Campbell BlackAz elveszett frigyláda fosztogatóiIndiana Jones

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Campbell Black: Raiders of the Lost ArkPublished in 1981 by arrangement with Ballantine Books,New York, USACopyright © Lucasfilm Ltd. (LFL) 1993.

© Ballantine Books 1993

Fordította: Schéry AndrásSzerkesztette: Trethon JuditFedél tipográfia: Kovács ImreHungarian translation ©Schéry András, 1993Hungarian edition S-King Kft. King Kiadó 1993ISBN 963-2789-06-5

Kiadja a King KönyvkiadóFelelős kiadó: Czine Sándor és Schrauf Györgyügyvezető igazgatókKészítette: Dabasi Nyomda Rt.Felelős vezető: Bálint Csaba vezérigazgatóMunkaszám: 93-0756

DÉL-AMERIKA, 1936

Sötéten zöldellt az őserdő, titokzatosan, fenye-getően. A napfény, mire átküzdötte magát azégbe nyúló ágak, a tekervényes indák közt, tej-fehérre sápadt. A levegő nyirkos, tömör fallá ta-padt össze. Madarak rikoltoztak riadtan, minthaváratlanul valami óriás hálóba gabalyodtak vol-na. A földön fényes hátú rovarok hemzsegtek,a lombok sűrűjében láthatatlan állatok lapultak,jelenlétüket csak a hangjuk árulta el. Minthaősi háborítatlanságában feledésbe merült volnaa táj: feltérképezetlen, ember nem járta vidékvolt ez, a világ vége.

Egy keskeny csapáson nyolc ember haladt:szinte lépésenként meg kellett állniuk, hogyutat vágjanak maguknak az indák szövevényé-ben. A csapatot egy magas férfi vezette, rövidbőrkabátban, fején széles karimájú nemezka-lappal. Nyomában két perui lépkedett, óvatosanfürkészve az őserdőt, mögöttük pedig öt kecsuaindián küszködött a megmegbokrosodó, felmál-házott öszvérekkel.

Az élen haladó férfi az Indiana Jones névre

hallgatott. Beceneve - Indy - egyszerre utaltfüggetlenségére, magányosságára (indepen-dent), egyéniség voltára (individuum), és arrais, hogy úgy ismeri az erdőt, akár az indiánok.Izmos volt, mint egy atléta, aki ugyan túljutottmár pályája csúcsán, de a közeli hanyatlás mégnem fenyegeti. Jó pár napos, piszkos, szőke bo-rosta és sötét patakokban csörgő verejték lepteel az arcát, amely valaha behízelgően vonzólehetett, most azonban már szarkalábak húzód-tak a szeme és a szája körül, markánssá érlelvea szépfiús vonásokat. Azt a látszatot keltette,mintha a bensejében felgyülemlett tapasztala-tok lassanként a külsejét is átrajzolták volna.

Indy Jones nem lépdelt olyan óvatosan, minta két perui: magabiztosságából ítélve inkább őlátszott közülük a helybelinek. De hetyke le-zsersége csak álca volt: valójában éberen fi-gyelt. Épp eléggé ismerte ahhoz az őserdőt,hogy tudta: időről időre észrevétlenül körbe kelljártatnia a tekintetét, lesve, mikor szabadítja ráfenyegető veszélyeit a dzsungel. Egy hirtelenmeghajtó ág, egy odvas fa reccsenése megannyifigyelmeztető jel volt számára, amelytől meg-szólalt benne a vészjelző. Néha megállt, levettea kalapját, megtörölte verejtékező homlokát, s

azon morfondírozott, vajon mi zavarja inkább:a pára vagy a kecsuák nyugtalansága. Az indiá-nok minduntalan izgatott, káráló-kerepelő ha-darásba kezdtek különös nyelvükön, amely In-dyt a dzsungel madarainak hangjára, a párábaburkolt, áthatolhatatlan levélerdő mögött sosemcsituló zsivajgásra emlékeztette.

Végignézett a két peruin, Barrancán és Sati-pón, és ráébredt, hogy valójában mily kevéssébízhat meg bennük, s mégis mennyire rájuk vanutalva, ha meg akarja szerezni azt, amiért neki-vágott a dzsungelnek.

Micsoda expedíció - gondolta. Két sunyi pe-rui, öt rettegő indián és két makacs öszvér.Vezetőjüknek meg itt vagyok én, aki egy cser-készcsapattal is alig boldogulnék.

Indy odafordult Barrancához, s bár biztos voltbenne, mi lesz a válasz, megkérdezte:

- Miről beszélnek az indiánok?Barranca bosszúsan csattant fel:- Hogy miről, senor Jones? Hát amiről szok-

tak.Az átokról. Folyton csak az átokról.Indy megvonta a vállát, és újból szemügyre

vette az indiánokat. Ismerte a babonáikat, hie-delmeiket, valamelyest még bele is tudta magát

élni a helyzetükbe. Az átok... A chachapoyaharcosok templomának ősi átka. A kecsuákszületésüktől fogva hittek benne: ez a rettegésmélyen áthatotta hiedelemvilágukat.

- Mondd meg nekik, Barranca, hogy ne izgul-janak. Nem lesz semmi bajuk. - Közben tudta,hogy amit mond, üres szó csupán. Úgy éreztemagát, mint a kuruzsló, aki valami kipróbálat-lan szérumot ad be a betegeinek. Honnan a po-kolból tudhatná, hogy nem lesz semmi bajuk?

Barranca végigmérte Indyt, aztán ráförmedtaz indiánokra, akik ettől egy időre elcsendesül-tek, de ez a csend a visszafojtott félelem néma-sága volt. Indy már-már megsajnálta őket: né-hány ködösen nyugtatgató szó nem oszlathatel évszázados babonákat. Föltette a kalapját, éslassan tovább indult az ösvényen. Megcsaptákaz őserdő szagai: a virágzás illata és a rothadásbűze, a féreglepte dögök, korhadó fák, pusztulónövények szaga. Jobb helyet is találhattál volnamagadnak, gondolta. Vonzóbb helyet.

Forrestal jutott az eszébe: elképzelte őt, ahogyévekkel ezelőtt végighaladt ugyanezen a csapá-son, elképzelte, milyen lázas, lüktető izgalomjárhatta át, mikor a templom közelébe ért. Debármilyen jó régész volt is Forestal, erről az útjá-

ról nem tért vissza: bármilyen titkokat rejt atemplom, ma is ott vannak még elzárva. Sze-gény Forrestal. Meghalni ezen az isten háta mö-götti helyen... Ronda egy halál, Indy irtózottmég a gondolatától is, hogy ugyanúgy végezze.

Ment tovább a csapáson, nyomában az embe-rei. Egy folyóvölgybe érkeztek: a csapás úgyhúzódott a partfalban, akár egy régi sebhely.Ritkás ködpára gomolygott a talaj fölött: Indytudta, hogy később az egyre sűrűsödni fog,bennszorul a folyóvölgyben, mintha maguk afák szőnének köré hálót.

Hatalmas, a szivárvány minden színében tar-kalló arapapagáj röppent fel a bozótból, s rikol-tozva eltűnt a fák között; Indy összerezzent. Azindiánok már megint karattyoltak, élénken ha-donászva magyaráztak valamit egymásnak.Barranca hátrafordult, és egy kurta parancsszó-val elnémította őket. Indy azonban tisztábanvolt vele, hogy egyre nehezebb lesz kordábantartani a kecsuákat. Szinte a testén érezte a szo-rongásukat, akár csak a bőrére tapadó nyir-kosságot.

Pedig az indiánok miatt kevésbé fájt a feje,mint a két perui miatt: egyre növekedett bennea bizalmatlanság irántuk. Főleg Barrancával

szemben. Meghatározhatatlan, tudattalan meg-érzés volt ez, az a fajta, amelyben mindig meg-bízott s amely most csaknem az út kezdetétőlmotoszkált benne. És azóta csak erősödött.Tudta, hogy a két perui akár egy marék sós mo-gyoróért is elvágná a torkát.

Már nincs messze az a hely, mondogatta ma-gának.

Amikor rájött, hogy valóban milyen közel jára templomhoz, egész lényét átjárta az ismerősbizsergés, ereiben hevesebben lüktetett a vér:egy álom teljesül hamarosan, egy fogadalom,amelyet régen, még kezdő régészként tett önma-gának. Mintha visszapörgette volna az időt,vissza tizenöt évvel ezelőtti önmagához, azámulat ismerős érzéséhez, a rögeszmés készte-téshez, hogy felderítse a történelem sötét folt-jait - ahhoz, ami kezdettől fogva izgatta a régé-szetben. Álom, gondolta, álom, amely alakotölt, kibontakozik a homályból, kézzelfoghatóváválik. Érezte a templom közelségét, a csontjai-ban érezte.

Megtorpant; az indiánok megint izgatott ha-darásba kezdtek. Ők is tudják már. Igen, tudják,milyen közel a cél. És borzalmasan félnek tőle.Továbbindult. Innentől jószerivel már látni se le-

betett a csapást: befonták a kúszónövények, agyökereket fojtogató gyomok; a göcsörtös gyö-kerekről azt se lehetett megállapítani, melyiknövényhez tartoznak - úgy nőttek ki a földből,mintha a szél valahol felkapott volna egy spó-rát, aztán merő szeszélyből itt hullajtottá volnael. Indy megsuhogtatta széles pengéjű kését,amely olyan könnyen szelte ketté a liánokat,mintha csak szalmaszálak lettek volna. Átko-zott dzsungel! Az ember nem hagyhatja, hogya buja, elvadult természet fölébe kerekedjék. Mi-kor Indy szünetet tartott, hogy kifújja magát,szakadt róla a verejték, minden izma sajgott.Arra figyelt fel, hogy sűrűsödik a pára: nem hi-deg, borzongató nyirkosság volt ez, inkább adzsungel párolgó verejtéke. Mély lélegzetet vett,és továbbhaladt a csapáson.

Mikor a végére ért, elakadt a lélegzete.Ott volt.Ott, a távolban, a fák sűrűjében, ott állt a

templom. Indyt egy másodpercre különös érzéskerítette hatalmába: lenyűgözte a történelemmegszakíthatatlan folyamatossága, amelynekfolytán egy Indiana Jones nevű ember 1936-banéppúgy megcsodálhat egy építményt, mint va-laha, jó kétezer évvel azelőtt azok, akik emel-

ték. Vallásos áhítat lett úrrá rajta, jelentéktelenporszemnek érezte magát. De ezek semmitmon-dó szavak. Ezt a borzongató izgalmat nem lehetszavakba szorítani. Egy darabig nem is tudottmegszólalni.

Némán csodálta az épületet, és arra gondolt,milyen irdatlan erőfeszítéssel hozhatták ezt létreitt, a könyörtelen őserdő szívében. Az indiánokordítása zökkentette vissza a jelenbe; mire fel-kapta a fejét, már csak azt látta, hogy háromindián eszeveszetten rohan visszafelé a csapá-son. Barranca előrántotta a pisztolyát, s márcélzásra emelte, amikor Indy elkapta csuklóját,könnyedén megcsavarta, s keményen a peruiszeme közé nézett.

- Ne - mondta.Barranca vádló pillantással felelt:- Ezek gyáva kutyák, senor Jones.- Nincs rájuk szükségünk. És arra se, hogy

megöljük őket.A perui kelletlenül leengedte a pisztolyt,

összenézett a társával, Satipóval, majd megintIndyhez fordult:

- Senor, ha az indiánok elmennek, ki fogjacipelni a málhát? Satipo meg én nem teherhor-dásra szerződtünk.

Indy erősen belenézett a perui szemébe, egye-nesen a jeges fénnyel csillogó sötét pupillába.Elképzelni se tudta, hogy ez az ember elmoso-lyodjék. Nincs az a napsugár, amely utat találnaBarranca leikébe. Indynek eszébe jutott, hol lá-tott már ilyen élettelen tekintetet: egy cápa sze-me volt.

- Majd eldobjuk a tartalékokat. Ha megsze-rezzük, amiért jöttünk, sötétedésig visszaérhe-tünk a géphez. Nem lesz szükség a tartalékokra.

Barranca a pisztolyával babrált.Az átkozott revolverhős, gondolta Indy. Szem-

rebbenés nélkül lelőne három indiánt.- Tedd el azt a pisztolyt, Barranca - szólt

rá. - Csak akkor szeretek pisztolyt látni, ha azén ujjam van a ravaszon.

Barranca megvonta a vállát, és megint össze-nézett Satipóval; valamiféle néma párbeszédetfolytattak egymással. Indy tudta, hogy csak azalkalmat lesik. Amint elérkezettnek látják azidőt, lépni fognak.

- Dugd csak szépen vissza az övedbe, jó?Indy vetett egy pillantást a megmaradt két in-

diánra, akik felett most éberen őrködött Satipo.Lerítt róluk, hogy szinte magukon kívül vannaka félelemtől: mintha eleven holtak lettek volna.

Indy visszafordult a templom felé, lenyűgözvenézte, élvezte a pillanat örömét. A pára egyresűrűsödött; talán a természet hadicsele volt ez:mintha a dzsungel eltökélte volna, hogy örökremegőrzi titkait.

Satipo lehajolt, hogy kiszedjen valamit egy fakérgéből. Odanyújtotta Indynek. Tenyerébenegy parányi nyílhegy feküdt.

- A jovitók - szólalt meg Satipo. - A méregmég friss, alig háromnapos, senor Jones. Biz-tosan követnek bennünket.

- Ha tudnák, hogy itt vagyunk, már meg-támadtak volna minket - felelte Indy nyu-godtan.

Elvette a nyílhegyet. Primitív, de hatékonyfegyvernek látszott. A jovitókra gondolt, le-gendás harciasságukra, a templomhoz való ra-gaszkodásukra. Megbabonázottan félnek attól,hogy a templom közelébe merészkedjenek, vi-szont féltékenyebben őrzik annál, hogy bárkieleven lényt odaengednének.

- Gyerünk - szólalt meg. - Essünk túl rajta.Ismét utat kellett törniük maguknak az egy-

másba fonódó liánok közt, elvágni a kúszónövé-nyeket, amelyek zsákmányra váró hurokként la-pultak a földön. Indy zihálva engedte le a kését;

a szeme sarkából látta, hogy az egyik indiánegy vastag faággal vesződik.

Hirtelen üvöltés hasított a fülébe; kését véde-kezésre készen lendítette a levegőbe. Mire oda-rohant a fához, a kecsua már eszelősen üvöltveeltűnt az őserdőben. A másik indián is a pánik-tól eszét vesztve rohant a társa után, nem törőd-ve azzal, hogy a tüskés ágak össze-vissza szúr-ják. Mindkettőjüket elnyelte a vadon. Indy, ké-sét szorosan markolva, félrehúzta az ágat,amely úgy megrémítette az indiánokat. Készvolt szembeszállni bármi szörnyűséggel, ami ottleselkedhet, kész volt belevágni a pengét. Féke-húzta az ágat.

Ott volt, a gomolygó ködpárában, kőbe fa-ragva, időtlenül; arca, mint valami dermesztőrémálom szüleménye: egy chachapoya démonszobra állt előtte. Indynek elég volt egy pillan-tást vetni rá, hogy megborzongassa a rezzenés-telen kőarcból áradó gonosz fenyegetés; tüsténtrájött, azért tették oda, hogy elijesszen mindenerre vetődőt.

Csak egy szobor, mondta magának, s próbáltahiggadtan, műalkotásként nézni; elképzelni,milyenek lehettek alkotói, milyen volt a hiede-lemviláguk, s milyen vallásos borzadályt kelthe-

tett társaikban egy efféle szobor. Erőt vett ma-gán, kinyújtotta a kezét, és megérintette a dé-mon vállát.

Ekkor valami másra is felfigyelt, valamire, amimég a kőarcnál is félelmetesebb, baljósabb volt.

A csend.A különös, hátborzongató csend.Minden néma mozdulatlanságba meredt. Nem

röpdöstek a madarak, nem nyüzsögtek a rova-rok. Semmi. A levegő is megállt, egyetlen fuval-lat se borzolta össze a fák levelét. Mintha valamitermészetfölötti, pusztító kéz megbénított, el-hallgattatott volna mindent. Végighúzta kezéta homlokán. Hideg. Csak hideg verejtéket ér-zett. Szellemek, gondolta. Szellemek lakják avidéket. A teremtés előtti csendet képzelnéilyennek az ember. Odébb lépett a szobortól, akét - láthatólag megrettent - perui követte.

- Teremtő ég, mi ez? - kérdezte Barranca.Indy megvonta a vállát.- Mi volna? Valami régi szobor. Minden cha-

chapoya háztartásban kellett lennie egynek,nem hallottatok róla?

Barranca komoran nézett.- Néha nagyon félvállról veszi ezt, senor.- Tudsz jobbat?

A pára sűrűsödött, gomolyogva betöltötte alevegőt, mintha vissza akarná riasztani a háromembert. Indy a párafüggönyön át megpillantottaa templom bejáratát: ámulva nézte a primitív,mégis finoman kidolgozott domborműveket,amelyeket az idő múlásával belepett a növény-zet. Cserjék, levelek, indák fonták köréjük a ma-guk mintáit, de ami még inkább vonzotta a te-kintetet, az maga a sötét bejárat volt, a kerek,fekete nyílás: akár egy halott kilátott szája.Eszébe jutott Forrestal, akit ez a fekete száj nyeltel örökre.

Barranca tekintete is a bejáratra tapadt.- Mégis, miért higgyünk magának, senor

Jones? Innen még senki se jött ki elevenen. Miértkéne megbíznunk magában?

Indy elmosolyodott.- Barranca, Barranca... Ideje megtanulnod,

hogy néha még egy nyavalyás gringó is mond-hat igazat.

Inge zsebéből egy összehajtott pergament hú-zott elő. Tekintete a két perui arcát fürkészte.Lerítt róluk, mi jár a fejükben; szemük sóvárancsillogott. Indy kíváncsi lett volna, vajon kineka torkát vágta el az a két sötét alak, hogy meg-szerezze a pergamen másik felét.

- Ez a biztosíték, Barranca - mondta, s kiterí-tette a pergament a földre.

Satipo egy hasonló pergament kotort elő azsebéből, s odatette az Indyé mellé. A két résztökéletesen összeillett. Mindhárman szótlanulvártak; Indy tudta, hogy mostantól kétszer ismeg kell gondolnia minden szót, minden moz-dulatot. Feszülten várta, hogy mi lesz.

- No hát, amigos - szólalt meg végül -, part-nerek vagyunk. Összeköt bennünket a... mond-juk, az egymásrautaltság. A ti fél pergamenetekmeg az enyém együtt kiadja a templom teljesalaprajzát. A miénk az, amit eddig senkineksem sikerült megszereznie. Most pedig, nézzükcsak... tegyük fel, hogy ez a pillér itt a sarkátjelzi a...

A mondat vége benne rekedt; látta, minthalassított filmet nézett volna, hogy Barranca apisztolya felé nyúl. Látta, hogy az inas, barnakéz ráfonódik az ezüstösen fénylő fegyver mar-kolatára... És ekkor megmozdult. Indiana Jonesolyan gyorsan mozgott, hogy a perui a tekinte-tével se tudta követni: csak egy elmosódó foltotlátott, amint Indy egy ugrással eltávolodott tőle,s a bőrkabátja alól előkapott egy összetekert ka-rikás ostort. Szorosan markolta az ostor nyelét,

az izmok, a reflexek, s az egyensúlyérzék pom-pás összjátéka révén mozdulatai légiesen köny-nyeddé váltak, az ostor szinte egybeolvadt akarjával, mintha abból nőtt volna ki. Megsu-hogtatta az ostort, amely szisszenve hasított alevegőbe, és szorosan rátekeredett Barrancacsuklójára. Indy erősen megrántotta az ostort,és a pisztoly a földre hullott. A perui egy pil-lanatig mozdulni se volt képes. Elhűlve bá-mult Indyre, zavart tekintetében keveredett afájdalom és a gyűlölet, hogy túljártak az eszén,megalázták. Amint meglazult csuklója körül azostor szorítása, sarkon fordult, és futásnakeredt; akár az imént az indiánok, Barranca iseltűnt az őserdőben.

Indy Satipo felé fordult. A férfi tüstént felemel-te mindkét kezét.

- Könyörgök, senor - szólalt meg -, én nemtudtam semmit a tervéről. Őrült. Igen, őrült. Kö-nyörgök, senor, higgyen nekem.

Indy végigmérte egy pillantással, aztán bólin-tott, és fölszedte a térkép két felét.

- Leengedheted a kezed, Satipo.A perui megkönnyebbülten felsóhajtott, és gé-

piesen, mereven leeresztette a kezét.

- Itt az alaprajz - mondta Indy. - Mire várunkmég?

Azzal elindult a templom bejárata felé.A szag a néma csendben, síri homályban le-

pergett évszázadok bennrekedt szaga volt, azősvadonból beszüremlett nyírkosságé, rothadónövényeké. A mennyezetet benőtte a moha, oly-kor átszivárgott rajta egy-egy vízcsepp, majd le-hullott, apró tócsákba gyűlve a földön. Nyüzsgőrovarok, rágcsálók neszezése töltötte be a folyo-sót. A levegő meglepően hideg volt: sohasemjárták át a nap sugarai, itt örök sötétség ural-kodott. Indy Satipo előtt ment, hallgatta lépteikvisszhangját. Idegen hangok, gondolta. Megza-varják a holtakat... S egy pillanatra hatalmábakerítette az érzés, hogy illetéktelenül hatolt beide: betörő, fosztogató, aki megbolygatja a helyősidők óta tartó nyugalmát.

Jól ismerte ezt az érzést, a betolakodó bűntu-datát. Igyekezett elhessegetni magától, mielőttelronthatná az örömét, mint egy kellemetlenvendég, aki egymaga tönkreteszi egy társaságkellemes hangulatát. Saját árnyékát nézte,amint Satipo fáklyájának fényében mozog.

A folyosó a templom belseje felé kanyarodott.Indy minduntalan szeretett volna megállni, s a

fáklya fényénél szemügyre venni a térképet,hogy emlékezetébe vésse az útvonalat. Szomjasvolt, kiszáradt a torka, olyan volt a nyelve, akára tapló, de nem akart megállni. Szinte hallotta,hogy egy óra ketyeg a koponyájában, azt hajto-gatva: „nincs időd nincs időd"...

Falba vésett párkányok mellett haladtak el.Indy néha szeretett volna megállni, megnézniegyet-egyet a párkányon heverő tárgyak közül.Szakértő szeme azonnal felmérte, mi az, amitérdemes lenne magával vinni. Érmek, parányimedalionok, cseréptárgyak, amelyek elég aprókahhoz, hogy elférjenek a zsebében. Tudta, miértékes, mi nem. De minden eltörpült jövetelé-nek igazi célja, a bálvány mellett.

Megszaporázta a lépteit, a perui szedte a lábátmögötte, kapkodta a levegőt, ahogy próbált lé-pést tartani vele. Indy váratlanul megtorpant ésmozdulatlanná dermedt.

- Miért álltunk meg? - kérdezte Satipo, olyanhangon, mintha a tüdeje tüzet fogott volna.

Indy nem felelt; dermedten állt, a lélegzetétis visszafojtotta. Satipo nem értette, mi a baj;közelebb lépett, hogy megbökje Indy karját, deekkor ő is megtorpant, keze félúton megállt alevegőben.

Indy hátán őrjítő lassúsággal egy jókora feketetarantulapók mászott fölfelé. Indy érezte, ahogylassan közeledik fedetlen nyaka felé. Várt - úgytűnt neki, egy örökkévalóságig -, míg végül azundorító állat megállt a vállán. Érezte, hogySatipo pánikba esett, alig tudja türtőztetni ma-gát, hogy fel ne üvöltsön. Tudta, hogy gyorsankell cselekednie, ugyanakkor látszólag hanyagnemtörődömséggel, különben Satipo elmene-kül. Egyetlen határozott villámgyors mozdu-lattal lefricskázta a pókot a válláról, bele a sötét-ségbe. Megkönnyebbülten indult tovább, de ak-kor meghallotta, hogy Satipónak elakad a lé-lelgzete: amint megfordult, látta, hogy peruikarjára újabb két pók pottyant. Ösztönös moz-dulattal rántotta elő az ostorát, s egy suhintás-sal a földre söpörte a pókokat. A rusnya dögökpróbáltak eliszkolni, de Indy odaugrott, s a csiz-mája sarkával beletaposta őket a földbe.

