Az ifjú és halálosan beteg Diana von Dorneck esküvője napján nemcsak a házassági szerződést írja

alá, hanem végrendeletét is. Ebben újdonsült férjét, Lothart nevezi meg tekintélyes vagyona örököséül,

hogy ezáltal biztosítsa a férfi szüleinek további megélhetését. Így akarja meghálálni Steinachék megható

gondoskodását és szeretetét. Egybekelésüket követően a mérnök Lothar nyomban Afrikába utazik, s hamarosan olyasmi történik,

amire senki sem számított: Diana meggyógyul…

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hedwig Courths-Mahler: Diana

Bastei-Verlag Gustav H. Ltibbe GmbH & Co. Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Komáromy Rudolf

Fordította: KOMÁROMY RUDOLF

Hedwig Courths-Mahler

Diana

I.

Brigitte von Steinach robusztus ménje, Tromf hátán beporoszkált a

gazdasági udvarra. Ahogy színehagyott, valaha zöld lovaglósapkáját

hátratolta, elővillant alóla simán hátrafésült, vastag szálú, ősz fiája.

Tromf már magától tudta az utat. Vélhetőleg az istállóajtónál is

csak azért cövekelt le, mert zárva találta, különben lovasával együtt

meg sem állt volna a jászolig.

Brigitte asszony most egy kis ezüstsípot húzott elő testre simuló

lovaglóruhája gombjai közül, és belefújt.

Minthogy elsőre senki sem került elő, amúgy sem túl sápadt, szinte

férfiasan markáns arca bíborszínt öltött, s újra megszólaltatta éles

sípját.

- Lusta banda! - csattant fel, amikor végre kipattant az istállóajtó,

és egy lovász lépett elő. - Mind a fületeken ültök, vagy talán fényes

nappal alszotok? - lendítette meg fenyegetőén a lovaglóostorát.

A legény egy szót sem szólt, csak lapított, nehogy az úrnője a

nyaka közé csördítsen, és lesegítette a nyeregből.

„Úgy bazsalyog ez a fickó - sóhajtotta magában Brigitte - mintha

megdicsértem volna azt az üres fejét.”

- Bárcsak olyan jó dolgom lenne, mint néked, fiam! - tette hozzá

hangosan, miután lekászálódott a földre. - Micsoda élvezet lehet egész

nap tétlenül henyélni!

Tromf megrázta magát, mint aki boldog, hogy végre megszabadult

terhétől.

- Jól van, öregem! Te is örülsz, hogy pihenhetsz? - paskolta meg a

nyakát jóindulatúan Brigitte asszony, majd a lovászához fordult. -

Szaporán dologra, fiam - sürgette félig tréfásan, félig mérgesen ne

mereszd úgy azt a szép kék szemedet, mint aki sose látott még gebét!

Vezesd be Tromfot az istállóba, csutakold le rendesen, vagy akkora

ménkű csapjon a bendődbe, hogy nyolc napig egy falat se menjen le a

nyeldeklődön! - lóbálta meg vészjóslóan az ostort, hogy szavainak

nyomatékot adjon,

A legény félreugrott, és igyekezett úrnője parancsának eleget tenni.

A nyers hang, melybe azért jó adag nyájasság vegyült, láthatóan nem

rémítette meg.

Brigitte von Steinach határozott mozdulattal felcsippentette távolról

,4

sem elegáns, ám annál célszerűbb lovaglóruhája alját, mire élőtűnt

vaskos lábán feszülő bőrcsizmája, s a földeken tett hosszú lovaglástól

elmerevedve, nehéz léptekkel a módos udvarház hátsó ajtajához

indult. A kúria innenső oldalán gazdasági épületek álltak, míg a

főhomlokzatot széles gyepfelület választotta el a szép ősparktól.

Amint a tágas, csarnokszerű előtérbe lépett, zajt hallott kiszűrődni a

lenti helyiségekből, férfihangokat, tányércsörrenést és háztartási

eszközök zörgését vegyesen.

- Hé! - hajolt a lépcsőkorlát fölé. - Mi lenne, ha nem csapdátok

ilyen éktelen lármát? - kiáltotta pattogó hangon, mire tüstént megszűnt

a zsinatolás.

- Sophie odalent van? - kérdezte egy fokkal szelídebben.

Fürge léptek hallatszottak.

- Igenis, nagyságos asszony, itt vagyok.

- Na, akkor bújj elő, de igyekezz! - dörögte vissza az idős hölgy, és

a hall végében álló, széles kőlépcsőn felvonult az emeletre.

Hirtelenszőke, kék szemű, pirospozsgás, húsos leányzó iparkodott

felfelé a nyomában. Látszott rajta, hogy Dorneckben jó a koszt. A

halványkék vászonruha, fehér köténnyel, bóbitával igen takaros

benyomást keltett. Sophie itt született, és Brigitte asszony tanította be

szobalánynak a maga és nevelt leánya, Diána számára.

Fenn, az öltözőszobában von Steinach asszony lehúzatta a szürke

lovaglóruhát meg a csizmát, s kényelmes, nem kevésbé praktikus

háziruhára cseréltette.

- No, végre újra embernek érzem magam - sóhajtott fel

megkönnyebbülten, miután lábát is komótos cipőbe bújtatta, és Sophie

elkészült a feje búbjára tűzött, még mindig bámulatosan vastag és

hosszú hajfonat lebontásával. - Hozz csak egy friss zsebkendőt, és

hintsd be egy kis kölnivízzel, hogy kivigye az orromból a szántóföld

meg a jószág szagát. Ez az! Mindjárt jobb. El is pakolhatsz mindent,

ma már nem lovagolok ki többször.

Sophie pukedlizett, és hamar nekilátott a munkának. Von Steinach

asszony szigorú hangja ellenére jól tudták a dorneckiek, hogy úrnőjük

nem akar rosszat, és mindig megkapják tőle, ami jár.

Brigitte ismét lement, átszelte az előteret, és befordult a jobbra

vezető, hosszú folyosón. Ott benyitott egy világos szobába, ahová

három nagy, széles franciaablakon át áradt a levegő meg a napfény.

Ezek most mind tárva-nyitva álltak, akadálytalanul lehetett rajtuk

keresztül a mély verandára jutni, amelyet csinos, fehérre lakkozott,

tarka párnákkal kényelmessé tett, tömörfa-bútorral rendeztek be. A

verandát sakktáblamintás padlócsempe borította, közepén

kókuszszőnyeg futott végig.

Amint Brigitte kilépett az előtető alá, meglátta az urát, aki a keleti

sarokban üldögélt Dianával. Hermann von Steinach párnával

komfortosan felpolcolva és takaróba bugyolálva gubbasztott a

tolószékben, amelyhez egy szerencsétlen esés három évvel ezelőtt

szögezte. Lebukott a lóról, s mindkét lába megbénult. Azóta, ha az

időjárás engedte, kihozták ide, a verőfényes, szélvédett verandára.

Diana von Dorneck éppen felolvasott neki. A leány a fotelban ülve

tartotta karcsú, finom kezében a könyvet. Éppen tizenhét évet

számlált, de bárki gyermeknek nézte volna még. Szögletes,

kamaszosan nyurga testét egyszerű szabású, fehér ruha takarta, melyet

kislányosan fejletlen keble alatt fekete bársonyöv fogott össze. Nem

volt kimondottan szép, bár finom vonású arcáról talán csak egy kis

kerekség, nőies lágyság hiányzott, hogy igazán bájossá tegye. Sűrű,

gesztenyebarna hajtincsei hasztalanul igyekeztek kibújni a vállára

hulló, két szoros copfból, és fémesen csillogtak a napsütésben.

Gyermekien tágra nyitott, barna szemét, mely visszatükrözni

látszott az égi ragyogást, most a közeledő Brigitte asszonyra emelte.

Tüstént félretette a könyvet, mosolyogva felállt, s eddig kissé hűvös

tekintetébe melegség költözött.

- Jön Brigitte néni! - szólt oda von Steinach úrnak, aki ugyancsak

mosolygó arccal fordult derék hitvese felé.

Az uradalom tulajdonképpeni birtokosa Diana von Dorneck volt.

Hét éve maradt rá a módos udvarház a hozzá tartozó, messzire nyúló

földekkel. Szüleit gyors egymásutánban ragadta el egy kegyetlen

járvány. Először édesanyja hunyta le a szemét, az ő temetése napján

aztán a papa is ágynak esett, amelyből többé nem is kelt fel.

Botho von Dorneck látta, hogy közel a vég, hiszen akkoriban

köröskörül csak úgy aratott a halál. Mégis nehezére esett ilyen fiatalon

elbúcsúzni a földi léttől, amelynek addig csupán a napos oldalát

ismerte.

Minthogy addig nem végrendelkezett, ereje fogytán ágyba

kényszerülvén elkészítette a testamentumát. Tudta, hogy védtelen

,6

kicsi leányát kiteszi a sors kénye-kedvének, amennyiben nem

gondoskodik hamarjában a jövőjéről. Egyetlen rokona sem élt már,

leszámítva unokafivérét, aki viszont jellemével és életmódjával

kiérdemelte von Dorneck megvetését, ráadásul egy kétes hírű

személyt vett nőül. Erre a férfira semmi áron nem bízta volna Diana

vagyonát és boldogulását.

Annál inkább számíthatott hűséges barátjára, Hermann von

Steinachra, aki becsületességét és jóságát már nemegyszer

bebizonyította.

Röviddel azelőtt Hermannak meg kellett válnia a Dorneckék

tőszomszédságában fekvő birtokától, hogy hitelezőit kielégíthesse.

Nem maradt más választása. Már ő is jelzáloggal terhelten örökölte a

földet apjától, akinek őseire valamikor házasság folytán szállt, és

bármennyire küszködött, nem tudta megtartani. Azzal az egy-két ezer

márkával, amit meghagytak neki, a közeli városba költözött, ahol a fia

gimnáziumba járt, s igyekezett megfelelő állást találni, hogy el-

tarthassa magát és családját.

Gyermeke miatti aggodalmában Botho most a barátjára gondolt,

haladéktalanul Dorneckbe hívatta, és teljes bizalommal az ő kezébe

helyezte mindazt, amitől ezen a földön megválni készült. Kinevezte

egyetlen leánya gyámjává és vagyongondnokává. Mielőtt meghalt,

még megállapodott vele abban, hogy feleségével Dorneckben fognák

élni, így Dianának nem kell elveszítenie eddigi otthonát. Von

Steinachnét Botho talpig becsületes és rendes asszonynak ismerte, bár

tudta, hogy időnként igen nyers és szókimondó. Szilárd

meggyőződésévé lett, hogy leányát nem is bízhatná hűségesebb,

tisztességesebb emberekre.

Hermann von Steinach meghatottan mondott köszönetét barátjának

a bizalomért, és megígérte, hogy mindenben ehhez híven fog eljárni.

Botho a végakaratában meghatározott járandóságot rendelt neki, és

pontosan megjelölte a jogait. Mindenekelőtt azonban a lelkére kötötte,

hogy semmirekellő unokafivére soha nem lépheti át Dorneck

küszöbét, és nem férkőzhet Diana közelébe. A két barát jogerős

szerződést kötött, melyet közjegyzővel is hitelesíttettek, amiként

Botho von Dorneck testamentumát is.

Néhány napra rá Botho jobblétre szenderült. Diana felnevelésének

gondja, a birtok és a vagyon ettől kezdve a leány nagykorúságáig

teljes egészében a Steinach házaspár vállán nyugodott.

Valóban megszolgálták a bizalmat, amellyel Botho von Dorneck

mindenét a kezükbe adta. Hermann von Steinach Diana második

szerető apjává lett. Hálatelt szívvel gondolt elhunyt barátjára, akinek

jóvoltából magasabb társadalmi rangra emelkedett.

Nyomban Botho halála után Dorneckbe költözött feleségével, és

megragadta a gyeplőt. Lothar fia a városban maradt, mivel éppen

érettségi előtt állt. A fiatalember mérnöknek készült, a charlottenburgi

műszaki főiskolára kívánt beiratkozni. Dorneck

jószágkormányzójaként Hermann von Steinach megfelelő

eszközökkel rendelkezett, hogy Lothar tanulmányait lehetővé tegye.

Diana tízéves volt akkor. Hamar szívébe zárta nevelőapját, mivel

az tökéletesen ráhangolódott az elárvult, szeretette éhes gyermek

finom érzelemvilágára. Brigitte von Steinach nyers modora kezdetben

annál inkább riasztotta a leánykát, akit a sors oly kegyetlenül

megfosztott szüleitől. Nem kötődött hozzá annyira, mint „Hermann

bácsihoz”. „Brigitte néni” nem is találta a megfelelő hangot, amivel

megnyerhette volna a kicsit. Kötelességét azonban a legnagyobb

lelkiismeretességgel látta el, mindent elkövetett azért, hogy Diana

semmiben ne szenvedjen hiányt, legalábbis testileg. Ami a szívét illeti,

abban csak két embernek jutott hely - a férjének és a fiának.

Diana a gyermeki lélek finom ösztönével érezte, hogy Brigitte

nénihez nem fűzi olyan bensőséges kapcsolat, mint a bácsihoz.

Amikor aztán most három éve Hermann von Steinach a szerencsétlen

baleset következtében mindkét lábára megbénult, és tolószékbe

kényszerült, ebbéli állapotában Diana még meghittebb közelségbe

került hozzá. Szinte nem is tágított a férfi mellől, mindent megpróbált,

hogy a kedvére tegyen, s keserves helyzetén valamelyest könnyítsen.

Mindazonáltal napnál világosabbá vált előtte, milyen erős, jóravaló

asszony Brigitte von Steinach, aki energikusan vette át a dornecki

kormányrudat, mely a férje kezéből kicsúszott. Teljes odaadással állt a

birtok élére, és lankadatlan elszántsággal vitte az ügyeket. Magától

értetődően vállalta a legnehezebb munkákat is. Szívós akarata nem

ismert lehetetlent.

A tolószékből Hermann von Steinach dirigált, ám a jobbkeze, és

terveinek végrehajtója Brigitte volt.

A jólelkű teremtés megindító igyekezettel rendezett úgy mindent,

,8

hogy a férje azt láthassa: nélküle sehogy sem boldogulna. Hermann

nem érezhette fölöslegesnek magát, hiszen a felesége egyre azt

hajtogatta, az irányítása nélkül képtelen volna bármit elintézni, és

semmi fontos dologba nem kezdett bele az ura előzetes megkérdezése

nélkül, pedig hamarosan annyira belejött új teendőibe, hogy egyedül is

képes lett volna dönteni.

Brigittéből kifogástalan vagyongondnok vált.

Nemcsak á leány miatt vállalta azonban ezt a példátlan

önfeláldozással járó, sokszor emberpróbáló feladatot. Férje és fia iránt

érzett szeretete is hajtotta erre. Hiszen ha a férfi leköszön a

jószágigazgatói tisztéről, akkor jelentős jövedelemtől esnek el, sőt

bizonyára Dorneckből is el kell költözniük, s akkor mihez kezdtek

volna? Miből élnek, miből fedezik Lothar taníttatását? Hosszú

töprengés után mindezek a megfontolások arra indították, hogy

helytálljon a családjáért. Ezt a bátor, tetterős asszonyt mindenki csak

csodálta.

Hajnalonta férfi módra lovagolt ki a legelőkre és szántóföldekre,

pedig igen nehezére estek ezek az utak Tromf hátán. Megbirkózott

minden feladattal, a munkások megtanultak felnézni rá. Nyers,

harsány természete ebben segítségére volt.

Csűrben, istállóban egyaránt kiismerte magát, éles szemét a

legapróbb hiba, a legkisebb fogyatékosság sem kerülte el. Az

erdésszel bejárta a Dorneckhez tartozó kiterjedt erdőséget, és pontosan

felmérte, hol kell irtani, és hol kell telepíteni. Egy vadorzót, akit

nyakon csípett, saját kezűleg leckéztetett meg a lovaglóostorával, és

elkobozta tőle az ócska mordályt. Fel nem jelentette, de a fickónak

négy hétig napszámban kellett a burgonyaföldeken kisegítenie. Ez a

züllött munkakerülő a vadorzással kívánt könnyű keresethez jutni, de

attól fogva nagy ívben kitért von Steinach asszony útjából, az erdőben

színét sem látták többet.

Brigitte természetesen a háztartást is kifogástalanul ellátta, bár

ebben jóravaló gazdasszonya segítségére is számíthatott.

Mindenesetre most ő vált a birtok lelkévé. Mindenről tudott,

mindenhez értett, semmi nem maradt rejtve előtte. A férje csak a

könyveket vezette, időnként a tolószékben megmutatta magát az

embereknek, egyébként ment minden, szinte magától. Ahogy Diana

felcseperedett, mindjobban megértette Brigitte néni személyiségét.

Főként persze Hermann bácsi ébresztette rá az asszony jellemére.

Jóságos szavakkal ecsetelte a leánynak, hogy a zord külső alatt milyen

értékes és szeretetre méltó szív dobog.

Diana figyelmesen hallgatott, és kezdte nagyra becsülni a nénit.

Most már nem félt pattogó beszédétől, annál inkább észrevette nyájas

szeme villanását. Egyre mélyebben megértette és tisztelte. Mégsem

tudott úgy közel kerülni hozzá, mint

Hermann bácsihoz, talán azért, mert nem nőtt annyira a szívéhez,

mint az öregúr.

Így éldegéltek hárman békés egyetértésben, Dianának mindenesetre

nem azzal az érzéssel kellett felnőnie, hogy egyedül és elhagyatottan

áll a nagyvilágban.

Botho von Dorneck, halála után az unokafivér és annak felesége

megpróbált betolakodni, de von Steinach - teljhatalmával élve -

értésükre adta, hogy elhunyt barátja mind dornecki jelenlétüket, mind

a Dianával való bármiféle érintkezést nemkívánatosnak tartotta. Olyan

határozottan védelmezte a leányt, ahogyan azt megboldogult atyja

kérte tőle.

Miután azonban levetette a ló, az unokafivér nyomban ismét

előkerült, hogy Dorneckbe férkőzzék. A legtisztességtelenebb

eszközökhöz folyamodott, ám Brigittében emberére talált. Többé

aztán nem is kísérletezett, hogy Dianát a maga pártjára állítsa, és

nevelőszülei ellen hangolja.

Ha a Steinach házaspár nem veszi szárnyai alá a gyermeket és

birtokát, akkor Diana legnagyobb szerencsétlenségére az unokafivér

már rég megvetette volna a lábát Dorneckben, és a leány vagyona nem

gyarapodott volna - mint Steinachék keze alatt -, hanem a töredékére

zsugorodik.

Dianának egyébként az apja akarata elég volt ahhoz, hogy attól az

embertől távol tartsa magát. Hermann bácsi megmutatta neki a Botho

által saját kezűleg papírra vétett kívánságot, s ezzel a dolog

elintéződött.

A leány nagyon boldognak érezte magát nevelőszülei oltalmában,

miután apja-anyja elvesztésével szerzett sebei lassan behegedtek. Csak

akkor komorodott el, ha Lothar von Steinach Dorneckben időzött.

Erre azonban igen ritkán került sor, mivel Lothar lázas igyekezettel

és vasszorgalommal tanult, mindig csak egykét napra szakadt el a

,10

könyveitől. Az lebegett a szeme előtt, hogy szülei gondtalan élete egy

nap majd véget, ér, amikor Dorneck ifjú úrnője férjhez megy.

Már gyermekként küzdelmes élet jutott neki osztályrészül, s ez

megedzette akaraterejét. Tekintetét a jövőre függesztette, folyton

emlékeztette magát, hogy célhoz kell érnie, mire Diana esetleges

házassága más kezekbe helyezi a birtok irányítását. Addigra el kell

jutnia addig, hogy maga gondoskodhassék szüleiről. Gyakran törte a

fejét, miként is valósíthatná meg ezt. Mindenekelőtt tanulmányait

kellett befejeznie, így hát fáradhatatlanul dolgozott.

Ha egyszer-egyszer rövid időre mégis Dorneckbe jött, minden

percét a szüleinek szentelte, Dianára nem maradt ideje, de nem is

érdeklődött utána. Szinte rá sem hederített a nyúlánk, sápadt, csontos

arcú leányra. Csak az asztalnál ülve csodálta meg időnként különös,

őzikeszemét, mely olyan félénk, durcássággal tekintett a világba.

Diana talán nagyon is kedvelte volna Lothart, ha amaz nem vágott

volna olyan türelmetlen arcot, valahányszor a leány á jelenlétében a

szüleivel beszélt. Úgy érezte, a fiatalember nem hajlandó osztozni vele

á szeretetükön. Mivel pedig nagyon jól tudta, hogy arra Lothar

nagyobb joggal tart igényt, mint ő, inkább szégyenlősen,

egyszersmind duzzogva a szobájába vonult, amíg a másik is

Dorneckben maradt. Csak az étkezéseknél találkoztak.

Időközben Diana tizenhét évessé serdült, Lothar pedig tanulmányai

befejezéséhez közeledett.

A sikeres államvizsga után azonnal Afrikába óhajtott utazni, ahol

valamelyik német cég kedvező állást ajánlott fel neki egy

vasútépítésnél.

Dianát roppantul érdekelte a dolog, a szülők azonban nem voltak

elragadtatva fiuk terveitől. Jobb szerették volna a közelükben tudni.

Ám Lothar csak egy cél felé törekedett: minél hamarabb előrejutni

és pénzt szerezni. Ettől nem hagyta eltántorítani magát.

Így állt a helyzet ezen a vasárnapon, amikor Brigitte néni a

verandán férjéhez és Dianához lépett.

- Biztos nagyon elfáradtál, Brigitte néni - sietett elébe barátságos

mosollyal az ifjú hölgy -, szörnyű ez a hőség. Gyere, ülj le, és fújd ki

magad!

Gyorsan egy karosszéket húzott a bácsi tolószéke mellé.

- Hál’ istennek - rogyott le minden teketóriázás nélkül Brigitte -,

ebben a fotelban jóval kényelmesebb, mint lóháton. Tromf úgy

összerázott, mint egy rossz krumpliszsákot. Ráadásul farkaséhesen

értem haza.

Hermann von Steinach megragadta felesége erős kezét.

- Szegény Brigittém, mennyit fáradozol - szólt gyöngéden, mire az

asszony szürke szemében vidám fény csillant. Arcát olyan lágy,

szeretetteljes kifejezés szépítette meg, amilyet nem feltételezett volna

róla az ember.

- Fáradozom? Ugyan már, csak utánanéztem itt-ott, hogy pontosan

végrehajtottak-e mindent, amit parancsoltál. Ez igazán nem fáradság.

Csak egy kicsit elzsibbadtam a lovaglástól, de mindjárt az is elmúlik.

Hála istennek, odakinn mindent rendben találtam, hamarosan végzünk

a betakarítással. Viszont rettentően megszomjaztam. Diana, csöngess

már Friedrichnek, szeretnék egy pohár ásványvizet.

A leány szót fogadott, s amint az inas megjelent, tolmácsolta neki a

kívánságot.

- Aztán nehogy egy gyűszűnyit hozz, Friedrich, hanem egy

tisztességes pohárral! - toldotta meg von Steinach asszony, és miután

Friedrich visszatért egy egész kancsóval, tüstént lehajtott két teli pohár

vizet.

- Ej, de jólesett, leöblítette az út porát. Hogy állunk az ebéddel,

Friedrich? Még nem tálalták fel a levest?

- Máris, nagyságos asszony!

- Na, jól van, fiam, csak egy kicsit csipkedd magad!

- Parancsolja a nagyságos úr, hogy áttoljam a székét az ebédlőbe? -

érdeklődött a szolga.

- Hagyd csak, fiam! - pattant fel Brigitte, és félretolta. - Majd

magam - mondta gyorsan. Valamennyi emberét tegezte, s

hajókedvében találták, a férfiakat „fiam”-nak, a nőket „lányom”-nak

titulálta, amihez már egészen hozzászokott:

- Minek vesződnél ilyen fáradtan ezzel a nehéz székkel, Brigitte? -

hárította el a segítséget Hermann.

- Majd meglátod, milyen könnyen elbánok vele! - nyújtózkodott

nevetve az asszony.

A férfi ragyogó szemmel pillantott rá. Finom metszésű,

megrokkanása óta kissé sápadt arcát szinte átszellemülten fordította

Brigitte gyengéd tekintete felé, pedig a felesége nem volt sem szép,

,12

sem kedves.

Annak idején senki, sem tudta, felfogni, hogy az előkelő Hermam

von Steinach - akkor még daliás, jó vágású katonatiszt miért vette nőül

a cseppet sem gazdag és nem is szép vagy bájos Brigitte von

Dalhorstot, akiért nem tülekedtek a férfiak. Azazhogy ő maga

pontosan tudta: a szürke szempárból kiolvasta az iránta érzett

határtalan szeretetet. Elhatározását soha nem bánta meg, az asszony

igazi értékére azonban csak akkor döbbent rá, amikor a könyörtelen

végzet magatehetetlen nyomorékot csinált belőle. Addig az asszony

vállvetve küzdött vele, attól fogva egyedül harcolt érte. Szeretete ere-

jével pótolta azt, amit elveszített. Anya és nővér, bajtárs és barátnő,

hitves és segítő lett egy személyben.

A férfi most elkapta a kezét, és megcsókolta. Brigitte arcát halvány

pír futotta el, szeme üdvözülten felragyogott. Nincs az a királynő,

akivel cserélt volna.

Féltő gonddal tolta maga előtt a kerekes széket az ebédlőbe. Diana

Hermann bácsi mellett, lépdelt, azután gyengéd hozzáértéssel

megtámasztotta a párnával, hogy kényelmesen elérje az asztalt.

Von Steinach szeretettel megcirógatta a fiatal leány csillogó haját,

amaz pedig egy pillanatra kedvesen hozzásimult.

A kölcsönös becézgetés láttán Brigitte szája széle egy pillanatra

megremegett. Kényelmetlenül érezte magát, mivel a fián kívül soha

senkivel nem volt hajlandó a férje szeretetén osztozni. Mintha valami

néma, titkos féltékenység munkált volna benne Diana iránt, s

állandóan figyelnie kellett, nehogy valaki észrevegye rajta.

Korholta magát ezért, de változtatni nem tudott a dolgon. Ebéd

közben élénk beszélgetésbe merültek. Brigitte asszony beszámolt a

gazdasági ügyekről, hiszen most, a munka dandárjában szinte csak az

étkezések maradtak a házaspár számára, hogy nyugodtan szót

válthassanak. Brigitte gyakorlatias észjárása egyébként sem kedvezett

a szépelgő fecsegésnek. Nemigen szakított időt arra, hogy

irodalommal vagy képzőművészettel foglalkozzék, meg sem fordult a

fejében, mennyire nélkülözi a férje az efféle érdekfeszítő társalgást.

Magánkívül lett volna, ha megsejti, milyen hiányérzetet okoz e

tekintetben Hermannak, s hogy a férfi az utóbbi években meghitt

élvezetet lel abban, hogy Dianával mindenféle fennkölt témákról

diskurálgat.

Steinach lelkének egy csendes zugát az eszményeinek tartotta fenn,

és ez a zug teljesen a leány birodalmává vált. Itt otthonra talált. Mikor

hosszú órákon át kettesben maradt Hermann bácsival, akkor

felkeresték ezt a csodaországot, ahová Brigitte asszony soha nem tette

be a lábát. Azelőtt Hermann a fiával is szívesen kalandozott ezen a

tájon, s amikor a felesége valamilyen gyakorlati kérdéssel megzavarta

őket, elmosolyodtak, és sajnálták a mamát, aki képtelen a Hétközna-

poktól elszakadni.

Most tehát Diana szegődött Steinach kísérőjéül ezen a szellemi

utazáson.

A meglett férfi kifinomult ideálok közé repítette, lelkesült hangon

mesélt híres férfiak és nők nagyszerű tetteiről, együtt mélyedtek el a

lángelmék alkotásaiban. A leány szemét tanítómesteré ajkára

függesztette, aki a legbecsesebb értékeket tárta föl előtte.

Hermann von Steinach ily módon nemcsak Diana gondos atyja lett,

hanem megértő tanára és barátja is. A fiatal teremtést olyan

mérhetetlenül meghitt szálak fűzték az öreghez, mint egy szerető

leányt az édesapjához.

Diana egész lelkivilága igén gazdaggá érett. Emelkedett

gondolkodásmódja minden alkalommal megmutatkozott. Szerényen

alárendelte magát Brigitte néninek. Teljesen természetesnek tartotta,

hogy Dorneck tulajdonképpeni úrnőjeként tisztelje az asszonyt. Még

ha a jövőre gondolt, ami ritkán fordult elő, akkor sem képzelte magát

függetlennek nevelőszüleitől, akiket néninek és bácsinak szólított.

- Délután itthon maradsz, Brigitte néni - kérdezte Diana, mialatt

Friedrich körülhordta a sültet -, vagy újra elmész?

- Nem - rázta a fejét az asszony, ma már nem mozdulok ki. A

földeken minden a legnagyobb rendben. A répa betakarítással

hamarosan végzünk, jövő héten az utolsó szem burgonyát is

felszedjük, ha tovább tart a jó idő. Ilyen szeptemberünk rég nem volt,

még a szénát is egy szem eső nélkül gyűjtöttük be. De miért kérded,

hogy elmegyek-e?

- Mert egyszer szívesen átlovagolnék Buchenauba. Már hosszú

ideje nem, láttam Dora Sanderst. Ha te a bácsival maradsz, akkor

pompás. Úgyis mindig a gazdaságról beszélgettek, ami engem egy

cseppet sem érdekel.

- Elég baj, végtére is a te birtokodról van szó,

,14

- Jaj, amiatt nem kell izgatnom magam, hiszen ti ketten sokkal

jobban értetek hozzá, mint én - nevetett Diana. - Ne vágj olyan szigorú

képet, Brigitte néni, olyan remek gazdasszony soha az életben nem

válik belőlem, mint te. Tehát, átruccanhatok Buchenauba?

- Persze hogy át! Nem is fog ártani egy kis mozgás a szabadban.

Már délelőtt sem tetszettél nekem, a szemed olyan fáradtnak és

bágyadtnak tűnik - vélte Hermann von Steinach.

- Tán rosszul érzed magad, Diana? - érdeklődött most Brigitte

asszony is. - Láttam, hogy csak piszkáltad az ételt.

- Kissé fáj a fejem, nénikém, a lovaglástól majd elmúlik. Ebéd után

rögtön indulok. Estig Buchenauban maradhatok?

- Sötétedésig mindenképpen érj vissza! A lovász is elkísér.

- Az mindegy, sötétben nem fogsz keresztüllovagolni az erdőn.

Még kitöröd nekem a nyakad. Ha tovább akarsz maradni, érted

küldetem a kocsit.

- Nem, nem, alkonyatra hazajövök.

- Üdvözletem küldöm Sandersnénak - mondta Brigitte, amikor

asztalt bontottak, és Diana elbúcsúzkodott -, legközelebb én is

átmennék veled tereferélni egy órácskát.

- Köszönöm, nénikém, átadom. Bizonyara nevetve válaszolja majd:

„Legfőbb ideje, hogy von Steinach asszony végre újra helyreigazítsa a

buchenaui ügyeket.”

- Ugyan - legyintett Brigitte -, valljuk be, odaát úgy megy minden,

mint a karikacsapás. Sandersék elég sok pénzt öltek - Buchenauba, -

de most már az is igazi mintagazdaság. Igazán örülök, hogy a mi jó

öreg Buchenaunk ilyen jó kezekbe került. Sanders úr kifogástalan

mezőgazdává vedlett, holott azelőtt csak tapétát fabrikált. Ebből is

látszik, hogy az ember bármit elérhet, csak kedv és szorgalom kell

hozzá.

- Viszontlátásra, Brigitte néni! - nyújtott kezet Diana. - Viszlát,

Hermann bácsi!

- Viszlát, Diana! - paskolta meg az arcát az öregúr. - Mulass jól!

- Köszönöm, gondom lesz rá. Dora mellett egyébként sem lehet

unatkozni. Buchenauban mindig olyan kellemes! Valahogy a ti

szellemetek lengi be azt a helyet. Mintha minden sarokból te néznél

rám, és szinte hallom, ahogy Brigitte néni harsányan teremtettézik! -

fordult ki a leány nevetve a szobából, hogy a lovagláshoz, átöltözzék.

Hermann arcán árnyék suhant át.

- Még mindig fáj, ha Buchenauról beszélnek? - fogta meg a kezét a

felesége.

- Dehogy, Brigittém - rázta a fejét újra mosolyogva Hermann

Steinach. -Talán nem sokkal jobban megy a sorunk itt, Dorneckben?

Odaát örökösen szorongató gondok között éltünk. No, persze nem

esett jól, hogy el kellett adnom a birtokot, de elmúlt, mint annyi más.

Örülök, hogy jó gazdára talált. Nekünk úgyis hiányzott a tőkénk, hogy

fellendíthessük. Az az érzésem, Brigitte, neked nálamnál sokkal

jobban fáj, hogy elveszítettük Buchenaut, vagy inkább az, hogy a

fiunkból nem válhat a birtok ura.

- Hát téged már nem bánt a dolog, Hermann? - tudakolta az

asszony.

- Őszintén szólva, nem - tekintett komolyan Brigittére a férfi. -

Olyan állapotban, ahogyan én átvettem a birtokot, a fiamra már nem

szerettem volna hagyni. Könnyen lehet viszont, hogy ő még inkább

leromolva örökölte volna. Emlékezz csak, mennyit kellett

küszködnünk! Fecsérelné el Lothar is az erejét ilyen kilátástalan cél

érdekében? Kínlódna és szenvedne, ahogy mi tettük, hogy aztán egyre

csak azt lássa, hátrébb jutott, nem előre? A végén neki is fel kellene

adnia. Csak nem kívánsz neki olyan reménytelen vergődést, ami soha

nem vezet győzelemhez? Nem, nem, Brigitte! Igazság szerint

helyesebb lett volna, ha már jóval előbb lemondok Buchenauról. Az

ember persze azt hiszi, a hazai rögöt nem lehet veszni hagyni. Lothar

viszont így sokkal jobban kibontakoztathatja a képességeit, és sokkal

többre is viszi majd. Ne siránkozzunk olyan birtok után, ami valójában

soha nem is a mienk volt, inkább a hitelezőké.

- Igazad van Hermann - sóhajtotta az asszony -, mint mindig! A

nagyvilágban remélhetőleg rámosolyog a mi Lotharunkra a szerencse,

ami a szülőházában elkerülte.

- Őt nem kell féltened, - simította meg a kezét Steinach. - Majd

elrendezi a maga sorsát. Máris kész férfi, pedig még egész fiatal.

Ugye, hogy büszkék lehetünk a fiunkra?

Brigitte bólintott, szemében büszke, gyengéd fény villant. Aki

ilyennek látta, egy percig sem kételkedhetett abban, hogy tiszta

szívből képes szeretni egy férfit.

,16

II.

Diana az erdőn át ügetett Buchenau felé, nyomában a lovásszal.

Minden várakozása ellenére fejfájása tovább erősödött, cseppet sem

érezte jól magát.

A fák közt békésen megbúvó kúria most Kari Sanders, korábbi

gyártulajdonos birtokába került, aki visszavonult az üzleti

tevékenységtől, hogy hátralévő napjait gazdálkodással töltse.

Mindig nagyon vonzódott a vidéki élethez, és hitvese osztozott

érdeklődésében. Ezért vásárolták meg Buchenaut Hermann von

Steinachtól.

Házasságukat tizenhárom év után egyetlen leánnyal áldotta meg az

ég. Kari Sanders immár elmúlt hatvan, neje pedig betöltötte az

ötvenet. Lelkükben azonban fiatalok maradtak, gyermekük kedvéért,

aki Buchenauban bájos, életvidám hajadonná serdült.

Dora Sanders egyidős volt Dianával, már kicsiny koruktól fogva

játszótársak lettek. Gyakran látogatták egymást, Steinachék jó

barátságba kerültek Dora szüleivel, kölcsönösen közvetlen viszonyt

alakítottak ki.

Később azután Diana Dórával és annak unokatestvérével, Susanna

Wallnerrel két esztendőt egy genfi nevelőintézetben is eltöltött,

ahonnét csak az ünnepekre tértek haza.

A korán érő Dora Sanders már kicsi korában is csinos leánykának

számított szőke hajával és ibolyakék szemével, Diana külső

megjelenését tekintve egész fejletlennek látszott mellette. Dora eleven

és vidám lénye valóságos ellentéte volt a többnyire csendes,

komolyságra hajló Dianának. Talán épp ezért egészítették jól ki

egymást, kettejük között mély barátság szövődött.

Nyaranta legtöbbször Sandersné unokahúga, Susanna Wallner is

Buchenauba jött, és a trió remekül elszórakozott.

Most, hogy Diana betoppant Buchenauba, és megállt a főhomlokzat

előtti széles kőlépcsőnél, Susanna egyetlen vakmerő ugrással átlendült

a terasz mellvédje fölött.

- Szervusz, Diana! Csakhogy végre téged is lehet látni! Egy

örökkévalóság óta nem jártál nálunk - üdvözölte nyájasan,

egyszersmind szemrehányóan.

- Pontosan hat napja, Dora, nálad eléggé rövid az örökkévalóság -

replikázott Diana, leszökkent a lóról, és a lovászra bízta a kantárt.

- Nekem legalábbis nagyon hosszúnak tűnt, én ezalatt kétszer

meglátogattalak Dorneckben - karolt a barátnőjébe a Sanders leány.

- Tudod, Dora, hogy nem szívesen hagyom egyedül a bácsikámat,

Brigitte néni meg szinte le sem száll a nyeregből, most folyik a

betakarítás.

- Persze, persze, ezért megyek én kétszer hozzád, míg te egyszer

hozzám. Az a lényeg, hogy újra itt vagy. Éppen jókor jöttél, velünk

teázhatsz. A szüleim rögtön jönnek, addig helyet foglalhatunk az

uzsonnaasztalnál - húzta magával Dora a pajtását, aki furcsán

nehézkes léptekkel követte, és fáradtan egy székbe rogyott.

Dora máris egészen formás alakját még előnyösebbnek mutatta a

piros övvel és gallérral díszített, fehér vászonruha. Nevetős arca majd

kicsattant az egészségtől. Mindig fürgén és erőtől duzzadó

kecsességgel járt-kelt, ami egészen elütött Diana bizonytalan, kissé

szögletes, erőtlen mozdulataitól. Éretlen, egészében gyermekes

külsejű barátnőjével szemben Dora már elragadó kis hölggyé

fejlődött.

Kisvártatva Sandersék is kiléptek a házból, és szívélyesen

üdvözölték a vendéget.

Míg teázás közben beszélgettek, Diana egypárszor fázósan

megremegett. Sandersné fürkésző szemmel vizsgálgatta.

- Gyermekem - hajolt végül hozzá -, lázasnak tűnik. Láttam, hogy

többször is kirázta a hideg. Nem tetszik ez nekem.

- Tényleg nem érzem jól magam, Sanders mama - felelte bágyadt

mosollyal Diana, a kedveskedő megszólításra még gyermekkorában

szokott rá. - Egész nap gyötört ez az ostoba fejfájás, azt hittem, a

lovaglástól majd megenyhül, de csak egyre rosszabb. Rettenetesen

fázom.

- Remélem, nem akarsz lebetegedni, Diana? Légy szíves, hagyd a

buta tréfákat!

- Csak múló rosszullét - szorította össze a fogát a leány.

Sandersné felállt, Diana mellé lépett, és megragadta a csuklóját,

hogy megmérje az érverését. Azonnal érezte, hogy túl szapora.

- Kedves gyermekem, hadd mondjak valamit - simogatta meg

anyáskodva a leány haját. - Maga beteg, magas a láza. Nem

,18

engedhetem, hogy hazalovagoljon. Azonnal kocsira teszem, elkísérem

Dorneckbe. A lovász majd visszavezeti a hátasát. Kari, drágám, légy

szíves, telefonálj á városba, hogy az orvos rögtön menjen Dorneckbe!

Diana ellenkezése nem használt, Sandersné máris befogatott, és

sietve átöltözött. A kocsin gondosan meleg takarókba bugyolálta a

leányt, és mellé ült.

Dora mindenképpen velük akart menni, de az anyja nem engedte.

- Dianának nem szabad beszélnie, terád most semmi szükség, Dora

- intette le.

Hallotta, hogy a faluban néhány skarlátos megbetegedés történt, és

attól félt, hogy Diana is elkapta a ragályt. Mivel Dora még nem esett

át ezen a betegségen, nem akarta az esetleges fertőzésveszélynek

kitenni.

- Nehogy komolyan ágynak ess, Diana! - kiáltotta a távozók után az

aggódó barátnő.

A kocsis elhajtott. A leány végigvacogta az utat, az arca tüzelt, a

keze hideg volt, mint a jég.

Sandersné megnyugtatóan beszélt hozzá, bár komolyan aggódott.

Diana elmondta, hogy pár napja fejfájás kínozza, és elhagyta az ereje.

Otthon azért hallgatott erről, mert nem akarta a bácsikáját meg a

nénikéjét nyugtalanítani.

Dorneckbe érve, Brigitte asszony csodálkozva jött elébük. Látta,

hogy Sandersné száll le a kocsiról, és már éppen szólni akart, de a

másik megelőzte:

- Ne ijedjen meg, kedves von Steinach asszony! Diana nem érzi jól

magát, ezért hoztam haza kocsival. Hamar ágyba kell dugni. Az orvost

már kihívattam.

Brigitte aggódva emelte le az ülésről a leányt, és magához

szorította.

- Csakugyan, Diana, lázas lehetsz, tüzel a homlokod, a kezed meg

jéghideg. Hogy történt ilyen hirtelen?

- Nem tudom, Brigitte néni - rázta a fejét a kérdezett, nyomorultul

érezte magát. - A fejem, jaj, a fejem!

Steinachné tüstént lefektette szegényt, csak hálásan megköszönte

Sanders asszonynak a segítséget, amaz pedig rögtön elbúcsúzott, hogy

ne zavarjon. A leggyengédebb anya sem bánhatott volna a lányával

figyelmesebben és gondosabban, mint Brigitte néni. Most, hogy Diana

megbetegedett, neki teljesítenie kellett nevelőszülői kötelességét, és

Brigitte von Steinach még soha nem hátrált meg a kötelesség elől. A

betegágynál egészen másképp viselkedett, mint az egészséges

emberekkel való érintkezésben. Harsány, szúrós lényét levetette, mint

valami oda nem illő ruhát, és megpróbált olyan önfeláldozást,

tanúsítani, akár a hivatásos ápolónők. Amikor az orvos nem sokkal

ezután megérkezett, Dianát a széles, baldachinos ágyban találta, állig

betakarva, lázcsillapító borogatással. Miközben megvizsgálta a leányt,

akit kisgyermekkora óta kezelt, kedvesen tréfálkozott vele, hogy

megnyugtassa, perlekedett egy keveset, hogy ezek a könnyelmű

fiatalok fütyülnek a meghűlésre, és újra ráhajtotta a takarót a törékeny

testre.

- Most egy pár napig ágyban maradunk, kisasszonyka, nincs

apelláta! - kedélyeskedett.

Brigitte asszony ösztöne azt súgta, hogy az orvos gondterheltebb,

mint amilyennek mutatja magát, és átkísérte a szomszédos szobába.

- Mi a helyzet, doktor úr? - kérdezte odaát köntörfalazás nélkül.

- Attól tartok, vörheny, igen tisztelt nagyságos asszony. A

körzetemben akadt néhány eset, és nem kizárt, hogy a nagyságos

kisasszony is megfertőződött. Ma még nem tudok végleges diagnózist

adni.

Ellátta utasításokkal Brigitte asszonyt, és megígérte, hogy másnap

reggel ismét eljön.

Nehéz napok köszöntöttek Dorneckre, Diana súlyos betegségbe

esett, és a legfigyelmesebb ápolásra szorult.

Kétségkívül skarlátot kapott, a kiütés azonban sajnos nem tört elő

rajta a szokásos formában, a láza kiszámíthatatlanul változott, az egész

kórlefolyás eltért a várttól. Az orvos nagy gondban volt. Jobb szerette

volna, ha rendes kiütéssel kell megbirkóznia, így azonban a betegség

belül tombolt tovább, és sokkal veszélyesebbé vált.

Diana láza sokszor annyira magasra szökött, hogy elveszítette az

eszméletét, azután aggasztóan lezuhant, és pár nap múlva ismét

felszökött. A leány törékeny alkata kétszeresen komollyá tette az

esetet.

