa sötét szemüveges lányt, a másik kettőt, a fekete kötéstviselő öregembert, aki valahol a távolban, az elefántoktemetője felé igyekszik. Most mindenkit és saját magát iskörbekeríti egy szövetcsíkokból font kötéllel, amit azalattkészített, míg a többiek aludtak, Ne húzassátok magatokat,mondta, kapaszkodjatok bele, amilyen erősen csak tudtok,és el ne engedjétek, bármi történjen is. Jó volna, ha nem

összebújva mennétek, hogy meg ne botoljatok egymásban,de azért érezzétek a mellettetek levő közelségét, érintsétekis meg egymást, ha lehetséges, csak egyvalakinek nemkellett odafigyelnie a továbbhaladásnak ezekre az újproblémáira, a kancsal kisfiúnak, aki középen ment, mindenoldalról körbevették. A mi vakjaink közül senki nemkérdezte meg, hogyan navigál a többi vak, ugyanígyegymáshoz vannak-e kötve, ezzel vagy valami másmódszerrel, de a válasz könnyű lett volna, mindannakalapján, amit meg lehetett figyelni, a csoportoktól, azokkivételével, amelyekben valamely, számunkra nem ismertbelső ok miatt, nagyobb az összetartó erő, általában le ismorzsolódnak és oda is csapódnak hozzájuk embereknapközben, mindig akad olyan vak, aki elbóklászik éselvész, valaki mást pedig magával ragad a tömegvonzásereje, és melléjük sodródik, lehet, hogy befogadják, lehet,hogy elűzik, attól függ, mit hoz magával. Az első emeletenlakó öregasszony lassan kinyitotta az ablakot, nem akarta,hogy bárki is tudomást szerezzen erről az érzelmiellágyulásáról, de az utcáról semmiféle zaj nem szűrődik föl,már elmentek, itt hagyták ezt a környéket, amerre jóformánsenki sem jár, az öregasszonynak elégedettnek kellenelennie, mert így nem kell másokkal megosztania a tyúkjait, anyulait, elégedettnek kellene lennie, de nem az, vak

szeméből kigördül két könnycsepp, és először kérdezi megmagától, hogy van-e valami értelme annak, hogy továbbéljen. Nem tudott erre válaszolni, nem mindig arra kapunkválaszt, amire kellene, sőt sokszor az is megtörténik, hogyegyszerűen várni kell a válaszokra, és ez az egyetlenlehetséges válasz.

Útjuk során egyszer kétsaroknyira voltak attól a lakástól,ahol a fekete kötést viselő öregember magányos embernekvaló szobája volt, de úgy döntöttek, hogy mennek továbbelőre, nincs ott ennivaló, ruhára nincs szüksége, a könyveitnem tudja olvasni. Az utcák tele vannak vakokkal, akikennivalót keresnek. Belépnek az üzlethelyiségekbe, majdkijönnek onnan, üres kézzel lépnek be és csaknem mindigüres kézzel jönnek ki, azután egymás között megvitatják,hogy maradjanak-e, vagy akkor járnak jobban, haelhagyják ezt a környéket, és áttelepednek gyűjtögetni aváros valamelyik más részébe, a legnagyobb gond az, hogya jelenlegi állapotok között, amikor nincs folyóvíz, semelektromos energia, a gázpalackok üresek, a házakbanpedig veszélyes tüzet rakni, lehetetlen főzni, még akkor is,ha föltételezzük, hogy tudjuk, hová kell nyúlni a sóért, azolajért, a fűszerekért, pedig elgondoltuk, milyen jó lennenéhány olyan ételt készíteni, amely legalább halványanfelidézi a régi ízeket, de ha találnánk is hozzá zöldséget, csak

felidézi a régi ízeket, de ha találnánk is hozzá zöldséget, csakfőzéssel jutnánk kielégítő eredményhez, akárcsak a húsesetében, az örökös nyúlon és tyúkon kívül felhasználhatóvolna a kutya és a macska is, ha hagynák megfognimagukat, de ahogy igazából a tapasztalat az élettanítómestere, még ezek a korábban kezes állatok ismegtanulták, hogy bizalmatlanul fogadják a simogatást, mostcsapatokba verődve vadásznak, és csapatokba verődvevédekeznek a rájuk vadászok ellen, és mivel Istenjóvoltából továbbra is van szemük, jobban tudnakmenekülni és támadni is, ha kell. Mindezen körülményekbőlés okokból az következett, hogy az emberek számára akonzervált élelem a legjobb, nemcsak azért, mert a legtöbbesetben már főtt és fogyasztásra kész állapotban van, hanemamiatt is, hogy könnyű a szállítása és kényelmes ahasználata. Az biztos, hogy minden konzervdobozon,üvegen és sokféle dobozon, amelyek ezt a fajta élelmiszerttartalmazzák, feltüntetik azt az időpontot, amely után afogyasztásuk nem ajánlott, sőt bizonyos esetekben veszélyesis lehet, ám a népi bölcsesség eredményeképpen bekerült aköztudatba egy mindenképpen megcáfolhatatlan mondás,amely egybecsengett egy régen nem használt másikkal, ha aszem nem lát, nem érez a szív, mondták valamikor, mostpedig, ha a szem nem lát, nincs baja a gyomornak, ezért

esznek meg manapság annyi szemetet. Csoportja élén azorvos felesége végiggondolja, mennyi ennivalójuk van még,ha minden jól megy, egy étkezésre elegendő, ha nemszámítjuk a kutyát, de az csak éljen a maga lehetőségeivel,amelyeket olyan jól felhasznált, amikor a nyakánál fogvamegragadta a tyúkot, megszakasztva ezzel a hangját és azéletét. Ha emlékezete nem csal, és senki nem járt náluk,jócskán vannak otthon konzervei, amelyek elegendőek egyházaspár számára, de most hét embert kell etetni, atartalékai nem sok időre elegendőek, még abban az esetbensem, ha szigorú beosztással élnek. A közeli napokban újrael kell mennie az élelmiszer-áruház föld alatti raktárába, ésabban is döntenie kell, hogy egyedül megy-e vagy megkéri aférjét, hogy menjen vele, esetleg az első vakot, aki fiatalabbés ügyesebb, a választás tétje a nagyobb mennyiségűélelmiszer összegyűjtése vagy a lebonyolítás gyorsasága,beleértve, erről jó nem elfeledkezni, a visszavonulásfeltételeit is. Az utcákon lévő szeméttől, amely mintha akétszeresére nőtt volna tegnap óta, az emberi ürüléktől,amely napok óta félig-meddig folyóssá ázott a hevesesőben, vagy ragacsos pép esetleg hasmenés formájábanmost kerül a földre ezekből az emberekből ésasszonyokból, miközben elhaladunk mellettük, a levegőtbetölti a bűz, mint valami sűrű köd, amelyben csak nagy

erőfeszítések árán lehet előrehaladni. Egy fákkal övezetttéren, amelynek közepén szobor áll, kutyafalka marcangolegy embert. Nem régen halhatott meg, a tagjai még nemmerevek, látni, amikor a kutyák ide-oda cibálják, hogy acsontokról leszaggathassák a fogaikkal megragadotthúscafatokat. Egy holló szökdécsel, szabad helyet keresve,hogy ő is hozzáférhessen a lakomához. Az orvos feleségeelfordította a tekintetét, de már túl késő volt, a hányásellenállhatatlanul tört föl a belsejéből, kétszer, háromszor,mintha az ő még élő testét másféle kutyák, a teljeskétségbeesés kutyafalkái cibálnák, idáig jöhettem, itt megakarok halni. A férje megkérdezte, Mi van veled, a többiek,akiket összefogott a kötél, hirtelen megrettenve, egészenközel jöttek hozzá, Mi történt, Megártott az ennivaló,Valami romlott lehetett, Én nem érzek semmit, Én sem. Jónekik, csak az állatok marakodását hallották, és a varjúváratlan, riadt károgását, amikor a zűrzavarban az egyikkutya véletlenül, támadó szándék nélkül belekapott aszárnyába, az orvos felesége pedig azt mondta, Nem bírtamvisszatartani, bocsássatok meg, a kutyák egy másik kutyátesznek, A mi kutyánkat eszik, kérdezte a kancsal kisfiú,Nem, a miénk, ahogy te mondtad, él, itt köröz körülöttük,de nem jön közelebb, Az után a tyúk után, amit megevett,valószínűleg nem nagyon lehet éhes, Jobban vagy, kérdezte

valószínűleg nem nagyon lehet éhes, Jobban vagy, kérdezteaz orvos, Igen, menjünk, És a mi kutyánk, kérdezte megújra a kancsal kisfiú, A kutya nem a miénk, valószínűleg ittmarad ezekkel, korábban is velük járt, és most újra rátalálta barátaira, Kakilni akarok, Itt, Nagyon kell, fáj a hasam,nyafogott a kisfiú. Ott helyben, ahogy tudta, elintézte adolgát, az orvos felesége újra hányt, de ennek más oka volt.Azután átmentek a tágas téren, és amikor a fák árnyékábaértek, az orvos felesége hátrapillantott. Újabb kutyák tűntekfel, összemarakodtak a test maradékai fölött. A hullókönnyek kutyája feléjük bóklászott, az orrát a földhöznyomta, mintha nyomot követne, a szokás hatalma volt,pedig most az egyszer, ha felpillantott volna, meglátja azt,akit keres.

Folytatták az útjukat, maguk mögött hagyták a feketekötést viselő öregember lakását, és most egy szélessugárúton haladnak, amelynek egyik és másik oldalán ismagas és fényűző épületek emelkednek. Az autók errefeléértékesek, tágasak és kényelmesek, ezért látni bennük annyialvó vakot, és egy hatalmas limuzint láthatólag még állandólakóhellyé is átalakítottak, valószínűleg azért, mert könnyebbvisszatérni egy autóba, mint egy lakásba, a lakói valószínűlegugyanazt teszik, mint amit a vesztegzárban tettek, hogymegtalálják az ágyukat, a saroktól kezdve tapogatják és

számolják az autókat, huszonhét, jobb oldal, már itthonvagyok. Az az épület, amelynek a bejáratánál a limuzin áll,egy bank. Ez a kocsi hozta az igazgatótanács elnökét a hetiplenáris ülésre, arra az első ülésre, amelyet a fehérkórjárvány bejelentése óta tartottak, és azután már nem volt ráidő, hogy bevigyék a föld alatti garázsba, ahol bevárta volnaaz értekezlet végét. A sofőr akkor vakult meg, amikor azelnök éppen belépett az épületbe, szokása szerint afőkapun, még felkiáltott, a sofőrről van szó, de ezt, azelnökről van szó, már nem hallotta. Az ülés egyébként nemlett volna annyira plenáris, amennyire a neve sugallta, mertaz utóbbi napokban az igazgatótanács néhány tagjamegvakult. Az elnök nem tudta megnyitni az ülést, amelyneknapirendje éppen az lett volna, hogy határozatokatvitassanak meg és fogadjanak el arra az esetre, ha azigazgatótanács minden tényleges és póttagja megvakul, de elsem jutott a tanácsteremig, mert miközben a lift fölfelé vitteőt a tizenötödik emeletre, egész pontosan a kilencedik éstizedik emelet között, egyszer és mindenkorra abbamaradtaz áramszolgáltatás. És mivel a baj soha nem jár egyedül,ugyanabban a pillanatban vakultak meg a villanyszerelők,akik a belső áramszolgáltatás és a generátor karbantartásátvégezték, amelyik egy régi típusú berendezés volt, és nemműködött automatikusan, már régen ki kellett volna cserélni,

mindennek az lett az eredménye, ahogy már mondtuk, hogya lift megállt a kilencedik és a tizedik emelet között. Azelnök látta, hogy vakul meg a liftkezelő, aki kísérte, és egyóra múlva ő maga is elveszítette a látását, és mivel az energianem jött vissza, és a bankban egyre többen vakultak megazon a napon, nagyon valószínű, hogy az a két ember mégmindig ott van, holtan, ha mondhatjuk így, egyacélkoporsóba zárva, és ennek következtében szerencsérebiztonságban a mindent felfaló kutyáktól.

Nem voltak tanúk, és ha voltak is, nem tudunk arról,hogy becitálták volna őket ezekhez a jegyzőkönyvekhez,hogy elmeséljék, mi történt, teljesen érthető hát, ha valakimegkérdezi, miképpen volt lehetséges megtudni, hogy ezeka dolgok így történtek és nem másképpen, a válasz az, hogyminden elbeszélés olyan, mint a világmindenség teremtése,senki sem volt ott, senki sem látta, de minden ember tudja,mi történt. Az orvos felesége megkérdezte, Vajon mi történta bankokkal, nem mintha különösebben érdekelte volna,bár az egyikre rábízta megtakarított pénzét, egyszerűkíváncsiságból tette föl ezt a kérdést, csak azért, merteszébe jutott, és kész, azt sem várta, hogy valaki válaszoljonneki, mondjuk ilyenformán, Kezdetben teremte Isten az egetés a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétségvala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek

vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizekfelett, ehelyett a fekete kötést viselő öregember azt mondta,miközben lefelé mentek a sugárúton, Amennyire megtudtam,amikor még volt egy szemem, amellyel láttam, előszörmegbolondult a világ, az emberek, attól félve, hogymegvakulnak és támasz nélkül maradnak, rohantak abankokba, hogy fölvegyék a pénzüket, azt hitték, ígybiztosíthatják a jövőjüket, ezt meg kell értenünk, mert havalaki tisztában van azzal, hogy nem fog tudni többédolgozni, az egyetlen megoldás az marad, hogy ameddig él,a bőség és a hosszú távú tervezés időszakában félretettpénzéhez fordul, föltételezve, hogy valóban megvolt bennea z az óvatosság, hogy apránként félrerakja azt, amitmegtakarított, ennek a végzetes rohamnak az lett azeredménye, hogy huszonnégy óra alatt a legfontosabbbankok közül néhány tönkrement, a kormány közbelépett,arra kért mindenkit, hogy nyugodjon meg, és az emberekállampolgári öntudatára hivatkozott, a felhívást pedig azzalaz ünnepélyes kijelentéssel fejezte be, hogy magára vállalja amindenkit sújtó katasztrófahelyzetből következő összesfelelősséget és kötelezettséget, de ezzel a gyógyírral nemsikerült könnyíteni a válságon, mert az emberek egyre-másra vakultak meg, és azok, akik még éltek, csak arragondoltak, hogy kimentsék a vagyonkájukat, és végül

elkerülhetetlenné vált, hogy a bankok, akár csődbe mentek,akár nem, becsukják a kapuikat, és rendőri védelmetkértek, amivel semmire sem mentek, a bankok előttösszegyűlt ordítozó tömegben voltak civil ruhát viselőrendőrök is, akik ugyanúgy követelték azt, amit olyannehezen kerestek meg, néhányan, hogy szabadontüntethessenek, beüzentek a parancsnokságra, hogy vakok,ennélfogva leszerelnek, a többiek pedig, akik mégegyenruhában és aktív szolgálatban voltak, miközbenfegyverüket az elégedetlenkedő tömegekre fogták, egyikpillanatról a másikra nem látták többé a célgömböt, ezek, havolt pénzük a bankban, minden reményüket elvesztették, ésráadásul azzal is megvádolták őket, hogy lepaktáltak afennálló hatalommal, de a legrosszabb még azután jött,amikor a bankokat megrohamozták a vakok és nem vakokegyaránt elkeseredett, dühödt hordái, itt már nem arról voltszó, hogy valaki békésen átadja az ablaknál látra szólócsekkjét, és azt mondja az alkalmazottnak, Fel akaromvenni az egyenlegemet, hanem ráteszi a kezét mindenre, anapi forgalomra, ha benne maradt a fiókokban, valamelyikfelelőtlenül nyitva hagyott páncélszekrényben, egy régiváltópénzeket tartalmazó zsákocskában, amelyet még alegöregebb nemzedék korában használtak a szépapáink,elképzelni nem lehet, mi folyt ott, a központi épületek nagy

és fényűző előcsarnokai és a kis kerületi fiókok igazánelborzasztó jelenetek tanúi voltak, és nem szabadelfeledkezni a bankautomatákról sem, amelyeket szétvertekés az utolsó bankjegyig kiraboltak, némelyik kijelzőnrejtélyes módon megjelent a felirat, miszerint, köszönjük,hogy a bankunkat választotta, a gépek tényleg ostobajószágok, és talán pontosabb volna, ha azt mondanánk,hogy megcsalták saját uraikat, mert végül is az egészbankrendszer egy pillanat alatt összeomlott, mint egykártyavár, de nem azért, mert a pénz birtoklása többé nemérték, hanem azért, mert akinek van pénze, nem akarjakiadni a kezéből, és azzal érvel, hogy nem lehet előre tudni,mi lesz másnap, valószínűleg ez motoszkált azoknak avakoknak a fejébe, akik befészkelték magukat a bankokalagsoraiba, ahol a páncélszekrények vannak, és várnak acsodára, hogy szélesre tárja előttük a súlyos nikkelacélajtókat, amelyek elválasztják őket a gazdagságtól, csakazért jönnek ki onnan, hogy ennivalót és vizet szerezzenek,vagy elvégezzék testi szükségleteiket, és máris mennekvissza az őrhelyükre, különböző jelszavakat és ujj-jelekethasználnak, hogy egy idegen se férkőzhessen be amenedékükbe, természetesen a legteljesebb sötétségbenélnek, de ez nem különösebben érdekes, mert ebben avakságban minden fehér. A fekete kötést viselő öregember

vakságban minden fehér. A fekete kötést viselő öregemberaközben mesélte ezeket a szörnyűséges eseményeket,miközben lassan haladva átszelték a várost, és olykor meg-megálltak, hogy a kancsal kisfiú csillapíthassa beleinektűrhetetlen háborgását, és bár az a hangvétel, amellyelelőadta, igencsak valóságossá tette ezt a megrázó leírást,okkal gyanakodhatunk arra, hogy vannak bizonyos túlzásokaz elbeszélésében, például a föld alatti helyiségekben élővakok története, honnan is tudhatott róluk, ha nem ismeri ajelszót, sem pedig a hüvelykujjal adott jelet, mindenesetre jóötletet adott nekünk.