Satipo halottsápadt lett, mint aki rögtön ájul-tán rogy össze. Indy elkapta a karjánál fogva,és erősen tartotta, amíg vissza nem tért beléaz élet. Ekkor a folyosó végében megpillantottegy kamrát, amelyet egyetlen vékony napsugárvilágított meg a mennyezeten vágott lyukon ke-resztül. A tarantulapókokról abban a pillanat-

ban megfeledkezett: tudta, hogy újabb veszé-lyekkel kell szembenéznie.

- Hagyjuk itt, senor - suttogta zihálva Sa-tipo. - Forduljunk vissza.

Indy válaszra se méltatta. Tekintetét a kamrá-ra szegezte, fejében rajzoltak a gondolatok, kép-zelete kereste az utat azoknak az emberekneka gondolatvilága felé, akik hajdan felépítettékezt a templomot. Biztos, hogy meg akarták vé-delmezni a templom kincseit, gondolta. Akadá-lyokat emeltek, csapdákat állítottak, hogy biz-tosak lehessenek benne: soha senki idegen nemhatolhat be a templom szívébe.

Elindult előre, olyan ösztönös óvatossággal,mint a vadász, aki megérzi a veszélyt, mielőttbármi jelét látná. Lehajolt, körültapogatózott,míg végül kezébe akadt egy vastag gyökér; ki-tépte, meglóbálta a levegőben, és behajította akamrába.

Egy másodperc töredékéig nem történt sem-mi. Aztán egy halk szisszenés, reccsenés - ésa kamra falai mintha meghasadtak volna, aminta két szemközti falból kipattanó óriási fém-tüskék, akár egy cápa fogai, összecsapódtak akamra közepén. Indiana Jones elismerő mosoly-lyal nyugtázta a templom tervezőinek igyekeze-

tét, iszonyú csapdájuk fortélyosságát. A peruihalkan átkozódott, aztán gyorsan keresztet ve-tett. Indy épp szóra nyitotta a száját, mikor ész-revette, hogy az egyik irdatlan fémtüskére felvan tűzve valami. Abban a másodpercben rá-jött, mi az.

- Forrestal!A csontvázat már csak foszlányokban fedte

a hús. Arca a hőmérséklet hatására hátborzon-gatóan ép maradt, groteszk fintorba torzult ameglepetéstől és a kíntól; mintha csak azérthagyták volna ott érintetlenül, hogy figyelmez-tetésül szolgáljon minden betolakodónak. For-restal mellkasát és ágyékát döfték át a fémtüs-kék, terepszínű öltözékén megfeketedett a vér,arcán hullafoltok. Úristen, gondolta Indy. Ilyenhalálra senki sem szolgált rá. Senki. Hát ebbebeletört a bicskád, cimbora. Nem a te műfajodvolt ez. Maradtál volna szépen a katedrán. Indyegy pillanatra lehunyta szemét, aztán belépetta kamrába, leszedte Forrestal maradványait atüskékről, s lefektette a hullát a földre.

- Ismerte? - kérdezte Satipo.- Igen. Ismertem.A perui megint keresztet vetett.- Amondó volnék, senor, ne menjünk tovább.

- Már ennyitől is inadba szállt a bátorságod?Ugyan, Satipo...

Indy elhallgatott. Nézte, ahogy a fémtüskéklassan visszahúzódnak, besüllyednek a falak-ba, ahonnan kipattantak. Csodálattal töltötte el,milyen egyszerűen működik a szerkezet - egy-szerűen és halálosan.

Indy bátorítóan rámosolygott a peruira, meg-veregette a vállát. A férfiról szakadt a veríték,minden tagja reszketett. Indy a kamra közepé-re ment, figyelve a tüskéket, amelyek gyilkos he-gye ott lapult készenlétben a falakban. Né-mi habozás után, még mindig reszketve, a peruiis követte, és közben suttogva káromkodott.Átmentek a kamrán, ahonnan egy legalábbötven láb hosszú, egyenes folyosó nyílt. Végébenegy ajtó ragyogott a fentről áradó napfényben.

- Közel van - szólalt meg Indy -, egészenközel.

Még egyszer áttanulmányozta a térképet, em-lékezetébe véste a részleteket, mielőtt összehaj-totta volna a pergament. De nem indult rögtöntovább. Tekintetével végigpásztázta a helyisé-get: újabb csapdákat, újabb kelepcéket keresett.

- Biztonságosnak látszik - mondta Satipo,magához térve.

- Épp ez a leggyanúsabb.- Nincs itt semmi - erősítgette a perui. - Men-

jünk tovább.Satipo hirtelen nekibuzdulva elindult.A következő lépésnél a jobb lába alatt nem

érzett talajt. Üvöltve tántorodott előre. Indyegyetlen ugrással ott termett, övénél fogva el-kapta a peruit, és visszarántotta. Satipo elcsigá-zottan terült el a földön.

Indy lenézett a földre, amely az imént el akartanyelni a peruit: pókhálók, ősidők óta szőtt pók-hálók finom ívű szövevénye, rajta vastag por-réteg. Megtévesztésig olyannak tűnt, minthaszilárd talaj volna. Fölvett egy követ, ledobtaa mélységbe. Semmi, se koppanás, se vissz-hang.

- Jó mély - morogta Indy.Satipo megnyikkanni se tudott, kapkodta a le-

vegőt.Indy felemelte tekintetét a pókhálókról: a nap-

sütötte ajtót nézte, amely egyszerre nagyon tá-volinak tűnt.

Hogy lehetne átjutni a verem fölött?- Ugye, most már visszafordulunk, senor? -

nyögött fel Satipo.- Nem. Tovább megyünk.

- Hogyan? Szárnyakon? Mégis, hogy gon-dolja?

- Szárnyak nélkül is lehet repülni.Előhúzta az ostorát, és fölnézett a mennyezet-

re. Néhány gerendát látott. Lehet, hogy a belse-jük elkorhadt, gondolta. De az is lehet, hogyelbírják a súlyát. Mindenesetre meg lehet pró-bálni. Ha nem megy, még dobhat egy búcsúcsó-kot a halványnak. Megcélozta az ostorral azegyik gerendát, látta, hogy rátekeredik, aztánrácsimpaszkodott az ostorra, hogy kipróbálja,kibírja-e. Satipo a fejét csóválta:

- Nem lesz jó. Őrültség.- Na és? Van más ötleted?- Nem fogja elbírni az ostor. Eltörik a ge-

renda.- Uram, ments meg a vészmadaraktól - só-

hajtott fel Indy. - Ments meg a kételkedőktől.- Satipóhoz fordult: - Bízd csak rám. Aztáncsináld utánam.

Indy két marokra fogta az ostort, ismét rántottrajta egyet, hogy tart-e, aztán lassan nekilódulta levegőnek; tudta jól, hogy odalent, a pókhálókalatt a nagy, sötét semmi tátong, hogy a geren-da eltörhet, az ostor kioldódhat, és akkor... denem volt ideje fontolóra venni a gyászos lehető-

ségeket. Még szorosabban markolta az ostort,és átlendült, hasítva maga körül a levegőt. Ad-dig lendült, amíg biztos nem volt benne, hogyátjutott a verem túlsó peremén; mikor leérke-zett, szilárd talajt érzett a lába alatt. Visszalódí-totta az ostort a peruinak, aki mormolt valamitspanyolul; Indy nem hallotta, mit, de biztos voltbenne, hogy valami fohászt. Eljátszott az öt-lettel, vajon van-e valahol a Vatikán pincéibenvédőszentjük azoknak is, akik a sors különösszeszélye folytán ostoron utaznak a szakadékfölött.

Nézte, amint a perui földet ér mellette.- Na, nem megmondtam? Még kényelmesebb

is, mint a busz.Satipo nem szólt semmit. Indy még a félho-

mályban is látta, hogy halottsápadt. Az ameri-kai a falhoz támasztotta az ostor nyelét.

- A visszaútra - mondta. - Én mindig retúr-jegyet váltok, Satipo.

A perui megborzongott, ahogy a napsütötteajtón át beléptek egy kupolás terembe; az áttörtkupolán keresztül napsugarak vetődtek a fekete-fehér lapokból kirakott padlóra. Indy megpillan-tott valamit a terem végében, valamit, amitől el-akadt a lélegzete, ami áhítattal töltötte el, s vala-

mi olyan gyönyörűséggel, amelyet nem is tudottszavakba foglalni.

A bálvány, a chachapoya harcosok bálványa.Valami oltárszerűségen állt, félelmetesen és gyö-nyörűen, arany körvonalai csillogtak a mennye-zeten át sugárzó napfényben.

Elöntötte a túláradó sóvárgás izgalma, a vágy,hogy odarohanjon, megérintse, hozzáérjen eh-hez a szépséghez, amelyet akadályok és csap-dák vettek körül. De ugyan miféle fortélyoscsapdát tartogattak a végére? Milyen csapda ve-szi körül magát a bálványt?

- Bemegyek - mondta.A perui is meglátta a bálványt, de nem szólt

semmit. Csak bámulta a szobrocskát, arcáról le-rítt, hogy egyszeriben hatalmába kerítette a mo-hóság, és semmi más nem érdekli már, minthogy minél hamarabb megkaparinthassa. Indyránézett, s arra gondolt: látta. Látta, milyengyönyörű. Nem lehet megbízni benne. Satipo átakarta lépni a küszöböt, de Indy megállította.

- Emlékszel Forrestalra?- Emlékszem.Indy a fekete-fehér kőlapok mintázatát nézte,

csodálta a rajzolatot, az összeillesztés pontos-ságát. Az ajtó két oldalán, rozsdaette fémtar-

tokban, egy-egy fáklya volt. Felnyúlt, leemelteaz egyiket; próbálta maga elé képzelni annakaz embernek az arcát, aki ezt a fáklyát utoljáraa kezében tartotta; mindig ámulatba ejtette,hogy még a legjelentéktelenebb tárgy is fenn-marad az évszázadok során át. Meggyújtotta afáklyát, Satipóra pillantott, aztán lehajolt, s afáklya végével megbökte az egyik fehér kőlapot.Megkopogtatta. Tömör. Semmi visszhang, sem-mi kongás. Egészen tömör. Erre az egyik feketelapot kopogtatta meg.

Előbb történt, mint hogy a kezét elkaphattavolna. Valami neszt hallott, valami sziszegve át-süvített a levegőn - s a fáklya nyelébe egy pará-nyi nyílvessző állt bele. Elrántotta a kezét. Sati-póból kiszakadt egy megkönnyebbült sóhaj,aztán a terem egyik falára mutatott.

- Onnan jött. Látja azt a lyukat, senor? On-nan jött a nyílvessző.

- Száz meg száz ilyen lyuk van - mondtaIndy. A helyiség minden fala, akár valami méh-kaptár, apró, sötét lyukakkal volt tele: mind-egyikben egy-egy nyílvessző lapult, hogy azonnyomban kirepüljön rejtekhelyéről, amint a hoz-zá tartozó fekete lapot megérinti valaki.

- Maradj itt, Satipo.

A perui fontolgatva mérte végig.- Ha nagyon akarja...Indy, kezében az égő fáklyával, óvatosan elin-

dult a terem belseje felé; vigyázva kerülgette afekete lapokat, csak a veszélytelen fehérekre lé-pett. Látta a fáklyafényben a falakra vetülő ár-nyékát, látta a falakon a fenyegetőn sötétlő lyu-kakat. De tekintetét mégis inkább a bálványvonzotta, amelynek tiszta szépsége mind szem-betűnőbb lett, ahogy közeledett hozzá: delejescsillogása rejtelmes arckifejezése ellenállhatat-lanul hívta magához. Milyen különös, gondol-ta Indy: egy hat hüvelyk magas, kétezer évesaranyrög, egy szobor, amelynek arcát minden-nek lehet mondani, csak szépnek nem - s azemberek furcsamód mégis elvesztik tőle azeszüket, ölni tudnának érte. Őt is annyira meg-bűvölte, hogy alig tudta levenni róla a szemét,hiába tudta, hogy másra kell figyelnie. A kő-lapokra koncentrálj, mondogatta magának.Csak a kőlapokra. Semmi másra. Nem hagydelaludni az ösztöneidet.

Az egyik fehér kőlapon egy döglött madárkafeküdt: a nyílvesszők szitává lyuggatták. Indydöbbenten bámult rá, s egyszeriben görcsberándult a gyomra, amint beléhasított a felisme-

rés: aki ezt a templomot építette, ezeket a csap-dákat kitervelte sokkal csavarosabb eszű voltannál, semhogy csak a fekete lapokhoz kapcsol-ja a gyilkos szerkezetet: legalább egy fehér lapis halálos veszélyt rejteget.

Legalább egy.- És ha több is?Elbizonytalanodott, kiverte a veríték, melege

lett a besütő naptól, az arcát hevítő fáklyalángtói. Óvatosan átlépett a madártetemen, s végig-nézett a fehér lapokon, amelyek közte és a bál-vány között húzódtak, mintha minden egyes lapmegannyi ellenség lehetne. Néha, gondolta, azóvatosság nem célravezető. Néha az ember éppazért nem nyeri el az áhított jutalmat, mert ha-bozik, mert nincs mersze vállalni a végső kocká-zatot. Az óvatosságnak merészséggel kell páro-sulnia - de az embernek ki kell puhatolnia, milye-nek az esélyei. Tekintete ismét a halványra ta-padt. A látvány mágnesként vonzotta. Hátábanott érezte Satipo tekintetét; szemernyi kétségesem volt afelől, hogy a perui is forgat valamit afejében. Indulj, hagyd a pokolba az óvatoskodást.

Egy táncos könnyedségével, a borotvaéleskardokat kerülgető akrobata furcsa eleganciájá-val lépkedett. Mintha aknamezőn járt volna.

A fekete kockákat átlépve, óvatosan tette lea lábát, várva, hogy testsúlyának nyomásárasüvítő nyílvesszők pattannak ki a falból. Min-den lépés közelebb vitte az oltárhoz, a halvány-hoz. A jutalomhoz. A győzelemhez. És az utol-só csapdához.

Megint megállt. Szíve vadul kalapált, pulzusalüktetett, a vér perzselte ereit. Homlokáról folyta verejték, lecsöpögött a szempillájára, aliglátott tőle. Keze fejével letörölte az izzadsá-got. Már csak pár lépés, gondolta. Még párlépés.

- És pár kocka.Tovább indult, óvatosan lépegetve. Ha valaha

szüksége volt egyensúlyérzékre, hát most na-gyon. A bálvány mintha csalogatva hunyorítottvolna rá a szemével.

Még egy lépés.Még egy.Jobb lábával előre lépett, lassan ránehezedve

az oltár előtti utolsó fehér kockára.Sikerült. Eddig sikerült. Lapos üveget húzott

elő a zsebéből, lecsavarta a kupakját, és jócskánmeghúzta. Megérdemelted, gondolta. Eltette azüveget, s merően nézte a halványt. Az utolsócsapda, jutott eszébe. Mi lehet az utolsó csapda?

Sokáig törte a fejét, próbált a templomépítőkeszével gondolkodni: valaki idejön, hogy elvi-gye a bálványt, ehhez föl kell emelnie, el kellmozdítania a simára csiszolt kőlapról.

- És akkor?Valamiféle gépezet a halvány alatt érzékeli a

tárgy súlyának hiányát, és működésbe hozzaa... mit? Újabb nyílvesszőket? Nem, valamit,ami még sokkal pusztítóbb. Tovább töprengett;gondolatai gyorsan pörögtek, idegei lüktettek.Lehajolt, szemügyre vette a földet az oltár kö-rül: kődarabkák, piszok, homok, évszázadoküledéke. Egy tarsolyt húzott elő a zsebéből, ki-rázta belőle a pénzérméket, és elkezdte megtöl-teni kaviccsal, földdel, piszokkal. Tenyerébenméregette a súlyát. Talán gondolta. Talán, hasikerül elég gyorsan csinálni, olyan gyorsan,hogy a gépezetnek ne legyen ideje érzékelni acserét. Feltéve persze, ha csakugyan ez a csapdalényege.

Ha... Túl sok a „ha”.Tudta, hogy más körülmények közt már meg-

hátrált volna, nem vállalva ennyi kiszámíthatat-lan tényező következményeit. De nem most,nem itt. Megint megméregette tenyerében azsacskót, latolgatta, vajon van-e olyan nehéz,

mint a bálvány. Remélte, hogy igen. Aztán egygyors mozdulattal felkapta a halványt, és a he-lyébe, a csiszolt kőlapnak ugyanarra a pontjáraletette a zacskót.

Semmi. Egy hosszú pillanatig semmi.Tekintete a zacskóra tapadt, majd a kezében

tartott halványra pillantott; ekkor valami külö-nös, távoli morajlás ütötte meg a fülét, minthavalahol messze egy hatalmas gépet indítottakvolna be, valami felébredt volna hosszú álmá-ból, s most recsegve-ropogva, dübörögve meg-indult volna a templom járataiban. A kőoltárcsiszolt lapja hirtelen besüllyedt: öt hüvelykkel,hattal. A moraj egyre erősödött, fülsiketítő ro-bajlássá vált; minden rázkódni, remegni kez-dett, mintha az épület alapjai süllyedni kezdené-nek, meghasadnának a falak, pozdorjává zú-zódnának a gerendák.

Sarkon fordult, s a fekete lapokat kerülgetve,olyan gyorsan futott a kijárat felé, ahogy csaktudott. S közben a moraj, mint szűnni nem akarómennydörgés, egyre erősödött, dübörgött, vissz-hangzott a templom ősi járataiban, kamráiban,termeiben. Indy látta, hogy Satipo kővé dermed-ve áll az ajtóban, arcán túlvilági rettenet.

Most már minden mozgott, hullámzott, ráz-

kódott, kövek hullottak, inogtak, beomlottak afalak. Mikor Indy az ajtóból visszanézett, éppegy kőtömb görgött keresztül a terem padlóján,a nyílvesszők ezreit szabadítva el, amelyek célnélkül repültek az összeomló helyiségbe.Satipo zihálva elérte az ostort, megmarkolta,és átlendült a verem fölött. Mikor a túloldalonföldet ért, sötét pillantást vetett Indy felé.

Tudtam, hogy ez még hátravan, gondoltaIndy.

Éreztem, tudtam, és most, amikor bekövetke-zik, mit tehetek? Látta, hogy Satipo lerántja azostort a gerendáról, és összetekeri.

- Kössünk üzletet, senor! Cseréljünk! A bál-ványt az ostorért. Dobja ide a bálványt, én megátdobom az ostort.

Indy hallotta a háta mögött a földindulást.Satipóra nézett.

- Van más választása, senor Jones? - kér-dezte a perui.

- És ha a verembe dobom a bálványt? Kerestéla munkáddal egy ostort, sokra mész vele...

- És maga mire megy az ostor nélkül senor?Indy megborzongott. Mögötte egyre erősödött

a zaj; érezte, hogy a templom falai remegnek,inog a föld.

A halványra gondolt: nem hagyhatja, hogycsak úgy elnyelje a mélység.

- Oké, Satipo. A halványt az ostorért.Átdobta a halványt a peruinak. Nézte, ahogy

Satipo fölkapja az ereklyét belegyömöszöli azsebébe, az ostort pedig - a földre dobja.

Satipo elvigyorodott:- Igazán sajnálom senor Jones. Adios! És

sok szerencsét!- Hát még én hogy sajnálom - morogta Indy,

amint a perui eltűnt a járatban. Az egész épít-mény rázkódott, mintha valami bosszúszomjasőserdei istenség tombolt volna benne.

Mögötte kövek omlottak, oszlopok dőltekössze. A halvány átka, gondolta. Jó cím lenneazoknak a filmeknek, amelyeket srácok kigúva-dó szemekkel bámulnak szombat délutánonkénta mozik sötét nézőterén. Csak egyvalamit te-hetsz - egyetlenegyet, nincs más választásod.Ugranod kell. Meg kell kockáztatnod, neki kellrugaszkodnod - és reménykedj a gyorsaságod-ban, az izmaidban. Mögötted elszabadult a po-kol, előtted feneketlen mélység tátong. Hátugorj, fuss neki a sötétségnek, és bízz a szeren-csédben.

Ugorj!

Nagy lélegzetet vett, és nekirugaszkodott a le-vegőnek, akkora lendülettel, amekkora csak azerejéből tellett. Imádkozott is volna, ha imádko-zós fajta, imádkozott volna, hogy ne nyelje elaz alatta tátongó sötétség.

Szinte hallotta, ahogy süvít mellette a levegő.Aztán érezte, hogy fogyóban a lendülete. Zu-hant lefelé. Remélte, hogy talán a verem másikoldalán ér földet.

Nem oda esett.Megcsapta a sötét mélységből felszálló nyirkos

bűz, miközben keze kétségbeesetten kapott va-lami után, amiben megkapaszkodhat. Érezte,hogy ujjai földbe mélyednek a verem peremébe;próbálta felhúzni magát, de a föld szétmorzsoló-dott ujjai alatt, göröngyök, kődarabok hullot-tak a tátongó üregbe. Próbálta megvetni a lábáta verem falán, mindkét kezével kapaszkodott,vergődött hogy feltornázza magát, kijusson averemből, bárhová, hisz ehhez képest mindenmaga a biztonság. Izmait, akaratát feszítve,fogcsikorgatva, lábát a verem falának vetveküszködött. Nem hagyhatja, hogy az áruló pe-rui meglépjen a bálvánnyal. Lábával egyre kere-sett valamit, ahonnan feljebb húzódzkodhat,valamit, bármit, nem számít, hogy mit. És a

templom eközben úgy omladozott, mint egyszánalmas fűkunyhó a forgószélben. Indy nyög-ve, kétségbeesetten vájta bele ujjait a szétmállóföldbe; úgy érezte, izmai mindjárt a megpat-tannak az erőlködéstől, erei lüktettek; nem isfigyelt oda a fájdalomra, amikor a körmei le-törtek.

Erősebben! - parancsolt rá magára.Még erősebben!Egész teste megfeszült, a verejték elvakítot-

ta, izmai remegni kezdtek. Valami mindjárt meg-pattan bennem, gondolta. Vagy kicsúszik a ke-zem alól a föld, és akkor megtudom, mi van en-nek a veremnek az alján. Egy pillanatnyi szüne-tet tartott, hogy összeszedje erejét, átcsoporto-sítsa fogyó energiáit, aztán iszonyú erőfeszítésárán ismét feljebb tornázta magát néhány cen-tivel.

Végre sikerült egyik lábát átvetnie a peremen,és egy utolsó erőfeszítéssel kievickélt a verem-ből a viszonylagos biztonságot jelentő földre, deaz is úgy remegett alatta, mintha bármely pilla-natban kettéhasadna.

Minden porcikájában remegve felegyenese-dett, s arra felé nézett, amerre Satipo eltűnt.Elindult a kamra felé, ahol Forrestal maradvá-

nyaít megtalálták. Hirtelen beléhasítoít, mi vára peruira; már tudta, mi lesz a sorsa, mielőttmeghallotta volna a fémtüskék iszonyú össze-csapódását, s a perui hátborzongatóan vissz-hangzó ordítását. Felkapta az ostorát, és odaro-hant a kamrához. Satipo az egyik falon lógott,felszúrva, mint valami groteszk óriáslepke, egyőrült gyűjteményében.

- Adios, Satipo - búcsúzott Indy a halottól.Kivette a bálványt a perui zsebéből, kioldalazotta gyilkos fémhegyek között, és futva elindulta kifelé vezető folyosón. Már látta a kijáratot,a fényben úszó nyílást, mögötte a vastag fatör-zseket. De a dübörgés még mindig egyre erősö-dött, nemcsak a dobhártyáját remegtette meg,egész testét is. Hátranézve döbbenten látta,hogy egy irdatlan kőgolyóbis gurul a nyomábana folyosón, egyre növekvő sebességgel. Az utol-só utáni csapda, gondolta. Gondoskodni akar-tak róla, hogy valaki netán behatolna is a bál-ványig, keresztüljutna minden rá leselkedőveszélyen, akkor se jusson ki elevenen. Rohant.Eszeveszetten száguldott a kijárat felé, miköz-ben egyre közelebbről hallotta a kőgolyó roba-ját. Egy ugrással megcélozta a kijáratot: a má-sodperc töredékével azelőtt landolt a sűrű, puha

fűben, hogy a sziklagömb nekivágódott a kijá-ratnak, örök pecséttel zárva le a templomot.