Brigitte szinte el sem mozdult Diana ágya mellől. Azt ugyan

megengedte, hogy az orvos egy diakonisszát rendeljen Dorneckbe,

hiszen időnként mégis a gazdaság és a háztartás után kellett néznie, és

,20

törődnie kellett béna férjével is, akit; nagyon letört Diana betegsége.

De minden szabaddá tehető percét a leánynál töltötte, fáradságot nem

ismerve, mint akinek nincs is szüksége alvásra.

A doktor nem titkolta, hogy Diana állapota életveszélyes. Ezekben

a borzalmas napokban az egyébként elszánt és erélyes asszony a

poklok kínját szenvedte végig. Reszketett Diana életéért.

Tudta: ha a leány meghal, az ő és férje napjai Dorneckben meg

vannak számlálva, az ő szeretett, magatehetetlen urával együtt a

legteljesebb semmivel nézhet farkasszemet, hiszen Diana apjának

unokafivére csak az alkalomra vár, hogy kidobhassa őket Dorneckből.

Könyörtelenül elüldözné őket, amint Diana örököseként betelepszik

ide. Mi lesz akkor velük?

Lothar, hála istennek, befejezte tanulmányait, a napokban kellett

hazaérkeznie. Tengerentúli utazása előtt pár napot Dorneckben akart

tölteni, hogy szüleitől elbúcsúzzék. Öt évre szóló szerződést kötött.

Tőle most nem várhattak segítséget

Diana birtokán nem gyűjtöttek vagyont. Hermann von Steinach egy

fillérrel sem tartott meg többet a járandóságánál. A leány örökségének

hűséges gondnokaként egyre csak gyarapította azt anélkül, hogy

magát gazdagabbá tette volna bármivel, ami nem a sajátja. Amire

pedig jogot formálhatott, annak a zöme Lothar tanulmányaira ment el.

Mindössze néhány ezer márkát tudtak megtakarítani, abból pedig nem

húzhatták ki sokáig. Brigitte tisztában volt vele, hogy Hermann bénán

nem kaphat másik állást, ő pedig - eh, mit használ neki, hogy

mindenfelől dicsérik a rátermettségéért! Hiszen nő lévén eleve

hátránnyal indul a létért folyó küzdelemben. Védtelen asszony egy

nálánál is védtelenebb férfival...

Nem is maga miatt aggódott, hanem az uráért. Beleborzadt a

gondolatba, hogy szegényt kiűzik Dorneckből. Minden erejével

igyekezett életben tartani a leányt. S e vergődés során a beteg gyermek

észrevétlenül mind jobban a szívéhez nőtt.

Érezte, hogy Diana elvesztése betölthetetlen űrt hagyna a lelkében.

Többé nem táplált féltékenységet, látva a férje gyászos, aggódó

arcát, amikor az a leány hogyléte felől érdeklődött. Sápadtan és némán

ültek azután egy darabig egymás mellett, kéz a kézben, megosztották

bánatukat és gondjaikat, mintha szíját édes gyermekük feküdne ott

betegen.

A mezei munkák szerencsére nem igényelték tovább Brigitte

jelenlétét, minthogy á betakarítás befejeződött. Mostani

nyugtalanságában nem is szívesen hagyta volna el a házat.

Az addig oly nagy hangú, kemény asszony lecsendesedett, erős

keze puhává és gyengéddé változott, amikor kis betege körül

sürgölődött.

Diana ösztönösen érezte, hogy megnyílt az út Brigitte néni addig

elzárt lelkéhez. Ha éppen eszméletén volt, sokszor néma döbbenettel

tekintett az asszony sápadt arcára, ijedt szemébe. Hová tűnt

egészséges színe, hangossága, már-már goromba lénye? Máskor

szúrós szeme most miért pislog olyan riadtan és elgyötörten?

A leány jobb szerette volna állandóan az ágyánál tartani Brigitte

nénit. A jelenlétében biztonságban érezte magát, mintha semmi baj

nem érhetné. Tudta azonban, hogy Hermann bácsi egyedül és

elhagyatottan ül odalent a tolószékében, és az asszony vállát még ezer

gond nyomja.

Magába fojtotta tehát kívánságát, hogy maradjon mellette.

Hozzászokott, hogy önmagánál többet gondoljon másokra,

mindenekelőtt a szegény, béna Hermann bácsira, akit tiszta szívből

szeretett, és aki után annyira sóvárgott.

Ám mivel tudta, hogy az öreg a tolószékkel nem juthat fel hozzá,

nem adott hangot a vágyának, hogy láthassa őt.

A diakonissza jelenléte valami meghatározhatatlan félelemmel

töltötte el. Maga sem tudta, miért. A nővér gyengéd, és hozzáértő

ápolásban részesítette, kifogástalanul ellátta, Brigitte néni mégis más

volt. Az ápolónő gondtalan, nyugodt és rezzenéstelen arca valahogy

nyomasztotta.

Valahányszor vele maradt, behunyta a szemét, és úgy tett, mintha

aludna, ha éppen nem félrebeszélt a magas láztól.

Egyik nap is alvást színlelt, amikor Sophie osont be, és egy kis

harapnivalót hozott a nővérnek. Á szobalány már gyermekkorában

átesett a skarláton, így nem félt a fertőzéstől.

Részvevően pillantott a fiatal úrnő felé.

- Alszik a nagyságos kisasszony, Martha nővér? - hallotta a

suttogását Diana.

- Igen, Sophie, elaludt - hangzott a felelet.

- Igaz, amit Friedrich a doktortól hallott, hogy meg fog halni? -

,22

kérdezte ismét a szobalány.

- Az Úr kezében vagyunk - válaszolta a diakonissza.

- Jaj, istenem, de borzasztó, ilyen fiatalon kell meghalnia, szegény.

Szegény nagyságos kisasszony! - zokogta kifelé menet Sophie.

Diana villámsújtottan feküdt, nem mert moccanni. Mintha valami

lidérces álomban lebegett volna.

„Meg kell halnom” - gondolta újra és újra.

A kegyetlen szavak mind mélyebben belefészkelték magukat az

agyába. Nyugtalanul hánykolódni kezdett, s amikor Martha nővér az

ágyához lépett, kinyitotta a szemét, és fel- sikoltott rémületében. A

kőarcú, fekete alak valósággal fölébe tornyosult, mintha agyon akarná

nyomni.

- Hermann bácsi! Brigitte néni! - kiáltotta, végveszélyt érezve.

Ebben a szempillantásban felpattant az ajtó, és Steinachné lépett a

betegszobába, mint akit Diana kívánsága odavarázsolt.

Az ágyhoz sietett.

- Mi történt, drága gyermekem? - tudakolta aggódva:

- Maradj velem - nyújtotta felé reszkető kezét a leány -, és jöjjön

Hermann bácsi is! - jajgatta megrettenve.

Kedves gyermekem - simogatta megnyugtatóan a kezét Brigitte

asszony -, tudod, hogy Hermann bácsi nem jöhet fel hozzád,

bármennyire szeretne. Mihelyt jobban leszel, leviszünk a szobájába, és

ott egész nap élvezheted a társaságát, ő is epekedik az ő imádott kis

napsugara után, és átkozza a nyomorékságát, ami távol tartja tőled.

- Akkor is küldd el a fekete asszonyt - kapaszkodott belé görcsösen

Diana -, ez a halál angyala - suttogta rémülten -, félek tőle!

Steinachné sietve intett Martha nővérnek, hogy távozzék! Diana

szeme csillogott a láztól.

Miután a diakonissza kiment, a leány valamelyest megnyugodott,

de továbbra is szorította Brigitte néni kézét. Így meredt sokáig üres

tekintettel maga elé, de az agya éberen és tisztán működött. Elhalt

szüleire gondolt, és a halál már nem is tűnt olyan iszonytatónak előtte,

hiszen a sötét kapun túl viszontláthatja őket.

Hosszú idő múlva hirtelen tágra nyitotta, és Steinachnéra emelte a

szemét.

- Brigitte néni! Ugye, meg kell halnom? - kérdezte egész

nyugodtan.

Az idős hölgy szíve mélyéig megrettent, és Diana párnái közé

temette az arcát.

- Jaj, gyermekem! Nem halhatsz meg, - szakadt fel belőle az

aggódó sóhaj.

Diana követte pillantásával, amint felegyenesedett, és reszketve

simogatni kezdte a beteg sápadt kis kezét.

- Nagyon sajnálnál, igaz, Brigitte néni?

- Hogy kérdezhetsz, ilyet, drága gyermekem? - gördülték végig a

forró könnycseppek Steinachné arcán. - Most értettem meg igazán,

mennyire szeretlek, most, hogy féltenem kell téged. De ne gondolj a

halálra, nem szabad arra gondolnod, velünk kell maradnod! Mihez

kezdünk, mi lesz Hermann bácsival, ha te itt hagysz bennünket?

- Hogy mihez? - tekintgetett zaklatottan jobbra-balra Diana. - Ha

én... ha én meghalnék, el kellene mennetek innét?

- El - sóhajtotta az asszony. - Hajléktalanok lennénk.

Diana szembogara kitágult a rémülettől.

- Azt nem, nem! - tapogatott nyugtalanul maga körül. - Hogy

Hermann bácsi hajlék nélkül maradjon, azzal a szegény, béna lábával?

Nem... az nem lehet... segíts, hogy ez ne történjék meg! - rebegte

magánkívül.

- Nyugodj meg, gyermekem - simogatta meg gyengéden

Steinachné -, ne is gondolj erre, csak felizgatod magad, és az árt

neked. Nyugalom!

- Nyugalom? - jajdult fel Diana. - Hogy tudnék megnyugodni, ha

az jut eszembe, hogy a halálom után elűznek benneteket Dorneckből.

A papa unokatestvére örökli a birtokot? Azt már nem! Az apám nem

így akarta, én sem tűrhetem. Ragaszkodom hozzá, hogy rátok szálljon

a vagyon, rátok és Lotharra. Nem végrendelkezhetnék, Brigitte néni?

- Von Dorneck úr, édesapád unokafivére azonnal megtámadná a

végrendeletet - rázta szomorúan a fejét Steinachné, minket pedig

örökséglesőknek tartanának. Egy efféle testamentum egyébként sem

lenne érvényes. Most már pihenj, Diánám!

- Nem, nem és nem! Brigitte néni, mostantól nem lesz egy nyugodt

pillanatom, folyton arra kell gondolnom, miként fogják kitaszítani az

éri szegény Hermann bácsimat Dorneckből. - Drága jó nénikém, segíts

visszaszerezni a nyugalmamat! Te olyan okos vagy! Nincs rá mód,

hogy megtarthassátok a birtokot?

,24

Steinachné görcsösen összeszorította a kezét. Ezekben a nyugtalan

napokban ő is nemegyszer feltette magának a kérdést. Egy választ,

egy kiutat talált is. Szíve legmélyén olyan kívánságot rejtegetett,

melynek teljesülése egyben erre a problémára is megoldást hozott

volna.

Vajon felfedje-e ezt a lehetőséget Diana előtt?

- Tudod, hogy nem vagyunk a rokonaid, Diana - tolultak ajkára a

szavak, szinte akarata ellenére. - Apád unokatestvére örökli a birtokot,

amennyiben haj adónként halsz meg. De erre gondolnunk, sem

szabad.

- Hajadonként? - visszhangozta Diana, majd hirtelen felült az

ágyban, és egyenesen Brigitte szemébe nézett.

- Ha férjhez megyek - hadarta -, az uram örökli Dornecket?

- Igen, gyermekem.

- Akkor csak Lotharhoz kell feleségül mennem - ragadta meg

Steinachné kezét, s a szeme lázban égett -, hogy a birtokot nektek

juttassam?

Brigitte megrettent. Diana kitalálta a gondolatát? Ismét heves vágy

ébredt benne, hogy megmentse az övéit.

- Igen, Diana - válaszolta a megindultságtól kiszáradt torokkal -,

akkor nem kellene még egyszer földönfutókként nekivágnunk a

nagyvilágnak, mint annak idején Buchenauból. Márpedig ezúttal

ezerszer rosszabb lenne a helyzet.

Diana lehunyta a szemét, szinte élettelenül hanyatlott vissza a

párnáira.

- Akkor a gyermeketekké válnék, mint Lothar - szólalt meg azután,

szinte az öntudat küszöbén túlról -, akkor jogom lenne a

szeretetetekre, Lothar pedig olyan volna, mint egy igazi testvér. Hadd

gondolkozzam el ezen!

Úgy tetszett, hogy ártatlan, tiszta lelke fel sem tudja fogni, mit

jelentene egy ilyen kötés. Az ő számára ez nem is tűnt fontosnak.

Csak az számított, hogy Hermann bácsi Dorneckben maradhasson. A

beszélgetés azonban nagyon kimerítette. Bágyadtan lezárta a szemét,

és újfent nyugtalanul forgolódni kezdett. Egy idő múlva lázasan és

értetlenül körülpillantott, és öntudatlanul mozgatta az ajkát.

Steinachné mélyen felsóhajtott. Szemrehányást tett magának,

amiért engedett a beteg unszolásának, hogy beszéljen a saját

gondjairól és aggodalmairól, és mutasson kiutat. Nehéz szívvel

cserélte ki a borogatást Diana homlokán, és belédiktált egy kis

limonádét.

Ismét szörnyű, a veszélyben forgó fiatal élet miatt álmatlanul

átreszketett éjszaka következett.

Másnap reggel sürgöny jött Lothartól, melyben a fiú közölte

szüleivel, hogy az államvizsgát ragyogó eredménnyel letette, s még

aznap Dorneckbe érkezik. Időközben a külföldi szerződést is aláírta.

Szüleinek a jó hír feletti örömét befelhőzte a Dianáért érzett

aggódás. Nem tudtak szabadulni a nyomasztó gondolattól, hogy a

pislákoló élet bármelyik órában kihunyhat, és ők fedél nélkül

maradnak.

Steinachné csupán egy félórácskára sietett le a férjéhez, azután

visszatért a beteg mellé.

Reggelre Diana állapota némileg javult, az orvos azonban csak

megvonta a vállát. A törékeny kis testben valami elszánt erő

lakozhatott, másképp már rég vége lett volna. A kórkép annyira

bizonytalan volt, hogy a doktor semmi biztos, diagnózist nem tudott

felállítani.

Amikor Brigitte a betegágyhoz lépett, a leány tiszta és nyugodt

tekintettel nézett fel rá.

- Szeretnék négyszemközt maradni veled, Brigitte néni - mondta

halkam

A nővér Steinachné egyetlen kézmozdulatára eltűnt.

- Nos, gyermekem, most már nem zavar senki. Hogy érzed magad

ma reggel?

- Mint mindennap, Brigitte néni: - fáradt vagyok, mégsem tudok

aludni. Túl sok gondolat kavarog a fejemben. Tegnap óta azon

töprengek, amiről beszéltünk.

- Ugyan, drágám, ne is foglalkozz avval, felejts el mindent, kérlek,

csak azt ne, hogy meg kell gyógyulnod!

- Nem - rázta meg a fejét Diana - többé nem állok talpra, érzem,

hogy meg kell halnom. Előbb azonban szeretném Hermann bácsit

biztonságban tudni. Mindenemet Lotharnak akarom adni. Segítened

kell, hogy ez gyorsan megtörténhessen.

- Diana, kedves, szeretett gyermekem... jaj, istenem, milyen

kísértésbe viszel? -nyögte az idős hölgy.

,26

- Látod, Brigitte néni - suhant át szomorú mosoly a sápadt

gyermekarcon - mind a ketten csak Hermann bácsira gondolunk.

Annyira szeretjük, hogy bármit megtennénk, csak segíthessünk rajta,

nem igaz?

- De, igaz, gyermekem, igaz - szorította szívére a kezét Steinachné.

- Akkor segíts hamar! Lotharnak azonnal Dorneckbe kell jönnie,

látni akarom, hogy beszélhessek vele.

- Az imént kaptam táviratot tőle - sóhajtott mélyet Brigitte. Letette

a vizsgát, és ma délután már itt is lesz.

- Látod - meredt a mennyezetre Diana -, a Jóisten is akarja, ezért

küldi őt ide éppen most.

- Mit akar, gyermekem, mit akar? - kérdezte zavarodottan

Steinachné.

- Hát azt - nézett rá szinte derűs nyugalommal a leány, - hogy

feleségül menjek Lotharhoz, akkor az övé lesz majd Dorneck, az övé

és a tiétek! Én is ezt akarom, így senki sem űzhet el benneteket innét.

Brigitte megrendültén tenyerébe temette az arcát, és felzokogott.

- Ne sírj, drága jó nénikém - mosolygott Diana -, most már minden

rendbe jön, ne aggaszd magad tovább Hermann bácsi miatt! Nem

akarok meghalni, amíg mindent el nem intéztünk, tehát nem is fogok.

S ha azután meg kell lennie, nem félek. De ugye, velem maradsz? Ne

hagyj egyedül azzal a fekete asszonnyal, ha eljön az idő!

- Gyermekem, édes kincsem... darabokra téped a szívemet!

- Légy csak nyugodt, nénikém! Te majd segítesz nekem, hogy

egykettőre elrendezzük a dolgot Lotharral, és újra nyugalmat találjak.

Olyan fáradt vagyok, olyan végtelenül fáradt.

Ezzel lehunyta a szemet, és nem szólt többet, bár nem aludt.

Steinachné sápadtan meredt a fekhelyére. Megszűnt körülötte

minden, csak a lehetőséget látta, amely Diana szavai nyomán támadt.

Kiút nyílt előtte, menekvés a nélkülözés és fájdalom elől, gondtalan,

biztos jövő a fia és a férje számára. Hiszen nem olyan fából faragták,

hogy visszarettenjen a nehézségektől.

Most már kettőzött erővel akart küzdeni Diana életéért, kétszeres

odaadással akarta ápolni őt.

Az ám, de mit fog szólni ehhez a tervhez a férje meg a fia?

- Előbb meg kell beszélnem mindent Hermann bácsival,

gyermekem - sóhajtotta.

- Jó - emelte fel a szemhéját Diana. - Beszélj csak vele, és mondd

meg neki, hogy mindenbe bele kell egyeznie, másképp nem lesz

nyugtom.

Steinachné behívta az ápolónőt, és megkereste a férjét.

Körültekintően és kíméletesen tájékoztatta arról, ami tegnap este és

ma reggel Diana szobájában elhangzott.

- Nem értelek téged, Brigitte. A miattam érzett aggodalmadban

méltatlan dologra ragadtattad magad. Ebbe soha nem egyezhetem bele

- jelentette ki a férfi.

A felesége megőrizte a nyugalmát. Igyekezett a lelkére beszélni, de

mindhiába.

III.

Most már türelmetlenül várta Lothart. Az a fő kérdés, hogy ő

miként viszonyul a helyzethez.

Lothar von Steinach délután érkezett meg Dorneckbe. Szüleitől

már értesült Diana betegségéről, s ez a hír neki is nyugtalan órákat

szerzett. Pontosan tudta, mi függ attól, hogy Dorneck ifjú úrnője

életben marad-e.

Huszonhat éves volt, magas, karcsú férfi, a tagjai acélosak, lépte

könnyed és ruganyos. Az apja jellegzetes, megnyerő vonásait

örökölte, mélykék, okos szeme is az övé volt. Kifejező száját nem

takarta bajusz. Ennek a markáns, értelmes arcnak nem kellett szakáll

vagy bajusz ahhoz, hogy férfiasnak hasson.

Fiatalsága dacára a kemény élet már nyomot hagyott a1 külsején. A

szája körüli ránc küzdelmekről, nélkülözésről árulkodott, az anyjáéhoz

hasonló, dacos áll pedig arról, hogy nem egykönnyen hagyja legyűrni

magát.

Szeme tisztán és céltudatosan tekintett előre, magas, domborodó

homloka kiforrott, nagyra törő gondolatokat sejtetett. Jóval

idősebbnek tűnt a koránál, mindent egybevéve kifejezetten érdekes és

rokonszenves benyomást keltett.

Anya és fia bensőségesen üdvözölték egymást. Lothar nyomban

Diana hogyléte felől tudakozódott. Az anyja kertelés nélkül elmondta

neki, hogy az orvos a legrosszabbtól fél, és rettegnek a leány életéért.

Lothar szíve elszorult, komor arccal ültek egymással szemben.

,28

Amikor azután Steinachné rövid időre kettesben maradt a fiával, nem

habozott beszámolni mindarról, amiről Dianával tárgyaltak, s hogy a

leány kész házasságkötés révén az örökösévé tenni Lothart, hogy

Hermann bácsit megmentse a szenvedéstől.

- Most már tudod, fiam, miként tarthatod meg Dornecket apád

otthonának. Nem magamról beszélek, magamnak nem kérnék ilyet,

elhiheted. Az apád azonban megérdemli, hogy áldozatot hozz érte -

tette hozzá befejezésül.

Lothar mégis húzódozott az ötlettől, éppúgy ellenezte, mint az apja.

- Én sem szeretnék ilyen ügybe bocsátkozni, anyám. Nincs az az

áldozat, amelyet meg ne hoznék, hogy a papát a balsorstól megóvjam,

de ez valóságos bűntett Diana ellen. Hiszen beteg, azt sem tudja, mit

tesz. Nem szabad kihasználnunk őt, ha nem akarjuk elveszíteni az

önbecsülésünket - szögezte le nyugodtan és határozottan.

- Mi lesz akkor az apáddal, ha Diana meghal, te pedig Afrikában

dolgozol? Gondold csak el! Egy pillanatig sem habozom Diana

nagylelkű ajánlatát elfogadni. A sajátjaként szereti apádat, kizárólag

miatta szánta el magát erre a szokatlan lépésre. Hermann természetes

módon elhárítja a lehetőséget, mivel senkitől nem akar áldozatot

elfogadni. Te meg én viszont nem magunkért cselekednénk. Nincs

ebben semmi önös érdek. Hogy is veszíthetnénk el az

önbecsülésünket, ha nemes indítékból tesszük meg azt, amit meg kell

tennünk - győzködte a fiát Brigitte.

- Ez merő szőrszálhasogatás, anyám - rázta a fejét Lothar.

Lehetetlent kérsz. Minden érzékem tiltakozik az ellen, hogy

visszaéljek egy jószívű gyermek ajánlatával. Hiszen még gyermek,

nem tudja, mit cselekszik.

Steinachné egyelőre belátta, hogy hasztalan fáradozik.

- Menj most vissza apádhoz - sóhajtotta, meg kell néznem Dianát.

Mérlegeld, hogy meg tudsz-e békélni magaddal, ha a vonakodásoddal

megfosztasz bennünket a mentsvárunktól.

Ezzel egyedül hagyta a fiát.

Lassú, fáradt léptekkel vánszorgott fel a lépcsőn. Hirtelen megállt,

a fülét hegyezte. Beszédhangok szűrődtek fel az alagsorból. Sophie és

Friedrich diskuráltak odalenn.

- Elhiheti nekem, Sophie - hallotta jól kivehetően Friedrichet -, az

orvos tegnapelőtt reggel azt mondta Martha nővérnek: - lassan elfogy

szegényke, ha csoda nem történik, és a betegség utat nem tör a

felszínre valahogy. Nyilvánvalóan a nagyságos kisasszonyra gondolt.

A szakácsné is mondta, hogy hallotta kopogni a halálbogarat.

Egy pillanatra Brigitte fejébe szökött a vér. A lépcsőkorlát fölé

hajolt, és kis híján rádörgött a „pletykafészekre”. Azután eszébe jutott,

hogy harsányságával felzavarná a beteget, így hát nyugalmat erőltetett

magára, és továbbment.

Ugyan mit ér el a mérgelődéssel! Az emberek minden apró

részletet tudtak Diana állapotáról. Az orvos amúgy sem rejtette véka

alá, hogy felhagyott minden reménnyel.

- Lothar megjött már, Brigitte néni? - pillantott felé nyugtalanul a

leány, miután a betegszobába lépett.

- Igen, drága gyermekem. Martha nővér! Kérem, hagyjon most

magunkra, pihenjen egy keveset.

A diakonissza biccentett és távozott.

Steinachné a beteg mellé ült: Diana kérdőn nézett rá, s mivel á néni

nem szólt semmit, csak sóhajtozott, sietve megkérdezte:

- Beszéltél Lotharral... tudod, miről... arról, hogy

összeházasodnánk?

- Igen, Diana - bólintott az asszony vele, és Hermann bácsival is.

- És?

- Mindketten ellenzik.

- Ellenzik?

- Igen. Nem akarnak tőled ekkora áldozatot elfogadni. Azt

mondják, méltatlan viselkedés a részemről, hogy bele akarok egyezni.

- Ne bántson ez, drága jó nénikém! - ragadta meg a kezét a leány. -

Én hálás vagyok neked érte. Csak így tudom megköszönni Hermann

bácsinak a szeretetét és jóságát. Bár ne kínozna sokáig az

akadékoskodásával!

- Nyugodj meg, gyermekem!

- Nem, nem tudok megnyugodni. Kérlek, nénikém, menj, hívd ide

azonnal Lothart... ugye, ő már átesett a skarláton?

- Igen, Diana.

- Akkor jó, rögtön ide kell jönnie. Azután egy kicsit hagyj

magunkra bennünket!

Steinachné felállt és csengetett. Miután Sophie bejött, szólt neki,

hogy kéreti a fiát.

,30

Lothar nyomban megjelent a hívásra. Az anyja az ajtóban várt rá,

és közölte a leány kívánságát. A betegágyhoz vezette, majd egyedül

hagyta a fiatalokat, ő maga átment a szomszéd szobába.

Amint Lothar Diana lesoványodott, sápadt arcára nézett, egészen

megrettent. Megdöbbentette a változás. A fiatal leány azelőtt soha

nem keltette fel az érdeklődését, nem szakított rá időt, hogy vele

foglalkozzék.

Most először vette figyelmesen szemügyre, és rögtön feltűnt Diana

gyönyörű, nagy szeme, amely olyan különös tekintettel meredt rá.

Elfogódottan üdvözölték egymást.

- Beszélni akartál velem, Diana? Nem fog nagyon kimeríteni? -

kérdezte részvevő, lágy hangon.

A leány a fejét rázta.

- Ülj ide, mellém, Lothar, nem tudok hangosan beszélni.

A férfi szorosan az ágy mellé telepedett, és szorongva nézett a

betegre. A lány arcán reménytelenül könyörgő kifejezés ült, ami

megindította.

- Beszélj, Diana, de nehogy megerőltesd magad!

- Rövidre kell fognom - szólalt meg a leány némi habozás után. -

Édesanyádtól hallhattad, hogy találtunk egy eszközt, mellyel

megtarthatnánk Dornecket Hermann bácsinak, amennyiben én

meghalnék.

- Nem fogsz meghalni, Diana - feszengett a férfi.

A leány arca türelmetlenül megrándult.

- De, egészen bizonyosan meg fogok halni - felelte makacsul. -

Minek áltatnánk magunkat?

- Hát jó - egyenesedett föl ültében Lothar. - Igen, anyám mindent

elmondott, én pedig értésére adtam, hogy képtelen vagyok elfogadni

nagylelkű áldozatodat. Apám sem hajlandó megtenni.

- Nem hozok semmiféle áldozatot - gyűlt ki a leány homloka, és

komolyan felnézett a férfira. - Csupán a hálámat szeretném leróni. Ha

sikerül, megkönnyebbül a szívem. A haldokló kívánságát nem szokás

megtagadni, Lothar. Nem hunyhatom le nyugodtan a szemem anélkül,

hogy Hermann bácsiról gondoskodnék. Neked sem magadra kell

gondolnod, hanem az édesapádra. Képzeld csak el, milyen lehetetlen

helyzetbe kerülhet! Talán te, a saját fia kevesebbel tartozol neki?

Hogy számolsz el a lelkiismereteddel, ha nem mented meg őt az

ínségtől? Hagyjuk a sok fecsegést, teljesítsd, amit kérek! Végtére is

csak formaságról van szó. Egyetlen kézfogás, és jog szerint máris az

örökösömmé váltál.

- Diana, nem is tudod, mit kívánsz tőlem - törölte meg a homlokát

Lothar, és furcsán megvonaglott az arca.

- Ezt nem fogadhatom el.

- Neked semmit sem kell elfogadnod, ha a büszkeséged nem engedi

- védekezett erőtlenül Diana. - Nyugodtan elutazhatsz Afrikába, amint

ezt az ügyet elrendeztük, a szüleid pedig életük végéig Dorneckben

maradhatnak. Ha azután nem akarod megtartani a birtokot, tégy vele,

amit jónak látsz: adományozd a szegényeknek, vagy eszelj ki más,

neked tetsző hasznosítást. A magad nevében lemondhatsz róla, de

szegény szüleiddel nem bánhatsz így.

- Éppolyan ügyesen forgatod a szavakat, Diana - támasztotta

sóhajtva tenyerébe az állát Lothar -, amilyen nagy a szíved.

Csakugyan kisszerűnek tűnhet az akadékoskodásom. Egyvalamiről

azonban megfeledkeztél: arra nem gondoltál, mi lesz, ha reményem és

leghőbb kívánságom szerint felépülsz a betegségből! Egy napon

megbánhatod még, hogy áldozatoddal hozzám kötötted magad. Akkor

szabadulni szeretnél a béklyótól, amit magadra vettél. Kötelességem,

hogy erre figyelmeztesselek. Fiatal vagy még, valójában nem is tudod,

mit akarsz.

- Dehogynem - sóhajtotta a leány. - Pontosan tudom. Csupán a

Hermann bácsi miatti aggódás tart életben, az az akarat, hogy meg ne

haljak, amíg nem gondoskodtam róla. Te se magadra gondolj, hanem

őrá, az apádra!

- Mégis vedd tekintetbe, hogy meg is gyógyulhatsz.

- Istenem - legyintett idegesen Diana -, akkor majd elválunk,

miután visszatértél a kiküldetésből, ilyen egyszerű az egész - felelte

gyermeki türelmetlenséggel.

Lotharnak mosolyognia kellett ezen a naivitáson.

- Tényleg olyan vagy, mint egy gyerek, nem látod át a dolgokat.

Diana sóhajtva lehunyta a szemét.

A férfi megrendülten nézte.

- Csak csodálni tudlak, Diana - szólalt meg egy idő múlva. -

Magam sem szeretnék kicsinyesebbnek látszani nálad, de még ha én

beleegyeznék is, az apám soha. Márpedig ő a gyámod.

,32

- Majd én beszélek vele. Kérlek, intézd el, hogy felhozzák ide!

Mindenképpen ki kell eszközölnöm a hozzájárulását - hajtogatta

állhatatosan a beteg.

Még aznap felcipelték az öregurat Diana ágyához.

Először kerek perec megtagadta a beleegyezését. A leány nem

hagyta annyiban, keményen és hajlíthatatlanul kérlelte, korholta

Steinachot. Amikor látta, hogy minden hiába, zokogva a párnák közé

vetette magát.

- Végleg elrabolod a nyugalmamat, bácsikám! - jajgatta. Hogyan

gyógyuljak meg ezzel a félelemmel a szívemben? Hogy lehetsz

ennyire kegyetlen, ilyen büszke és gőgös? Ha igazán szeretnél, nem

kínoznál!

Így sírt, hánykolódott és jajveszékelt, s örültek, amikor megérkezett

az orvos.

A doktor határozottan kijelentette: a páciensnek mindenáron

nyugalmat kell biztosítani.

Hermann von Steinach látta, hogy minden irányból nyomás

nehezedik rá. Még a fia is igyekezett meggyőzni, hogy álljon

kötélnek. Végül aztán a Diana élete miatti aggódás szorította rá, hogy

vonakodva bár, de igent mondjon.

Sietve megtették az előkészületeket.

Elhívták a közjegyzőt, hogy a leendő Steinachné végrendeletét

megszerkessze, egyszersmind a házassági szerződést papírra vesse.

Diana mindent jogszerűen akart intézni, nehogy bárki elvitathassa

Lothar örökségét.

Hermann bácsi ettől kezdve az emeleten maradt, miáltal a lehető

legtöbb időt tölthette együtt a kis Dianával.

Miután minden akadály elhárult, a leány megkönnyebbülten

lélegzett fel. Érezte azonban, hogy ereje végéhez ért, s egész nap

tűnődve bámult maga elé.

Attól fogva többnyire mozdulatlanul feküdt, behunyt szemmel,

csak néha kérdezte türelmetlenül, nincs-e még itt a házasságkötés

ideje.

Szomorú, borús nap volt. Őszi szél ostromolta az udvarház falait,

az esőcseppek doboltak az ablakon.

Dora Sanders és szülei, akik Buchenauból naponta küldöncöt

menesztettek Dorneckbe, hogy Diana állapota felől tájékozódjanak,

most pompás virágkosárral és az ifjú párnak szóló

szerencsekívánatokkal kedveskedtek. Brigitte asszony ezt megelőzően

egy órát töltött Buchenauban, ahol elmagyarázta Sanderséknek,

miként fordult úgy a helyzet, hogy Diana és Lothar házasságra lépnek.

Szükségesnek vélte, hogy barátaik előtt igazolja ezt a döntést, s

azok nem is tagadták meg együttérzésüket, hiszen jól tudták, hogy von

Steinach úr és felesége egyaránt becsületes, tisztességes, emberek.

Eljött hát az esküvő órája.

Diana ágya mellé fehér abrosszal leterített asztalkát helyeztek.

Rajta mirtuszcsokor - Dora ajándéka a küszöbön álló házasságkötés

egyetlen jele.

A meghatottság könnyeivel küszködő Brigitte néni óvatosan

felültette, és párnákkal megtámasztotta a leányt, akinek törékeny,

erőtlen tagjait finom, hímzett hálóing takarta, vastag, gesztenyebarna

hajfonatai a vállára omlottak.

Semmiféle külsőség nem árulkodott arról, hogy ez a sápadt

teremtés menyasszony. Diana minden ékszert visszautasított, még a

mirtuszcsokrot is csak Dórára való tekintettel tűrte meg az asztalon. -

Ott feküdt haloványan, földöntúli fényben csillogó szemmel, és

figyelte a ceremónia résztvevőinek érkezését.

Begurult Hermann bácsi széke, mellette Lothar von Steinach

lépkedett. Fekete öltönyt viselt, arca csaknem olyan színtelen, mint

ifjú arájáé.

Mindketten aláírták az okmányokat, azután lebonyolították a

polgári, majd az egyházi szertartást. Az idős községi lelkész néhány

egyszerű szóra szorítkozott, s az apró gyermekkezét Lothar meleg,

erős jobbjába helyezte.

Hermann von Steinach összeszorította a fogát, dermedten figyelte

az össze nem illő párt. Törékeny, gyengécske gyermek és délceg, ereje

teljében lévő férfialak - micsoda ellentét! Az öregúr még az utolsó

pillanatban is legszívesebben elszakította volna őket egymástól,

mintha nem tűrhetné ezt a frigyet.

- Míg a halál el nem választ - mondta a lelkipásztor, és Lothar

érezte, amint a kis kacsó megrándul, s a törékeny testen reszketés fut

végig. Diana beleborzadt a gondolatba, hogy a közelgő vég túlságosan

is hamar elszakíthatja ezt a köteléket.

Szemét aggódva függesztette Lothar arcára. A férfi forrón, és

,34

szorosan a tenyerébe zárta a kezét, mintha védelmezni és vigasztalni

akarná.

A leány mély lélegzetet vett, csodálkozó gyermekszemében

különös fény gyúlt. Fakó orcája egy cseppet elpirult, a félelem elszállt

a szívéből. Mintha forró, éltető áram futott volna az erőtől duzzadó

férfikézből az övébe.

Megtörtént. A lelkész hátralépett, s most a közjegyző, aki az

orvossal együtt esküvői tanúként is szerepelt, aláírásra Diana ölébe

fektette az előkészített végrendeletet. A fiatalasszony erejét

megfeszítve, határozottan aláírta a papirost, majd megkönnyebbülten

fellélegezve párnáira hanyatlott.

- Most már minden rendben - mosolygott szeretettel Hermann bácsi

megindultságtól reszkető arcára.

Lothar újra megragadta Diana kezét, és csókot lehelt rá.

- Csak meg ne bánd! - suttogta elcsukló hangon.

- Soha! Attól ne tarts! - derült fel újdonsült felesége. - Köszönöm,

hogy teljesítetted a kívánságomat.

- Ó, Diana, csak egyvalakinek tartozunk mindnyájan köszönettel, s

az te vagy.

Az orvos mindenkit felkért, hogy hagyja el a szobát, mivel a

betegnek feltétlen nyugalomra van szüksége. Csak Brigitte asszony

maradhatott. Az idős hölgy nem tudta visszafojtani a könnyeit, miután

lezajlott az esemény. Tudta, hogy a hátralévő évekre biztosítva van

hitvese békés, nyugodt élete, hála Dianának.

Egész lényét forró, bensőséges érzés töltötte el a fiatal teremtés

iránt. Az orvos távozása után a megtermett asszony térdre ereszkedett

a betegágynál, ajkát Diana kezére szorította.

Isten fizesse meg neked, drága gyermekem! - rebegte megindultan,

s azzal a lágy, bizalmas pillantással tekintett a menyére, amit egyébkor

a férjének és a fiának tartott fenn.

Diana a meghitten csillogó, szürke szemekbe nézett, s karját az

asszony nyaka köré fonta.

- Anyám, most már te vagy az anyám, amíg meg nem térek az

igazihoz - mosolygott.

- Maradj velünk, gyermekem, édes, drága gyermekem, maradj

velünk! - suttogta Brigitte.

Diana még mindig mosolyogva lezárta a szemét, azután ott feküdt

moccanás nélkül, félig öntudatlanul.

Amikor azonban az orvos néhány óra múlva ismét megnézte

betegét - közben a többiek társaságában elköltötte az ebédet, és

megbeszélt néhány dolgot -, azt tapasztalta, hogy ismét felszökött a

láza, mégpedig oly hirtelenséggel, hogy megint csak a fejét csóválta.

- Jobb szeretnék estig itt maradni - közölte Steinachnéval.

A láz mind magasabbra emelkedett. Diana elveszítette az

eszméletét, nyugtalanul dobálta magát az ágyon. A doktor

hazatelefonált és bejelentette, hogy az éjszakát is itt tölti.

Borzalmas éjszaka következett. Odakint tombolt a vihar. A

förgeteg ágakat tördelt, és korhadt fákat döntött ki, vadul rángatta a

zsalugátereket, mintha be akarna törni a házba, amelyben egy ifjú

lélek az életéért küzdött.

Diana hol felsikoltott, hol nyöszörgő hangokat adott ki, melyek

kést döftek Brigitte szívébe. Ezen az éjjelen sem ő, sem Lothar, sem

Hermann nem tudott nyugovóra térni. A fia az egyik szomszédos

szobában állt az ablaknál, és az ítéletidőt figyelte. Az apja a háta

mögött, a kerekes székben. Magukban voltak.

A fiatal férfi agyában egyre a törékeny alak járt, akit fenntartás

nélkül csodált, s aki most odaát feküdt, az emésztő láz zsákmányaként

kínpadra vonva. Vele együtt szenvedett. Immár Diana férje lett jog, s

törvény szerint, miáltal valahogy a részévé vált, eltéphetetlenül hozzá

tartozott.

Micsoda különös, csodálatra méltó egyéniség! A biztos halál

árnyékában hallatlan áldozatra kényszeríti magát, hogy egy általa,

imádott lényt a szükségtől és gondtól megóvjon.

Mennyi túláradó szeretet lakozik ebben a csöppnyi testben! S ezt a

nemes szívet zúzza szét az álnok betegség.

Egyetlen könnyed mozdulattal elajándékozta egész hatalmas

vagyonát, méghozzá milyen agyafúrt módon irányította az

eseményeket, hogy az ő meg az apja ellenállását is megtörje! Ez a kis

Diana, akit eleddig figyelemre sem méltatott, csakugyan igazi hős,

bátor szívű, nemes lélek.

Hirtelen ismét Lothar észébe villant a kép, ahogy Diana reszketve

hallgatja a lelkész szavait: „míg a halál el nem választ...”

- Lothar! - szólította ebben a pillanatban az apja.

Megfordult. Egy darabig némán nézték egymást.

,36

- Értem tetted, fiam - nyújtotta felé a kezét Hermann von Steinach.

- Tudom, másképp a föld minden hatalma sem bírhatott volna rá erre a

lépésre. Nyugodtan járhatsz emelt fővel. Én viszont úgy érzem

magam, mint valami örökségvadász. Egyszerűbb lett volna, ha egy

pisztolylövéssel mindnyájatokat megszabadítalak ettől a gondtól -

fakadt ki keserűen.

- Apám! Hogy beszélhetsz így? Ezt nem mondhatod komolyan...

- Mit számít egy ilyen szerencsétlen nyomorék? - makacskodott

komoran az öreg.

Lothar megfogta a kezét, és némán az ajkához nyomta. Sokáig

nézték egymást.

- A lelkiismeretünk tiszta, apám - engedett meg magának egy

mosolyt a fiú. - Dianát sikerült megnyugtatnunk. Ami pedig a birtokot

illeti, továbbra is kezünkben a lehetőség, hogy ne a saját javunkra

fordítsuk. Csak várjuk ki a végét! Aztán gondolj egy kicsit a mamára

is, igazán rászolgált, hogy levegyék róla a jövő miatti aggódás

gondját. Legalább én is nyugodtan elutazhatom, és betölthetem az

állást. A továbbiakat bízzuk a sorsra!

- Értjük egymást, fiam - szorította meg a kezét Hermann. Dorneck

a mi szemünkben ránk bízott idegen jószág marad.

- Igen, apám.

- Akkor jó - lélegzett fel az öregúr. - Már csak egy a bökkenő: mi

lesz, ha Diana, miként szívből kívánom, újra felépül?

Lothar oldalt elválasztott, dús hajába túrt. Sötét fürtjeit hátul

rövidre nyírták, elöl azonban könnyedén kétfelé hullottak.

- Diana szerint ebben az esetben Afrikából való visszatérésem után

felbonthatjuk a frigyet. Erről majd neki kell határoznia. Szabad lehet,

amikor csak akar, én azonban elkötelezve érzem magam.

- Nem lenne helyesebb elhalasztani az indulást, amíg végleg nem

tisztázódik a helyzet?

- Ez már nekem is eszembe jutott, apám. A szerződést azonban

nem szeghetem meg. Késés esetén kötbért kell fizetnem, annyi

pénzem pedig nincs. Diana vagyonából egy fillért sem tekintek a

sajátomnak. Emellett szeretnék is mielőbb munkához látni.

Egyébként, bárhogy fordul a helyzet, én itt felesleges lennék.

Amennyiben Diana meggyógyul, amit erősen remélek, akkor a

jelenlétem csak nyomasztaná őt. Nem szükséges emlékeztetnünk a

kötésre, amelyet önként vállalt. Időre lesz szüksége, hogy tisztába

jöjjön saját magával. Maradjunk ennyiben, elutazom a megbeszélt

időben.

Amikor világosodni kezdett, egy negyedórácskára Brigitte asszony

is átjött. Friedrich jó erős kávét kínált fel, hogy nyomott kedélyüket

kissé felfrissítse.

Steinachné az orvost is odakérette, aki őt váltotta fel a

betegszobában. Kisvártatva meg is jelent a doktor. Egészen

izgatottnak látszott.

- Hát kérem tisztelettel, különös ez a mi betegünk. Az imént

megállapítottam, hogy meglepő módon heves kiütéssel járó folyamat

indult meg.

Három várakozásteljes szempár szegeződött a beszélőre.

- Ez jó jel, doktor úr? - kérdezte sietve Brigitte.

- A láz és a kiütés ennél a kórnál a legjelentősebb tényező a

gyógyulásban, a szervezet méregtelenítésének része. Majd elválik,

hogy az igencsak legyengült páciens kibírja-e ezt az újabb rohamot. A

törékenységéhez képest mindenesetre igen szívós. Az ember gyakran

megdöbben, hogy mit ki nem áll az ilyen alkat. Azt mindenképpen

biztató jelnek kell tekintenünk, hogy maga, a szervezet küzd a

gyógyulásért. Akárhogy is: nehéz napok állnak önök előtt, és arra

kérem, tisztelt nagyságos asszony, bánjon takarékosan az erejével!

IV.

Az orvos nem tévedett. Kemény napok következtek. A beteg élet-

halál között lebegett; amikor Lotharnak indulnia kellett.

Diana állapota még inkább romlani látszott, de az addig

alattomosan a mélyben dolgozó kór legalább a felszínre tört, és

minden eszközzel hozzákezdhettek a felszámolásához.

Lothar nem is tudott elköszönni Dianától. Amikor utoljára az

ágyához lépett, a beteg lázában félrebeszélt, meg sem ismerte.