Estefelé járt már, amikor végre megérkeztek abba azutcába, ahol az orvos és a felesége lakott. Semmiben nemkülönbözik a többitől, mindent mocsok borít, vakok bandáibolyonganak céltalanul, és most először, csak a véletlenenmúlt, hogy nem találkoztak velük korábban is, hatalmaspatkányok tűnnek föl, és bár csak kettő van belőlük, azerrefelé kóborló macskák nem mernek rájuk támadni, mertcsaknem olyan nagyok, mint ők, és bizonyosan sokkalvadabbak. A hulló könnyek kutyája a macskákra és apatkányokra is közömbösen pillantott, mint aki az érzelmekés indulatok más szférájában él, ezt el is mondaná, ha nemmaradt volna továbbra is ugyanaz a kutya, amelyik volt,hanem emberi állat lenne. Az ismert helyeket megpillantva az

orvos felesége nem kezdte el a szokásos mélabúselmélkedést, amely szavakba foglalva így hangzik, Mennyiidő elmúlt azóta, nem is olyan régen még boldogok voltunkitt, az asszonyt nagyon megviselte a csalódás, tudat alattabban bízott, hogy az utcát, mert ő lakik itt, tisztán,felsöpörve, kicsinosítva találja, hogy a szomszédai vakokugyan a szemükre, de nem az értelmükre, Milyen ostoba isvagyok, mondta hangosan, Miért, mi történt, kérdezte aférje, Semmi, képzelődtem, Mennyi idő elmúlt azóta, vajonmi lehet a lakásunkkal, mondta a férfi, Hamarosanmegtudjuk. Az erejük fogytán volt, ezért végtelenül lassankapaszkodtak fölfelé a lépcsőn, minden fordulóbanmegálltak, Az ötödikre megyünk, mondta az orvos felesége.Mentek, ahogy tudtak, mindegyikük magában, a hullókönnyek kutyája hol elöl, hol hátul, mintha nyájterelőkutyának született volna, amelyik azt a parancsot kapta,hogy egy bárány se vesszen el. Voltak nyitott ajtók, hangokszűrődtek ki bentről, a szokásos émelyítő bűz hullámokbanáradt kifelé, kétszer is megjelent egy-egy vak azajtóküszöbön, és üres tekintettel nézett, Ki jár ott,kérdezték, az orvos felesége az egyiket felismerte, a másiknem a házban lakók közül volt, Itt laktunk, mondtaszűkszavúan. A szomszéd arcán is a felismerés kifejezésesuhant át, de nem kérdezett semmit, A doktor úr felesége

az, ha bemegy, megmondhatja, Az ötödik emeleti lakókvisszajöttek. Amikor túljutottak az utolsó lépcsősoron, azorvos felesége, még mielőtt rálépett volna a pihenőre,bejelentette, Zárva van. Látszott, hogy be akarták törni, deaz ajtó ellenállt. Az orvos belecsúsztatta a kezét zakójánakegyik belső zsebébe, és kihúzta a kulcsokat. Várakozóanfelemelte őket a levegőbe, mire a felesége finoman a zár felévezette a kezét.

LESZÁMÍTVA A HÁZI PORT, amely arra használja acsalád távollétét, hogy finom fátyolával belepje a bútorokfelületét, csak mellékesen jegyeznénk meg, hogy ezek azoka kivételes alkalmak, amikor megpihenhet, mert nem zavarjaföl sem a tollseprű, sem a porszívó, sem a gyerekekfutkározása, akik légörvényeket kavarnak, amerreelhaladnak, a lakás tiszta volt, és csak annyi rendetlenségrekellett számítani, amennyi egy sietős távozás utánmaradhatott. Ugyanis, miközben aznap várták aminisztériumból és a kórházból érkező hívásokat, az orvosfelesége előrelátó gondoskodással, amely az olyan emberektulajdonsága, akik életükben elintézik minden ügyüket,nehogy a haláluk után előjöjjön az a bosszantó szükség,hogy gyors megoldásokhoz kell folyamodni, elmosta azedényt, bevetette az ágyat, rendbe rakta a fürdőszobát, nemvolt minden a legtökéletesebb rendben, de kegyetlenség lettvolna tőle többet követelni, mert remegett a keze éskönnyben úszott a két szeme. Ennélfogva valamiféleparadicsomba érkezett a hét vándor, és olyan erős volt ez abenyomásuk, amelyet a kifejezés komolyságát túlságosanmeg nem sértve, transzcendensnek is nevezhetnénk, hogy abejáratnál megtorpantak, mintha megbénította volna őket alakás váratlan illata, pedig csak egy bezárt lakás szaga volt,

máskor rögtön szaladtunk volna, hogy kinyissuk valamennyiablakot, Hogy kiszellőztessünk, mondanánk, most viszont jóvolna, ha körbetömíthetnénk őket, hogy a kinti rothadásbűze be ne szivároghasson. Az első vak felesége aztmondta, Mindent össze fogunk itt koszolni neked, és igazavolt, ha azokkal a latyakkal és ürülékkel borított cipőkkelbemennek, a paradicsom egy pillanat alatt pokollá változottvolna, mert ez olyan hely, a szaktekintélyek állítása szerint,ahol a rothadó, orrfacsaró, émelyítő, dögletes bűztnehezebb elviselni az elítélt lelkeknek, mint az izzó fogókat,a fortyogó szurokkal teli üstöket meg a többi kovács- éskonyhapraktikákat. Időtlen idők óta a háziasszonyokilyenkor azt szokták mondani, hogy Gyertek csak, gyertekbe, még ilyet, ne is törődjetek vele, ha koszos lesz valami, kilehet tisztítani, de ez az asszony éppen annyira tudja, mint avendégei, hogy honnan jön, és tudja, hogy abban a világban,amelyben él, ami koszos, az még koszosabb lesz, ezért arrakéri őket, és hálásan meg is köszöni nekik, hogy vegyék le acipőjüket a lépcsőpihenőn, az biztos, hogy a lábuk semtiszta, de össze sem lehet hasonlítani a kettőt, a sötétszemüveges lány törülközői és lepedői jók voltak valamire, anagyját leszedték. Mezítláb mentek be tehát, az orvosfelesége keresett és talált is egy hatalmas műanyag zsákot,ahová belerakta az összes cipőt, azzal a céllal, hogy majd

ahová belerakta az összes cipőt, azzal a céllal, hogy majdlemossa őket, nem tudta, hogy mikor, és azt sem, hogyan,azután kivitte mindet az erkélyre, a kinti levegőn ez már nemront semmit. Az ég lassan besötétedett, súlyos felhőkborították, Bárcsak esne, gondolta. Azután világosankirajzolódott előtte, hogy mit kell tennie, és visszatért atársaihoz. Csendesen álldogáltak a fogadószobában, nagyonfáradtak voltak, mégsem mertek valami ülőalkalmatosságotkeresni, csak az orvos húzta végig tétován a kezét abútorokon, és nyomot hagyott a felületükön, ezzel el iskezdte a takarítást, mert az ujjai egy kevés port letöröltek.Az orvos felesége azt mondta, Vetkőzzetek le mindannyian,nem maradhatunk így, ahogy vagyunk, hisz a ruhánkcsaknem olyan mocskos, mint a cipőnk, Vetkőzzünk le,kérdezte az első vak, itt, mindenki előtt, ez szerintem nemhelyénvaló, Ha akarjátok, mindegyikőtöket elvezethetem aház valamelyik szegletébe, felelte ironikusan az orvosfelesége, akkor nem lesz okotok a szégyenkezésre, Én itthelyben levetkőzöm, mondta az első vak felesége, csak telátsz, és még ha nem is így volna, nem felejtem el, hogy láttálrosszabb helyzetben is, mint meztelenül, a férjemnek rossz amemóriája, Nem tudom, mi szükség van arra, hogy olyankellemetlen eseményekre emlékezzünk, amelyek már régenelmúltak, ha nő volnál, és ott lettél volna, ahol mi voltunk,

másképpen gondolkodnál, mondta a sötét szemüveges lány,s vetkőztetni kezdte a kancsal kisfiút. Az orvos és a kötéstviselő öregember deréktól felfelé meztelenek voltak, és mára nadrágjukat gombolták ki, a fekete kötést viselőöregember odaszólt az orvosnak, aki mellette állt, Haddkapaszkodjak beléd, amíg kihúzom a nadrágból a lábam.Szegények, olyan nevetségesek voltak, ahogy ott tipegtek,hogy az embernek sírni támadt kedve. Az orvos elvesztetteaz egyensúlyát, magával rántotta a fekete kötést viselőöregembert, szerencsére mind a ketten nevettek a dolgon,az ember elérzékenyült, amikor így látta őket, a testük olyanmocskos volt, amilyen csak lehetett, az ágyékukat minthaösszevissza mázolták volna, fehér szőrök, fekete szőrök,ezzel minden tisztelet megszűnt az előrehaladott kor és atiszteletre méltó foglalkozás iránt. Az orvos felesége segítettnekik fölkelni, nemsokára teljesen besötétedik, senkineknem lesz oka rá, hogy szégyenkezzen, Van-e itthon gyertya,kérdezte magában, és válaszként eszébe jutott, hogy őrzötta lakásban két tiszteletre méltó világítóeszközt, egy réges-régi, háromágú olajmécsest és egy öreg petróleumlámpát,amelynek üvegből volt a burája, ma még jó lesz a mécses,olajam van, kanócot csinálok valamiből, holnap szerzekpetróleumot valamelyik háztartási boltban, sokkal könnyebblesz, mint egy doboz konzervet találni, Főleg akkor, ha nem

a háztartási boltokban keresi a konzerveket, gondolta, ésmeglepődött, hogy ilyen helyzetben még képeskedélyeskedni. A sötét szemüveges lány lassan vetkőzött,olyanformán, hogy azt az érzetet keltette, bármennyire islemezteleníti magát, mindig marad rajta még egy utolsóruhadarab, ami valamennyire eltakarja, ki tudja, mi az okamost ennek a tartózkodásnak, ámde ha az orvos feleségeközelebb volna hozzá, láthatná, hogy a lánynak pír önti el azarcát a mocsok alatt, ki érti a nőket, az egyik hirtelenszemérmes lesz, pedig korábban összefeküdt olyanemberekkel, akiket alig ismert, a másikról tudjuk, hogyképes lenne a legnagyobb nyugalommal a fülébe súgni, hogyNe szégyenkezz, nem lát, a férjére gondol, természetesen,mert nem felejtettük el, hogy ez a szemérmetlen perszóna azágyába csábította a férfit, lényegében ilyen minden nő, akinem ismeri, vásárolja meg őket. Meglehet, mégis más az ok,van itt még két másik meztelen férfi is, és egyikük a sajátágyában fogadta a lányt.

Az orvos felesége összeszedte a földre hullottruhadarabokat, nadrágokat, ingeket, egy zakót,pulóvereket, dzsekiket, a mocsoktól ragacsos fehérneműt,ha egy hónapig mosnák, akkor sem lenne tiszta, ölre fogtavalamennyit, Maradjatok itt, mindjárt jövök. Kivitte a ruhátaz erkélyre, ahogy a cipőket is, és maga is levetkőzött,

az erkélyre, ahogy a cipőket is, és maga is levetkőzött,miközben a súlyos ég alatt feketéllő várost nézte. Szemernyivilágosság sem tűnt föl az ablakokban, sem egy elmosódóvisszfény a házak homlokzatán, ez nem város volt már,hanem szétterülő kátránytömeg, amely, miközben lehűlt,épületek, tetők, kémények formáját fölvéve szilárdult meg,de minden halott és fénytelen volt. A hulló könnyek kutyájamegjelent az erkélyen, nyugtalannak látszott, de most nemkellett sírást fölszárítania, a kétségbeesés nem tört föl, azasszony szeme száraz maradt. Az orvos felesége fázott,eszébe jutottak a többiek, akik a nappali közepén álltakmeztelenül, és vártak, de nem tudták, mire. Bement.Jellegtelen körvonalakká váltak, bizonytalan foltokká,sötétbe vesző árnyakká, De nem a saját szemükben,gondolta, ők feloldódnak a fényben, amely körbefogja őket,ettől a fénytől nem láthatnak. Gyújtok valami világosságot,mondta, most éppen olyan vak vagyok, mint ti, Már vanvillany, kérdezte a kancsal kisfiú, Nem, egy olajmécsestgyújtok meg, Mi az a mécses, kérdezett újból a kisfiú,Később majd megmutatom neked. Az egyik műanyagzacskóból előhalászott egy doboz gyufát, kiment akonyhába, tudta, hol találja az olajat, nem volt sokraszüksége, az egyik konyharuhából leszakított egy csíkot,hogy kanócot sodorjon belőle, azután visszament abba a

terembe, ahol a mécses volt, most először veszi hasznátazóta, hogy elkészítették, eredetileg nem ez lett volna arendeltetése, de közülünk senki sem tudhat mindent arról,hogy eredetileg miért jött világra, legyen mécses, kutya vagyemberi lény. A mécses ágai felett egymás után három apró,reszketeg fénylő mandula lobbant, olykor megnyúltak, s úgylátszott, hogy a láng felső része elvész a levegőben, azutánpedig visszahúzódtak magukba, súlyosak és tömörek lettek,mint holmi fénykövek. Az orvos felesége azt mondta, Márlátok, keresek nektek tiszta ruhát, De koszosak vagyunk,emlékeztette a sötét szemüveges lány. Ő is meg az első vakfelesége is kezével eltakarta a mellét és az ágyékát, Nemmiattam, gondolta az orvos felesége, amiatt, hogy a mécsesfénye nézi őket. Azután így szólt, Jobb a tiszta ruha a koszostesten, mint koszos ruhát viselni a tiszta testen. Megfogta amécsest, keresgélni kezdett a fiókos szekrények fiókjaiban,a ruhásszekrényekben, és néhány perc múlva visszatért,pizsamákat, köpenyeket, szoknyákat, blúzokat, ruhákat,nadrágokat, pulóvereket hozott magával, ami csak kellettahhoz, hogy illendően felöltöztessen hét embert, az igaz,hogy nem voltak mind egyforma magasak, de soványságukegymás ikertestvéreivé tette őket. Az orvos felesége segítettnekik felöltözni, a kancsal kisfiúra ráadta az orvos egyikolyan nadrágját, amilyet a strandon és a szabadban

szoktunk viselni, és újra gyerekek leszünk bennük. Mostmár leülhetünk, sóhajtott fel az első vak felesége, vezessbennünket, kérlek, nem tudjuk, merre induljunk.

A nappali éppen olyan, mint minden nappali, egy kisasztal áll a közepén, körülötte pamlagok, amelyekenmindenki elfér, erre itt az orvos és a felesége ül le, meg afekete kötést viselő öregember, arra a sötét szemüvegeslány és a kancsal fiú, a másikra az első vak felesége és azelső vak. Kimerültek. A kisfiú azonnal elszunnyadt, fejét asötét szemüveges lány ölébe hajtotta, nem jutott többéeszébe a mécses. Így telt el egy óra, ez szinte már maga volta boldogság, a selymes fényben még a piszkos arcok istisztának látszottak, akik nem aludtak, azoknak csillogott aszeme, az első vak megkereste a felesége kezét ésmegszorította, ebből a mozdulatból látszott, hogy a testnyugalma mennyire hozzájárulhat a lelkek harmóniájához.Akkor megszólalt az orvos felesége, Nemsokára eszünkvalamit, de jó volna, ha előbb megegyeznénk abban, hogyfogunk itt élni, legyetek nyugodtak, nem szándékozommegismételni a hangosanbeszélő mondókáját, ahhoz, hogyaludjunk, elegendő hely áll a rendelkezésünkre, van kétszobánk, amelyekben a házastársak kapnak helyet, itt, anappaliban aludhatnak a többiek, mindenki a magapamlagán, holnap el kell mennem ennivalóért, lassan elfogy,

pamlagán, holnap el kell mennem ennivalóért, lassan elfogy,amink van, jó volna, ha valamelyikőtök eljönne velem, hogysegítsen elhozni, de azért is, hogy lépésről lépésremegtanuljátok a lakáshoz vezető utat, felismerjétek asarkokat, bármikor megbetegedhetek, vagy megvakulhatok,mindig azt várom, mikor történik meg, és akkor nekem kelltanulnom tőletek, más, a szükségetek elvégzésére lesz egyvödör az erkélyen, tudom, hogy nem kellemes kimenni,ebben az esőben és hidegben, de mindenesetre jobb leszígy, mintha az egész lakás bűzlene, ne felejtsük el, hogyéltünk, amikor elkülönítettek bennünket, mindannyian amegaláztatás egyre mélyebb fokára jutottunk, mígnemeljutottunk az elaljasuláshoz, ez más úton-módon, de itt ismegtörténhet velünk, ott még mentségünkre szolgált, hogyez az elaljasulás kívülről jött, de itt már nem, mindannyianegyenlőek vagyunk a jó és a rossz előtt, kérlek benneteket,ne kérdezzétek, mi a jó és mi a rossz, abban az időben,amikor a vakság még kivételes esetnek számított, mindigtudtuk, ha cselekednünk kellett, a helyes és a téves csupánkülönböző módon történő értelmezése annak a viszonynak,amely másokhoz, nem pedig önmagunkhoz fűz bennünket,mert ebben nem bízhatunk, bocsássatok meg nekem ezértaz erkölcsi prédikációért, de nem tudjátok, nemtudhatjátok, mit jelent az, ha valaki lát a szemével a vakok

világában, nem vagyok királynő, nem, csak olyan valakivagyok, aki arra született, hogy lássa a borzalmakat, ti csakérzitek, én érzem és látom is, és most vége azelmélkedésnek, gyerünk enni. Senki nem kérdezett semmit,az orvos csak annyit mondott, Ha újra látok a szememmel,igazán megnézem majd a többiek szemét, mintha a lelkükbenéznék, A lelkükbe, kérdezte a fekete kötést viselőöregember, Vagy a szellemükbe, nem annyira lényeges,minek nevezzük, és akkor a sötét szemüveges lány,váratlanul, ha azt tekintjük, hogy olyan valakiről van szó, akinem folytatott magasabb szintű tanulmányokat, azt mondta,Van bennünk valami, aminek nincs neve, és mi ez a valamivagyunk.

Az orvos felesége már kirakott valamennyit abból akevés ennivalóból, ami még megmaradt nekik, azutánsegített abban, hogy le tudjanak ülni, és azt mondta,Rágjatok lassan, ez segít abban, hogy becsaphassátok agyomrotokat. A hulló könnyek kutyája nem kuncsorgottennivalóért, hozzászokott már ahhoz, hogy böjtöljön,azonkívül pedig arra gondolt, hogy nincs joga a reggelilakoma után elvenni még azt a keveset is annak a nőnek aszájától, aki sírt, a többiekkel láthatólag nem nagyontörődött. Az asztal közepén a háromágú mécses arra várt,hogy az orvos felesége megmagyarázza azt, amit megígért,

ez az étkezés végeztével meg is történt, Nyújtsd ide akezed, mondta a kancsal kisfiúnak, azután a kezét lassanvezetve mondta, Ez az alja, kerek, ahogy látod, ez pedig azoszlop, amely a felső részt tartja, ahol az olajtartály van, itt,vigyázz, meg ne égesd magad, vannak az ágai, egy, kettő,három, belőlük bújnak ki a kanócok, szövetfonatok,amelyek belülről fölszívják az olajat, egy gyufát kellodatartani hozzájuk, és akkor addig égnek, amíg az olaj elnem fogy, reszketeg a fényük, de azért látunk valamit, Énnem látok, Egy nap majd látni fogsz, és aznap megkapodtőlem ajándékba ezt a mécsest. Milyen színű, Láttál valahasárgarézből készült tárgyakat, Nem tudom, nem emlékszemrá, milyen a sárgaréz, A sárgaréz sárga, Aha. A kancsalkisfiú egy kicsit gondolkodott, Most megkérdezi, hol azédesanyja, gondolta az orvos felesége, de tévedett, a kisfiúcsak azt mondta, vizet kér, mert nagyon szomjas, Várnodkell holnapig, nincs víz itthon, de ebben a pillanatban eszébejutott, hogy mégis van víz, öt liter vagy még több értékes víz,a vécé tartályának teljes tartalma, nem lehet rosszabb annál,amit a vesztegzár idején ittak. A sötétségtől vakon kiment afürdőszobába, tapogatózva fölemelte a tartály fedelét, nemláthatta, tényleg van-e benne víz, volt benne, az ujjaivalérezte, keresett egy poharat, belemerítette, végtelenülgondosan megtöltötte, a civilizáció visszatért a pocsolyákból

gondosan megtöltötte, a civilizáció visszatért a pocsolyákbólmerítés kezdetleges szokásához. Mikor belépett anappaliba, mindenki a helyén ült. A mécses megvilágította azarcokat, amelyek mind odafordultak felé, mintha csak aztmondta volna nekik, Itt vagyok, nézzétek, éljetek alehetőséggel, mert ez a fény nem fog örökké tartani. Azorvos felesége odatartotta a kancsal kisfiú szájához apoharat, és azt mondta, Itt a víz, lassan idd, lassan ízlelgesd,egy pohár víz maga a csoda, nem hozzá beszélt, nem beszéltsenkihez, csak azt közölte a világgal, milyen nagy csoda egypohár víz. Hol találtad, esővíz, kérdezte a férje, Nem, avécétartályból van, Nem volt még egy nagy ballon vizünk,amikor elmentünk innen, kérdezte újra a férfi, és a nőfelkiáltott, Igen, hogy is nem jutott az eszembe, egy nagyballon, amelyik félig volt, meg egy másik, amelyet meg semkezdtünk, micsoda szerencse, ne igyál, ne igyál többet, ezt akisfiúnak mondta, mindannyian tiszta vizet fogunk inni, alegjobb poharainkat teszem ki az asztalra, és tiszta vizetiszunk. Most megfogta a mécsest és kiment a konyhába,amikor visszatért, kezében ott volt a ballon, áthatolt rajta afény, csak úgy csillogott a benne levő kincs. Letette azasztalra, elment a poharakért, a legjobb, legfinomabbkristálypoharaikat hozta, azután lassan, mintha valamiszertartást végezne, teletöltötte valamennyit. Végül azt

mondta, Igyunk. A vak kezek nyúltak a poharakért, ésamikor megtalálták, reszketősen emelték fel őket. Igyunk,ismételte az orvos felesége. Az asztal közepén álló mécsesolyan volt, mint egy sziporkázó csillagokkal körülvett nap.Amikor a poharakat letették, a sötét szemüveges lány és afekete kötést viselő öregember sírva fakadt.