Kimerültén, zihálva feküdt a hátán.Túl közel vagy, suhant át az agyán. Túl közel,

semhogy megpihenhess. Aludni szeretett volnapedig. Semmire se vágyott inkább, mint hogybehunyhassa a szemét, és átadja magát a jóté-kony sötétségnek, az álom nélküli, mély meg-könnyebbülésnek. Százszor is meghalhattál vol-na odabent - döbbent rá. Többször meghalhat-tál volna, mint az egy embernek kijár az élet-ben. Elmosolyodott a gondolatra, felült, meg-forgatta kezében a halványt.

De megérte, gondolta, A halvány megértemindezt.

Bámulta az aranyszobrot.Még akkor is azt bámulta, mikor egy árnyék

vetődött rá.Döbbenten rezzent össze. Hunyorogva nézett

föl. Két jovito harcos nézett le rá, arcukra harcijelek voltak festve, hosszú bambusz fúvócsövei-ket dárdaként szegezték neki. De Indy nem isannyira az indiánoktól ijedt meg, inkább attóla fehér embertől, aki közöttük állt, szafáriöltö-zékben, fején trópusi sisakkal. Beletelt némiidőbe, míg Indy tudatában teljesen megvilágo-

sodott a helyzet. A trópusi sisakos férfi szájamosolyra húzódott: jeges, gyilkos mosolyra.

- Belloq - szólalt meg nagy nehezen Indy.Hogy a világon élő minden ember közül éppen

Belloq...Indy egy pillanatra elfordította tekintetét a

francia arcáról, vetett egy pillantást a kezébentartott bálványra, aztán a fák felé nézett, aholmég vagy harminc jovito harcos állt felsorakoz-va. Az indiánok mellett pedig Barranca. Barran-ca, aki bárgyú, mohó vigyorral bámult Indy felé.De a vigyor lassan lehervadt az arcáról: döbbe-net váltotta föl, majd tekintete hirtelen üresenmeredt a semmibe.

Az indiánok, akik kétoldalt karjánál fogva tar-tották az áruló peruit, elléptek mellőle, a Bar-ranca előrebukott. Néhány kés nyele meredezettki a hátából.

- Kedves dr. Jones! - szólalt meg Belloq. -Önnek páratlan érzéke van ahhoz, hogy rosszulválogassa meg a barátait.

Indy nem válaszolt. Rezzenéstelenül nézte,ahogy Belloq lehajol, és kiveszi a kezéből a bál-ványt. A francia gyönyörködve nézegette azereklyét, látszott rajta, hogy mély megelégedés-sel tölti el.

Elismerően biccentett felé: a helyzethez csöp-pet sem illő gesztust akár a jó modor jelénekis lehetett vélni.

- Ön bizonyára azt hitte, hogy feladtam. Deismét láthatja: ön nem szerezhet meg semmiolyat, amit én el ne vehetnék.

Indy a harcosok felé pillantott.- A jovitók, gondolom, azt várják, hog átadja

nekik a bálványt...- Pontosan - hagyta helyben Belloq.Indy felnevetett.- Naiv lelkek.- Ahogy mondja - nyugtázta a francia. - Ha

beszélne a nyelvükön, ráébreszthetné őket,mekkorát tévednek, ám így...

- No igen.Nézte, ahogy Belloq az összesereglett harco-

sok felé fordul és magasba emeli a bálványt;mire a harcosok, olyan egyszerre, mintha egyszámtalanszor végigpróbált mozdulatot hajta-nának végre, arccal a földre borultak. A vallásosáhítat néma csöndje ereszkedett a csoportra.Más körülmények közt az ilyesmi engem is úgylenyűgözne, hogy tátott szájjal bámulnék, gon-dolta Indy. Más körülmények közt igen, de nemmost.

Lassan térdre emelkedett, végignézett a nekiháttal álló Belloqon, s a földre borult harcoso-kon. .. aztán fölpattant és rohanni kezdett a fákfelé. Tudta, hogy amint az indiánok fölállnak,nyílvesszők tucatjai veszik célba. Alig sikerültbeugrania a fák közé, amikor meghallotta hogyBelloq valami ismeretlen nyelven - minden bi-zonnyal a jovitók nyelvén - elkiáltja magát. Ro-hant a folyó felé, ahol a hidroplán várt rá. Ro-hanj! Rohanj! Még akkor is, ha a lábad már nembírja tovább, ha minden erőd elfogyott. Merítsvalahonnan erőt.

Csak rohanj!És ekkor záporozni kezdtek a nyílvesszők.Sziszegve, süvítve szelték a levegőt, a halál

dallamát fütyülték körülötte. Indy cikázva szá-guldott a fák sűrűjében. Hallotta, hogy mögötterecsegnek-ropognak az ágak, ahogy üldözőiutat törnek maguknak. Egyszeriben furcsamódkülönvált önnön testétől: ahogy futott, nem ér-zékelte már testi valóját, felülemelkedett az iz-mok, az erő korlátain, szinte automatikusan,reflexszerűen törtetett előre. Hallotta, hogy egy-egy nyílvessző eltalál valamit, madarak rebben-nek föl riadt csiviteléssel, állatok iszkolnak aharcosok útjából. Rohanj, hajtogatta magának.

Rohanj, amíg csak rohanni bírsz, és azután mégegy kicsit. Ne gondolkozz, és főleg ne állj megegy pillanatra sem.

Egyszer még eljön az én időm, Belloq - gon-dolta -, no persze, ha ezt megúszom.

Rohant - nem tudta, meddig. Már alkonyodnikezdett. Egy pillanatra megállt, a fák sűrű koro-nája közt az eget kémlelte, aztán tovább vágta-tott a folyó felé. Semmire sem vágyott jobban,mint hogy meghallja a folyó vizének csobogá-sát, meglássa a várakozó gépet.

Egy tisztásra ért, ahol nem számíthatott a fákjótékony fedezékére. Egy pillanatra megriadt atisztástól, az alkony fenyegető csendjétől.

Meghallotta a jovitók kiáltásait s egyszeribenúgy érezte, mintha egy óriási céltábla közép-pontjában nyílvesszők süvítettek el mellette, deő csak futott tovább, rohant a folyó felé. Nagyhiányossága a régészképzésnek - gondolta fu-tás közben -, hogy nem szerepel a tantervbenaz életben maradás technikája. Ehhez nincsjegyzet, mint például az ásatás módszertaná-hoz. Arra meg végképp nem készítik föl a hall-gatókat, mi az eljárás egy Belloq nevű dörzsölt,alávaló franciával szemben.

Megint megállt, hogy hallja, milyen messze

vannak az indiánok. És ekkor egy másik hangotis meghallott, ami muzsika volt a fülének, amiszárnyakat adott neki: a sebesen folyó víz zaját.A folyó! Milyen messze lehet? Erősen fülelt,hogy biztos legyen a dolgában, aztán megindulta hang irányába, felvillanyozódva, feltöltődveenergiával. Gyorsabban, most aztán még gyor-sabban, mindent bele! Ne kerülgesd az ága-kat, ne törődj vele, hogy lehorzsolják a bőrö-det, hogy a tövisek összekarmolnak. Gyerünk,szedd össze az erődet! Kilépett a fák közül.

Ott van.A mérgeszöld növényzet borította lejtő aljában

ott a folyó.A folyó, melynek hullámain ott ringatózik a

hidroplán. Ennél szívmelengetőbb látványt el-képzelni se tudott. Elindult lefelé a lejtőn, s csakakkor döbbent rá, hogy innen nem lesz könnyűmegközelíteni a gépet. Kerülőt tenni viszont márnincs idő. Le kell menni addig a sziklaszerű ki-szögellésig, amely benyúlik a folyó fölé, onnanpedig leugrani. Az sem lesz könnyű, gondolta.Na és? Még egy életveszélyes ugrás ma már megse kottyan.

Ahogy közelebb ért, mind élesebben kirajzoló-dott a férfi körvonala, aki odalent, a gép egyik

szárnyán ült. Indy most már csaknem pontosana gép fölé ért; egy pillanatra lenézett, aztán be-hunyta a szemét, és elrugaszkodott a szikláról.

A gép szárnyához közel, a langyos vízbeesett. Alaposan megütötte magát, és alámerült;a sebes hullámok kissé elsodorták, de hamara felszínre úszott, és irány a gép. A férfi a gépszárnyán meghökkenve ugrott talpra, amikorIndy kievickélt a vízből.

- Indítsd be azt az átkozott masinát, Jock! -ordított rá Indy. - Indítsd már, hallod?!

Jock végigrohant a szárnyon, és bekászálódotta pilótaülésre; Indy zihálva követte, s elnyúlvacsapódott mellé. Behunyta a szemét, hallotta,hogy felbőg a motor, a gép megindul, végig-borotválva a hullámokat.

- Nem számítottam arra, hogy ilyen hirtelenkell távoznunk - szólalt meg Jock.

- Kímélj meg az ostoba megjegyzéseidtől, jó?- Valami baj van, öreg?Indy kényszeredetten elnevette magát.- Egyszer majd szólj, hogy meséljem el.Hátradőlt, ismét behunyta a szemét, legszíve-

sebben aludni szeretett volna. Arra figyelt föl,hogy a gép megáll. Kérdőn meredt Jockra.

- Bedöglött - közölte a pilóta.

- Hogyhogy bedöglött?!Jock felmordult.- Én csak vezetni tudom ezt a dögöt. Isten

tudja, miért képzelik az emberek, hogy mindenskót ért a motorokhoz.

Indy az ablakon át látta, hogy a jovitók meg-indultak egy gázlón a gép felé. Harminc lábnyiravannak... húsz lábnyira... Mintha a folyó szel-lemei indultak volna támadásra, hogy bosszút áll-janak valami ősi sérelemért. Felemelték fegyve-reiket: nyflzápor kopogott a repülőgép törzsén.

- Jock...- Látod, hogy igyekszem, Indy, ahogy lehet.Indy nyugodtan jegyezte meg:- Talán ha kicsit még jobban igyekeznél...A nyílvesszők most már úgy kopogtak a gép

szárnyain, törzsén, akár a jégeső.- Sikerült! - kiáltott fel Jock.A harákoló motor épp akkor indult be, mikor

két jovito már felkapaszkodott a szárnyra.- Beindult! - kiáltotta hitetlenkedve Jock.A gép egy darabig siklott előre, aztán nagy

nehezen fölemelkedett a folyó fölé. Indy az ab-lakból nézte, ahogy a két harcos elveszti egyen-súlyát, és beleesik a vízbe, mint két megnőttmadár.

A gép fölemelkedett a fák fölé, szélvészt kavartaz ágak közt, ahonnan rémült madarak rebben-tek föl. Indy megkönnyebbülten felnevetett.

- Mi tagadás, nem mertem volna megesküdnirá, hogy sikerülni fog - szólalt meg Jock.

- Én igen - felelte Indy mosolyogva.Na, most lazíts egy kicsit, öreg. Aludj. Fe-

lejtsd el ezt a rohadt dzsungelt.Indy elengedte magát. Átjárta a megkönnyeb-

bülés. Izmai ellazultak. Remekül érezte magát.Jó lett volna így maradni, minél tovább.

Úgy érezte, mintha valami mászna a combján.Valami lassú és nehéz.

Arra a látványra nyitotta ki a szemét, hogyegy óriáskígyó siklik lomhán, de annál fenyege-tőbben a lábán. Sóbálvánnyá meredt a rémü-lettől.

- Jock!A pilóta csak egy pillantást vetett rá a szeme

sarkából, és elvigyorodott.- Nyugalom, Indy, nem bánt. Ő Reggie. A

légynek sem árt.- Szedd le rólam, Jock.A pilóta fél kézzel megmarkolta a kígyót, ma-

ga mellé húzta, és megsimogatta. Indy tágranyüt szemmel figyelte, ahogy a kígyó lesiklik

róla. Valami régi viszolygás, megmagyarázha-tatlan félelem volt ez nála. Van, aki a pókokatnem bírja, van, aki a patkányokat, van, aki abezártságot. Ő a kígyók látványától, érintésétőlundorodott. Letörölte verejtéktől gyöngyözőhomlokát, megborzongott: egyszeriben fáznikezdett a vizes ruhákban.

- Tartsd csak magad mellett, jó? Ki nem állha-tom a kígyókat.

- Megsúgom neked, hogy a kígyók többségerendesebb, mint a legtöbb ember.

- Ha te mondod, elhiszem. És ha lehet, nemis akarok meggyőződni róla.

Amikor már épp megörülsz, hogy biztonság-ban vagy, egy óriáskígyó úgy dönt, hogy a tecombodon fogja süttetni a hasát. Kicsit sok ezegy napra, vélekedett Indy. Kibámult az abla-kon: nézte, ahogy a hatalmas ősvadonra lassanráborul a sötétség. Tartsa meg magának az erdőa titkait, gondolta Indy. Neki hagyom. Mindet.Mielőtt a motor ütemes zaja álomba ringattavolna, abban reménykedett, hogy nem sok időtelik bele, és újból összeakad a franciával.

BERLIN

A Wilhelmstrassén levő irodában az SS feketeuniformisát viselő tiszt - egy Eidel nevű, tagba-szakadt környezetéből cingárságával kirívó em-berke - íróasztalánál trónolt, és szigorúan mé-regette az előtte szabályos rendben feltornyo-zott dossziékat. Eidel látogatója - akit Dietrich-nek hívtak - tökéletesen tisztában volt vele,hogy a dossziéhalmok lélektani célt szolgálnak:a kis ember nagynak, fontosnak érzi magát mö-göttük.

Ugyanez megy itt mindenütt, gondolta Diet-rich. Az ember értékét azon mérik, mennyi ak-tával bástyázza körül magát, mennyi és mekko-ra pecsét használatára jogosult. Dietrich, aki atettek emberének szerepében tetszelgett önma-ga előtt, elfojtott egy ásítást, és az ablak feléfordult, de nem látott mást, csak a lehúzott,fakóbarna redőnyt. Várta, hogy Eidel megszó-laljon, de az SS-tiszt kitartóan hallgatott: mint-ha még ezzel is önnön fontosságát akarta volnahangsúlyozni.

Dietrich most a Führer falon függő arcképét

nézte. Ettől aztán magába szállt: beletörődve ál-lapította meg, hogy gondolhat bármit Eidel-ről - hogy puhány aktakukac, nagyképű tinta-nyaló -, végső soron mégiscsak az számít, hogyEidel bejáratos Hitlerhez. Úgyhogy az embercsak hallgasson, mosolyogjon, és tegyen úgy,mintha rettenetesen meg lenne tisztelve attól,hogy egyáltalán itt lehet. Eidel közel ül a tűz-höz: Hitler közvetlen környezetéhez tartozik.

Eidel megigazította magán az egyenruhát, jól-lehet semmi szükség nem volt rá: úgy festettbenne, mintha skatulyából húzták volna ki.Majd végre megszólalt:

- Remélem, kellőképpen fel tudja mérni azügy jelentőségét ezredes úr.

Dietrich kurtán biccentett. Alig tudta fékeznitürelmetlenségét. Gyűlölte a hivatalokat.

Eidel fölkelt, lábujjhegyre ágaskodva kinyúj-tózkodott, mint aki a földalattin a kapaszkodóután nyúl, csak az túl magasan van neki, aztánaz ablakhoz sétált.

- A Führer elhatározta, hogy megszerzi ezta tárgyat. És ha ő egyszer elhatároz valamit...

Eidel nem fejezte be a mondatot; megfordult.Dietrichre szegezte a tekintetét. Egy kézmozdu-lattal jelezte, hogy a Führer elméjét foglalkozta-

tó gondolatok törvényszerűen érthetetlenek aközönséges földi halandók számára.

- Értem, hogyne - törte meg Dietrich a jelen-tőségteljes csendet, idegesen dobolva az akta-táskáján.

- A dolog kultikus jelentősége igen nagy - kö-zölte Eidel. - Nem mintha a Führer különösebbérdeklődéssel viseltetnék holmi zsidó ereklyékiránt, erről szó sincs... - Fölvihogott, minthamár a puszta gondolat is nevetséges lett volna.- Inkább a jelképes értéke miatt érdekli a tárgy;bizonyára érti, hogy gondolom.

Dietrichet elfogta a gyanú, hogy Eidel hazu-dik, de legalábbis elködösít valamit. Bajosantudta volna elképzelni, Hogy a Führert az égad-ta világon bármi is érdekelhetné pusztán a jelké-pes értéke miatt. Nézte az asztalon fehérlő táv-iratot, amelyet Eidel pár percre olvastatott elvele; aztán ismét felpillantott Hitler arcképére,a mosolytalan, összehúzott szemöldökű arcra.

Eidel olyan hangon szólalt meg, mint egy kis-városi egyetemi professzor:

- Hátra van tehát a dolog szakmai része.- No igen... - feszengett Dietrich.- Pontosabban szólva, a tudományos, a régé-

szeti feladat.

Dietrich hallgatott. Átlátta, mire megy ki a do-log, mit akarnak tőle.

- Sajnos, ez alighanem meghaladja képessé-geimet - kockáztatta meg.

Eidel sejtelmesen elmosolyodott.- De önnek vannak összeköttetései, ha jól tu-

dom. Kapcsolatban áll a szakma legnagyobb te-kintélyeivel, nemde?

- Hát, ahogy vesszük...- Nincs időm körülményeskedni - csattant föl

Eidel.- Nem azért hívattam ide, hogy az ismerő-

sei szakmai rangját vitassam meg önnel, ezre-des úr! Az én dolgom - s az ön dolga is - az,hogy egy igen magasról jött parancsot végre-hajtsak.

- Erre szükségtelen figyelmeztetnie - mondtaDietrich.

- Tudom - felelte megenyhülten Eidel, s neki-dőlt az íróasztalnak. - Ön pedig bizonyára tud-ja, hogy egy olyan ismerősére célzok, akineka szaktudása ezen a speciális területen felbe-csülhetetlen számunkra. Így van?

- A francia...?- Ő bizony.Dietrich döbbenten hallgatott. Kellemetlen ér-

zés fogta el. Úgy tűnt neki, mintha Hitler, látvaaz ő habozását, rosszallóan ráncolná szemöldö-két a képen.

- A franciát nehéz lesz előkeríteni - nyög-te ki nagy nehezen. - Mint minden zsoldos,ő is az egész világot munkahelyének tekinti.

- Hol volt, mikor utoljára hallott felőle?Dietrich nagyot sóhajtott.- Úgy rémlik, Dél-Amerikában.Eidel a kezét tanulmányozta: vékony, fehér,

s mégis durva keze volt, mint egy félbemaradtzongoraművésznek. Szenvtelen hangon szólaltmeg:

- Ön elő tudja kerítem. Ugye, értjük egymást?Tudja, honnan jön ez a parancs...

- Elő tudom keríteni - felelte Dietrich -, dearra máris figyelmeztetem, hogy...

- Maga engem ne figyelmeztessen semmire,ezredes.

Dietrich érezte, hogy kiszárad a torka. Ez afelfuvalkodott kis hülye, ez az ostoba aktakukac!A legszívesebben torkon ragadta volna, hogy apofájába tömje az asztalán heverő iratokat.

- Engedelmével megjegyzem - mondta na-gyot nyelve -, hogy a francia nagyon drágándolgozik.

- Ez ne izgassa magát.- A megbízhatósága pedig enyhén szólva

kétes...- Ez viszont már az ön gondja lesz. A lényeg,

Dietrich ezredes, az, hogy kerítse őt elő, és hoz-za a Führerhez. Méghozzá minél hamarabb.Legkésőbb tegnapra.

Dietrich merőn bámulta a lehúzott redőnyt.Mindig elfogta a rettegés, amikor közelről kellettlátnia, miféle talpnyalókkal és őrültekkel - amo-lyan Eidelekkel - vette körül magát a Führer.Akarva-akaratlanul arra következtetett ebből,hogy Hitler ítélőképessége nem a legmegbízha-tóbb, ha emberekről van szó.

Eidel mosolygott; mintha élvezte volna, hogyDietrich feszeng.

- A gyorsaság rendkívül fontos. Talán mon-danom se kell, hogy a tárgy iránt mások is ér-deklődnek. Olyanok, akik nem a birodalom ér-dekeit képviselik. Világos, amit mondok?

- Világos - felelte Dietrich. A franciára gon-dolt; tudta, ha Eidelnek nem is árulta el, hogyBelloq éppen Dél-Franciaországban van. Már apuszta gondolattól is, hogy Belloqkal kell üzletetkötnie, görcsbe rándult a gyomra. A francia fel-színi simulékonyságáról érezte, hogy jeges, kö-

nyörtelen elszántságot takar: azt az emberthidegen hagyja minden filozófia, hit, politika;egyes-egyedül önmagával törődik. Belloqot csakaz érdekli, amihez valami érdeke fűződik. Amiheznem, arról tudomást se vesz.

- A többi „érdeklődőről” szükség eseténmajd gondoskodunk - közölte Eidel. - Rájuk nelegyen gondja.

- Ehhez tartom magam - bólintott rá Dietrich.Eidel fölemelte az asztalról a táviratot, ismét

elolvasta.- Amiről most beszéltünk, az szigorúan ket-

tőnk között marad, ezredes úr, ezt ugyebár fö-lösleges is mondanon?

- Merőben fölösleges - vágta rá Dietrich inge-rülten. Eidel visszaült a helyére, s a dossziéhegymögül méregette az ezredest. Szótlanul ültekegy darabig. Majd Eidel, hangjában színleltmeglepetéssel, csak annyit mondott:

- Ön még mindig itt van, ezredes?Dietrich megmarkolta az aktatáskáját, és föl-

állt. Alig tudta magába fojtani gyűlöletét, amite feketébe bújt bohóc iránt érzett... Eidel, mega hozzá hasonlóak úgy tesznek, mintha övékvolna a világ.

- Már megyek is.

- Heil Hitler! - vakkantott föl Eidel, magasbalendítve karját.

Dietrich a küszöbről ugyanezekkel a szavakkalbúcsúzott.

CONNECTICUT

Indiana Jones a tanári szobájában ült, a Mar-shall Főiskolán. Épp az imént fejezte be ez évielső előadását a régészhallgatók számára. Jólment. Mindig jól ment. Szeretett tanítani, és ér-tett is hozzá, hogy felkeltse hallgatóiban a szen-vedélyes lelkesedést a téma iránt. Most azon-ban nem találta a helyét, és ez idegesítette.Annál is inkább, mert pontosan tudta, hol lennea helye.

Indy föltette a lábát az asztalra, közben leso-dort egy könyvkupacot, de rá se hederített; az-tán fölpattant, és föl-alá járkált a szobában;többnyire meghitt zug volt a számára, ahovávisszahúzódhat, ahol elbújhat - ám most ide-gen, szűk cellának érezte, s benne önmagát isidegennek.

Jones, reccsent rá önmagára.Indiana Jones, térj észhez!Körülötte a tárgyak mintha egyszeriben tartal-

mukat vesztették volna. A falon a nagy Dél-Amerika térkép valószerűtlen, sötét folttá, da-daista mázolmánnyá mosódott. A bálvány

agyagmásolata hirtelen ostobának és csúfnaktűnt. Indy csodálkozva vette kézbe: hát ezért,ezért a vacakért tetted kockára az életedet? Nor-mális vagy te egyáltalán?

Bambán meredt az agyagbálványra.Esztelen régiségimádatát most hirtelenjében

bűnös, természetellenes szenvedélynek érezte.Miféle őrült vágy az, ami úgy rabul ejti az em-bert, hogy elveszti a fejét a történelem levegőjé-től? Jobban mondva dehogy a levegőjétől: in-kább az ellenállhatatlan késztetéstől, hogy a ke-zével érezze, fogja, megragadja a történelmet,hogy megértse a múltat a leleteken, a műtárgya-kon át, míg végül időtlen idők óta halott kézmű-vesek, mesteremberek, művészek arcai kezdiküldözni, fantomkezeket lát maga előtt, amintezeket a tárgyakat formázzák, ujjakat, amelyek-ről már nemcsak a hús foszlott le rég, de méga csontjaik is elporladtak. Mégsem nyelte el őketa feledés, és nem is nyeli el soha, vagy legalább-is addig, amíg él ő, Indiana Jones, és él benneez a józan ésszel föl nem fogható szenvedély.