Szótlanul megcsókolta hát a forró, reszkető kezet, azután megtört

tekintettel sarkon fordult. Nem is mert arra gondolni, hogy az ő fiatal

felesége fekszik ott. Csak a magatehetetlen, beteg gyermeket látta,

akinek boldogan adott volna saját életerejéből, hogy megmentse.

A búcsú szüleitől rövid és fájdalmas volt Az édesanyja csak

,38

percekre tudott elszabadulni a betegágytól, bámulatos odaadással

ápolta Dianát.

Zokogva zárta karjába szeretett fiát, és forrón megcsókolta. Öt

hosszú évig nem láthatja viszont a gyermekét, mely idő alatt egy egész

világ választja el őket egymástól.

A két férfi csak egymás szemébe nézett, némán kezet szorítottak.

Ki tudja, nem örökre szól-e a búcsúzkodás?

Diana életének féltése még a fiuktól való elválás fájdalmát is

eltompította Lothar szüleiben. Brigitte éjjel-nappal a beteggel törődött,

mintha a kór saját szeretett gyermekétől akarná megfosztani. Csak

néhány kurta óra pihenést engedélyezett magának, olyankor Hermann

bácsi váltotta fel Diana ágyánál, hogy ne maradjon egyedül az

ápolónővel, akinek a hozzáértéséhez nem fért ugyan kétség, Diana

azonban rettegett a fekete ruhájától.

A hajó indulása előtt Lothar még egy táviratot küldött, amelyben

istenhozzádot mondott Dianának, és jobbulást kívánt neki.

Amaz eközben naphosszat magas lázzal feküdt, a teste vörösre

gyúlt a heves skarlátkiütéstől.

Összefüggéstelen szavak hagyták el az ajkát, nevetett és

jajveszékelt, olykor rémült sikoltozásban tört ki.

Hermann bácsit és Brigitte nénit hívta segítségül, ki tudja, miféle

veszélyek ellen, néhányszor Lothar neve is elhangzott „Míg a halál el

nem választ - szólt egyszer ünnepélyesen, majd riadtan kiáltotta: -

Lothar, add a kezed, milyen meleg és erős... kérlek, segíts!”

Azután ismét jajgatott: „Hermann bácsi, szegény, szegény lábad...”

így dobálta magát lázban égve, ráadásul halálfélelem is gyötörte.

„Ne hagyj meghalni, Brigitte néni, te olyan erős vagy, védj meg!” -

nyöszörögte, és a takarót markolászta.

Steinachék szörnyű kínokat éltek át a szegény gyermek szenvedése

miatt. Diana mindjobban a szívükhöz nőtt.

Azután ismét jött egy éj, amelyet mindenki ébren töltött. Ezúttal

békesség honolt a tájon. A telihold szórta sápadt fényét a parkra,

szellő sem rezdült.

Az orvos megint Dorneckben éjszakázott, tudta, hogy a beteg

állapota fordulóponthoz érkezett. A sötétség utolsó óráiban ő sem

mozdult Diana ágyától, feszülten figyelte páciensét.

Három óra körül Diana hirtelen felsikoltott, azután halkan

nyöszörögve az oldalára feküdt. Hermann és Brigitte összerezzent,

görcsösen egymás kezébe kapaszkodtak.

Az orvos felállt, és fülelve a beteg fölé hajolt. Sokáig így maradt, s

a házaspár visszafojtotta a lélegzetét, mintha ezzel feltartóztathatnák a

véget. Egy idő múlva a doktor lassan felegyénesedett, és egészen

gyengéden megtapintotta Diana érverését. Arcán ekkor mosoly suhant

át, mellkasa megemelkedett, ahogy hosszan beszívta a levegőt.

Steinachékhoz lépett, és megfogta mindkettejük kezét.

- Alszik - suttogta, mint aki örömhírt közöl.

Csakugyan nagyszerű újság volt ez. Ebben az órában megtört a láz

hatalma, Diana voltaképpen megmenekült.

Buzgó fohász szállt az ég felé a két gondoktól gyötört öreg hálatelt

szívéből.

Diana másnap délig megszakítás nélkül, nyugodtan és mélyen

aludt, majd rövid szünet után - mialatt erősítőszereket kapott - tovább,

egészen harmadnap reggelig.

Síri csend ereszkedett a házra, mindenki lábujjhegyen közlekedett,

nehogy a fiatal úrnő gyógyító pihenését megzavarja.

Amikor aztán amaz végre felébredt, álmatag szemmel nézett

Steinachné arcába.

- Megéheztem, Brigitte néni - jelentette ki bágyadt mosoly

kíséretében.

Az idős hölgy kis híján felordított örömében. Amióta Diana ágynak

esett, első ízben kért enni.

Az orvos meghagyta, mit szabad adni ilyen esetben a betegnek,

mivel egyelőre mindenben a legnagyobb óvatossággal kellett eljárni.

Brigitte féltő gonddal, arcán boldog mosollyal kanalazott kis

ápoltjába némi folyékony táplálékot, amit Diana látható étvággyal

fogyasztott el.

Utána nyomban álomba merült. Ez így ment néhány napig. Diana

sokat aludt, s csak rövid időt töltött ébren, hogy Valami ennivalót

vegyen magához.

Lassan, de biztosan megindult a gyógyulás útján.

Törékeny testének persze hónapokba tellett, hogy kiheverje á

megrázkódtatást. Fokozatosan kapott újra erőre. Eltelt a tél, mire

felkelhetett az ágyból. Amikor azonban a melengető tavaszi napsugár

beköszönt a szélesre tárt ablakon, és. Brigitte odatámogatta szeretett

,40

gyermekét a fényre, Diana tüstént a szabadba kívánkozott. Steinachné

másnap a saját erős karjában cipelte le, mint egy csecsemőt a

napsütötte, szélvédett verandára. Ott ideiglenesen kényelmes és meleg

fekvőhelyet készített neki egy napozószéken. Most már Hermann

bácsit is lehozták az emeletről. Odatolták Diana mellé, ők pedig

megfogták egymás kezét, és mosolyogtak. Milyen szép is volt a világ

odakinn, az aranyló fényzuhatagban, a hosszú, sötét szobafogság után!

Brigitte néni ragyogott a boldogságtól, s lassanként megint kezdett

kilovagolni Tromf hátán, hogy a mezei munkák után nézzen.

Diana meg Hermann bácsi újra útnak indultak, hogy bebarangolják

az emberi szellem csodás tájait, és kettőzött-örömmel fogadták be a

szépségeket.

Dora Sanders is gyakran átrándult Buchenauból, hol egyedül, hol a

szüleivel.

A szőke leány derűje és elevensége jótékony hatást gyakorolt

Dianára, Amikor felnevetett tűzrőlpattant barátnője tréfái nyomán,

nevelőszülei úgy örültek, mint valami értékes ajándéknak.

- Brigitte néni! - szólt egy ízben Diana pajkos mosollyal. - Ahhoz,

hogy megint teljesen erős és egészséges legyek, hallanom kéne téged

amúgy istenigazában kiadni a mérgedet. A jelenlétemben mindig

olyan rémesen türtőzteted magad, amitől tüstént érzem, hogy

kíméletre szorulok. Csak egyszer ereszd ki a hangodat, az rám is üdítő

hatással lesz!

Brigitte asszonynak nem kellett kétszer mondani - igencsak

nehezére esett féket vetni a nyelvére.

- Ha csak ennyi hiányzik, angyalom - nevette el magát -, azon

könnyen segíthetünk. Megkapod, efelől biztosíthatlak.

Még ugyanazon a napon kacskaringós szitoközön reszkettette meg

a levegőt, mivel Steinachné úgy találta, a munkások nem úgy tartják

rendben a ház és a park közötti gyepszőnyeget, ahogy megparancsolta.

Hermann bácsi és Diana elégedetten hallgatta a verandáról a

dühkitörést.

- No, Diana - nevetett a férfi -, ettől felüdültél?

- Fel, bizony! - bólintott a másik. - Úgy nélkülöztem, mint fülledt

napokon a frissítő záport.

- Mert az is, Dianám. A zivatar tisztítja a levegőt. Csak a Jóisten

tudja, miért teremtette annyira különbözőre az embereket, hogy az

egyik akár a napsugár, a másik meg inkább viharhoz hasonlít. Nekem

te jelented a napot, Brigitte nénéd gondoskodik az égiháborúról. Csak

akkor érzem igazán jól magam, ha őt mennydörögni hallom.

Diana biccentett, azután ledobta magáról a vastag takarót, és

először kelt fel önerejéből.

- Most én is megörvendeztetem Brigitte nénit - közölte

mosolyogva, és óvatosan lelépkedett a veranda lépcsőjén, majd a

pázsiton át Steinachné felé indult. Amaz boldog ijedtséggel futott elé.

- Angyalom, csak lassan a testtel! Csakhogy végre megint járni

tudsz. Gyere, támaszkodj rám!

Így sétálgattak egy darabig le-föl a napon.

Diana szemlátomást feléledt a friss levegőn. Rengeteget

tartózkodott a szabadban, vagy a napon feküdt, vagy sétált egy

keveset, nem túl messzire, nehogy megerőltesse magát.

Brigitte néni gondoskodott a célszerű, tartalmas étrendről, és

fáradhatatlanul igyekezett „feltáplálni” Dianát.

A barna szempár vidáman kezdett csillogni, az újonnan megtalált

jókedv és életöröm aranyfényei táncoltak bennük.

Diana mintha megnőtt volna, ösztövér tagjai kikerekedtek.

Szögletes mozgású, sápadt süldőlányból elragadó, viruló szépségű

fiatal nővé érett.

Steinachné büszkén figyelte a csodát. Méltán, hiszen gondosabb és

megfontoltabb ápolásban senki nem részesült még, mint Dornecknek a

halál torkából megmenekült, ifjú úrnője.

Lothar szülei szorgalmasan küldözgették a tudósításokat Diana

állapotáról. Mikor egy napon a fiatal férfi kézhez vette apja levelét,

miszerint Diana ismét makkegészséges, és látnivalóan kivirágzott,

tűnődve szemlélte az idősebb Steinach határozott, jellegzetes

kézírását.

A közben eltelt időben kemény munkával töltötte afrikai napjait.

Minden kényelemről, minden komfortról le kellett mondania.

Hevenyészett, csupán a legszükségesebbekkel ellátott, sivár

kalyibában élt. Kietlen táj vette körül. Ritkás, száraz bozót, kő és

homok, sehol egy lombos fa vagy bokor. Rettentően vágyott az üde

német erdő után, mely szülőföldjét oly sok helyütt borította.

Az élet azonban sosem kényeztette el, most sem hagyta tehát, hogy

úrrá legyen rajta a csüggedés. Munkájában kielégülést lelt, s

,42

szerencsére módja nyílt arra is, hogy egy-két pallérozott elmével

érintkezzék.

Természetesen foglalkoztatta különös körülmények között kötött

házasságának kérdése is, érdekelte, mint vélekedik a dologról Diana

most, hogy visszanyerte egészségét.

Hasonló gondolatokba merült Dorneck úrnője is. Felgyógyulása óta

sokat töprengett azon, mitévők legyenek kapcsolatukkal. Bizonytalan,

ijesztő érzés fogta el, valahányszor nagyságos asszonynak szólították.

Egy napon - a nyár már a végéhez közeledett - Diana Hermann

bácsival és Brigitte nénivel reggelizett a verandán, amikor Friedrich

kihozta a postát.

Hermann bácsi átnézte a küldeményeket, pillantása elidőzött egy

levélen.

Lothar írt neked - nyújtotta át a borítékot Dianának, miközben éles

szemmel figyelte.

Diana mélyen elpirult. Mindeddig csak a szülein keresztül tartotta a

kapcsolatot Lotharral, megkapta és viszonozta üdvözleteit. A férfi

most első ízben intézett levelet közvetlenül hozzá.

Némán meredt a címzésre: „Diana von Steinach asszonynak,

Dorneck”.

Egészen különösen érintette, hogy Lothar is így nevezi őt. Milyen

gyönyörűnek tűnt ez a név a mérnök katonás, jól felismerhető betűivel

írva!

Nem tudta magát rászánni, hogy a férfi szüleinek jelenlétében

bontsa ki a levelet. Mihelyt azonban felállhatott a reggeliző asztaltól,

egy szó nélkül elsétált a parkba. Hermann bácsi tűnődő pillantást

vetett utána, jóságos arcára aggódó kifejezés telepedett.

- Mi lesz ebből? - töprengett.

A felesége is figyelte Dianát, s mikor az hallgatagon eltette a

borítékot anélkül, hogy kinyitotta volna, kissé megbántottan azt

gondolta: úgy látszik, mindegy neki, mit ír Lothar.

Brigitte asszony nem jól ismerte az emberi lelket, Hermann bácsi

sokkal jobban látta, hogy nevelt leányuk viselkedése nem

közönyösségről árulkodik.

A parkba érve Diana leült egy padra, és felbontotta Lothar levelét.

Mélyen az írás fölé hajolt. Gesztenyebarna copfjai, melyeket

Brigitte néni a betegsége után fáradságos munkával fésült ki, nehogy

kénytelen-kelletlen áldozatul essenek az ollónak, most gyönyörű

hajkoronát alkottak a feje tetejére tűzve. A nap csillámló, rőtarany

fényekkel szórta be őket. Diana nem is tudta, milyen elragadó látványt

nyújt. Karcsú, nemes vonalai most lágyan kiteltek, sima szabású, fehér

vászon kötényruhájában, áttört blúzában bűbájosán mutatott.

Hihetetlenül kifejlődött az elmúlt néhány hónapban. Többé egy

férfi pillantása sem siklott el fölötte érdektelenül. Lothar bizonyára

meg sem ismerte volna, ha most hirtelen meglátja.

A levélben ez állt:

„Kedves Dianám!

Régóta készülök írni neked, csak nem tudtam tisztázni magammal,

mit is mondhatnék. Most már nem halogathatóm tovább, és nagyon

kérlek, úgy fogadd a szavaimat, ahogyan tiszta szívből szólnak

hozzád.

Gyógyulásodról kimondhatatlan örömmel értesültem. Szüleim

mindegyre arról tájékoztattak, hogy erősebb és egészségesebb vagy,

mint korábban, s hogy hála az égnek, nyom nélkül kiheverted a súlyos

betegséget. Soha még semmit nem köszöntem úgy a jó Istennek, mint

a Te felépülésedet. Ki sem tudom fejezni, milyen boldogság töltöttel a

gondolatra, hogy újra örülhetsz az életnek.

Eljött azonban az ideje, hogy komolyan szóljunk a kettőnk

sajátságos kapcsolatáról. Példa nélkül álló áldozatkészséged, szünet

nélkül csodált, határtalan jóságod arra indított Téged, hogy hozzám

kösd magad. Azzal a feltételezéssel lettél a feleségem, hogy meg kell

halnod, házasságkötésünk ennél fogva merő formaság.

Már akkor is feltettem neked a kérdést: mihez kezdünk, ha életben

maradsz? Azt felelted, Afrikából való visszatérésem után elválhatunk.

Én azonban öt évre szóló szerződést kötöttem, kedves Dianám.

Mikor hosszú, magányos estéimen a kunyhómban ülök, mindenféle jár

a fejemben. Így jutottam arra a következtetésre, hogy felléphetnek

olyan körülmények, melyek nyomán kívánatossá válhat számodra,

hogy már előbb visszanyerd a függetlenségedet. Valamely okból

szabadságra vágyhatsz. Ha ez megtörténne, nagyon kérlek, tudasd

velem! Ilyen esetben azonnal mindent elkövetnék, hogy feloldozzalak

a kötés alól, melyet magádra vettél. Kérlek, a nyugalmam érdekében

ígérd meg, hogy akaratod ellenére nem maradsz hozzám láncolva!

,44

Magamra nézve frigyünket mindenkor kötelezőnek tekintem, és soha

nem kezdeményezem a válást. Te azonban légy szabad, bármiféle

korlátozás nélkül.

Bennem most és mindig leghűségesebb, legodaadóbb barátodat

láthatod, aki örömmel megtesz mindent, hogy megóvjon Téged

önfeláldozásod esetleges kellemetlen következményeitől. Jó

testvérként fogok őrködni boldogságod felett, ezt vésd eszedbe! Mióta

lelki gazdagságod mélységeibe betekintést nyerhettem, s kezünket az

apám iránti szeretettől indíttatva egymásba helyeztük, mindörökké

olyan drága és becses maradsz számomra, mintha édes húgom volnál.

Őszinte örömömre szolgálna, ha pár sort küldenél, és közölnél

vélem, hogy vélekedsz minderről most, hogy ismét egészséges vagy.

Fenntartás nélkül bízhatsz bennem, nálam jobb, becsületesebb

szándékkal senki sem viseltetik irányodban.

Szeretettel ölel a Te mindenkor hű és odaadó

Lotharod.”

Miután befejezte az olvasást, Diana még sokáig nézte ábrándos

tekintettel a levelet. A férfi egyenes, szálkás betűkkel írt neve

magabiztosan állt a szöveg alatt. Mintha annak az embernek az erejét,

céltudatosságát sugározná, akinek a kezéből eredt. Diana

kristálytisztán látta maga előtt a markáns arcot, a domború homlokot,

a jellemszilárdságot tükröző, acélkék szempárt.

Lelke mélyén jóleső érzés ébredt.

„Drága és becses maradsz számomra” - így szólt a levél. Milyen

nemesen és igazul csengő szavak!

„Az én kedves bátyám” - tűnődött el mosolyogva. Aztán gondolatai

tovább kalandoztak, és arca lassan elvörösödött.

Felpattant, mintha maga elől menekülne, visszament a házba, és

tüstént bevette magát a szobájába.

Lassan járkált fel-alá, majd megállt az ágy előtt. Itt feküdt annak

idején szánalmas betegen, a halál kiszemelt prédájaként. Itt tette a

lelkész a kezét Lotharéba ezekkel a szavakkal: „...míg a halál el nem

választ.”

A férfi jobbja olyan erősen és forrón zárta magába, mintha örökre

meg akarná tartani. Diana felkapta a fejét, önkéntelenül védekező

mozdulatot tett, és folytatta a járkálást.

Milyen valószerűtlen álomnak tűnt mindaz, ami történt. Csak egy

dolog rajzolódott ki tisztán és élesen: Lothar sápadt arca, összepréselt

ajkával és komoran összeráncolt homlokával. Szemét fájdalmas

részvéttel nyugtatta a betegen - ezt a pillantást soha nem lehet

elfeledni.

Akkor különös módon megnyugtatta az a tekintet. Lázálmában is

maga előtt látta, mikor mindenféle sötét hatalmak fenyegették. A férfi

pillantása elűzte a komor árnyakat, amelyek már-már rárontottak

Dianára, hogy elragadják a feneketlen mélységbe. Ez a kép

éjszakánként később is visszatért.

Átment a dolgozószobába. Az íróasztala előtti karosszékbe rogyott,

és tenyerébe támasztotta a fejét. Először tette fel magának a kérdést,

hogy tulajdonképpen fel akarja-e bontani a kötést, amely Lotharhoz

kapcsolja.

Ismét kigyúlt az arca. Rászorította a tenyerét, mintha el akarná

fojtani a tüzet. Jelentett-e neki bármikor is valamit Lothar? Vajon

azelőtt nem kellemetlen érzésekkel nézett-e mindig dornecki

látogatásai elébe?

Egy kis jelenet idéződött fel emlékezetében. Lothar egy ízben

hazaérkezett, és Diana szokás szerint a szobájába menekült, mert

feleslegesnek vélte magát a családi körben. Amikor az étkezéshez

lemerészkedett, Lothart már az ebédlőben találta.

Részint szégyenlős, részint dacos pillantást vetett a jövevényre, aki

odalépett hozzá, á kezét nyújtotta és így szólt:

- Attól tartok, még nem is üdvözöltem rendesen Dorneck kis

úrnőjét. Bocsáss meg, Diana, de a szüleim viszontlátása fölötti

örömömben minden másról megfeledkeztem.

- Fölösleges mentegetőznöd, Lothar - Válaszolta a leány.

- Velem ne törődj, tégy úgy, mintha itt sem volnék! Igyekszem nem

zavarni téged és a szüléidet. Amíg idehaza vagy, egyedül a tieid. Én

csak akkor kérhetek tőlük egy kis szeretetet, ha te elmentél.

- Dorneck úrnője nagyon kevéssel beéri - mosolygott Lothar.

- Igen, - mert szeretetre vágyik, és nincs senkije, akihez igazán

tartozhatna - bukott ki Dianából a fájdalom és keserűség.

- Szegény kicsi Diana! - simította meg akkor a fejét a fiatalember.

Hirtelen felegyenesedett. Szegény kicsi Diana! Mintha ugyanaz a

meleg, részvevő hang szólalt volna meg most is a szobában. Diana

,46

dermedten bámult maga elé.

Szegény kicsi Diana!

A fülébe csengtek a szavak, és úgy felkavarták, mint valami

félszeg, halk becézés. A szíve egyszerre vadul kalapálni kezdett.

Miért ötlött eszébe ez a kis epizód? Lothar egyébként igazán nem

sok figyelmet fordított rá, legtöbbször csak néhány udvarias mondatot

váltottak. Most pedig úgy ködük fel a múltból ez az eset, mintha

különös jelentőséggel, fontossággal bírna.

Hirtelen mozdulatot tett, mint aki el akar hessenteni valamit, úgy

érezte, mintha álomból ébredne. A helyiség, amelyben állt, azelőtt -

amikor még nevelőnője is volt - a tanulószobájául szolgált. Miután a

svájci intézetből hazatért, Brigitte néni gyönyörűen, lakályosan

átrendeztette néki. Az iskolapad helyére elegáns íróasztal került,

szemben, a másik ablaknál finom mívű varróasztalka állt, sok apró,

fényesre polírozott rekesszel. Az új könyvespolcon már nem

tankönyvek sorakoztak, hanem Hermann bácsi által gondosan

összeválogatott, értékes olvasmányok német, angol és francia nyelven.

Az íróasztalon takaros, bőrkötésű kiadási napló állt Ebbe kellett

Dorneck ifjú úrnőjének minden személyesen elköltött összeget

bejegyeznie, hogy azután a nevelőapja átvezethesse a tételeket a

naplófőkönyvbe.

Diana most félretolta a számadást, és egy oldalrekeszből levélpapírt

vett elő. Még egyszer elolvasta Lothar írását, egy ideig gondolkodott

rajta, azután nekifogott a válasznak. Előbb tétován, el-eltöprengve

dolgozott, aztán egész lendületesen, megakadás nélkül. Végül az

alábbiak kerekedtek ki a keze alól:

„Kedves Lothar!

Szíves leveledet örömmel vettem, és nyomban szeretném is

viszonozni, hiszen így is hetekbe telik, mire soraim eljutnak hozzád.

Hála istennek, ismét jó egészségben vagyok, és élvezem az életet.

Most, hogy a víg kedélyű Dora Sanderssel nevetünk és tréfálkozunk,

betegségem a messzi múltba tűnik. A világ sokkal szebbnek és

értékesebbnek teszik, mint azelőtt. Aminek egyszer az elvesztésétől

féltünk, attól fogva kétszer olyan becsesnek találjuk. Néha ujjongani

tudnék örömömben, hogy újra az arany napfényben sütkérezhetek.

Kedves szüleid megható szeretettel és gondoskodással vesznek

körül. Egy kicsit Brigitte néni szívét is sikerült megnyerném. Régen

nem jutott benne hely a számomra, a betegségem alatt azonban

édesanyád magabiztossága is megrendült egy kissé, s az így támadt

résen tüstént beférkőztem.

Dorneck most a nyárutó dús képét mutatja. Brigitte néninek ismét

bőven akad tennivalója, alig száll le Tromf nyergéből. Hermann bácsi

könyveléssel, levelezéssel és üzleti tárgyalásokkal szintén állandóan

elfoglalja magát. Csak nekem nincs más dolgom, mint magamat

rendben tartani és örülni az életnek.

Idestova egy esztendeje, hogy betegen tértem meg Buchenauból.

Hogy elszaladt ez az év! Előbb sokáig betegeskedtem, azután még

hónapokig kornyadoztam, míg végre kisütött a meleg nap, és

visszacsalogatott az életbe. Most azután olyan egészséges, erős és

életvidám lettem, mint még soha. A jó dornecki levegő, a napfény,

Hermann bácsi kedves társasága és Brigitte néni nyalánkságai - majd

belefulladtam a sok tejszínhabba -, mindez alaposan megerősített, De

most már hagyjuk ezt! A lábadozó nagyon önző emberfajta, más se

érdekli, csak az egészsége, és Dora Sanders szerint én se vagyok ez

alól kivétel.

Most pedig szeretnék rátérni egy kényes témára. Azt kérted,

azonnal közöljem veled, ha szeretném a köztünk lévő köteléket

megszüntetni. Ezt megígérhetem, feltéve, ha Te is megteszed

ugyanezt, amennyiben függetlenséget kívánsz. Másképp az lenne az

érzésem, hogy szabadulni akarsz, de nem mered szóvá tenni. Tehát

egyenlő jogok mindkettőnknek, rendben?

Amikor ezt a kötést vállaltuk, csak a szüleidre gondoltunk, s

ameddig én élek, nálam biztonságot élveznek, akkor is, ha veled

elválnak útjaink. Ha azonban semmi sürgető szükség nem parancsolja

azt, hogy hazatérésed előtt felbontsuk a házasságot, akkor úgy

gondolom, várhatunk addig. Remélem, egyetértesz.

Szüléidtől hallom, mint megy sorod. Számunkra minden részlet

nagyon érdekes, de hogy az életed nem könnyű, az bizonyos.

Kívánom, hogy azért túl nehéz se legyen. A távolság ellenére mindig

magunk között érzünk, nincs olyan nap, olyan óra, hogy a szüleid ne

emlegetnének.

Ezzel zárom soraimat, szívből üdvözöl:

Diana”

,48

Előbb azt akarta írni: a Te Dianád, de azután úgy tetszett, ezzel túl

sokat árulna el.

V.

Amikor a levelet befejezvén, Diana ismét megjelent a verandán,

Hermann bácsit az üzleti könyvekbe temetkezve találta.

- Hol maradtál el ilyen sokáig? - mosolygott rá az öreg.

- Rögtön válaszoltam Lothar levelére - tette nevelőapja elé Diana a

lezárt és megcímzett borítékot.

A férfi észrevette, hogy kissé zavart, és kerüli a tekintetét.

Megfáradt szemében örömteli fény villant.

A címzés pontos. Nagyon helyes, hogy máris elkészültél, így a

következő hajóval el is megy a küldemény. Egyébként éh is írtam.

Ebben a pillanatban harsány kiáltás hallatszott a park irányából, s

felnézve mindketten megpillantották Dora Sanderst, aki a pázsitot

kettéosztó úton közeledett aranysárga hátasán.

Üdvözlésükre vidáman integetett a sapkájával, s a veranda elé

kormányozta a lovát, pontosan Hermann bácsi elé,

- Szép jó napot mindenkinek!

- Jó napot, Dora kisasszony! - mosolygott az öreg. - Már csak kis

kegyedet nélkülöztünk ezen a verőfényes vasárnapon!

Diana a mellvéden áthajolva barátságosan megcsókolta Dórát.

- Szállj le hamar, és kerülj beljebb!

Dora elfintorította fitos orrocskáját, és visszanyomta szőke feje

búbjára a sapkát.

- Tulajdonképpen csak azért jöttem, hogy elcsaljalak lovagolni. Az

a helyzet, hogy elszeleltem otthonról, lovász nélkül. Olyan pompás

egyedül lovagolni a zöldben.

- Csakugyan? - nevetett Diana. - Ezek után, hogy merészeljem rád

erőltetni a társaságomat?

Dora először meghökkent, azután felkacagott. - Vagy úgy! Hát

tudod, veled egészen másképp áll a dolog, mint ha Franzot kell

magammal vinnem díszkíséretnek. Akkor gyerünk, Diana, készülj

hamar!

- És ha nincs kedvem? - évődött Diana.

- Arról szó sem lehet, jössz és kész! Tíz percen belül indulnunk

kell, akkor még időben Buchenauba érünk ebédre. Ha velem tartasz, a

mama elfelejt majd megszidni, amiért megszöktem.

- Szóval, hogy úgy mondjam, villámhárítónak használsz?

- Annak hát! Mindenki jó valamire. Na, igyekezz, én addig

eltársalgok a te jó Hermann bácsikáddal. Vagy talán zavarok, kedves

von Steinach úr? Mert ha igen, mondja meg kereken, akkor majd

valami más haszontalanságon töröm a fejem.

- Csak össze ne törd egészen! - szurkálódott Diána, újfent

megcsókolta a fecsegőt, és nevetve eltűnt a házban.

Hermann szemügyre vette a mellvéd fölé magasodó csinos, szőke

leányfejet.

- Mondja, nincs kedve legalább leszállni és idejönni, Dora

kisasszony, hogy teljes életnagyságban élvezhessem becses

társaságát?

- De, szívesen, Diana, persze úgysem készül el tíz perc alatt.

A lovász, aki már egy ideje készenlétben állt, lesegítette Dórát a

nyeregből, és parancsának megfelelően lassan fel-alá járatta a veranda

előtt az aranysárgát. Az ifjú hölgy begombolta elegáns sötétkék

lovaglóruháját, és a verandára lépett, ahol leült az öregúrral szemben.

- Hogy vannak a kedves szülei, Dora kisasszony?

- Hála istennek, remekül! A papának napról napra jobb a kedve, a

mama meg egyre fiatalabb. A vidéki élet valósággal a szenvedélyükké

vált.

- A magáévá nem? Kegyednek nem tetszik Buchenauban?

- De, nyáron igazán nagyszerű. Télen viszont nem bánnám, ha újra

egy kis nagyvárosi levegőt szívhatnék. Meg aztán az én koromban az

ember vágyódik a bálozás, színház és hasonlók után, úgyhogy

mostantól a szüleim telente egypár hétre mindig Berlinbe visznek. Az

unokatestvéremmel, Susannával együtt vezetnek majd be a társaságba.

- Ennek már előre rettentően örülök

- Ez érthető is - bólintott von Steinach úr. - Az ifjúságnak meg kell

adni a maga jogait. Sajnos mi nem tudunk hasonló szórakozásról

gondoskodni a mi Dianánk számára. Jómagam tolószékhez vagyok

kötve, s ez, szándékom ellenére, persze, a nejemet is ideláncolja.

- Tessék elengedni velünk Dianát, von Steinach úr! - kapta fel

hirtelen a fejét Dora.

,50

A feleségem már hallotta a kedves édesanyjától - mosolygott rá a

férfi, - hogy Berlinbe készülnek. Bevallom őszintén, hogy már

beszélgettünk is arról, meg merjük-e kérni a kegyed szüleit, hogy

vegyék pártfogásukba Dianát.

- Hát ez nagyszerű! - kiáltotta elragadtatottan Dora. - A szüleim

természetesen azonnal beleegyeznek. Így még inkább várom Berlint. -

- Pompásan fogunk szórakozni, von Steinach úr. Susanna jó előre

remek programot állított össze. Csodálatos lesz!

- Nem kétlem - nevetett az öregúr -, és nagyon örülök Diana miatt.

Az igazat megvallva - sandított kissé bizonytalanul rá Dora -,

magam hozakodtam volna elő ezzel a barátnőmnek... de nem tudtam,

hogy önök beleegyeznének-e... úgy értem... mivel Diana mégiscsak a

menyük.

Árnyék suhant át Hermann von Steinach arcán.

- Kedves Dora kisasszony - emelte komolyan a leányra jóságos,

tiszta tekintetét -, maga és a kedves szülei is pontosan tudják, miféle

sajátos körülmények között köttetett ez a házasság Diana és a fiam

között. Hogy valóban házasság-e, az majd elválik idővel. Egyelőre

azonban jobb, ha Diana egészen úgy él, mint egy fiatal leány, ismerje

csak meg a világot és az embereket, hogy később majd maga

dönthessen a jövőjéről. A fiam leghőbb kívánsága, hogy Diana

éppúgy élvezze az ifjúságát, mintha teljesen szabad és független

volna. Egyenesen kötelességünkké tette, hogy e tekintetben semmi

módon ne korlátozzuk a feleségét. Ennél fogva nagyon kérem, hogy

Berlinben vonják be Dianát minden mulatságukba. Az első adandó

alkalommal magunk fogunk beszélni a kegyed szüleivel, hogy vegyék

a szárnyaik alá a mi Dianánkat.

Dora az asztal fölött kezet rázott a férfival. Tiszta ibolyakék szeme

csak úgy ragyogott.

- Ej! - Eszerint már kész tényként beszélhetek a dologról Dianával?

- Ami minket illet, igen, s ha a kegyed szülei is beleegyeznek...

Hát persze, azonnal ráállnak, az biztos - mondta Dora, azután

vidáman elmesélte, mi mindent fundált már ki Susanna Wallner.

- Ide figyelj, Diana, tudod, mi újság? - rikkantotta Dora, mikor egy

idő múlva a barátnője előkerült.

- No, mi az? - tekintett rá kérdőn Diana. - Látom rajtad, hogy

legszívesebben táncra perdülnél örömödben.

- Nemsokára meg is teszem, de te is! - Képzeld, a télen együtt

utazunk Berlinbe.

- Berlinbe? - lepődött meg Diana, és kételkedve pillantott Hermann

bácsira.

- Bizony, kedves gyermekem, ha Dora kisasszony szülei hajlandók

magukkal cipelni.

- Pompásan fogunk szórakozni, te, Susanna meg én. Bálok,

színház, hangversenyek és hasonló remek mulatságok tömkelege vár

ránk. Na, mit szólsz hozzá? - lelkendezett Dora.

- Még át sem tudtam gondolni - tétovázott a barátnője.

- Arra is jut még időd, bogaram: Na, ne bámulj olyan döbbenten!

Már mindent megtárgyaltam a te Hermann bácsikáddal. A szüleim

természetesen el lesznek ragadtatva, hogy te is velünk jössz, ragyogó

mintaképként az ő zabolátlan gyermekük számára. A mama úgyis

naponta százszor hajtogatja: „Végy példát Dianáról! Ő kifogástalan

ifjú hölgy.” Nem gondolod, hogy emlékművet érdemelnék, amiért en-

nek ellenére magunkkal akarlak vinni?

- De bizony rászolgáltál, hogy megkapd a magadét... úgy értem,

mondjuk márványból - élcelődött Diana.

Ezen mindhárman nevettek.

Ekkor megjelent Brigitte néni, magas szárú bőrcsizmában. Az

istállóban járt, ellenőrző körúton. Meghallotta a nagy vígasságot, és

feljött a verandára.

- Rögtön sejtettem, hogy a buchenaui kiscsirke rakoncátlankodik

itt! Ilyen hahotázásból a kis Dora sohasem maradhat ki.

- Igenis, kedves Brigitta néni – pukkedlizett tisztelettudóan a

vendég -, a nevetés a lételemem. De most már éppen indulni

készültem.

- Már el is megy? Jaj, ez a lovász, miért nem tudott szólni, hogy

maga itt van! Maradjon hát még egy cseppet!

- Sajnos ma nem lehet, ugyanis elszöktem otthonról, és most még

Dianát is szeretném elcsábítani.

Az idős hölgy csak most vette észre, hogy nevelt lánya

lovaglóruhát öltött.

- Micsoda? Hogy árkon-bokron át száguldozzanak? Azt már nem.

A vad nyargalászás még nem Dianának való.

- Nagyon óvatos leszünk Brigitte néni. Csak lépésben haladunk.

,52

- Ezt higgyem is el? Nem fogsz kimelegedni, Diana?

- Ne nyugtalankodj, nénikém - csókolta meg szeretettel az idős

hölgyet a kérdezett -, hiszen tudod, hogy mindig vigyázok.

- A lovászt akkor is vidd magaddal!

- Jaj, drága, aranyos nagyságos asszony - tette össze a kezét Dora -,

csak azt ne! Hadd menjünk kettesben! Majd ügyelünk egymásra.

- Az ám, de visszafelé Diana egyedül marad.

- Hát isten neki, jöjjön utánunk a lovász, és hozza haza Dianát, de

ne túl korán!

- Micsoda kis betyár! – paskolta meg Dora orcáját Steinachné. –

csak úgy az ujja közé csavarja az embert. Na jó, nem bánom.

Az ifjú hölgyek elköszöntek. Brigitte személyesen kísérte le őket,

és erős karjával nyeregbe emelte a két kecses, karcsú alakot.

A barátnők nagy hangon búcsúzkodva, lassú ügetéssel indultak

útnak.

Steinachné visszatért az urához. Szótlanul figyelték a távolodókat,

akik a park széléről még integettek nekik ostorukkal, aztán eltűntek az

erdő fái között.

- Diana lassanként igazi szépséggé fejlődik - szólalt meg egy idő

múlva mélyen elgondolkozva Brigitte.

- Már most is az, drágám - bólintott a férje. - Még egy kicsit érik,

aztán senki férfiember nem nézhet büntetlenül a szemébe. Egyébként

beszéltem Dora kisasszonnyal Berlinről. Azt állítja, a szülei szívest-

örömest elgardírozzák Dianát.

- Bizony - sóhajtott az asszony -, itt az ideje, hogy világot lásson.

Lothar is sürgeti, hogy minden alkalmat ragadjunk meg, valahányszor

fiatalokkal érintkezhet. Néha az az érzésem, meg sem fordul a fejében,

hogy valaki elveheti tőle Dianát.

- Nem, Brigitte – csóválta a fejét Hermann -, nem így kell felfogni

a dolgot. Lothar csak azt akarja, hogy Diana a legcsekélyebb

mértékben se érezze terhesnek a kötést, amelyet magára vett.

Szabadon kell döntenie, akár egy másik férfi mellett, ha a szíve úgy

diktálja. A fiúnk nem szeretné boldogtalannak látni Dianát az

önfeláldozása miatt. Magára eközben nem is gondol.

- Jaj, Hermann - sóhajtott megint az idős hölgy -, de szép is lenne,

ha ez a látszatfrigy egy napon igazi házassággá teljesedne, melyben

mindkét fiatal szív révbe ér! Annyira megérdemlik egymást, olyan

remekül összeillenek!

A férfi lehajolt, és kezet csókolt a feleségének.

- Ne legyünk telhetetlenek, drága Brigittém! Ekkora boldogságra

most még gondolnunk sem szabad. Ha ez van megírva, várjuk ki

türelmesen! A sors majd elrendez mindent.

- Na igen, de egy kicsit azért mi is besegíthetünk! - szólt közbe

Brigitte asszony kevésbé beletörődőén.

- Azt hiszem, jobb, ha nem - mosolygott Hermann. - Hogy is fognál

hozzá?

- Hát először is úgy intézném, hogy Lothar láthassa, milyen most

Diana. Már rég küldtem volna neki egy fotográfiát, de a mi kicsikénk

határozottan elzárkózik a fényképezkedéstől. Fogalmam sincs, miért.

- Pedig egyszerű a magyarázat - nevetett a férfi. - Nem is sejti,

milyen elbűvölő, még mindig rút kiskacsának hiszi magát. Nem

emlékszel? Két évvel ezelőtt, amikor a legutóbbi felvétel készült róla,

megütközve kiáltott fel: „Úristen, milyen rémesen nézek ki, többé

nem hagyom, hogy lefényképezzenek!”

- De a tükörben csak látja, mennyire megszépült!

- Ki tudja, hogy jobban tetszik-e magának? Önmagáról ritkán képes

mértékadó véleményt alkotni az ember. Különben is, mit számít egy

efféle felvétel? A személyiség varázsát nem adhatja vissza, vagy ha

mégis, mit érnénk el vele? Legfeljebb feldúlnánk Lothar lelki békéjét!

Ez volna aztán a jótétemény!

- Meggyőztél, öreg - bólogatott Brigitte. - Hadd menjen minden a

maga útján! Érjük be azzal, hogy a legjobbat kívánjuk a sorstól a

fiatalok számára.

Diana és Dora lassan lovagolt az erdőn át, ahol a lomb itt-ott már

kezdett kissé elszíneződni. Száz meg száz témáról cseverésztek, mely

gyermekded lelkűknek fontosnak tűnt.

- Mondd csak, Diana - szólalt meg kis szünet után hirtelen Dora

nem találod különösnek, hogy már férjhez mentél?

- Hiszen tudod, Dorám - pirult el kissé barátnője arca -, hogy

alapjában véve éppoly kevéssé vagyok asszony, mint te.

- Meglehet, de hiába csűrjük-csavarjuk, akkor is von Steinachné a

neved, és az egész világ köteles így szólítani.

- Ez igaz, Diana von Steinachnak hívnak, de ettől továbbra is Diana

,54

Dorneck maradtam.

- Magadnak meglehet, de nem a világ számára.

- Egy napon majd ezen is változtatunk.

- Tényleg el akarsz válni Lothar von Steinachtól?

Diana egy darabig maga elé nézett, aztán felkapta a fejét.

- Jaj, Dorám, ne beszéljünk erről többet! Nincs titkom előtted, azt is

megosztom veled, hogy megegyeztünk Lotharral: kölcsönösen

jelezzük, ha valamelyikünk függetlenséget óhajt. Egyébként az ő

visszatéréséig elnapoltuk a kérdést. Kérlek, hagyd te is ennyiben, nem

kívánok ezzel foglalkozni. Felejtsd el egészen, hogy valaki más

vagyok, mint a te régi Dianád.

- Rendben van, drágám, csak még egy dolgot árulj el! A jövőben

nyilván számos fiatalembert ismersz meg, akiknek von Steinachnéként

kell bemutatkoznod. Mi lesz, ha teszem azt, valamelyikük beléd

szeret, és te is megkedveled az illetőt? Nem fogja az asszonyneved

hátráltatni a boldogságodat?

- Édes Dórám - nevetett könnyedén Diana -, ezen még ráérünk

töprengeni. Majdcsak adódik valami megoldás… Egyelőre nem

gondolkodom azon, hogy szerelmes legyek, kivált ha az én csinos

barátnőim, Dora és Susanna oldalán mutatkozom.

- Mondd, te soha nem nézel tükörbe? - sandított meglepve rá a

szőke leány. - Rájöhettél volna, hogy a te „csinos barátnőidnek”

igencsak össze kell szedniük magukat, hogy a „gyönyörű Diana”

mellett helytálljanak!

- Légy szíves, ne ugrass! - döbbent meg Diana. - Tudom, hogy

világéletemben girhes béka voltam - tette hozzá némi öngúnnyal.

- Igaz, azelőtt csakugyan nem kérkedhettél a bájaiddal, olyan

véznán, a szögletes mozgásoddal. A papa viszont már akkor is egyre

azt hajtogatta: ha ez a kis Diana teljesen kifejlődik, igazi szépség válik

belőle. Tessék, most aztán kifejlődtél, méghozzá az apám szerint

„eredeti szépséggé”, aki „minden férfi fejét el fogja csavarni”. Hozzád

képest Susanna meg én elbújhatunk a tucat-arcunkkal, holott azelőtt

csinosabbnak látszottunk nálad.

- Jaj, te aranyhajú, miféle zöldségeket beszélsz! - hahotázott Diana,

és lovaglóostorával megcsiklandozta Dórát. - Brigitte néni erre azt

mondaná: badarság! A szerénység igazán dicséretes, de ha azzal az

ibolyakék szemeddel és hamvas arcoddal megjelensz, az aranyszőke

copfjaidról nem is beszélve, egy férfi sem lesz pont énrám kíváncsi!

- Na, tudod mit, bogaram? - vágott mókás grimaszt Dora. Lefőzni

azért nem hagyom magam, megnyugtatlak. De ami igaz, az igaz,

amióta a betegségből kilábaltál, bűbájos teremtéssé fejlődtél.

Berlinben valósággal körülrajonganak majd.

- Várjuk ki a végét, angyalom! A vadászidény befejeztével

elszámolunk, kinek került több lovagja terítékre - nevetett Diana,

Miután azonban visszatért Dorneckbe, öltözőszobájában megállt a

tükör előtt, kibontott haja ragyogó köntösként borult formás alakjára,

ő pedig vizsla szemmel végigmérte magát. Szigorú pillantása bájos

arcáról finoman gömbölyödő vállára, majd karjára siklott, végül saját,

csillagként tündöklő szemébe nézett.

„Vajon most jobban tetszenék-e Lotharnak, mint azelőtt?” -

fogalmazódott meg benne a kérdés, s azon nyomban tenyerébe rejtette

egyszerre lángvörösre vált arcát, mintha elöntötte volna a szégyen erre

a gondolatra.

VI.

Teltek-múltak a hetek, amióta Diana levelet írt Lotharnak. Az őszi

eső és viharok közben megfosztották lombruhájuktól a fákat, s az

ember szívesen üldögélt a kandalló vagy a barátságosan duruzsoló

cserépkályha közelében. Éjszaka egyszer-egyszer fagyott is. Brigitte

örült, hogy a munkák már nem szólítják annyiszor ki a házból,

kedélyesen elteázgatott a férjével és Dianával.