Nyugtalan éjszaka volt. Az álmok eleinte homályosan,bizonytalanul, egyik alvótól a másikig röppentek, itt is, ott ismagukhoz vettek valamit, friss emlékeket, friss titkokat, frissvágyakat ragadtak magukkal, ezért sóhajtoztak, mormoltakmagukban a szendergők, Ez nem az én álmom, mondták, deaz álom így válaszolt, Még nem ismered az álmaidat, ígytudta meg a sötét szemüveges lány, ki is a fekete kötéstviselő öregember, aki ott aludt kétlépésnyire tőle, így hitteazt a férfi is, hogy tudja, ki az a lány, de csak azt hitte, mertnem kell az álmoknak kölcsönösnek lenniük ahhoz, hogymegegyezzenek. Hajnaltájban megeredt az eső. A szél azablaknak verte az esőcseppeket, ez úgy hangzott, minthaezer ostorral pattogtattak volna, Az orvos feleségefelébredt, kinyitotta a szemét, és azt suttogta, Hogy esik,azután becsukta a szemét, a szobában még sötét éjszakavolt, aludhatott tovább. Egy perc sem telt el így, váratlanulfölébresztette őt egy gondolat, hogy valamit csinálnia kell, demég nem volt képes felidézni, hogy mit, az eső egyre csak

ismételgette, Kelj fel, mit akarhat az eső. Lassan, hogy aférjét föl ne ébressze, kiment a szobából, átment a nappalin,megállt egy másodpercre és odapillantott a pamlagokonalvókra, azután ment tovább a folyosón, egészen akonyháig, az épületnek ezen a felén az eső erősebben esett,mert a szél is odaverte. A rajta lévő köntös ujjávalmegtisztogatta az ajtó bepárásodott üvegét, és kinézett. Azegész eget felhő borította, az eső vadul zuhogott. Az erkélyföldjén egy halomba szórva ott volt a koszos ruha, amitlevetettek, ott volt a műanyag zsák a cipőkkel, amiket lekellett mosni. Mosni. Az álom utolsó fátyla is lehullott, eztkellett csinálnia. Kinyitotta az ajtót, lépett egyet, az esőtetőtől talpig eláztatta, mintha vízesés alá állt volna. Föl kellhasználnom ezt a vizet, gondolta. Visszalépett a konyhába, sminél kevesebb zajt csapva, elkezdte összeszedni amosdótálakat, lábasokat, fazekakat és minden mást, amibenfelfoghat valamennyit ebből az esőből, amely úgy hullott aláaz égből, mint egybefüggő fonál, mint függöny, amelyet aszél meg-megtépázott, melyet a szél úgy lódított végig aváros tetői fölött, mint egy hatalmas, zajos seprűt. Kivitte azedényeket, végigrakta az erkélyen, a rács mentén, lesz vizearra, hogy kimossa a szennyes ruhákat, az undorító cipőket,Csak el ne álljon, el ne álljon ez az eső, suttogta, miközbena konyhában kereste a szappant, a mosószert, a mosókefét

a konyhában kereste a szappant, a mosószert, a mosókefétés minden mást, ami jó arra, hogy egy kicsit, legalább egykicsit letisztíthassa vele ezt az elviselhetetlen mocskot alélekről. A testről, mondta, mintegy azért, hogyhelyreigazítsa a metafizikus gondolatot, de azután hozzátette,Egyre megy. És akkor, mintha csak ez lehetne aszükségszerű következtetés, a harmonikus megbékélésaközött, amit mondott és amit gondolt, lekapta magáról azátázott köntöst, és meztelenül, az eső simogatását ésostorcsapásait felváltva érezve testén, nekiállt mosni aruhákat és ezzel egy időben saját magát is. A körülöttezuhogó víz zajától nem vette észre azonnal, hogy nincsegyedül. Az erkély ajtajában megjelent a sötét szemüvegeslány és az első vak felesége, hogy miféle előérzetek, mifélemegérzések, milyen belső hangok ébresztették föl őket, aztnem tudni, és azt sem tudni, hogyan sikerült megtalálniuk azide vezető utat, nem érdemes most bármiféle magyarázatotkeresni, szabad utat lehet engedni a találgatásoknak.Segítsetek nekem, mondta az orvos felesége, amikormeglátta őket, Hogyan, ha nem látunk, kérdezte az első vakfelesége, Vegyétek le a ruhát, ami rajtatok van, minélkevesebbet kell később szárogatnunk, annál jobb, De nemlátunk, ismételte az első vak felesége, Annyi baj legyen,mondta a sötét szemüveges lány, majd azt csináljuk, amit

tudunk, Én majd utána elrendezek mindent, mondta azorvos felesége, kimosom, ami még mocskos maradt, ésmost munkára, gyerünk, mi vagyunk az egyetlen nő avilágon, akinek két szemünk és hat kezünk van. Talán aszemközti épületben, a csukott ablakok mögött néhány vak,férfiak és asszonyok, akiket felébresztett a zápor hevescsapkodása, homlokukat a hideg ablaküvegre nyomva,lélegzetükkel beborítva az éjszaka páráját, emlékszik arra azidőre, amikor így, ahogy most állnak, elnézték az égből hullóesőt. Elképzelni sem tudják, hogy odaát három meztelen nővan, olyan meztelen, ahogyan a világra jöttek, és teljesenbolondnak látszanak, valószínűleg bolondok is lehetnek,mert ép értelmű emberek nem mennek ki mosni egy olyanerkélyre, amelyet szemmel tarthat a szomszédság, mégkevésbé olyanformán, hogy kötelezően vaknak kelljenmutatkoznunk, ilyesmit nem illendő csinálni, Istenem, hogyanömlik rajtuk lefelé a víz, hogyan csorog alá a két mellükközött, hogyan torpan meg és tűnik el a szemérmüksötétjében, hogy árasztja el és folyja körbe végül acombokat, talán igazságtalanul gondoltunk rosszat róluk,talán nem vagyunk méltók arra, hogy a város történetébenaz eddigi legszebb és legnagyszerűbb eseménynek legyünktanúi, az erkélyről mélybe hullik egy habpamat, bárcsak veletarthatnék, hullhatnék lefelé a végtelenben, tisztán,

makulátlanul, csupaszon. Csak Isten lát bennünket, mondtaaz első vak felesége, aki a kiábrándulások éskellemetlenségek ellenére erősen hisz abban, hogy Isten nemvak, amire az orvos felesége így válaszolt, Még ő sem, mertaz eget felhők borítják, csak én láthatlak benneteket,Csúnya vagyok, kérdezte a sötét szemüveges lány, soványvagy, csúnya soha nem leszel, És én, kérdezte az első vakfelesége, Koszos és sovány vagy, mint a lány, és nem isvagy annyira szép, de szebb vagy, mint én, Te szép vagy,mondta a sötét szemüveges lány, Honnan tudod, ha sohanem láttál, Kétszer veled álmodtam, Mikor, Másodszor maéjszaka, A házzal álmodtál, mert biztonságban ésnyugalomban érezted magad, ez természetes, azok után,amin keresztülmentünk, az álmodban én voltam a ház, ésmivel ahhoz, hogy láthass, egy arcot kellett hozzám illeszteni,kitaláltad, Én is szépnek látlak, pedig soha nem álmodtamveled, mondta az első vak felesége, Ez csak azt bizonyítja,hogy a vakság a csúnyák gondviselése, Te nem vagycsúnya, Nem, tényleg nem vagyok, csak a kor látszikrajtam, Hány éves vagy, kérdezte a sötét szemüveges lány,Lassan ötven leszek, Mint az édesanyám, És ő, Ő mi, Mégmindig szép, Volt szebb is a mostaninál, Ez történikmindannyiunkkal, mindig voltunk valamilyenebbek amostaninál, Te annyival soha nem lehettél, mondta az első

mostaninál, Te annyival soha nem lehettél, mondta az elsővak felesége. A szavak már csak ilyenek, sok mindentellepleznek, egyik a másikhoz kapcsolódik, úgy látszik,mintha nem tudnák, hová igyekeznek, és váratlanul két vagyhárom, vagy négy, vagy öt magában véve egyszerű szó,amelyek váratlanul előjönnek, egy személyes és egy mutatónévmás, egy határozószó, egy tagadószó, egy ige, és azelérzékenyülés máris feltartóztathatatlanul feltör és szétterül abőrünk és a szemünk felszínén, fenekestül felforgatja azilledelmes érzelmeket, néha az idegek nem bírnak ki többet,sokat kibírtak, mindent kibírtak, olyanok voltak, minthapáncélt viselnének, azt mondják, Az orvos feleségénekacélból vannak az idegei, és az orvos feleségének végülmégis potyogni kezdenek a könnyei egy személyes és egymutató névmás, egy határozószó, egy tagadószó és egy igemiatt, amelyek puszta nyelvtani kategóriák, pusztamegjelölések, mint ahogy ugyanaz a két másik nő is, atöbbiek, határozatlan névmások, ők is a könnyeikkelküszködnek, megölelik a teljes mondat asszonyát, hárommeztelen grácia a hulló esőben. Vannak pillanatok, amelyeknem tarthatnak örökké, a három asszony több mint egyórája itt van már, itt az ideje, hogy fázzanak, Fázom, mondtamáris a sötét szemüveges lány. A ruhával már nem lehetmást tenni, a cipők nagyjából tiszták, eljött az idő, hogy

ezek az asszonyok is megmosakodjanak, beszappanozzák ahajukat és egymás hátát, és nevetnek, ahogy csak azok akamasz lányok tudtak nevetni, akik szembekötősditjátszottak a kertben, amikor még nem voltak vakok.Teljesen megvirradt, az első napsugarak kikukkantottak avilág válla mögül, hogy azután megint elrejtőzzenek a felhőkmögött. Az eső tovább esett, de alábbhagyott az ereje. Amosóasszonyok bementek a konyhába, megszárítkoztak ésalaposan végigdörzsölték magukat azokkal afürdőlepedőkkel, amelyeket az orvos felesége afürdőszobaszekrényből vett elő, a bőrük átvette a mosóporerős szagát, de ilyen az élet, akinek nincs kutyája,macskával vadászik, a pipereszappan egy szempillantás alattelfogyott, de még így is úgy látszik, hogy ebben a lakásbanminden van, vagy jól fel tudják használni, amijük van, végülruhát vettek magukra, a paradicsom odakint volt, azerkélyen, az orvos feleségének köntöse merő víz, de egyág- és virágmintás ruhát vett magára, amelyet évekkelazelőtt már félretett, és ettől ő lett a legszebb a három nőközött.

Amikor beléptek a nappaliba, az orvos felesége látta,hogy a fekete kötést viselő öregember ül a pamlagon,amelyen aludt. Két kezébe fogta a fejét, az ujjai elvesztekfehér hajának sűrűjében, amely még a halántékát és a

tarkóját is benőtte, mozdulatlan volt, feszült, mintha agondolatait szerette volna visszatartani, vagy éppenellenkezőleg, szerette volna megakadályozni, hogy menjeneka maguk útján. Hallotta, hogy a nők belépnek, tudta, honnanjönnek, mit csináltak, hogy meztelenek voltak, de nem azérttudott ennyit, mert hirtelen visszatért a látása, éskióvakodott, mint azok a valamikori vénemberek, hogy necsak egy, de három Zsuzsannát lásson, vak volt, vak ismaradt, csak éppen kiment a konyha ajtajához, és onnanhallotta, miről beszéltek az asszonyok az erkélyen, hallotta anevetésüket, az eső zaját, a víz csobbanását, beszívta aszappan illatát, azután visszaült a pamlagra, és azongondolkodott, hogy még van élet a világon, és azt kérdeztemagában, hogy jut-e még belőle valami neki is. Az orvosfelesége azt mondta, A nők már megmosakodtak, most aférfiakon a sor, és a fekete kötést viselő öregembermegkérdezte, Esik még, és van-e víz az erkélyen lévőmosdótálakban, Akkor szívesebben mosdanék a dézsában,úgy ejtette ki ezt a szót, mintha a születési bizonyítványátmutatná be, mintha azt magyarázná, abból az időbőlszármazom, amikor még nem fürdőkádat használtak, hanemdézsát, és hozzátette, Természetesen, csak ha nem jelentgondot, nem szeretném összekoszolni a lakásodat, ígérem,hogy nem fröcskölöm ki a vizet a földre, azaz, mindent

hogy nem fröcskölöm ki a vizet a földre, azaz, mindentmegteszek, hogy ki ne fröcsköljem, Akkor beviszem nekeda mosdótálakat a fürdőszobába, Segítek neked, Magam isbe tudom vinni, Valamit nekem is csinálnom kell, nemvagyok nyomorék, Akkor gyere. Az erkélyen az orvosfelesége behúzott egy vízzel csaknem teli mosdótálat, Fogditt meg, mondta a fekete kötést viselő öregembernek,miközben a kezét vezette, Most, felemelték a nehézmosdótálat, Még jó, hogy segítesz, egyedül nem is bírtamvolna el, Ismered a mondást, Melyik mondást, Az öregmunkájával sok a gond, de aki lebecsüli, bolond, Ez amondás nem így hangzik, Tudom jól, ahol én öregetmondtam, gyermek van, ahol pedig lebecsüli, ott lekicsinyli,de a mondásoknak, ha meg akarják őrizni a jelentésüket,mert arra továbbra is szükség van, követniük kell az időt,Filozófus vagy, Micsoda ötlet, csak egy öregember vagyok.A mosdótál tartalmát beleöntötték a kádba, azután az orvosfelesége kihúzott egy fiókot, eszébe jutott, hogy volt mégegy használható szappana. Belecsúsztatta a fekete kötéstviselő öregember kezébe, Jó szagú leszel, jobb, mint mi,használd csak nyugodtan, ne csinálj gondot belőle, lehet,hogy ennivaló nem lesz, de szappant mindig fogunk találniezekben az élelmiszer-áruházakban, Köszönöm, Vigyázz, elne csússz, ha akarod, hívom a férjemet, hogy segítsen,

Nem, szívesebben mosakszom egyedül, Ahogy akarod, vanitt, figyelj, add a kezed, egy borotva, egy pamacs, ha leakarod borotválni a szakálladat, Köszönöm. Az orvosfelesége kiment. A fekete kötést viselő öregember levetettea pizsamát, ami a ruhák elosztásánál neki jutott, azután igenóvatosan belépett a kádba. A víz hideg volt és kevés, aligegy arasz magasan állt, mennyire más az, ha valakiresugárban csorog az égből, és közben nevet, ahogy az ahárom asszony, mint ez a bánatos pancsolás. Letérdelt akád aljára, mélyet lélegzett, kagylóformára görbítetttenyerével a mellére csapta az első maréknyi vizet, amelytőlcsaknem elállt a lélegzete. Gyorsan benedvesítette az egésztestét, hogy elejét vegye a borzongásnak, azután sorjában,módszeresen beszappanozta és erőteljesen végigdörzsölte avállát, a karját, a mellét és a hasát, az ágyékát, a nemiszervét, a lába közötti részeket, Nyomorultabb vagyok, mintegy állat, gondolta, azután sovány combját és a lábát borítómegkérgesedett mocskot. Magán hagyta a habot, hogytisztító hatása tovább tartson, s azt mondta, Meg kellmosnom a fejem is, hátranyúlt a kezével, hogy kioldozza akötést, Neked is szükséged volna egy fürdőre, levette,beleejtette a vízbe, most melegnek érezte a testét,megnedvezte és beszappanozta a haját, habember lettbelőle, fehér a roppant fehér vakság közepette, ahol senki

nem találhatott rá, de ha ezt gondolta, tévedett, ebben apillanatban érezte, hogy egy kéz megérinti a hátát, leszedi ahabot a karjáról és a melléről, azután lassan szétteríti ahátán, mintha nem látná, amit csinál, ezért még inkább elkellene mélyülnie a dolgában. Meg akarta kérdezni, Kivagy, de a nyelve megbénult, nem engedelmeskedett, atestét most borzongás járta át, de nem a hidegtől, a kézsimogatóan mosta őt tovább, az asszony nem mondta, Azorvos asszonya vagyok, az első vak asszonya vagyok, asötét szemüveges lány vagyok, a kéz befejezte a munkáját,tovarebbent, a csöndben hallani lehetett a fürdőszobabecsukódó ajtajának halk kattanását, a fekete kötést viselőöregember egyedül volt, térden állt a kádban, minthavalamiféle irgalomért esedezett volna, reszketett, reszketett,Ki lehetett, kérdezte magától, az értelme azt súgta, hogycsak az orvos felesége lehetett, ő lát, ő védelmez, gondoz éstáplál bennünket, ezért nem lett volna idegen tőle az ilyentapintatos figyelmesség sem, ezt mondta az értelme, de nemhitt az értelmének. Még mindig remegett, nem tudta, hogy amegindultságtól-e vagy a hidegtől. Megkereste a kötést afürdőkád alján, erőteljesen dörzsölte, kicsavarta, visszatettea fejére, ha rajta volt, kevésbé érezte meztelennek magát.Amikor belépett a nappaliba, szárazon, jó szagúan, az orvosfelesége azt mondta, Már van egy tiszta és borotvált férfink,

felesége azt mondta, Már van egy tiszta és borotvált férfink,azután, olyan hangsúllyal, mint akinek váratlanul eszébe jutvalami, amit meg kellett volna csinálni, de mégsem történtmeg, A hátad végül nem mosta meg senki, kár. A feketekötést viselő öregember nem felelt, csak arra gondolt, hogyigaza volt, amikor nem hitt az értelmének.