Egy pillanatra ismét rárontott, hatalmábakerítette a régről ismert érzés, az az izgalom,amely először még diák korában járta át. Hányéve is már? Tizenöt? Tizenhat? Húsz? Nem érde-

kés: neki mást jelentett az idő, mint az emberektöbbségének. Az idő az a valami, amit csak azáltala eltemetett titkokat feltárva érzékel az em-ber igazán: templomokban, romok közt, szik-lák, kövek, por és homok alatt rejtőzik. Az időkitágult, rugalmassá vált, azt a szédítő érzéstkeltve, hogy minden, ami valaha is létezett, el-szakíthatatlan szálakkal kapcsolódik minden-hez, ami most létezik, és hogy a halál voltakép-pen semmi, hisz annyi mindent hagy az embermaga után.

Képzeletében megjelent Champollion, aminta rosette-i kő fölé görnyed; az ujjongás, ami-kor végre megfejti az ősi hieroglifákat. Láttamaga előtt Schliemannt, amint rábukkan Trójavárosára. Woolley-t, amint Irakban, Úr váro-sánál rátalál a királyok temetőjére. Cartert ésLord Carnarvont, amint Tutankhamon sírjánálállnak.

Ezzel kezdődött minden. A felfedezésnek ez-zel az eszeveszett mámorával, amely úgy ragad-ta magával, mint a forgószél. Magával ragadta,elröpítette, vissza az időben, egy olyan időgép-ben, amelyet a legélénkebb képzeletű írók se ér-tenének meg: a saját időgépében, amely csakőt kapcsolja össze az életteli múlttal.

Még mindig a tenyerében egyensúlyozta azagyagbálványt; úgy meredt rá, mintha esküdtellensége lett volna. Nem, mondta magában: ate legnagyobb ellenséged te magad vagy, Jones.Nem történt volna semmi, ha Forrestal papírjaiközt nem kerül a kezedbe egy térkép fele - ésha nem akarsz csak azért is megbízni abbana két banditában, akiknél a másik fele volt.

Agyalágyult hülye voltál.No és Belloq. Hát igen, Belloq, a nagyokos.

Hiúzszemmel szúrja ki a kínálkozó lehetőséget.Belloqban mindig is megvolt ez a vonás - akára kígyókban, amelyektől annyira iszonyodsz.Észrevétlenül kúszik elő egy szikla alól, neszte-lenül siklik közel a prédához, amiért soha semő küzdött meg.

Gondolatait most teljesen betöltötte Belloq ké-pe: megnyerő arca, sötét szeme, ravaszságátpalástoló mosolya. Eszébe jutottak korábbi ese-tei a franciával. Az egyetem, ahol Belloq taroltale a Régészeti Társaság díját egy rétegtani pálya-munkával, amelynek alapvonásaiban Indy a sa-ját dolgozatát ismerte föl. Belloq valami úton-módon megkaparintotta, és kilopta belőle a lé-nyeget. Indy pedig nem vesződött azzal, hogyrábizonyítsa ezt: savanyú a szőlő jellege lett vol-

na a dolognak, márpedig senki se mondja ráazt, hogy irigykedik.

1934. Gondolj vissza '34 nyarára, biztattamagát önkínzóan.

1934 gyászos emlékezetű nyarán több hóna-pos munkával ásatást készített elő Szaúd-Ará-biában, a Rub al-Khali sivatagban. Hónapokiggürcölt az előkészítéssel, nagy nehezen előte-remtette az anyagi fedezetet, adatokat gyűjtött,hogy meggyőzzön egy sor embert: nem csal amegérzése, ott kell ásni és nem másutt: ott, ahalott sivatagban vannak eltemetve egy Krisz-tus előtti nomád kultúra maradványai. És az-után?

Behunyta a szemét.Az emlék még most is keserűséggel töltötte el.Belloq előbb ért oda.Belloq tárta föl azt a kultúrát.Igaz ugyan, hogy a francia kevés történelmi-

leg fontos leletet talált, de nem ez a lényeg.A lényeg az, hogy Belloq megint meglopta.

És ő megint nem tudta, hogyan bizonyítsa ráa lopást.

És most a bálvány.Indy összerezzenve tért vissza a múltból,

amint lassan kinyílt a szoba ajtaja.

Marcus Brody lépett be rajta, félig óvatoskodó,félig aggodalmas arckifejezéssel. Marcust, aNemzeti Múzeum kurátorát Indy a legközelebbibarátjának tartotta.

- Indiana - szólította meg Brody kissé té-tován.

Indy eltartotta magától az agyagmásolatot,mintha felkínálná a belépőnek; aztán váratlanuleleresztette, bele egyenesen a papírkosárba.

- A kezemben volt az igazi, Marcus. Az iga-zi! - Indy hátradőlt, behunyta a szemét, és erő-teljesen masszírozni kezdte a szemhéját.

- Már mondtad, Indiana. Elmondtad az egé-szet. Rögtön, ahogy hazajöttél. Nem emlékszel?

- Vissza tudnám szerezni, Marcus. Egészenbiztos. Kigondoltam, hogyan. Belloq el fogja ad-ni, igaz? Na és hol tudja eladni?

Brody elnézően pillantott rá.- Hol, Indiana?- Marrakechben. Csakis ott, és nem másutt. -

Indy felállt, és az asztalra mutatott. A temp-lomból elhozott tárgyak sorakoztak rajta, csupaapróság, amit gyorsan felmarkolt. - Idenézz.Ezek azért érnek valamit, Marcus. Annyit bizto-san, amennyiből eljuthatok Marrakechbe, nem?

Brody alig vetett egy pillantást a tárgyakra.

A baráti szeretet és aggodalom mozdulatávaltette Indy vállára a kezét.

- A múzeum megveszi őket, mint rendesen.Ezzel nincs is baj. De erre majd visszatérünkkésőbb. Most szeretném, ha beszélnél két em-berrel. Messziről jöttek, hogy találkozzanak ve-led, Indiana.

- Kik azok?- Washingtonból jöttek. Kizárólag azért, hogy

veled találkozzanak.- Jó, de kik azok?- A katonai hírszerzéstől vannak.- A katonai... mitől?! Mi az, csak nincs velem

valami baj?- Nincs. Sőt, úgy látom, épp ellenkezőleg: a

segítségedre számítanak.- Nekem viszont most csak az az egy szá-

mít, hogy pénzt szerezzek, és eljussak Marra-kechbe. Ezekből itt biztos összejön valameny-nyi, és...

- Később, Indiana. Erre majd visszatérünk,jó? Előbb szeretném, ha beszélnél velük.

Indy megállt Dél-Amerika térképe előtt.- Na jó - mondta megadóan -, beszélek ve-

lük. Ha neked olyan fontos, hát kérlek, beszélekvelük.

- Az előadóteremben várnak.Kiléptek a folyosóra.Egy csinos, fiatal lány toppant Indy elé. Nagy

paksaméta könyvet szorongatott, s láthatólagigyekezett minél átszellemültebb és buzgóbbarcot vágni. Indy egyszeriben felderült, amintmeglátta.

- Professzor úr, kérem - szólalt meg a lány -,szeretnék konzultálni a professzor úrral. - Fé-lénken pislogott Brody felé.

- Hogyne, Susan, persze, hiszen meg is be-széltük...

- Majd később - vágott közbe Marcus Brody. -Később, Indiana. - A lányhoz fordult: - Jonesprofesszor úrnak most rendkívül fontos meg-beszélése van. Talán keresse meg később, kis-asszony!

- Öö... igen, az jó lenne - nyögte ki Indy. -Tizenkettőre végzek.

A lány kissé csalódottan mosolygott, aztántovalibegett a folyosón. Indy bánatosan legeltet-te a szemét a lábán, ringó csípőjén. Arra kapottészbe, hogy Brody a zakóujját ráncigálja.

- Csinos. Amint látom, nem romlott az íz-lésed, Indiana. De halaszd egy kicsit későbbre,rendben?

- Jó - hagyta rá Indy, megadóan elfordítvatekintetét a lányról.

Brody kitárta az előadóterem ajtaját. A kated-rán két egyenruhás katonatiszt ült. Fejüket egy-szerre fordították az ajtó felé.

- Ha netán be akarnának sorozni, közlöm,hogy már voltam katona - jelentette ki rögtönIndy.

Marcus Brody Indyt is hellyel kínálta.- Indiana! Szeretném, ha megismerkednél

Musgrave ezredes úrral és Eaton őrnagy úrral.Az urak Washingtonból jöttek hozzád.

- Örülünk, hogy megismerhetjük - szólaltmeg Eaton.

- Már sokat hallottunk önről, Jones profesz-szor. Tudjuk, hogy a régészeti tudományok dok-tora, a régi tudományok szakértője, és ritka lele-tekre tett szert.

- Ez többé-kevésbé stimmel, főleg az első ket-tő - hagyta rá Indy.

- Minket viszont épp a harmadik hozott ide... -folytatta az őrnagy.

Indy Brodyra sandított, aki már meg is szólalt:- Szilárd meggyőződésem, hogy Jones pro-

fesszor a múzeumunk számára végzett mun-kája során szigorúan betartja a régészeti kincsek

védelmére vonatkozó nemzetközi egyezményekirányelveit.

- Hogyne, kétségkívül - bólintott rá Eatonőrnagy,

Musgrave vette át a szót:- Az ön tehetsége igen szerteágazó, profesz-

szor úr.Indy egy bizonytalanul szabadkozó kézmoz-

dulatot tett. Mit akarhatnak ezek?- Ha jól tudom, ön Abner Ravenwood pro-

fesszor tanítványa volt a chicagói egyetemen -folytatta Eaton,

- Igen.- Nincs tudomása arról, hol tartózkodhat je-

lenleg a professzor?Ravenwood... A név hallatán emlékek rohan-

ták meg Indyt, és olyan gondolatok rajzottaka fejében, amelyeknek csöppet sem örült.

- Csak kósza híreket hallottam. Olyasmit,hogy Ázsiában van. Biztosat nem tudok.

- Tudomásunk szerint ön elég közel állt hoz-zá - mondta Musgrave.

- No igen... - dörzsölte Indy az állat. - Jóbanvoltunk... De már évek óta nem láttuk egymást.Sajnos egy kissé eltávolodtunk egymástól. -„Kissé eltávolodtunk.” De finoman fogalmazol,

gondolta. Hiszen megszakadt köztünk mindenkapcsolat. Marion jutott az eszébe: kínos em-lék, amelyet máig sem sikerült még száműzniea gondolataiból. Marion Ravenwood, a csodála-tos szemű lány.

A tisztek összesúgtak, láthatólag megegyez-tek valamiben. Majd Eaton ünnepélyesen for-dult felé.

- Amit most mondunk, kérem, kezelje bi-zalmasan.

- Magától értetődik - bólintott Indy. Raven-wood... Hogy jön ide az öreg? És mikor bökiki végre már valamelyikük, miről is van szó tu-lajdonképpen?

Musgrave vette át a szót:- Tegnap az egyik európai állomásunk lehallga-

tott egy német közleményt, amelyet Kairóbólküldtek Berlinbe. A hír érdekes információkat tar-talmaz, és az Egyiptomban működő német ügy-nökök nagy fontosságot tulajdonítanak neki.

Musgrave Eatonre pillantott, várva, hogy őfolytassa a történetet; mintha egyszerre mind-egyikük csak egy bizonyos adag információt kö-zölhetett volna.

És Eaton folytatta:- Nem tudom, mondok-e azzal önnek valami

újat, Jones professzor, hogy az elmúlt két évbena nácik régészeti expedíciókat indítottak a világminden tájára...

- Nem kerülte el a figyelmemet.- Helyes. A jelek szerint lázasan kutatnak

mindenféle kultikus jellegű műtárgy után. Hír-szerzőinkjelentették, hogy Hitler megszállottanvonzódik az okkultizmushoz. Tudomásunk sze-rint még személyi jövendőmondót is tart. No,de nem ez a lényeg. Minden jel arra mutat, hogyvalami rendkívül titkos ásatást folytatnak a Kai-ró melletti sivatagban.

Indy unottan bólintott. Úgy érezte, mindjártelalszik. Ő is hallott már arról, hogy Hitler lát-nokoktól akarja megtudni a jövőt, ólomból akararanyat csinálni, varázsitalokat kotyvasztó sar-latánokat csődít maga köré és így tovább. Bár-mit bemesélhetnek neki, gondolta; minél na-gyobb a képtelenség, a bajszos kis őrült annálinkább ráharap.

Musgrave egy papírt húzott elő az aktatáská-jából. Átfutotta, majd megszólalt:

- Ez az a bizonyos közlemény. A sivatagbanfolyó tevékenységről van benne szó, ám mi nemtudunk mit kezdeni vele. Gondoltuk, talán ön-nek többet mond.

Átnyújtotta a papírt Indynek. Ez állt rajta:TANISZI MUNKÁLATOK FOLYAMATBAN. MEG-SZEREZNI RÉ PÁLCÁJÁNAK CSÚCSDÍSZÉT,ABNER RAVENWOOD, USA.

Indy kétszer is elolvasta; másodszorra márkristálytiszta volt előtte minden. Egyszeribenfelélénkült, fejében rajzottak a gondolatok. Föl-állt, Brodyra nézett: - A nácik megtalálták la-niszt - mondta, mintha maga se hinné.

Brody elkomorult és elsápadt.Eaton szólalt meg.- Elnézést, nem értem. Mi az a lanisz? Mi

van ott?Indy lesétált a katedráról, az ablakhoz ment;

gondolatai egymást kergették. Kitárta az abla-kot, és nagyokat lélegzett: a friss levegő jól-esően járta át tüdejét. Tanisz... Re pálcája...Ravenwood... Eszébe jutottak a régi legendák,mesék, történetek. Fejében rajzott mindaz a tu-dás, a rengeteg adat, amit az évek során elraktá-rozott, olyan ellenállhatatlan erővel, hogy szin-te szétfeszítette a koponyáját: szerette volnaminél hamarabb kiadni magából az egészet.Csak lassan, csillapította magát. Szép lassanmagyarázd el nekik, hogy meg is értsék. Össze-szedte magát, és a tisztek felé fordult:

- Nem tudom, lehet, hogy önöknek sok min-den érthetetlen abból, amit elmondok. Nem biz-tos ; minden attól függ, tudnak-e hinni benne.No de mindenesetre az elején kezdem, rendben?- Megállt, nézte a két tiszt szenvtelen arcát. -Tanisz városa az eltűnt frigyláda egyik feltétele-zett lelőhelye.

Musgrave közbekérdezett:- Frigyláda? Miféle frigyláda?Indy igyekezett nyugodtan válaszolni:- A bibliai frigyláda. Az a láda, amelyben a

zsidók a tízparancsolatot hordozták.Most Eaton szakította félbe:- Egy pillanat. Azt a bizonyos tízparancso-

latot?- Pontosan. Az eredeti kőtáblákat, azokat,

amelyeket Mózes hozott le a Hóreb hegyéről. Ésamelyeket összetört, mikor látta a zsidók rom-lottságát. Amíg ő odafönt volt a hegyen, és Istenmegmutatta neki a törvényt, a népe orgiákat ren-dezett és bálványokat emelt. Erre ő feldühödött,és összetörte a kőtáblákat. Eddig érthető?

A tiszteknek arcizma se rezzent. Indy szere-tett volna rájuk is átragasztani valamit abbóla lelkesedésből, ami rajta mindinkább elhatal-masodott.

- Ekkor a zsidók a széttört kőtáblák darabjaitberakták a frigyládába, és ezt aztán maguk-kal hordozták minden hová. Mikor megteleped-tek Kánaánban, a frigyládát Salamon templo-mában helyezték el. Évekig ott volt... aztáneltűnt.

- Hova lett? - kérdezte Musgrave.- Senki se tudja, hogyan és mikor tűnt el.Brody nyugodtabban tudott beszélni, mint

Indy, hát ő vette át a szót:- Krisztus előtt 926-ban egy egyiptomi fáraó

elfoglalta Jeruzsálemet. Lehetséges, de mon-dom: csak lehetséges, hogy ő vitte magávalTuniszba...

Indy közbevágott:- .. .ahol állítólag egy titkos kamrában rejtette

el, amit a Lelkek Kútjának neveztek.Csönd szállt a teremre.Aztán Indy szólalt meg:- Legalábbis a legenda így tartja. Annyi biz-

tos, hogy minden idegen, aki valamiképp afrigyláda közelébe került, rosszul végezte. Nemsokkal azután, hogy az a bizonyos fáraó vissza-tért Egyiptomba, egy évig tartó homokvihar törtki, és lanisz városát eltemette a sivatag.

- A szokásos átok - jegyezte meg Eaton.

Indyt bosszantotta ez a szkeptikus hidegvé-rűség.

- Fogjuk rá - mondta, türelmet erőltetve ma-gára. - De Jerikó bevételekor a zsidó papok hétnapon át hordoztak a frigyládát a város körül,mire a városfalak leomlottak. Mikor pedig afiliszteusok állítólag elragadták a ládát, minden-féle bajt zúdítottak magukra, ellenük fordultminden; fekélyek, kelések lepték el őket és ígytovább.

- Ez kétségtelenül roppant érdekes - mond-ta Eaton. - De visszatérve a tárgyra, hogyankerül egy amerikai tudós neve a nácik táv-iratába?

- Nincs régész, aki nála többet tudna Tanisz-ról - felelte Indy. - Tenisz volt a rögeszméje.Néhány onnan származó leletet is felkutatott,de magát a várost sosem találta meg.

- No de személy szerint iránta miért érdeklőd-nének a nácik? - kérdezte Musgrave.

Indy nem felelt azonnal.- Én azt hiszem, a nácik az egyiptomi nap-

isten, Ré pálcájának a csúcsdíszét keresik. Ésúgy gondolják, Abnernél van.

- Ré pálcája?... - kérdezett rá Eaton. - Mármegbocsásson, nekem ez az egész kissé ködös.

Musgrave, aki láthatóan kezdett jobbanérdeklődni az ügy iránt, előrehajolt a székén.

- Lerajzolom önöknek - mondta Indy. A táb-lához lépett, és széles mozdulatokkal rajzol-ni kezdett. Miközben egy hosszú krétavonal-lal kettéosztotta a táblát, lelkesen magyará-zott:

- A Ré-pálca feltehetően kulcsfontosságú afrigyláda hollétének kiderítéséhez. Szó ami szó,elég ravaszul kifundálták. Tulajdonképpen egyhosszú, mintegy hatlábnyi pálcáról van szó, dea pontos méreteit senki sem ismeri. Az viszontbiztos, hogy a csúcsán egy nap alakú dísz van,középen egy kristállyal. Eddig világos? Nos,szóval, elkészült ez a bot, és volt a városbanegy úgynevezett térképterem, ahol Tanisz minia-tűr makettjét őrizték. Ennek a szobának egyadott pontján le kellett szúrni ezt a pálcát, ésakkor egy bizonyos napszakban a napsugár acsúcsdísz kristályán áthaladva pontosan a Lel-kek Kútját világította meg a maketten.

- Vagyis a frigyláda rejtekhelyét - mondtaMusgrave.

- Pontosan. Nos, hát ezért kell a náciknak acsúcsdísz. És ezért említik a táviratban Raven-woodot.

Eaton fölállt, és nyugtalanul járkált föl-alá ateremben.

- No és mondja csak, tulajdonképpen hogynéz ki ez a frigyláda?

- Megmutatom. - Indy végigment a termen,pár pillanatig keresgélt a könyvespolcon, aztánlekapott egy könyvet, és lázas lapozgatásbakezdett, amíg meg nem talált egy nagy, színesábrát. Megmutatta a két katonatisztnek. Némánbámulták az illusztrációt, amely egy bibliai csa-tajelenetet ábrázolt. Ezen az izraeliták seregeéppen győzelmet arat az ellenség fölött: első so-raikban két férfi a frigyládát cipeli, egy hosszú-kás, aranyozott ládát, amelyen két kerub trónol.A láda négy sarkán egy-egy fémgyűrű, ezekenbújtatták át a tartórudakat. Maga a frigyládais megdöbbentően szép, de még érdekesebb aképen az a tündöklő fehér fénysugár, amely akerubok szárnyaiból csap ki, s földöntúli rémü-letet keltve menekülésre kényszeríti az ellen-séget.

Musgrave fel is figyelt rá:- Mondja csak, professzor úr, mi lehet az, ami

a szárnyakból kiáramlik?Indy megvonta a vállát:- Hát azt nem lehet tudni. Fény? Tűz? Isten

haragja? Mindenesetre ez a valami állítólag he-gyeket döntött le, egész vidékeket tett puszta-sággá. Mózes azt mondta, hogy azt a sereget,amely a frigyládát hordozza maga előtt, nemlehet legyőzni.

Indy látta, hogy Eaton továbbra is fapofávalül a helyén. Ennek az alaknak nincs fantáziája,gondolta. Ez az életben nem jön soha tűzbesemmitől. Eaton egykedvűen bámulta a képet.Látszott rajta, hogy egy szót se hisz el az egész-ből. Kocka fejű katona, gondolta Indy.

Musgrave szólalt meg:- No és ön hogy vélekedik a frigyládának er-

ről a... erről az úgynevezett „haragjáról", pro-fesszor úr?

- Hát, ahogy az imént mondtam, minden at-tól függ, mennyire tud hinni az ember; hajlan-dó-e elfogadni, hogy a mítosznak lehetett vala-mi valóságalapja.

- Ön kerülgeti a forró kását, professzor úr... -mondta Musgrave mosolyogva.

- Csak próbálok előítéletek nélkül gondolkoz-ni - felelte Indy.

Eaton fölnézett a képről.- Egy ilyen eszelős, mint Hitler... Róla igazán

feltételezhető, hogy komolyan hisz ebben a bi-

zonyos sugárban, igaz? Lehet, hogy beveszi azegész maszlagot.

- Lehet - mondta kurtán Indy. Hirtelen elfog-ta az ismerős, izgató előérzet, a szíve heveseb-ben vert. Tanisz, az eltemetett város... A LelkekKútja... A frigyláda... Zene volt ez a fülének,csábító sziréndal.

- Talán azt képzeli, hogy ez a frigyláda aző hadseregét is legyőzhetetlenné teszi - mondtaEaton, inkább csak magának, mint a többiek-nek. - Világos. Ha beveszi ezt a dajkamesét, ezmár lélektani előny, legalábbis neki.

- Van még valami - szólalt meg Indy. - A le-genda szerint a frigyládát az igazi Messiás eljö-vetelekor fogják megtalálni.

- Igazi Messiás... - mondta tűnődve Musgrave.- Hitler pedig valószínűleg pontosan annak

képzeli magát - jegyezte meg Eaton.A teremben ismét csönd lett. Indy az illusztrá-

ciót nézte: a tüzes fénynyaláb hatalmas erővelkicsap a kerubok szárnyából, és megperzseli amenekülő ellenséget. Minden erőnél hatalma-sabb erő. Szó le nem írhatja. Egy pillanatra be-hunyta a szemét. Mi van akkor, ha tényleg igaz?Ha csakugyan létezik ez az erő? Na jó, próbáljjózanul gondolkozni, olyan hideg fejjel, mint

Eaton: te se láss benne többet egy régi mesénél,amelyet egy pár babonás vagy épp a babonátjól értő ember terjesztett. Megfélemlítő taktikaihúzás az ellenséggel szemben, amolyan lélek-tani hadviselés. De akkor is, van benne valami,ami mellett nem mehetsz el szó nélkül, nem in-tézheted el egyszerűen egy legyintéssel.

Musgrave hangjára nyitotta ki a szemét:- Köszönjük, ön igen sokat segített nekünk.

Reméljük, máskor is fordulhatunk önhöz, ha aszükség úgy hozza.

- Bármikor, uraim. Bármikor rendelkezésükreállok - felelte Indy.