Már november elején jártak, mikor befutott Lothar újabb levele.

Diana most sem a férfi szülei előtt bontotta fel, hanem visszavonult

vele a szobájába.

Ott aztán sietve a borítékba döfte a papírvágó kést, kapkodó

mozdulatokkal széthajtotta az írást, és olvasni kezdte:

„Drága Dianám!

Kedves leveleddel igen nagy örömet szereztél. Újonnan megtalált

életkedved annyira felkavart, hogy hirtelen úgy éreztem, nekem is

tiszta szívemből örvendeznem kell ennek a gyönyörű világnak. Az én

itteni életem mindazonáltal meglehetősen egyhangú és mindenféle

nehézségekkel terhes, de az utóbbi talán nem is árt, legalább megacé-

,56

lozza az ember erejét.

Nagyon boldoggá tennél, ha nem maradnál meg egyetlen levélnél,

hanem máskor is küldenél néhány kedves sort. Nem is képzeled,

milyen érzés itt, a messzi idegenben, amikor hírt kapok otthonról. A

posta érkezése piros betűs ünneppé varázsolja a szürke hétköznapot.

Ha egy-egy ráérő órádban örömhozó jótevőm kívánsz lenni, akkor

kérlek, hogy tartsuk a kapcsolatot rendszeresen. Úgy érzem, rengeteg

témáról cserélhetnénk eszmét. Alapjában véve még alig tudunk

valamit egymásról, noha tulajdonképpen ismerlek, mióta a világon

vagy.

Nagy szerénytelenség részemről, ha állandó levelezésre kérlek?

Biztosíthatlak, hogy minden érdekel, ami veled történik, hiszen

sejtheted, hogy a mostani Diana egészen más, sokkal fontosabb

személy a számomra, mint az a félszeg kisleány volt, akit korábban

láttam benned. Azt hiszem, azelőtt teljesen félreismertelek. Nem

próbálhatnánk meg, hogy most jó barátok legyünk?

Kedves leveledre visszatérve, kívánságodnak megfelelően ígérem,

hogy nyíltan közlöm veled, ha valami arra ösztönöz, hogy

szabadságomat visszakérjem. Ámbátor nem tudom, mi indíthatna erre,

hiszen teljesen a munkámba temetkezem, és művelt társaságba ritkán

jutok.

Isten áldjon, töltsd napjaidat egészségben és vidáman, s néha-néha

gondolj arra, milyen epedve várom a hazulról érkező leveleket!

Szívből üdvözöl rendületlenül hűséges

Lotharod.”

Diana újra meg újra elolvasta az írást. Minden szót alaposan

megrágott, és az elméjébe vésett. Némelyik megérintette a szívét, s

gondolatai országok és tengerek fölött az egyszerű, szerény hajlékba

szálltak, amely most otthont nyújtott Lothar von Steinachnak.

Ez utóbbi levél nyomán rendszeres levelezés alakult ki a két fiatal

között, akik a legszorosabb kötelék dacára szinte idegenek voltak

egymásnak.

Diana hamar rászokott, hogy beszámoljon Lotharnak minden

gondolatáról és érzéséről, kivéve a férfi személyével összefüggő

dolgokat. A környékbeli eseményekről is elmesélte, amit fontosnak

vagy érdekesnek vélt, így tudósításai egyre hosszabbá és kimerítőbbé

váltak. Végül egyfajta napló kerekedett ki belőlük.

Lothar válaszai hasonlóan alakultak. Részletesen leírta munkáját,

valamint annak eredményeit, az őt körülvevő tájat, az embereket,

továbbá ő is mind többet tárt fel gondolataiból és érzéseiből, mivel

sejtette, hogy Diana megértő és rokonszenvtől fűtött lelke mindezt

befogadja.

Akkor sem szakadt meg a levelezés, amikor Diana januárban a

Sanders családdal együtt Berlinbe utazott.

Szinte magától értetődik, hogy a nagy távolság következtében a

postafordultáig eltelő időt túlságosan hosszúnak érezték, ugyanis a

háromhetes hajóút miatt legjobb esetben is másfél hónapot kellett

várniuk a válaszra. Így aztán hamarosan szokásukká vált, hogy

félidőben is beszúrjanak egy levelet, s így lerövidítsék a szünetet.

Levelezésük nyomán baráti viszony bontakozott ki közöttük.

Sokkal jobban megismerték egymást, mint ha egy fedél alatt éltek

volna, mivel benső lényüket tárták fel a papírlapokon. Elárulták

mindazt, ami szemtől szemben talán nem jött volna az ajkukra, s amit

senki másra nem egykönnyen bíztak volna.

Csak egyetlen témát nem érintettek egy szóval sem - a kettejük

közötti kapcsolatot. Mindketten kerülték, hogy akár csak meg is

említsék. Ez volt az egyedüli kényes pont, amelyről mélyen hallgattak,

mintha ingoványos területnek éreznék.

Amikor Diana a későbbiekben többször is a fővárosba utazott

Sandersékkel, és előtte mindig értesítette erről Lothart, a férfi minden

alkalommal beleírta a válaszba: „Mulass jól Berlinben - és ne feledd,

mit ígértél! Minden köteléktől mentesnek kell érezned magad.”

Diana egyáltalán nem reagált ezekre a megjegyzésekre, de mindig

fájt neki, hogy ilyen kifejezetten hangsúlyozzák az ő szabad voltát.

Talán nagyon is boldoggá tette volna, ha Lotharnak eszébe jut, hogy

éreztesse vele azt a köteléket.

A férfi azonban egyelőre megnyugodott abban, hogy Diana egyszer

majd felszólítja: „Engedj szabadon!” Bármilyen közel került is hozzá

a levelek révén, még mindig inkább kis húgának, jó barátnőjének

tekintette, semmint annak, aki jog és törvény szerint volt. Az a

nyúlánk, sápadt, félénk tekintetű és darabos mozgású alak, akit az

emlékeiben őrzött, nem kelthetett benne heves érzelmeket. Lelki

gazdagsága, éles elméje, eleven, szellemdús gondolkodása, vagyis

,58

mindaz, amit Diana és a szülei leveleiből megismert, kivívta a meg-

becsülését, sőt csodálatát, és barátjává emelte, ám házastársként nem

jöhetett számításba. Kiforróban lévő személyiségének varázsa a

távolból nem érinthette meg. Leveleinek erősen örült, szívesen

válaszolt rájuk, újra és újra meglepődött, mennyi magvas gondolat és

mélység lakozik ebben a fiatal teremtésben, ám a lelki nyugalmát

mindez nem veszélyeztette.

Teltek az évek. Diana már húszesztendős is elmúlt, s amerre

megfordult, mindenütt csodálták báját és kedvességét. A férfiakat,

akikkel érintkezésbe került, egytől egyig elbűvölte, amit csak fokozott

az az ábrándos légkör, amely személyét körüllengte. S minthogy

jelentős vagyona révén megengedhette magának, hogy csalhatatlan

ízlésével drága, elegáns holmikat válasszon, melyeket előkelő

kecsességgel viselt, minden társaságban érdekes egyéniségként

rajongták körül.

Nem egy férfi örömmel vált volna életfogytiglan a ragyogó

szempár rabjává, többen is áhítoztak kiütni a nyeregből a szép

fiatalasszony távol lévő urát, akit egyébként szinte kitalált személynek

tekintettek. Diana azonban nyugodtan, semmitől sem zavartatva haladt

az útján, mindenkivel egyaránt kedvesen, barátságosan viselkedett, de

szíve hideg maradt. Egyetlen férfipillantástól sem gyorsult fel az

érverése; egy másodpercig sem vágyott szabadulni a köteléktől, amely

Lothar von Steinachhoz fűzte.

Nemcsak telente Berlinben ünnepelték és udvarolták körül, hanem

nyáron Dorneckben és Buchenauban is, ahol mindenféle estélyeket és

társas összejöveteleket rendeztek. Brigitte néni és Hermann bácsi

gondoskodtak róla, hogy otthon se szenvedjen hiányt változatosságban

és szórakozásban, mivel úgy vélték, az immár felnőtt és a társaságba

bevezetett, ifjú hölgynek odahaza is kell a kikapcsolódás, hogy

élvezhesse fiatalságát.

Valljuk be, Brigitte néni szíve időnként elnehezült, mikor

észrevette, mennyire körülzsongják Dianát. Mindig úgy érezte, mintha

a fia lemaradna valamiről, amihez joga lenne. Gyakran feltette

magának a kérdést, vajon Lothar akkor is ragaszkodna ahhoz, hogy

Dianát semmi módon ne korlátozzák, ha mostani szépségében

láthatná.

Továbbra sem sikerült rábírnia nevelt leányát, hogy fényképezőgép

elé álljon. Noha Diana már nem tekintette magát „girhes békának”,

valamilyen okból még mindig húzódozott a fotózástól.

Hermann bácsi, akinek a tolószékét ünnepi alkalmakkor

begurították a díszterembe, feleségénél kevésbé nyugtalanul szemlélte

Dianát tisztelői és rajongói gyűrűjében. Éles tekintete meg sem

rebbent - úgy olvasott Diana lelkében, mint senki más.

Az sem kerülte el a figyelmét, milyen hűvös nyugalommal siklik

végig az aranybarna szempár az udvarlók seregén, mint hárítja el egy-

egy könnyed tréfával vagy szellemes gúnyolódással az ömlengő

bókokat, s hűti le megközelíthetetlen mosolyával a fellobbanó

lángokat. Szemernyi nyugtalanság sem látszott rajta, semmiféle

izgalom, amikor férfiakkal beszélt.

Bezzeg egészen megváltozott, valahányszor kézhez vette Lothar

levelét! Bájos arca elpirult, zihálva lélegzett. Ha pedig sokáig elmaradt

a régen várt küldemény, olyan riadt és gondterhelt kifejezés ült

vonásain, olyan idegesnek, zaklatottnak mutatkozott, mint egyébkor

soha.

Nem is sejtette Diana, hogy hiúz szemek lesik minden rezdülését.

Amikor aztán befutott az oly áhított írás, kibontás nélkül vette

magához, mintha nem volna sürgős elolvasnia.

- Úgy teszi el Lothar leveleit, mint valami jelentéktelen üzenetet -

jegyezte meg egyszer Brigitte néni neheztelőn tán el is felejti

végigolvasni őket! Talán mindegy neki, mi áll bennük.

Hermann von Steinach jóindulatúan elmosolyodott.

- Hagyd csak, Brigitte - simogatta meg gyengéden felesége kezét -,

biztosan nem felejti el, hiszen rendre még a posta érkezése napján

kezembe nyomja a választ. Ez a buzgó levelezés a fiatalok között

semmiképpen sem közömbösségre vall. Egyébként sem a mi dolgunk,

hallod?

Brigitte asszony azonban csak sóhajtozott, és elkámpicsorodott

képet vágott.

A nyár ismét a végéhez közeledett, Lothar elutazása óta immár

ötödízben. A férfinak az eredeti tervhez képest néhány hónappal

tovább kellett Windhoekban időznie, Értesítette szeretteit, hogy

érkezése leghamarabb a következő évben, húsvét és pünkösd között

várható.

Diana örült ennek a haladéknak. Félt Lothar hazatértétől, bár

,60

pontosan nem tudta volna megmondani, miért. Talán az azután sorra

kerülő válás tudata kínozta, s emiatt érezte nyereségnek a halasztást. A

rendszeres levélváltás élete legfőbb tartalmává vált, a postás érkezése

lett időszámításának alapja, központi jelentőségűnek tekintette ezt az

eseményt. Egyre több mondanivalója gyűlt össze Lothar számára,

sokkal több, mint bárki másnak, és nem szívesen gondolt arra, mihez

kezd majd, ha már nem bízhatja a férfira gondolatait és érzéseit.

Hogy újbóli találkozásukat válásnak kell követnie, ez Diana

szemében egyértelműnek tűnt. Azt hitte, Lothar magától értetődőnek

tartja majd a dolgot, neki pedig nem lesz bátorsága kérlelni, maradjon

minden úgy, mint eddig. A puszta gondolatra, hogy ilyet szóba

hozzon, elvörösödött a szégyentől.

Hermann bácsi gyanította, hogy a fiatalok között kölcsönösen

gyengéd szálak szövődnek, de soha egyetlen szóval vagy pillantással

sem árulta el sejtelmeit, nehogy elszaggassa az oly érzékenynek tetsző

szálakat.

Az utóbbi időben Lothar levelei is gondolkodóba ejtették. A fia

egyre azt tudakolta, feltűnően túlhangsúlyozott közömbösséggel, hogy

Diana jól szórakozik-e, és akad-e a rajongói között olyan, akit

különösebb figyelemre méltat. Többé nem emlegette, hogy adjanak

Dianának minél több lehetőséget, hadd ismerkedjék más fiatalokkal.

Egészében véve feszengő, mesterkélt hangvétel csendült ki leveleiből,

amikor Dianáról ejtett szót bennük.

Mindez csak a legutóbbi hónapokban kezdődött, korábban

nyugodtan és fenntartás nélkül értekezett szüleivel a Dianához fűződő

viszonyáról. Most más tűnt ki a sorok mögül. Hermann von Steinach

határozottan gyanakodott, hogy fia Diana iránti érzelmei változáson

mentek keresztül.

Nem is tévedett Diana levelei, melyek mindinkább elárulták, hogy

a gyermek mélyen érző fiatal nővé érett, időnként nyugtalanító

húrokat pendítettek meg Lothar szívében. Az egyik újságban, amit az

anyjától kapott, valami jótékonysági rendezvény kapcsán

megemlékeztek az azon részt vevő hölgyekről. Különösen dicsérőleg

méltatták „az ifjú és igéző szépségű Diana von Steinach asszonyt”,

akinek megjelenését a leglelkesebb szavakkal, aprólékosan lefestették.

A cikkíró érezhetően úgy belefeledkezett az aranybarna szempárba,

hogy elragadtatásában elszaladt vele a ló. Az írás á hölgy toalettjét is

töviről hegyire ismertette.

Miután Lothar mindezt elolvasta, furcsa dolog történt. A nyakigláb,

sápadt és csontos arcú kisleány képe elhalványodott, s valószerűtlen

látomás lépett a helyébe - egy karcsú, kecses teremtés, akin

tökéletesen áll az elegáns, suhogó selyemestélyi ruha. A férfi

képzeletében vakító szépségű, fehér karú, királynői tartású

asszonyalak jelent meg, kimondhatatlan gyönyörűségű, fémes fénnyel

ragyogó hajkoronával a fején. Az újságcikk legalábbis ilyennek

mutatta.

Sivár hajlékában ébren álmodva látta maga előtt Lothar ezt a

földöntúli jelenést. Különös nyugtalansággal töltötte el a gondolát,

hogy ez a hölgy, akinek bájait a hírlapíró túláradó lelkesedéssel

örökítette meg, a legszorosabb kötelékkel tartozik őhozzá. A látomás

nem tisztult pontos, határozott képpé, újra meg újra elmosódott, és a

kis Diana alakjához kapcsolódott, akit a férfi azelőtt ismert. Csak

egyetlen részlet rajzolódott ki élesen - Diana nagy, barna szeme,

amelyet már akkor is tündérszépnek látott, mikor a leány betegen és

elgyötörtén feküdt előtte.

Csendes óráiban ismét átolvasta valamennyi levelet, s egy- egy szó

most új értelmet kapott. Dianához fűződő érzelmei hirtelen más

pályára tértek, zaklatottan vizsgálta a sorokat, nem mutatkozik-e

bennük különös érdeklődés valamely hímnemű lény iránt. Kutakodása

már-már féltékenységbe csapott át, amit pedig maga sem

szenvedhetett.

Az apja tehát joggal feltételezte, hogy Diana új helyre került Lothar

szívében.

Brigitte asszony nem észlelte a finom szálakból szőtt hálót.

Megfigyelései a felszínre korlátozódtak, nem hatoltak a mélybe. Azt

az újságot is azért küldte el a fiának, hogy nálánál ékesszólóbb

forrásból tájékoztassa Diana szépségéről, azt azonban nem sejtette,

mennyire felkavarja ezzel.

Legkevésbé maga Diana gyanította, miféle megváltozott

érzelmekkel gondol rá Lothar. A férfi levelei mit sem árultak el ebből.

Lothar tartotta magát, s egy szempillantásra sem felejtette el: nincs

joga Dianára, még ha törvény szerint a felesége is.

Eljött az ötödik tél a skarlát után, s Diana a januárt és a februárt ez

évben is Berlinben töltötte Sandersékkel.

,62

Időközben Dora Sanders is elragadó, kívánatos ifjú hölggyé érett,

de számos udvarlója közül még egyiknek sem nyújtotta a kezét.

Unokatestvére, Susanna Wallner sem jegyezte még el magát senkivel.

A bájos trió erre az idényre is mindenféle mulatságot tervezett.

Susanna anyja Sanders asszony húga volt, a férje gazdag berlini

kereskedő, aki komfortos villát mondhatott a magáénak

Grunewaldban.

Diana és a Sanders família fővárosi tartózkodásuk alatt

elválaszthatatlanok voltak Wallneréktől. Jóllehet mindig szállodában

laktak, hogy mozgásszabadságukat megőrizzék, egyébként rengeteget

időztek a kényelmes grunewaldi családi fészekben, ha éppen nem

együttesen mentek valamilyen társas összejövetelre.

Mivel Wallnerék nyaranta általában néhány hétre Buchenauba

költöztek, s ilyenkor gyakran vendégeskedtek Dorneckben is, a

barátnők rendszeresen érintkeztek egymással.

A szőke Susanna Wallner az unokatestvérére hasonlított, a szeme

talán egy picit világosabban kéklett, a haja egy árnyalattal

aranylóbban csillogva keretezte kicsit haloványabb arcát. Valamivel

karcsúbbnak is látszott, egyébiránt azonban alig különbözött Dórától.

Udvarlókban Susanna sem szenvedett hiányt, kivált hogy tehetős

szülők egyetlen leánya volt. Ész dolgában sem maradt el azonban

Dora mögött, s egyikük sem akarta könnyelműen feladni a

függetlenségét. Mindketten nyugodtan vártak az igazira.

Ami jövendőbelijüket illeti, elég magasra tették a mércét.

- Tudod, Diana - mondta Dora egyszer ezzel kapcsolatban a

barátnőjének -, nekem mindegy, kicsoda-micsoda az a nagy Ő, csak

talpig férfi legyen, tekintélyes ember, akire felnézhetek, hogy rögtön

azt érezzem: ő az igazi, és senki más!

- Én is így gondolom - helyeselt buzgón Susanna, aki mellettük

állt-, de azért legyen jóképű is, délceg és karcsú, különben nem kell.

Diana elkacagta magát.

- Persze, te könnyen nevetsz - folytatta a Wallner leány -, túl a

választás gyötrelmén, hiszen jóformán pelenkás korodban férjhez

mentél. De mi, magányos hajadonok, tovább keresgélhetünk. Ami

engem illet, majd meghalok a kíváncsiságtól, hogy milyen párra

találok. Egyébként meg kell mondanom, hallatlannak találom a férjed

részéről, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal valahol Afrikában

tekereg, és vasutat épít, miközben itthon ilyen szépséges ifjú hitvese

van, aki minden férfinak elcsavarja a fejét.

- Amiben természetesen a te és kedves Dora kuzinod hathatós

támogatását élvezi - élcelődött Diana.

- Hiába - rázta a fejét határozottan Susanna - csipkelődéseiddel nem

fogsz eltéríteni a tárgytól. Olyan boszorkányos ügyességgel kerülöd az

ilyen témákat, hogy az egyenesen elképesztő. De ma nem hagyom

magam, még egyszer kérdem, a lehető legkomolyabban: egyáltalán

nem vágyódtok egymás után? Nem epedsz el érte?

Diana elvörösödött, és megpróbálta nevetve kicselezni Susannát.

- Mint láthatod, eddig nem epedtem el.

- Nem értem én ezt - ingatta a fejét Susanna. - Igazán különös pár

vagytok. Az én férjem csak egyszer próbálna meg évekre egyedül

hagyni, jól beolvasnék neki. Te tényleg belenyugodtál ebbe a

helyzetbe?

- Ugyan, Susanna! - sietett Dora Diana segítségére. - Ne kínozd

már ilyen kérdésekkel Megmondtam már neked, a férje még a

házasságkötésük előtt szerződést írt alá, melyben kötelezettséget

vállalt, hogy öt évre Afrikába megy. Ezen egyikük sem tudott

változtatni. Most már hagyd békén, beszéljünk valami másról!

Diana lopva megszorította barátnője kezét. Már többször is Dora

elszánt közbeavatkozásának köszönhette, hogy ez a kényes téma

hamar lekerült a napirendről. Dórán és a szülein kívül a

környezetükben senkit sem avattak be a különös házasság hátterébe.

Az idézett beszélgetésre egyébként az elmúlt nyáron, Buchenauban

került sor.

VII.

- Lányok, idén az első műsorszám egy óriási lagzi! - újságolta

Susanna Wallner, mikor Dórát és Dianát fogadta a pályaudvaron.

- Egek, legalább hadd szálljunk le a vonatról, mielőtt lerohansz a

programmal! - felelte nevetve Dora.

Kölcsönös üdvözlés következett. Susanna édesanyja - Sandersné

fiatalabb kiadásban -, aki leányával együtt kijött a vendégek elé, az

állomásra, elindult nénjével és sógorával, az ifjú hölgyek pedig

mögöttük haladtak.

,64

- Na most ne kímélj, Susanna! Dianának már kocsányon lóg a

szeme a kíváncsiságtól. Halljuk, melyik szerencsétlen áldozatot

vezetik az oltár elé?

Természetesen Hilde Wollmannt! - karolt két barátnőjébe Susanna.

- Múlt nyáron kaptátok kézhez az eljegyzési értesítőjét. Már mindent

megbeszéltem vele. Nagyon örül, hogy ti is eljöttök az esküvőjére.

Persze Dora meg én leszünk a nyoszolyólányok, férjes asszony lévén

Diana a társaság fényét hivatott emelni, minthogy nemcsak valódi

szépség, hanem a földbirtokos nemesség képviselője is.

Ezen mindhárman szívből nevettek.

Hilde Wollmann Wallner úr egyik üzletfelének leánya volt, és

Susanna jó barátnője.

A pályaudvarról kiáramló emberfolyammal lassan ők is kiértek, s

az idősebbekkel együtt helyet foglaltak Wallnerék elegáns, kényelmes

autójában.

A három barátnő összebújva csevegett tovább a menyegzőről, míg

a szülők mosolyogva dőltek hátra az ülésen,

- Szóval, lányok, ez különlegesen érdekes esküvő lesz - jelentette ki

fontoskodó képpel Susanna.

- Aztán miért?

- Majd mindjárt meghalljátok. Hilde Wollmann jegyese ugyanis

mérnök.

- Tudjuk.

- Ne szakíts félbe folyton! De dr. Haßler, mert így hívják a

vőlegényt, nem akármilyen mérnök ám, hanem annak a

kormányozható léghajónak a kinevezett fedélzeti mérnöke, amelyik a

Seifert és Schubert Művekben épül. Ezt az óriás léghajót odakint,

Wuhlheidében, egy hatalmas hangárban tárolják. Dr. Haßleren kívül

más mérnökök is dolgoznak ott-a kormányozható léghajókkal

kapcsolatos, különféle fejlesztéseken és újításokon. Ez a roppant légi

jármű akkora Tesz, mint egy zeppelin. Na mármost, képzeljétek el, ezt

a sok érdekes embert, köztük Kroner kapitányt, a léghajó

parancsnokát is meghívták az esküvőre. Egy rakás merész, tetterős

férfit, akik szinte naponta tesznek vakmerő légi utakat. Hát nem őrült

izgalmas nyitóprogram?

- Mesés! - csillant föl Dora szeme. - Mondd csak, Susanna, nem

kaphatnánk e bátor férfiak közül kettőt vőfélynek?

- Dehogynem - bólintott a leány -, már mindent elrendeztünk. Két

fivérnek jut ez az élvezet és megtiszteltetés. Mindketten mérnökök a

Seifert és Schubertnál, dr. Haßler munkatársai.

- Pompás! Hogy hívják őket?

- Heinzius. Az idősebbiket, dr. Alexander Heinziust neked szántam,

a fiatalabbikat, Hans nevezetűt magamnak. Nehogy Diana

megrövidüljön, őt Kroner kapitány vezeti asztalhoz. - Na, mit szóltok?

- Szóhoz sem jutunk a gyönyörűségtől!

- Akkor várjátok meg, amíg elmesélek még valami érdekeset.

Képzeljétek el, Hilde az esküvő napján dr. Haßlerrel együtt kétórás

próbarepülést tesz. A polgári esküvő után nyomban kikocsiznak a

hangárhoz. Az egyházi szertartásra, és a tulajdonképpeni lakodalomra

csak másnap kerül sor.

- Te jóságos isten... micsoda ötlet! - döbbent meg Dora.

- Ugye?

- Ez a Hilde Wollmann mindenesetre merész teremtés - jegyezte

meg Diana. - Nem is hittem volna róla.

- Én sem, máskülönben távolról sem bátor fajta. Azt hiszem, ha az

ember szerelmes, többé egyáltalán nem beszámítható. A jegyese

erőltette ezt a légi utat, hogy ezáltal, mint mondta, leszoktassa a

menyasszonyát a munkájától való rettegésről. Egyébként is, tudjátok,

mi áll a Szentírásban: „Mert ahová te mégy, oda megyek én is.” Hilda

nyilván úgy értelmezi, hogy ebbe egy kis égi sétaút is beletartozik.

- Nem hiszem persze, hogy a szegény Ruth ilyen meggondolatlan

kijelentésre ragadtatta volna magát, ha a bibliai időkben már

feltalálták volna a repülést.

Szavait általános derültség fogadta.

- Na nem, az én jövendőbelim nem kérhet ilyesmit tőlem, az biztos

- szögezte le határozottan Dora.

- Csak el ne kiabáld! - intette le nevetve Diana.

- Akár most rögtön megesküszöm rá - vonta meg a vállát a szőke

leány.

Dianának és Dorának a következő napokban rengeteg

elfoglaltságot adott a bevásárlás, hogy ruhákkal, kabátokkal és

kalapokkal felkészüljenek az előttük álló téli szezonra. Először is

kosztümöt kellett beszerezniük a legénybúcsúra, melyet a polgári

esküvőt megelőző napon tartottak. Magára a lakodalomra pedig,

,66

estélyi ruha kellett.

Sanders elkísérte az ifjú hölgyeket bevásárló körútjukra. A

legtöbbször Susanna is velük ment, aki berlini leány lévén

tájékozottabb volt a legújabb divatot illetően.

Mindhárom barátnő nagy érdeklődéssel követte az ünnepi

előkészületeket. A menyegző előtt csak egy operalátogatást iktattak

be, semmi egyebet.

Úgy a legénybúcsúra, mint a lakodalomra egy első osztályú

szállodában került sor.

Amikor Wallnerék Sandersékkel és Dianával csaknem egy időben

megérkeztek a legénybúcsúra, a vendégsereg már legnagyobbrészt

összegyülekezett. Dora és Susanna izgatottan várta a fejleményeket.

A Heinzius fivérek már korábban tiszteletüket tették Sanderséknél,

illetve Wallnerséknél, és mindenkiben kedvező benyomás alakult ki

róluk. Diana jóval higgadtabban nézett az ünnepi esemény elébe.

Persze ő is örült a mulatságnak, de az ilyen rendezvényeken mindig

csak félszívvel vett részt. Minél nagyobb nyüzsgés és csillogás vette

körül, annál többet gondolt Lothar von Steinachra meg az ő sivár,

szürke kunyhójára a távoli. Afrikában.

Amint a három ifjú dáma a terembe, lépett, nyomukban Dora és

Susanna szüleivel, mindenütt félbeszakadt a társalgás, és a jelenlévők

többé-kevésbé élénk érdeklődéssel fordultak feléjük.

Miután a vendéglátók üdvözölték őket, két fiatalember csapódott

melléjük, és látható örömmel köszöntötték a társaságot: a Heinzius

fivérek, akik siettek betölteni vőfélyi hivatalukat. Dr. Alexander

Heinzius egy-két centiméterrel még daliás öccsét is felülmúlta.

Kettejük közül határozottan Hans tűnt jóképűbbnek, bár arcáról még

hiányoztak azok a markáns vonások, mélyek a bátyjának olyan

tekintélyes megjelenést kölcsönöztek. Ezzel együtt tagadhatatlanul

hasonlítottak egymásra. A fiatalabbik üdébb arcszíne ellenére

higgadtabb kedélyűnek tetszett, mint a szemlátomást elevenebb

Alexander. Hamvasszőke, oldalt elválasztott frizurát és azonos

árnyalatú, rövidre nyírott angol bajuszt viseltek. Szürkéskék szemük

egyformán vidáman csillogott. Az idősebbik testvér tekintete talán

élénkebb művészi érdeklődést árult el. Dora és Susanna látható

élvezettel elegyedett szóba a fivérekkel, s a beszélgetés hamarosan

azok munkájára terelődött.

Minthogy ez igencsak magára vonta a leányok figyelmét, a

fiatalemberek javasolták, hogy másnap családjukkal együtt

látogassanak ki a reptérre, és tekintsék meg a fiatal pár felszállását.

Az unokatestvérek tüstént egészen tűzbe jöttek, és azonmód

kicsikarták a szülői beleegyezést. Az éppen Kroner kapitánnyal

tereferélő Dianát is unszolták, hogy tartson velük, így hát közölték dr.

Haßlerrel és menyasszonyával, akik abban a pillanatban léptek oda,

hogy a kis társaság a hangárnál várja majd őket.

Ezt követően rendkívül izgalmas beszélgetésbe merültek, melyben

a léghajó fontos szerepet játszott.

A nyomban ezután kezdődő étkezésnél Alexander Heinzius lett

Dora asztalszomszédja, míg Hans velük szemben ült, Susanna oldalán.

A fiatalok mindkét térfélen élénk társalgásba mélyedtek, s

észrevehetően fölöttébb megtetszettek egymásnak. Diana kellemesen

eldiskurált a délceg és igen lovagias Kroner kapitánnyal, aki

csodálattal adózott szép és kecses partnerének, s szemlátomást

lenyűgözte annak szellemessége. Diana másik oldalára Alexander

Heinzius került, időnként vele is váltott néhány szót.

- Bocsásson meg, nagyságos asszony - fordult felé az utóbbi férfi,

rögtön a vacsora elején -, hadd kérjek egy felvilágosítást! A Steinach

név nem ismeretlen előttem. - Egyik diáktársamat Lothar von

Steinachnak hívták. Nagyon összebarátkoztunk, az érdeklődési körünk

sok szempontból egybeesett. Később azután teljesen elveszítettem őt

szem elől.

- Hadd kérdezzem meg: a nagyságos asszony nem áll rokonságban

ezzel a Lothar von Steinachhal?

Diana kissé elpirult, mint mindig, valahányszor a férjéről

kérdezték.

- De igen, doktor úr, a felesége vagyok - közölte nyugodtan és

barátságosan.

- Ó, hát ez nagyon érdekes! - lepődött meg a mérnök. - Akkor újra

hallhatok az én régi barátom felől. Valamivel előbb fejeztem be a

tanulmányaimat, mint ő, és bár a fővárosban maradtam, többé nem

tudtam vele összejönni. Annyira lekötötte a tanulás, hogy semmilyen

társaságba nem lehetett elcsalogatni. Mindenfélével próbálkoztam,

hogy elvonszoljam a könyvei mellől, de hiába. Azután megkaptam az

állásomat, és nekem sem maradt szabadidőm. Szabad tudnom, hogy a

,68

kedves férjeura is Berlinben tartózkodik-e?

- Nem, a férjem öt éve vasútépítéssel foglalkozik Afrikában. Csak

húsvét után tér haza.

Dr. Heinzius okos szemével különös, döbbent pillantást vetett a

szép fiatalasszonyra, akit nem becsült többnek húszévesnél. Öt éve

eszerint még félig gyermeknek kellett lennie. Meghökkenésének

természetesen nem adott hangot, ám tekintetében őszinte érdeklődés

tükröződött.

- Akkor kegyed minden bizonnyal örül, hogy a távollét hamarosan

véget ér. Egyébként érthető, hogy Lothar diploma után azonnal

Afrikába utazott. Egyszer említette nekem, hogy megállás nélkül

felfelé kell törekednie, mivel minél hamarabb a saját lábára akár állni.

Az édesapja, aki emlékezetem szerint súlyos balesetet szenvedett, egy

árva leány birtokának intézője volt, és Lothar elmondta, hogy mire az

az árva férjhez megy, annyira akarja vinni, hogy maga is tehessen

valamit a szüleiért, hiszen akkor nem maradhatnak tovább a birtokon.

Mint látja, nagyságos asszony, Lotharral nagyon bizalmas barátok

voltunk, mivel nyilván kegyed is tudja, ő nem az a férfi, aki bárkinek

betekintést enged a magánéletébe. Annál inkább megrökönyödtem,

hogy még csak házassági értesítést sem küldött.

Diana érdeklődve hallgatta a mérnököt. Komolyan a fiatalember

szemébe nézett, akinek egész lényét igen rokonszenvesnek találta.

Lotharhoz fűződő barátsága folytán mintha minden más jelenlévőnél

közelebb került volna hozzá. Szeméből őszinte részvétet olvasott ki.

- A körülményei magyarázzák, hogy elmulasztotta értesíteni önt.

Egybekelésünk után néhány nappal már el kellett utaznia, én pedig

nagyon betegen feküdtem. Ezért egyáltalán nem küldtünk szét

hivatalos értesítőt. Különben, ha már ennyi mindent tud Lothar

életéről, hadd áruljam el azt is, hogy én vagyok az az árva, akinek a

birtokát Lothar édesapja igazgatja.

Alexander Heinzius kissé meghökkenve pillantott fel.

- Jaj, drága nagyságos asszony, ezek szerint kissé szószátyár

voltam. Bizonyára megérti, mennyire szerettem volna valami

közelebbit megtudni az én régi kedves barátomról, és úgy gondoltam,

az elmondottak valamelyest indokolttá teszik az érdeklődésemet.

Kérem, bocsásson meg, ha tolakodónak tűntem volna.

- Egyáltalán nem, doktor úr, nincs mit megbocsátanom. Számomra

is öröm, hogy Lotharról beszélgethetek önnel. Remélem, a férjem

hazatérése után újra felveszik majd a régi baráti kapcsolatot. Ha

valamikor Dorneckben jár, szívesen látjuk.

- Drága nagyságos asszony - csókolt kezet a férfi megszégyenít a

jóságával. Mindenesetre árra kérem, a legközelebbi levelében adja át

üdvözletemet a kedves férjének.

- Feltétlenül megteszem.

- Előre is köszönöm.

Mivel Dora közben ismét vacsorapartnere felé fordult, az elmesélte

neki, hogy von Steinach asszonyban egy régi tanulótársának hitvesét

ismerte meg.

- Ön ismeri Lothar von Steinachot? - érdeklődött a leány.

Az este folyamán a két fiatal között még többször is elhangzott

Lothar és Diana neve, s Dora mindazt elmondta a házaspárról, ami

módjában állt anélkül, hogy a barátnője bizalmával visszaélt volna.

- Arról is beszélt, hogy Buchenau - a szülei jelenlegi birtoka -,

korábban Steinachék tulajdonában volt. Sugárzó arccal ecsetelte

Buchenau és Dorneck szépségét.

Alexander Heinziust megragadta Dora ibolyakék szeme; rendkívül

bájosnak találta az ifjú hölgyet.

- Egyszer el kéne látogatnia hozzánk léghajóval - vélte nevetve

Dora, és csillogó szemmel nézte a mellette ülő jóképű fiatalembert -

Dorneckhez és Buchenauhoz széles mezők és rétek tartoznak, ahol

kényelmesen leszállhat.

- A szaván foghatom, nagyságos kisasszony? - kérdezte a férfi félig

komolyan, félig tréfásan.

- Jaj, de pompás lenne! - lelkendezett a leány. - Képzelheti,

mekkorát néznének a faluban, ha az égből ereszkedne le!

- Hát... a falubeliek kedvéért aligha vállalkoznék légi útra - nézett

különös tekintettel Dórára a mérnök. - Persze, ha kegyed kérne, akkor

talán - évődött.

- Ezek szerint ön egyedül határolhatja meg az úti célt? - villant meg

huncutul a leány szeme.

- Azt nem! - nevetett a férfi. - De szólhatok egy jó szót megfelelő

helyen, hogy egyszer legalább átrepüljünk Buchenau felett. De akkor

aztán szépen kérjen!

- Azt még meg kell fontolnom - pirult el Dora, és félrefordította a

,70

fejét.

- Olyan nem szívesen kér?

- Csak nem kockáztatom, hogy hiába kérjek. Márpedig önnek nem

áll hatalmában... ámbár tudok egy megoldást. Ha léghajóval nem

jöhet, látogasson el egyszer anélkül hozzánk!

- Ezt a kérést örömmel teljesítem, nagyságos kisasszony. Különben

már Dorneckbe is meghívást kaptam - pihent meg a férfi nyájas

tekintete a leány arcán.

Ebben a pillanatban egy táncos elrabolta Dórát.

A jegyespár szintén szorgalmasan kivette a részét a táncból. Éppen

elsuhantak Alexander mellett. Dr. Haßler rávillantotta hófehér

fogsorát. A vőlegény erőt sugárzó, barázdáit arca ma elvesztette

komolyságát, mely máskor a sajátja volt.

A táncosok, mint mindig, most is kapkodták Diana után, Alexander

Heinziusnak mégis sikerült egy táncra kisajátítania. Ismét Lotharról

beszélgettek. Diana a férje munkájáról esi ottani környezetéről mesélt,

Alexander pedig azon törte a fejét, vajon nem gyötri-e Lothart a vágy

szép ifjú hitvese után. Egyáltalán miért ment el ilyen hosszú időre?

Mivel a felesége nagy vagyont és tekintélyes földbirtokot hozott a

házasságba, egészen különös, hogy most mégis a messzi Afrikában

dolgozik. Heinzius úgy járt, mint mindenki más, aki Dianát

megismerte - gondolkodóba esett az asszony sorsán és sajátos

házasságán.

Nem mindennapi eset, állapította meg magában.

Mikor visszavezette Dianát az asztalhoz, az öccsét és Susannát

élénk beszélgetésbe merülve találta. A leány jó kedélye határozottan

fel oldotta Hans szokásos zárkózottságát. A fiatalabbik Heinzius azon

férfiak közé tartozott, akiket kissé fel kell piszkálni, hogy előbújjanak

a csigaházukból, míg a bátyja többnyire maga vette kezébe a

kezdeményezést.

Alexander Dora után nézett, aki - miután a tánc befejeződön -

megkereste az édesanyját, aki az egyik oldalszobában, más idősebb

vendégek társaságában üldögélt.

Heinzius hamar felfedezte a leányt, és a terem ajtajában állva várta,

míg újra ki nem jött. A következő tánc - egy bécsi keringő - őt illette.

- Nos, Dora, hogy tetszik a vőfélyed? - tudakolta mosolyogva

Diana, mikor aznap este egyedül maradtak a szállóbeli közös

hálószobájukban.

A kérdezett szőke haját bontogatta, és eltűnődve nézett saját

tükörmásának szemébe.

- Mindenesetre olyan férfi, akire nem mindennap akad az ember.

- Csak ennyi? - nevetett Diana.

- Jaj, édesem! - vidult fel Dora is, és barátnője nyakába borult. -

Megismerkedtem már szebb és elegánsabb férfiakkal, némelyik a

kezemet is megkérte. De most először fogott el az a biztos érzés, hogy

páratlan, egészen figyelemre méltó egyéniséggel van dolgom.

Ezenkívül, az alsó ajka alatt, az állától jobbra van egy pici májfolt,

olyan csókolnivaló!

Diana kacagott, Dora is követte a példát.

- Hogy te milyen aranyos vagy, Dora!

- Meghiszem azt! Különben mondj, amit akarsz, az a májfolt

megsebezte a szívemet.

- De hát nincs benne semmi vonzó!

- A májfoltban tényleg nincs! De a férfiban, aki viseli... Ráadásul

olyan szép, kifejező a szeme, és egyáltalán nem közömbösen nézett

vele az enyémbe. Jaj, Diana, milyen gyönge teremtések is vagyunk

mi, leányok! Jön egy férfi, a szemünkbe néz, és elvesztünk. Egyébként

úgy látom, Susanna is hasonló cipőben jár. Csak bámulta a holdat,

amint az utcára léptünk. Ez elgondolkodtató jel.

- Úgy véled?

- Feltétlenül - bólintott határozottan Dora. - Én csak ismerem

Susannát. De most már ideje lefeküdni. Holnap is lesz nap. Te, én

borzasztóan örülök a kirándulásnak. Még soha nem láttam közelről

léghajót. Meg aztán az is szörnyen érdekel, hogy Hilde tényleg

felszáll-e a vőlegényével, vagy az utolsó pillanatban inába száll a

bátorsága. Remélhetőleg jó időnk lesz holnap, különben lőttek a

látványosságnak.

- Aludjunk inkább! - motyogta Diana, aki közben már ágyba bújt.

Persze, persze! Jó éjszakát, édes Dianám, álmodj szépeket, nem

bánom, a te Lotharodról!

Ezzel lekapcsolta a lámpát.

VIII.

,72

Másnap reggel olyan csábítóan sütött a nap, hogy Dora ujjongva

szökött ki az ágyból. A hőmérő ugyan mínusz két fokot mutatott, de

teljes szélcsend mellett. Szebb időt tehát kívánni sem lehetett volna a

tervezett kiránduláshoz és a jegyespár felszállásához. Wallnerék

tizenkét órakor a szálloda elé kanyarodtak, hogy felvegyék

Sanderséket és Dianát, azután sebesen Wullheidébe hajtattak.

Miután elhagyták Karlshorstot, és áthaladtak egy keskeny

erdősávon, már látták a nyílt mező közepén a hatalmas hangárt, amely

a léghajót rejtette. A forgatható építmény csúcsos vége kelet felé

nézett. A hangár túlsó oldalát csupán egy óriási, szürke

vitorlavászonból készült, középen kettéosztott függöny zárta le,

melyet egyelőre még nem húztak szét.

A függöny előtt már állt néhány gépkocsi, utasaik a hangárban

tartózkodtak. Az újonnan érkezettek kiszálltak az autóból, és ámulva

tekintettek föl az irdatlan vitorlavászonra, majd először kívülről vették

szemügyre a hangárt. Szilárd építménynek látszott; a vasváz közeit

alul könnyű, vékony téglafal, fölül számtalan üvegablak töltötte ki.

A hosszanti fal méretével megegyező átmérőjű, kör alakú sánc

övezte a hangárt, mely csak a rövidebb oldalain érintkezett vele, a

hosszú oldalaktól nagy ívben eltávolodott. E sánc mentén lehetett

igény szerint elfordítani az egész hangárt. A sín, melyen az épület

súlyát hordó kerekek futottak, feketén rajzolódott ki, mintha óriási

körzővel húzták volna a vékony hótakaróba. A függönymonstrum

szélénél kis portásfülkén át lehetett a belső térbe jutni, amely a

belépők bámuló szemében leírhatatlanul magasnak és tágasnak tűnt.

Dora felkiáltott meglepetésében, amikor a hangár közepén meglátta

a léghajót, mint valami elképesztő méretű, lebegő szörnyeteget.

Csakugyan lenyűgöző látványt nyújtott. A sárga óriásballont

hajókötelekkel és számtalan ballasztzsákkal rögzítették a talajhoz,

máskülönben felemelkedett volna a hangár tetejéig.

A térség túlsó végében, az elülső léghajókosárnál néhány ember

állt. Hangos és élénk társalgást folytattak, de a távolság elnyelte a

hangjukat.

A csoport most felfigyelt az érkezőkre, és hirtelen motorkerékpár

száguldott végig a hangáron, a nyergében Alexander Heinzius ült.

Közvetlenül Dora Sanders mellett lefékezett, és elegáns mozdulattal

leugrott a járműről, melyet a mérnökök rendszeresen használtak, hogy

a hangárbeli hatalmas távolságokat áthidalják.

Barna csíkos öltönyt viselt, ellenzős sportsapkát, melyet egészen

hátratolt, nyitott galléros ingét közönséges tűvel fogta össze. Ebben a

munkaruhában vitathatatlanul még előnyösebben festett, mintha

frakkot húzott volna. Dora egészen elsápadt az izgalomtól, és tágra

nyílt szemmel figyelte a férfit. Itt, ebben a környezetben, ebben az

egyszerű, célszerű öltözékben egész másnak tűnt a szemében, mint

előző nap a bálteremben. Kimondottan jó benyomást tett rá nyugodt,

magabiztos fellépésével.