Azt a kevés ennivalót, ami még volt, a kancsal kisfiúnakadták, a többieknek várniuk kellett az újabb ellátmányra.Volt az éléskamrában néhány kompót, egy kevés szárítottgyümölcs, cukor, maradék keksz, néhány összeszáradtkétszersült, de ehhez a tartalékhoz, és amit méghozzátesznek, csak a legvégső esetben fordulnának, mert anapi élelmet napról napra kell megszerezni, ha valamibalszerencse folytán az expedíció üres kézzel térne haza,akkor igen, két keksz jutna mindenkinek, hozzá egykiskanál kompót, Van eper és őszibarack, melyiketszeretitek, három fél dió, egy pohár víz, ennyi volna afényűzés, ameddig tartana. Az első vak felesége azt mondta,hogy ő is szívesen elmenne ennivaló után, hárman sincsenektúl sokan, még ha ketten vakok is közülük, cipelni tudnak,ezenkívül, ha lehetséges, mivel nincsenek olyan messze,szeretne elmenni a lakásukba, hogy lássa, milyen,beköltözött-e valaki, ismerősök, akár a házból valaki,akinek megszaporodott a családja, mert néhány rokon

feljött vidékről, arra gondolva, hogy így megmenekülhet afertőző vakságtól, ami megtámadta a faluját, tudni való,hogy a városban mindig mások a lehetőségek. Hármasbanindultak hát el, magukra vették, ami felesleges ruha volt méga lakásban, mert a többi, amit kimostak, a jó időre várt. Azeget még mindig felhők borították, de nem állt esőre. A víz,különösen a lejtős utcákban, magával sodorta és kiskupacokba hordta össze a szemetet, és nagy darabokonmegtisztította a járdát. Bárcsak esne még, a nap ebben ahelyzetben a legrosszabb volna, ami történhetne velünk,mondta az orvos felesége, rothadásból és bűzből már túlsok van, Azért érezzük így, mert megmosakodtunk, mondtaaz első vak felesége, a férje egyetértett vele, bár gyanította,hogy megfázott a hideg vizes fürdőtől. Tömérdek vak járt azutcákon, kihasználták az esőben beállott szünetet, hogyélelem után induljanak, és eleget tegyenek a kiválasztásiszükségleteiknek, amelyek a kevéske táplálék és innivalóellenére még működtek. A kutyák mindenfelé szaglásztak,összetúrták a szemetet, az egyik egy vízbe fúlt patkányt vitta szájában, ez igen ritka eset, amit csak az utóbbi időbenhullott szokatlanul nagy mennyiségű esővel lehet magyarázni,rossz helyen érte utol az áradat, nem volt haszna abból,hogy olyan jó úszó. A hulló könnyek kutyája nem vegyült elkorábbi falka- és vadásztársaival, más utat választott, de

nem az a fajta volt, amelyik elvárja, hogy táplálják, már rágis valamit, ezek a szemétkupacok elképzelhetetlen kincseketrejtenek magukban, keresni kell, aztán kurkászni és rátalálnivalamire. Az emlékezetében kell kurkásznia és keresnie azelső vaknak és feleségének, amikor majd eljön az ideje,most, amikor már megtanulták felismerni annak aháztömbnek a sarkait, ahol laknak, a lakásét még nem, mertott több sarok is van, ez a négy sarok jelenti majd nekik anégy égtájat, a vakokat nem érdekli, merre van kelet vagynyugat, észak vagy dél, őket csak az érdekli, hogytapogatózó kezük megmondja, jó úton járnak-e, régen,amikor még kevesen voltak, fehér botot használtak, ennekfolyamatos koccanásai a földön és a falakon valamifélerejtjelekként működtek, amelyekkel azonosították sfelismerték az útvonalat, de manapság, amikor mindenkivak, egy ilyen bot az általános kocogtatás közepettetökéletesen haszontalan holmi volna, arról már nem isbeszélve, hogy a vak, saját fehérségében elmerülve,kételkedhetne abban, hogy visz-e egyáltalán valamit akezében. A kutyák, amint ez köztudott, azonkívül, amitösztönnek nevezünk, rendelkeznek a tájékozódás máseszközeivel is, az biztos, hogy mivel rövidlátók, nem nagyonbíznak meg a szemükben, de mert az orruk jóval a szemükelőtt helyezkedik el, mindig eljutnak oda, ahova akarnak,

előtt helyezkedik el, mindig eljutnak oda, ahova akarnak,ebben az esetben is, biztos, ami biztos, a hulló könnyekkutyája megemelgette a lábát a négy égtáj felé, a szellő majdhazavezeti, ha egy nap eltéved. Miközben mentek, az orvosfelesége végigpásztázta tekintetével az utcák egyik és másikoldalát, élelmiszer-kereskedések után kutatva, ahonnan újrafeltölthetné a kiürült éléskamrát. Nem raboltak ki mindentteljesen, mert a régimódi fűszerüzletek raktárhelyiségeibenrá lehetett bukkanni egy kevés babra vagy csicseriborsóra,ezeket a hüvelyeseket hosszú ideig kell főzni, víz kell hozzá,tüzelőanyag, ezért olyan kevés az értékük manapság. Azorvos feleségének nem volt különösebben szokása, hogy aközmondások szerint éljen, ezekből a réges-régitudományokból valami mégis megmaradhatott azemlékezetében, amit az bizonyított, hogy a náluk lévő kétműanyag zacskót megtöltötték babbal és csicseriborsóval,Mit kidobnál, ne dobd el, s rátalálsz arra, mi kell, mondtaneki valamelyik nagyanyja, végül is az a víz, amelybebeáztatja őket, arra is jó, hogy főzzön benne, és ami a főzésután lesz a vízből, az jó levesnek. Nemcsak a természetbentörténik meg, hogy néha nem vész el minden, és valaminekmég hasznát lehet venni.

Miért cipelték magukkal a babbal és borsóval telizsákokat, és amit még összegyűjtenek, amikor még olyan

sokat kellett gyalogolniuk addig az utcáig, ahol az első vakés a felesége lakott, ez olyan kérdés, amely csak olyanvalaki szájából hangozhatna el, aki életében soha nemtapasztalta meg, mi a nélkülözés. Hazavisszük, ha ólombólvan is, mondta egykor az orvos feleségének ugyanaz anagymamája, csak azt nem tette hozzá, Még ha a világotmeg is kell kerülni, ezzel a hőstettel birkóztak most, ahosszabb úton mentek hazafelé. Hol vagyunk, kérdezte azelső vak, az orvos felesége megmondta neki, ezért voltszeme, a férfi pedig, itt vakultam meg, a sarkon, ahol ajelzőlámpa van, Éppen ezen a sarkon állunk, Itt, Pontosanitt. Emlékezni sem akarok arra, mit éltem át, be voltamzárva a kocsiba, nem láttam, az emberek odakint ordítottak,én pedig kétségbeesetten kiabáltam, hogy vak vagyok,azután odajött az a valaki, aki hazavitt, Szegény pára,mondta az első vak felesége, soha többé nem lop kocsit,Olyan nehezen törődünk bele abba a gondolatba, hogy megkell halnunk, mondta az orvos felesége, ezért mindigmegpróbáljuk mentegetni a halottakat, s ez olyan, minthamár előre azt kérnénk, hogy bocsássanak meg nekünk,amikor majd ránk kerül a sor, Ez az egész még mindig olyannekem, mint valami álom, mondta az első vak felesége,olyan, mintha azt álmodnám, hogy vak vagyok, Amikorotthon voltam, és vártalak, én is így hittem. Elhagyták a

teret, ahol az eset megtörtént, most szűk, zegzugos utcákonmentek fölfelé, az orvos felesége alig-alig ismeri ezt akörnyéket, de az első vak nem téved el, jól kiismeri magát,az asszony olvassa az utcaneveket, ő pedig mondja,Forduljunk balra, forduljunk jobbra, végül így szól, Ez a miutcánk, az épület a bal oldalon van, körülbelül az utcaközepén, Mi a házszám, kérdezte az orvos felesége, a férfinem emlékezett rá, Még ilyet, nemcsak hogy nem jut azeszembe, de teljesen kirepült a fejemből, mondta, ez rosszelőjel volt, ha már azt sem tudjuk, hogy hol lakunk, akkor azálom foglalta el az emlékek helyét, hová jutunk így. De ezegyszer nem olyan súlyos a helyzet, szerencsére az első vakfeleségének eszébe jutott, hogy eljöjjön erre a kirándulásra,máris mondja az épület házszámát, nem szükséges ahhozfolyamodni, amivel az első vak dicsekedett, nevezetesen,hogy tapintás révén megtalálja, felismeri az ajtót, mintha egyvékonyka varázsvessző volna a kezében, egy koccantás,fém, másik koccantás, fa, aztán még három vagy négy, éskirajzolódik a teljes kép, nem kétséges, ez az. Beléptek.Elöl az orvos felesége, Hányadik emelet, kérdezte,Harmadik, válaszolta az első vak, nem romlott meg annyiraaz emlékezőtehetsége, mint hittük volna, bizonyos dolgokatelfelejtünk, ilyen az élet, más dolgokra emlékezünk, példáulfelrémlik, hogy amikor már vakon belépett ezen az ajtón, a

felrémlik, hogy amikor már vakon belépett ezen az ajtón, aférfi, aki akkor még nem lopta el az autóját, megkérdeztetőle, Melyik emeleten lakik, A harmadikon, felelte, annyi akülönbség, hogy most nem lifttel mennek fel, végigtapodjákegy olyan lépcsősor láthatatlan fokait, amely egy időbensötét és fénylő, a villany vagy a nap, vagy egy gyertyacsonkfénye hiányzik annak, aki nem vak, az orvos feleségénekszeme ezalatt már hozzászokott a félhomályhoz, a fölfeléigyekvők félúton összeütköznek két asszonnyal, akik lefelémennek, lehet, hogy a fölső, talán éppen a harmadikemeleten lakó vakok, senki nem kérdez semmit, minek is, aszomszédok már nem ugyanazok, akik azelőtt. Az ajtózárva volt, Most mit csinálunk, kérdezte az orvos felesége,Majd én beszélek, mondta az első vak. Zörgettek egyszer,kétszer, háromszor, Nincs itt senki, mondta egyikük éppenabban a pillanatban, amikor az ajtó kinyílt, a késlekedésennincs mit csodálkozni, egy vak, aki a lakás másik felébenvan, nem jöhet futva, hogy megnézze, ki kopogott, Ki az,óhajt valamit, kérdezte az ajtóban megjelenő férfi, komoly,művelt kinézetű ember volt, olyan ember, akivel valószínűlegszót lehet érteni. Az első vak azt mondta, Ebben a lakásbanlaktam, Ah, ez volt a másik válasza, utána megkérdezte,Van még valaki magával, A feleségem és egy barátnőnk,Honnan tudhatom, hogy ez a lakás a magáé volt, Könnyen,

mondta az első vak felesége, elmondom, hogy mi mindentalálható benne. A másik néhány másodpercig hallgatott,azután azt mondta, Lépjenek be. Az orvos feleségehátramaradt, itt senkinek nem volt szüksége vezetőre. A vakazt mondta, Magam vagyok, az enyéim elmentekennivalóért, valószínűleg úgy kellett volna mondanom, azasszonyok, de nem hiszem, hogy ez így helyes volna,szünetet tartott, majd hozzátette, Noha úgy gondolom, ezttudnom kellene, Mit akar ezzel mondani, kérdezte az orvosfelesége, Az asszonyok, akikről beszéltem, a feleségem és akét lányom, És miért kellene tudnia, hogy helyes-e, ha utal anemükre, író vagyok, és föltételezik, hogy nekünk tudnunkkell ezeket a dolgokat. Az első vakot eltöltötte a büszkeség,képzeljétek, egy író költözött a lakásomba, és márismorfondírozni kezdett, vajon illendő volna-e megkérdezni amásiktól, hogy hívják, valószínűleg a nevét is ismeri, sőt az ismeglehet, hogy olvasott tőle valamit, még ingadozott akíváncsiság és a tapintat között, amikor a feleségerákérdezett, Hogy hívják, A vakoknak nincs szükség névre,ez a hang vagyok, a többi nem fontos, De írt könyveket, ésezeken a könyveken ott a neve, mondta az orvos felesége,Már senki nem olvashatja el őket, ennélfogva olyan, minthanem is léteznének. Az első vak úgy vélte, hogy a beszélgetésiránya eltér attól a kérdéstől, ami a legjobban érdekelte, És

hogy került a lakásomba, kérdezte, Ahogy mindenki más,aki már nem ott lakik, ahol lakott, a lakásomba olyanemberek költöztek, akikkel nem lehetett szót érteni,mondhatnám úgy is, ledobtak a lépcsőn, Messze van innen alakása, Nem, Próbálkozott később is azzal, hogyvisszaszerezze, mostanában az emberek gyakranvándorolnak egyik lakásból a másikba, Még kétszermegpróbáltam, És még mindig ott voltak, Igen. És most,amikor már tudja, hogy ez a lakás a miénk, mit szándékoziktenni, kidob innen, ahogy azok kidobták magát, A koromnálés a testi erőmnél fogva sem vagyok alkalmas erre, és mégha alkalmas volnék is rá, akkor sem hiszem, hogy képeslennék ilyen erélyes eszközöket alkalmazni, egy író végül azéletben is éppolyan türelmes lesz, mint amilyen türelem azíráshoz szükséges, Tehát elmegy a lakásunkból, Igen, hanem találunk más megoldást, Nem hiszem, hogy találhatnánkmás megoldást. Az orvos felesége már tudta, mi lesz az íróválasza, Maga, a felesége meg a barátnőjük, akivel jöttek,föltételezésem szerint laknak valahol, Igen, éppen abarátnőnk házában, Messze van, Nem lehet azt mondani,hogy messze volna, Akkor, ha megengedik, volna egyjavaslatom önöknek, Mondja, Maradjon minden úgy, ahogymost van, ebben a pillanatban mindkettőnknek van hollaknunk, én figyelemmel kísérem, hogy mi történik a

laknunk, én figyelemmel kísérem, hogy mi történik alakásommal, és ha egy nap üresen találom, azonnalodaköltözöm, és ön is ugyanezt teszi, időről időre eljön ide,és amikor üresen találja, visszaköltözik. Nem vagyok biztosbenne, hogy tetszik ez az ötlet, Nem is reméltem, hogytetszeni fog, de kétlem, hogy jobban tetszene az egyetlenlehetőség, ami még maradt, Mi ez, Költözzenek vissza moströgtön a saját lakásukba, De ebben az esetben, Pontosan,ebben az esetben mi meg odaköltözünk, Nem, erről szósem lehet, szólt közbe az első vak felesége, hagyjuk úgy adolgokat, ahogyan vannak, idővel meg majd meglátjuk,Eszembe jutott egy másik megoldás is, Micsoda, kérdezteaz első vak, Itt élünk, mintha a vendégeik volnánk, alakásban mind elférünk, Nem, mondta az első vak felesége,ezentúl is ott lakunk a barátnőnknél, kérdeznem sem kell,hogy beleegyezel-e, mondta az orvos feleségének, Nekemsem kell válaszolnom erre, Hálás vagyok mindannyiuknak,mondta az író, őszintén szólva mindig vártam, hogy jönvalaki, és visszaköveteli tőlünk a lakást, Megelégedni azzal,amink van, ez a legtermészetesebb dolog egy vak számára,mondta az orvos felesége, Hogyan folyt az életük a járványkitörése óta, Három napja jöttünk ki a vesztegzárból, Azokközül vannak, akiket vesztegzár alá helyeztek, Igen,Kemény dolog volt, Enyhén szólva, Szörnyű, Ön író, ezért

kötelessége, ahogy az előbb mondta, ismerni a szavakat,ennélfogva tudja, hogy a jelzőkkel nem tudunk mit kezdeni,ha például valaki megöl valakit, jobb volna így, egyszerűenkimondani, és bízni abban, hogy ez a szörnyűséges tettönmagában annyira felkavaró, hogy nem kell még azt ishozzátennünk, borzalmas volt, Azt akarja mondani, hogytöbb szavunk van, mint kellene, Azt akarom mondani, hogykevesebb érzelmünk van, mint kellene, Vagy vannakérzelmeink, de nem használjuk azokat a szavakat, amelyekkifejezik őket, És ennélfogva elvesztettük őket, Szeretném,ha elmondanák, hogyan éltek a vesztegzárban, Miért, íróvagyok, Ott kellett volna lennie, Egy író ugyanolyan ember,mint bárki más, nem tudhat mindent és nem élhet megmindent, kérdeznie kell és el kell képzelnie, Egy nap talánelmondom, milyen volt ott, utána írhat belőle egy könyvet,Már írom, Hogyan, ha vak, A vakok is tudnak írni, Aztakarja mondani, hogy volt ideje megtanulni a Braille-írást,Nem ismerem a Braille-ábécét, Hogy tud akkor írni,kérdezte az első vak, Megmutatom, Felállt a székről,kiment, egy perc múlva visszatért, a kezében egy papírlapotés egy golyóstollat tartott, Ez az utolsó teljes oldal, amitleírtam, Nem látjuk, mondta az első vak felesége, Én sem,mondta az író, Akkor hogy tud írni, kérdezte az orvosfelesége, rápillantva a lapra, amelyen a nappali gyér

fényében kivette a szorosan egymás alatt futó sorokat,amelyek helyenként átfedték egymást, A tapintássegítségével, felelte mosolyogva az író, nem nehéz, apapírlapot egy valamennyire puha felületre teszem, amilyenpéldául néhány papírlap, azután már írhatok is, De nem lát,mondta az első vak, A golyóstoll jó munkaeszköz a vakíróknak, arra nem jó, hogy el is tudják olvasni, hogy mitírtak, de arra igen, hogy tudják, hol járnak az írással, elég,ha az ujjunkkal követjük az utolsó leírt sor barázdáit, és ígyhaladunk a papír széléig, azután már könnyű kimérni, milyentávol legyen az új sor, és ott folytatni, Észrevettem, hogy asorok néha átfedik egymást, mondta az orvos felesége, ésóvatosan kivette a papírlapot a kezéből, Honnan tudja,Látok, Lát, visszanyerte a látását, hogyan, mikor, kérdezteidegesen az író, Föltételezem, hogy én vagyok az egyetlen,aki el sem vesztette, És miért, van rá valami magyarázat,Nincs rá semmi magyarázat, valószínűleg nem is lesz, Ez aztjelenti, hogy mindent látott, ami történt, Láttam, amit láttam,nem tehettem mást, Hányan voltak abban a vesztegzárban,Körülbelül háromszázan, Mióta, Attól fogva, hogyelkezdődött, csak három napja jöttünk ki, ahogy mondtam,Azt hiszem, én vakultam meg először, mondta az első vak,Borzalmas lehetett, Megint ez a szó, mondta az orvosfelesége, Bocsásson meg, most egyszerre nevetségesnek

felesége, Bocsásson meg, most egyszerre nevetségesneklátszik mindaz, amit attól fogva írtam, hogy megvakultunk, acsaládom és én, Miről írt, Arról, hogy mennyit szenvedtünk,az életünkről, Mindenkinek arról kell beszélnie, amit tud, ésamit nem tud, arról kérdeznie kell, Én magát kérdezem, Énpedig válaszolok magának, nem tudom mikor, majd egynap. Az orvos felesége megérintette az író kezét apapírlappal, Megmutatná nekem, hol dolgozik, mit ír,Nagyon szívesen, jöjjön velem, Mi is mehetünk, kérdezte azelső vak felesége, Önök itthon vannak, mondta az író, éncsak átmeneti vendég vagyok. A hálószobában volt egy kisasztal, rajta egy lámpa, ami nem égett. Az ablakonbeszűrődő tompa fényben bal kéz felől néhány üres papírlaplátszott, jobb kéz felől teleírt lapok, középen pedig egy,amely félig volt. Két új golyóstoll feküdt a lámpa mellett. Ittvan, mondta az író. Az orvos felesége megkérdezte, Lehet,és a választ meg sem várva, kézbe fogta a teleírt lapokat,mintegy húsz lehetett, szemével fürkészte az apró betűket, azemelkedő és ereszkedő sorokat, a papírlap fehérségére írt,vakon odavésett szavakat, Átutazóban vagyok, mondta azíró, és ezek azok a jelek, amelyeket útközben hagytam. Azorvos felesége a vállára tette a kezét, a férfi pedig a kezévelmegkereste az asszonyét, és lassan az ajkához emelte, nevesszen el, ne hagyja, hogy elvesszen, váratlan, rejtelmes

szavak voltak, és láthatólag nem szándékosan jöttek elő.Amikor hazatértek, három napra elegendő ennivalót

cipelve, az orvos felesége az első vaknak és a feleségénekizgatott közreműködésével elmondta, mi történt velük. Éseste, régi hagyománynak hódolva, felolvasott a többieknekjó néhány oldalt egy könyvből, amelyet a könyvtárukbólkeresett elő. A téma nem nagyon érdekelte a kancsal kisfiút,aki hamarosan álomba merült, feje a sötét szemüveges lányölében nyugodott, a lába pedig a fekete kötést viselőöregember lábszárán.