Mindenki sorra kezet rázott mindenkivel, az-tán Brody kikísérte a tiszteket. Indy magára ma-radt az üres teremben. Becsukta a könyvet. Egypercre még elgondolkozott, de közben próbálterőt venni izgatottságán. Egyre csak az járt afejében: a nácik megtalálták Taniszt...

- Remélem, nem hoztalak kínos helyzetbeBrody előtt - mondta Susan. - Ugye nem csi-náltam túl... nyíltan?

- Dehogy - nyugtatta meg Indy.Egymás mellett ültek Indy faházának zsúfolt

nappalijában. A szoba utazások, ásatások em-lékeivel volt tele, agyagedényekkel, parányi szob-

rokkal, térképekkel, földgömbökkel - olyan zűr-zavarosán, gondolta néha Indy, ahogy az egészéletemet éltem.

A lány átkulcsolta fölhúzott térdét, és ráhaj-totta a fejét. Akár egy macska, gondolta Indy.Egy elégedett kismacska.

- Szeretem ezt a szobát - mondta a lány. -Az egész házat szeretem... de legjobban ezt aszobát.

Indy fölkelt a díványról, és zsebre dugott kéz-zel járkált föl-alá a szobában. Maga se tudta,miért, de most terhére volt a lány. Amikor Susanbeszélt, Indy időnként oda se figyelt. Csak ahangja jutott el a füléig, szavai értelme márnem. Italt töltött magának, belekortyolt, aztánfölhajtotta az egészet; jólesően perzselte belül-ről, mintha gyomrába tűzne a napsugár.

- Hol jár az eszed, Indy? - szólalt meg Susan.- Hol járna?- Nem tudom. Csak látom, hogy valahol

másutt.Indy bekapcsolta a rádiót, amelyben valaki

agyonüthetetlenül reklámozott valamit, de hogymit, az sem jutott el Indy agyáig. A lány továbbtekerte a keresőt, tánczene szólalt meg. Hogy holjár az eszem? - gondolta Indy. Messzebb, mint

sejtenéd. Sok-sok mérföldre innen. Tengereken,kontinenseken, évszázadokon túl. Ravenwood ju-tott az eszébe, az utolsó beszélgetésük, az öreg-ember félelmetes dühkitörése. A csalódás és aszégyen szomorúsága fogta el ettől az emléktől:megnyerte valakinek a bizalmát, és ez a bizalomegyszerre semmivé lett.

- Marion beléd bolondult, te pedig visszaéltélezzel! Huszonnyolc éves vagy, állítólag felnőttember, és kihasználtad egy kislány buta fellángo-lását! Az ujjad köré csavartad, visszaéltél vele,hogy azt hitte, szerelmes beléd!

- Indy, ha terhedre vagyok, elmegyek - mond-ta Susan. - Ha egyedül akarsz lenni, csak szólj,én megértem.

- Dehogyis. Szó sincs róla. Maradj csak.Lépések koppantak a verandán, majd kopogtat-

tak az ajtón.Indy kiment az előszobába; látta, hogy Marcus

Brody áll az ajtó előtt. Titokzatosan mosolygott,mint aki valami jó hírt tartogat.

- Nem vártalak, Marcus - szólalt meg Indy.- Szerintem nagyon is vártál - mondta Brody,

belépve az ajtón.- Menjünk a dolgozószobába, jó?- Miért nem a nappaliba?

- Nem vagyok egyedül.- Ja, az más.Beléptek a dolgozószobába.- Na, bökd ki, mi van? - sürgette Indy.Brody szélesen elvigyorodott.- Azt akarják, hogy kaparintsd meg a frigy-

ládát a nácik elől.Indy egy pillanatig meg se tudott szólalni. A

diadal mindent elsöprő érzése öntötte el. A frigy-láda! Mikor megszólalt, csak ennyit mondott:

- Azt hiszem, egész életemben erre vártam.- Megtárgyalták a dolgot odafont Washing-

tonban. Aztán megint jelentkeztek nálam. Té-ged akarnak küldeni, Indiana. Személy szerinttéged.

Indy leült az íróasztalhoz; üres poharába bá-mult, majd körbejártatta tekintetét a szobán.Furcsa érzés rohanta meg: itt már nem köny-vekről, cikkekről, térképekről van szó. Több ez,mint spekuláció, akadémikus vita: a szavakat,a képeket fölváltja a kézzel fogható valóság.Brody törte meg a csendet:

- No persze ők katonafejjel gondolkoznak, ésabba nem fér bele ez a história a frigyláda cso-dás erejéről meg hasonlókról. A mitológiáranem vevők. No de hát, mondom, ők katonák,

és a katonák ugyebár szeretik magukról azt kép-zelni, hogy mindkét lábukkal szilárdan állnaka földön. A frigyláda nekik - próbálom ponto-san idézni - a „történelmi és kulturális jelentő-sége” miatt kell, meg azért, hogy „egy ilyenfelbecsülhetetlen értékű tárgy ne kerüljön egyfasiszta rendszer tulajdonába”. Ezt mondták,vagy valami ilyesmit.

- Az indokaik engem nem érdekelnek -mondta Indy.

- Mellesleg rendesen meg is fizetnek...- A pénz se érdekel, Marcus. Nekem a frigylá-

da azt a megfoghatatlan valamit jelenti, ami azegész régészkedésben vonz. Tudod jól, mond-tam már neked: a történelem titkai érdekelnek.És ezek a titkok éppen arra várnak, hogy felfe-dezzék őket. Az indokaik ennyit sem izgatnak,se a pénzük - ismételte meg Indy, és pattintottegyet az ujjával.

Brody megértőén bólintott.- A frigyláda, mondanom se kell, a múzeum-

ba kerül - mondta.- Magától értetődik.- Ha egyáltalán létezik... - tette hozzá józa-

nul Brody. - Ne tápláljunk túlzott reményeket.Indy fölállt.

- Először is Abner Ravenwoodot kell megtalál-nom. Logikailag ez az első lépés. Ha a csúcsdíszAbnernél van, meg kell szereznem, mielőtt a né-metek kezébe kerülne. Érted, ugye? Ha nincs mega csúcsdísz, nincs meg a frigyláda sem. Tehátaz első kérdés: hol van Abner? - Végre ráébredt,mennyire hadar; egy pillanatnyi szünetet tartott.

- Azt hiszem, tudom, hol kezdjem keresni...- Sok idő telt el azóta, Indiana. Változnak a

dolgok... Indy értetlenül pillantott rá. „Változ-nak a dolgok - ez kicsit sejtelmesen hangzott.Aztán rájött, hogy Brody Marionra céloz.

- Talán már nem is haragszik rád - mondtaBrody. - No persze az ellenkezője is elképzelhe-tő. Akkor viszont megtörténhet, hogy nemakarja odaadni neked a csúcsdíszt. Már ha tény-leg nála van.

- Reméljük a legjobbakat.- Optimista vagy?- Nem mindig. A túlzott optimizmus néha

végzetes lehet.Brody szótlanul járkált föl-alá a szobában,

bele-belelapozott egy-egy könyvbe. Aztán szi-gorúan nézett Indyre:

- Légy óvatos, Indiana, hallod?- Én mindig az vagyok.

- Kivéve, amikor elveszted a fejedet. Te is éppolyan jól tudod, mint én. De ugye azt is tudod,hogy ez a frigyláda most más, mint az eddigiek?Nagyobb munka. És veszélyesebb. - Brody be-csapta a kezében levő könyvet, mintha ezzelakart volna nyomatékot adni a szavainak.

- Én nem vagyok olyan szkeptikus, mint ezeka katonák: én igenis hiszem, hogy a frigyládatitkokat rejt. Méghozzá veszélyes titkokat.

Indy első gondolata az volt, hogy viccel ütiel a témát. De ahogy Brodyra nézett, látta, hogya pillanat nem alkalmas erre. Marcus szavait azőszinte aggódás diktálta.

- Nem akarlak elveszíteni, Indiana - folytattaBrody, még az előbbinél is melegebb hangon.- Ennyit a frigyláda sem ér. Érted?

Kezet szorítottak.Indy érezte, hogy Brody tenyere verejtéktől

nyirkos.Indy magányosan virrasztóit késő éjszakáig;

nem tudott aludni, nem tudta megfékezni szá-guldó gondolatait. Fel-alá járkált a kis ház egyikszobájából a másikba, kezét ökölbe szorítot-ta izgalmában. Vajon segít-e neki Ravenwoodennyi év után? Vajon odaadja-e a csúcsdíszt,feltéve, hogy egyáltalán nála van? S hátra-

van még egy kérdés. Vajon Marion az apjávalvan-e még?

Egyik szobából a másikba ténfergett, míg vé-gül letelepedett a dolgozószobában. Lábát föl-tette az asztalra, és elnézte a szobában ösz-szezsúfolt tárgyakat. Egy pillanatra lehunyta aszemét, várta, hogy kitisztuljanak a gondolatai.Fölállt, és az egyik polcról leemelte Ravenwoodrégi naplójának egy példányát: az öregtől kap-ta, amikor még jóban voltak. Beleolvasott: a la-pokon egyik kudarc leírása követte a másikat.Egy ásatás se váltotta be a hozzá fűzött remé-nyeket: Ravenwood a legjobb esetben is csakhalvány nyomokat talált, amelyek a frigyládahollétére utalhattak. Ez pedig, ha lehet, rosz-szabb volt a semminél is: kevés a további kuta-táshoz, annál viszont több, hogy megszűnhes-sen a kínzó vágyakozás. Egy megszállott kuta-tásra ösztökélő rögeszme körvonalazódott eze-ken a lapokon, szűnni nem akaró hajsza egytárgy után, amelyet a jelek szerint eltemetettaz idő. De a tárgy, a frigyláda képe, ott lüktetetta kutató tudatában, betöltötte a levegőt, ame-lyet beszívott. Indy most teljesen meg tudta ér-tem az öreg rögeszmés elszántságát, kételytnem ismerő hitét, azt a gyötrő és mámorító vá-

gyat, amely országról országra, egyik remény-től a másikig hajszolta. Erről sokat meséltek alapok - de a csúcsdíszről egy szót sem. Semmit.

A napló utolsó bejegyzésében Nepálról esettszó, egy ottani ásatás tervéről. Nepál... A Hi-malája a föld legzordabb vidéke, gondolta Indy.Mindenesetre jó messze esik Egyiptomtól, ahola németek kutatnak. Lehet, hogy Ravenwoodrábukkant valamire, új nyomot talált, amelyenelindulhatott a frigyláda felé. Lehet, hogy Ta-nisz legendájából egy szó se igaz. Minden lehet,de semmi se biztos.

Nepál. Ott kell elkezdeni.Onnan pedig...Még egy kicsit lapozgatta a naplót, aztán be-

csukta. Szerette volna tudni, hogyan fogadjamajd Abner Ravenwood. No meg Marion.

BERCHTESGADEN,NÉMETORSZÁG

Dietrich feszengett René Belloq társaságában.Nem is annyira a franciával szembeni bizalmat-lanság okozta ezt, az az érzése, hogy Belloqszinte mindent egyformán cinikus nemtörődöm-séggel kezel, pontosabban lekezel, hanem in-kább Belloq egyéniségének különös sugárzásafeszélyezte: az emberek, ki tudja miért, kedvelniakarták ezt a franciát, akaratukon kívül vonzód-tak hozzá.

A két férfi a berchtesgadeni rezidencia egyikelőszobájában ült; Dietrich most járt először aFührer sasfészkében, s ez némi elfogódottság-gal, már-már áhítattal töltötte el. Belloqon vi-szont semmi ilyesmi nem látszott: fesztelenülelnyúlt karosszékében, hosszú lábait kinyújtot-ta. Olyan nemtörődöm könnyedséggel terpesz-kedett el, mintha csak egy olcsó francia kávé-házban üldögélne, például abban, amelyikbenDietrich Marseille-ben rátalált. Ez semmit setisztel, gondolta Dietrich. Nem érzi át az ügyfontosságát. A régész viselkedése határozottaningerelte.

Hallgatta, amint egy óra ütni kezd; a harang-játék csilingelése elgyönyörködtette, Belloq föl-sóhajtott, keresztbe vetette a lábát, s a karórájá-ra pillantott.

- Mire várunk, Dietrich? - kérdezte.Dietrich önkéntelenül suttogóra fogta a hangját:- Arra, hogy a Führernek legyen ideje fogadni

minket. Azt hiszi, Belloq, nincs neki fontosabbdolga, minthogy holmi régiségekről társalogjonmagával?

- Ez nem ,,holmi régiség" - horkant föl Bel-loq, és lesújtó pillantást vetett a német felé.Hogy ezek mennyire nem tudnak semmit, gon-dolta. Mennyire nem értik a történelmet... So-sem azzal törődnek, amivel kellene: irdatlandiadalíveket emelnek, parádéztatják a katonái-kat, csak arra nem jönnek rá, hogy mestersége-sen nem teremthetik meg a történelem áhítatát.Azt csak maga a történelem teremtheti meg,az ember nagyravágyó mesterkedései soha.A frigyláda... Már a puszta gondolat is, hogyrátalálhat a frigyládára, türelmetlenné tette.Egyáltalán, miért kell ezzel a nyomorult kis szo-bafestővel beszélnie? Miért kell társalgásra fe-csérelnie a drága idejét, amikor Egyiptombanmár megkezdődött az ásatás? Végtére is mi újat

tudhat meg Hitlertől? Semmit, gondolta. A vilá-gon semmit. Végighallgathat egy fellengzős be-szédet, pufogó frázisokkal a Birodalom nagysá-gáról. Meg hogy a frigyláda, ha létezik, csakNémetországot illeti.

Ugyan mit tudnak ezek?A frigyláda valójában nem illet egyetlen orszá-

got se. Ha csakugyan rejt titkokat, ha bennelakozik az az erő, amelyről annyit beszélnek,csak az ő, Belloq, akinek meg kell találnia, aki-nek fel kell tárnia a titkot. És ha egyáltalán léte-zik az az erő, akkor nem ez a mániákus az,aki itt ül, ennek a hegyilaknak valamelyik szo-bájában, és őt Belloqot várakoztatja, akinek akezébe lehetne adni. Türelmetlenül felsóhajtott,és fészkelődött székében.

Fölállt, az ablakhoz sétált, kinézett: tekintetevégigsiklott a hegyeken, de szinte nem is láttaőket. Arra a pillanatra gondolt, amikor majd fel-nyitja a ládát, belepillant, s meglátja azoknaka kőtábláknak a darabjait, amelyeket Mózes ho-zott le a Hóreb hegyéről. Maga előtt látta a sajátkezét, amint felemeli a láda fedelét, hallotta asaját hangját - s ezután elérkezik a felfedezésnagy pillanata.

Egész élete legnagyobb pillanata lenne ez:

nincs az a jutalom, az a kitüntetés, amely felér-ne a frigyládával. Mikor megfordult, a tekin-tete találkozott a Dietrichével. A német figyel-mét nem kerülte el, hogy Belloq szeme különö-sen csillog, ajkán mosoly bujkál: mintha egyolyan viccen nevetne, amelyet egyedül ő ismer,és nem is akar megosztani másokkal. Megintsóhajtott, mennyire nem bízik a franciában -de hát ez a Führer ügye, a Führer akarta a leg-jobb szakembert, a Führer ragaszkodott RenéBelloqhoz.

Ismét ütött az óra. Negyedóra telt el. Valaholaz egyik folyosón lépések kopogtak. Belloq egyfrancia káromkodást morzsolt el a fogai közt.- Mégis, meddig kell még itt várnunk? - kér-dezte.

Dietrich megvonta a vállát.Belloq fölcsattant: - Nehogy azt akarja nekem

bemesélni, hogy a Führer másképp méri az időt,mint mi, közönséges halandók! Vagy talán nekisaját külön időszámítása van? Azt hiszi, ő azidőt is jobban ismeri bárki másnál? - Belloq in-gerülten legyintett, majd gúnyosan elmoso-lyodott.

Dietrich idegesen fészkelődött: tudta, hogy aszobában lehallgatókészülékek vannak, és Hit-

ler, ha akarja, minden szót hall ebből az esztelenlocsogásból. Szemrehányóan kérdezte:

- Maga semmit se tisztel, Belloq?- Elmondhatnám, hogy mit tisztelek, Diet-

rich; csak kétlem, hogy maga megértené.Mindketten elhallgattak. Belloq visszament az

ablakhoz. Minden itt elfecsérelt perc százszortahasznosabban telne Egyiptomban, gondolta.Riadtan döbbent rá, hogy valóban milyen fontosaz idő: az ásatásnak híre megy, nem lehet örök-re titokban tartani. Csak abban reménykedett,hogy a németek biztonsági szolgálata jól mű-ködik.

Ismét a némethez fordult:- Tulajdonképpen még nem magyarázta el

pontosan, hogyan fogják megtalálni a csúcs-díszt. Pedig ezt tudnom kell.

- Megtettük a megfelelő lépéseket - felelteDietrich. - Elküldtük az embereinket...

- Miféle embereket, Dietrich? Van köztük ré-gész is?

- Hát... az nincs...- Gengszterek, mi? Bérgyilkosok...- Szakemberek.

Csakhogy nem régész szakemberek. Hon-

nan fogják tudni, hogy az igazi csúcsdíszt ta-lálták-e meg, és nem valami hamisítványt?

Dietrich elmosolyodott.- A siker titka az, hogy tudjuk, hol keressük,

Belloq. Nem elég azt tudni, hogy mit keresünk.- Ravenwood nem egykönnyen enged a nyo-

másnak...- Ki beszélt nyomásról?- Anélkül is tudom, hogy szükség lesz rá.

Tudja, vannak dolgok, amelyekben igazán nemvagyok finnyás, sőt, nem tagadom, épp ellen-kezőleg. ..

Dietrich bólintott. Ismét közeledő léptek hal-latszottak. Mindketten felkapták a fejüket. Ki-nyílt az ajtó. Egy hadsegéd lépett be, feketeegyenruhában, amitől Dietrichben ismét feltá-madt az ellenszenv. A gyászhuszár egy szót seszólt, csupán egy kurta fejmozdulattal jelezte,hogy kövessék.

Belloq elindult az ajtó felé. Most bebocsátta-tunk a kegyhelyre, gondolta. A legbenső szen-télybe, ahol a kis mitugrász szobafestő a törté-nelem letéteményesének álmodja magát, mi-közben fogalma sincs arról, mi is valójában atörténelem. Az igazi történelem az, ami Bel-loqot is mámorossá tette... Ennek a történelem-

nek egyik legnagyobb titka ott fekszik eltemetveaz egyiptomi sivatagban. Ha szerencsém van,gondolta Belloq. Ha...

Dietrich mellette lépkedett. Láthatólag idegesvolt, az arca olyan sápadt, mintha a tőle telhetőlegnagyobb méltósággal masírozna a saját ki-végzésére.

Belloq kajánul eljátszadozott ezzel a gondo-lattal.

NEPÁL

A DC-3-as hófödte hegycsúcsok fölött repült;úgy hasított bele a sűrű felhőtömbök falába,mint kés a vajba. A szárnyak végét az utasfülké-ből alig lehetett látni, a mozdulatlannak tűnőfelhők alig karnyújtásnyira voltak a gép testétől.

Jókora út ez, gondolta Indy az ablakon kibá-mulva, és jó sokáig is tart: előbb keresztül azEgyesült Államokon San Franciscóba, onnan aPan Am kínai járatán - egy csomó leszállással- Hongkongban, aztán egy rozoga kávédaráló-val Sanghajba, s most végül ezzel az élemedettmasinával Katmanduba.

Indy megborzongott, amint maga elé képzeltea Himalája fagyos, kopár világát: a nyaktörőszirteket, a térképen sem szereplő vízmosáso-kat, völgyeket, a mindent vastagon belepő ha-vat. Ennél zordabb vidéket elképzelni se lehet,és mégis, itt is élnek, szeretnek, dolgoznak em-berek. Indy becsukta a könyvet - Abner Raven-wood naplóját -, és körülnézett a gépen. Be-nyúlt a kabátja belső zsebébe, és megtapogattaa vastag pénzköteget, amelyre Marcus Brody

azt mondta: előleg az Egyesült Államok hadse-regétől a medve bőrére. Több mint ötezer dollárvolt nála; gondolta, ezzel talán Abner Raven-woodot is jobb belátásra tudja bírni, ha mégnem enyhült volna meg irányában. Egy kis ke-nőpénz... Az öreg minden valószínűség sze-rint pénzszűkében van, hiszen semmi hivatalosmegbízást nem kapott - Indy legalábbis nemhallott róla. Biztos végigjárta az elmúlt évekbena kutatók kálváriáját: kilincselnie kellett, hogyanyagi támogatást szerezzen az ásatásaihoz.Sorra kellett járnia minden elképzelhető helyet,hogy alamizsnát kunyeráljon. Ehhez képest ötrongy... Indy csak most döbbent rá, hogy ennyipénz még soha életében nem volt a kezében.Határozottan kínosan érezte magát emiatt.Mindig nagyvonalúan bánt a pénzzel; amitmegkeresett, legalább olyan gyorsan el is köl-tötte.

Behunyta a szemét; azon töprengett, vajonMariont az apja mellett találja-e még. Végül arraa következtetésre jutott, hogy ez aligha valószí-nű. Marion időközben felnőtt, éli a saját életét,talán még férjhez is ment, s most bizonyára ott-hon van, valahol Amerikában. Na és ha nem?Ha az apja mellett maradt? Akkor mi lesz? Egy-

szeriben elment a kedve attól, hogy szemtőlszembe találkozzék Ravenwooddal.

De hát az, amiért tartott a találkozástól, régentörtént... Azóta biztos megváltozott minden.

Biztos? Egyáltalán nem. Ha valaki olyan ma-kacs, mint Ravenwood... Akkor az nem felejt.És ha egy kollégája elcsavarta a lánya fejét, ak-kor tartja a haragot, nem bocsát meg egyhamar.Indy felsóhajtott. Egy apró botlás volt az egész,gondolta. Miért is nem tudtál jobban vigyázni?Miért vesztetted el a fejedet? Miért kezdtél kiegy ilyen csitrivel? Igen ám, csakhogy akkoregyáltalán nem látszott csitrinek: minden szem-villanása érett nőre vallott, és nem egy ábrán-dos bakfisra.

No mindegy, most már nem érdemes ezen rá-gódni. Fontosabb dolgokkal kell törődnie. Nepálcsak az első állomás Egyiptom felé.

Indy érezte, hogy a gép ereszkedni kezd: előbbalig észrevehetően, majd ahogy a leszállópá-lyához közeledett, egyre határozottabban. Hu-nyorgó fényeket látott a hólepte pusztaságon:egy város fényeit. Behunyta szemét, és nem isnyitotta ki egészen addig, amíg nem hallotta,hogy a kerekek a földhöz ütődnek, s a gép na-gyokat döccenve gurul a reptér talaján. Begurul-

tak a repülőtér épületéig, amely jószerivel nemvolt más, mintegy e célra berendezett hangár.Indy fölkászálódott, összeszedte a papírjait,könyveit, az ülés alól előhúzta csomagját, és el-indult a gép ajtaja felé.

Indiana Jones nem vette észre a nyomában ha-ladó ballonkabátos férfit, aki Sanghajban szálltföl a gépre, és azóta le sem vette szemét az ame-rikairól.