Az embereket munka közben kell látnunk, ha igazán tudni akarjuk,

mennyit érnek. Ebben a tágas teremben minden az emberi nagyságról

árulkodott. A belépők maguk előtt láthatták, mit képes kieszelni az

emberi szellem, létrehozni az emberi akarat, és csodálattal néztek fel

ezekre a férfiakra, akik minden erejüket megfeszítve szálltak szembe

az elemekkel.

Amikor tehát a mérnök leugrott a motorról, és üdvözlésül lekapta a

sapkát sűrű, hamvasszőke hajáról, Dora szíve nagyot dobbant. A

szeme felragyogott, apró keze reszketve simult a férfiéba. Heinzius

most mosolyogva köszöntötte az egész társaságot, és a hangáron át a

már ott lévőkhöz vezette őket.

Félúton elébük jött Hans Heinzius. Ő is a bátyjához hasonlóan volt

öltözve. Széles mosollyal üdvözölte Susanna Wallnert, és úgy

megszorította a kezét, ahogy hölgyekét tulajdonképpen nem szokás.

Az elülső gondolánál Hilde és a szülei, dr. Haßler, Kroner kapitány,

a Seifert és Schubert Művek igazgatója, valamint még néhány mérnök

várakozott, továbbá három úriember, akik szintén fel kívántak szállni.

Kölcsönös üdvözlések után a vendégek elragadtatásuknak adtak

hangot.

Egy pár munkás már a ballasztzsákokkal bíbelődött, melyek

kötegbe fogva csüngtek a kosár alatt. A léghajó oldalán ugyancsak

sárga, de jóval kisebb kísérleti ballon lebegett, furcsán esetlenül,

mintha a hatalmas légi jármű kicsinye lenne. A hosszú farokban

végződő óriásbébit a légköri viszonyok megállapítására szokták

felereszteni.

Dr. Haßler és Kroner kapitány már beöltözött a szőrmebéléses,

fekete bőr pilótaruhába. Csak a sapkát nem húzták még fel. A

menyasszony vőlegénye kezét fogta, hosszú bundába burkolózott, a

,74

fején szőrmesapkát viselt rövid fátyollal. Kissé sápadtnak látszott,

máskülönben azonban nyugodtnak tűnt. Két órával ezelőtt az

anyakönyvvezető összeadta ezt a két embert, és a fiatalasszony most

úgy bizonyítja ragaszkodását, hogy követi az urát a legbizonytalanabb

elembe: a levegőbe, amelyhez a férfit a hivatása köti. Dr. Haßler

időnként lopva megszorította hitvese kezét, s komoly arca

felragyogott. Ilyenkor a fiatalasszony derűsen, bizakodóan

elmosolyodott.

Az örömanya viszont kifejezetten aggódónak és csüggedtnek

látszott, s az apa is eléggé feszengő képpel álldogált. Bármennyire

becsülte is a vejét, szívesebben vette volna, ha kevésbé veszélyes

foglalkozást űz, és mindenekelőtt nem ragaszkodik házzá, hogy Hildét

is magával vigye az égbe.

Az emberek most gondolától gondoláig haladva ellenőrizték, hogy

a hajtómű és á légcsavarok működőképesek-e.

Alexander Heinzius fellendült a keskeny közlekedőre, mely

közvetlenül a ballon alatt, annak laza, külső burka mentén kötötte

össze egymással a gondolákat. Végignézte a gépeket, a szelepeket,

megigazította a jelzőberendezést, mellyel a középső gondolából, azaz

a parancsnoki állásról lehetett utasítást adni a két szélsőbe.

Ezután szorosan egymás mellett két létrát támasztottak a középső

gondolához. Először Kroner kapitány mászott fel. A többiek, akiknek

a léghajó berendezéseit kellett kezelniük, elhelyezkedtek a

gondolákban. Végül az ifjú pár kapaszkodott fel, váll-váll mellett,

miután Hilde megölelte és megcsókolta a szüleit.

Diana kissé távolabb állt. Különös érzéssel figyelte, milyen

óvatosan vezeti fel ifjú feleségét dr. Haßler, majd amikor átemeli a

léghajókosár korlátja felett, egy pillanatra magához szorítja, és

ragyogó tekintettel halovány arcába néz.

Elfojthatatlan, heves vágy ébredt Diana szívében.

De szép is lenne a szeretett férfival ilyen meghitt közelségben a

világ fölé emelkedni, fel, az égbe! Igen, neki is lenne mersze ilyen útra

vállalkozni - ha Lothar vezetné.

Amint ezt végiggondolta, elpirult. Halk sóhaj szakadt fel kebléből.

Nem is látta, hogy Kroner kapitány odaföntről üdvözli, és elbűvölt

tekintete megpihen rajta.

Dora és Susanna egymás mellett álltak, szorosan fogták egymás

kezét. Bámulták a csodát, ami szemük előtt végbement. Fiatal szívük

vadul és lázasan dobogott. Újra meg újra a Heinzius fivéreket lesték,

akiknek most nem jutott idejük, hogy velük törődjenek. Bár nem

szálltak fel, mivel a léghajón csak meghatározott létszámú utas

tartózkodhatott, s az ő helyüket most a vendégek foglalták el, de így is

akadt elég dolguk.

Szétnyílt az óriási függöny, s á hangár széles kijárata szabaddá vált.

A kapitány parancsára eltávolították a ballasztzsákokat. Minden

készen állt. Lassan dolgozni kezdtek a gépek. A léghajó, mint egy

emberkéz vontatta, hatalmas szörnyeteg, kifarolt a hangárból.

A szabadban rézsútos cikcakkvonalban lassan emelkedni kezdett.

Fehér kendők lobogtak a középső kosár mellvédje fölött, ahol lentről

ínár csak a fejeket lehetett látni.

A hajtóművek sajátosan nyikorgó zajjal dolgoztak. A jármű mind

magasabbra és magasabbra emelkedett, nyugodtan és elegánsan. Már

nem is tűnt annyira hatalmasnak és lenyűgözőnek. Karcsún és

kecsesen lebegett a kék levegőóceánban, mint egy hosszú hal.

Miután a kívánt magasságot elérte, biztos ívben elindult útjára,

először a Müggel-tó fölé.

Kétórásra tervezték az utat. Dora és Susanna szülei a menyasszony

édesanyját csitítgatták, aki nem tudta visszafojtani a könnyeit, miután

leánya eltűnt a szeme élői.

A Heinzius fivérek ismét hozzájuk léptek.

- Ne sírjon, drága nagyságos asszony! - biztatta mosolyogva a

reszkető örömanyát Alexander. - Két óra múlva visszakapja a

gyermekét, épen és egészségesen - próbálta vigasztalni,

- Mondja, doktor úr - nézett rá aggódva az idős hölgy -, csakugyan

semmi baj nem történhet?

- Ilyen csendes, derült időben egészen bizonyosan semmi. Bízzék

bennünk egy kicsit! Gondolja, hogy dr. Haßler veszélynek tenné ki a

feleségét? Ott fenn ugyanolyan biztonságban van a fiatalasszony, mint

mi idelenn. De most már ne is gondoljunk ilyesmire! Kérem az

uraságokat, fáradjanak be a mi kis étkezőnkbe, ahol engedelmükkel

egy-egy csésze kávéval vagy pohár borral szeretnénk önöket

megvendégelni. Szerény uzsonna, de szívből adjuk, és legalább

valamivel gyorsabban telik a várakozás ideje.

Az ifjú hölgyek kíváncsian indultak az említett étkezőbe. A

,76

hangárban kétfelől egy-egy sor kisebb helyiséget alakítottak ki. Itt

dolgozószobák, tervezőirodák, az áramfejlesztő és a hangárt mozgató

berendezések géptermei kaptak helyet, továbbá egy varroda, ahol a

ballonok huzata készült, öltözők és mosdók, végül pedig egy konyha

és mellette a mérnökök étkezője:

A hangárt a lakóházaktól távol létesítették, így napközben az urak

maguk gondoskodtak harapnivalóról.

Az egyszerű étkezdében egyetlen hosszú asztal állt, körülötte

néhány közönséges nádszék, éppen elegendő a kis társaság számára.

Az egyik sarokban, kis vaskályhában vidáman pattogott a tűz. A

közeli ülőhelyeket kezdetleges bádoglemez kályhaellenző védte a

sugárzó hőtől.

A kályhával átellenben, a másik sarokban alacsony szekrény állt,

benne pár boros- és likőrös palack, továbbá cigarettás kartonok meg

egy-két doboz szivar.

A bejárati ajtó fölött léghajókat ábrázoló fényképek függtek,

körben a falakon repülőgépek felvételei, a konyhába vezető ajtót pedig

egy karikatúra koronázta, melyen egy kandúr egy tányéron patkányt

kerget.

Az asztal fölé ventilátort szereltek, hogy alkalmanként eloszlássá a

füstfelhőket. A hölgyek belépése előtt bizonyára alaposan

megdolgoztatták, mert a levegő egészen tisztának látszotta

A vendégek derűs arccal szemlélgették a terített asztalt. A fehér

abroszon egy-egy kosárban kenyér és holland kétszersült állott,

mellettük porcelántartóban vaj és egy négyszögletes tálkában

olvasztott zsír.

Ezenkívül hamutartók, kis alátétre helyezett gyufásdobozok, só- és

borsszórók sorakoztak az asztalon, továbbá minden ülőhely előtt

kávéscsésze.

Milyen kevéssel beérik ezek a tettre kész, derék férfiak, gondolta

Dora, miközben Alexander nevetve magyarázta, hogy milyen felséges

falat a vajas vagy zsíros kenyér, ha az ember éhes.

Dianának ismét Lothar jutott az eszébe. Bizony, neki még az itteni

uraknál is igénytelenebbül kell élnie. Előző este Alexander elmesélte

Dórának, hogy Hans öccsével idejekorán gondoskodniuk kellett a

saját létfenntartásukról, mivel szüleik igen szerény körülmények

között nevelték három húgukat. A szőke leány most az asztal fölött a

férfi erőteljes vonásaira nézett, s a szeme párás fénnyel csillogott.

Alexander tekintete felragyogott, ösztöne megsúgta, hogy a kicsi,

mókás kedvű Dora komoly és mély érzésekre képes. Úgy tűnt, le tudja

olvasni bájos arcáról a gondolatokat.

Az elegáns öltözetű hölgyek meglehetősen furcsán festettek a

szerény helyiségben, a szürke falak előterében.

Susanna nagy hangon követelni kezdte, hogy végre megkóstolhassa

a beígért lakomát. A többiek is csatlakoztak hozzá, s a két fivér

tréfálkozás és nevetgélés közepette szolgálta ki a vendégeket. Egy

munkás akkora kávéskannát hozott be a konyhából, ami Dora szerint

vetekedett a léghajóval, s egy kisebb edényben tejet.

Alaposan belakmározták, míg az összes kávé el nem fogyott. A

hölgyek határozottan állították, hogy ilyen finomat még életükben

nem ettek.

Wallnerné vasárnapra meghívta a mérnököket ebédre. A testvérpár

látható örömmel fogadta az invitálást, amelyet később Kroner

kapitányra is kiterjesztettek.

Így hát hamar elszaladt a két óra, a légi út tervezett ideje. A

menyasszony szülei nem találták a helyüket, már jóval előbb

kimentek, és az eget kémlelték. Lassan a többiek is kiszállingóztak.

Alexander külön Dora kívánságára utasítást adott, hogy a hangárt

fordítsák el kissé. Csak egy kart kellett meghúzni, hogy a gépezet

mozgásba lendüljön. Az építmény alatti kerekek lassan gördültek a

sínen, elfordítva az egész kolosszust.

Adott jelre azután ismét minden leállt.

- Jönnek! Jönnek! - kiáltotta a felindulástól remegő hangon az

örömanya.

Minden szem a tiszta kék égboltra szegeződött. A közeli erdősáv

fái fölött, fenséges nyugalommal a magasban úszva megjelent a

napfényben fürdő léghajó. Körvonalai élesen kirajzolódtak a tiszta

levegőben.

Immár a hajtómű zakatolása meg a légcsavar jól kivehető berregése

is hallatszott.

A méltóságteljes mozgású légi jármű nyílegyenesen a hangár felé

tartott. A középső kosár alján piros jelzőzászló mutatta, hogy a hajó

leszálláshoz készül.

A földet érésben segédkező munkások a Heinzius fivérek köré

,78

gyűltek. A hatalmas ballon egyenletesen, de sajátságos

cikcakkvonalban ereszkedni kezdett. Mind közelebb és közelebb ért a

színjáték nézőihez.

A hajókosár mellvédje fölött újra előbukkant az utasok feje,

lobogni kezdtek a fehér zsebkendők. Vezényszó harsant, minden kéz a

magasba nyúlt, hogy megragadják és köteleinél fogva roppant

istállójába vontassák a szörnyeteget.

Az emberi hangok, a nehéz lábak dobogása a hangár padlatán, a

gépek suttogása és a kurta vezényszavak pár pillanatig látszólagos

összevisszaságban olvadtak egybe, majd a hajtómű elhallgatott, a

ballasztzsákokat a helyükre akasztották, és elült a zaj.

Néhány perc múlva Konrad Haßler kiemelte a gondolából

boldogságtól és büszkeségtől ragyogó feleségét, és átengedte az

örömkönnyeket hullajtó édesanyának, aki karjába zárta, majd aggódva

megtapogatta, hogy csakugyan ép és egészséges-e.

Dr. Haßler boldogan nevetett, fehér fogsora kivillant barnára sült

arcából.

- Mama! Csodaszép, káprázatos út volt! - lelkendezett a

fiatalasszony, és megdicsőült pillantást vetett férjére.

Susanna és Dora felindultságukban összeölelkeztek. Mitől olyan

izgatottak, maguk sem tudták pontosan, de mindaz, amit láttak,

felkavarta a kedélyüket. Olyan ünnepi hangulatuk kerekedett, mintha

bámulatos, feledhetetlen élmény részeseivé váltak volna.

- Te Dora, mégiscsak irigylem ezt a Hildét - suttogta Susanna.

- Igen - bólintott ábrándozva az unokatestvére, azt hiszem, most

nagyon boldog lehet.

Kroner kapitány Dianához lépett, aki kifejezte csodálatát a látottak

felett. Gondolatai azonban minduntalan elkalandoztak a társalgástól, s

vágyakozva révedtek a messzeségbe - egy sivár kunyhóba -, egy

magányos férfihoz.

Mihelyt a Heinzius fivérek ismét időt szakíthattak, visszatértek az

unokanővérekhez.

- A hölgyeknek nem támadt kedvük egy kis légi sétához? - nevetett

Hans.

- Tegnap erre a kérdésre még nemmel feleltem volna - sóhajtott

Susanna -, ám a ma szerzett tapasztalataim alapján már nem is tűnik

olyan vakmerőségnek. Olyán biztosnak látszik a léghajó, amint

pályáján halad.

Most mindenesetre felszedelődzködtek, hogy hazainduljanak.

Szívélyesen elbúcsúzkodtak a mérnököktől és Kroner kapitánytól.

Amikor Alexander Heinzius a kocsiba segítette Dórát, a

szükségesnél egy pillanattal tovább tartotta a feléje nyújtott kezet.

- A holnapi viszontlátásra - köszönt el halkan.

A leány visszafordította kipirult arcát, s a férfi érezte, hogy meleg

kézszorítását hasonlóképpen viszonozza.

- Igen, viszontlátásra holnap!

Hans Heinzius az utolsó pillanatig Susanna körül buzgólkodott.

Az autók elhajtottak.

Kroner kapitány tréfásan odakurjantott a testvéreknek, aztán a

hangáron át az étkezőbe iparkodott, hogy egy forró grogot rendeljen

magának.

Alexander és Hans Heinzius egy darabig némán figyelték a gyorsan

távolodó gépkocsikat, azután egymás szemébe néztek.

- Te, Alexander, csak ne volnánk olyan szegény ördögök! Ez az

ennivaló Susanna Wallner pont a szívem szerinti feleség lenne!

Micsoda tűzrőlpattant teremtés! Egészen elbűvölt.

Alexander hahotára fakadt, és a levegőbe hajította a sapkáját.

- Te is, fiam, Brutus!

Hans biccentett.

- Te meg természetesen á kis Dórába estél bele?

- Ez azért nem olyan természetes.

- Ne beszélj, láttam, amit láttam? - különben is ismerlek.

- Na, jó, beleestem. Olyan aranyos kislány, nagyon tetszik nekem.

- Jobb, ha elfelejted. Ezek az emberek, úgy látom, elképesztően

gazdagok. A magunkfajtának semmi keresnivalója náluk.

- Miket beszélsz, Hans? - szegte fel a fejét Alexander. - Bátraké a

szerencse! Végtére is elég épkézláb fickók vagyunk, az a leány, aki

hozzánk jön feleségül, nem fog csalódni! Szerénykedjenek a rongy

emberek! A pénzéért persze egy nőt se vennék el, de azt nem látom

be, miért ne szerethetnék bele egy ilyen tündérbe csupán azért, mert

vagyonos. Hozományvadásznak senki sem nevezhet minket.

- Hát az biztos!

- Na, látod! Akkor meg nyugodt lelkiismerettel imádhatjuk a mi

bűbájos koszorúslánykáinkat. Én mindenesetre nem állok jót

,80

magamért, ha az a kis Dora holnap is olyan angyali szemeket mereszt

rám.

- Most viszont lássunk munkához - karolt a bátyjába Hans -, hogy

holnap nyugodtan pihenhessünk!

- Helyes, tudjuk le a mára rendelt tennivalókat!

- Figyelted, hogy leste Kroner kapitány a gyönyörű Steinachnét?

Majd kiesett a szeme!

- Nem veszélyes, vonta meg a vállát Alexander. - Csak a szépségét

csodálja.

- Meglehet. Hanem hallod, nagyon biztos lehet a dolgában ez a te

Lothar barátod, hogy nyugodt lélekkel itthon hagyta az asszonykáját.

- Ki tudja, nyugodtan tette-e. Valami nincs rendben ezzel a

házassággal.

- Azt hiszed?

- Egész biztos! Dora Sanders mesélte, hogy Steinachné azelőtt

egyáltalán nem volt ilyen szép, épp ellenkezőleg. Egy elejtett

megjegyzésével sejteni engedte, hogy ezek ketten csupán holmi külső

körülmények miatt keltek egybe. Gondolj csak bele, amikor Lothar

Steinach Afrikába utazott, a felesége még szinte ki sem nőtt a

gyerekcipőből, ráadásul súlyos betegen feküdt. A betegágynál kötött

vele házasságot. Ha nem ismerném annyira Lothart, azt feltételezném,

hogy eladta magát.

- Már megbocsáss, ennek a káprázatos asszonynak igazán nincs

szüksége arra, hogy férjet vásároljon.

- Azt hinné az ember, de Lothar sohasem tűnt túl fogékonynak a

női bájakra, holott a gyengébb nem képviselői folytonosan kitüntetett

figyelmet szenteltek neki. Valahányszor az utcára léptünk, a hölgyek

csábos pillantásokat vetettek felé, ő meg soha rájuk se hederített. De

hagyjuk az egészet, nyilván akadnak különleges esetek, én csak azt

kívánom neki is meg szépséges feleségének is, hogy hazatérése után

beteljesedjék a boldogságuk.

Ezzel beléptek a hangárba, ahol még rengeteg munka akadt, amíg a

léghajót annak rendje és módja szerint letisztították, minden porcikáját

ellenőrizték, hogy a következő útig szabályszerűen elraktározva

pihenhessen.

Már leszállt az est, mikor a két Heinzius elhagyta a hangárt, s a

karlshorsti pályaudvar felé indult, hogy vonattal térjen haza.

IX.

Másnap, a menyegzőn a Heinzius fivérek cseppet sem leplezték,

mennyire rabul ejtették szívüket a bájos nyoszolyóleányok. A fiatalok

között érzékeny szálak szövődtek.

Amikor aztán a következő vasárnap a fiatalemberek Kroner

kapitány társaságában Wallnerék villájában vendégeskedtek, a párok

már halk, meghitt beszélgetésbe merültek. Ámor serényen folytatta

tovább a megkezdett munkát.

Diana kénytelen-kelletlen ismét Kroner kapitánnyal foglalkozott,

akinek heves bókjait olyan pajkosan csillapította le, hogy végre a

gáláns úriember is némileg meggondoltabbá vált.

A két unokatestvér viszont kiöntötte a szívét Diana előtt, és

feltárták előtte a fivérek iránt érzett vonzalmukat.

Miután a vendégek este eltávoztak, a három barátnő egy órácskára

egyedül maradt, s Dianának a lelkesedés valóságos viharát kellett

kiállnia. Susanna elmagyarázta, hogy Hans Heinzius a világ

legvonzóbb férfija, Dora pedig ugyanígy vélekedett Alexanderről.

Megegyeztek abban, hogy a fivéreknél derekabb, megnyerőbb

férfiakkal még sohasem találkoztak.

- Látom már - csipkelődött Diana, mihelyt végre szóhoz jutott -,

hogy ti is léghajón fogtok nászúira menni.

A leányok szégyenlősen elnevették magukat.

- De addig még sok víz lefolyik a Rajnán - tette hozzá sóhajtva

Diana.

Az elkövetkező hetekben a Heinzius fivérek „egész véletlenül”

folyton „összefutottak” a két unokanővérrel. Korcsolyapályán,

színházban és társaságban is látták őket együtt. Ilyen alkalmakkor

egyre növekvő örömmel üdvözölték egymást. Így aztán a szokottnál

gyorsabban repültek Sandersék berlini tartózkodásának hetei.

Közelgett az elutazás napja. Dora még utoljára találkozhatott

Alexanderrel, mégpedig azon a szűk körű búcsúvacsorán, melyet

szülei legközelebbi barátaik és ismerőseik tiszteletére adtak a

hotelban. A leány gondoskodott róla, hogy a Heinzius fivérek is

meghívást kapjanak.

- Papi, volna pár perced a számomra? - surrant be fél órával a

,82

díszvacsora kezdete előtt, már elegánsan kiöltözve apja szobájába

Dora.

Az öregúr az íróasztalnál ült, hogy gyorsan elintézzen még néhány

levelet.

- Ki vele gyorsan, Dorikám! - nézett fel mosolyogva egyetlen

csemetéjére. - Halljuk, mi nyomja a szívedet? Sürgősen szeretnéd még

egy kicsit megkönnyíteni apád pénztárcáját?

- Nem, papi. Csak arra szeretnélek kérni, hogy hívj meg valakit a

nyárra Buchenauba - bökte ki, és frissen vasalt ruhájával nem törődve,

az apja ölébe vetette magát, mellkasához szorította az arcát. Tudta,

hogy ez a gyengéje, s ilyenkor - mindig engedékenyebb.

Az öregúr kuncogott, szeme mosolyogva villant bájos leánykájára.

- Szóval, Dorikám, kit szeretnél annyira Buchenauba hívatni?

- Találjam ki?

A leány bólintott, és puszit nyomott apja arcára, amaz pedig úgy

tett, mintha szörnyen törné a fejét.

- Talán Kroner kapitányt?

- Ugyan, hisz az egy vénember!

- Még hogy vén? Na, csak ezt hallja meg! Tehát fiatalabbat kell

keresnünk... feltételezem, hogy férfiú az illető?

Dora hevesen bólogatott.

Sanders papa persze pontosan tudta, ki olyan kedves a

leánykájának, de színleg erősen tanakodott.

- Esetleg Röder fogalmazóra gondoltál?

- Jaj, papa, az meg olyan unalmas alak!

- Vagy úgy? Hát akkor kénytelen leszel elárulni. Netán valamelyik

Heinziusról van szó?

- Igen, papa - rejtette el ismét az arcát Dora.

- Nono, kicsikém! Csak nem egy ilyen széllelbélelt repülős sebezte

meg a szívedet?

- Széllelbélelt? - kapta fel harciasan a fejét Dora. - Nagyon kérlek,

papa, mind a ketten nagyon komoly, megbízható férfiak.

- Na, nem kell mindjárt harapni - húzta meg leánya fülcimpáját

Sanders. - A „széllelbélelt” a munkájukra vonatkozott. Kos, melyiket

hívjam meg kettejük közül?

- Tudod, mit? - fogta meg az apja kabátgombját Dora. Hívd meg

mind a kettőt! Mondjuk pünkösd körül remek lenne, akkor Susanna is

Buchenauba jön a szüleivel. Addigra valószínűleg Lothar von

Steinach is hazatér Dorneckbe. Alexander Heinzius mégiscsak a

barátja, és bizonyára örülnek majd a viszontlátásnak.

- Szóval, mindenki a fedélzetre! Mama mit fog szólni ekkora

vendégsereghez?

- Ő nem bánja.

- Aha, szóval már megpuhítottad?

- Hát persze - nevetett Dora -, ilyen ügyekben, hogy úgy mondjam,

a mama a legfőbb hatóság. De ugye, nagyon kedvesen és barátságosan

hívod meg a fivéreket, hogy érezzék, mennyire szívesen látjuk őket?

- Honnan tudod, hogy én szívesen látom-e őket? Egyikben sem

bízom túlságosan. Olyan átkozottul hevesek. Valamelyiküknek még

eszébe jut, hogy megszöktesse az én Dorikámat, méghozzá léghajóval,

mint a kis Haßlernét. - Na nem, arról szó sem lehet! - élcelődött az

öreg.

- Megígérem, hogy nem repülök vele, ha te nem akarod - kacsintott

rá Dora.

- Az mindjárt más, akkor meghívom őket.

A leány összevissza csókolta apját, aztán ismét kilibegett a

szobából.

Egy félórával később Sandersék az asztalnál ültek vendégeikkel, a

szálló egyik kis különtermében. Dora természetesen Alexander

Heinzius mellett foglalt helyet, Susanna pedig Hans oldalán.

Dora kívánságához híven az apa rögtön a fivérek érkezése után

átadta a meghívást, amelyet azok sugárzó arccal fogadtak, kivált

Alexander, amennyire az öregúr a maga részéről meg tudta ítélni.

Így hát a búcsú - a közeli viszontlátás tudatában - nem okozott

fájdalmas perceket a két fiatal pár számára. Az étkezés, a legderűsebb

hangulatban folyt le, csak miután felálltak az asztaltól, akkor csillogott

árulkodó fény Dora szemében. Alexander megszorította a kezét.

- Viszontlátásra Buchenauban, doktor úr! - rebegte a leány.

- A viszontlátásra, nagyságos kisasszony, kérem, ne felejtsen el! -

felelte komolyan a férfi.

- Nem, semmiképpen - rázta a fejét Dora. - A buchenaui csöndben

nem olyan könnyen terelődnek másfelé az ember gondolatai, mint

Berlinben.

- Azért remélem, néhanapján hallunk egymásról a kedves kuzinja

,84

révén, akivel remélhetőleg időnként találkozhatunk.

- Igen - sóhajtotta a leány -, Susannának... - akadt meg riadtan.

Azt akarta mondani: Susannának könnyű, ő itt marad. Alexander

azonban így is megértette, és ajkát Dora kezére nyomta. Ahogy a

zavarában elpirult leányt maga előtt látta, azt gondolta: „Ostoba

fajankó, képes vagy elengedni anélkül, hogy biztosítanád a

szerelmedről.”

De már nem maradt idő, búcsúzniuk kellett.

Másnap Sandersék Dianával együtt hazautaztak.

A Wallner család kikísérte őket a pályaudvarra. Dora zokogva

borult Susanna nyakába.

- Jaj, Susanna, annyira irigyellek, hogy itt maradhatsz.

- Nyugodj meg, Dora - szorította magához a barátnője -, mindig

mesélek rólad Alexander Heinziusnak, ahányszor csak látom.

- Ugye minden szót megírsz, amit rólam mond?

- Persze, nyugodt lehetsz.

- És minden alkalommal add át neki üdvözletemet!

- Gyere már, Dora, szállj fel végre, különben nélküled indul el a

vonat! - sürgette Diana.

- Bár úgy lenne! - felelte sírva-nevetve a leány, de hamar felszállt, s

a szerelvény a következő pillanatban: mozgásba lendült.

Dianát szokás szerint kitörő örömmel fogadták Dorneckben.

Hermann bácsi és Brigitte néni az elmúlt hetekben borzasztóan

hiányolta az ő kis leánykáját.

A néni maga ment kocsival Diana elé az állomásra. Az üdvözlés

során elhangzott néhány zaftosabb kifejezés is az idős hölgy szájából.

Úgy kapta le a lányt a vonatról, mint a pelyhet, és a keblére ölelte.

Diana elbúcsúzkodott a Sanders családtól, és megígérte, hogy a

közeli napokban átruccan Buchenauba. Ezután szaporán hazahajtattak.

Hermann bácsi csak úgy ragyogott, mikor a karcsú alak feléje

repült.

- Megjöttem, drága bácsikám! - kiáltotta Diana, és cuppanós csókot

nyomott az öreg arcára.

- Drága kicsi napsugaram - nyelte a könnyeit Steinach.-, hála

istennek, hogy újra láthatlak! Nélküled puszta és kietlen Dorneck.

- Nem is megyek el egyhamar, Hermann bácsi - simogatta meg a

ráncos kezet a leány, - Azt hiszem, utoljára jártam Berlinben.

A férfi fürkész pillantást vetett rá.

- Nocsak, báránykám, ugyan miért? - kiáltott fel csodálkozva

Brigitte néni. - Ezúttal kevésbé jól érezted magad a fővárosban?

- Nem, nénikém, minden nagyon szép és érdekes volt - fonta az

idős hölgy nyaka koré a karját Diana. - Mindenféle élményekben

lehetett részem, rengeteget mesélek majd. Csak valahogy mégis

mindig ugyanaz. Meg aztán... hiányzik a te szívből jövő

teremtettézésed - tette hozzá huncut mosollyal.

- Te betyár! - rázta meg magát Brigitte. - Öreg nénikédet akarod

kifigurázni?

- Nem, dehogy, tényleg rettentően nélkülöztem a reggeli frissítő

indulót, amit az egész háznépnek fújsz.

- Valóban? Tehát kizárólag azért nem kívánsz a jövőben Berlinbe

utazni, nehogy lemaradj az óbégatásomról?

- Talán akad egyéb okom is.

Hermann von Steinach lopva Diana arcát kémlelte. Vajon

ugyanúgy jött vissza, ahogy elment - vagy ezúttal egy férfi lépett az

életébe, aki veszélyesen megérintette a lelkét? Nem tudta elhinni,

hogy tévesen ítélte volna meg a leány, Lothar iránti érzéseit, mégsem

volt egészen bizonyos a dolgában...

- Egyéb okod? - meresztett kíváncsi szemeket Brigitte néni. -

Hagyjuk a homályos célozgatást, elő a farbával!

- Hétpecsétes titok! - vágott tréfásan fontoskodó képet Diana. - A

tetejébe nem is az enyém, de ha ünnepélyes hallgatási fogadalmát

tesztek, akkor nektek is elárulom.

- Esküszünk, hogy hallgatunk, mint a sír, de most már lássuk a

medvét! - türelmetlenkedett Brigitte néni.

Diana átölelte nevelőszüleit.

- Dora és Susanna menthetetlenül a szerelem vermébe esett -

közölte színpadias műsuttogással -, és a szerelmesek, mint tudjuk,

nem beszámíthatók.

A két öreg mintha megkönnyebbülten lélegzett volna fel.

- Nézzenek oda! Mesélj, kicsikém! - unszolta kíváncsian Brigitte

asszony.

- Egyelőre egy szót se! - emelte titokzatosan ajkához az ujját Diana.

- Előbb hadd öltözzék át, azután ennék valamit. Ha csillapítottam az

éhemet, elmondok mindent, ami Berlinben történt.

,86

- Akkor igyekezz, te kópé! Én meg mindjárt kajabálok, hogy

hozzanak valami harapnivalót.

Diana boldogan nevetve megcsókolta a nénit és a bácsit, azután

kiment a szobából. A szívét jóleső melegség járta át, hogy ismét

szerettei vették körül. Berlinben, mint mindig, nagyon hiányozták

neki.

Mégiscsak otthon a legjobb, gondolta, miközben Sophie a haját

fésülte, és egyúttal beszámolt neki a háznép ügyes-bajos dolgairól.

Azután kényelmes háziruhába bújtatta, és látható örömmel töltötte

el, hogy újra kiszolgálhatja, az ő kis úrnőjét.

Mihelyt Diana elkészült, lesietett az ebédlőbe. Hermann bácsi

tolószéke már a terített asztalnál állt, Brigitte néni pedig intézkedett,

hogy máris tálalják a levest.

A fiatalasszony tányérja mellett levél feküdt.

- Az imént elfelejtettem szólni, Lothar írt - jegyezte meg az öreg

látszólag egykedvűen, de le nem vette a szemét Dianáról. Amaz

elvörösödött, bizonytalan kézzel a boríték után nyúlt, és egy hang

nélkül elsüllyesztette a zsebében. Étkezés alatt kifejezetten

figyelmetlenül és szórakozottan viselkedett.

Hermann von Steinachnak annál jobban megeredt a nyelve, így

Diana szótlansága nem tűnt fel.

Az élménybeszámolóval egyelőre nem jutottak előbbre. A levél

túlságosan égette Diana zsebét. Ebéd végeztével kimerültségre

hivatkozva engedelmet kért, hogy visszavonulhasson a szobájába.

Hermann bácsi mosolyogva nézett utána, és egy cseppet sem

csodálkozott, amikor, másnap Diana már a reggelinél a postázandók

közé tette a Lotharnak szóló válaszlevelet. Olyannyira hangoztatott

fáradtsága abban, úgy látszik, nem gátolta, hogy még este írjon...

Diána tehát begubózott a szobájába, és rögtön olvasni kezdte

Lothar levelét, mely a következőképpen szólt:

„Drága Dianám!

Már a hazatérésemig hátralévő heteket számolom. Nagyjából

április közepén szállók hajóra Swakopmundban. Minél jobban

közeledik az indulás napja, annál türelmetlenebbül várom. Éveken át

viszonylagos higgadtsággal figyeltem az idő múlását, de most

egyszerre oda minden nyugalmam. Azt hiszem, istenigazából kitört

rajtam a honvágy. Hív a mi szép német erdőnk - és sok más is... Nem

is szabad ezen gondolkodnom, mert belebetegszem a sóvárgásba.

A szüleimnek, kérlek, ne említsd kedélyállapotomat, nem

szeretném nyugtalanítani őket. Előled azonban nem titkolhatom,

valaki csak kell, aki előtt feltárhatjuk efféle hangulatainkat, nem igaz?

Remélem, amikor e sorokat olvasod, már visszatértél Berlinből.

Utolsó leveledből kiviláglott, hogy ezúttal különösen jól érezted

magad a fővárosban. Tolmácsoltad Alexander Heinzius üdvözletét, és

igen szép szavakkal emlékeztél meg róla. Alex kedves barátom volt, s

bizonyára kitűnő mérnök vált belőle. A léghajóhangárba tett kirán-

dulásotok nagyon érdekes lehetett. Heinziuson kívül nem sok

mindenről írtál, de a zsúfolt program nyilván teljesen elfoglalt.

Remélem, hogy Dorneckben tudsz még egyszer időt szakítani, és

mindent elmesélni, amit Berlinben tapasztaltál.

Bevallom, mostanában sokát töprengek, vajon hogy festhetsz. Az

emlékezetemben őrzött, régi kép mái- semmiképp sem hiteles. Kötve

hiszem, hogy rövid ruhában, repkedő varkoccsal szaladgálnál a

birtokon. Egy újságcikkben éppenséggel azt olvastam, hogy

választékos ízlésű, elegáns holmikat viselsz. A szüleim is gyakran

emlegetik, mennyire megváltoztál. Én meg hasztalan próbállak

magam elé képzelni...

No de hát hamarosan úgyis otthon leszek. Néha úgy érzem, nem

tudom elviselni ezeket az utolsó, heteket, Mégis ki kell bírnom.

Legutóbbi leveledben érdeklődtél, kovácsoltam-e terveket a jövőre

nézve. Nem, Diana, előbb szeretnék kicsit egyenesbe jönni. Mintha

elhagyott volna a korábbi erőm. Talán az itteni forró éghajlat vagy a

honvágy teszi. Ha majd végre az árnyas, üde otthoni erdőben

sétálhatok, újra magamra fogok találni.

Ha pár hétig élvezhetem a hazai levegőt, és mindnyájatokat

viszontláttalak, eldöntőm, hogyan tovább.

Néhány dolgot itt hagyok, ami az évek során kedvessé vált, és

valamit jelentett is nekem. Ki tudja, visszatérek-e ide valaha?

A végére hagytam a legfontosabbat Éveken át egy szót sem

ejtettünk kettőnk kapcsolatáról. Ma, ebben az előreláthatólag utolsó

levelemben - hiszen nem tudom, írok-e még egyszer ilyen részletesen

- újra érintenem kell ezt a kérdést. Komolyan meg kell fontolnod,

miként határozól a dolgunkról. Bizonyára egyetértesz velem, hogy

,88

tiszta vizet kell öntenünk a pohárba. Egészen higgadtan és józanul

beszélünk erről, ha újra Dorneckben leszek.

Ezzel zárom soraimat. Isten áldjon - és a mielőbbi viszontlátásra!

A Te örökké hű Lotharod”

Diana többször is végigolvasta az írást, amely feldúlta a nyugalmát.

Gyászos, tekintettel meredt a levél utolsó soraira, melyek

Lotharhoz fűződő viszonyára vonatkoztak.

Az utóbbi időben mindketten kerülték ezt a témát. Mintha

kimondatlan egyetértés alakult volna ki közöttük e tekintetben, noha

mindkettőjüket szakadatlanul foglalkoztatta ez a probléma.

Most pedig Lothar hirtelen döntés elé állította őt. Persze, eddig is

tudta, hogy előbb-utóbb határoznia kell, félt is tőle. Levelei által a

férfi lelkileg mind közelebb került hozzá, iránta táplált érzései fokról

fokra mélyebbé és meghittebbé váltak. Talán éppen kettejük sajátos

kapcsolata következtében Lothar egyfajta eszményképpé lett,

amelyhez ifjú, érintetlen szíve egyre inkább vonzódott.

A múltba visszatekintve, úgy tűnt, mintha már gyermekfejjel

rejtett, öntudatlan rokonszenv munkált volna benne Lothar iránt. Vele

kapcsolatos félénksége, elfogódottsága semmiképpen sem

idegenkedésből fakadt. Már abban az időben is fájdalommal élte meg,

ha a férfi közönyös, hideg pillantással elnézett fölötte, csak ezt a

fájdalmat akkor még másképp magyarázta. Úgy hitte, az fáj neki,

hogy Lothar egyedül magának akarja a szülei szeretetét...

Most azonban tudta, és nem titkolta maga előtt, hogy néha kedve

lett volna így szólni: szeress egy kicsit, és ne sajnáld, ha a szüleid egy

kis helyet szorítanak nekem a szívükben, hiszen úgy vágyom a

szeretetre, és nincs senkim, akinek szüksége volna rám.

Ám ezt sohasem mondta ki. Büszkesége és félszegsége lakatot tett

a szájára, amikor Lothar fanyar, komoly vonásaira nézett. Csakugyan,

tulajdonképpen sohasem látta igazán gondtalannak és vidámnak azt az

arcot. Akkoriban persze fogalma sem volt férfi és nő közötti

szerelemről.

Hát most?

Tenyerébe temette az arcát, és megborzongott. Erre a kérdésre nem

mert válaszolni magának.

Újra elolvasta a szavakat, melyek annyira felzaklatták. Vajon nem

arra akarnak célozni, hogy a köteléket, mely eddig összefogta őket,

immár el kell metszeni? Vajon nem ez a határozott kívánság bujkál a

sorok között: oldozz el, eressz szabadon?

Hirtelen büszkén felszegte a fejét. Finom ívű, piros ajkát, mely

olyan édesen és észbontóan tudott mosolyogni, fájdalmasan

összeszorította, aranybarna szeme megtörten csillogott.

Az ablakhoz lépett, s kibámult a csillagtalan éjszakába. Eleredt az

eső, a tavasz első hírnöke. A szél rángatni kezdte az ablaktáblákat, és

csattanva vágta a vízcseppeket az üveghez.

Minden azt az éjszakát idézte, amelyen lázas betegen feküdt odaát,

a hálószobájában, azt az éjjelt, mely házasságkötésük napját követte.

A házasságkötésük napját

Sóhajtva kulcsolta össze kezét az ablakkilincsen, és rányomta a

homlokát. Egy mondat visszhangzott a fülében komolyan és

ünnepélyesen, egy mondat, melyet a lelkész szája azon a napon az ő és

Lothar egymásra helyezett keze fölött kiejtett, s amely akkor egészen

más jelentéssel bírt: „Míg a halál el nem választ.”

A halál, a biztosra várt halál akkor nem jött el. Ő él, és Lothar nem

szabadult meg attól a Köteléktől, amelyet Hermann bácsi miatti

aggodalmában kényszerített rá. Rákényszerítette?

Igen, igen - a férfinak nem maradt más választása, Diana a

gyermeki szeretetre, fiúi kötelességeire figyelmeztette, s így nem

tehetett egyebét. Most azonban jön, követeli a szabadságát - és ő nem

fogja visszatartani.

El kell engednem - mondta ki hangosan és elszántan. Arca merev

és élettelen volt, akár egy kőszoboré, amikor leült az íróasztalához,

hogy megfogalmazza a választ.

„Kedves Lothar!

Íme, az utolsó híradás, melyet Afrikába küldök neked. Ma tértem

haza a fővárosból, és itt találtam leveledet. Berlini élményeimről nem

sokat tudok mesélni. Szokás szerint egyik szórakozás követte a

másikat, alig jutottunk lélegzethez. Szinte naponta találkoztam

Alexander Heinziussal, aminek nagyon örültem. Igazán kedves ember,

mindig szívesen társalogtam vele. Természetesen sokat beszéltünk

rólad. Dorneckben vagy Buchenauban Te is láthatod majd, mivel

pünkösd táján egy időre eljön hozzánk. Elkíséri az öccse, Hans is, aki

,90

azonban sokkal kevésbé nyerte meg a tetszésemet. Alexander

határozottan olyán egyéniség, aki felkelti az ember érdeklődését. A

vele való megismerkedés mindenképpen idei berlini tartózkodásom

legnagyobb nyeresége.

A továbbiakat nem érdemes részleteznem, biztosan untatnálak vele.

A néni és a bácsi most is nagy szeretettel fogadott, mindkettőjüket jó

erőben, egészségben találtam. Egyébként Dorneckben minden a régi.

Útban idefelé láttam, hogy a fákon már duzzadnak a rügyek, ami

nyilvánvalóan az enyhe időjárás eredménye. A hazai erdő tehát teljes

levéldíszbe öltözve köszönthet majd Téged. Ha április közepén

indulsz, akkor körülbelül május közepére érsz ide, ha jól számítom.

Meg tudom érteni, hogy kínoz a honvágy. Szüleid is számolgatják

már a napokat, amíg távol vagy tőlük. Olyan rettentő sokáig maradtál

el...

De minden egyebet most már majd szóban megbeszélünk. Azt a

kérdést is, amelyet leveled végén érintettél, hamar elrendezzük majd,

amint jó barátokhoz illik, nem igaz? Mindent megoldunk a nekünk

tetsző módon.

Hát akkor utoljára szívbéli üdvözlet itthonról és a viszontlátásra!

Diana”

Fellélegzett, miután elkészült a levéllel. Nagy erőfeszítésébe került,

és hűvösebbre, merevebbre sikerült, mint Lotharnak címzett, legutóbbi

írásai. Ilyennek is szánta. A férfinak nem szabad gyanítania, hogy

egyáltalán nem vágyik elvágni a házassági köteléket, épp

ellenkezőleg, retteg ettől és a nyomában járó fájdalomtól.

Azt azonban nem sejtette, milyen hatást gyakorol majd levele

Lotharra.

Amikor hetek múltán a férfi kézhez kapta Diana üzenetét,

nyomasztó teher nehezedett a lelkére, bár nem tudta megmagyarázni

magának az okát.

A sorok közül olyasmit olvasott ki, ami nyugtalanná tette,

mégpedig éppen az gyötörte, amivel Diana örömet akart szerezni - a

barátjának, Alexander Heinziusnak szentelt, meleg szavak.

Már amikor Diana az előző, Berlinben feladott levélben átadta

Alexander üdvözletét, felgerjedt valami a férfiban, ami azóta sem

hagyta nyugodni.