KÉT NAPPAL KÉSŐBB az orvos azt mondta,szeretném tudni, mi történt a rendelővel, most nem vagyunkjók semmire, sem ő, sem én, de egy napon talán azemberek megint használják majd a szemüket, a műszerekbiztosan ott várnak még. Menjünk, amikor akarod, mondtaa felesége, akár most is, Ha már úgyis mentek, nemnézhetnénk-e el az én lakásomba is, ha ez nem jelentgondot, mondta a sötét szemüveges lány, nem mintha azthinném, hogy a szüleim visszatértek, csak hogy könnyítsék alelkiismeretemen. Elmegyünk hozzád is, mondta az orvosfelesége. Senki más nem akart csatlakozni a lakásfelderítőexpedícióhoz, az első vak és a felesége már tudta, hogy mireszámíthat, a fekete kötést viselő öregember ugyancsak, bármás okok miatt, a kancsal kisfiú pedig azért nem, mert mégmindig nem jutott eszébe annak az utcának a neve, ahollakott. Az idő tiszta volt, úgy tetszett, véget ért az esőzés, anap pedig, bár még csak halványan fénylett, már melegítetteaz emberek bőrét, Nem tudom, hogy fogjuk túlélni, hamelegebbre fordul az idő, mondta az orvos, elkezd bomlaniez a sok szemét, a halott állatok, talán még emberek is,biztos vannak halottak a lakásokban, az a baj, hogy nemszervezzük meg magunkat, kellene, hogy legyen valamiféleszerveződés minden épületben, minden utcában, minden

kerületben, Egy kormány, mondta a felesége, Valamiféleszervezet, a test is szervezett rendszer, addig él, amígmegvan a szervezettsége, a halál nem más, mint aszervezettség felbomlásának következménye, De hogyantudja egy vakokból álló társadalom megszervezni magát,hogy életben maradjon, Ha megszervezi magát, aszervezettség már bizonyos fokig olyan, mintha valaki látnikezdene, Talán igazad van, de ez a vakság csak halált ésnyomorúságot hozott nekünk, az én szemem, éppen úgy,mint a te rendelőd is, semmire sem volt jó, A te szemednekköszönhetjük, hogy életben vagyunk, mondta a sötétszemüveges lány, Élnénk akkor is, ha vak volnék, a világtele van élő vakokkal, Azt hiszem, mindannyianelpusztulunk, csak idő kérdése, A halál mindig idő kérdésevolt, mondta az orvos, De csak azért meghalni, mert valakivak, valószínűleg nem a legrosszabb módja a halálnak,Meghalunk különböző betegségekben, balesetekben,véletlenek következtében, És most még azért is meghalunk,mert vakok vagyunk, akarom mondani, meghalunk avakságtól és ráktól, a vakságtól és tüdőbajtól, a vakságtólés AIDS-től, a vakságtól és infarktustól, a betegségekemberenként változhatnak, de most igazából a vakság ölmeg bennünket, Nem vagyunk halhatatlanok, nemkerülhetjük el a halált, de legalább vakok ne lennénk,

kerülhetjük el a halált, de legalább vakok ne lennénk,mondta az orvos felesége, Hogyan, ha ez a vakságkézzelfogható és valóságos, mondta az orvos, Nem vagyokolyan biztos benne, mondta a felesége, Én sem, mondta asötét szemüveges lány.

Nem kellett feltörniük az ajtót, egyszerűen kinyitották, akulcs ott volt az orvos kulcstartójában, amit otthon hagytak,amikor vesztegzár alá helyezték őket. Itt van a várószoba,mondta az orvos felesége, A szoba, ahol voltam, mondta asötét szemüveges lány, az álom folytatódik, de nem tudom,melyik álom ez, az az álombéli álom-e, amelyben aznap aztálmodtam, hogy itt vagyok vakon, vagy az az álom-e,amelyben mindig vak voltam, és álmomban eljöttem ide, arendelőbe, hogy meggyógyítsák azt a kötőhártya-gyulladást,amely egyáltalán nem fenyegetett megvakulással, Avesztegzár nem volt álom, mondta az orvos felesége, Azvalóban nem volt álom, mint ahogy az sem, hogymegerőszakoltak bennünket, És az sem, hogy ledöftem egyembert, Vezess be az dolgozószobámba, egyedül isbetalálnék, de vezess be te, mondta az orvos. Az ajtó nyitvavolt, Az orvos felesége azt mondta, Mindent fölforgattak,papírok a földön, a kartotékszekrény fiókjait elvitték,Biztosan a minisztérium emberei, hogy ne vesztegessenekidőt a kereséssel, Valószínűleg, És a műszerek, Látszólag

rendben vannak, Hála az égnek, legalább ez megmaradt,mondta az orvos. Egyedül ment tovább, kinyújtott karjávalmegérintette a lencséket tartalmazó dobozt, azoftalmoszkópot, az íróasztalt, azután a sötét szemüvegeslányhoz fordulva azt mondta, Értem, mit akarsz azzalmondani, amikor arról beszélsz, hogy egy álomban élsz.Leült az íróasztalhoz, kezét lerakta a porral borítottüveglapra, azután szomorú, ironikus mosollyal azt mondta,mintha egy előtte álló valakihez intézné a szavait, Hát igen,doktor úr, nagyon sajnálom, de a maga bajára nincsorvosság, ha adhatok magának egy utolsó tanácsot, fogadjameg a régi mondást, igaza volt azoknak, akik azt mondták,hogy a türelem jót tesz a szemeknek, Ne gyötörj bennünket,Bocsáss meg nekem, és bocsáss meg nekem te is, azon ahelyen vagyunk, ahol azelőtt csodák történtek, és most márcsodatételeim bizonyítékai sincsenek meg, valamennyitelvitték, Az egyetlen csoda, amit tehetünk, az, hogy továbbélünk, mondta a felesége, nap nap után óvjuk ezt a törékenyéletet, mintha ő volna a vak, és nem tudná, merre menjen,talán így is van, talán igazán nem tudja, a kezünkbe adtamagát, miután értelmes lény lett belőlünk, és idáig juttattuk,Ügy beszélsz, mintha te is vak volnál, mondta a sötétszemüveges lány, így igaz, valamiféleképpen én is vak lettema ti vakságotok által, talán jobban láthatnék, ha többen

látnánk, Attól félek, hogy olyan vagy, mint az a tanú, aki azta bíróságot keresi, ahová nem tudni ki hívta, és ahol nemtudja, miről kell tanúvallomást tennie, mondta az orvos, Azidő lassan a végére jár, a rothadás szétterjed, a betegségeknyitott kapukat találnak, a víz elszennyeződött, az élelmiszerméreggé változott, ez volna az első dolog, amittanúvallomásként elmondanék, mondta az orvos felesége,És a második, kérdezte a sötét szemüveges lány, Nyissuk kia szemünket, Nem tehetjük, vakok vagyunk, mondta azorvos, Nagy igazság van abban a mondásban, hogy az volta legrosszabb vak, aki látni nem akart, De én szeretnéklátni, mondta a sötét szemüveges lány, Ettől még nem fogszlátni, csak annyit érsz el vele, hogy nem te leszel alegrosszabb vak, és most menjünk, itt már semmi dolgunknincsen.

Úton a sötét szemüveges lány lakása felé átmentek egynagy téren, ahol vakok csoportjai hallgatták más vakokbeszédét, első pillantásra sem ezek, sem azok nemlátszottak vakoknak, akik beszéltek, lelkesült arcukat azokfelé fordították, akik hallgatták őket, azok pedig, akikhallgattak, figyelmesen azok felé fordították az arcukat, akikbeszéltek. Hirdették a világ végét, a bűnbocsánatot, ahetednapi látomást, az angyal eljövetelét, a kozmikus méretűösszeütközést, a nap kihunyását, a törzsi szellemet, a

összeütközést, a nap kihunyását, a törzsi szellemet, amandragóra főzetét, a tigriskenőcsöt, a csillagjegyekhatását, a szél erejét, a hold illatát, a tudatlanság visszatértét,az átok hatalmát, a sarok jegyét, a rózsa keresztrefeszítését, a nyirok tisztaságát, a fekete macska vérét, azárnyék elnyugvását, az árapály megváltozását, az emberevéslogikáját, a fájdalom nélküli kasztrálást, az istenibőrrajzolatokat, az önkéntes vakságot, a domború, ahomorú, a sík, a függőleges, a rézsútos, az összpontosított, aszétszórt, a tovafutó gondolatot, a hangszalagokeltávolítását, a szó halálát, Itt senki nem beszél aszervezettségről, mondta az orvos felesége a férjének, Aszervezettségről talán egy másik téren esik szó, felelte a férfi.Mentek tovább. Egy kicsivel távolabb az orvos felesége aztmondta, A szokásosnál több halott van az utcákon, Azellenálló képességünk a végéhez közeledik, az időbeteljesedik, a víz elszennyeződik, a betegségekelszaporodnak, az élelmiszer méreggé változik, ezt mondtadaz előbb, emlékeztette az orvos, Ki tudja, nincsenek-e aszüleim is ezek között a halottak között, mondta a sötétszemüveges lány, én pedig elmegyek mellettük, és nem isveszem észre őket, Az emberiség régi szokása, hogy elmegya halottak mellett, és nem veszi észre őket, mondta az orvosfelesége.

Az utca, ahol a sötét szemüveges lány lakott, mégelhagyottabbnak látszott. Az épület kapujában egy asszonyteste feküdt. Halott volt, félig felfalták a kóbor állatok,szerencsére a hulló könnyek kutyája ma nem akart jönni,mert vissza kellene fogni, hogy bele ne mélyessze a fogaitebbe a tetembe. Az első emeleti szomszédasszony az,mondta az orvos felesége, Ki, hol, kérdezte a férje, Ittelőttünk, az első emeleti szomszédasszony, érezni a bűzét,Szegény teremtés, mondta a sötét szemüveges lány, miértjött ki az utcára, amikor soha nem járt ki, Talán megérezte,hogy közeledik a halála, talán nem bírta elviselni azt agondolatot, hogy ott fog egyedül elrohadni a lakásban,mondta az orvos, És most hogy fogunk tudni bemenni, nincskulcsom, Lehet, hogy a szüleid visszajöttek, hogy otthonvannak, és várnak, mondta az orvos, Nem hiszem, Igazadvan, ha nem hiszed, mondta az orvos felesége, a kulcsok ittvannak. A földre hullott, félig elnyílt halott kéz gödrébennéhány fényes, csillogó kulcs látszott. Talán az ő kulcsai,mondta a sötét szemüveges lány, Nem hiszem, semmi okanem volt arra, hogy a saját kulcsait elhozza oda, ahol halnikészült, De én is vak vagyok, és nem láthattam volna meg akulcsokat, még ha vissza is akarta volna adni őket, hogybejuthassak a lakásomba, Nem tudhatjuk, mi járt a fejében,amikor úgy döntött, hogy elhozza magával a kulcsokat, talán

arra gondolt, hogy visszanyered a látásodat, talán felfigyeltarra, amikor itt jártunk, mennyire nem természetes, hogyilyen könnyen mozgunk, talán meghallotta, amikor aztmondtam, hogy sötét a lépcsőház, alig lehet látni, vagymindebből semmi nem igaz, valamiféle hagymázos állapotvett rajta erőt, őrület, megzavarodott az értelme, éselhatalmasodott benne az a rögeszme, hogy át kell adnianeked a kulcsokat, csak azt tudjuk, hogy megszakadt azélete, amint kilépett a kapun. Az orvos felesége felvette akulcsokat, odaadta a sötét szemüveges lánynak, azutánmegkérdezte, És most mit csinálunk, itt hagyjuk, Nemtemethetjük el az utcán, mondta az orvos, Ott a kiskert, Fölkell cipelni őt a második emeletre, azután leereszkedni velea tűzoltólépcsőn, Ez az egyetlen megoldás, Van annyi erőnk,kérdezte a sötét szemüveges lány, A kérdés nem az, hogyvan-e erőnk hozzá vagy sem, hanem, hogy vállaljuk-e azt,hogy itt hagyjuk ezt az asszonyt, Semmiképpen sem,mondta az orvos, Akkor kell hogy legyen hozzá erőnk.Összeszedték minden erejüket, de irtózatosan nehéz munkavolt fölcipelni a lépcsőn a holttestet, nem a súlya miatt, mertmár természettől fogva keveset nyomott, sőt még annál iskevesebbet, miután a macskák és a kutyák jóllaktak belőle,hanem azért, mert a test kifeszült, megmerevedett, nehézvolt megfordulni vele a szűk lépcsőház kanyaraiban,

volt megfordulni vele a szűk lépcsőház kanyaraiban,négyszer is meg kellett pihenniük a fölfelé vezető rövidkeúton. Sem a zaj, sem a hangok, sem a bomló test bűze nemcsalt ki a lépcsőpihenőkre senkit az épület lakói közül,Ahogy gondoltam, a szüleim nincsenek itt, mondta a sötétszemüveges lány. Amikor végre odaértek az ajtóhoz,teljesen kimerültek, és még át kellett menniük a lakáson amásik oldalra, le kellett ereszkedni a tűzoltólépcsőn, de ott,a szentek közreműködésével, akik a lefelé menőknekmindig a segítségére sietnek, már könnyebben ment acipekedés, a fordulók nem jelentettek annyi gondot, mert alépcső a szabad levegőn volt, csak arra kellett ügyelniük,hogy a kezükből ki ne csússzon a szegény teremtés teste,mert ha lezuhan, elveszti emberi formáját, nem is beszélve afájdalmakról, amelyek a halál után sokkal gyötrelmesebbek.

A kiskert olyan volt, mint egy érintetlen vadon, az utolsóesőktől dúsan sarjadt a fű és a sok gyomnövény, amit erresodort a szél, nem hiányzott a friss ennivaló a nyulaknak,amelyek ott ugrándoztak, a tyúkok megmaradtak a szárazélelemnél. Letelepedtek a földre, ziháltak, az erőfeszítéstőlteljesen kimerültek, mellettük a holttest éppúgy megpihent,mint ők, az orvos felesége vigyázott rá, elhessegette atyúkokat és a nyulakat, ez utóbbiak remegő orrukkal csakkíváncsiskodtak, de az előbbiek szuronyként előrenyújtott

csőrükkel, elszántan közeledtek. Az orvos felesége így szólt,Mielőtt kiment az utcára, gondja volt rá, hogy kinyissa anyúlketrec ajtaját, nem akarta, hogy a nyulak éhen haljanak,Az biztos, hogy nem élni nehéz az emberekkel, hanemmegérteni őket, mondta az orvos. A sötét szemüveges lányegy maroknyi letépett fűvel tisztogatta elpiszkolódott kezét,ügyetlen volt, ott fogta meg a holttestet, ahol nem kellettvolna, ezzel jár, ha valakinek nincsen szeme. Az orvos ígyszólt, szükségünk volna egy kapára vagy ásólapátra, mostmegfigyelhetjük, hogy térnek vissza örökösen a szavak, mintmost ezek is, amelyeket ugyanilyen okból már elmondtak,először az a férfi került sorra, aki ellopta az autót, most ezenaz öregasszonyon a sor, aki visszaadta a kulcsokat, azután,hogy eltemették őket, már nem lehet különbséget tenniközöttük, hacsak az emlékezet valamilyen formában emléketnem állít nekik. Az orvos felesége felment a sötétszemüveges lány lakásába, hogy egy tiszta lepedőt keressen,azok közül kellett választania, amelyek kevésbé voltakmocskosak, amikor lejött, a tyúkok ünnepet ültek, a nyulakmeg csak majszolták a friss füvet. Miután letakarták ésbebugyolálták a holttestet, a feleség elment ásólapátot vagykapát keresni. Egyiket is, másikat is talált egyszerszámoskamrában, ahol más szerszámok is voltak. Majdén elintézem, a föld nedves, könnyen lehet ásni, ti

pihenjetek. Kiválasztott egy helyet, ahol nem voltakgyökerek, amelyeket több kapavágással ugyan át lehetettvolna vágni, de ez egyáltalán nem lett volna könnyű feladat,mert a gyökerek furfangosan kihasználják a föld puhaságát,elhajolnak a csapások elől, és csillapítják a guillotine halálossujtását. Sem az orvos felesége, sem a férje, sem a sötétszemüveges lány, az első annyira belemerült a munkájába, amásik kettő pedig semmire nem használhatta a szemét, nemvette észre, hogy a környező erkélyeken megjelentek avakok, nem sokan, és nem mindegyik erkélyen, valószínűlega kapa hangja csalta őket elő, mert még ha puha is a föld,akad mindig egy apró, rejtőzködő kődarab, amin megzörrenaz odacsapódó vas. Férfiak és asszonyok, akik úgyimbolyogtak, mint a szellemek, akár kísértetek is lehettekvolna, akik kíváncsiságból végignéznek egy temetést, csakazért, hogy felidézzék magukban, milyen lehetett, amikorrajtuk volt a sor. Az orvos felesége csak akkor vette észreőket, amikor végre elkészült a sírgödör, megtapogatta sajgóderekát és alsókarjával letörölte az izzadságot a homlokáról.Ebben a pillanatban ellenállhatatlan ösztönzést érzett, és megsem gondolva, mit tesz, odakiáltotta azoknak a vakoknak ésa világ minden vakjának, Feléled, figyeljük csak meg, nemazt mondta, Feltámad, annyira azért nem ragadtatta elmagát, bár a portugál szótár azt állítja, ígéri vagy

magát, bár a portugál szótár azt állítja, ígéri vagysugalmazza, hogy tökéletes és pontos szinonimákról vanszó. A vakok megriadtak és behúzódtak a házaikba, nemértették, miért hangzott el ez a szó, másfelől nem voltakfelkészülve egy ilyesféle nyilatkozatra, látszott, hogy nemgyakran látogatták a mágikus kinyilatkoztatások terét,amellyel kapcsolatban, a teljesség érdekében, az ájtatosmanó fejét és a skorpió öngyilkosságát kellett volna mégmegemlíteni. Az orvos megkérdezte, Miért mondtad azt,hogy feléled, kihez beszéltél, Azokhoz a vakokhoz, akikkijöttek az erkélyekre, megijedtem, és én is megijesztettemőket, És miért éppen ezt a szót mondtad, Nem tudom,előjött a fejemben, és kimondtam, Már csak az hiányzik,hogy kimenj szónokolni arra a térre, amelyen átjöttünk,Igen, egy prédikációt a nyúl fogáról és a tyúk csőréről, mostgyere, és segíts nekem, itt, ez az, fogd meg a lábát, én errőlaz oldalról emelem, vigyázz, bele ne csússz nekem asírgödörbe, így, engedd lassan lefelé, még, még, egy kicsitmélyebbre ástam a gödröt a tyúkok miatt, amikor nekiállnakkapirgálni, soha nem tudni, hogy hol hagyják abba, megvan.A lapáttal betemette a gödröt, jól letapodta a földet,elkészítette a sírdombot, mert mindig marad valamennyiabból a földből, amelyik visszakerült a földbe, mintha egészéletében csak azt csinálta volna. Végül leszakított egy hajtást