Metsző, csontig hatoló szél süvített végig arepülőtéren. Indy leszegett fejjel sietett a hangárfelé, egyik kezével viharvert kalapját szorítottaa fejére, a másikkal a vitorlavászon csomagjátfogta. Bent az épületben sem volt sokkal me-legebb, a ,,fűtést" csak az összezsúfolódott tö-meg kipárolgásai szolgáltatták. A vámvizsgálatformaságain gyorsan átesett, de ekkor megro-hanták a koldusok: sánta, vak, béna gyerekek,és a felnőttek: megállapíthatatlan nemű, össze-asszott emberi roncsok. Ráakaszkodtak, rimán-kodtak, kántáltak, de Indynek már épp elég kol-dussal volt dolga szerte a világon, és jól tudta.-nem tanácsos jótékonykodásba kezdenie. Utattört magának a siserehad között, s meghökken-ve látta, milyen nyüzsgő élet zajlik a hangár-ban. Legalább annyira volt ez a piac is, mint

amennyire repülőtér vagy istálló, és mindegyik-nek meglehetősen eleven és lármás. Az egyiksarokban borjúmirigyet sütöttek, máshol vala-milyen kockajáték folyt nagy ordítozás közepet-te, az egyik falnál öszvéreket - megadóan sora-kozó, csont és bőr jószágokat - árvereztek,amelyek üveges szemmel meredtek a hadoná-szó, kiabáló sokaságra. Indy határozott léptek-kel törtetett kifelé; a koldusok közül már csaka legrámenősebbek maradtak a sarkában. Elha-ladt a pénzváltók pultjai előtt, amelyek után is-meretlen gyümölcsöket és zöldségeket kínálóárusok standjai sorakoztak; látott szőnyegeket,kendőket, jakbőrből készült ruhákat, sosemkóstolt ételek és italok szaga csapta meg, azorrát hányingert keltő elegyet alkotva a forrózsír, az émelyítő parfümök, az egzotikus fűsze-rek illatával. Hallotta, hogy a tömegben valakia nevét kiáltja; megtorpant, vászonzsákjávalhátrasuhintva elkergette az óbégató kolduso-kat, majd körülnézett, keresve, honnan szólít-ják. Végre megpillantotta Lin Szu oly sok évután is ismerős arcát. Utat tört magának az aprótermetű kínaihoz, és erősen megrázta a ke-zét. Lin Szu csupa ránc arca fogatlan mosoly-ba dermedt; karon ragadta Indyt, és egy ajtó

felé terelte. Aztán végre kint voltak az ut-cán, amelyen a hegyekből süvítve lecsapó, esze-lősen tomboló szél úgy söpört végig, minthavalami ősidőkben esett sérelemért állna bosz-szút. Behúzódtak egy rozzant kapualjba; akínai még mindig szorosan fogta Indy karját.

- Örülök, hogy újra látom - mondta Lin Szukissé akadozva; érezhetően nehezére esett fel-eleveníteni igencsak berozsdásodott nyelvtudá-sát. - Sok év volt azóta.

- De még milyen sok - mondta Indy. - Meny-nyi is? Tizenkettő? Tizenhárom?

- Ahogy mondja, tizenkettő... - Lin Szu el-hallgatott, és körülnézett. - Látja, megkaptama táviratát... - Ismét elnémult: felfigyelt rá,hogy az egyik kapualjban egy árny tűnik el. -Megbocsásson kérdést, régi barátom: követi va-laki?

Indy meghökkent.- Tudtommal nem. Én nem láttam senkit.- Nem számít. Szemek kápráznak.Indy végignézett az utcán. Nem látott mást,

csak lehúzott redőnyű kis üzleteket, egy kávé-ház ajtaját, amelyen petróleumlámpa halványfénye szűrődött ki.

A kínai egy percig habozott, majd megszólalt:

- Elvégeztem tudakozódásokat, amiket kért.- És?- Ebben az országban nehéz híreket gyorsan

szerezni. Ezt érti biztos. Nincs telefon, postalassú. És az időjárás. A megátkozott hó teszinehézzé. A telefon rossz, ahol van is. - Lin Szumentegetőzve nevetgélt. - Mégis tudom monda-ni, hogy mikor utoljára hallottak húrt Abner Ra-venwood, Patán vidékén volt. Ennyit garantál-hatok. Minden más, amit hallottam, híresztelés,beszélni nem érdemes róla.

- Patán vidékén? És ez mikor volt?- Ezt nehezen megmondani. Talán három év

ezelőtt.- Lin Szu sajnálkozva csóválta a fejét. - Na-

gyon kérem elnézését, jobban nem tudom, ba-rátom.

- Ugyan, remek munkát végzett - nyugtattaIndy.

- Elképzelhető, hogy még ott van?- Azt tudom mondani, hogy senkinek nem

lett tudomása, hogy ő elhagyta az országot.Ezen kívül... - Lin Szu összeborzongott, és fel-tűrte vastag kabátjának a gallérját.

- Ez is valami - mondta Indy.- Nagyon szerettem volna, ha többet mond-

hatok. Nem felejtettem el a segítségét, amikorén voltam az ön nagy országában.

- Ugyan, csak szóltam pár szót a Bevándorlá-si Hivatalnál.

- Igen. De azt szólta, hogy én alkalmazottvagyok az ön múzeumában, és én az nemvoltam.

- Kegyes hazugság volt, Lin Szu.- Barátság nem más, mint szívességek ősz-

szege.- Ahogy mondja - bólintott rá Indy. Néha ne-

hezen tűrte ezeket a keleti aranyköpéseket, aharmadrangú Konfuciuszoknak ezeket a hajuk-nál előrángatott bölcselmeit. De Lin Szut nemhibáztatta: ő tökéletesen játszotta a szerepét,pontosan úgy beszélt, ahogy hite szerint a nyu-gatiak elvárták egy kínaitól.

- Hogy jutok el Patanba?- Ebben segíthetek - mondta ünnepélyesen

Lin Szu.- Sőt, már bátorkodom is. Jöjjön.Indy követte a kínait. Pár házzal arrébb egy

ismeretlen márkájú kocsi parkolt. Lin Szu büsz-kén mutatott rá.

- Rendelkezésére bocsátom az automobilomat.- Tudja nélkülözni?

- Természetesen. Belsejében megtalálja aszükséges térképet.

- Igazán lekötelez.- Semmiség.Indy körüljárta az autót. Az ablakon benézve

látta, hogy a bőr üléshuzat agyonrepedezett,nem egy helyen kikandikáltak belőle a rugók.

- Milyen gyártmányú? - kérdezte.- Sajnos ez... Hogy is mondják? Korcs - felel-

te Lin Szu. - Kínában szerelte össze egy szerelő,és elküldte nekem ide bizonyos összegért. Egyrésze Ford, egy része Citroen. Azt hiszem, van-nak benne Morris alkatrészek is.

- Na és hogy a fenébe lehet ezt javítani?- Erre tudok válaszolni. Soha nem romlik el,

el ne kiabáljam. - A kínai elégedetten nevetgél-ve egy kulcscsomót adott át Indynek. - Eddigmegbízható volt. Ez fontos, mert az utak rendkí-vül rosszak.

- Milyen út vezet Patán felé?- Rossz. Mégis, egy kevés szerencsével elke-

rülheti a havat: Kövesse azt az utat, amelyikettérképen jelöltem. Biztonságban lesz.

- Nem is tudom, hogy köszönjem meg...- Nem marad itt éjjelre?- Sajnos nem.

Lin Szu elmosolyodott.- Gyors... hogy is mondják... határideje van?- Az bizony. Szorít a határidő.- Amerikaiaknak mindig van határidejük. És

mindig van gyomorfekélyük.- Az utóbbi nekem még nincs - mondta Indy,

és kinyitotta a kocsi ajtaját, amely erre hatalma-sat nyikordult.

- A sebességváltó nehezen jár - figyelmeztet-te Lin Szu -, a kormány is rossz kicsit. De elfogja vinni, ahova akar, és vissza fog jönni.

Indy bedobta csomagját az utasülésre.- Akkor jó. Végtére is mit lehetne még elvárni

egy kocsitól?- Sok szerencsét, In-di-an-a - ahogy Lin Szu

kiejtette Jones keresztnevét, szakasztott úgyhangzott, mint egy kínai név. Kezet fogtak, ésIndy beült a kocsiba. Bekapcsolta a gyújtást.A motor sértődötten hördült fel, a kocsi elindult.Indy visszaintegetett a kínainak, aki már elin-dult visszafelé az utcán: szemlátomást ragyo-gott a büszkeségtől, hogy kölcsönadhatta kocsi-ját a barátjának. Indy egy pillantást vetett atérképre, és szívből remélte, hogy pontos. útjel-ző táblákra nem nagyon számíthatott errefelé.

Órák óta hajtott a Lin Szu által megjelölt uta-

kon; a körös-körül fenyegetően magasió he-gyekből lassan leszállt a sötétség. Örült, hogylegalább nem látja, micsoda mélységek tátonga-nak az út mentén. Egyre többször kellett hóaka-dályokat kerülgetnie, olykor ki is kellett szállnia,hogy legalább egy kocsinyomnyi szélességbeneltakarítsa a havat. Micsoda kopár, isten hátamögötti vidék... Indynek az járt a fejében, hogylehet egyáltalán élni ebben a véget nem érő tél-ben. Azt mondják, ez a világ teteje. Nem vitás,hogy az. Csak az nem biztos, érdemes-e felka-paszkodni erre a tetőre. Lin Szu ugyan szem-látomást jól megvan itt, de valószínűleg csakazért, mert megtalálja a számítását enyhén ké-tes import-export ügyleteiben. Nepálon keresz-tül megy a világ majdnem minden csempészá-ruja, legyen az lopott műtárgy, régiség vagy ká-bítószer. Itt a hatóságok elfordítják a fejüket,vagy akár vaknak tettetik magukat, amíg ér-zik a kenőpénzt az állandóan odatartott mar-kukban.

Indy az álmossággal küszködve vezetett to-vább, minduntalan elnyomva egy-egy ásítást;mit nem adott volna most egy jó erős kávéért...Sivárnál sivárabb útszakaszokat hagyott magamögött, miközben az egyedüli változatosságot

a korcs autó motorjának panaszos és méltatlan-kodó nyögései, hörgései jelentették, meg a kere-kek csikorgása a fagyott havon. S ekkor váratla-nul, éppen amint ellenőrizni akarta a térképe-ken, mekkora út van még hátra, egy kisvárosszélén találta magát; táblát nem látott sehol,a város nevét nem jelezte semmi. Félreállt a ko-csival, és elővette a térképet. Felkapcsolta a bel-ső világítást, és a gyér fényben kiderítette, hogyalighanem Patanba érkezett: más helység, leg-alábbis Lin Szu térképe szerint, nem volt az útmentén. Lassan végighajtott egy lehangoló lát-ványt nyújtó, ablak nélküli, düledező agyagvis-kókkal beépített utcán, s elért a város főutcájá-ra: ez is meglehetősen nyomorúságos látványtnyújtott, két oldalán fákkal és rozzant, szegé-nyes üzletekkel, melyek mögött még szűkebb,vaksötét sikátorok nyíltak; Indy nem sok kedvetérzett rá, hogy kitapasztalja, hova vezetnek.Leállította a kocsit, körülnézett. Különös volt ezaz utca: valahogy túl csöndes.

Indy felkapta a fejét: csak most vette észre,hogy egy másik kocsi követi. A kocsi elhaladtmellette, majd rákapcsolt, és eltűnt. Ahogy In-dy visszagondolt, az egész úton nem is látotttöbb autót. Micsoda eldugott koszfészek ez,

gondolta; alig tudta elképzelni, hogy bírja itt kiAbner Ravenwood vagy más épeszű ember. Egydülöngélő alak tűnt föl az utcán. Egy szőrmeka-bátos, nagydarab férfi közeledett Indy felé; úgytántorgott, mint aki részeg. Az amerikai kiszállta kocsiból; megvárta, amíg a másik egészen kö-zel ér hozzá. A szőrmekabátosból csak úgy dőltaz italbűz, de olyan mellbevágóan, hogy Indyönkéntelenül elfordította a fejét.

A férfi, mint aki támadásra számít, gyana-kodva hátrább lépett. Indy fölemelte a karját,kifordított tenyérrel, hogy jelezze: nem akarjabántani. De a másik egyre csak hátrált; lapos,gyanakvó pillantásokkal méregette Indyt. Pró-bálkozzunk meg valamilyen nyelvvel, gondoltaIndy. Kezdetnek talán az angollal.

- Ravenwoodot keresem - szólalt meg. Agy-rém, gondolta magában: az éjszaka kellős kö-zepén, itt, ezen az isten háta mögötti he-lyen egy olyan nyelven kérdezősködik valakiután, amelyet valószínűleg a kutya sem ért.- Egy Ravenwood nevű embert keresek - is-mételte.

A férfi értetlenül bámult rá. Kinyitotta a szá-ját, de nem szólalt meg.

- Nem - ismer - egy - Ravenwood - nevű

- embert? - tagolta Indy, mint aki egy idiótáhozbeszél.

- Ravenwood? - nyögte ki a férfi.- Az, az, barátom - örült meg Indy.- Ravenwood... - a férfi úgy forgatta a szájá-

ban a szót, mintha valami egzotikus ételt íz-lelgetne.

- Aha. Ravenwood - próbálta bátorítani Indy.Úgy látszik, itt fogunk állni, és ezt ismételgetjükegymásnak virradatig, gondolta lemondóan.Ólmos fáradtság nehezedett rá.

- Ravenwood... - A férfi agyában derenghe-tett valami, mert elvigyorodott, majd megfor-dult, és az utca vége felé bökött. Indy odanézett;valami fényt látott a távolban. A férfi behajlítot-ta az egyik kezét, és a szájához emelte, minthapoharat tartana benne. - Ravenwood - hajto-gatta lelkesen, egyre csak mutogatva abba azirányba. Most már az állával is arrafelé bökött.Indy megértette, hogy a fény felé kell mennie.

- Hálásan köszönöm - mondta.- Ravenwood - felelte a férfi.- Jó, köszönöm, értem - szólt vissza Indy, és

beült a kocsiba.Végighajtott az utcán és megállt ott, ahol a

férfi mutatta: ekkor látta meg, hogy a világos-

ság egy kocsmából jön, melyen kissé meglepőangol nyelvű cégér hirdette: The Raven. A holló-hoz címzett kocsma. Rosszul értette a pasas,gondolta Indy. Nem csoda: megzavarodott, ré-szeg is volt, angolul sem értett egy szót sem...Na, nem baj. A jelek szerint ebben az egészkoszfészekben úgyis csak itt van élet; ezzel azerővel be is mehet egy kicsit kérdezősködni, hát-ha megtud valamit. Kiszállt a kocsiból, s ekkormeghallotta a kocsmából kiszűrődő hangzavart,azt a félreismerhetetlen lármát, amely a világminden efféle intézményét betölti, mikor a ven-dégek már jó néhány órája fáradoznak azon,hogy az asztal alá igyák magukat. Ismerős, ked-ves muzsika volt fülének ez a ricsaj; semmit semkívánt jobban, mint csatlakozni az odabent ti-vornyázókhoz. De megálljt parancsolt magá-nak. Nem azért tett meg ekkora utat, hogy mostleigya magát, mint valami eltévedt turista, akijobb híján a világ mocskát térképezi föl. Nekidolga van itt, nagyon is határozott dolga.

Belépett az ajtón. Hát, jó pár lebujban megfor-dult már életében, de hogy ez viszi el a pál-mát, az kétségtelen - állapította meg magában.Amint belépett, ritka válogatott társaságot lá-tott maga előtt, amelyben a legkülönfélébb ná-

ciók képviseltették magukat. Mintha valaki va-lahol fölkapott volna egy lapátot, belemerítettevolna egy mindenféle etnikai típussal megtöltötthordóba, aztán itt, ezen az észvesztőén sivár,sötét helyen leszórta volna őket. Serpa hegyivezetők, nepáli bennszülöttek, kínaiak, hinduk,szakállas hegymászók, akik mostani állapotuk-ban még egy sámliról is lezuhantak volna,mindenféle fajta, tisztázhatatlan nemzetiségűsötét alak ácsingózott odabent. Szóval ez Nepál,gondolta, és ilyenek a kábítószerüzérek, a csem-pészek, a banditák. Indy bevágta maga mögöttaz ajtót, s ekkor a pillantása egy jókora kitömötthollóra esett, amely szárnyait kihívóan széttár-va trónolt a hosszú italospult fölött. Baljós me-mentó, villant át az agyán. Rossz érzés fogtael: miért e különös hasonlóság Abner vezeték-neve és ennek a kocsmának a neve közt? Vagyaz egész csak puszta véletlen? Óvatosan beljebblépett a verejtéktől, italtól, dohányfüsttől bűzlőhelyiségbe. Valahonnan a hasis jellegzetes, édes-kés illata csapta meg.

A vendégek többsége az italospult közelébenzsúfolódott össze, ahol javában zajlott valami.Valamiféle ivóverseny. A pulton egy csomó po-hár sorakozott. Egy tagbaszakadt, ausztráliai

angolsággal ordítozó férfi nekitántorodott apultnak, amint kezét kinyújtva, vaktában tapo-gatózott a következő pohár után.

Indy közelebb lépett. Ivóverseny, az bizony.Kíváncsi volt, ki lehet az ellenfél. Utat tört ma-gának az izgatott tömegben, hogy megnézze.

Amikor meglátta, amikor felismerte a másikversenyzőt, forogni kezdett vele a világ, metszőfájdalom hasított mellkasába. Ez lehetetlen.Káprázik a szeme. Képzelődik. Megrázta a fejét,hogy kitisztuljon előtte a világ.

Akkor is ő az.Marion.Sötét haja puha fürtökben hullott a vállára;

okos, barna szeme, akárcsak régen, kissé szkep-tikusan szemlélte a világot, hitetlenkedve, hogymire képesek az emberek... Ez a szem mindigmintha beléd látott volna, mintha átlátott volnalegbensőbb gondolataidon is; talán csak a szájalett egy kicsit más, kicsit keményebb metszésű;és az alakja is kissé teltebb. De Marion volt az,az emlékeiben élő Marion.

És Marion most nyakló nélkül vedelt, verseny-ben ezzel az ausztrál medvével. Indy moccannise tudott, dermedten nézte, amint a pult körültolongó tömeg fogadásokat köt. Még a legnai-

vabb néző fejében se fordult volna meg, hogyezt a húskolosszust asztal alá ihatja egy nálamásfél fejjel alacsonyabb nő. De Marion kemé-nyen tartotta magát, egyik poharat a másikután hajtotta föl.

Valami, valami kemény rög, ami mélyen elte-metve szunnyadt Indy belsejében, most hirtelenmegpuhult. Legszívesebben elrángatta volna alányt erről az eszeveszett helyről. De leintettemagát. Marion már nem gyerek, már nem Ab-ner kislánya: felnőtt nő, felnőtt és... szép nő.Tudhatja, mit csinál. És biztosan tud vigyáznimagára, még itt, ebben a sötét társaságban, ré-szegek és banditák között is. Marion újabb po-hár italt döntött a gallérja mögé. A tömeg fel-üvöltött. Az ausztrál tántorogva nyúlt a követ-kező pohár után, de még nem érte el: teljeshosszában végigvágódott a földön, mint egy fa-darab. Indy ámulva figyelte a jelenetet. Marionegy ideges mozdulattal hátravetette fekete ha-ját, fölmarkolta a pultról a pénzt, és nepáli nyel-ven odakiáltott valamit a szájtáti tömegnek;Indy ugyan nem ismerte a nyelvet, de számárais világos volt, hogy Marion erre az estére bere-kesztette a műsort. Csakhogy a pulton egy po-hár még érintetlenül állt, és a közönség nem

tágított: mindenáron azt akarták, hogy Marionigya ki.

Marion végignézett rajtuk, elhúzta a száját,aztán felhajtotta az italt. A tömeg ismét felbő-dült, erre Marion határozott mozdulatokkal kife-lé terelte a népséget; nagy nehezen méltatlan-kodó dünnyögés, részeg gajdolás közepettemegindultak az ajtó felé. A csapos, egy magasnepáli fickó, a nyomaték kedvéért egy baltát ló-bált az egyik kezében, így unszolta távozásraa vendégeket. Ennek a népségnek talán még túl-ságosan is finom célzás egy ilyen balta, gondol-ta Indy.

Végre kiürült az ivó, kitántorgott az utolsó ré-szeg is. Marion a pult mögött tett-vett, majdhirtelen fölnézett: tekintete egyenesen Indy ar-cára esett.

- Hé, nem hallotta, hogy mit mondtam? Süketmaga? Záróra! Zárunk, érti? Kifelé!

Határozott léptekkel megindult Indy felé.Amint közelebb ért, átvillant arcán a felismerés;döbbenten torpant meg.

- Hello, Marion!A lány nem mozdult.Tágra nyílt szemmel bámult rá.Indy próbálta csak a mostani Mariont látni

maga előtt, nem a régről őrzött emlékképet; dehiába erőlködött, nem ment. A torkát egyre erő-sebben szorongatta valami.

- Hello, Marion - nyögte ki még egyszer, ésleült a pult mellé.

Egy pillanatra úgy látta, mintha Marion sze-mében ismerős fény csillanna, a hajdani érzésparazsának meleg fénye, de ez csak egy pillana-tig tartott. Pontosan addig, amíg a lány ökölbeszorította a kezét, lendületet vett, és egy jólirányzott jobbegyenessel telibe találta Indy ál-lat. Indy zúgó fejjel bukott le a székről, és elte-rült a földön, ahonnan kerekre tárt szemmel pis-logott föl a lányra.

- Örvendek a találkozásnak - nyögte az állatdörzsölve.

- Tápászkodj fel, és takarodj innen - vetetteoda Marion.

- Marion, várj...- Másodszor is le tudlak ütni - közölte egyked-

vűen a lány, és ismét ökölbe szorította a kezét.- Nem kétlem - biztosította Indy. Föltérdelt.

Rettenetesen sajgott az álla. Hol tanult ez megígy bokszolni? És ha már itt tartunk, hol tanultmeg így inni? Hogy mik vannak? és hogy kellvigyázni - gondolta.

A kislányból nő lesz, a nőből meg szeszkazánés félelmetes verekedő.

- Nincs semmi mondanivalóm neked.Indy fölállt, letisztogatta a ruháját.- Rendben. Meg tudom érteni, ha nem akarsz

szóba állni velem...- Milyen belátó lettél.Te meg milyen keserű, gondolta Indy. Ilyen fo-

gadtatást érdemlek?Hát, tulajdonképpen... igen.- Apádhoz jöttem.- Két évet késtél.Indy látta, hogy a nepáli csapos lóbálni kezdi

a baltát. Nem valami bizalomgerjesztő figura.- Maradj csak nyugton, Mohán. Ezt majd én

elintézem - bökött Marion Indy felé. - Te csakmenj haza.

Mohán letette a baltát a pultra, és kiment.- Hogyhogy két évet késtem? - kérdezte Indy

értetlenül. - Mi van Abnerrel?Most először lágyultak el Marion vonásai.

Nagyot sóhajtott, mint akiből feltör a rég elfoj-tott bánat.

- Két évvel ezelőtt... elsodorta egy lavina.Stílszerű, nem? Egész életében eltemetett vaca-kok után ásott. Végül őt magát temette be a

hó. Most ott fekszik valamelyik hegy oldalában,jégbe fagyva.

Elfordult, hogy italt töltsön magának. Indyvisszaült a pulthoz. Abner meghalt. Nem tudtafelfogni. Mintha megint behúztak volna nekiegyet.

- A fejébe vette, hogy az imádott frigyládájaitt dekkol valahol az egyik hegy oldalában. -Marion lehajtotta az italát. Indy úgy látta, mint-ha az a kemény burok, amit a lány magára öl-tött, kezdene repedezni. De a lány még min-dig tartotta magát, küzdött az elérzékenyülésellen.

- Körberáncigált az egész világon, egyik osto-ba ásatástól a másikig. Aztán beadta a kulcsot.Egy garas se maradt utána. Elmondjam, mibőléltem meg, Jones? Dolgoztam. Itt. Na, perszenem ám mint kocsmárosnő, azt sejtheted.

Indy csak bámult rá. Nem értette, mi van vele,milyen különös érzések mocorognak benne.Szokatlan, idegen érzések voltak ezek a számá-ra. A lány egyszeriben kimondhatatlanul töré-kenynek tűnt a szemében. És kimondhatatlanulszépnek.

- Aztán a pasas, akié ez a lebuj volt, becsava-rodott. Itt előbb-utóbb mindenki becsavarodik,

kivétel nélkül. És amikor elvitték, tudod, mi tör-tént? Rám hagyta a kocsmát. Az enyém azegész, amíg csak élek. El tudsz képzelni ennélnagyobb kitolást?

Kicsit sok volt ez Indynek egyszerre. Szeretettvolna vigasztalót mondani, de tudta, hogy sza-vak itt nem sokat használnak.

- Sajnálom - mondta.- Sokra megyek vele.- Akkor is sajnálom.- Azt hittem, szerelmes vagyok beléd -

mondta Marion. - És látod, hova jutottammiattad?