Már akkor is rengeteg szépet és jót írt Alexanderről, persze abbéli

törekvésében, hogy Lothart megörvendeztesse. A fiatalembert valóban

nagyon rokonszenvesnek találta, leginkább talán éppen azért, mert

Lothar a barátságába fogadta.

Ennek a szimpátiának aztán nyomatékos kifejezést adott, nem is

sejtve, hogy ezáltal olyan érzelmet ébreszt Lotharban, amelyet nem

nevezhetünk másként, mint féltékenységnek. A tűzre csak olajat öntött

az, amit Diana a legutolsó levélben írt Alexander Heinziusról. Ilyen

szavakat még egy férfival kapcsolatban sem használt...

Lothar hasztalan figyelmeztette magát, hogy semmi joga a

féltékenységre. Próbálta józan ésszel belátni, hogy ez az érzés annál

inkább értelmetlen, mivel egyáltalán nem is szereti Dianát. Hogy is

szerethetné? Teljes képtelenség. Persze, csodálta és becsülte, amiért a

leveleiben a bizalmába avatta. Mint nő azonban nem jöhetett

számításba. Igaz, az az újságcikk felgyújtotta a fantáziáját, és Dianáról

egy ábrándképet alkotott, ami nagyon tetszett ugyan neki, ám a

valóságnak nyilván nem felel meg. Miután lénye, benső világa

fontossá vált a számára, bizonyára ennek megfelelő külső megjelenést

feltételezett, de ez a képzelet játéka csupán, bizonygatta magának,

semmi egyéb.

A levélváltás kétségtelen örömet szerzett örökös, egyhangú

magányában, s ez az egyedüllét időnként arra indította, hogy

eljátszadozzék a gondolattal, miszerint otthon ifjú feleség várja, egy

asszony, akiről mások lelkesült hangnemben szólnak, aki biztosan

szép, szeretni való és bájos, aki elegáns ruhákban jár, s bámuló

férfipillantások kísérik.

De feljogosítja-e mindez, hogy féltékenységet érezzen? Nem,

semmiképpen! Mégis - mi más lehet az, ami a szívét nyomja, annyira

nyugtalanná és lehangolttá teszi? Miért olyan gyötrő, ha Diana meleg

szavakkal emlékezik meg a barátjáról? Miért fáj arról értesülnie, hogy

pünkösdkor viszontláthatja Alexandert Dorneckben, és miért nem örül

ennek á találkozásnak? Csakis azért, mert irigykedik, hogy Diana

tiszteli és csodálja Heinziust, s talán fél, hogy egyszer ez a barát

nálánál többet jelenthet az asszonynak, s a valóságban is betölti azt a

helyet, amely most csupán látszatra Lotharé.

Életében nem volt ilyen elégedetlen magával. Még lázasabban

készült elutazása napjára, mint eddig. Sokszor úgy érezte, nem bírja ki

,92

az utolsó heteket.

Ha Diana gyanította volna, mennyire megkínozta Alexanderről írott

szavaival Lothart, könnyen megnyugtathatta volna, csupán azt kellett

volna elárulnia, mennyire kedveli egymást Alexander és Dora

Sanders.

Ám ő nem sejtett semmit. Így kínozzák egymást sokszor

kölcsönösen az emberek tudtukon és akaratukon kívül.

X.

A húsvét ebben az évben április első napjaira esett.

Brigitte néni ki se látszott a tennivalóból, a fáradtságtól néha alig

bírt lemászni a nyeregből, miután ellenőrző körútjáról hazatért.

Diana sokszor kérte, pihenjen kicsit többet.

- Vegyél magad mellé egy segédintézőt, Brigitte néni!

Tehermentesítened kell magad, ez nem mehet így tovább győzködte

egyik nap, amikor az idős hölgy a hosszas lovaglástól holtfáradtan egy

fotelba rogyott.

Brigitte asszony lekapta a lovaglósapkát vastag szálú, ősz hajáról,

és fájdalmas arckifejezéssel dörzsölgette elmerevedett csípőjét.

- Jaj, csibém, nem érted te ezt! A gazda szeme nemcsak a jószágot

hizlalja, még a vetést is gyorsabban növeszti a mezőn. Minthogy te

cseppet sem érdeklődsz az állattenyésztés és földművelés iránt, s azt a

csillagszemedet nem arra használod, hogy a birtokod gyarapításával

bajlódj, kénytelen vagyok a magamét igénybe venni. Ez egyébként

sokkal élesebb is, mint a tiéd, ámbátor néha már az orromra kell

biggyesztenem az okulárémat. Mit kezdjek egy segédintézővel?

Eggyel több embert kéne felügyelnem. Nem, nem, aranyom, nem kell

segítség.

Diana szeretettel átölelte és megcsókolta, azután maga bontotta ki a

néni haját, mert Sophie-t valami megbízatással elszalajtották

otthonról. Diana tudta, mennyire jólesik az idős asszonynak ez a

figyelmesség.

- Drága Brigitte néni - cirógatta meg az arcát -, mondok neked

valamit: mostantól én fogok segíteni neked. Igen, én, hiába nézel

olyan gúnyosan, mintha holmi törékeny porcelánbaba volnék. Erős

vagyok, egészséges, és szeretnék végre valami hasznot hajtani a

világnak. Először is a hosszú lovaglástól foglak megszabadítani,

amely annyira kimerít. Lassanként beletanulok abba is, miként kell

egy gazdaságot irányítani.

Brigitte asszony félig bizonytalan, félig derűs pillantással mérte

végig Diana karcsú, elegáns alakját.

- Hm! Úgy értsem, rám már semmi szükség? Tengődjek eztán

kegyelemkenyéren? - bukott ki belőle a büszkén keserű kérdés.

- Brigitte néni! - karolta át megrettenve Diana. - Mit jelentsen ez?

Az idős hölgy erélyes mozdulattal megigazította hátrafésült haját.

- Azt, kedves gyermekem, hogy eddig becsülettel megszolgáltam

Dorneckben a kenyérért, és ezután is így teszek, ameddig erőmből

futja. Tudod, hogy Hermann bácsi helyett is ki kell tartanom, nehogy

teljesen haszontalannak érezze magát, jelentette ki visszafogott

hangon. Így beszél az én kedves anyám? - sápadt el kissé Diana, és

aranybarna szemével komolyan az asszonyra nézett. - Hát nem az

anyám lettél?

- Jaj, gyermekem - sóhajtott Steinachné -, bárcsak valóban az

lennék... ha az maradhatnék... akkor talán, igen akkor szívesen

letenném a gyeplőt, Lothar pedig a helyemre állhatna. Azt hiszed, nem

tudom, hogy vége az uraskodásnak, mihelyt a fiam hazatér? Érzem én,

hogy mindketten elvágni törekszetek a köteléket, mély feljogosít,

hogy anyádnak nevezzem magam.

Diana az idős hölgy ölébe ült, és a vállára hajtotta a fejét. A

hallottak alapján biztosra vette, hogy Lothar már közölte is szüleivel

válási szándékát. Meg sem fordult a fejében, hogy Brigitte néni csak

Sejtésének adott hangot.

- Nincs tán ezer más indokod erre, Brigitte néni? Nem szeretsz

tiszta szívedből, mint édes gyermekedet? - kérdezte szorongva.

- De, igen, a Jóisten tudja, mennyire szeretlek - felelte az asszony

megindultan.

- Nem ápoltál olyan gondosan, ahogy csak egy anya képes, nem

ragadtál ki a halál markából, nem a te fáradozásodnak köszönhetem,

hogy talpra álltam és fölerősödtem? Nem állítottad évék során minden

erődet önfeláldozóan az én szolgálatomba, hogy a vagyonomat

gyarapítsd?

- Az mind a kötelességemhez tartozott. Amit azon fölül tettem,

csak azért történt, mert át kellett vállalnom Hermann bácsi

,94

feladatainak egy részét is.

- Igen, te hajlíthatatlanul büszke és rátarti Brigitte néni - csókolta

meg Diana csak azért, nehogy isten ments egy falat kenyeret is

megegyél Dorneckben, amit nem szolgáltál meg tízszeresen! Jaj,

hagyd ezt a harapós ábrázatot, nem ijesztesz meg! Tudod, azelőtt

gondolkodás nélkül fogadtam mindazt, amit értem tettél,, észre sem

vettem, hogy naponta ezer áldozatot hozol miattam. Most már

azonban elég felnőtt és belátó vagyok ahhoz, hogy képet alkothassak

minderről, és elég érett ahhoz is, hogy az erőmmel valamelyest

könnyítsék a terheidet.

- Egy szó, mint száz: mostantól veled együtt komolyan munkához

látok. Nem tobzódhatok örökké a semmittevésben. Nincs is hozzá

kedvem. És még valami. Akár változatlanul marad minden Lotharral,

akár másként alakul, te mindig az én kedves anyám leszel. Ha majd

mindent megtanultam tőled, akkor törődhetsz magaddal is, nem kell

többé Tromf hátán lovagolnod, aki kifázza belőled a lelket. Anélkül is

jut neked dolog elég, fölösleges aggódnod, hogy egy darab kenyeret is

él kell fogadnod, amelyért nem dolgoztál meg derekasan, én szörnyen

büszke, egyenes gerincű Brigitte nénikém! - mondta Diana határtalan

melegséggel.

Steinachné nyelte-gyűrte vissza a torkát szorongató könnyeket,

nehogy kibuggyanjanak á szeméből. Beszélni nem tudott, egy szót

sem bírt kinyögni, csak simogatta széles tenyerével Diana gyönyörű

haját,

Sophie lépett be, hogy segédkezzék von Steinach asszonynak az

átöltözésnél.

Diana felugrott, még egyszer szeretettel megcsókolta az idős

hölgyet, mielőtt az Sophie-ra támaszkodva elhagyta a szobát.

Ahogy egyedül ült a kis társalgóban, és maga elé meredt, fülébe

csengtek Brigitte néni szavai: „Érzem én, hogy mindketten elvágni

törekszetek a köteléket.”

Hiszen dehogyis törekszik ő erre - de Lothar biztosan igen! Nem

tudhatja senki, hányszor ábrándozott magányos óráiban, milyen szép

is lenne, ha valósággá válna a kapocs, amely most csupán névleges

közte és Lothar között.

Diana komolyan vette elhatározását, miszerint tartalmat ad

életének, és tehermentesíti Brigitte nénit.

Először is elkísérte lovas útjaira az idős hölgyet, és jól

megjegyezte, mire kell ügyelnie, és mit kell megtanulnia. Gyakran

kora hajnalban kelt, de ez sem zavarta.

Hamarosan annyira vitte, hogy egyszer-egyszer helyettesíthette a

fárasztó lovaglásban Brigitte nénit, aki így többet maradhatott otthon,

és engedélyezhetett magának egy kis pihenést. Az idős hölgy

mindazonáltal nem túl békésen tért napirendre e változás felett.

Zsémbelt és zsörtölődött, hogy idő előtt a szemétdombra hajítják.

Diana és Hermann bácsi megmosolyogták, és folyton csipkelődtek

vele ezért.

- Ilyenek a hiú asszonyok, nem hajlandók megöregedni - vélte

nevetve Steinach úr.

- Bizony, bizony! Nézd csak ezt a hiú Brigitte nénit, ki gondolta

volna róla! - helyeselt Diana.

- Alávaló összeesküvő banda, meg akarják fosztani az embert a

becsületes munkájától - pörölt az idős hölgy félig nevetve, félig

mérgesen, de titokban mégis jólesett neki Diana gyengéd

gondoskodása, s ha néha meg is eresztett egy mennydörgő teremtettét,

azért nagy könnyebbséget hozott neki a lány segítsége.

Diana gyorsan megszokta a komoly elfoglaltságot, egyre nagyobb

élvezettel tanult bele a legkülönfélébb tevékenységekbe. Felébredt

benne az érdeklődés saját birtoka iránt, és nagy elégedettséggel

töltötte el a gazdasszony szerep.

Túlerőltetnie azért nem kellett magát. A munka a reggeli órákra

korlátozódott, így maradt elég ideje, hogy a kedvteléseivel törődjék.

Mulatságokról azonban hallani sem akart Dorneckben. Titokban

minden figyelmét Lothar érkezésének időpontjára összpontosította.

Csak a buchenauiakkal tartotta rendszeresed a kapcsolatot Dora

jóvoltából, aki gyakran átrándult hozzá.

Egy verőfényes, tavaszi napon, közvetlenül húsvét után Diana

ismét ellovagolt Buchenauba.

- Jaj, de jó, hogy eljöttél, édesem - sietett elébe a teraszra Dora

rengeteg újsággal szolgálhatok. Szállj csak le gyorsan a nyeregből!

Diana lovásza leugrott a lóról, és iparkodott lesegíteni úrnőjét a

földre.

A fiatalasszony felcsippentette finom fekete pamutvászonból

készült lovaglóruhája alját. A kifogástalanul elegáns szabás

,96

tökéletesen érvényre juttatta karcsú alakját. Dora a barát-, nőjébe

karolt, így léptek be a teraszon át a buchenaui kúriába. A tágas,

lakályosan berendezett nappaliban Sandersné, az ablaknál ülve, valami

kézimunkával foglalatoskodott.

- Üdvözlöm, kedves Diana - mosolyodott el, és a kezét nyújtotta. -

Dora már alig bírt magával, mindenáron Dorneckbe akart lovagolni,

annyira szerette volna elmesélni a híreket.

- De jaj neked, mami, ha valamit előre kikotyogsz! - fenyegetőzött

a leány.

- Majd vigyázok - nevetett az anyja, és miközben Diana, a kezét

ajkához emelte, ő meg homlokon csókolta a fiatal- asszonyt. - Amíg te

mesélsz, Dórikám - emelkedett fel -, én kimegyek a konyhába, és

szólok a szakácsnénak, hogy süssön hamar Diana kedvencéből. Ugye,

marad uzsonnára, gyermekem?

- Szívesen, Sanders mama, pláne a kilátásba helyezett finom

teasütemény reményében, mert az mindig nagyon ízlik. Á lovaglástól

meg is szomjaztam.

- Akkor minden rendben. No, beszélgessetek csak, de igyekezzetek

hamar végezni, mert nemsokára megjön a papa, és ő is szeretné

élvezni Diana társaságát.

- Igen, mama, már kezdem is.

Az idős hölgy kedvesen biccentett feléjük, és elhagyta a szobát.

- Jaj, istenem - húzta maga mellé, a pamlagra barátnőjét Dora -, azt

sem tudom, hol kezdjem! - sóhajtotta.

- Nocsak, olyan szörnyen hosszú?

- Majd tátod a szádat mindjárt. Figyelj, és eszedet ne veszd:

Susanna eljegyezte magát Hans Heinziusszal!

- Hát, tudod - kacagott Diana -, ez nem olyan hihetetlen újság,

hiszen csak idő kérdése volt. Más elképesztő hír is akad?

- Jaj, te! - duzzogott Dora. - Egy icipicit sem csodálkozol, hogy

ilyen hamar megtörtént?

- Nem - rázta a fejét a barátnője -, egy cseppet sem. Sőt, azt is

tudom, hogy te is ugyanilyen hamar megtartottad volna a kézfogót

Alexanderrel, ha Berlinben maradsz ahelyett, hogy hazajöttél volna.

Á, az nem is olyan biztos! - sóhajtotta a szőke leány. - Ki tudja,

hátha ő nem is akarja. Csak a pénz miatt nyilván nem vesz feleségül.

Azt én sem szeretném. De vajon tetszettem-e neki annyira, hogy még

mindig gondol rám - úgy értem, bizonyos szándékkal? Ezt senki sem

tudhatja.

- Dehogynem, aranyhajú - csókolta meg Diana - hogyne tudhatná?

Én mindenesetre tudom.

- Jaj, istenem! - sóhajtozott Dora. - Ezer éve nem láttuk egymást.

- Nem tesz semmit. Annál jobban epekedik utánad.

- Talán tapasztalatból beszélsz? - évődött most a Sanders leány.

- Kérlek, engem hagyj ki a játékból! - vörösödött el Diana, és

fájdalmasan megvonaglott az arca. - Vannak dolgok, amelyeket nem

szabad bolygatni.

- Bocsáss meg, kérlek! - nyúlt a keze után szinte rémülten a leány. -

Nem akartalak megbántani, csak kiszaladt a számon. Felejtsd el!

A fiatalasszony hamar megengesztelődött.

- Nincs mit megbocsátanom, Dórám - erőltetett mosolyt az arcára. -

Hiszen nem tehetsz róla, hogy ez á kérdés annyira érzékenyen érint. A

körülmények hozták így. De hagyjuk ezt! Nyilván tartogatsz még

valami újságot a tarsolyodban.

- Hát persze. Szóval, képzeld, édesem, holnap délután három óra

körül repül át Dorneck és Buchenau fölött a Seifert és Schubert

Művek léghajóját

- Hihetetlen! - képedt el Diana.

- Pedig igaz. A Thüringiai-erdő felé hálád, és a mi környékünk

majdnem útba esik. Csak egy egész kis kerülőt kell tennie.

- Érdekes! Mondd csak, véletlenül nem dr. Heinzius javasolta azt a

kis kerülőt?

- Az is lehet, hogy a te hűséges tisztelőd, Kroner kapitány intézte

így - vágott vissza Dora.

- Na jó, ezen nem fogunk összeveszni. Mindenesetre kedves, hogy

ilyen mulatságot szereznek nekünk. Nem tudod, ki vész részt az

ismerőseink közül az utazáson?

- Dehogynem, Susanna mindent hajszálpontosan megírt. Tehát: a

Heinzius fivérek, Kroner kapitány és dr. Haßler az ő Hildéjével, aki

állítólag teljesén beleszeretett a léghajózásba. Holnap délután

valamennyiükkel találkozunk egy gothai szállodában. Persze csak

egy-két órára, autóval megyünk oda, de én így is nagyon örülök.

- Velünk jössz?

- Szívesen, ha elvisztek.

,98

- Magától értetődik. Jaj, Diana, úgy dobogott a szívem, amikor

mindezt olvastam. Már egész Buchenaut fellármáztam. Holnap

délután, aki él és mozog, mind odakint áll, és az eget kémleli majd,

nehogy elszalassza a nagy pillanatot. Én is felmegyek a tetőre egy

inassal, aki, mihelyt meglátjuk a léghajót, teljes erejéből lengeti majd

a zászlót, hogy odafenn észrevegyék. - Gondolod, hogy sikerül? -

kérdezte izgatottan Dora.

- Persze, hiszen föntről figyelnek.

- Te is mozgósítsd Dornecket!

- Az csak természetes. Magam is kiállok a tetőre.

- Nagyon helyes.

- A bácsi meg a néni is örülni fog. Feszült figyelemmel hallgatták a

beszámolómat a hangárnál tett kirándulásról.

- Csakugyan nem mindennapi élmény volt. Ugye, idejében

elkészülsz? Amint a léghajó elhaladt, érted megyünk a kocsival, és

aztán rohamtempóban irány Gotha. Végre megint történik valami.

Egyébként elég unalmas itt Buchenauban. Sehogy sem akar eltelni az

idő pünkösdig.

- Továbbra is az a terv, hogy a Heinzius fivérek pünkösdkor

Buchenauba jönnek?

- Igen. Természetesen Susanna is elkíséri őket, a szüleivel együtt.

Szeretne menyasszonyként bemutatkozni nálunk.

- Tudom ám, aranyhajú - zárta a karjába a barátnőjét Diana -, mi

lesz pünkösdkor!

- Csitt! - tapasztotta be a száját pirulva Dora. - Ez is azon dolgok

közé tartozik, amelyeket nem szabad bolygatni! - jelentette ki

pajkosan.

Sandersné lépett be, nyomában egy inas zsúrkocsit tolt. Rögtön

ezután megjelent a ház ura is. Elnézést kért, amiért csak úgy,

ingujjban ül le teázni.

- Sose mentegetőzzék, Sanders papa! Először is én a családhoz

tartozom, másodszor pedig gazdálkodók között fölösleges a

szertartásoskodás - vélte Diana nevetve.

- Hallottam ám - veregette meg atyaiam a vállát a férfi hogy már

kegyed is besegít a birtok irányításába.

- Csak itt-ott, Brigitte néninek már sok lenne.

- Igen, igen, a kegyed Brigitte nénije nagyszerű asszony, hálával

tartozom neki a rengeteg jó tanácsért, von Steinach úrnak

nemkülönben. - Mondd csak, Dorikám, nincs kedved Diana

fiatalasszony nyomdokaiba lépni, és egy kicsit tájékozódni, mi

mindenhez kell értenie egy leendő földbirtokosnőnek?

- Azt hiszem, én egészen reménytelen eset vagyok, papa! - csókolta

meg nevetve Dora. - Még a búzát sem tudom a rozstól

megkülönböztetni.

- Még megtanulhatod, Dorikám. És ha nem igyekszel mihamarább

vőt keríteni nekünk, aki átveszi tőlem a munka egy részét, akkor rád

marad ez a feladat! Elvégre én is korosodom már!

- Ugyan, papi, csak ne öregítsd magad! Hála istennek, a

legfiatalabbakkal is felveszed még a versenyt. Ami pedig a vőt illeti,

hát arra majd jövőre visszatérünk - felelte mosolyogva a leány.

Ezután élénk eszmecserébe kezdtek a másnapi eseményről.

A következő napon egész Buchenau és Dorneck felbolydult. Az

emberek mindenütt az ég felé tekergették a nyakukat, s tekintetükkel

már jóval a várható idő előtt a léghajót keresték.

Dora rögtön ebéd után tényleg elfoglalta őrhelyét a tetőn, mellette

az inas a zászlórudat szorongatta, a leány utasítására várva.

Dorneckben Hermann bácsit kitolták egy széles mezőre, hogy a

lehető legjobb kilátásban legyen része. Az öregúr egészen felizgatta

magát az örömtől, hogy a saját szemével láthat egy kormányozható

léghajót.

Brigitte néni sem kevésbé izgult, begyűjtött minden, Dorneckben

föllelhető messzelátót és színházi látcsövet. Gondoskodott róla, hogy a

férje kényelmesen üljön a tolószékben, mellé pedig odakészíttetett egy

nyugágyat, amelyen maga foglalt helyet.

Az összes gukkert sorra véve kémlelték az eget, miközben izgalmas

társalgásba fogtak a repülés jövőjéről.

Néhány perccel három után a léghajó csakugyan feltűnt a

láthatáron. Az időjárás nem is lehetett volna kedvezőbb. Az égi jármű

méltóságteljesen úszott a légben, egy méterrel sem térve el tervezett

pályájától, miközben a nap sugárkoszorút vont köré.

Egészen alacsonyan - olyan alacsonyan, amennyire egyáltalán

lehetséges - szállt el a buchenaui kúria fölött. Az üdvözlésként

megszólaltatott sziréna hangja belehasított a langyos tavaszi levegőbe.

Dora a nagy izgalomban elfelejtett parancsot adni az inasnak, hogy

,100

lengesse a zászlót. A szolgában szerencsére volt annyi lélekjelenlét,

hogy magától is megragadta a rudat, ám eközben megbotlott, és teljes

hosszában végigvágódott a lapos tetőn. Azonnal felpattant, és a

magasba emelve meglengette a zászlót.

Dora ujjongva lobogtatta a zsebkendőjét, amire a középső

hajókosárból hasonló köszöntés válaszolt. Ifjú szíve a szeretett lény

felé szárnyalt, aki odafönn utazott.

A sziréna vijjogása ismét megreszkettette a levegőt, s a léghajó

lassan tovalebegett.

Ezután Dorneck fölött haladt át. Brigitte néni felugrott a

nyugágyból, és elfordította az ura tolószékét, hogy kényelmesen

élvezhesse a színjátékot, azután ő is meglengette a zsebkendőjét, és

ámulatában egyik kacskaringós kifejezés a másik után szaladt ki a

száján a karcsú és elegáns égi jelenség láttán.

A léghajó széles ívben még egyszer visszakanyarodott, s elúszott

Buchenau, majd Dorneck felett, olyan alacsonyan, hogy lentről

egészen tisztán látszottak a légcsavarok, és hallható volt a gépek

surrogó zaja. Aztán ismét egyenesbe fordult a jármű, utoljára

felvijjogott a szirénája, végül gyorsan távolodni kezdett. Rövidesen

eltűnt a bámuló szemek elől.

Dorához hasonlóan Diana is a háztetőről figyelt. Most sietett, hogy

elkészüljön a gothai útra. Alighogy a fejére került a kalap és a fátyol,

már hallotta is a buchenaui kocsit, és szaladt ki a házból.

Brigitte néni éppen akkor ért oda az urával, amikor az autó befutott.

A két öreget teljesen felajzotta a különleges esemény.

Ha nincs Hermann bácsi, a nénit hat pár lóval sem lehetett volna

visszatartani, hogy ő is el ne kocsikázzon Gothába, ahol közelről is

megnézheti magának a légi masinát. Így azonban egy szóval sem adott

hangot vágyának. A férje nélkül semmilyen élvezetben nem óhajtott

részt venni.

Diana elbúcsúzkodott tőlük, és beszállt a kocsiba, az izgatottan

fészkelődő Dora mellé. Nyomban ezután nekiiramodtak.

Két órával később találkoztak Gothában a repülőkkel. Az üdvözlés

szívélyessége és zajossága nem hagyott kívánnivalót maga után.

Csupán Alexander Heinzius és Dora maradt feltűnően csendes. A

szemük minden szónál ékesebben beszélt.

Sajnos egyetlen percet sem tölthettek zavartalanul együtt, nem

mondhattak egymásnak semmit úgy, hogy a többiek ne hallották

volna. Így a legfontosabb ezen a napon sem hangzott el. Egy óvatlan

pillanatban aztán Alexander mégis megkérdezte:

- Örül egy cseppet, hogy útba ejtettük Buchenaut, nagyságos

kisasszony?

- Borzasztóan örülök!

- Alig tudtam elintézni - suttogta a férfi ragyogó arccal.

- Tehát magának köszönhetjük, doktor úr? - csillant fel a leány

szeme.

- Egy kicsit besegítettem, mivel egy bizonyos ifjú hölgy egyszer

kinyilvánította azon vágyát, hogy repüljek át Buchenau felett.

- Hát nem felejtette el? - mosolygott Dora.

- Egyetlen szót sem, amit kegyed valaha mondott nekem.

Tovább nem beszélgethettek, de Dora szíve repesett a boldogságtól.

- Viszontlátásra pünkösdkor, Buchenauban! - súgta Alexandernek

este, az általános búcsúzkodás közepette.

- Kimondhatatlanul örülök ennek a pünkösdnek - csókolt lopva

kezet a mérnök.

- Én is! - pihegte a leány.

- Holnap reggel is láthatjuk önöket Dorneckből, kapitány úr? -

érdeklődött ezalatt Kroner kapitánynál Diana.

- Nem, nagyságos asszonyom, már idejövet is eltértünk kissé a

megszabott útiránytól, hogy madártávlatból megtekinthessük

Buchenaut és Dornecket.

- Egyszer azonban meg kell látogatnia bennünket azon az úton,

amelyet a többi halandók is használni kényszerülnek. Dorneckben

mindig szívesen fogadott vendég.

- A szaván fogom, nagyságos asszony, és elhozom majd á

fotográfiát is, amely odaföntről készült a kegyed birtokáról.

- Valóban? Nagyon fogok örülni.

- Csak a fényképnek, drága nagyságos asszony? - csókolt kezet a

kapitány.

- Nem, az ön látogatásának is, kapitány úr! - felelte pajkos

mosollyal Diana.

Hilde Haßler élénken csillogó szemekkel állt a férje mellett, aki

nevetve fogadta Sandersné bókját az ő bátor kis feleségével

kapcsolatban.

,102

- Bizony, Hilde légszívesebben minden alkalommal elkísérne,

valahányszor felszállok - büszkélkedett a férfi.

- És hogy viszonyul a kedves anyósa az efféle kirándulásokhoz?

- Most már valamennyire megnyugodott - jelentette ki kacagva

Hilde, a papa pedig már régóta szeretne maga is felszállni, ha a mama

hagyná. De előbb-utóbb majdcsak beletörődik, addig nem nyugszom,

míg egyszer a papa is el nem kisér. Talán még a mamát is rábeszéljük

az utazásra.

Diana és Sandersék beszálltak az autóba, még egyszer búcsút

intettek, és elhajtottak.

Alexander Heinzius elkapta Dora utolsó pillantását, s a két fiatal

szempár sietve mindenféle kedveset üzent egymásnak.

XI.

Május első napjait írták. Ebben az évben látszott, hogy nemhiába ez

a szerelmesek hónapja. Gyönyörű napsütéssel és virágillattal

köszöntött be. A madarak torkuk szakadtából ujjongtak a kikeletnek, a

fák és bokrok üde zöld köntöst öltöttek.

Diana kinn járt a földekén. Lovász már nem kísérte, biztonságban

érezte magát saját kis birtokán, s szívesebben kószált egyedül erdőn-

mezőn.

Mai tennivalóit már a háta mögött tudta, ráérősen, lépésben haladt

hátasán.

Megfeledkezett a külvilágról, ábrándozva tekintett maga elé.

Gondolatai ismét a szeretett férfihoz szálltak, akinek a nevét viselte.

Hetek óta nem kapott hírt Lothar felől. A férfi utoljára a szüleivel

közölte: nem kívánja megadni érkezésének pontos idejét, hogy ne

nyugtalankodjanak, ha egy kicsit késne.

„Májusban otthon leszek, előkészületek nem szükségesek” - ennyit

írt.

Diana persze tudta, hogy Lothar április közepén akart behajózni

Swakopmundban, és nagy érdeklődéssel követte aha-, józási híreket,

Amennyire meg tudta ítélni, a férfinak már a közeli napokban be

kellett állítania, s Diana nem lelte helyét a várakozás izgalmában.

Ábrándos gondolataiba merülve észre sem vette a közeledő léptek

zaját, kivált, hogy azt a puha erdei talaj is tompította.

A keskeny gyalogösvényen, mely a kocsiút mellett húzódott az

erdőn át, és a városból egyenesen Dorneckbe vezetett, magas, vékony

férfi haladt. Szürke túraöltönyt és ellenzős sapkát viselt. Könnyű és

ruganyos mozgásán nem látszott, hogy a városból jövet már jókora

utat megtett. Sapkáját hátratolta, acélkék, merészen villogó szeme

figyelmesen pásztázta a tavaszi pompában díszelgő, gyönyörű erdőt.

Mellkasa kitágult a fűszeres illatú, langymeleg levegőtől. Simára

borotvált arca, melynek az élesén barázdált vonások folyton változó

kifejezést adtak, egészen lebarnult, mintha bronzból öntötték volna.

Tekintete hol felderült, hol meg tűnődő komolysággal szegeződött

előre.

Mókus szaladt át az ösvényen, és sietve felkapaszkodott az egyik

fatörzsön. A férfi egy pillanatra megállt, és mosolyogva nézett utána.

Nyomban ezt követően egy Diana lovától felriasztott, menekülő őz

keresztezte az útját, majd a kocsiút túloldalán egyetlen széles ugrással

átszökkent az árok fölött, s eltűnt az erdő másik felében.

Az idegen most ahhoz az úthoz ért, melyen Diana lassan

közeledett, s amely az ároknál ért véget. Ha a férfi Dorneckbe tartott,

úgy egyenesen kellett továbbhaladnia, míg Dianának balra kellett

kanyarodnia. Amikor a jövevény a bokrok közül előlépve, egy

vonalba került a lovassal, hátrahőkölt. Ő csak most vette észre, hogy

nincs egyedül.

Elkerekedett szemmel bámult a karcsú, fiatal hölgylovasra, aki még

mindig nem látta őt, így nyugodtan fürkészhette az álmodozó,

szépséges arcot. Izmos alakján hirtelen mintha áram futott volna át,

acélkék szeme hitetlen döbbenettel tágra nyílt.

Lehetséges, hogy ez a gyönyörű, darázsderekú ifjú nő ezzel az

ábrándos tekintettel az ő Dianája? Ugyanaz a Diana, akit nyakigláb,

esetlen mozgású süldőlánynak ismert? Elképzelhető, hogy ilyen

elbűvölő szépségű teremtéssé fejlődött?

Hát nem lelkesült hangon ecsetelte-e bájait az a hírlapíró, nem azt

húzták-e alá folyton a szülei, mennyire előnyére változott meg Diana?

Na, de ez az elbűvölő csoda, amint hanyag eleganciával közeleg

karcsú, aranysárga hátasán - ez még azt a fantáziaképet is felülmúlja,

amelyet magányos óráiban alkotott ifjú feleségéről.

És mégis, ez Diana szeme, amely elandalodva, lágy, sóvárgó ez az

arckifejezés? A gesztenyebarna haj is Dianáé, ahogy sűrűn buggyan ki

,104

a lovaglósapka alól, csak azelőtt két vastag varkocsban hordta hátul,

most pedig csinosan feltűzve viseli.

A férfi megbabonázva állt, és visszafojtotta a lélegzetét, mintha

attól félné, hogy szertefoszlik a bűvös kép. A szíve vadul dobogott,

bensejében mintha ezer, éltető forrás tört volna fel, hogy elárassza

egész lényét.

A lovas már egészen közel ért anélkül, hogy észrevette volna a

dermedten álló alakot, akinek ajkáról végre felröppent a neve!

- Diana...! - hangzott a döbbent, tétova szólítás.

A ló hátravetette a fejét, és fújtatott, mintha figyelmeztetni akarná a

gazdáját, aki riadtan meredt a napbarnította férfiarcra, a nemes, oly jól

ismert vonásokra.

- Lothar!

Különös, édes rettenet perzselte meg az asszony szívét. Előbb

lefutott, majd újra arcába szökött a vér, amint a merész, acélkék

férfiszempárba nézett, mely szinte fogva tartotta fürkésző tekintetével.

Lothar lekapta a sapkáját, és megtörölget- te izzadt homlokát. Ez a

naptól védett sáv egészen elütött bronzbarna arcbőrétől. Teleszívta a

tüdejét, nyugalmat parancsolt magára, s közelebb lépett.

- Csakugyan te vagy az? - kérdezte gyorsan. - Alig ismertelek meg,

már kezdtem azt hinni, hogy tévedek.

- Isten hozott itthon! - nyúlt felé a kesztyűbe bújtatott, remegő,

finom kéz. - Kicsit megijedtem, ahogy hirtelen előttem termettél.

Hogy fognak örülni a szüleid!

A férfi arcán árnyék suhant át, miközben a kezet ajkához vezette. A

gáláns mozdulattól Diana újfent elpirult.

- Csak ők? - hangzott a halk kérdés.

Asszonya elmosolyodott, ami eddig nem ismert édességgel töltötte

meg Lothar szívét.

Mintha egész bensejében szélvész söpört volna végig. Ha e percben

szabad folyást enged érzéseinek, lekapja a lováról Dianát, a karjába

zárja, és lecsókolja ajkáról édes mosolyát.

- Természetesen én is örülök, Lothar, de a szüléidé az elsőbbség.

Olyan régóta várunk rád, s most mégis meglepetésszerűen érkeztél.

A férfi sóhajtva lélegzett, mintha vaspánt szorítaná a mellkasát,

szokott önfegyelme azonban nem hagyta el. Belésajdult a fájdalmas

felismerés, hogy hosszú évekre távolra szakadt, mialatt ezt a

gyönyörű fiatalasszonyt férfiszemek csodálták, meglehet, sóvárgó

pillantásokat is vetettek rá. Eszébe ötlöttek az Alexander Heinziust

méltató szavak, és vad féltékenység marcangolta a szívét. Látszatra

mindazonáltal nyugodt maradt.

- Szándékoltan nem jeleztem érkezésemet. Nem akartam, hogy

kocsit küldjetek értem. Majd elepedtem a hazai erdő után, s gyalog

szerettem volna jönni, hogy csendes magányban ünnepelhessem meg

a viszontlátást az itthoni fákkal.

- Tehát megzavartalak? - simított végig a reszkető kéz á ló nyakán.

- Sajnálom.

- Hogy megzavartál-e? - ragadta meg a kis kezet Lothar, és ismét

csókot lehelt rá. - Ó, Diana, mintha erdei nimfa libegett volna elém,

hogy birodalmában üdvözöljön. Először meg sem ismertelek.

- Igen, egy kicsit megváltoztam, fordította el a fejét Diana.

- Kicsit? - ragyogott fel különös fény a férfi szemében. - Mintha

kicseréltek volna. Gyönyörű vagy!

Diana arca lángra lobbant. Számtalanszor hallotta már ezt, hiszen

elhalmozták bókokkal, de még sohasem hatoltak a szívébe e hízelgő

szavak, mint most, hogy Lothar ajkáról röppentek fel, noha a férfi

minden erejével igyekezett nyugodt, és tárgyilagos maradni.

Diana győzködte magát, hogy ez is csak afféle kedveskedés, akár a

többi, és nem szabadná ennyire a hatása alá kerülnie. Lothar, arra

készül, hogy megszabaduljon a köteléktől, mély hozzá csatolja.

Büszkén felvetette a fejet.

- Tehát Afrikában sem felejtetted el a széptevést? - vegyült

kérdésébe némi gúny, ami neki magának is fájdalmat okozott.

A férfi az ajkába harapott, és feszesen kiegyenesedett, mintha

elhessentené az ábrándos hangulatot. Szelíd rendreutasítást hallott

kicsendülni a szavakból, s úgy érezte, védekeznie kell a varázs ellen,

mely a hatalmába kerítette.

- Mindössze egy tényt állapítottam meg - felelte hidegvérrel.

Hűvössége újabb döfésként érte Dianát, aki legszívesebben

felkiáltott volna, de megpróbálta palástolni zaklatottságát.

- Csak nem fogunk itt gyökeret verni? - tréfálkozott. - Ne

várakoztassuk meg szükségtelenül a szüléidét! Ne lovagoljak előre,

hogy fölkészítsem őket?

Szeretett volna szabadulni Lothar közeléből, hogy visszanyerje, a

,106

nyugalmát.

A férfi önkéntelenül megragadta a ló kantáját, mintha vissza akarná

tartani.

- Idáig, is lépésben jöttél. Minek sietnél hát most? Ha nem terhes

neked engedd meg, hogy csatlakozzam hozzád!

Diana örült, a szíve mégis vadul, fájdalmasan verdesett, amiért nem

tudott egyedül maradni.

Így vezette Lothar a lovat s lovasát.

Élénken beszélgettek, mindketten igyekeztek fesztelennek látszani

és nem elejteni a társalgás fonalát.

A férfi hazaútjáról mesélt, amely eléggé hányatott volt, Diana meg

jobb híján a léghajó itteni megjelenéséről és a hajózó személyzettel

való gothai találkozásról számolt be. Ismét a legmelegebb hangon

beszélt Alexander Heinziusról abban a hiszemben, hogy

megörvendezteti ezzel a férjét.

Eredetileg Dorneck és Buchenau egyáltalán nem esett volna a

léghajó útjába - folytatta, nem sejtve, milyen fájdalmat okoz. - Csak a

te Heinzius barátodnak köszönhetjük az élményt, mivel kieszközölt

egy kis iránymódosítást. Az urak le is fényképezték a birodalmunkat,

meg fogjuk kapni a másolatot. Pünkösdkor viszontláthatod dr.

Heinziust. Az öccse eljegyezte Susanna Wallnert, és a szomszédaink

meghívták Wallneréket meg a két fivért Buchenauba.

Hozzá akarta fűzni, hogy Alexander Heinzius egy szép napon talán

Buchertau gazdája lesz, mivel valószínűleg hamarosan gyűrűt

váltanak Dora Sandersszel. Nem fecseghette ki azonban a barátnője

rábízott titkait, így hát hallgatott. Ha nem ennyire tapintatos - mennyi

fájdalomtól kímélte volna meg magát és Lothart!

Ám ez meg sem fordult a fejében.

A férfi némi örömet színlelt Alexander Heinzius látogatásával

kapcsolatban, de ez nem ment könnyen, mivel szívében még

magasabbra csapott a féltékenység gyötrő, emésztő lángja, miután

teljes, eleven szépségében látta maga előtt Dianát. Újra meg újra lopva

az asszonyra pillantott, és nem tudott betelni finom arcélével, ifjonti

bájával, kecses alakjával, a kellemmel, mely belőle áradt. Úgy

megragadta ez az édes, gyönyörű kép, hogy alig tudta tartani magát,

nehogy vágyakozva felé nyújtsa a karját.

„Hiszen a tiéd mindez! - hasított belé villámcsapásként. - A te

asszonyod, akivel Isten színe előtt összeadtak. Nem kell elengedned,

ha nem akarod. Szorítsd ki a szívéből azt a másikat, küzdj meg a

szerelméért, talán még nem késő...” Görcsösen markolta a gyeplőt,

mintha azzal az idők végezetéig magához köthetné. Szeme Diana

vonásaira tapadt, és| az elvesztése miatti minden aggodalma ellenére

megpezsdült és felujjongott a szíve. Elmondhatatlan gyönyör jártat át,

érezte, hogy szereti ezt a nőt, már régen szerette anélkül, hogy tudott

volna róla. Büszkeség töltötté el, amiért Diana levelei révén legbenső

énjébe is betekintést nyerhetett.

Nem töprengett azon, Hogy akkor is szeretné-e, ha olyan

csúnyácska és esetlen lenne, amilyennek azelőtt látta. Csak azt tudta,

hogy amit jelleméből, lelkivilágából megismert, az tökéletes,

csodálatra méltó összhangban egészült ki külső megjelenésével, s

ilyenformán az ő legnemesebb eszményképét testesíti meg. Ha

elveszítené, többé nem lelne boldogságot e földön, annyi bizonyos.

Egy darabig szótlanul maga elé meredve lépdelt a ló mellett. A

csődör hirtelen megugrott, s Diana lába súrolta a férfi tarkóját. Lothar

összerezzenve pillantott fel. Az asszony összeszorított szájjal, gyászos

tekintettel magába roskadva ült a nyeregben. A férfi nem tudta, hogy

időközben néhány kérdést intézett hozzá, amelyeket ő meg sem

hallott. Diana azon tépelődött, kire vagy mire gondolhat olyan

elmerülten, s úgy ítélte meg, hogy zavarja őt. Hogy ne legyen a

terhére, ismét szégyenlősen bezárkózott.

Vége szakadt a könnyed társalgásnak. Szerencsére egészen

Dorneck közelében jártak. Már a gazdasági udvart kerítő falhoz értek.

Éppen az egyik bezárt kapu mellett akartak elhaladni, amikor a

túloldalon egetverő ordítás harsant. Brigitte néni egy hanyag cselédet

okított kacskaringós ékesszólásával.

A fiatalok felderülve néztek össze. Lothar arca furcsán ellágyult,

most valahogy arra emlékeztetett, amikor az apja elnéző mosollyal

szokta nyugtázni hitvese nyerseségét.

- Hál istennek! Úgy látszik, a mama szilárdan fogja a gyeplőt! -

súgta a férfi, és a fakapu magasságát kezdte vizsgálhatni. Diana

megértette a gondolatát, és vidáman bólintott.

- Brigitte néninek nem árt a meglepetés, de apádat inkább előre

felkészítem szólt fojtott hangon.

- Helyes, tedd azt! - csókolt neki kezet Lothar. - Nehogy túlzottan

,108

felizgassa magát. Szép tőled, hogy erre is gondolsz.

Brigitte néni tovább pattogott, nem sejtvén, ki hallgatja e

dörgedelmes prédikációt a fal túloldalán. Diana és Lothar még egyszer

összebólintott, aztán a férfi ügyesen felkapaszkodott a kapu tetejére, és

odaát egyetlen elegáns mozdulattal a földre szökkent, egyenesen az

anya dühkitörésének kellős, közepébe.

Diana fülelt. Brigitte felsikoltott, amit rövid, lélegzet-visszafojtott

csend követett, majd a boldogságtól dadogó szavak, sírás és nevetés.

Anya és fia a hosszú, gyötrő távollét után összeölelkezett. A

megszidott szolga a szerencsés fordulatot kihasználva eliszkolt. Diana

hallotta is a sietős lépteket.

Fájdalmas érzéssel kerülte meg a házat. Hermann bácsi meleg

takaróba bugyolálva ült a verőfényes verandán, és az üzleti

könyvekben számolgatott.

Amikor Diana feltűnt mellette, mosolyogva emelte rá a tekintetét.

- Felkelt az én napom - tréfálkozott.

- Bizony, Hermann bácsi, és örömteli meglepetést hozott magával -

felelt Diana hasonló hangnemben. - Várj egy pillanatot, rögtön

felmegyek.