arról a rózsabokorról, amelyik a kiskert egyik sarkábannőtt, és elültette a síremlék helyén, a fej magasságában.Feléled, kérdezte a sötét szemüveges lány, Ó nem, felelte azorvos felesége, sokkal nagyobb szükség volna arra, hogyazok éledjenek fel, akik élnek, de nem teszik meg, Már félighalottak vagyunk, mondta az orvos, Még félig élünk,válaszolt a felesége. Bevitte a szerszámoskamrába azásólapátot és a kapát, végigpásztázta tekintetével akiskertet, hogy megbizonyosodjon róla, minden rendbenvan-e. Milyen rendben, kérdezte meg saját magától, és megis adta saját magának a választ, Abban a rendben, amelyikazt kívánja, hogy a halottak ott legyenek a halottak, és azélők ott legyenek az élők helyén, miközben a tyúkok és anyulak táplálnak egyeseket, és táplálkoznak másokból,Szeretnék valami jelet hagyni a szüleimnek, mondta a sötétszemüveges lány, csak hogy tudják, életben vagyok, Nemakarlak megfosztani az illúzióidtól, de előbb meg kellenetalálniuk a lakásotokat, és ez kevéssé valószínű, gondoldcsak el, hogy soha nem jutottunk volna el ide, ha nem lettvolna, aki idevezet, Igazad van, én azt sem tudom, hogyélnek-e még, de ha nem hagyok nekik valami jelet, bármit,akkor úgy érzem, mintha elhagytam volna őket, Mi lehetneaz, kérdezte az orvos felesége, valami, amit tapintással isfelismernek, mondta a sötét szemüveges lány, az á baj, hogy

már nem viselek semmit magamon abból, amit ezelőtthordtam. Az orvos felesége rápillantott, ott ült a tűzlépcsőlegalsó fokán, keze a térdén pihent, szép arca bánatos volt,haja a vállára hullott, Már tudom, milyen jelet hagysz nekik,mondta. Gyorsan felment a lépcsőn, bement a házba, egyollóval és egy kis darab spárgával jött vissza, Mi jutott azeszedbe, kérdezte nyugtalanul a sötét szemüveges lány,amikor meghallotta a haját vágó olló nyiszogását, Ha aszüleid visszatérnek, egy hajtincset találnak a kilincsgombrafüggesztve, ki másé lehet, mint a lányuké, kérdezte az orvosfelesége, Mindjárt elsírom magam, mondta a sötétszemüveges lány, és ahogy kimondta, már sírt is, fejévelráborult a két térdén összefont karjára, és kiadta magábólminden bánatát, vágyakozását és meghatottságát, amelyet azorvos feleségének ötlete ébresztett fel benne, azutánészrevette, maga sem tudva, hogy az érzések milyen útjainjutott el oda, hogy az első emeleten lakó öregasszonyt issiratja, a nyers húst evő szörnyűséges boszorkányt, akihalott kezében visszaadta neki lakásának kulcsait. És akkoraz orvos felesége azt mondta, Micsoda idők ezek,megfordult a dolgok rendje, a halál eddig csaknemkizárólagos jelképe az élet jelképévé válik, Van olyan kéz,amely képes erre, és még nagyobb csodákra is, mondta azorvos, A szükség törvényt bont, kedvesem, mondta a

orvos, A szükség törvényt bont, kedvesem, mondta afeleség, és most elég volt a filozofálgatásból és acsodatételekből, fogjuk meg egymás kezét, és induljunk azélet dolgai után. A sötét szemüveges lány maga akasztottafel a kilincsgombra a hajtincset, Gondolod, hogy a szüleimészreveszik, kérdezte, A kilincsgomb egy lakás kinyújtottkeze, felelte az orvos felesége, és ezzel a bombasztikusnakis tartható mondattal ért véget a látogatás.

Aznap este megint volt felolvasás, azt hallgatták, másmulatságot nem találtak maguknak, nagy kár, hogy az orvosnem volt, például, amatőr hegedűművész, milyen andalítószerenádokat lehetett volna hallani azon az ötödik emeleten,az irigykedő szomszédok pedig azt mondogatták volna,azoknak ott vagy nagyon jól megy a soruk, vagy olyanjámbor lelkek lehetnek, akik azt hiszik, hogymegszabadulnak a nyomorúságuktól, ha másoknyomorúságán nevetnek. Most nincsen más zene, csak aszavak zenéje, a szavak pedig, különösen azok, amelyek akönyvekben vannak, visszafogottak, még ha a kíváncsiságoda is vezetne az ajtajukhoz valakit az épületből, az nemhallana mást, csak magányos mormolást, azt a hosszúranyúló hangfonalat, amely a végtelenbe fut, mert a világonlévő könyvek, ha egybe vesszük őket, éppen úgyvégtelenek, mint, ahogy mondják, a világmindenség. Amikor

az éjszaka közepén véget ért a felolvasás, a fekete kötéstviselő öregember azt mondta, csak arra vagyunk jók, hogyfelolvasást hallgassunk, Én nem panaszkodom, maradhatnamindig így, mondta a sötét szemüveges lány, Én sempanaszkodom, csak azt mondom, mindössze ennyi alehetőségünk, hogy egy olyan emberiség történetéthallgassuk, amely előttünk létezett, és ezt annak avéletlennek köszönhetjük, hogy van még itt egy látószempár, az utolsó, amelyik még létezik, és ha egy nap ez iskialszik, amire gondolni sem akarok, akkor megszakad az afonál, amely összeköt bennünket ezzel az emberiséggel, smind távolabb és távolabb kerülünk egymástól,visszavonhatatlanul és egyként vakon, ők is, mi is, Amíglehet, mondta a sötét szemüveges lány, őrzöm magamban areményt”, a reményt, hogy megtalálom a szüleimet, areményt, hogy előkerül ennek a kisfiúnak az édesanyja,Elfelejtetted megemlíteni azt, ami mindannyiunk reménysége,Mi az, Hogy visszanyerjük a látásunkat, Vannak olyanremények, amelyeket őrültség táplálni magunkban, Hát énazt mondom neked, ha ilyen reményekben nem ringatnámmagam, már elbúcsúztam volna az élettől, Mondj egypéldát, Hogy újra látok, Ezt már ismerjük, mondj egymásikat, Nem mondok, Miért, Mert nem érdekel, Honnantudod, hogy nem érdekel, mit gondolsz, mit tudsz te rólam,

hogy a kedved szerint eldöntsd, mi érdekel engem és minem, Ne sértődj meg, nem akartalak megbántani, A férfiakmind egyformák, azt hiszik, hogy elegendő egy asszonyhasából világra jönni ahhoz, hogy mindent tudjanak anőkről, Én keveset tudok a nőkről, rólad pedig semmit, amipedig a férfi voltomat illeti, az már régen volt, mostöregember vagyok és félszemű, ráadásul vak is, Más rossznincs, amit még elmondhatnál magadról, Van mégszámtalan, el sem tudod képzelni, hogy növekszik az évekmúlásával arányosan az önvádak fekete listája, Én fiatalvagyok, de én sem panaszkodhatok, Még semmi igazánrosszat nem tettél, Honnan tudhatnád, ha soha nem éltélvelem, így van, soha nem éltem veled, Miért ismételed megilyen hangsúllyal a szavaimat, Milyen hangsúllyal, Ezzel,Csak azt mondtam, hogy soha nem éltem veled, A hangsúly,a hangsúly, ne tegyél úgy, mintha nem értenéd, Neerőszakoskodj, kérlek, De erőszakoskodom, tudnom kell,Térjünk vissza a reményhez, Hát térjünk, Az a másik példaa reményre, amit nem akartam megmondani, a következő,Melyik az a következő, Az utolsó önvád a listámon, Fejtsdki bővebben, légy szíves, nem értek a rejtvényekhez, Az aszörnyeteg vágy, hogy ne kapjuk vissza a látásunkat, Miért,Hogy így éljünk továbbra is, Azt akarod mondani, hogymindannyian együtt, vagy te velem, Ne kényszeríts arra,

mindannyian együtt, vagy te velem, Ne kényszeríts arra,hogy válaszoljak, Ha csak egyszerűen férfi volnál,elodázhatnád a választ, ahogy mindegyikőtök megteszi, dete magad mondtad, hogy öregember vagy, és egyöregembernek, ha van valami értelme, hogy annyit élt, nemlenne szabad elfordítania arcát az igazságtól, válaszolj, Énveled, És miért akarsz te velem élni, Azt várod, hogymindenki előtt mondjam meg, A legmocskosabb,legcsúnyább, legvisszataszítóbb dolgokat is megcsináltukegymás előtt, biztos nem rosszabb az sem, amit nekem kellmondanod, Legyen meg, ha úgy akarod, mert a mégbennem lévő férfinak tetszik az a nő, aki te vagy, Ilyen nehézvolt megtenni ezt a szerelmi vallomást, Az én koromban azember fél attól, hogy nevetséges lesz, Nem voltálnevetséges, Felejtsük el, kérlek, Nincs szándékombanelfelejteni, és azt sem engedem, hogy te elfelejtsd, Badarság,kényszerítettél arra, hogy beszéljek, és most, És most énkövetkezem, Ne mondj semmit, amit megbánhatnál,emlékezz a fekete listára, Ha ma őszinte lehetek, mit számítaz, hogy holnap megbánom, Hallgass, Te velem akarsz élni,én pedig veled akarok élni, Megbolondultál, Együtt fogunkélni itt, mint egy házaspár, és együtt élünk majd akkor is, hael kell válnunk a barátainktól, két vak mindig többet láthat,mint egy, Ostobaság, én nem tetszem neked, Mi az, hogy

tetszeni, nekem soha nem tetszett senki, csak lefeküdtemkülönböző férfiakkal, Igazat adsz nekem, Nem adok, Azőszinteségről beszéltél, válaszolj hát, valóban tetszem neked,Éppen eléggé tetszel, hogy veled akarjak lenni, ez az elsőalkalom, hogy ilyet mondok valakinek, Nem mondtad volnaezt, ha korábban találkozol velem, egy idősödő emberrel,aki félig kopasz már, fehér a haja, egyik szemén kötést visel,a másikon pedig ott a szürke hályog, Az a nő, aki akkorvoltam, nem mondta volna, ezt elismerem, ezt az a nőmondta, aki ma vagyok, Meglátjuk, mit mond az a nő, akiholnap leszel, Próbára akarsz tenni, Micsoda gondolat, hogyjönnék ahhoz, hogy próbára tegyelek, ezekben a dolgokbanaz élet dönt, Egy dologban már döntött.

Egymással szembefordulva folytatták ezt a beszélgetést,az egyik vak a másik vak szemébe fúrta a szemét, az arcuktüzelt, és szenvedélyes kifejezés ült rajta, és amikor azegyikük kimondta és mind a ketten megegyeztek benne,hogy együtt fognak élni, a sötét szemüveges lány kinyújtottaa kezét, azért, hogy a másik kezébe csúsztassa, nem pedigazért, hogy tudja, merre jár, a keze hozzáért a fekete kötéstviselő öregember kezéhez, aki puhán magához vonta, és ígyültek ott ketten, egymáshoz simulva, ez nem az elsőalkalommal történt, tudjuk jól, de most elhangzottak azelfogadó szavak. A többiek közül senki nem mondott

semmit, senki nem gratulált, senki sem kívánt örökboldogságot, igazából ezek az idők nem kedveznek azünneplésnek és az ábrándoknak, és amikor olyan komolydöntésekről van szó, mint amilyen ez is, nem volna meglepő,ha valaki arra gondolna, hogy vaknak kell lenni ahhoz, hogyvalaki így viselkedjen, és még a csönd a legnagyobbelismerés. Az orvos felesége a folyosón végigfektetettnéhány díványpárnát, és kényelmes ágyat alakított kibelőlük, azután odavitte a kancsal kisfiút, és azt mondtaneki, Mától fogva itt alszol. A nappaliban történt eseményeknyomán pedig minden jel arra mutat, hogy ezen az éjszakánvégre kiderül az igazság arról a titokzatos kézről, amelymegmosta a fekete kötést viselő öregember hátát aznapreggel, amikor annyi víz folyt, annyi tisztító erejű víz.

MÁSNAP, MÉG AZ ÁGYBAN FEKÜDTEK, amikoraz orvos felesége azt mondta a férjének, Kevés ennivalónkvan itthon, körül kell néznünk valami után, az jutott azeszembe, hogy ma elmehetnénk annak az élelmiszer-áruháznak a föld alatti raktárába, ahol az első nap voltam,ha még nem fedezte fel senki, onnan egy-két hétreelláthatjuk magunkat, Elmegyek veled, és szólunk atöbbieknek is, hogy egy vagy kettő közülük is jöjjön el,Jobban örülnék, ha csak mi mennénk, könnyebb, és nemfenyeget az a veszély, hogy elveszítjük egymást, Meddigleszel képes magadra vállalni hat ember terhét, akik semmiresem jók, Vállalom, amíg tudom, de az az igazság, hogy márfogytán az erőm, néha azt veszem észre magamon, hogyszeretnék vak lenni, hogy ugyanolyan legyek, mint atöbbiek, hogy ne legyen más kötelességem, mint nekik,Hozzászoktunk, hogy tőled függünk, ha nélkülöznünkkellene téged, olyan volna, mintha másodszor ismegvakulnánk, a te két látó szemednek köszönhetjük, hogyegy kicsit kevésbé vagyunk vakok, Megteszek mindent,amit tudok, nem ígérhetek többet, Egy nap, amikor majdrádöbbenünk, hogy semmi jót és hasznosat nem tudunk mártenni a világért, bátran vállalnunk kell, hogy egyszerűenkilépünk az életből, ahogy tegnap hallottuk, Kitől, Attól az

embertől, aki tegnap megtalálta a boldogságát, Biztosvagyok benne, hogy ma már nem mondaná ezt, semmi nemváltoztatja meg jobban az ember véleményét, mint a biztosreménység, Már megvan neki, bárcsak sokáig tartana, Vana hangodban valami enyhe bosszúság, Bosszúság, miértvolna, Mintha elvettek volna tőled valamit, ami a tiéd, Arragondolsz, ami köztem és a lány között történt azon aszörnyűséges helyen, Igen, Emlékezz csak vissza, ő jött odahozzám, Cserbenhagyott az emlékezeted, te mentél odahozzá, Biztos vagy benne, Nem voltam vak, Pedig énmegesküdtem volna rá, hogy, Hamisan esküdtél volna,Különös, hogy az emlékezet így megcsalhat bennünket,Ebben az esetben könnyű rájönni, sokkal inkább a miénkaz, aki felajánlotta magát nekünk, mint az, akit meg kelletthódítanunk, Azután ő sem keresett engem, és én semkerestem őt, Ha akarjátok, találkozhattok azemlékeitekben, hiszen erre való az emlékezet, Féltékenyvagy, Nem, nem vagyok féltékeny, és akkor sem voltam,csak sajnáltalak benneteket, és magamat is, mert nemlehettem a segítségetekre, Mennyi vizünk van, Kevés. Aszerénynek is alig nevezhető reggeli után, amelyetvalamennyire fűszereztek az előző esti eseményekre történőtapintatos és vidor utalások, bár a kifejezéseket illendőenkordában tartotta a kiskorú jelenlétével számoló

kordában tartotta a kiskorú jelenlétével számolótartózkodás, ami ugyan eléggé értelmetlen körültekintés volt,ha visszagondolunk azokra a botrányos jelenetekre,amelyeknek tanúja volt a vesztegzárban, az orvos feleségeés a férje elindultak a dolguk után, és ez alkalommal velüktartott a hulló könnyek kutyája is, aki nem akart otthonmaradni.

Az utcák kinézete óráról órára romlott. A szemét minthaa többszörösére duzzadt volna az éjszakai órák alatt, akárhavalahonnan kívülről, egy ismeretlen országból, ahol mégnormális az élet, az éj leple alatt idehozták volna kiüríteni aszeméttartályokat, ha nem a vakok földjén lennénk, látnánk,hogy vonulnak ebben a fehér sötétségben a fantomtárszekerek és teherautók, bomló szeméttel, maradékkal,törmelékkel, vegyi hulladékokkal, hamuval, fáradt olajjal,csontokkal, üvegekkel, állati belsőségekkel, használtelemekkel, műanyaggal, papírhegyekkel megrakottan, csakételmaradékot nem hoznak, még egy kevés gyümölcshéjatsem, amivel elverhetnénk az éhségünket, amíg el nem jönnekazok a jobb napok, amelyekre mindig várunk. Kora reggelvan, de már érezni a meleget. A bűz úgy száll fölfelé ahatalmas szeméthalomból, mint valami mérges gáz felhői,Nem kell sokáig várni arra, hogy járványok üssék fel afejüket, kezdte megint az orvos, nem menekül meg senki,

teljesen védtelenek vagyunk, Majd esik, és fúj a szél,mondta a felesége, De most még ez sincs, pedig az esőlegalább jó volna arra, hogy csillapítsuk a szomjunkat, a szélpedig valamennyire megszabadítana bennünket ettől adögletes bűztől. A hulló könnyek kutyája nyugtalanulszaglászik, hosszan körbeszimatolt egy szeméthalmot,valószínűleg valami nagyszerű ínyencfalat rejtőzött alatta,amit most nem talál, ha egymagában volna, nem tágítanaonnan, de az asszony, akinek a könnyei hullottak, mármessze jár, és neki kötelessége követni őt, soha nem tudni,nem kell-e megint fölitatni a könnyeit. Nehezen haladnak.Némelyik utcában, különösen a meredek utcákban alezúduló esővíz áradata autókat sodort egymásnak vagy azépületeknek, ajtókat szakított be, kirakatokat ürített ki, aföldet mindenfelé durva üvegcserepek borították. Két autóközé beékelődve egy ember bomló holtteste. Az orvosfelesége elfordítja a szemét. A hulló könnyek kutyájaodaoldalog, de a haláltól visszaretten, még kettőt lép előre,de váratlanul fölborzolódik a szőre, szívszaggató vonyítástör föl a torkából, ennek a kutyának az a baja, hogytúlságosan közel került az emberekhez, és a végén márugyanúgy fog szenvedni, mint ők. Átmentek egy téren, aholvakok csoportjai hallgatták más vakok beszédét, elsőpillantásra sem ezek, sem azok nem látszottak vakoknak,