- Én nem akartam neked rosszat.- Én akkor még gyerek voltam!...- Nézd, ami történt, megtörtént. Nem örülök

neki, nem tudom, miért csináltam, de vissza-csinálni se tudom. Persze tőled se várom, hogyörülj neki.

- Rosszat tettél velem, Indiana. És tudtad,hogy rosszat teszel.

Indy hallgatott; nem tudta, lehet-e egyáltalánmentséget keresni erre a tettére.

- Mondtam: ha visszafiatalodhatnék tíz évet,és visszacsinálhatnám az egészet, hidd el, hogyvisszacsinálnám, Marion.

- Tudtam, hogy egyszer belépsz ezen az aj-tón. Ne kérdezd, honnan... de tudtam.

- Mondd, miért nem mentél vissza Ameriká-ba? Mi tartott itt?

- A pénz. Kizárólag a pénz. Ami nincs. Énpedig stílusosan akarok hazamenni.

- Lehet, hogy ebben tudok segíteni. Lehet,hogy most valami jót is tudok tenni veled.

- Ne mondd. Csak nem egyenesen ezértjöttél?

Indy megrázta a fejét.- Nem. Szükségem van valamire, ami azt hi-

szem, apádé volt.Marion jobbja megint meglódult, de Indy ezút-

tal már óvatosabb volt, és sikerült idejében el-kapnia a lány csuklóját.

- Te piszok disznó - sziszegte a lány. - Leg-alább most hagyd végre nyugodni az apámat!Életében úgyis elég fájdalmat okoztál a szeren-csétlen őrültnek.

- Nem ingyen kérem.- Mennyit fizetsz érte?- Annyit, hogy abból - amint mondtad -

„stílusosan” tudj hazamenni Amerikába.- Hm... A baj csak az, hogy már mindenét

eladtam. Pár fityinget ha ért az egész. Mást se

tudott összeszedni egész életében, csak egy ha-lom kacatot.

- Mindent... mindent eladtál?- Csalódottnak látszol. Hm... Legalább most

te is kipróbálod ezt az érzést. Na, milyen, Mr.Jones?

Indy elmosolyodott. Mulattatta a lány olcsódiadala. De közben az járt a fejében, vajon tény-leg túladott-e Marion Abner minden holmiján,s valóban nem volt-e közte egyetlen értékesebbdarab sem.

- Örülök, hogy téged is láttalak egyszer le-törtnek - szólalt meg a lány. - Meghívlak egyitalra. Megér ez nekem ennyit. Mit kérsz?

- Szódat - felelt Indy nagyot sóhajtva.- Szódat?! No, csak. Változnak az idők. Én

maradok a whiskynél. Azt szeretem, meg abourbont, a vodkát és a gint. A brandyt vala-hogy nem annyira. Azon már túl vagyok.

- Látom, belevaló tyúk lettél.Marion ismét elmosolyodott.- Itt jártam leányneveidébe.Indy megdörzsölte még mindig sajgó állat.

Egyszerre nagyon elege lett a szópárbajból.- Hányszor kell még mondanom, hogy saj-

nálom, ami történt? Elhiszed valaha is?

A lány odalökött elé egy pohár szódat; Indybelekortyolt. Marion rákönyökölt a pultra.

- Készpénzben fizetnél?- Aha.- Na, akkor mesélj, mit keresel tulajdonkép-

pen? Nem tudom, lehet, hogy elő tudom keríteniattól, akinek eladtam.

- Egy napkorong alakú bronzdíszről van szó.A közepén, illetve nem is egészen a közepén,van egy lyuk, benne egy vörös kristály. Egyhosszú pálcának volt a csúcsdísze. Dereng va-lami?

- Lehet. Mennyit ér neked?- Háromezer dollárt.- Kevés.- Oké. Elmehetek ötig. A többit aztán megka-

pod otthon.- Látom, fontos neked.- Fontos lehet.- A szavadat adod?Indy bólintott.- Egyszer már szavadat adtad nekem valami-

re, Indy - figyelmeztette Marion. - Arra, hogyvisszajössz. Akkor láttalak utoljára. Emlékszel?

- Most vissza is jöttem.- De aligha változtál meg, te strici.

A lány hallgatott. Megkerülte a pultot, egé-szen közel ment Indyhez.

- Add ide az öt rongyot, és gyere visszaholnap.

- Miért csak holnap?- Mert azt mondtam. És mert - ha nagyon

akarod tudni - idejét érzem, hogy alaposan le-öblítsem ezt a napot.

Indy előkotorta a pénzt, és odaadta.- Oké. Megbízom benned - mondta.- Elég hülye vagy.- Az - sóhajtott Indy. - Már mások is

mondták.Lekászálódott a magas székről. Sejtelme se

volt, hol fogja tölteni az éjszakát. Ha Mariononmúlik, egy hókupacban. Kifelé indult. - Csakegyvalamit kérek tőled - szólt utána a lány.

Indy visszanézett.- Csókolj meg.- Csókoljalak meg?- Jól hallottad. Frissítsd föl az emlékezetemet.- És mi van, ha nemet mondok?- Akkor holnap ne is gyere vissza.Indy fölnevetett. A lány felé hajolt; maga is

meglepődött önnön heves vágyakozásán, ésugyanígy meglepődött a lány vad szenvedélyén,

ahogy haját markolva húzta magához a fejét,ahogy a nyelve utat tört magának Indy ajkaiközött, és erőszakosan behatolt a szájába. Holvolt ez már az egykori kislány csókjától...

Ez már egy olyan nő csókja volt, aki alaposankitanulta a szerelem minden csínját-bínját.

Marion elégedett mosollyal húzódott el tőle,és az italáért nyúlt.

- Most pedig menj innen a fenébe - mondta.Nézte, ahogy Indy kioldalog, ahogy az ajtó

becsukódik mögötte. Egy darabig nem mozdult;majd kioldozta a nyakán viselt kendőt. Egy lánctűnt elő alóla; a végén csüngő medaliont elrej-tette a blúz. Marion benyúlt a blúza alá, és elő-húzott egy napkorong formájú bronzdíszt, kö-zepén egy kristállyal.

Elgondolkodva forgatta az ujjai között.Indy megborzongott a fagyos éjszakában,

amint a kocsija felé tartott. Beült, hogy össze-szedje gondolatait. Most mihez kezdjen? Köröz-zön az utcákon reggelig? Nem számíthatott rá,hogy Patanban egyszer csak ráakad egy három-csillagos hotelre, és azért a gondolatért se lelke-sedett, hogy az egész éjszakát a kocsiban töltse.Ha elalszik, reggelre jéggé fagy. Talán az a leg-jobb, ha várok egy kicsit, gondolta, és aztán

visszamegyek: lehet, hogy addigra Marion meg-enyhül, és eszébe jut, hogy a kocsmárosok híre-sek a vendégszeretetükről. Leheletével fölmele-gítette elgémberedett kezeit, aztán beindítot-ta a motort. Még a kormány is jéghideg volt.

Lassan elhajtott.Nem látta, hogy a túloldalon egy kapualjban

egy árny mozdul: annak a ballonkabátos fér-finak az árnya, aki Sanghajban szállt föl aDC-3-asra, egy Toht nevű férfié, akit a Harma-dik Birodalom régiséggyűjtő különleges oszta-gának határozott kívánságára küldtek Patanba.Toht átment az utcán, nyomában felbérelt segí-tőtársaival: egy félszemén kendőt viselő német-tel, egy szőrmekabátos nepálival és egy meg-határozhatatlan nemzetiségű, ferde szemű férfi-val, aki olyan arckifejezéssel szorongatta a gép-pisztolyt a markában, mintha bármi, ami a sze-me elér kerül, automatikusan célponttá válnaszámára.

Megálltak a kocsma ajtajában; kivárták, amígIndiana Jones kocsijának hátsó lámpái vörösfénypontokká zsugorodnak az éjszakában.

Marion elgondolkodva állt a kandallónál, pisz-kavassal a kezében. Megpiszkálta a pislákolótüzet, és ekkor, akarata ellenére, elfutotta sze-

mét a könny. Ez a rohadt Jones, gondolta. Tízévig rá se bagózik az emberre, tőle akár föl isfordulhat, aztán mintha mi sem történt volna,megint beletáncol az életembe. És erre a tízhosszú év egy pillanat alatt semmivé lett, azidő visszapörgött, mint egy könyv lapjai: őmegint tizenöt éves volt, és bolondul szerelmesa jóképű fiatal régészbe, abba a fiatalemberbe,akitől apja óva intette. Eszébe jutottak apja sza-vai: - Csak bajod lesz belőle, még ha időveltúlteszed is magad rajta. - Hát, ami a bajt illeti,az lett is, szentigaz; de a jóslat második részenem vált valóra. Talán igaz, amit beszélnek, azaz érzelgős dajkamese, hogy az ember, ha nő,az első férfit sohasem felejti el egészen, az elsőszerelmére mindig emlékezni fog. Ő legalábbisnem felejtette el soha azt az édes, borzongatóérzést, azt, hogy szíves-örömest elpusztult vol-na Indy egyetlen csókjáért, egy öleléséért. Azta mámorító érzést, amikor úgy tűnt, szárnya-kon repül a világ felett, mintha nem is volnasúlya, teste, s ha fény felé tartják, átlátnak rajta.

Hülye vagy, hogy így bőgsz, gondolta dühö-sen, csak mert a nagy régész méltóztatott besé-tálni az ajtón. Menjen a pokolba. Csak a do-hányt hagyja itt.

Visszament a pulthoz. Levette a láncot a nya-kából, letette a pultra. Fölmarkolta a pénzt, amitIndy ott hagyott, és elzárta egy kis fadobozba.Egyre csak a nagy, kitömött holló árnyékábanheverő bronzdíszt nézte, még akkor is, amikorvalami neszt hallott az ajtó felől. Egy fél pillanatalatt sarkon fordult, de addigra a négy férfi márbent volt a kocsmában; Marion azon nyombantudta, hogy baj van, és hogy a bajt természete-sen megint Indiana Jones hozta rá. Mi a csudábakever már megint bele? - villant át Marionagyán.

- Sajnálom, zárva vagyunk - szólalt meg.A ballonkabátos arca mosolyra húzódott; mo-

solya legalább olyan megnyugtató volt, mint azélesre fent borotva villogása.

- Nem inni jöttünk - mondta. Erős német ak-centussal beszélt.

- Aha - nyugtázta a közlést Marion, végig-nézve a beretvamosolyú ember társain, a nepá-lin és a ferdeszeműn (te jó isten, ennél géppisz-toly van), akik közömbösen nézelődtek a he-lyiségben. Eszébe jutott a pulton heverő meda-lion. A fél szemén fekete kendőt viselő alak fe-nyegetően közel járt már hozzá.

- Mit akarnak? - kérdezte Marion.

- Ugyanazt, amit a maga Indiana Jones barát-ja keres - felelte a német. - Biztosan mondtamár.

- Sajnos még nem.- Akkor lehet, hogy már megszerezte... - tű-

nődött a férfi.- Nem egészen értem, miről van szó...A német leült, gondosan megigazította a bal-

lonkabátját.- Elnézést, még be sem mutatkoztam. Toht,

Arnold Toht. Ugyebár Jones egy bizonyos meda-lion után érdeklődött?

- Lehetséges, nem emlékszem... - A kitömöttholló mögé eldugott pisztolyra gondolt; vajonmilyen gyorsan érhetné el?

- Ne bolondozzon velem, kisasszony - csat-tant fel Toht.

- Na, jó. Holnap megint eljön. Jöjjenek el ma-guk is, és majd tartunk egy árverést, ha márilyen kapós dologról van szó.

Toht a fejét csóválta.- Sajnos, nem megy. Nekem most azonnal

van szükségem arra a tárgyra, Fräulein. - Föl-kelt, odasétált a tűzhöz; lehajolt, és kivette apiszkavasat a parazsak közül.

Marion közönyös ásítást színlelt.

- Nincs nálam. Jöjjenek vissza holnap. Fáradtvagyok.

- Módfelett sajnálom, Fräulein. Ennek ellené-re... - Odaintett a ferdeszeműnek, aki egyetlenmozdulattal elkapta hátulról Mariont, és hátra-csavarta a karját, miközben Toht a vörösen izzópiszkavassal a kezében megindult felé.

- Jól van... felőlem tárgyalhatunk... velem le-het beszélni...

- Efelől nincs semmi kétségem - mondtaToht. Úgy nézte a piszkavasat, olyan fájdalma-san, mint aki irtózik az erőszaktól; de a látszatnagyon is csalt. Már ott állt közvetlenül Marionelőtt; fölemelte a piszkavasat, egészen közel alány arcához. Marion érezte a bőrén a melegét.Elhúzta a fejét, és próbálta kiszabadítani magáta ferdeszemű szorításából, de az vasmarokkaltartotta.

- Várjon, megmutatom, hol van!- Ezt a lehetőséget már eljátszotta, kedvesem.Vérbeli, módszeres szadista, gondolta Marion.

Nem a medalíon a fontos neki, hanem hogy lás-sa, amint ez a piszkavas megperzseli az arco-mat. Kétségbeesetten vonaglott, de hiába. Mostmár mindegy, adta föl magában; úgyis odave-szett már mindened, mit számít ezek után, hogy

a szépségednek is vége? Próbált beleharapni azizomkolosszus karjába, de az tenyerének egyet-len könnyed mozdulatával egyszerűen visszatol-ta az arcát.

Dermedten bámulta a piszkavasat.Egyre közelebb ér az arcához. Tizenöt centi.

Tíz. Öt.A tüzes fém émelyítő szaga csapta meg.És aztán...Aztán minden olyan gyorsan történt, hogy

nem tudta követni az eseményeket, a villám-gyors, egymásba mosódó mozdulatokat. Egyet-len, furcsán ismerős hangot hallott, aztán csakannyit látott, hogy a német karja hirtelen a leve-gőbe emelkedik, kezéből kirepül a piszkavas, áta szobán, az ablak felé, ahol beleakad a füg-gönybe. Érezte, hogy a ferdeszemű elengedi; ek-kor vette észre, hogy Indiana Jones jött vissza,ott áll az ajtóban, egyik kezében a régi karikásostorával, a másikban pisztollyal. Indiana Jonesmint felmentő sereg, amely minden hülye ka-landregényben a lehető legutolsó pillanatban ér-kezik. „Hol a fenében voltál eddig?” - kiáltottvolna rá legszívesebben Marion. De erre mostnem volt idő: neki is mozdulnia kellett; az egészszoba kavargott, szinte szikrázott a levegő.

Marion átvetette magát a pulton, és megraga-dott egy üveget; ugyanebben a pillanatban Tohtrálőtt, de a golyó csak egy palackot talált telibe;tartalma egy csomó üvegszilánk kíséretében aföldre lapuló Marionra folyt. A pult fedezékébőlmost nem látott semmit, csak a fülsiketítő lövöl-dözést hallotta.

Mikor kidugta a fejét, látta, hogy a ferdeszeműfölemeli a géppisztolyát. Indyre céloz, egyene-sen rá. Le kéne ütni valamivel. Ösztönösen acsapos otthagyott baltája után nyúlt, és teljeserejéből lesújtott a ferdeszemű koponyájára. Azizomkolosszus elterült; de ekkor még valaki je-lent meg a kocsmában, aki törve-zúzva vágottmagának utat: ahogy közelebb ért, Marion azegyik helybéli serpát ismerte föl benne, egyóriást, akiről köztudott volt, hogy néhány po-hár ital után elveszti az eszét és mindenáronverekedni akar, mindegy, hogy kivel. Szélse-besen derékon ragadta Indyt, és a földhöz te-remtette. Még csak ez hiányzott. Toht felor-dított:

- Lelőni! Lelőni mind a kettőt!A félszemű nyomban pattant a parancsra.

A kezében tartott pisztollyal kétségkívül végreakarta hajtani Toht utasítását. Marion épp kez-

dett pánikba esni, amikor valami furcsa dologtörtént: Indy meg a serpa mintha valami való-szerűtlen szövetséget kötött volna az életbenmaradásért: mindketten egyazon pillanatbannyúltak a ferdeszemű leesett géppisztolya után,kezük egyszerre fonódott rá. Egyszerre fordítot-ták támadójuk ellen, és meghúzták a ravaszt:a fegyver eldördült, a golyó a torkán találta ela félszeműt, olyan erővel, hogy keresztülrepülttőle a szobán. A pult fogta föl röptében; úgyterült el a földön, mint egy félszemű kalóz, akitkiütöttek egy kocsmai verekedésben.

De a különös fegyverszünet véget ért, és aküzdelem újult, esztelen vadsággal folytatódott.Indy és a serpa összefonódva birkózott egymás-sal, mindkettő meg akarta kaparintani a gép-pisztolyt, amelytől azonban a birkózás hevébenegyre messzebb gurultak. Toht ekkor megcéloz-ta Indianát. Marion rávetette magát a géppisz-tolyra, és próbált rájönni, hogyan működik- hogyan is működnék, úgy, hogy az embermeghúzza a ravaszt, te hülye - gondolta dühö-sen. Meg is húzta a ravaszt, és a fegyver meg-ugrott a kezében. A golyó Toht mellett süvítettel. Ekkor észrevette, hogy a piszkavastól lángrakapott a függöny, és a tűz kezd átterjedni a be-

rendezés többi részére is. Itt nem lesz győztes,gondolta. Itt a tűz fog győzni.

Szeme sarkából látta, hogy Toht a pult felétart, dacolva a körülötte pattogó lángokkal.Meglátta! Meglátta a medaliont! Látta, hogyToht keze már kinyúlt felé, látta az arcán a su-gárzó boldogságot - és ekkor a német felüvöl-tött: az áttüzesedett medalion megperzselte amohón rátapadó kezet, beleégetve formáját,mintáját és ősi szavait a megpörkölődött húsba.Toht nem bírta ki a tüzes fájdalmat, nyombaneleresztette a medaliont. Megégetett kezét előretartva rohant ki az ajtón. Marion ekkor ismétIndy felé nézett, aki még mindig a serpávai bir-kózott. A nepáli körülöttük ugrált, próbálta cél-ba venni Indyt. Marion újból megpróbálkozotta géppisztollyal, de most már végképp nem bol-dogult vele. A pisztoly! A pisztoly, amely ottvan a kitömött holló mögött! Áttört a lángokon,és előkapta; körülötte úgy röpültek szét a palac-kok, mint az időzített bombák. Megfordult, cél-ba vette a nepálit. Egy lövéssel kell leteríteni.Egyetlen lövéssel, gondolta. Csakhogy nem ma-rad egy helyben az átkozott.

A füst csípte Marion szemét.Indy végre egy hatalmas horoggal leütötte a

részeg serpát, majd újabb ellenfél után kutatvakörülnézett: most remek céltábla gyanánt áll anepáli előtt, aki egyenesen a koponyájára cél-zott. Marion meghúzta a ravaszt.

A nepálit a lövés ereje felröpítette a levegőbe,aztán kinyúlt a földön. Indy hálás mosollyal né-zett Marion felé a füstön, a lángokon keresztül.

Fölkapta az ostorát meg a kalapját, és oda-ordított neki:

- Most aztán tűnés innen a fenébe!- Csak még előkerítem, amit akartál!- Itt van?Marion fékerúgott egy lángoló széket. Föntről

kísérteties lángnyelvek között zúdult alá egy fage-renda, parazsak, szikrák pattogtak szerteszét.

- Hagyd a pokolba! - ordította Indy. - Gyereki! Hallod? Mozogj!

De ekkor Marion már ott is volt, ahol Tohtaz imént kiejtette megégett kezéből a medaliont.A torkát maró füst ellen úgy védekezett, hogypróbálta visszatartani a lélegzetét. Könnyezőszeme alig érzékelte a tárgyak körvonalait a fe-ketén gomolygó füstben; lehajolt, lekapta a ken-dőt a nyakából, és azzal óvatosan fölvette a me-daliont. Ezután a fadobozt próbálta megkeresni,amelyben a pénzét tartotta.

Az nem igaz... Hamuvá lett. Öt rongy, és csakúgy elfüstölgött...

Indiana Jones karon ragadta a lányt, és a tű-zön át az ajtó felé rángatta.

- Gyerünk! Mozogj már! - ordította.Éppen akkor léptek ki a borzongató éjszakai

hidegbe, amikor az épület kezdett recsegve-ro-pogva összeomlani; a kicsapó lángok a pusztu-lás tűzijátékával festették pirosra az éjszaka sö-tétségét. Füstfelhő szállongott, szikrák pattog-tak, parázsló gerendák dőltek halomba, besza-kadt a tető - a tűz féktelen tombolásában a ko-romfekete ég felé tört.

Indy és Marion az utca túloldaláról bámultanémán a döbbenetes látványosságot.

Indy keze még mindig Marion karjára fonó-dott. A lány megborzongott, de maga is tudta,hogy nem a hidegtől. Ez az érintés... Pedigolyan régen volt, annyi minden történt azóta,és ő azóta is, most is küzdött az emléke ellen.Kivonta a karját Indy szorításából, és elhúzó-dott tőle.

Szótlanul bámulta a hatalmas máglyát, amely-nek a helyén percekkel ezelőtt még az ő kocsmájavolt. Úgy pattogott az égő fa, mint a nyársonsülő disznó zsírja.

- Nő a számlád, Indy. De most egyelőre közösszámlát nyitunk.

- Miből?- Ebből. Ez az alaptőkénk - lóbálta meg a

medaliont.- Társulunk, akár tetszik neked, akár nem.

Ez a kis izé ugyanis az enyém.- Társulunk?- Jól hallottad.Egy darabig szótlanul nézték a tüzet; egyi-

kük se vette észre, hogy időről időre a mel-lékutcákból előbukkan egy alak, aztán eltű-nik: Arnold Toht körözött settenkedve a leégettkocsma körül, mint a labirintusban rohangálópatkány.

- Na és most? - kérdezte Marion a kocsiban.- Most... - Indy habozott egy pillanatig -,

most irány Egyiptom.- Egyiptom? - kérdezett vissza hitetlenkedve

Marion, miközben a kocsi elindult a sötétben. -Nem gondoltam, hogy ilyen egzotikus útra in-dulunk.

Lassan kibontakoztak a hegyek körvonalai,amint a sápadt hold fénye megtörte az égboltsötétjét. Indy nézte az oszladozó felhőket. Magasem tudta, miért fogja el valami hirtelen aggó-

dás, amely azonban szertefoszlott, amint meg-hallotta Marion nevetését.

- Min nevetsz?- Rajtad. Rajtad meg a karikás ostorodon.- Azon csak ne nevess. Az mentette meg az

életedet.- Mikor megláttalak, alig hittem a szemem-

nek. Tisztára elfelejtettem ezt a hülye ostorodat.Pedig emlékszem, mennyit gyakoroltál velemindennap. Üvegeket lógattál a falra, azokongyakoroltál - megint kitört belőle a nevetés.

Rég volt, gondolta Indy. Visszaemlékezett rá,mikor és hogyan kezdett bolondulni a karikás os-tor után: hétéves volt, amikor egy vándorcirkuszműsorában látott egy ostormutatványt. Tágranyílt szemmel bámulta, ahogyan az artista kezé-ben az ostor fittyet hány minden természeti tör-vénynek. Attól fogva órákon át gyakorolt, olyanodaadással, amit senki, tulajdonképpen még őmaga sem tudott igazán megmagyarázni.

- Mindenhova magaddal viszed?- Nem. Amikor előadást tartok, sose viszem

be a terembe.- Fogadok viszont, hogy az ágyba magaddal

viszed.- Hát, az attól függ.

Marion erre nem szólt semmit; mereven néztea Himalája csúcsait az éjszakában. Beletelt egykis idő, mire megkérdezte:

- Mitől függ?- Próbáld kitalálni.- Azt hiszem, tudom.Indy vetett rá egy pillantást a szeme sarkából;

azután szótlanul nézte a göröngyös, végtelen-nek tűnő utat.