Füttyentett a lovásznak, majd leugrott a lóról. Felsietett a lépcsőn,

görcsösen megragadta nevelőapja vállát, de egy szót sem bírt

kipréselni.

Az öregúr eltartotta magától, és kipirult arcát kémlelte.

- De kislány! Mi történt? - kérdezte kissé nyugtalanul.

Valami csodálatos dolog! De meg kell ígérned, hogy egészen

nyugodt maradsz.

Steinach megfogta Diana mindkét karját, és kitágult szemmel

figyelte izgatott vonásait. Elsápadt, egy pillanatra visszatartotta a

lélegzetét.

- Megjött Lothar, igaz?

- Igen - bólogatott buzgón Diana mindjárt itt lesz.

- Én meg itt rostokolok - markolta meg tolószéké karfáját az öreg -,

és egy lépést sem tehetek félé!

Máskor soha egy keserű szót sem ejtett, türelemmel viselte sorsát.

Annál megindítóbban csengett most ez a halk panasz.

Diana vigasztalóan megcsókolta.

- Az erdőben találkoztunk - mesélte nevetve, hogy felderítse -, még

akart lepni benneteket, de téged egy kicsit fel akartalak készíteni.

Brigitte néni épp az udvaron szitkozódott, erre Lothar átvetette magát

a kapun, és belepottyant a patália kellős közepébe.

Ezen már Hermann bácsinak is nevetnie kellett, Diana

megelégedésére.

A ház másik oldala felől megjött anya és fia, Lothar felviharzott a

verandára.

- Apám, drága édesapám!

A tolószék előtt térdre ereszkedett, hogy átkarolhassa az apját.

Brigitte néni örömében még mindig szinte magánkívül megölelte és

csókolgatta Dianát, mintha így akarná részeltetni saját öröméből.

- Látod - lépett aztán a férjéhez végre újra itt a fiunk - mondta

felindultan.

Hermann von Steinach megfogta felesége kezét, közben Lothar

felállt.

Diana lassan végiglépdelt a verandán, szeretett volna észrevétlenül

távozni. Már épp kinyitotta a házba vezető egyik üvegajtót, amikor

Lothar utána fordult.

- Nem maradsz velünk, Diana?

Nem rázta a fejét, most átengedlek a szüleidnek - felelte nyugodtan.

Hermann bácsi azonban látta, hogy megrándul az arca. Mindenki

másnál jobban ismerte a leányt, nyitott könyvként olvasott a lelkében.

Egyetlen szóval sem tartotta vissza, tudta, hogy a nagy felbolydulás

után nyugalomra van szükségéi s ilyenkor a magány valóságos

jótétemény.

Diana tehát visszavonult a szobájába.

Lothar iránta való közömbösségként értelmezte, hogy elment, és a

következő órákban nem mutatkozott.

Amíg szüleivel üldögélt, és beszámolt nekik mindenről, ami

érdekelte őket, újra meg újra vágyakozva tekintett az ajtóra, hátha

előkerül Diana.

Hermann von Steinach, a lélekrezdülések ismerője örömteli szívvel

észlelte e pillantásokat, melyek elárulták neki, amit tudni akart. Hogy

mint érez Diana Lothar iránt, az eddig sem maradt előtte rejtve, s most

már a fia érzelmei is világossá váltak. Ám egyetlen szóval, egyetlen

szemvillanással sem mutatta, mit gondol. Tudta, hogy a gyöngéd

csírák legfinomabb érintéstől is kárt szenvedhetnek.

,110

Brigitte a fián kívül pillanatnyilag senki mással nem tudott

foglalkozni. Büszkén legeltette rajta a szemét, folyton rövidre nyírt

haját simogatta.

Egy idő múlva aztán eszébe jutott a fiatalasszony.

- Mondd csak, Lothar, hogy tetszik Diana? - kérdezte sietve. - Mit

szólsz az átváltozásához? Rögtön megismerted?

A fiú homlokán elpirult a fehér sáv, ami az apja éles szemét nem

kerülhette el.

- Drága anyám, ez egyszerre három kérdés - tréfálkozott a

fiatalember. - Lássuk szép sorjában! Tehát: Diana természetesen

nagyon tetszik. Igencsak megváltozott, csodaszép lett, és hajszál híja,

hogy meg nem ismertem. Ha nem éppen a dornecki erdőben

találkozunk össze, nem hittem volna, hogy őt látom magam előtt.

- Na, ugye - bólintott elégedetten Brigitte asszony nemhiába írtam

annyiszor neked, milyen gyönyörűséggé fejlődött. Még az újságot is

elküldtem, amelyikben az öltözékével együtt pontosan lefestették.

- Igen, drága anyám - simogatta meg a kezét Lothar -, ezt mind

helyesen tetted, de tudod, az ilyesmit nem lehet szavakba önteni, ezt

látni kell - révedt el a tekintete.

- No, és hogy esett a találkozásotok? - faggatózott tovább az

asszony.

Lothar arca nyugtalanul megrándult. Habozott válaszolni, nem is

tudta, mit mondjon.

- Ide hallgass Brigitte - sietett segítségére az apja -, nem azt kérte

inkább megkérdezned a fiunktól, nem éhes vagy szomjas-e?

- Úristen! - ugrott fel az asszony. - Erről nagy örömömben teljesen

megfeledkeztem. Hát persze hogy éhes meg szomjas. Szegény

kisfiam, rohanok a konyhába, és intézkedem, hogy azonnal tálaljanak.

Ezzel el akart sietni, de Lothar visszatartotta.

- Várj még egy cseppet, anyám, annyira nem sürgős az evés. Jobb

szeretném előbb lemosni magamról az út porát. Átöltözni sajnos nem

tudok. Berlinben ugyan minden szükségeset összevásároltam, mivel

odalenn, Afrikában az évek során egyetlen új holmit sem vettem

magamnak, ennélfogva a ruhatáram már a végét járta, de a

poggyászom az állomáson maradt, el kell hozatni.

Rögtön intézkedem, kedves fiam. Most gyere, felvezetlek a

szobádba! - sürgette Steinachné.

- Maradj csak nyugodtan ülve, anyám! - nyomta vissza a fotelba

Lothar. - Egyedül is föltalálok. Gondolom, a régi szobámban

lakhatok?

- Hogyne, már nyolc napja mindent előkészíttettem.

- Nagyszerű! Azután, ha majd kissé felfrissítettem magam, semmi

kifogásom ellene, hogy csodálattal adózzam a dornecki konyha

remekeinek.

Ezzel eltűnt a házban.

- Mégis megyek és utánanézek, hogy valami tisztességes ennivalót

adjanak Lotharnak - emelkedett fel az asszony, hogy munkához

lásson.

- Várj csak egy pillanatra, Brigittém - állította meg a férje. - Volna

egy kérésem.

- Halljuk, mi az - simogatta meg szinte anyai gyengédséggel

Hermann ősz haját a felesége.

A férfi lassan, elgondolkodva kezet csókolt neki.

- Meg kell ígérned - mondta azután halkan hogy egy szót sem

ejtesz Lothar és Diana kapcsolatáról. Nagyon kérlek, egyiküket se

kérdezd erről, és semmi módon ne ártsd magad a dologba. Bízhatom

benned?

- De miért, Hermann? - csodálkozott az asszony. - Talán semmit se

tegyünk azért, hogy közelebb hozzuk őket egymáshoz? Nem lenne jó,

ha végleg együtt maradnának?

- De, Brigittém, csodálatos lenne - bólintott a férfi, s jóságos szeme

szinte üdvözülten felcsillant. - De nem szabad beleavatkoznunk,

ahogy az előbb is megmondtam. Ennek belülről kell kialakulnia,

kívülről képtelenség rájuk erőltetni, világos? Egyetlen elővigyázatlan

szó beláthatatlan károkat okozhat. Mindkettejük lelke érzékeny

műszer, nem lehet durván belenyúlni. Úgyhogy vigyázat, Brigitte!

- Hát jó - fújtatott az asszony -, nem értelek ugyan egészen, de ha te

így akarod, akkor így is van jól. Kettőnk közül mindig te voltál az

okosabb és meggondoltabb, ebben a dologban is egészen rád

hagyatkozom. Megígérem, hogy féket vetek a nyelvemre. Adná a

Jóisten, hogy megtalálják a boldogságukat! Igazán rászolgáltak. Ennél

Összeillőbb párt elképzelni sem lehet. Olyan jó, derék emberek, bár a

saját hozzátartozóinkról talán nem illik ilyet mondani. De ha egyszer

ez az igazság, ugye, Hermann?

,112

Nem egyszer, Brigittám, ezerszer! Teljes szívemből remélem, hogy

minden jól végződik, csak várjuk ki türelmesen! Nem szabad

siettetnünk a dolgokat. A nemes gyümölcsnek idő kell, míg megérik.

Most már menj, és gondoskodj kiadós lakomáról a fiunknak!

XII.

Diana egy fotelba roskadva ült a szobájában, az arcát tenyerébe

temette. Micsoda vihar támadt a lelkében, amint Lothart meglátta!

Amikor a férfi tekintetét magán érezte, ráébredt, hogy lelke minden

rezdülésével szereti őt.

Ami eddig rejtve szunnyadt benne, amit eddig magának sem akart

beismerni, az most lángbetűkkel írva állt a szívében. Gyönyörteli

fájdalommal hasított a tudatába, hogy szereti a férjét, aki mégsem a

férje, hogy rettegve várja a percet, amelyben Lothar így szól: - oldozd

el a béklyót, ami hozzád köt, szabadságra vágyom.

Mégis belátta: jobb, ha nyíltan kimondja ezt, mint az, ha némán él

mellette, sóvárog a függetlenség után, de nem meri kérni azt.

„Meg kell könnyítenem a helyzetét, végtére is bírom az ígéretét,

hogy nem titkolja el, ha szabadulni kíván a kötöttségtől” gondolta

gyötrődve.

Csupán halvány reménysugár pislákolt lelke mélyén, hogy talán

megadatik neki a boldogság, ami után sóvárog...

Még nem látta világosan, mi történik ezután, és mitévő legyen. Az

erdei találkozás mélységesen felkavarta. Egyszerre sírni és ujjongani

tudott volna, mégis néma maradt, szinte megbénították a szenvedélyes

érzelmek, lelke az egymással viaskodó indulatok martalékává vált.

Még lovaglóöltözékét sem vetette le. Felrohant a szobájába,

bezárkózott, és egy fotelba omlott, józan gondolkodásra vagy

cselekvésre képtelenül. Ott ült azóta is, kábultan és mégis nyugtalanul.

Maga sem tudta, mennyi idő telt el, amikor kopogtattak.

Felállt, ajtót nyitott.

- Diana! Még mindig lovaglóruhában? - lépett be Brigitte néni. -

Már órák óta itthon vagy. Hogyhogy nem öltöztél át eddig? - kérdezte

megütközve.

- Hogy én? - pillantott rá zavarodottan a fiatalasszony. - Hát, igen...

szóval, elnyomott az álom a karosszékben, annyira kifárasztott a

hosszú lovaglás a tavaszi levegőn.

- Nem megmondtam, hogy nem neked való a koránkelés? - simított

félre egy homlokába hullott hajtincset az idős hölgy. - Szokni kell

ahhoz. Milyen sápadt az arcod! Ezt nem engedem tovább,

megértetted? A leghatározottabban megtiltom, és nem fogom tűrni,

hogy még egyszer hajnalok hajnalán felébresszenek. Később is

kilovagolhatsz. Most, hogy Lothar hazajött, ő is segíthet nekem, te

pedig végre rendesen kipihenheted magad.

Diana legszívesebben azt kérdezte volna: Lothar mondta már,

meddig marad Dorneckben?

- Neki talán még inkább kell a nyugalom annyi megerőltető munka

után - szólt ehelyett higgadtan.

- Ugyan - kacagott Brigitte néni- olyan az a fiú, mint az acél, hála

istennek nem úgy fest, mint aki pihenésre szorul. Te mindenesetre

többet nem kelsz ilyen korán. Most pedig egykettőre öltözz át! Azért

küldtek fel, hogy levigyelek. Már csodálkoztunk, hol maradsz, azt

hittük, megint úgy csinálsz, mint kislánykorodban, valahányszor

Lothar Dorneckbe jött. Akkor is mindig begubóztál. De az a buta kis

csitri már felnőtt, nem igaz, csibém? Elaludtál, szegénykém? Csak

nem érzed rosszul magad?

Diana mosolyogva rázta a fejét. Ha nem is volt virágos kedvében, a

nagy felindulás még mindig benne reszketett, de betegnek egyáltalán

néni érezte magát.

- Dehogy, nénikém. Egyszerűen csak álomszuszék vagyok -

tréfálkozott. - Különben egyáltalán nem baj, hogy Lothar először csak

veletek foglalkozhatott - tette hozzá elkomolyodva.

- Jó, jó, aranyom, te éppúgy hozzánk tartozol. Az első

örömmámoron most már átestünk. Készülj hamar, hogy asztalhoz

ülhessünk!

- Felküldöm Sophie-t. Ja, igen: csinosítsd ki magad, vedd fel azt a

fehér csipkeruhát, amit Berlinből hoztál! Az illik a különleges

alkalomhoz. Végtére is van mit ünnepelnünk ma este!

- Akkor neked is fel kell cicomáznod magad - próbálta tréfával

leplezni zavarát Diana. Nagyon is hamar kitalálta, mi a néni

kívánsága...

- Persze, igyekszem megszépülni - nevetett Brigitte néni, bár nem

számíthatok olyan látványos eredményre, mint te. Lothar hazatérését

,114

mindenesetre meg kell ünnepelni, nem igaz?

- Feltétlenül, nénikén! - bólintott Diana, de nem nézett az

asszonyra. - A fehér csipkeruhát fogom viselni, ahogy kérted.

Sophie csodálkozott magában, hogy a fiatal úrnő milyen ideges és

nyugtalan az öltözködésnél, ami egyébként szokatlanul sok időt vett

igénybe. Miután azonban végre elkészültek, és Diana teljes

szépségében a tükör elé állt, a szobalány összecsapta a kezét

ámulatában.

- Nahát, még soha nem láttam ilyen gyönyörű szépnek a nagyságos

asszonyt, mint ma! - kiáltott fel, szinte áhítattal.

- Mit nem mondasz, Sophie? - nevetett Diana.

- De tényleg, nagyságos asszony. Nem tűzhetnék még egy kis

orgonát az övére?

- Nem bánom, ha gondolod, hogy jól áll.

- A rózsa szebben mutatna - vélte Sophie elgondolkodva -, de

ilyenkor még nem nyílik.

- Nem, úgyhogy maradjunk az orgonánál! - felelte Diana, és

magában hozzátette: ki tudja, nyílik-e még nekem rózsa valaha?

Lothar homlokráncolva, komor tekintettel vette tudomásul Brigitte

asszony bejelentését, miszerint Dianát még lovaglóruhában találta,

mert hazatérése óta egy karosszékben aludt.

- Ha fel nem keltem, még most is szundikál - nevetett az anyja.

Hermann von Steinach nem hitt a dologban, gyanította a valóságot,

de nem szólt senkinek.

Lotharnak annál jobban fájt. Csak pár órája, hogy többévi távollét

után hazakerült - és Diana alszik! Nyugodtan szendereg, míg ő idelenn

majd eleped érte. Ennyire közömbös iránta?

Amikor azonban Diana a kivilágított társalgóba lépett, ahol Lothar

a szüleivel várakozott, a férfinak elragadtatottságában majdnem elállt

a szívverése. A felesége már délután, az egyszerű lovaglóöltözékben is

szemet gyönyörködtető látványt nyújtott, most viszont egyenesen

elvakította a megjelenésével.

Lágyan és kecsesen simult a drága csipkeanyag formás, üde

tagjaira, fedetlenül hagyva hattyúnyakát, melynek lendületes vonala

bármely szobrászt lázba hozta volna. Gesztenyebarna, fémesen

csillámló hajtömegét e finom vonal felett, hátul dús kontyba tűzték.

Telt alsókarja és vékony, formás keze szabadon fehérlett, az arca

egészen enyhén kipirosítva. A legszebbnek azonban mély tüzű szeme

és piros ajka körül játszó mosolya tetszett. Már ebben a mosolyban

annyi igéző báj és kecsesség rejlett, hogy Lothar megbűvölten állt

előtte.

Éveken át nélkülöznie kellett a szép, elegáns nők látványát. Annál

erőteljesebben hatott rá most ez a jelenés. A selyem alsószoknya halk

suhogás, a finom illat, mely az asszonyból alig észrevehetően áradt,

elhódította a férfi elméjét, s a testén remegés futott át.

Kedve lett volna hozzá sietni, a karjába venni, és azt mondani:

„Szeretlek, éppolyan szépséges és elbűvölő nő vagy, amilyen jóságos,

nemes és nagylelkű ember. Légy a valóságban is a feleségem,

aminthogy a nevemet viseled! Gondolni sem bírok arra, hogy

elengedjelek. Próbáld meg, nem tudsz-e te is szeretni, készen állok,

hogy harcoljak érted, mint a legdrágább kincsért, amit az élettől

kaphatok...”

De nem szólt, csak állt némán, s alig tudott uralkodni magán. Nem

beszélhetett így, hiszen megígérte, hogy hagyja egyedül dönteni a

saját sorsáról.

Ha csakugyan mást szeret, ha a szívét Alexander Heinziusnak adta,

akkor szerelmi vallomásával csak kínozná és nyugtalanná tenné az

asszony gyengéd, érző lelkét.

Nem viszonozhatja hálátlansággal az áldozatot, melyet Diana

hozott, amikor neki nyújtotta a kezét. Nem életre szólóan kötötte

hozzá magát, csupán azért, mert szilárdan hitte, hogy meg kell halnia.

Nem tehet semmit, hogy elérje a boldogságot, amelyre vágyakozik.

Igen, ha biztosan tudná, hogy Diana szíve szabad, akkor küzdhetne a

szerelméért. Csakhogy éppen erre a bizonyságra nem számíthat többé,

miután Diana az elmúlt télen olyan lelkesen írt Alexander Heinziusról.

Ilyen elragadj tatással még egyetlen férfiról sem nyilatkozott. Amikor

pedig az erdőben Alexanderről beszélt, megremegett a hangja, és

felcsillant a szeme. Nyilván neki szólt az á sóvárgó, ábrándos

arckifejezés is, amelyet akkor látott rajta, mikor összetalálkoztak.

Így sorolta magában önkínzó alapossággal Lothar mindazt, ami

utolsó reményétől is megfosztotta.

Miként történt, hogy szerelemre lobbant Diana iránt, nem tudta

volna megmondani. - Úgy érezte, mintha már réges-rég szeretné, s ez

a szerelem már teljesen eggyé olvadt volna saját lényével. Az utóbbi

,116

hónapokban az asszony utáni sóvárgás ott, a messzi idegenben szinte

már elviselhetetlenné vált. A fájdalmas gyönyör, amit a

megpillantásakor érzett, egyszerre lelkesítette és porba sújtotta.

Látszólag higgadt és nyugodt maradt, óvakodott elárulni érzelmeit.

Diana is kényszerítette magát, hogy derűsen és fesztelenül

csevegjen Lotharral. Hermann bácsi tudatosan segített

midkettőjüknek, hogy megőrizzék lelki egyensúlyukat. Brigitte; néni

pedig, aki valóban „felcicomázva”, világosszürke selyemben suhogott

ide-oda, a maga harsány módján gondoskodott arról, hogy kínos csend

ne támadjon.

Ünnepi öltözékében igen előkelőén festett, a szeme olyant

boldogan csillogott, hogy Diana túláradó lelkesedéssel kulcsolta át a

nyakát, és megcsókolta.

Máris átvonultak az ebédlőbe, ahol díszesen megterített asztal várta

őket.

Lothar az anyja oldalán foglalt helyet, Dianával szemközt. A

fiatalasszony mellett állt Hermann bácsi tolószéke. Amikor csak

feltűnés nélkül tehette, Lothar pillantása megpihent a feleségén, s

egyedül az apja vette észre szemében a sóvárgó csillogást.

Diana kerülte a tekintetét, s hogy elfogódottságát leplezze, egészen

vidámnak mutatta magát, s Hermann bácsival évődött. Pajkossága

tovább fokozta vonzerejét Lothar szemében.

Brigitte asszony unszolta fiát, hogy meséljen Afrikáról. Diana

elandalodva hallgatta a jólesően mély zengésű hangot.

A férfi az ottani kezdetleges viszonyokról beszélt, humoros

színezetét adott az étkezéseknek, melyekről gyakran magának kellett

gondoskodnia. Á többiek derültek a hallottakon, de nevetésükbe némi

felindultság vegyült. Diana a mérnökök hangárbeli, szerény kis

étkezdéjére gondolt. Milyen különös módon felkavarták akkor a

fiatalemberek igénytelen életfeltételei is, pedig Lotharnak mennyivel

mostohább körülményeket kellett elviselnie.

Most felemlegette azt az egyszerű uzsonnát, amelyen mindannyian

megosztoztak, idézte Alexander Heinzius vidám és elégedett szavait,

melyekkel a zsíros- és vajas kenyér finomságát dicsérte.

- Így élnek mindig a civilizáció úttörői - jelentette ki Hermann

bácsi.

Lothar mélyet sóhajtott. Diana iménti emlékezése újabb terhet

rakott a lelkére.

- Néha nem könnyű ez az élet - jegyezte meg. - Ám a kemény

napok megacélozzák az erőnket, és nem hagyják, hogy elpuhuljunk.

Az ember ettől kétszeresen érzékennyé válik a mindennapok apró

kellemességeire. Ahogy itt körülnézek, az ünnepélyesen megterített

asztal, a csillogó ezüst, a kristálypoharak, a rég nem látott virágok és

gyümölcsök, az évek óta nem ízlelt csemegék, ez az egész lakályos

szoba értékes régi bútoraival, no meg nem utolsósorban a divatos és

elegáns toalettbe öltözött dámák... olyan mindez, akár egy álom,

minden eltűnik, ha majd felébredek.

- Hála istennek - sóhajtotta Brigitte asszony -, hogy nem érezted

jobban magad odalenn, délen, különben ki tudja, visszatértél-e volna,

vagy egy szép napon nem hagysz-e újra itt minket.

Lothar különös tekintettel mérte végig Diaija alakját, de a felesége

nem vette észre.

- Valóban, anyám, talán egyszer éppen a megpróbáltatások

csábítanak vissza Afrikába. Azt mondják, az a föld varázserejével

mindenkit bűvkörébe von, aki egyszer rátette a lábát A legutolsó

hónapokban gyakran érintkeztem egy nagy farm tulajdonosával, aki

évek óta ott él feleségével és két, körülbelül Dianával egyidős, eleven

természetű leányával. Az elmúlt évben néhány hónapot

Németországban töltöttek, és váltig állították, hogy kimondhatatlanul

vágytak vissza á farmjukra, ahol pedig sok kihívással kellett már

megküzdeniük. Amikor búcsút vettem tőlük, így szóltak: - „Meglátja,

találkozunk még, újra eljön Afrikába!”

Diana arca egy árnyalattal sápadtabb lett, s egy másodpercre

megrettenve nézett a férfira. Lothar azonban nem figyelt fel az

árulkodó pillantásra. Tűnődve meredt a teli borospohárra.

- Fiam, csak nem jut ilyesmi az eszedbe? - kiáltott fel rémülten az

anyja.

Lothar gondolataiba mélyedve tán nem is hallotta, mert nem

válaszolt. Azután felemelte a fejét, és az apja feszülten figyelő arcára

tekintett. Ekkor elmosolyodott, s elterelő hadműveletként a Saßneck-

farmról kezdett mesélni, meg a két bátor, derék farmerleányról, akik

szüleikkel vállvetve szálltak szembe a nehézségekkel, és soha nem

hagyta el őket a derű.

Visszaemlékezése nyájas volt és vidám, s nyíltan bevallotta, hogy

,118

az okos és csinos leányok jóízű kacagása nemegyszer ragadta ki őt

gyászos hangulatából.

Diana lelke elnehezült a beszámoló hallatán.

Talán Lothar a szívébe zárta valamelyik leányt, talán egyszer

tényleg visszatér oda, hogy hozzákösse az életét - miután itteni

korlátaitól megszabadult? Esetleg csak azért jött haza, hogy szabaddá

tegye magát?

E gondolatra majdnem elállt a szívverése.

Hirtelen elöntötte a szégyen, amiért annak idején arra

kényszerítette Lothart, hogy házasodjanak össze. A férfi azóta talán

már ezerszer is megbánta, hogy engedett az erőszakos követelésének.

Dianát ugyan valóban a legtisztább és legbecsületesebb szándék

vezérelte, de ha Lothar most megtudná, hogy szereti őt, vajon

miképpen értékelné, amit akkor tett?

Megborzongott. A világ minden kincséért sem szabad elárulnia,

hogy szereti, különben meghal a szégyentől...

Mélyen elfojtotta tehát érzéseit, és elhatározta, hogy a lehető

legnyugodtabban fog viselkedni. Ezen az estén a szokottnál is

korábban vonult vissza. Miközben elhagyta a szobát, ahol a többiek

még üldögéltek, az övébe tűzött kis orgonaág a szőnyegre hullott. Már

kezdett hervadni.

Nem vette észre, Lothar azonban meglátta, és pillantása szinte

hipnotizáltan tapadt a fonnyadt virágszálra.

Az apja figyelmét nem kerülte el az eset, miként az sem, hogy a fia

nem tudja levenni a szemét az orgonáról,

Ekkor egy képeslapot kezdett böngészni, és odahívta a feleségét is,

hogy mutasson neki valamit. A két galambősz fej szorosán egymás

mellett a folyóirat fölé hajolt, és a benne lévő fotókat szemlélte.

Hermannt azonban csak félig kötötte le a magazin, hallotta, amint

Lothar feláll, és lassan átmegy a szobán.

Amikor egy idő múlva félretették az újságot, a fiuk elfordulva állt

az ablaknál, és körülményeskedve zsebkendőt húzott elő a

mellényzsebéből.

Az apa a szőnyegre pillantott - az orgona eltűnt.

Az öregnek némán felcsillant á szeme.

Brigitte asszony azonban mindebből semmit sem vett észre.

XIII.

Teltek a napok és a hetek, melyek egyre újabb fájdalmakat és

mégis újabb titkos örömöket hoztak Diana és Lothar számára. Mintha

valami varázslat ült volna rajtuk, mely nem hagyta Őket szabadon

lélegezni, de mégsem merték megtörni a hatalmát.

Nem kerülhették el a gyakori találkozást, de nem is akarták. Az

együttlét minden óráját mennyei könyöradománynak tekintették. Majd

mindennap kilovagoltak kettesben, átruccantak Buchenauba, vagy a

szülőkkel üldögéltek.

A gyönyörű tavasz igézete körülfonta a szívüket, hogy mind

forróbb szerelemre gyulladjanak egymás iránt, miközben látszólag

nyugodt, barátságos modorban érintkeztek egymással. Diana naponta

várta és félte a pillanatot, amelyben Lothar a szabadságát kéri tőle, s a

férfi szintúgy naponta tartott ugyanettől Diana részéről. Egyikük sem

merte feszegetni a témát, amelyet pedig mindenképpen fel kellett

vetniük, hogy tisztázzák helyzetüket.

A kérdés kimondatlanul is állandóan köztük lebegett, ők azonban

tökéletes fesztelenséget színleltek, mintha minden a legnagyobb

rendben volna.

Lothar egyre halogatta a dolgot. Nem merte rászánni magát a

beszélgetésre, abban a biztos tudatban, hogy akkor elveszíti az

asszonyt.

Diana ezzel szemben folyton elhatározta, hogy megtárgyalja ezt az

égető problémát, de nőies félénkséggel mindig visszariadt az érzékeny

pont érintésétől.

Így múlt el egyik nap a másik után. Lothar közben az összes

megterhelő munkát átvette édesanyjától, aki végre élvezhette a

pihenést. Dianának többé nem engedte, hogy olyan korán keljen, mint

az utóbbi hónapokban. Lothar állt a helyére. Úgy tetszett, mintha a

férfi a gazdálkodásra született volna. Magától értetődőnek tűnt

minden, amibe fogott. Az emberek kezdték új gazdájuknak tekinteni,

mivel tudták, hogy a fiatal úrnő férje. Emellett tiszteletet parancsoló

egyéniséggel bírt, amely enélkül is érvényesült volna! Ráadásul

Afrikában hozzászokott, hogy parancsoljon másoknak, gyakran a

legengedetlenebb és leglustább népségnek is.

Ezekben a napokban nemcsak Diana, hanem sokszor Brigitte is arra

,120

gondolt, milyen szép is lenne, ha Lothar örökké kézben tartaná a

gyeplőt. Ám férjének tett ígéretéhez híven óvakodott egy szót is ejteni

erről, és várt - bár nem épp türelmesen -, hogy miként dőlnek el a

dolgok.

Akadt még valaki, aki figyelemmel kísérte az ifjú házasfelek

kapcsolatának alakulását, mégpedig Dora Sanders. Az ő szintén

szerelmi vággyal teli szíve mély részvéttel viseltetett Diana iránt.

Noha a barátnője szavakkal nem árulta el, hogy szereti Lothart,

megsúgta neki azt csalhatatlan női ösztöne.

A fiatal Steinachot Dora is megkedvelte, miután módja nyílt

közelebbről megismerni. Megállapította magában, hogy ritka az

ennyire összeillő emberpár, mint Lothar és Diána. Egyébként is

ellenállhatatlanul vonzotta ez a regénybe illő helyzet.

Így hát sok szempár követte titkos érdeklődéssel kettejük útját

anélkül, hogy ők tudtak volna róla. Annyira elfoglalták őket saját

gondolataik és érzéseik, hogy nem sok figyelmet fordítottak

környezetükre.

Egy napon Buchenauban jártak látogatóban, s most egymás mellett

lovagoltak az erdőn át, a májusi alkonyaiban. A Dorával töltött vidám

órák hatása alatt nevetgélve, beszélgetve indultak útnak. Ahogy

előrehaladtak, mindinkább elcsendesedtek, végül aztán egészen

elnémultak.

Nem törődtek a lovakkal, hagyták, hadd menjenek, ahogy a kedvük

tartja, lazára eresztették a gyeplőt.

Így esett, hogy Diana aranysárgája a mellső patájával megcsúszott

az ösvényén keresztbe futó, kemény, nedves gyökéren, és térdre

rogyott.

A hirtelen zökkenéstől Diana elveszítette az egyensúlyát, nem

tudott megkapaszkodni, és kibukott a nyeregből.

Lothar egyetlen mozdulattal leugrott a lóról, és a karjába emelte a

feleségét, mint egy gyermeket. Eközben önkéntelenül egészen

magához szorította, hogy Diana érezte a férfi szívének erőteljes

dobbanását.

Már a nem különösebben veszélyes eséstől is megijedt, ám most,

hogy Lothar a keblére ölelte, a rettenet majd eszét vette. Sápadtan,

behunyt szemmel nyugtatta fejét férje karján. Olyan élettelenül feküdt,

hogy a férfi azt hitte, elalélt. Az asszony iránti heves érzései maguk

alá gyűrték, az aggodalomtól félőrülten egy pillanatra elveszítette az

önuralmát, s száját Diana piciny, vértelen ajkára tapasztotta, azután

lélegzete fájdalmas nyögésként tört fel mellkasából.

Diana szinte mély álomban érezte, amint ajkuk összeér, s nem bírt

kimozdulni dermedtségéből. Mintha minden porcikája megbénult

volna, nem tudott gondolkodni, hiába próbálta eldönteni, valóság-e ez

vagy álom.

- Diana! Diana! - szólongatta aggódva Lothar.

Ekkor felnyitotta a szemét, és zavarodott, kábult tekintettel nézett a

férfira, aki közben újra összeszedte magát, csupán nagyon sápadtnak

és nyugtalannak látszott.

- Megütötted magad? - szakadt ki belőle a kérdés.

Hangjában annyi gyengéd féltés remegett, hogy Diana

megborzongott a boldogságtól. Ebben a pillanatban szeretett volna

meghalni.

- Diana! Térj magadhoz! - szólt hozzá újra Lothar, nyugalmat

kényszerítve magára, miközben próbálta feléleszteni.

Diana riadtan, magatehetetlenül és megindítóan nézett fel rá. A

férfi minden erejével küzdött á csábítás ellen, hogy csókjaival borítsa

a kedves arcot. Mégsem bírta megállni, hogy végig ne simítsa ajkával

legalább a haját, amelyről lecsúszott a lovaglósapka. Olyan óvatosan

érintette, hogy Diana nem is vett észre semmit.

Közben újra magához tért, s azt hitte, csak álmodta, hogy Lothar

szája hozzáért. Elhessentette az édes kábulatot, igyekezett kimozdulni

dermedtségéből.

- Nem kell megijedned, Lothar - mondta a lehető legnyugodtabban

-, kutyabajom, csak az ijedtségtől elveszítettem az eszméletemet.

Nézzünk a lovak után!

A férfi - bár nem szívesen - engedte, hogy lassan, óvatosan

kicsússzék a karja közül. Kimelegedett, hátratolta homlokából a

sapkáját.

Diana egy fatörzsnek támaszkodott, mert félő volt, hogy a lába

felmondja a szolgálatot, azután lehajolt a lovához, hogy megvizsgálja

a térdét. A következő pillanatban a nemes állat is felpattant, és

nyugodtan álldogált Lothar hátasa mellett, amaz pedig

körbeszaglászta, mintha azt kérdezné: „Nem sebesültél meg, pajtás?”

Lothar megállapította, hogy az aranysárga éppúgy sértetlen maradt,

,122

mint a gazdája.

- Képes vagy újra nyeregbe szállni és hazalovagolni? - lépett ismét

Dianához, és aggódva figyelte sápadt arcát. Az asszony bágyadtan

elmosolyodott, az ijedtség még benne rezgett. Nem az esés miatt,

hanem azért, amit álomnak vélt!

Emésztő nyugtalanság támadt fel benne, amióta a férfi karjában

feküdt, és meglátta gyengéd, gondterhelt tekintetét. Vajon csupán

baráti-testvéri féltés tükröződött-e benne?

Először félénk, óvatos remény ébredt szívében, hogy Lothar

mélyebb érzéseket táplál iránta, mint eddig hitte. Ez a halvány remény

elrabolta minden erejét.

Hadd pihenjek még egy pillanatig, úgy elgyengültem, de mindjárt

jobban leszek, és továbbmehetünk.

A férfi körülnézett, majd egy vastag fatönkhöz vezette Dianát,

mely alkalmas ülőhelyül kínálkozott.

Az asszony arra ereszkedett, Lothar pedig a lovakkal

foglalatoskodott, hogy valamelyest megnyugodjék. Tüzetesen

megvizsgálta Diana nyergét, hogy rendesen tart-e, kicsit meghúzta a

hevedert. Egy idő múlva visszament a fatönkhöz. Diana nyomban

felemelkedett.

- Most már folytathatjuk az utat Lothar.

- Sikerült kipihenned magad?

- Igen, igen, lóra szállhatunk.

Lothar odavezette az asszonyt a csődöréhez, és nyeregbe emelte.

Gondosan, eligazította a ruháját, a kelleténél kicsit tovább is

bíbelődött vele, Diana azonban nem figyelt föl erre. Megint annyi

gyengéd, szeretetteljes törődés sugárzott felé a férje egész lényéből,

hogy hirtelen könnyek szöktek a szemébe. Mielőtt megakadályozhatta

volna, egy-két tiszta, sós csepp Lothar kezére hullott. A férfi

összerezzent és felnézett Diana arca falfehér volt, szemében könnyek

csillogtak.

- Diana! Mi bajod? - hebegte.

Az asszony csak némán rázta a fejét, védekező mozdulatot tett, és

önkéntelenül megrántotta a gyeplőt, mire a ló megindult vele.

A férfi megkövültén nézett utána. Fájdalmas gyönyörrel itta fel

kezéről a sós cseppeket. Miért sírt Diana? Észrevette, amikor

megcsókolta, s most dühös rá? Vagy szánja őt, mivel ezáltal elárulta,

hogyan érez iránta? Harag és részvét között ingadozik?

Öklét a szívére szorította, mintha így akarná nyugalomra

kényszeríteni, és tovább tépelődött...

Talán nem meri kimondani a döntő szót, mert már rég rájött, hogy a

férje szereti őt? Úgy mondják, az asszonyok megsejtik az ilyesmit.

Szenved, mert fájdalmat kell okoznia neki, amikor visszakéri a

szabadságát? Ez köti meg a nyelvét?

Olyan lágy szívű, jóságos, finoman érző asszony. Nyilván nehezére

esik olyasmit tenni, ami valaki másnak gyötrelmet jelent. Lehet, hogy

már régóta kínlódik, és nem meri szabaddá tenni magát egy óhajtott,

másik szerelemért.

Keserves sóhajjal a lovához lépett, szája körül fanyar, elszánt ránc

jelent meg.

„Ez nem mehet így tovább, bizonyosságot kell szereznem” -

mondta magának, miközben nyeregbe lendült, és Diana után

iramodott.

Látta, hogy lehajtott fejjel, csüggedt tartásban ül a lovon, s amikor

melléje ért, kutató pillantást vetett az arcára. A könnyeket már

letörölte, de még mindig sápadtnak és nyugtalannak látszott.

Most kényszeredett mosollyal a férfi felé fordult.

- Végre visszanyertem a lélekjelenlétemet. Milyen gyenge

idegzetűek is az asszonyok! - próbált tréfálkozni. - Égy ilyen

kicsinység miatt így elhagyni magamat, tulajdonképpeni szégyen.

A férfi nagyon jól látta, hogy a derűs hang csupán tettetés. Azt

azonban távolról sem sejtette, mi megy végbe valójában Diána

léikében, azt hitte, csak a megszégyenüléstől akarja megkímélni öt.

Most már bizonyosnak vélte, hogy Diana tud a csókjáról.

Egyáltalán nem tartalak gyenge idegzetűnek. Magam is tanúja

lehettem, amint olyan bátorsággal néztél szembe a halállal, amit nem

egy férfi megirigyelhetne.

A vér hirtelen Diana arcába szökött. Azonnal rájött, mire céloz a

férje, és elfogta a félelem, hogy most felemlegeti, amikor annak idején

ő erőszakolta ki a házasságot. Érezte, hogy nem bírja elviselni a

szégyent, ha ez szóba kerül.

Lothar azonban mindenáron tisztán akart látni.

Mivel Diana nem válaszolt, csak tágra nyílt szemmel nézett rá, és

félelmében, hogy elárulja magát, fanyar, elutasító arckifejezést öltött,

,124

a férfi nagy lélegzetet vett, és folytatta:

- Diana! Már hetek óta itthon vagyok, s napról napra halogatom,

hogy beszéljek veled arról, amit nem kerülgethetünk vég nélkül.

Ugye, tudod, mire gondolok?

Az asszony némán bólintott.

- Egyszer napirendre kell tűznünk, bármilyen kínos is. Nem

maradhatok örökké Dorneckben bizonyos mértékig a te vendégedként.

Ez most már tarthatatlan, érzem, újra el kellj mennem.

Elhallgatott, hogy legyőzze felindultságát, miközben az asszony

összetörten ült a lovon, mint aki a halálos ítéletre vár!

- Nincs bátorságod, hogy elküldj engem - szólalt meg Lothar egy

idő múlva ismét -, tehát magamnak kell erőt gyűjtenem, hogy

tisztázzam a helyzetünket. Mondd meg hát nyíltan, miként határoztál a

jövőnkről!

Próbálta megkeményíteni magát, ezért nyugodt, szinte hűvösen

tárgyilagos hangot használt, mintha valamilyen üzleti kérdést taglalná.

Dianának sikoltani lett volna kedve. Tagjait ólomsúly húzta le,

szorosan összepréselte az ajkát. Lothar úgy beszél a távozásáról, mint

magától értetődő, kész tényről, éppen most, amikor végre felvillant

egy kis reménysugár, hogy többet is jelenthet a férfinak, mint

korábban hitte.

Kijózanító ébredés volt ez az édes álom után, amely az imént

elzsongította a lelkét. Diana persze nem sejtette, mibe kerül Lotharnak

ez a nyugodt, tárgyilagos hang. Keserű gúnnyal ostorozta magát.

„Ostoba nőszemély, mit képzeltél magadról, miről álmodoztál, amikor

a karjában feküdtél? Na, és ha tényleg megcsókolt, ha gyengéd

gondoskodással vett körül, az miféle balga reményekre jogosít fel

téged? A fivér talán nem csókolja meg a nővérét, az ember nem

gondoskodik a barátjáról, ha sebesültnek hiszi? Barátnő, húg - ennyi

vagy neki, tán nem elégszer írta? Ennyi, és nem több!”

A foga vacogni kezdett az idegességtől. Összeharapta az állkapcsát.

Csak egy gondolat segített, hogy tartsa magát: nem szabad elárulnia a

szerelmét, különben itt hal meg a szégyentől.

Felegyenesedett, megdörzsölte a szemét.

- Igen, beszélnünk kell erről végre - mondta szinte gépiesen. - De

miért pont én döntsék? Nincs egyenlő jogunk? Határozz te!

Lothar a homlokát ráncolta, mintha fájdalmában tenné. Semmi

kétség: Diana vonakodik szenvedést okozni, ezért hárítja rá a döntés

felelősségét. Különben nyilván azt mondaná: engem semmi sem hajt

arra, hogy elváljak tőled...

Keserűségében nem is gondolt arra, hogy egy asszony

szégyenlősen magába fojtja érzéseit, s inkább a poklok kínját állja ki,

semhogy nyíltan szerelmet valljon egy férfinak! Túlságosan

belelovalta magát a tévhitbe, miszerint Diánál egy másikat szeret.

„Követeljem hát én a szabadságomat, hogy szabaddá tegyem őt

valaki más számára? Kényszeríthet-e a sors ekkorái önmegtagadásra?

- gondolta komoran. - Készakarva oldjam el azt, akit ezer lánccal

kötnék magamhoz?”

Ám ezután megjelent előtt az óra, amikor a betegágynál állt, s a

leány példátlan nagylelkűséggel neki nyújtotta a kezét, minden

vagyonát a tulajdonába adta, hogy az apjának élete alkonyán

nyugalmat biztosítson.

Gondolhat-e hát most a saját boldogságára, nem előbbre való-e

Dianáé? Nem megfogadta-e akkor magának, hogy önfeláldozása

minden hátrányos következményétől megóvja a leányt, amennyiben

életben marad? Nem szégyenülhet meg előtte, meg kell könnyítenie

neki az elválást.

Holtsápadtan ült a nyeregben, csak szemében tükröződött makacs

elszántság. Nagyot sóhajtva kihúzta magát, és kezet nyújtott az

asszonynak!

- Meggyőztél, Diana, az én dolgom, hogy eloldjam a béklyót,

melyet nagylelkűen magadra vettél. Visszaadom a szabadságodat,

mihelyst lehet. Csak még egy kis időt hagyj, hogy mindent

megfontoljak és előkészítsek! A közeli napokban felkeresem a

városban a közjegyzőt, és megbeszélem vele, hogy intézhetjük el

legegyszerűbben és leggyorsabban az ügyet. Azután tisztázzuk a

részleteket, rendben?

A reszkető kis kéz érintésétől melegség öntötte el a férfit. Diana

csak leszegte a fejét, válaszolni nem tudott. Ha az élete függött volna

tőle, akkor sem bírt volna egy szót szólni, mert érezte, hogy

felsikoltana, amint a száját kinyitná.

A férfi feszülten figyelte vajon felderül-e az örömtől - hogy

kimondatott a megváltó szó? Ám Diana lesütötte a szemét, az arca,

akár a kő.

,126

Lassan elengedte a kezét.

Diana szinte megdermedt a fájdalomtól és a szégyentől, amiért azt

a férfit kell szeretnie, aki elbocsátja őt.

Ó, ha csak egy pillantást vethettek volna egymás szívébe!

Lothar nem tudta, hogyan értelmezze felesége viselkedését. Inkább

levertnek, semmint megkönnyebbültnek tűnt, így hát újra azt

gondolta, Diana sejti, mennyire fáj elengednie őt, s az a nemes szíve

szenved emiatt.

Hallgatagon tették meg az út hátralevő részét.

Hazaérve Diana azonnal visszavonult a szobájába, és bezárkózott.

A pamlagra zuhant, mint egy darab fa, sápadt arcát a tenyerébe

temette. Vad vihar dúlt a lelkében, úgy érezte, neki többé nem süt a

nap.

Egyelőre Lothar sem volt olyan állapotban, hogy higgadtan

cseveghetett volna a szüleivel. Sokáig egyedül maradt a szobájában,

és próbált megbirkózni azzal, ami benne munkált.