akik beszéltek, lelkesült arcukat azok felé fordították, akikhallgatták őket, azok pedig, akik hallgattak, figyelmesenazok felé fordították az arcukat, akik beszéltek. Hirdették anagy szervezett rendszerek alapelveit, a magántulajdont, aszabad pénzváltást, a piacgazdaságot, a tőzsdét, a kincstáriadóztatást, a kamatot, a magánosítást, a kisajátítást, atermelést, az elosztást, a fogyasztást, az ellátást és amegszorításokat, a gazdagságot és a szegénységet, akommunikációt, az elnyomást és a bűnözést, asorsjátékokat, a fegyházakat, a büntető törvénykönyvet, apolgári törvénykönyvet, a közúti közlekedésszabályrendszerét, a szótárat, a telefonkönyvet, a prostitúcióelterjedését, a hadianyaggyárakat, a haderőt, a temetőket, arendőrséget, a csempészést, a kábítószereket, azengedélyezett tiltott kereskedelmet, a gyógyszerkutatást, aszerencsejátékot, az orvosi ellátás és a temetés árait, azigazságszolgáltatást, a bankkölcsönt, a politikai pártokat, aválasztásokat, a parlamenteket, a kormányokat, a domború,a homorú, a sík, a függőleges, a rézsútos, az összpontosított,a szétszórt, a tovafutó gondolatot, a hangszalagokeltávolítását, a szó halálát, Itt a szervezettségről beszélnek,mondta az orvos felesége a férjének, Észrevettem, mondta aférfi, és elhallgatott. Mentek tovább, az orvos feleségeodament egy várostérképhez, amely úgy emelkedett egy

odament egy várostérképhez, amely úgy emelkedett egyutcasarkon, mint egy régi kereszt az út mentén. Közel jártakmár az élelmiszeráruházhoz, az asszony valahol errefelérogyott a földre s sírta el magát, aznap, amikor eltévedt,groteszkül meggörnyedve a műanyag zacskók súlya alatt,mert szerencsére tele voltak, s egy kutya szolgáltvigasztalással tanácstalanságában és bánatában, ez itt, akimorog minden kutyafalkára, amelyik túl közel merészkedik,mintha figyelmeztetné őket, Engem nem csaptok be,menjetek távolabb. Egy utca balra, azután egy másikjobbra, és föltűnik az élelmiszer-áruház bejárata. Csak abejárat, azaz, ott a bejárat, ott az egész épület, csakbemenő és kijövő embereket nem látni, sehol nincs az anyüzsgő sokaság, amelyik mindig megtölti ezeket a nagyembertömegek kiszolgálásából élő intézményeket. Az orvosfelesége a legrosszabbtól tartott, és meg is mondta aférjének, Túl későn jöttünk, ott bent már biztos nincs egyárva kétszersült sem, Miért mondod ezt, Nem látom, hogybárki is bemenne vagy kijönne, Lehet, hogy még nemfedezték fel a pincét, Ebben reménykedem. Az élelmiszer-áruházzal szemben húzódó járdán álltak, miközben ezeket aszavakat váltották. Mellettük három vak toporgott, minthacsak arra várna, hogy zöldre váltson a lámpa fénye. Azorvos felesége nem figyelt fel arra, milyen kifejezés ült ki

hirtelen az arcukra, nyugtalan csodálkozás, valamiféle zavartijedtség, nem látta, hogy egyikük kinyitotta a száját, hogymondjon valamit, azután becsukta, nem vette észre a röpkevállrándítást sem. Hát te tudod, feltételezhetjük, hogy eztgondolta a vak. Az orvos felesége és a férje már az utcaközepén járt, ezért nem hallhatta a második vakmegjegyzését, Miért mondta ez a nő, hogy nem látott, hogynem lát senkit sem bemenni és kijönni, amire a harmadikvak így válaszolt, Ezt csak úgy mondja az ember, az előbbis, amikor megbotlottam, megkérdezted tőlem, hogy nemlátom, hova rakom a lábam, ez is ugyanaz, még nemveszítettük el azt a megszokást, hogy látunk, Istenem,hányszor hallottam ezt már, kiáltott fel az első vak.

A nappali fény teljes hosszában megvilágította azélelmiszer-áruház tágas belső terét. Csaknem az összespolcot felborították, nem volt más, csak szemét,üvegcserepek, üres csomagolóanyag. Különös, mondta azorvos felesége, még ha nincs is itt semmi ennivaló, nemértem, miért nem látni élő embert. Az orvos azt mondta,Valóban, nem természetes. A hulló könnyek kutyája halkannyüszített. A szőre megint felborzolódott. Az orvos feleségeazt mondta, Valami szagot érzek, Mindig érezni valami rosszszagot, Ez nem az, ez valami más szag, a bomló test bűze,Lehet, hogy van ott valami tetem, Nem látok egyet sem,

Akkor csak úgy érzed. A kutya megint nyüszített. Mi van akutyával, kérdezte az orvos, Ideges, Mit csináljunk,Meglátjuk, ha egy holttest akad az utunkba, messzirőlelkerüljük, már nem félünk a halottaktól, Nekem könnyű, énnem látom őket. Átmentek az élelmiszer-áruházon, egészenaddig az ajtóig, amelyik arra a folyosóra nyílt, ahonnan belehetett jutni a pincében levő raktárba. A hulló könnyekkutyája ment utánuk, de időről időre megállt, nyüszítve hívtaőket, azután kötelességszerűen ment tovább. Amikor azorvos felesége kinyitotta az ajtót, a bűz sokkal erősebb lett,Borzalmas bűz van, mondta a férfi, Maradj itt, mindjártvisszajövök. Ment az egyre sötétebb folyosón, a hullókönnyek kutyája úgy ment utána, mintha akarata ellenérevonszolnák. A bomlás dögletes bűzével átitatott levegőszinte már ragacsos volt. Félúton az orvos felesége elhánytamagát, Mi történhetett itt, futott át az agyán két öklendezésközött, azután újra meg újra elismételte ezeket a szavakat,miközben közeledett a pincébe nyíló vasajtóhoz. Azémelygéstől megzavarodva nem vette korábban észre, hogya folyosó végén halvány, szétszórt fények látszanak. Mártudta, mit jelent ez. Aprócska lángok imbolyogtak a kétajtó, a lépcső és a teherlift ajtajának réseiben. Újabb hányásszorította össze a gyomrát, olyan erővel, hogy a földrezuhant. A hulló könnyek kutyája elnyújtva szűkölt, olyan

zuhant. A hulló könnyek kutyája elnyújtva szűkölt, olyanhosszan, mintha soha nem akarna a végére érni, panaszosvonyítása úgy zengett végig a folyosón, mint a pincébenrekedt halottak végső üvöltése. Az orvos hallotta a hányást,az öklendezést, a köhögést, futott, ahogy bírt, megbotlott éselesett, felkelt és elesett, végre a karjába fogta a feleségét,Mi történt, kérdezte remegve, Vigyél el innen, vigyél elinnen, légy szíves, most első alkalommal vezette ő afeleségét azóta, hogy rátört a vakság, maga sem tudta, hogyhová vezeti, valahová, amely messze van ezektől az ajtóktól,a lángocskáktól, amelyeket nem láthatott. Amikor kiértek afolyosóról, az asszony idegei váratlanul felmondták aszolgálatot, a sírás görcsös zokogássá változott, ezeket akönnyeket semmilyen módon nem lehet felszárítani, csak azidő és a kimerültség csillapíthatja őket, ezért a kutya nem isment közelebb, csak egy kezet keresett, és azt nyalta. Mitörtént, kérdezte újra az orvos, mit láttál, Halottak, bukott kiaz asszonyból zokogás közben, Kik halottak, Ők, s nemtudta folytatni, Nyugodj meg, majd beszélsz, amikor tudsz.Néhány perc múlva az asszony azt mondta, Halottak, Láttálvalamit, kinyitottad az ajtót, kérdezte a férje, Nem, csak arésekből előbúvó lidércfényt láttam, előbújtak a résekből éserre-arra hajladoztak, nem szakadtak el onnan.Foszforhidrogén, ami a bomlásból keletkezett, Azt hiszem,

igen, Mi történhetett, Valószínűleg fölfedezték a pincét, ésennivalót keresve megindultak lefelé a lépcsőn, emlékszem,könnyű volt megcsúszni és leesni azokon a lépcsőfokokon,és ha egy leesett, mindenki más is leesett, valószínűleg elsem jutottak oda, ahová akartak, vagy ha eljutottak is, azeltömődött lépcsőn nem tudtak visszajönni, De azt mondtad,hogy az ajtó be volt csukva, Biztosan más vakok csuktákbe, egyetlen hatalmas sírgödörré változtatva a pincét, az énhibám, hogy így történt, amikor futva kijöttem innen aműanyag zacskókkal, megsejtették, hogy ennivaló vanbenne, és a keresésére indultak, Bizonyos szempontbólmindent, amit megeszünk, mások szájától veszünk el, és hatöbbet veszünk el tőlük, végeredményben a halálukatokozzuk, lényegében véve mindannyian többé-kevésbégyilkosok vagyunk, Sovány vigasz, Csak azt nemszeretném, hogy elképzelt bűnök felelősségét is magadravedd, amikor azt a felelősséget is alig tudod elviselni, hogyhat valóságos s haszontalan szájat táplálsz, A te haszontalanszád nélkül nem is tudnék élni, Élnél tovább, hogy ellásd atöbbi ötöt, amelyik rád vár, Csak az a kérdés, meddig. Márnem tart sokáig, amikor mindent felélünk, ki kell mennünk aföldekre ennivaló után, leszaggatunk minden gyümölcsöt afákról, megölünk minden állatot, amelyik a kezünk közékerül, hacsak közben itt el nem kezdenek felfalni bennünket

a kutyák meg a macskák. A hulló könnyek kutyája nemnyilatkozott meg, ez a dolog rá nem vonatkozott, valamirecsak jó volt, hogy az utóbbi időben átalakult a hullókönnyek kutyájává.

Az orvos felesége lépni is alig bírt. Az előbbimegrázkódtatástól minden erő elszállt belőle. Ahogy kifelébotorkáltak az élelmiszer-áruházból, a rogyadozó asszonyés vak férje, senki meg nem mondta volna, melyiküktámogatja a másikat. Az asszony talán az éles fénytől szédültmeg annyira, azt hitte, megvakult, de nem esett kétségbe,csak múló kábulat volt az egész. Nem rogyott össze, azeszméletét sem vesztette el. Szeretett volna lefeküdni,lehunyt szemmel, lassan lélegezni, ha néhány percremegpihenhetne, elereszthetné magát, biztos visszatérne azereje, szüksége volt rá, mert a műanyag zacskókban mégnem volt semmi. A járda mocskába nem akart belefeküdni,az élelmiszer-áruházba pedig semmi pénzért nem ment volnavissza. Körülnézett. Az utca másik oldalán, kicsit távolabb,megpillantott egy templomot. Biztos ott is vannak emberek,mint bárhol másutt, de egy templom alkalmas hely arra,hogy megpihenjen, legalábbis azelőtt így volt. Azt mondta aférjének, Össze kell szednem magam, vigyél be oda, Oda,hová, Ne haragudj, hadd támaszkodjak rád, majdodavezetlek, Mi ez, Egy templom, ha lefekhetnék egy kis

odavezetlek, Mi ez, Egy templom, ha lefekhetnék egy kisidőre, újjászületnék. Gyerünk. Hat lépcsőfok vezetett föl atemplomba, hat lépcsőfok, ne feledjük el, az orvos feleségealig bírt fölkapaszkodni rajtuk, annál is inkább, mert a férjétis vezetnie kellett. A kapuszárnyak tárva-nyitva voltak, ezvolt a szerencséjük, mert most még egy árva szélfogó ajtó islegyőzhetetlen akadályként tornyosult volna elébük. A hullókönnyek kutyája tétován megállt a küszöbön. Noha akutyák az utóbbi hónapokban szabadon mozoghattakmindenfelé, mindannyiukban tovább élt az a genetikusantudatukba oltott tiltás, amellyel valamikor, nagyon régensújtották a fajtájukat, megtiltván számukra a templombavaló belépést, aminek a magyarázata az a másik genetikaikód lehetett, amely jelet hagyat velük mindenfelé, amerrecsak megfordulnak. Nem számított semmit az a sok derékés hűséges tett, amelyet a könnyek kutyájának az őseivégbevittek, amikor a szentek visszataszító sebeitnyalogatták, még mielőtt szentnek nyilvánították és kiáltottákvolna ki őket, s ebbéli cselekedetükben a legönzetlenebbkönyörületesség vezette őket, mert jól tudjuk, nem mindenkoldusból lesz szent, bármennyi sebet viseljen is a testénvagy a lelkében, ahová nem ér el a kutyák nyelve. Ez akutya most bemerészkedett a megszentelt épületbe, mert akapu nyitva volt, ajtónálló sehol, főképpen pedig azért, mert

a hulló könnyek asszonya már belépett, és nem lehetetttudni, képes lesz-e odabent a lábát emelni, csak egy szótmond elhalóan a férjének, Fogj erősen, a templomzsúfolásig tele van, tenyérnyi hely sincsen, ahová valaki afejét lehajthatná, s a hulló könnyek kutyájának meginthasznát látták, két mordulás és két nekiveselkedés,amelyben haragnak nyoma sem volt, fölszabadított annyitért, ahol az orvos felesége elnyúlhatott, elernyeszthettelankadt tagjait, és lehunyhatta végre a szemét. A férjekitapintotta a pulzusát, határozott volt és szabályos, bárkissé gyönge, utána megpróbálta fölemelni, nem jó ez atesthelyzet, a vérnek mihamarabb vissza kellene térnie azagyba, hogy alaposan átmossa a féltekéket, a legjobb volnafelültetni őt, két térde közé szorítani a fejét, és akkor atermészet és a nehézkedési erő megtenné a magáét. Néhánysikertelen kísérlet után végül sikerült felültetnie. Percekmúlva az orvos felesége mélyet sóhajtott, alig láthatóanmegmozdult, lassanként magához tért. Ne kelj még fel,mondta neki a férje, maradj így egy darabig, lehajtott fejjel,de az asszony már jól érezte magát, a szédülés teljesenelmúlt, a szeme kivette a padozat kőlapjait, amelyeket ahulló könnyek kutyája, három erőteljes kaparólábmozdulattal, mert ő is le akart feküdni, úgy-ahogymegtisztogatott. Fölemelte fejét a karcsú oszlopok, a magas

boltívek felé, hogy megtapasztalja, biztos éskiegyensúlyozott-e a vérkeringése, azután így szólt, Már jólérzem magam, de abban a pillanatban azt hitte, hogymegbolondult vagy a szédülés nyomán kényszerképzeteitámadtak, nem lehetett igaz, amit a szemével látott, hogyannak a keresztre szögezett férfinak fehér kendő fedte el aszemét, és mellette a hét karddal átjárt szívű asszonynakugyancsak fehér kendő borította a szemét, és nemcsakennek a férfinak és ennek az asszonynak, hanem a templomvalamennyi képmásának el volt takarva a szeme, a szobrokfeje köré fehér vászondarabot kötöttek, a festményekrevastag fehér festékcsíkot vontak, odább egy asszonylátszott, aki a lányát olvasni tanította, és mindkettejüknek elvolt takarva a szeme, meg egy férfi, nyitott könyvvel,amelyen egy kisgyermek ült, és mind a kettőjüknek el volttakarva a szeme, meg egy hosszú szakállú öregember,kezében három kulccsal, és a szeme el volt takarva, megegy nyilaktól átjárt testű férfi, és a szeme el volt takarva,meg egy asszony, égő lámpással, és a szeme el volt takarva,meg egy férfi, akinek a kezén, a lábán és a mellkasánsebhelyek voltak, és a szeme el volt takarva, meg egy másikférfi, oroszlánnal, és mindkettőjüknek el volt takarva aszeme, s még egy férfi, báránynyal, és mind a kettőnek elvolt takarva a szeme, s még egy férfi, sassal, és mind a

volt takarva a szeme, s még egy férfi, sassal, és mind akettőnek el volt a szeme takarva, meg még egy férfi, akilándzsájával egy földre zuhant, fején szarvakat hordozó,kecskelábú férfit fenyegetett, és mind a kettőjüknek el volttakarva a szeme, meg egy másik férfi, mérleggel, és neki isbe volt kötve a szeme, meg egy tar fejű öregember, akifehér liliomot fogott a kezében, és a szeme el volt takarva,meg egy asszony galambbal, és mind a kettőnek el volttakarva a szeme, meg egy újabb öregember, két varjúval, ésmind a háromnak el volt a szeme takarva, csak egyasszonynak nem volt eltakarva a szeme, mert kitolták, ésezüsttálcán tartotta maga előtt. Az orvos felesége így szólt aférjéhez, Nem fogod elhinni, ha elmondom, mit látok magamkörül, a templom minden képmásának be van kötve aszeme. Milyen különös, vajon miért, Honnan tudhatnám,meglehet, egy hitében csalódott ember tette, amikorrádöbbent, hogy rá is vakság vár, mint a többiekre,meglehet, hogy az itteni pap műve, aki talán helyesen úgygondolkozott, hogy ha a vakok nem láthatják aképmásokat, a képmások se lássák többé a vakokat. Aképmások nem látnak, Tévedsz, a képmások azokkal aszemekkel látnak, amelyek őket látják, csakhogy mostáltalánossá lett a vakság, Te még mindig látsz, Napról naprakevesebbet fogok látni, még ha nem is veszítem el a

látásomat, minden nappal kevesebbet és kevesebbet látokmajd, mert nem lesz, aki engem lásson. És ha a pap kötöttebe a képmások szemét, Ez csak úgy az eszembe jutott, Ezaz egyetlen feltételezés, amelynek tényleg értelme van, azegyetlen, amely némi vigasszal szolgálhat nyomorúságosállapotunkban, elképzelem ezt a férfit, ahogy a vakokvilágából belép ide, ahol rá is vakság vár a visszatérte után,elképzelem a csukott kapukat, a néptelen templomot, acsöndet, elképzelem a szobrokat, a festményeket, látom,ahogy az egyiktől a másikig megy, fölmászik az oltárra, ésmegköti a vászoncsíkokat, két csomóval, nehogymeglazuljanak és lehulljanak, kettős festékcsíkot von afestményekre, hogy még áthatolhatatlanabbá tegye azt afehér éjszakát, amelybe belesüllyednek, ez a pap mindenidők és minden vallás legnagyobb szentségtörője, alegigazabban és legradikálisabban emberi lény, aki azért jöttide, hogy végérvényesen kijelentse, Isten nem érdemli meg,hogy lásson. Az orvos felesége nem válaszolhatott, valakimellettük előbb megszólalt, Mi ez a beszélgetés, kikvagytok, Éppolyan vakok, mint te, mondta az asszony, Deazt hallottam, hogy látsz, Ezek csak olyan megszokottfordulatok, amelyek csak nem kopnak el, hányszor kell márelmondani, És az meg micsoda, hogy a képeknek el vantakarva a szeme, Ez az igazság, És ezt te honnan tudod, ha

vak vagy, Te is fogod tudni, ha azt teszed, amit én is tettem,menj oda, és érintsd meg a szobrokat a kezeddel, a kéz avak szeme, És miért csináltad ezt, Arra gondoltam, ahhoz,hogy ide jussunk, valaki másnak is vaknak kell lennie, És miez a história, hogy a templom papja takarta el a képmásokszemét, nagyon jól ismertem őt, képtelen lett volna bármiilyet megtenni, Előre soha nem lehet tudni, hogy mireképesek az emberek, Várni kell, kivárni az időt, az idő azúr, az idő az a kártyapartner, aki ott ül az asztalnál, szembenvelünk, ott a kezében az összes kártya, és nekünk azéletünket kell feltennünk egy-egy ütésre, Bűnös dologjátékról beszélni egy templomban, Állj fel, használd a kezed,ha kételkedsz abban, amit mondok, Megesküszöl nekem,hogy a képmásoknak el van takarva a szemük, Miféleeskünek van értéke előtted, Esküdj a szemedre, Kétszeresküszöm meg, egyszer az én szememre, másszor a tiédre,Igaz, Igaz. A párbeszédet hallották azok a vakok, akikközelebb voltak hozzájuk, talán felesleges is mondani, hogynem kellett várni az eskü megerősítésére ahhoz, hogy a hírterjedni kezdjen, suttogva szájról szájra járjon, miközbenlépésről lépésre változott a hangsúlya, először hitetlenkedővolt, majd nyugtalan, utóbb megint hitetlenkedő, alegrosszabb az volt, hogy akadt a gyülekezetben jó néhánybabonás és élénk fantáziájú ember, és számukra váratlanul

babonás és élénk fantáziájú ember, és számukra váratlanulelviselhetetlenné vált az a gondolat, hogy a szent képmásokvakok, hogy kegyes vagy szenvedő pillantásaik nem látnakmást, mint a saját vakságukat, mintha csak azt mondtákvolna nekik, hogy élőhalottakkal vannak körülvéve, elég voltegy feltörő kiáltás, majd egy másik, a rettenet azonnal talpraállította az embereket, a vakrémület a kapu felé sodortavalamennyiüket, itt is megismétlődött az, amit már ismerünk,a vakrémület sokkal gyorsabb, mint a lábak, amelyekhordozzák, a menekülők lábai összekuszálódnak futásközben, és még inkább ez történik, ha vak valaki, mertmáris a földre zuhan, a vakrémület azt súgja neki, Kelj föl,fuss, mert megölnek, fel is kelne, de már mások is futottakés a földre zuhantak, nagyon jámbor szív kell ahhoz, hogyvalaki ne nevesse el magát, látva ezeket a komikusanegymásba gabalyodó testeket, amelyek nem találják akezüket, hogy kiszabaduljanak, és a lábukat, hogyelmeneküljenek. Az a hat lépcsőfok odakint olyan lesz, mintegy szakadék, de végeredményben a zuhanás nem leszannyira nagy, az ismétlődő esések megkeményítik a testet,földet érni már magában is megkönnyebbülés, Itt maradok,ez az ember első gondolata, és nemegyszer az utolsó is,végzetes esetekben. Az ugyancsak változatlanulmegtörténik, hogy egyesek hasznot húznak mások bajából,

ahogy azt a világ kezdete óta nagyon jól tudják az örökösökörököseinek az örökösei. Ezek az emberek kétségbeesettmenekülésük közben hátrahagyták a holmijukat, és amikor aszükség majd legyőzi a félelmet, és visszamerészkednek,azon a nehéz problémán kívül, amit annak a kiderítésejelent, hogy mi volt az enyém és mi a tiéd, látni fogjuk, hogyannak a kevés ennivalónknak, amink még volt, eltűnt egyrésze, meglehet ez az egész annak az asszonynak a ravaszcselvetése volt, aki azt mondta, hogy a képmásoknakeltakarták a szemét, némely ember gonoszsága határtalan,még ilyen hazugságokat is kitalálnak, hogy elrabolhassák aszegény emberektől a bizonytalan eredetű ennivalókmaradékát. Nos, a hulló könnyek kutyája volt a bűnös, akilátva, hogy szabad a tér, erre-arra szaglászott, és elvettemagának a fizetséget a munkájáért, ahogy az jogos éstermészetes volt, de egyúttal, hogy úgy mondjuk, a bányabejáratát is megmutatta, aminek az lett az eredménye, hogyaz orvos felesége és a férje a félig megtöltött műanyagzacskókkal lelkiismeret-furdalás nélkül távozott atemplomból. Ha a felét fel tudják használni majd annak, amitösszeszedtek, elégedettek lehetnek, a másik felét látva pedigkijelenthetik, Nem tudom, hogy tudják az emberek eztmegenni, még ha a nyomorúság mindenki számára egyformais, mindig vannak, akik rosszabbul járnak, mint mások.

Ezen események mindegyikének a maga műfajábantörténő elbeszélése megdöbbenéssel és rémülettel töltötte ela társaikat, bár meg kell jegyeznünk, hogy az orvosfelesége, talán azért, mert nem talált rá szavakat, nem tudtaközvetíteni nekik annak a tökéletes borzalomnak az érzését,amelyet a föld alá vezető ajtó előtt érzett, a halvány ésimbolygó fények négyszögével szemben, amely a másikvilágba vezető lépcsőre nyílt. Már a bekötött szemű szobrokis igen megrázó hatást tettek, bár más-más módon,mindannyiuk képzeletére, az első vakon és a feleségénlátszott, hogy igen rosszul érintette őket, számukra ezmegbocsáthatatlan tiszteletlenség volt. Az, hogy az emberekmind megvakultak, olyan végzetszerűség, amely nem az őbűnük, olyan szerencsétlenség, amely elől senki nemmenekülhet, de hogy emiatt valaki eltakarja a szentképmások szemét, az olyan merénylet, amelyet nem lehetmegbocsátani, és ha a templom papja követte el, az mégrosszabb. A fekete kötést viselő öregember véleményeegészen más volt, Átérzem, milyen megrázkódtatás lehetett,elképzelek egy olyan múzeumi kiállítótermet, ahol mindenszobornak be van fedve a szeme, nem azért, mintha aszobrász nem akarta volna kifaragni a követ a szemekig,hanem mert eltakarták, úgy, ahogy elmondtad, ezekkel arájuk kötözött kendőkkel, mintha a vakság magában nem

rájuk kötözött kendőkkel, mintha a vakság magában nemvolna elég, különös, hogy egy olyan kötés, mint az enyém,nem ébreszti fel ugyanazt az érzést, néha még romantikuskülsőt is kölcsönöz a viselőjének, nevetett azon, amitmondott és saját magán is. Ami a sötét szemüveges lánytilleti, csak annyit mondott, hogy reméli, nem jelenik megálmában ez az átkozott galéria, már így is éppen eléglidércnyomásban van része. Ették azt a rosszat, amittaláltak, még így is a legjobb volt, amit ehettek, az orvosfelesége azt mondta, hogy egyre nehezebb ennivalót találni,talán jó lenne itt hagyni a várost és vidékre költözni, ottlegalább egészségesebb ennivalóhoz juthatnának, ésvolnának elkóborolt kecskék meg tehenek, megfejhetnénkőket, lenne tejünk, és a kutakból vizet húzhatnánk,megfőzhetnénk, amit akarunk, csak egy jó helyet kellenetalálnunk, azután mindenki elmondta a véleményét, egyeseklelkesebben, mások kevésbé, de mindannyiuk számáravilágos volt, hogy az idő sürget, kényszeríti őket, csak akancsal kisfiú mutatkozott tökéletesen elégedettnek,valószínűleg jó emlékeket őrizhetett a nyaralásairól. Miutánettek, lefeküdtek aludni, mindig így tettek, már a vesztegzáridején is, amikor a tapasztalat megtanította őket arra, hogy afekvő test ténylegesen nagyon jól bírja az éhezést. Este nemettek, csak a kancsal kisfiú kapott valamit, hogy

foglalkoztassa az állkapcsát, és csillapítsa az éhségét, atöbbiek leültek, hogy meghallgassák a felolvasást akönyvből, a lélek legalább nem képes tiltakozni a táplálékhiánya miatt, a baj az volt, hogy a test elesettsége néhamásfelé terelte az elme figyelmét, ez nem az intellektuálisfigyelem hiánya miatt volt, nem, csupán az történt, hogy azagy félálomba süppedt, ahogy egy téli álomra készülőállatnál történik, ezért ezek a hallgatók nemritkán lassanlehunyták a szemüket, és azután lelki szemeikkel követték acselekmény fordulatait, mindaddig, amíg egy határozottesemény ki nem ragadta őket ebből a kábulatból, vagy csaka kemény táblás könyv csukódott be hangos csattanással,az orvos felesége folyamodott ilyen tapintatosmegoldásokhoz, nem akarta egyik elábrándozó társánaksem értésére adni, tudja, hogy alszik.

Látszólag ebbe a kellemes kábulatba hullott alá lassan azelső vak, de mégsem így történt. Az igaz, hogy lehunyta aszemét, hogy csak úgy-ahogy figyelt oda a felolvasásra, dea z az ötlet, hogy mindannyian menjenek el vidékre,megakadályozta abban, hogy elszunnyadjon, súlyos hibánaktartotta volna, ha ilyen messzire elmegy a lakásától,bármennyire rokonszenvesnek látszott is az az író, jobbfelügyelni rá, és időről időre megjelenni nála. Igencsak ébrenvolt hát az első vak, és ha erre még más bizonyíték is kellett,

ott volt a szemében az a fakó fehérség, amely valószínűlegcsak az álom hatására vált egyre sötétebbé, de ebben semlehetett biztos, mert senki nem aludhat s lehet ébren egyidőben. Amikor az első vak úgy gondolta, hogy végremegoldotta ezt a problémát, a szemhéja alatt mindenelsötétült, Elaludtam, gondolta, de nem, nem aludt el,hallotta az orvos feleségének hangját, a kancsal kisfiúköhögött, és akkor roppant félelem szorította össze a lelkét,azt hitte, hogy az egyik vakságból átlépett a másikba, hogy afényes vakságban élt eddig, és ettől fogva a sötét vakságbanél majd tovább, a rettenettől nyöszörögni kezdett, Mi vanveled, kérdezte a felesége, és ő ostobán, a szemét ki semnyitva így válaszolt, Megvakultam, mintha ez volna az utolsóújdonság a világon, az asszony gyöngéden átölelte, Hagydel, mindannyian vakok vagyunk, nincs mit tennünk ellene,Mindent sötéten láttam, azt hittem, elaludtam, de nem, ébrenvagyok. Aludnod kellene, nem ilyeneken gondolkodni. A jótanács felbosszantotta, itt van, tele félelemmel, és a feleségenem tud mást mondani neki, csak hogy aludjon. Az ingerültválasz már majdnem kibukott a száján, amikor mérgesenkinyitotta a szemét, és látott. Látott, és felkiáltott, Látok. Azelső kiáltás még a hitetlenkedés hangján szólt, de amásodikkal, a harmadikkal és rá következőkkel már egyrenőtt a bizonyosság, Látok, látok, megölelte a feleségét, mint

nőtt a bizonyosság, Látok, látok, megölelte a feleségét, mintegy bolond, azután odafutott az orvos feleségéhez, és őt ismegölelte, első alkalommal látta, de tudta, hogy ő az, és azorvost, a sötét szemüveges lányt, a fekete kötést viselőöregembert, őt nem lehetett összetéveszteni, a kancsalkisfiút, a felesége a nyomában járt, nem akarta elengedni, aférfi pedig félbeszakította az ölelések sorát, és megölelte afeleségét, aztán az orvoshoz fordult, Látok, látok, doktor úr,nem tegezte őt, ahogy szinte már szabállyá vált ebben a kisközösségben, magyarázza meg, aki tudja, ennek a váratlankülönbségtételnek az okát, és az orvos megkérdezte,Ugyanolyan jól lát, mint azelőtt, nem maradt semmifehérség, Semmi, semmi, sőt mintha még jobban látnék, mintazelőtt, és ez nem kevés, soha nem viseltem szemüveget.Akkor az orvos kimondta, ami mindenkinek a fejében járt,de senki nem merte kimondani, Lehetséges, hogy ez avakság a végéhez ért, lehetséges, hogy lassan mindvisszanyerjük a látásunkat, ezeket a szavakat hallva az orvosfelesége sírva fakadt, milyen különös reakciói is vannak azembereknek, világos, hogy elégedett volt, Istenem, pedigmilyen könnyű megmagyarázni, azért sírt, mert egyikpillanatról a másikra elfogyott minden tudati ellenállóképessége, olyan volt, mint egy gyermek, aki éppen mostszületett meg, és az a sírás volt első és még tudattalan

jajszava. A hulló könnyek kutyája odament hozzá, mindigtudta, mikor van rá szükség, az orvos felesége hozzásimult,nem mintha már nem szeretné a férjét, nem mintha nekedvelné a többieket, akik ott voltak vele, de abban apillanatban olyan erősen, olyan elviselhetetlenül hatalmábakerítette a magányosság érzése, hogy úgy tetszett neki, csakaz a különös szomjúság csillapíthatja, amellyel a kutya akönnyeit itta.

Az általános örömöt nyugtalanság váltotta fel, És mostmihez kezdünk, kérdezte a sötét szemüveges lány, én nemtudok aludni ezek után, ami történt, Senki sem tud, azthiszem, hogy itt kellene maradnunk, mondta a fekete kötéstviselő öregember, elhallgatott, mintha még kétségeivolnának, aztán befejezte, És várnunk kellene. Vártak. Amécses három lángja megvilágította az arcok karéját.Először még élénken beszélgettek, pontosan szerették volnatudni, hogy történt, hogy a változás csak a szemébenjátszódott le, vagy érzett valamit az agyában is, azutánlassanként kihunytak a szavak, eljött az a pillanat is, amikoraz első vak azt mondta a feleségének, hogy másnaphazamennek, De én még vak vagyok, felelte az asszony,Nem baj, én majd vezetlek, csak aki ott volt, és a sajátfülével hallotta, az érzékelhette, hogy férnek bele ilyenegyszerű szavakba annyira különféle érzelmek, mint az

oltalmazás, a büszkeség és a tekintély érzése. Másodikkénta sötét szemüveges lány nyerte vissza a látását, amikor márjócskán benne jártak az éjszakában, és a mécses aligpislákolt, mert már fogytán volt benne az olaj. Végig nyitvavolt a szeme, mintha a látás azon át jött volna vissza, nempedig belülről született volna újjá, Úgy rémlik, mintha látnék,jobb volt az óvatosság, nem minden eset egyforma, még aztis szokták mondani, hogy nem beszélhetünk vakságokról,csak vakokról, amikor pedig a különböző idők tapasztalásamásról sem szól, mint hogy nincsenek vakok, csakvakságok. Itt már hárman látnak, még egy, és többségbenlesznek, de még ha a többiek nem is részesülnek abban aboldogságban, hogy visszajön a látásuk, mégis sokkalkönnyebb lesz az életük, nem folytatódik az az agónia,amelyben eddig része volt annak az asszonynak, nézzétekcsak, mire jutott, olyan, mint egy kötél, amelyik elszakadt,mint egy rugó, amelyik nem bírta tovább azt az erőkifejtést,amelynek állandóan ki volt téve. Talán ezért is ölelte meg őtelőször a sötét szemüveges lány, a hulló könnyek kutyájanem tudta, hogy melyikükhöz kapjon, mert az egyik éppúgysírt, mint a másik. A második ölelés a fekete kötést viselőöregembert illette, most megtudjuk, hogy mit érnek igazábóla szavak, annyira meghatott bennünket az a minapibeszélgetés, amelynek az eredményeként megszületett az a

beszélgetés, amelynek az eredményeként megszületett az aszép megállapodás, hogy ők ketten együtt fognak élni, de ahelyzet megváltozott, a sötét szemüveges lány előtt egy öregember áll, akit már lát is, véget ért az érzelmi eszményítés, alakatlan sziget hamis harmóniája, a ráncok azok ráncok, akopaszság az kopaszság, nincs semmi különbség egy feketekötés és egy vak szem között, ezt mondja a férfi is, csakmás szavakkal, Nézz meg jól, én vagyok az az ember,akinek azt mondtad, hogy vele élsz majd, a lány pedig ígyválaszolt, Jól ismerlek, te vagy az az ember, akivel élek,végül is vannak olyan szavak, amelyek még többet érnekannál, amennyinek mutatkozni szeretnének, és az az ölelésannyit ér, amennyit a szavak. Harmadikként az orvos nyertevissza a látását, amikor pirkadni kezdett, és már nem voltkétséges, hogy a többiek is visszanyerik, csak idő kérdéseaz egész. Miután véget értek a természetes és előre láthatóörömkitörések, amelyeket korábban már megfelelőenlejegyeztünk, ezért most nem szükséges elismételni őket,még ha ennek az igaz történetnek a főszereplőiről van is szó,az orvos föltette azt a kérdést, amely egyre késett, Vajon mitörténik odakint, a válasz abból az épületből érkezett,amelyben voltak, az alattuk lévő emeleten valaki kiment alépcsőpihenőre, és így kiabált, Látok, látok, a maga útjátjáró nap egy ünneplő város fölött fog megszületni.

A reggeli lakoma ünnepi hangulatban folyt. Ami azasztalra került, nemcsak kevés volt, de undorral töltött volnael bármely normális étvágyat, az érzelmek ereje, ahogy afellelkesült pillanatokban mindig megtörténik, elfoglalta azéhség helyét, és az öröm ínyencfalatként szolgált, senki semsopánkodott, még azok is, akik egyelőre vakok voltak, úgynevettek, mintha azok a látó szemek az övéik volnának.Amikor befejezték, a sötét szemüveges lánynak támadt egyötlete, Mi lenne, ha kitennék a lakásunk ajtajára egypapírlapot azzal, hogy itt vagyok, ha a szüleim előkerülnek,eljöhetnének ide értem, Vigyél magaddal, szeretném tudni,mi történik ott kint, mondta a fekete kötést viselőöregember, Mi is elmegyünk, mondta az első vak felesége,lehet, hogy az író már lát, és arra készül, hogy visszamegy asaját lakásába, útközben megpróbálok szerezni valami ehetődolgot, Én is ugyanazt teszem, mondta a sötét szemüvegeslány. Néhány perc múlva, amikor egyedül maradtak, azorvos leült a felesége mellé, a kancsal kisfiú a pamlagsarkában aludt, a hulló könnyek kutyája elnyúlt, orrát amellső lábára támasztotta, időről időre kinyitotta ésbecsukta a szemét, hogy mutassa, vigyáz rájuk, a nyitottablakon át, bár elég magasan laktak, behallatszottak amegváltozott hangok, az utcákat biztosan megtöltötték azemberek, a sokaság csak egyetlen szót kiáltott, Látok, ezt

kiabálták, akik már visszanyerték a látásukat, ezt kiabálták,akik éppen most kapták vissza, Látok, látok, igazából mármintha egy másik világban végbement történet lett volna az,amelyikben azt mondták, Vak vagyok. A kancsal kisfiúsuttogott, valószínűleg álmot látott, talán az édesanyját látta,és tőle kérdezgette, Látsz, látsz már engem. Az orvosfelesége megkérdezte, És ők, az orvos azt mondta, Ővalószínűleg meggyógyul, mikorra felébred, a többiekkelsem lesz másként, az a legvalószínűbb, hogy ezekben apillanatokban kapják vissza a látásukat, csak a mi szegényfekete kötést viselő barátunk fog megijedni, szegény, Miért,A szürke hályog miatt, mióta megvizsgáltam annyi idő telt el,hogy már valószínűleg olyan, mint egy homályos felhő, Megfog vakulni, Nem, amint az élet visszatér a rendeskerékvágásba, amikor minden újra működik majd,megoperálom, néhány hét kérdése csak, Miért vakultunkmeg, Nem tudom, egy nap talán megtudjuk az okát,Elmondjam, mire gondolok, Mondd, Arra gondolok, hogynem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akiklátnak, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak.

Az orvos felesége felkelt, és odament az ablakhoz.Lenézett a szeméttel borított utcára, a kiabáló és éneklőemberekre. Azután feltekintett az égre, és mindent fehérneklátott, Rajtam a sor, gondolta. A hirtelen rátörő félelemtől

látott, Rajtam a sor, gondolta. A hirtelen rátörő félelemtőllefelé fordította a tekintetét. A város még ott volt.