Vacsoraidőben mindazonáltal látszólag nyugodtan vonult be az

öregekkel, az ebédlőbe. Rögtön ezután belépett Sophie, és jelentette,

hogy az úrnőjének fáj a feje, nem jön az asztalhoz, inkább azonnal

nyugovóra tér.

- Csak nem betegszik, meg nekem újra ez a gyermek! - rettent meg

Brigitte és máris sietett volna hozzá.

- Maradj, anyám! - tartotta vissza Lothar. - Pihenésre van szüksége,

ennyi az egész.

Az apja fürkésző pillantást vetett rá. Sápadt arca és fáradt, szomorú

szeme amúgy is gondolkodóba ejtette. Az események nem a

várakozása szerint alakultak. Valaminek történnie kellett a fiatalok

között.

- Tulajdonképpen mi baja Dianának? - nyugtalankodott Brigitte.

Egy kis lovasbaleset meg egy kis ijedség, anyám. Meg kell

nyugtatnia az idegeit - felelte Lothar.

Anyját azonban ez nem elégítette ki, s továbbra is aggódott,

Dianáért. A fiának töviről hegyire el kellett mesélnie a baleset tét, s

csak azután csillapodott le annyira, hogy békén hagyja Dianát.

Hermann von Steinach nem szólt semmit, noha nyugtalanabb volt,

mint mutatta. Továbbra is azt tartotta, a két ifjú szívnek magától kell

egymásra találnia. Egyre bizakodott, hogy azok ketten szeretik

egymást.

Eddig minden úgy ment, ahogy előre látta és remélte, de ma

valahogy nem illett össze a kép. Ennek ellenére türelemre intette

magát. Előbb-utóbb úgyis tisztázódik minden.

XIV.

A következő nap Diana úgy jött le reggelizni, mint máskor.

Teljesen nyugodtnak tűnt, talán csak egy kicsit sápadtabb volt a

szokottnál, s a szemén lehetett látni, hogy nem sokat alhatott az éjjel.

Lothar is álmatlanul forgolódott. Sötét gondolatok tartották ébren.

Elhatározta, hogy minél hamarább elutazik - legjobb talán vissza,

Afrikába, ahol nagy a keletje az olyan férfiaknak, mint ő. A lehető

leggyorsabban ki kell ürítenie a keserű poharat. Holnap pünkösd

vasárnapja - az ünnep alatt semmit sem tud intézni. Utána azonban

rögtön felkeresi a közjegyzőt, őszintén elébe tárja a helyzetet, és

tanácsot kér, miként bonthatják fel házasságukat gyorsan és

különösebb feltűnés nélkül.

Most színlelt nyugalommal ültek egymással szemben.

Pünkösd szombatja lévén, a házban friss sütemény illata terjengett;

odakinn a gazdasági udvarban nevetgéltek, tréfálkoztak a leányok és a

legények, akik előre örültek a pünkösdi táncmulatságnak. Hermann

bácsi finom érzékkel átsegítette, a fiatal párt a bizonytalan hangulaton,

és éppúgy elbeszélgettek, mint máskor, látszatra egész fesztelenül.

Reggeli után még együtt ültek, amikor küldönc érkezett

Buchenauból, és levelet hozott Dorától. Diana azonnal felbontotta és

elolvasta:

„Édes Dianám!

A látogatóink nagy meglepetésre már tegnap este betoppantak. Alig

ügettetek el, amikor csörgött a telefon, amely érkezésüket jelezte.

Susanna és Hans Heinzius sugárzóan boldog jegyespár, azt sem

tudják, hová legyenek örömükben. Természetesen ő is velük jött, és az

én bolond kis szívem sehogy sem bír megnyugodni, egyre csak

kalapál. Jaj, Diana! - - - Tudod, mit jelentenek ezek a gondolatjelek.

Úgy félek, és mégis annyira boldog vagyok! De erről inkább majd

szóban. Most csak azért írok, hogy ma délben ebédre várunk

,128

benneteket, Téged és Lothart Buchenauban. Susanna ég a

kíváncsiságtól, hogy megismerje a férjedet, és Alexander Heinzius is

lelkes, hogy kedves, régi barátját viszontláthatja. Lemondásnak nincs

helye. Ha a Te Lotharodnak nem akaródzik eljönni, csak mereszd rá

azt a csillagszemedet! Viszlát!

A Te Dorád”

Az utolsó szavaknál Diana paprikapiros lett, és látható zavarban

gyorsan összehajtotta az írást, hogy a ruhájába rejtse. Lothar figyelte

olvasás közben, észrevette pirulását, amiként feszengő arckifejezését

is.

- Dora meghívott minket mára ebédre - pillantott Diana félszegen a

férjére. - A várt látogatók megérkeztek. Alexander Heinzius alig várja,

hogy találkozzék veled - hadarta.

Lothar szíve görcsbe rándult. Ezt jelentette tehát Diana pirulása! A

szeretett férfi viszontlátása feletti öröm kergette arcába árulóan a vért!

Legszívesebben lemondta volna a meghívást. Félt attól, hogy a

barátjával vetélytársként - kivételezett helyzetű vetélytársként -

kerüljön szembe.

Ám azután keserűen azt mondta magának: „Menj csak, menj, és

lásd a saját szemeddel, hogy Diana őt szereti, akkor talán

megnyugszol, és túlteszed magad rajta.”

- Gondolom, elfogadod a meghívást? - kérdezte nyugodtan a

feleségét.

Szíve szerint Diana is lemondta volna, ő viszont azt hitte, hogy

Lothar vágyik viszontlátni a barátját. Meg aztán mindül egy is, hová

cipeli magával a fájdalmát.

- Igen, ha te is jónak látod, elfogadjuk, részemről örülök a

találkozásnak.

Ez fájt, hogy ilyen nyíltan kimondta. Ez az öröm - a férfi úgy hitte -

csakis Alexander Heinziusnak szólhatott.

- Rendben, akkor átkocsizunk Buchenauba - állt fel az asztaltól

Lothar.

Diana átadta a választ a küldöncnek, és átöltözés ürügyén;

nyomban visszavonult a szobájába.

Lothar keserűen nézett utána. „Siet kicsinosítani magát a másik

kedvéért -, én meg majd nézhetem, amint a szemével közli az

örömhírt: Mindjárt szabad leszek!”

Forogni kezdett vele a világ.

Egy óra körül a kocsi útra készen állt, hogy a házaspárt

Buchenauba vigye.

Diana fehér, testhez álló, sportos ruhát választott, mely szorosan

simult formás testére, háromnegyedes ujját szerény csipke díszítette.

A mély kivágás révén jól érvényesült karcsú nyaka, melyet egyetlen

sor igazgyöngy ékesített, rajta briliánsokkal kirakott kapocs. Ezt Diana

elhalt édesanyjától örökölté, s ezen a szerény, bár igen értékes

gyöngysoron és a bal kezén lévő szép gyémántgyűrűn kívül eddig nem

is hordott más ékszert. Egész öltözéke oly szerény, mindamellett

annyira elegáns és előkelő benyomást tett, hogy bármelyik férfi

megcsodálta volna.

Lothar keserű érzéssel kanyarította vállára a világos felöltőt a tágas

előtér tükre előtt. Közben Diana tekintete lopva megpihent a férfi

elegáns külsején. Most látta először sötét öltönyben, s el kellett

ismernie, hogy az kevés férfin áll ilyen jól.

Lothar a karját nyújtotta, és a kocsihoz vezette. Brigitte néni

büszke, gyengéd pillantással követte őket. „Milyen szép pár, az Isten

is egymásnak teremtette őket!” - gondolta, mint már oly sokszor.

Még egyszer lelkesen búcsút intett nekik, és jó szórakozást kívánt.

Hermann bácsi a verandáról lobogtatta a zsebkendőjét, a fiatalok

visszaintegettek.

Azután elindult az autó. Lehajtották a tetőt, mivel melegen sütött a

nap, és még nem porzott az út. A természet olyan frissnek, üdének

tetszett, amilyennek csak tavasszal vagy nyár elején látni, vágy zápor

után. Az egész világot sugárözön és virágillat járta át, hogy a boldog

emberek még jobban örülhessenek a létnek.

A két fiatal szívében mindez nem vert visszhangot. Némán és

magukba fordulva haladtak át az erdőn, ahol elő- szőr

összetalálkoztak. A férfi komoran maga elé bámult, Diana sírni

szeretett volna, megállás nélkül sírni.

Buchenauban már a délelőtt is igen vidáman telt. Móka és kacagás

töltötte be a házat.

Rögtön reggeli után, mialatt Susanna és Dora szülei még összeültek

a teraszon egy kis tereferére, az unokatestvérek teniszezni mentek a

Heinzius fivérekkel. A tágas parkban ritka szép teniszpályát

,130

alakítottak ki, amelyre a környező magas fák szinte állandóan

árnyékot vetettek. Elkezdődött a játék.

Susanna és Hans nem nyújtottak valami fényes teljesítményt,

inkább szerelmes bolondságok jártak a fejükben. Egy idő múlva

nevetve kijelentették, hogy nincs is kedvük tovább játszani.

- Inkább sétálni szeretnénk a parkban, igaz, Susi? - kérdezte a

fiatalember.

A menyasszonya buzgón helyeselt, és kart karba öltve elballagtak.

Dora és Alexander egy darabig egészen komolyan játszottak,

azután egy kis szünetet tartottak, és élénk beszélgetésbe merültek.

Közben azonban olyan mélyen egymás szemébe néztek, hogy Dora

arca mind rózsásabb lett, mígnem egészen összezavarodva

indítványozta:

- Folytassuk inkább a játékot!

Újra nekirugaszkodtak, ám ezúttal közel sem ment úgy, mint annak

előtte. Alexander többet nézte a leányt, mint a labdát. Tekintetük

minduntalan forró pillantásokban találkozott, amitől Dora még inkább

zavarba jött.

Végül a mérkőzés közepén egy zsámolyra dobta az ütőjét.

- Nem, egyszerűen nem bírom tovább - jelentette ki - szörnyű ez a

hőség!

A fiatalember nem bánta, odasietett, az egyik székről felvette Dora

rövid sportkabátját, és fel akarta rá segíteni.

Ne, nagyon melegem van! - rázta a fejét a leány.

Éppen azért kell felvennie a kabátot, nagyságos kisasszony,

különben meghűl - magyarázta Alexander.

Dora nem ellenkezett tovább. Amikor a kabátfelvétel közben a férfi

megérintette a vállát, szégyenlősen feltekintett rá.

Az okos, erőteljes arc különös módon ellágyult.

- Tetszik magának itt, Buchenauban? - kérdezte a leány.

- Nem tudom - nézett mélyen a szemébe Alexander.

- Nem tudja? - hökkent meg Dora, és zavartan felnevetett.

- Nem.

- És miért nem?

- Mert még egyáltalán nem néztem körül, és folyton valami másra

kell gondolnom.

- Ugyan mi másra?

- Valami édesre, kedvesre, amit szeretnék elkapni és megtartani.

A leány bíborvörös lett, szerette volna elfordítani a fejét, de a férfi

pillantása fogva tartotta.

- Hát akkor miért nem teszi azt? - kérdezte halkan.

Tényleg, miért is nem? Mert kötöznivaló bolond vagyok.

Néhányszor már karnyújtásnyi közelségbe jutottam a boldogsághoz,

és nem kaptam utána. De még egyszer, nem kerülhet el. Bátraké a

szerencse. Egy szép, kék szempár nevet rám, egy édes, piros száj

csábít szüntelenül. Mi végre teremtette hát a Jóisten azt a piros szájat

olyan csinosra, ha az ember nem csókolhatja meg?

És mielőtt Dora felocsúdott volna, a karjába vette, és szenvedélyes

csókkal zárta le az ajkát.

Ez annyira megtetszett neki, hogy gyors egymásutánban többször

megismételte. Dora áhítatos csendben hagyta mindezt. Végül a férfi

csillapította első szomját. Egy kicsit eltartotta magától a leányt, és

gyengéden ránevetett.

- Édes, szöszi szerelmem, most rögtön szeretnélek az égbe repíteni!

- Sajnos, nincs nálunk léghajó - élcelődött Dora!

- Az nekünk nem is kell. Teringettét, de pompás, ha az ember egy

ilyen imádnivaló teremtést a karjába szoríthat! Hanem, ide hallgass,

édes, kicsi Dorám, mit fognak szólni a szüleid ahhoz, hogy egy

magamfajta szegénylegényt választottál férjedül?

A leány csintalanul fontoskodva nézett fel, és nagyot sóhajtott.

- Hát, lássuk csak! Szigorúan kivallatnak majd. A papa azt mondja:

„Ki az a gazfickó, aki el akarja rabolni a leányomat?” Mire én:

„Nagyon derék ember, nekem szörnyen tétszik, és ez a lényeg.” Erre

megszólal a mama: „Nem, nem ez a lényeg, hanem az, hogy tiszta

szívből, testestül-lelkestül szeressétek egymást.” Mire én így felelek:

„Én úgy szeretem őt, mama, most már csak őt kell megkérdezni, hogy

ő is szeret-e, nekem ugyanis még nem mondta.”

Alexander újra megcsókolta azt a drága, cserfes kis száját, és

gyengéden így szólt:

- Én is úgy szeretlek, Dorám, elhiheted. De vajon a szüleid is

elhiszik-e? Nem azt gondolják-e, hogy puszta számításból kerestem

gazdag menyasszonyt magamnak?

- Az én szüleim sohasem gondolkoznának így, kedvesem: - bújt a

férfi arcához Dora, és átkulcsolta a nyakát. - Tudják ők, hogy a

,132

magadfajta derék, céltudatos és energikus férfi nem szorul hozomány

vadászatra. Nekem pedig nem akarnak fájdalmat okozni. Aztán

megmondom nékik, hogy borzasztó büszke vagyok rád. Előttük sem

titok, hogy az ő Dorájuk csak olyan férfinak adja a szívét, aki

megérdemli.

- Édes szerelmem - szorította magához Alexander nincs nálad

aranyosabb teremtés a földön, és a becsületemre mondom: teljes

szívemből szeretlek, és mindent elkövetek, hogy boldoggá tegyelek.

Így álltak még sokáig, összeölelkezve, és két csók között

egymásban gyönyörködtek.

Köröttük, a fákon az énekes madarak tavaszi koncertje adta hírül a

világnak, hogy két ifjú szív ismét egymásra talált a szerelemben.

Ők pedig észre sem vették, hogy Hans és Susanna visszatért a

teniszpályára. Amazok nevetve nézték a meghitten összefonódó

szerelmesekét.

- Mondjátok csak, talán azt képzelitek, hogy ez különb tenisz, mint

amit mi játszottunk? - évődött Susanna.

A párocska szétrebbent.

Csak vigyázz, kicsi sógorném! - fenyegette meg mutatóujjával a

leányt1 Alexander. Te vagy a ludas abban, ami itt történt. Szép kis

példát mutattál nekünk. Egyébként nagyon rút dolog így megzavarni

bennünket. Éppen leckét adtam ennek az ifjú hölgynek, hogy nagyobb

találati biztonságra tegyen szert.

- Á, erre éri is megtanítom a menyasszonyomat - jelentette ki Hans,

és rögtön hozzá is látott az oktatáshoz, mígnem Susanna nevetve

kibontakozott a karjából, és elillant. Hans utána iramodott.

Alexander és Dora lassan, kéz a kézben ballagott mögöttük.

Susanna szülei közben visszavonultak a szobájukba, így Sandersék

magukban ültek a teraszon.

Drága papa, drága mama - vonta eléjük Alexandert Dora -, ez itt...

a vőlegényem... és az áldásotokat kérjük - közölte röviden és velősen,

azután átkarolta mindkettőjüket, és sírva-nevetve csókolgatta őket. -

Elég, ha rámondjátok az áment - tette hozzá, a meghatottsággal

küszködve.

A szülei is igencsak elérzékenyültek.

Sandersné nem tudott parancsolni a könnyeinek. Egyszerre

magához ölelte a két fiatalt.

De léghajózni nem engedem a leányomat, ez a feltételem! - szólt

belőle az aggódó anya.

Ezen mindannyian nevettek.

- Gyere, fiam! - tette kezét Alexander karjára az öregúr.

- Váltsunk egypár komoly szót mi, férfiak!

Lothar és Diana pontosan érkezett Buchenauba, ahol igen nyájas

fogadtatásban részesültek, Dora Diana nyakába ugrott.

Legszívesebben máris barátnője tudtára adta volna az eljegyzését, de

csak ennyit bírt mondani:

- Jaj, Diana, én olyan boldog vagyok, hogy azt se tudom, nevessek

vagy sírjak örömömben.

A fiatalasszony nyomban sejtette, mi történt, de nem szólt.

Alexander Heinzius is szívélyesen köszöntötte őket, Diana pedig

olyan kedvesen mosolygott rá, hogy Lothar csak nagy nehézségek

árán fegyelmezhette magát annyira, hogy legalább látszatra

megfelelőképpen viszonozza a lelkes üdvözlést. Szívében vad

féltékenység kelt birokra a régi barátsággal.

Sanders úr vezette asztalhoz Dianát. A férje vele szemben foglalt

helyet, a háziasszony oldalán, akin láthatóan némi izgalom vett erőt,

és nemigen tudott figyelmet szentelni asztalszomszédjának. Lothar így

zavartalanul szemmel tarthatta szép, ifjú hitvesét, aki vidáman

csevegett a ház urával.

Titkos elégedettséggel nyugtázta, hogy féltékenységének okozója

meglehetős távolra került feleségétől, az asztal innenső oldalára.

Keserű érzéssel látta azonban, hogy Diana gyakorta fordul csillogó

tekintettel a férfi felé, melyet - még ez is mézédes mosoly kísér. Hogy

mindez Dórának szól, aki ragyogó arccal ül Alexander mellett, arról

mit sem tudott. A házigazda most felállt, megkocogtatta a poharát, és

várt, amíg mindenki elcsendesedik.

Lothar megint észrevette, hogy Diana cinkos pillantást küld abba az

irányba; ahol Alexander foglalt helyet, és ennek láttán légszívesebben

felugrott és elrohant volna.

Sanders úr először a szokásos bevezetőben üdvözölte a vendégeket,

majd ezek után rövid, egyszerű szavakkal bejelentette leánya és dr.

Alexander Heinzius eljegyzését.

Lothar szüntelenül Diana arcát figyelte, aki lesütötte a szemét. A

,134

férfi furcsa érzéssel fogadta a hírt, hogy régi barátja, a vetélytársnak

hitt Alexander, Dora Sanders vőlegénye.

Semmihez sem hasonlítható boldogság fogta el, amikor látta, hogy

Diana ismét pajkosan az újdonsült mátkapár felé tekint. Úgy tűnt,

egyáltalán nem lepte meg a kézfogó, cseppet sem bánatos vagy

csalódott.

Lothar keblében a legellentmondásosabb érzések kavarogtak. Mi

mindent nem beszélt be magának, mennyit gyötrődött e képzelgések

miatt! Hirtelen minden egészen új megvilágításba került, nem is

értette, hogy kínozhatta magát ilyen esztelen agyrémekkel.

De ha ebben a dologban tévedett, nem lehetséges, hogy minden

másban is rosszul ítélte meg a helyzetet? Nem kétséges-e nagyon is,

hogy Diana meg akar szabadulni tőle? Végül talán mégis megtarthatja

őt?

Ez a reményteli gondolat egészen magával ragadta, olyan jókedve

kerekedett, amilyet Diana még sohasem tapasztalt nála, s ennek láttán

még inkább elszomorodott.

Lám, milyen boldog Lothar, hogy hamarosan visszanyeri a

függetlenségét! Tegnap óta mintha kicserélték volna...

Valahányszor a férje szíves szavakkal és pillantásokkal fordult oda,

egyre csak gyötrődött: úgy látszik, miután kinyilvánította szabadulási

szándékát, nem kerül nagy erőfeszítésébe, hogy testvéri figyelemmel

bánjon velem.

Ebéd után a teraszon fogyasztották el a kávét, emelkedett

hangulatban. Csak Diana szíve öltözött mindinkább gyászba, ahogy a

boldog arcokat látta maga körül.

Lerogyott egy nádfotelba. Lothar aggódva kérdezte a háta mögül,

nem fázik-e.

Szótlanul megrázta a fejét. Ez a gyengéd gondoskodás is csak

fájdalmat okozott.

Mindezek ellenére derűs arcot erőltetett magára.

- Diana, ma megint úgy festesz, mint valami tavasztündér lépett

Dora mosolyogva hozzájuk, és megcsókolta, a barátnőjét. - Nem

találja, Steinach úr?

Lothar meghajtotta magát, de mielőtt kinyitotta volna a száját, a

felesége sietve megjegyezte:

Hirtelen milyen fennköltté tett a szerelem, aranyhajú!

- Jaj, Dianám, dehogyis hirtelen! - nevetett Dora. - Hiszen tudod,

hogy a szerelmem nem a mai eljegyzéssel kezdődött!

- Csakugyan - derült fel a fiatalasszony is. - Már a legutóbbi berlini

tartózkodásunkkor előre lehetett látni, úgyhogy igazán nem ért

meglepetésként.

- Bizony, Steinach úr - nézett mosolyogva a feszülten figyelő

férfira Dora. - Nekünk kettőnknek nincs titkunk egymás előtt. Csak

egyetlen dolog létezik, amely még az én részemről sem tűr említést.

- Dora! - ugrott fel reszketve, lángoló arccal Diana. - Kérlek,

hallgass!

Dora megrettent a gyötrő szorongásról árulkodó szavak hallatán.

- De kedvesem - fogta meg barátnője kezét -, magától értetődik,

hogy hallgatok - nyugtatgatta.

A fiatalasszony sietve félrehúzta őt, jó távol a többiektől. Lothar

furcsán nyugtalan arckifejezéssel, pillantott utánuk, de nem mozdult,

és a hozzá lépő Alexanderrel kezdett diskurálni.

Magában azonban szilárdan eltökélte: mindenáron, beszélnie kell

Dorával!

Végül aztán sikerült is kettesben maradnia a leánnyal.

- Nagyságos kisasszony, megengedi, hogy néhány percre a

figyelmét kérjem? - kérdezte gyorsan.

- Hogyne, Steinach úr. Miben állhatok rendelkezésére?

- Kérem, kísérjen el a virágágyásokhoz! Szeretnék olyan látszatot

keltem, mintha a kertet mutatná meg nekem. Nem akarom, hogy bárki

megsejtse, milyen fontos ügyről óhajtom faggatni kegyedet.

Dora körülnézett. Alexander és Diana élénk társalgásba merült

Susannával és Hansszal. Ők nem fogják hiányolni kettőjüket. Az

idősebbek pedig látható nyugalommal üldögéltek odabenn, a házban.

Senki nem, vette tehát észre távozásukat. Lothar némán lépkedett

Dora mellett, amíg meg nem álltak egy virágágy előtt. Ott aztán

sápadt, felindult arccal unszolni kezdte:

- Nagyságos kisasszony, kérem, könyörgök, árulja el, mi az pont a

feleségem szívében, amelyet még kegyed sem érinthet!

- Sajnálom, Steinach úr - hökkent meg Dora -, lehetetlen, nem

tehetem.

Akkor sem - sürgette a férfi, ha azt mondom: talán épp kegyeden

múlik, hogy két ember sorsa kedvező fordulatot vesz-e?

,136

- Nem élhetek vissza a barátnőm bizalmával - felelte nyugtalanul a

leány.

- Belátom, nagy merészség ilyet kérni - sóhajtott Lothar.

- Mégis, kimondhatatlan hálára kötelez, ha képes ekkora

önmegtagadásra. Fontolja meg, nem idegenre bízná azt, amit ez idő

szerint láthatóan csak kegyed tud.

Dora megindultan nézte a férfi sápadt, nyugtalan arcát, rimánkodó

tekintetet. Egyszerre megérezte, kizárt dolog, hogy ezt az embert

pusztán testvéri szeretet fűzze Dianához. Égy pillanatnyi tétovázás

után elszántan felvetette a fejét.

- Steinach úr! Amit kíván, azt nem oszthatom meg önnel durva

szószegés nélkül, és a könnyelmű fecsegés nem kenyerem, noha

mellékes dolgokban néha beleesem ebbe a hibába. Most azonban az a

benyomásom, mintha valami nagyon szomorú fejleményt előzhetnék

meg. Úgy látom, Diana egyáltalán nem közömbös önnek. Lehet, hogy

valami tévedés történt, az emberek boldogsága olykor egy-egy apró

tévedés miatt fut zátonyra. De talán mégis ostobaságot követek el, ha

feltárom, ami úgy kikívánkozik belőlem.

- Beszéljen, kérem! - esedezett Lothar. - Minden szavával kivívja á

hálámat. Dianával igen sajátságos helyzetbe kerültünk, s nekem nincs

bátorságom e helyzeten meggondolatlan Szavakkal változtatni, mivel

attól tartok, hogy Dianát akarata ellenére olyan megoldásra

kényszerítem, ami, nézetem szerint, nyomasztaná őt. Bármit hallok is

most kegyedtől, amennyiben az így vagy úgy segíti a dolgok

tisztázását kettőnk között,- akkor minden bizonnyal nemcsak

számomra, hanem Diana számára is jótétemény.

Dora még egy kicsit habozott, azután komolyan és elszántan a

férfira emelte a tekintetét.

- Hát akkor isten neki, csak nehogy valami butaságot műveljek!

Hallja tehát, amit elmondhatok: Diana nemrég közölte velem, hogy a

házasságukat fel kell bontani. Tudomása szerint ön visszatér Afrikába.

Ha ezt megteszi, azaz mindegy, hogy oda vagy máshová utazik, ha

tehát elhagyja Dianát, akkor ő nagyon... nagyon boldogtalan lesz, ezt

biztosan tudom.

- Ez a valóság, nagyságos kisasszony - szorította meg görcsösen a

leány kezét Lothar -, ez a valóság, vagy csupán feltételezés?

- Ez tény! - szögezte le Dora, maga is eléggé felindultan.

- Köszönöm, hálásan köszönöm a szavait, nagyságos kisasszony!

Bízom benne, hogy ezzel megalapozta a boldogságunkat!

- Bárcsak én is azt hihetném... - sóhajtotta a leány párás szemmel.

- Remélem, hamarosan kegyed is meggyőződhet róla. Vigyázzon,

Diana errefelé figyel, kérem, nézze élénk érdeklődéssel ezt a virágot

itt! Semmiképpen nem sejtheti, miről tárgyaltunk mi ketten. Ugye,

holnapig köztünk marad, ami most elhangzott?

- Erre a szavamat adom, Steinach úr.

- Köszönöm önnek. Most pedig engedje meg, hogy visszakísérjem

a házhoz. Úgy látom, a kedves vőlegénye közeledik.

Rögtön ezután csatlakozott is hozzájuk Alexander.

Bármennyire szeretett volna Lothar a Dorával folytatott

beszélgetést követően négyszemközt maradni a feleségével, néhány

órát még ki kellett bírnia Buchenauban.

Később azután sürgetni kezdte a hazatérést. A fiatal párt

mindenfelől kérlelték, hogy töltsék az estét is Sanderséknél, és Diana

szívesen engedett volna a rábeszélésnek, Lothart azonban nem lehetett

visszatartani.

Az estét a szüleimnek ígértem, hölgyeim és uraim, nem szeretném

tovább várakoztatni őket. - Ugye, indulhatunk, Diana? - kérdezte

nyomatékosan,

A fiatalasszony készségesen bólintott, mikor a férfi a szüleire

hivatkozott. Tulajdonképpen ő is csak azért nem sietett eddig, mert

előre félt a hazaúttól, amelyet Lotharral kettesben kellett megtennie.

Egyébként nem Vonzotta a vidám társaság, a sok boldog ember

látványa.

Így sietve elköszöntek, látszólag a legderűsebb hangulatban. Diana

megismételte a korábban már kilátásba helyezett meghívást:

Sanderséket és vendégeiket pünkösd hétfőn vacsorára várják

Dorneckben. A jelenlévők nagy örömmel vették az invitálást.

Lothar forró kézszorítással búcsúzott Dorától.

- Imádkozzék értem, nagyságos kisasszony! - súgta neki.

- Úgy lesz - válaszolta szelíden a leány, és férfiasan viszonozta a

kézfogást. Azután megölelte a barátnőjét. - Szerencsés utat, Dianám! -

szólt elcsukló hangon.

Mindannyian kikísérték a távozókat a kocsihoz, amely további

vidám, zajos tömegjelenet után tudott csak elindulni.

,138

Diana az utolsó pillanatig derűs arckifejezést erőltetett magára,

most azonban sápadtan és kimerültén a hátsó ülésre hanyatlott.

Lothar egy ideig hallgatott, próbálta legyűrni felindultságát.

Szilárdan eltökélte, hogy minden akadályt félresöpörve, egyértelműen

tisztázza a helyzetet.

Lopva ifjú feleségére sandított! Még soha nem látta ilyen szépnek

ezt a halovány, édes arcot, rajta a szenvedés félreismerhetetlen

nyomaival. Az asszony azt hitte, nem figyelik, és teljesen elmerült

fájdalmas, bánatos gondolataiban, elfeledkezett a mosolygós

maszkról.

Végül a férfi elszántan felegyenesedett. Egy óra alatt teszik meg az

utat, ezt a hatvan percet ki kell használnia.

- Nagyon elfáradtál, Diana? - kezdte szelíden.

- Nem - pillantott rá tűnődéséből felrezzenve az asszony.

- Miért kérded?

- Szeretnék valamit megbeszélni veled, ha tudsz rám figyelni.

Diana rémülten lehunyta a szemét, azt hitte, Lothar a válásra

vonatkozóan kíván javaslatot tenni. Legszívesebben könyörgött volna:

- „Hagyjuk a részleteket, legyen minden úgy, ahogy akarod, csak ne

kínozz ezzel a szócsépléssel, amely annyi szenvedést okoz.”

De nem szólhatott, nem árulhatta el, mi megy végbe a lelkében,

mondd csak, nem vagyok fáradt - válaszolta tehát merev arccal.

A férfi sokáig kémlelte, azután lassan, nagy önfegyelemmel

megszólalt:

- Még egyszer vissza kell térnem arra, amiről tegnap, hazafelé

lovaglás közben szó esett. Megígértem, hogy eloldom a köteléket,

amely hozzám fűz téged. Hogy mekkora erőfeszítésembe került ezt

mondanom, azt nem tudja, más, csak én. De, a szavamat adtam, s

nyomban az ünnep után fel akartam keresni a közjegyzőt, hogy

mindent megtárgyaljak vele. Most azonban történt valami, ami

megmutatta, téves feltételezésből kiindulva, belső kényszernek

engedve ajánlkoztam, hogy szabadon engedlek.

- Hogy érted ezt? - Miféle feltételezésből indultál ki? - fordult

lassan Lothar fakó, az idegességtől rángatódzó arca felé az asszony.

- Kimondom kereken, Diana - nézett a szemébe a férfi olyan

különös pillantással, amely az arcába kergette a vért - mivel ahogy

most látom a dolgokat, nincs helye köztünk köntörfalazásnak. A

leveleid és az Alexander Heinziusszal kapcsolatos megnyilatkozásaid

nyomán olyan gyanú ébredt bennem, miszerint szereted őt, s ezért

bizonyára igényied a szabadságot. Azt képzeltem, csupán azért

habozol közölni ezt velem, mert nem akarsz fájdalmat okozni.

- Fájdalmát okozni? - kulcsolta össze a kezét Diana, és fátyolos

tekintetét értetlenül Lotharra emelte.

A férfi felsóhajtott, kalapját a hátsó ülésre tette, mert hirtelen

melege lett az estére lezárt tetejű kocsiban.

- Igen, Diana. Tudom, milyen nemes jóságos a szíved. Nos, arra

gondoltam, ha a lelkembe pillanthatnál, ha megtudnád, mennyire... de

nem, előbb egy kérdést kell intéznem hozzád, és nagyon kérlek,

őszintén válaszolj. Van valaki, aki miatt szeretnéd visszanyerni a

függetlenségedet, hogy őhozzá tartozhass?

Diana a fejét rázta.

- Hiszen megígértem, hogy kérni fogom a szabadságomat, amint

szükségesnek látom.

- Tehát szabad még a szíved, nem szeretsz senki mást? - faggatta

Lothar, s a türelmetlen kérdés szinte kiáltásként tört fel kebléből.

- Nem, senki mást - felelte színtelen hangon az asszony, és

reszketve lezárta a szemét.

- Diana, ó, Diana! - ragadta meg a két kezét a férfi. - Hát nincs

veszve minden remény, nem túl késő, hogy megpróbáljam elnyerni a

szerelmedet? Szeretlek, Diana, teljes szívemből szeretlek. Már az első

leveled, nem, már nemes szívű önfeláldozásod is hozzád láncolt. Az

irántad táplált testvéri érzés mindinkább mély vonzalommá erősödött.

Amikor azután egész tündöklő szépségeddel magam előtt láttalak,

azon nyomban tudtam, hogy szeretlek, és felizzott bennem a vágy,

hogy a valóságban is az asszonyommá tegyelek, aki addig csupán

névleg voltál. Ám e szerelemmel egyidejűleg az Alexander

Heinziusszal szembeni féltékenység is megfogant bennem, azt hittem,

őt szereted. Akkor minden erőmmel megpróbáltam megzabolázni a

szívemet, mert azt ígértem, hogy akaratod ellenére nem tartalak

magam mellett. Hazatérésem óta szakadatlan küzdelmet folytattam

saját érzéseim ellen, melyek mind ellenállhatatlanabbul hozzád

vonzottak. Naponta mondtam magamnak: el kell őt engedned!

Mégsem vitt rá á lélek, hogy megtegyem. Reszketve vártam a percet,

amelyben a szabadságodat követeled, azt hittem, csak azért vártál

,140

eddig is, mert méltányoltad a körülményeket, és nem akartál fájdalmat

okozni nekem. Azután jött a tegnapi kis lovasbaleset. Első ízben

tartottalak a karomban, Diana, a keblemre öleltelek. Egy pillanatra

elveszítettem az önuralmamat, és szájon csókoltalak. Mondd, érezted?

Nem haragudtál meg rám? Amikor lóra ültettelek, sírtál. A könnyeid a

kezemre peregtek, és éttől nyomorultul éreztem magam, mivel azt

hittem, azért sírsz, mert tudtomra kell adnod egy másik férfi iránti

szerelmedet. Ezer kínnal szembeszállva elszántam magam, s közöltem

veled, hogy szabaddá teszlek. Ez tegnap történt, ma pedig világossá

vált, hogy egy árnyképtől rettegtem, s te azt mondod, a szíved még

szabad. Most már nem bírlak harc nélkül elengedni. Hadd próbáljam

magam felé hajlítani a szívedet, hadd küzdjek érted igaz szerelemmel!

Mondd, nem túl késő? Nem tudlak elengedni, Diana, képtelen vagyok

rá!

Szinte egyetlen lélegzetre szakadt ki mindez Lotharból. Egyre az

asszony kezét szorongatta, és csókokkal borította el, azután könyörgő

tekintettel nézett a szemébe.

Diana nem mozdult, attól félt, felébred ebből az álomból.

Földöntúli fénnyel ragyogó szemét a férfira szegezte. Reszketősét

Lothar is megérezte, s ez még jobban felkavarta.

- Diana! Egy szavad sincs hozzám? - rimánkodott kiszáradt

torokkal.

Az asszony kirántotta és az arcához kapta a kezét. Görcsös zokogás

rázta meg a testét, eleredt a könnye, mintha ezáltal az elmúlt napok

minden kínja, minden fájdalma feloldódna.

Lothar megrettent. Az öröm, amely Dora szavai nyomán kicsírázott

benne, hirtelen szertefoszlott.

- Diana! Az isten szereiméért! - nyögte megsemmisülten. - Bocsáss

meg, ha fájdalmat okoztam! Nem tehettem mást, él kellett mondanom,

mennyire szeretlek, olyan gyönyörű vagy, olyan csodálatos, semmi

sem választhat el tőled a te akaratodon kívül. Légy nyugodt, ha te úgy

kívánod, elengedlek. Ne sírj! Szólj hát egy szót, hogy

reménykedhessek, ne hagyj őrlődni ebben a tébolyító kínban! -

kérlelte egészen magánkívül.

Ekkor Diana ránézett, és leejtette a kezét.

Azt kérded, nem késő-e, hogy megpróbáld, elnyerni a szívemet. De

igen, Lothar, igen, túl késő, mert én már nagyon-nagyon régen

szeretlek, és a szívem csak a tiéd!

A férfi hirtelen két kézzel megragadta, és felnyögött, mintha

minden fájdalmat kitépne kebléből.

Diana! Diana! Igaz ez, hihetek a fülemnek?

- Az asszony ajka arra az elragadó mosolyra nyílt, amely í annyira

édessé tett, és aranybarna szeme Csillogott, mintha a nap kelt volna fel

benne.

Szeretlek, Lothar, szeretlek! - kiáltotta, és lángoló arccal a férfi

karjaiba simult, reszketve érezte, amint a másik magához szorítja.

- Szerelmem, édes, drága hitvesem, én szépséges feleségem! -

suttogta Lothar, és megcsókolta remegő ajkát, csillagszemét, halovány

homlokát és balzsamos illatú, csillogó haját.

Azután magához vonta finom kis kezét, csókot lehelt rá, majd a

szemére tapasztotta, hogy a benne izzó vágy meg ne rémítse az

asszonyt.

Így ült egy darabig, majd ismét megölelte a feleségét.

Mondd, Diana - lélegzett fel -, miért is kínoztuk magunkat olyan

értelmetlenül? Te is szenvedtél! Hogyan, tegyem jóvá?

- Csak szeress, szoríts magadhoz, hadd érezzem, hogy nem

álmodom!

A férfi örömittasan nevetve csókokkal borította a kedves arcot.

- Te, te... drága Lothar! - suttogta boldogan az asszony, és fehér

karját férje nyaka köré fonta.

Lothar a tündérszemektől megigézve figyelte őt, máskor oly

higgadt, már-már szigorú arca egészen átszellemült a boldogságtól.

- Hanem tudod-e, édesem, hogy az asszony testestül-lelkestül

szeretni tartozik az urát? Tudod-e, hogy a szerelmed által milyen

hatalmat nyertem fölötted?

Diana a gyönyörűségtől megborzongva szorította az arcát a férfi

mellkasához, s Lothar olyan erővel szorította a szívéhez, hogy tisztán

hallotta minden dobbanását.

Aztán újra maga felé fordította Diana fejét, és mélyen a szemébe

nézett.

- Féltékenyen fogok őrködni, hogy minden lélegzeted az enyém

legyen. Most, hogy a szerelmed bizonyossá vált, többé nem érem be

kevesebbel. Egészen birtokba akarlak venni, ahogy én is egész

lényemmel hozzád tartozom. Te az enyém, én a tiéd örökkön-örökké!

,142

- suttogta Lothar. Ajkuk szerelmes csókban forrt össze. Diana a

boldogságtól reszketve feküdt a férfi karjába, a szíve ujjongott.

Akarat nélküli bábként hagyta, hogy végigsöpörjön rajta a férfi

szenvedélyének vihara. A különbén hidegvérű, komoly embert mintha

kicserélték volna. Mindaz, amit öt éven át erőnek erejével magába

fojtott és legyűrt, most vulkánként kitört. Szinte megrészegedett, ám

még most sem feledkezett meg arról a gyengédségről, amelyet egy

igazi férfi mindig tanúsít szerelme iránt. Az önfegyelme nem hagyta

el.

Egyikük sem figyelt az útra, mintha álomból ébredtek volna,

amikor a kocsi megállt a dornecki udvarház előtt.

A férfi a karjában vitte fél Dianát a széles lépcsőn, a házba, vitte

szorosan magához ölelve, egészén a nappaliig, ahol szülei a látványtól

lenyűgözve fogadták őket.

- Anyám, apám! Itt hozom az én boldogságomat! - rikkantotta

csillogó szemmel, azután lassan, óvatosan az apja tolószéke melletti

fotelba eresztette az asszonyt, és mellé térdelve átkarolta.

A két Öreg mélyen megrendülve hallgatott, csak nézték a

boldogságtól ragyogó, ifjú párt. Brigitte asszony hasztalanul

igyekezett visszafojtani a könnyeit, végül mégis kibuggyantak a

szeméből.

- Istennek legyen hála, hogy egymáshoz vezérelt benneteket,

gyermekeim! - tette két kezét a fiatalok fejére Hermann bácsi, mintha

megáldaná őket. - Repesve vártam ezt a pillanatot, mert régtől fogva

tudom, hogy szeretitek egymást. Tegnap óta azonban

nyugtalankodtam, úgy éreztem, valami nincs rendjén.

- Igen, apám - szorította Diana arcát a magáéhoz Lothar. Közel

álltunk ahhoz, hogy örökre elveszítsük egymást. A szívünk égy súlyos

tévedés csapdájába esett, s ha ma egy boldog, ifjú pár nem előttünk üli

meg az eljegyzését, és nincs az a menyasszony, aki ráébreszt, hogy

rossz úton járok, ki tudja, mi történhetett volna?

- Beszéltél Dorával? - nézett rá Diana,

- Igen, drágám - mosolygott Lothar - Dora Sanders a kérésemre

elárulta, hogy boldogtalanná tenne téged, ha visszautaznék Afrikába.

- Afrikába, fiam? Ismét el akartál hagyni bennünket? - döbbent

meg Brigitte.

- Igen, anyám - bólintott a férfi - ha elválok Dianától, nem lett

volna maradásom, többé nem találkozhattam volna vele. De mondd,

szerelmem, honnan tudtad, hogy vissza akarok utazni Afrikába?

Hiszen senkinek sem említettem.

- Féltékennyé tettek azok a farmerleányok - suttogta pajkosan

mosolyogva az asszony -, azt hittem, náluk hagytad a szívedet.

- Milyen ostobák voltunk! - ugrott fel Lothar, és boldogan

felkacagott.

Ezzel karon ragadta Dianát, és magával vonta az egyik szomszédos

szobába.

Drága szüleim, még rengeteg mondanivalónk maradt egymásnak,

csak akkor hívjatok, ha vacsorázunk! Addig odaát időzünk.

Az öregek mosolyogva biccentettek.

A fiatalok azután boldogan összebújva ültek a másik szobában,

csókolóztak, és tervezgették a jövőt.

Másnap reggel Lothar és Diana küldöncöt menesztett Dora

Sandershez egy pompás rózsacsokorral.

A bukétához mellékelt kártyán ez állt: „Hűséges segítőnknek,

amiért hozzájárult, hogy két ember egymásra találjon.

Egy boldog pár”

Dora ujjongva olvasta az írást. Pünkösdhétfőn azután az egész

vidám társaság összegyűlt Dorneckben, immár maradéktalanul

boldogan.

Az ifjú házaspár már másnap elhagyta az udvarházat, most indultak

nászútjukra, mely néhány hónapig távol tartotta őket a kúriától.

Eközben Brigitte asszony nagy lelkesedéssel vállalt magára minden

feladatot azzal, hogy Lothar visszatérését követően majd megint

többet pihenhet.

Újra megnyitottak néhány régen lezárt szobát, kiszellőztették és

részben újrarendezték őket. Ezekben laktak valamikor Diana szülei, s

most az ifjú pár otthonául szolgáltak.

A fiatalok csak szeptember közepén tértek meg a nászútról.

Röviddel ezután került sor Dora és Alexander Heinzius

házasságkötésére. Susanna már augusztusban nőül ment Hans

Heinziushoz, s a menyegzőre ők is Buchenauba érkeztek.

Több kedves barátjuk és eljött az ünnepre: nem hiányzott dr.

Haßler a feleségével, Hildével és Kroner kapitány sem.

Diana és Dora fiatalasszonyként is megőriztek meghitt

,144

barátságukat. Telente a két fiatal pár néhány hetet rendszeresen

Berlinben töltött, hogy egy kicsit kikapcsolódjanak.

Csak most látta Lothar, milyen ünneplés és csodálat övezi Dianát.

Mégsem vált féltékennyé, hiszen tudta, hogy az asszony minden

gondolata, minden lélegzete az övé. Csillogó tekintetét örömteli

büszkeséggel függesztette szép, ifjú hitvesére, aki nap nap után

elbűvölte és megrészegítette.

Hermann bácsi és Brigitte néni látható elégedettséggel osztoznak

gyermekeik boldogságában. Az idős hölgy ajkáról most is felröppen

egy-két erőteljes kifejezés, mikor valamiféle hanyagságot tapasztal. Ez

azonban éppúgy hozzátartozik Dorneckhez, mint a felhőtlen,

megszentelt boldogság, amely Dorneck ifjú úrnőjének szeméből

sugárzik, és visszatükröződik az ő Lotharja komoly tekintetében.

VÉGE