EGYIPTOM,TANISZI ÁSATÁSOK

Tűző nap perzselte a homokot, izzott a körös-körül kopár egyhangúságban húzódó sivatag.Ha sokáig marad itt az ember, gondolta Belloq,a végén már úgy érzi: az egész világ egyetlentüzes pusztaság, halott bolygó, ahol nem nőneknövények, nem állnak épületek, nem élnek em-berek. Nem élnek emberek... Ez a gondolat ko-rántsem volt kedve ellenére. Élete során arra amegállapításra jutott, hogy az emberi lényekközti kapcsolatokban a leginkább közkedveltváltópénz az árulás - következésképpen magais többnyire ezzel a pénzzel fizetett. Aki pedigsüket a júdáspénz csörgésére, azzal az erőszaknyelvén lehet szót érteni. Kezével ellenzőt for-mált szeme fölé a vakító napsugarak ellen, éselindult, hogy szétnézzen a nagyban zajló ása-tások színhelyén. A németek, szokásuk szerintalapos munkát végeztek, gondosan kidolgoz-va minden részletet, és mindent fölöslegesenagyonbonyolítva. Zsebre dugta a kezét, és el-nézte a darukat, a bulldózereket, az arab mun-kásokat és a német felügyelőket, meg az ostoba,

pöffeszkedő Dietrichet, aki szemlátomást atya-istennek képzelte magát, parancsokat vakkan-tott, állandóan föl-alá rohangált, és láthatóanmagán kívül volt az izgatottságtól.

Merően bámulta tovább a sürgés-forgást, demár nem látta, amit nézett: gondolatai elkalan-doztak. Eszébe jutott a találkozás a Führerrel,visszaemlékezett rá, milyen idegesítően, éme-lyítőén hízelgett neki a kis szobafestő. - Úgytájékoztattak, hogy e téren ön a legnagyobbszaktekintély a világon, így hát önre van szük-ségem. - Émelyítő és ostoba. Hamis bókok,dagályos teuton retorika, frázisok az ezerévesBirodalomról, a nagyzoló történelmi tervekről,amelyek csak egy tébolyult agy torzszüleményeilehetnek. Belloq egy idő után egyszerűen ki-kapcsolt, csak nézte döbbenten a Führert, el-szörnyedve a gondolattól, hogy egy ország sor-sa egy ilyen ember kezébe kerülhet. - Termé-szetes, hogy szükségem van a frigyládára. Afrigyláda a Birodalmat illeti meg. Egy ilyen ősirégiségnek Németországban a helye.

Belloq behunyta a szemét. Fülében kivehetet-len zsongássá mosódott össze a munka zaja,a németek vakkantásai, az arabok ordítozása.Csak a frigyládára gondolt. A frigyládára, amely

nem tartozik senkihez; sehová, egyetlen kor-szakhoz sem. De a titka, ha lehet egyáltalánvalakié, akkor az enyém, gondolta. Felnyitottaa szemét, nézte az ásatást, ahogy egyre na-gyobb kráterek mélyülnek a homokban; megre-megett, szinte bizonyosan érezte, hogy a nagyfogás itt van valahol, egészen közel. Érezte asugárzását, az erejét; valami megmagyarázha-tatlan, elfojtott sustorgást vélt hallani. Mikor ki-húzta a kezét a zsebéből, a tenyerében egy me-dalion feküdt. Ahogy elnézte, megint elhatal-masodott rajta egy régi félelme: éppen akkorfogja elhagyni az ereje vagy a szerencséje, ami-kor legközelebb ér az áhított célhoz. De az islehet, biztatta magát, hogy ha valaki ilyen rég-óta sóvárog valami után, mint ő a frigyládáért,végül szinte törvényszerű, hogy hatalmába kerí-ti valamiféle, szinte már emberfeletti téboly.

Igen, talán a fanatikusok, a szentek tébolyaez, áhítat, megszállottság, amely elhomályosít-ja a valóságot; ez olyan, szavakba nem foglal-ható, kozmikus erő érzete, amely lerombolja,porrá zúzza az állítólagos való világ tákolmá-nyát, és cserébe olyan hatalmat ad, amely, mintIstené, mindenek fölött áll.

Talán... Belloq elmosolyodott a gondolatra.

A darukat, a bulldózereket kerülgetve elindulta gödrök között. Szorosan markolta a meda-liont. Eszébe jutott hogy azok az ostoba bérgyil-kosok, akiket Dietrich Nepálba küldött, kis híjánelrontották az egészet. Idióták, gondolta undo-rodva Belloq.

Még jó, hogy mégsem egészen üres kézzel jöt-tek vissza valami használhatót azért hoztak,bár maguk sem tudtak róla.

Toht vinnyogva mutatta meg a tenyerét Bel-loqnak, feltehetőleg azért, hogy sajnáltassa ma-gát. Annyi esze már nem volt, hogy rájöjjön:a húsába égetve ott hordja annak a tárgynaka tökéletes lenyomatát, amelyet nem sikerültmegszereznie.

Nem volt utolsó látvány, amint Toht órákon,napokon át ott ült fészkelődve, amíg Belloqnagy műgonddal el nem készítette a medalionpontos másolatát. Sziszifuszi munkát végzett,hogy ne legyen hajszálnyi eltérés sem. Tökéletesmásolat került ki a keze alól, de nem lehetettelégedett: ez mégsem az igazi csúcsdísz volt.Hiába látszott elég pontosnak ahhoz, hogy atérképszobában meg lehessen határozni vele aLelkek Kútjának a helyét, ő az igazira vágyott.

Belloq ismét zsebébe süllyesztette a meda-

líont, és odasétált Dietrichhez. Jó ideig nemszólt egy szót sem; élvezte, hogy a németetszemlátomást feszélyezi a jelenléte. Végül Diet-rich törte meg a hallgatást, erőltetett könnyed-séggel vetette oda:

- Jól haladunk, igaz?Belloq rábólintott, majd megint lehunyta a

szemét. Ismét eszébe jutott valami, ami nyugta-lanította. Az a bizonytalan hír, amit Dietrichegyik fogdmegje hozott Nepálból.

Indiana Jones.No persze. Sejthette volna, hogy Jones előbb-

utóbb feltűnik a színen. Jones mindig borsot törtaz orra alá, bár az is igaz, hogy a párharcbanvégül mindig ő maradt alul. Persze, gondoltaBelloq: Jones nem elég dörzsölt. Hiányzik belőleaz ösztön. A halálbiztos ösztön.

Csakhogy most itt látták Kairóban, méghozzáRavenwood lányával.

Dietrich hangja szakította félbe gondolatait.- Döntött már abban a másik ügyben?- Nagyjából igen.- És gondolom úgy, ahogyan én feltéte-

leztem...- A feltevések gyakran elhamarkodottak,

barátom.

Dietrich némán figyelte a franciát.Belloq elmosolyodott.- Ez esetben azonban úgy vélem, igaza lehet.- lehat intézkedjek?Belloq igent bólintott.- A részleteket, gondolom, önre bízhatom -

mondta.- Magától értetődik - felelte Dietrich.

KAIRÓ

Forró volt még az éjszaka is; a levegő megsem mozdult, a száraz forróságban az embereklélegezni is alig tudtak; megérezték, a nappalihőségben minden nedvesség elpárolgott. Indyegy kávézóban ült Marionnal, szemét szinte lesem véve az ajtóról. Órákon át kódorogtak aszűk utcákon, sikátorok között, kerülve a forgal-masabb utakat és mégis, mindvégig az az érzésevolt, hogy figyelik. Marion fáradtnak, tikkadt-nak látszott, hosszú haja csatakos volt a verej-téktől. És Indy érezte azt is, hogy a lány mind-inkább elveszíti a türelmét: most már vádló pil-lantásokat vetett felé a kávéscsészéje fölött.Indy egyre figyelte az ajtót, gyanakodva für-készte a jövő-menő vendégeket; csak nagy néhafordította fölfelé az arcát, hogy elkapjon vala-micskét a panaszosán nyikorgó ventilátor sze-léből.

- Ha esetleg annyit méltóztatnál elárulni,hogy meddig fogunk még így szerencsétlenked-ni... - szólalt meg Marion.

- Hogyhogy szerencsétlenkedni?

- A vak is láthatja, hogy bujkálunk valamielől, Jones. Már kezdem bánni, hogy eljöttemNepálból. Volt egy jól menő üzletem. Ami miat-tad vált füstté.

Indy elmosolyodott, ahogy a dühtől remegőlányra nézett. Átnyúlt az asztalon, és megsimo-gatta a kezét.

- Olyasfajta alakok elől bujkálunk, amilyenekNepálban tették a tiszteletüket nálad.

- Elhiszem. No de meddig?- Amíg nem érzem úgy, hogy biztonságban

elmehetünk.- Hová? Van valami ötleted?- Van egy pár barátom.A lány fölsóhajtott, kiitta a kávéját, aztán hát-

radőlt a székében, és behunyta a szemét.- Ha kitaláltál valamit, ébressz föl.Indy fölállt, és a lányt is talpra rángatta.- Az most van. Mehetünk.- Tudhattam volna. Épp, amikor elhatároz-

tam, hogy végre szunditok egyet.Kimentek az utcára, ahol szinte egy lelket se

lehetett látni.Indy megállt, körülnézett. Aztán kézen fogva

a lányt, elindult.- Megtudhatnám, hogy mégis hova megyünk?

- Szallahhoz.- Az meg ki?- A legjobb ásatásvezető előmunkás Egyip-

tomban.Már csak azt remélte, hogy Szallah még

ugyanott lakik. És még ennél is jobban remélte,hogy Szallah a taniszi ásatásokon dolgozik.

Az egyik sarkon, ahonnan két sikátor ágazottel, habozott egy pillanatig.

- Erre - szánta el magát végül, maga utánhúzva Mariont.

A lány nyögött, ásítozott, de tartotta vele alépést.

Mögöttük a sötétben megmozdult valami.Gyorsan, nesztelenül osont utánuk; nem tudottsemmi mást, csak azt, hogy követnie kell ezta két embert.

Indyt úgy fogadták Szallah házában, minthautolsó találkozásuk óta legföljebb pár hét teltvolna el. Pedig évek óta nem látták egymást.Igaz, Szallah eközben alig változott valamit:barna arcában ugyanúgy csillogott okos szeme,ugyanaz a szívélyesség, vendégszerető meleg-ség sugárzott belőle. Szallah Indy nyakába bo-rult, miközben Fayah, Szallah mosolygós, kövérfelesége befelé tessékelte őket.

A szívélyes fogadtatás meghatotta Indyt. A kel-lemes lakásban tüstént otthon érezte magát. Le-ültek az ebédlőasztalhoz, amelyre Fayah csodásgyorsasággal pompás ételeket varázsolt; Indy aszoba sarka felé pillantott, ahol egy másik asztal-nál Szallah gyerekei ettek.

- Valami azért mégis változott - mondta Indya gyerekekre mutatva, miközben egy újabb fala-tot tüntetett el a szájában.

Szallah bólintott, a felesége büszkén elmoso-lyodott.

- Legutóbb még kevesebben voltak. Csak há-romra emlékszem - jegyezte meg Indy.

- Most kilencen vannak - mondta Szallah.- Kilencen? - Indy ámulva kezdte összeszá-

molni őket.Marion fölkelt az asztaltól, és odament a gye-

rekekhez. Beszélgetett velük, simogatta őket,eljátszott velük egy kicsit, aztán visszajött.Indynek úgy rémlett, mintha Marion és Fayahtekintete összecsillant volna, valami titokzatosfény áradt belőlük, amelyből félreérthetetlenüla gyermekek iránti szeretet sugárzott. Ami őtilleti, az ő életében sohasem voltak gyerekek;mindig úgy érezte, arra aztán végképp nincsszüksége, hogy ricsajozzanak a fülébe.

- Úgy határoztunk, hogy kilencnél megál-lunk - mondta Szallah.

- Bölcs elhatározás - morogta Indy.Szallah kivett a tálból egy datolyát, szótlanul

rágcsálta egy darabig, majd megszólalt:- Igazán örülök, hogy újra látlak, Indiana.

Sokat gondoltam rád. Még az is megfordult né-ha a fejemben, hogy írok neked, csak hát rosszlevélíró vagyok. És úgy sejtettem, te sem vagykülönb.

- Jól sejtetted - bólintott rá Indy. Ő is vettegy datolyát. Húsos volt és édes.

Szallah elmosolyodott.- Nem akartam ezzel kezdeni, de gondolom,

nemcsak azért jöttél Kairóba, hogy velem talál-kozzál. Jól gondolom?

- Jól.Szallah szeme ravaszul csillogott.- Tulajdonképpen akár fogadni is mernék rá,

hogy miért vagy itt.Indy rámosolygott régi barátjára, de nem szólt

semmit.- Csak hát nem szoktam fogadni, tudod... -

folytatta Szallah.- Tudom.- Asztalnál nem beszélünk üzletről - szólalt

meg Fayah tiszteletet parancsoló határozott-sággal.

- Majd folytatjuk később - mondta Indy. Lát-ta, hogy Marion már alig tudja nyitva tartania szemét.

- Később, amikor nyugalom lesz - mondtaSzallah.

Egy pillanatig csönd volt a szobában, hogyaztán annál nagyobb legyen a lárma: a gyerekekasztalánál akkora volt a nyüzsgés, mint egy fel-bolydult méhkasban.

Fayah nyomban odasietett, hogy megpróbáljaelcsitítani őket, de a gyerekek nem is hallották,mit mond: valami más kötötte le a figyelmüket.Fayah végül rájuk ripakodott:

- Vendégeink vannak! Viselkedjetek illedel-mesen!

De a gyerekek rá se hederítettek. Csak amikorFayah megpróbálta egyenként a helyükre ültetniőket, akkor csöndesedtek el; s mikor végre leül-tek, kiderült, mi okozta a nagy izgalmat: az asz-tal közepén egy kis majom ült, és rendíthetetlennyugalommal rágcsált egy darab kenyeret.

- Ki hozta ide ezt a majmot? - kérdezte Fayah. -Melyikőtök volt az?

A gyerekek nem feleltek. Önfeledten nevettek

a mókás kis állaton, amely kenyérdarabkájátszorongatva önérzetesen masírozott körbe azasztalon. Majd hirtelen ötlettel egy tökéletes ké-zenállást produkált, végül lepattant az asztal-ról, és eliramodott Marion felé. Felugrott az ölé-be, és szabályosan arcon csókolta. Marion föl-nevetett.

- Szeretsz, majom? Én is téged.- Hogy került ide? - kérdezte ismét Fayah.A gyerekek most sem válaszoltak. Végül az

egyik - Indy úgy látta, a legnagyobb - meg-szólalt:

- Nem tudjuk. Egyszer csak itt volt.Fayah hitetlenkedve nézett végig csemetéin.

Marion nem tudta mire vélni Fayah bosszú-ságát:

- Ha nem akarod, hogy itt maradjon...Fayah tüstént közbevágott:- Ha neked örömet szerez, Marion, akkor szí-

vesen látjuk a házunkban. Akárcsak titeket.Marion megsimogatta a majmot, majd letette

a földre. Az állat sötét pillantást vetett rá, ésmegint fölugrott az ölébe.

- Úgy látszik, szeret téged - jegyezte megIndy. Az állatokat még a gyerekeknél is idegesí-tőbbnek tartotta, és többnyire butábbnak is.

Marion átölelte a kis jószágot, szeretettel szo-rította magához. Indy értetlenül nézte. - ugyanhogy lehet így dédelgetni egy majmot?

Szallah fölállt az asztaltól.- Menjünk ki az udvarra - mondta.Indy követte. A fallal körülkerített udvaron

megrekedt a hőség: Indy egyszeriben úgy érez-te, minden erő elszáll belőle, de tudta, hogy mégegy kis ideig le kell gyűrnie a fáradtságát.

Szallah hellyel kínálta; Indy lerogyott a fonottszékre.

- Gondolom, Taniszról akarsz beszélni -mondta Szallah.

- Eltaláltad.- Mindjárt tudtam.- Szóval ott dolgozol?Szallah egy darabig nem felelt; a sötét eget

nézte.- Indy... - szólalt meg nagy nehezen. - Ma

délután én magam léptem be elsőként a taniszitérképterembe.

A hír, jóllehet nem érte teljesen készületlenül,mégis megöddbentette. Fejéből egy pillanatrakifutottak a gondolatok, csak az ürességet érez-te, mintha minden valami sötét űrbe hullott vol-na. A taniszi térképterem... Abner Ravenwood

jutott az eszébe, aki egész életét a frigyláda fel-kutatására áldozta, s ez a rögeszme elvette azeszét, végül pedig az életét is. Érezte, hogy vala-mi különös féltékenység motoszkál benne:mintha neki kellett volna elsőként belépnie atérképterembe, az ő joga lett volna ez; minthaRavenwood valami homályos úton-módon ráhagyományozta volna ezt a jogot. Erőt vett ma-gán és nyugodt hangon szólalt meg:

- Gyorsan haladnak.- A nácik jó szervezők, Indy.- No, igen. Legalább valamiben jók. Bár pa-

rancsokat teljesíteni nem valami nagy dolog.- Egyébként a munkákat a francia irányítja.- A francia?- Belloq.Indy némán, dermedten egyenesedett ki a szé-

ken. Belloq... Van olyan hely a világon, aholelőbb-utóbb nem jelenik meg ez a piszok? El-öntötte a düh, amelybe azonban lassan va-lami más érzés is vegyült, egy olyan érzés, amifelvillanyozta: a kihívás érzése, a jóleső bizser-gés, hogy most itt az alkalom, amikor egyen-líthet. Elmosolyodott. Most elkaplak, Belloq,gondolta. És ez az ötlet egyre szilárdabb el-

határozássá erősödött benne. Előhúzta zse-béből a medaliont, és odanyújtotta Szallahnak.

- Az lehet, hogy a térképtermet fölfedezték- mondta -, de éneikül aligha jutnak valamire;nem gondolod?

- Ez a Ré-pálca csúcsdísze, ugye?- Az bizony. Én nem tudom elolvasni rajta a

feliratot. Te mit hámozol ki belőle?Szallah megrázta a fejét.- Nem többet, mint te. De ismerek valakit, aki

el tudja olvasni. Holnap odaviszlek hozzá, haakarod.

- Az jó lenne - mondta Indy. Visszavette amedaliont Szallahtól, és elsüllyesztette a zsebé-ben. Nálam jó helye van, gondolta. Éneikül Bel-loq csak vaktában tapogatózik. Ez lesz a méltóvisszavágás, gondolta diadalmasan. Ez a menetaz enyém lesz, Belloq. No persze, ha ki tudomcselezni valahogy a nácikat...

- Hány német dolgozik az ásatásokon?- Körülbelül száz - felelte Szallah. - És a fel-

szerelésük is nagyon jó.- Mindjárt gondoltam. - Indy behunyta a sze-

mét és hátradőlt. Érezte, hogy rögtön elnyomjaaz álom. Majd kitalálok valamit, nyugtatta megmagát.

- Tudod, aggódom miatta - mondta Szallah.- Mi miatt?- A frigyláda miatt. Ha ott van Taniszban... -

Szallah nem fejezte be a mondatot, arca elkomo-rult. - Nem szabad háborgatni. Mindig a haláljárt körülötte. Mindig. Nem evilági portéka az.Nem tudom, érted-e...

- Értem - sóhajtott föl Indy.- És a francia... Látni rajta, hogy ez a rögesz-

méje. Ha a szemébe nézek, olyasmit látok, amitnem tudok elmondani. A németek nem kedve-lik. De ő nem törődik velük. Mintha nem is látnasemmit. Csak a frigyládára gondol, semmi más-ra. Ugyanakkor mindent szemmel tart, mindentészrevesz. Amikor belépett a térképterembe...el sem tudom mondani, milyen volt az arca.Mintha gondolatban elszállt volna valahova...Valami olyan helyre, ahová én magam egy csöp-pet se kívánkozom.

Kint, a forró sötétségben hirtelen szél kereke-dett, ami a sivatag homokját fújta be az udvar-ba; aztán, éppolyan hirtelen, ahogy jött, el isült.

- Aludnod kellene - mondta Szallah. - A há-zam természetesen a rendelkezésedre áll.

- Hálásan köszönöm.

Mindketten bementek; a ház már elcsende-sedett.

Indy Marion szobájához ért; megállt a csukottajtó előtt amelyen át kihallatszott az alvó lányszuszogása. Gyerekek szuszognak így, gondoltaIndy, és felvillant előtte a régi Marion képe, ami-lyen a kapcsolatuk - ha egyáltalán kapcsolat-nak lehet azt nevezni - idején volt. De az a vágy,amelyet most érzett, más volt, mint akkor: mostegy asszonyt kívánt.

És ez a vágyakozás jóleső érzéssel töltötte el.Tovább ment a folyosón; Szallah követte.A gyereklány meghalt, gondolta Indy, már

csak a nő, az asszony él.- Ellenállsz a kísértésnek, Indy? - kérdezte

Szallah.- Nem tudtad, hogy puritán nevelést kaptam?Szallah sejtelmesen elmosolyodott, amint Indy

behúzta maga mögött a vendégszoba ajtaját, éselindult az ágy felé. Még hallotta Szallah távolodólépteit a folyosón, aztán a ház ismét elcsendesült.Indy behunyta a szemét, azt hitte, gyorsan elal-szik, de nem így történt. Gondolatai legmélyénegy elmosódó árny öltött lassan alakot. Nyugta-lanul forgolódott. Miért nem tudok elernyedni ésaludni? „Ellenállsz a kísértésnek, Indy?” Szemé-

re tapasztotta a kezét, hogy a beszüremlő hold-fény se zavarja, de hasztalan: egyre maga előttlátta a békésen alvó Marion képét. Fölkelt, kinyi-totta az ajtót. Feküdj vissza, Indy, győzködte ma-gát. Nem tudod, mit csinálsz.

Kiment a folyosóra, és lassan elindult - lábujj-hegyen, mint egy tolvaj, gondolta - Marion szo-bája felé. Az ajtó előtt megállt. Fordulj vissza,hánykolódj inkább álmatlanul. Lenyomta a ki-lincset, belépett a szobába, s megpillantotta avetetten ágyon elnyúló Mariont. A holdfény úgyderengett a szobában, mintha valami óriás,ezüstszínű éjszakai lepke szárnyáról verődöttvolna vissza. A lány meg se moccant álmában.A hátán feküdt, feje félrebillent, kezét összekul-csolta a gyomrán; a halvány holdfény puha ár-nyékokat vont a szája köré. Fordulj vissza, gon-dolta Indy. Most, azonnal fordulj vissza. Gyö-nyörű. Elbűvölő volt a lány, és törékeny, vé-delemre szoruló, ahogy ott feküdt. Indy szin-te önkéntelenül elindult az ágy felé, és leült aszélére. Elnézte Marion arcát, kinyújtotta a ke-zét, és könnyedén megsimogatta a hamvas ar-cot. Marion abban a pillanatban kinyitotta aszemét.

Nem szólalt meg. Szeme feketén csillogott a

sötét szobában. Indy a mutatóujjával gyöngé-den lezárta az ajkát.

- Tudni akarod, miért vagyok itt, ugye? - kér-dezte.

- Van egy-két tippem - suttogta a lány. - Eltudom képzelni, hogy Roosevelt gazdaságpoli-tikájának rejtelmeiről akarsz velem értekezni.Vagy esetleg ellenőrizni akarod, nem vagyok-eholdkóros.

- Nem akarok semmit.Marion felnevetett.- Olyan nincs, hogy valaki nem akar semmit.

Mindenki akar valamit. Ennyit már megtanul-tam az életem során.

Indy megfogta a lány kezét. Érezte, hogy egykicsit reszket.

Marion szótlanul hagyta, hogy Indy fölébe ha-joljon és megcsókolja. Automatikusan, vonako-dás nélkül, de szenvtelenül viszonozta a csókot.Indy elhúzódott tőle, elnézte egy ideig. Marionfölült, magára húzott egy takarót. A vékony há-lóingen át látni lehetett a mellét, a telt, feszesgömbölyűségeket, amelyek már régen nem kis-lányra vallottak.

- Szeretném, ha elmennél - szólalt meg alány.

- Miért?- Nem tartozom magyarázattal.Indy felsóhajtott.- Még mindig ennyire haragszol rám?Marion kibámult az ablakon.- Szép, holdfényes éjszaka van - mondta.- Kérdeztem valamit.- Megint ajtóstul akarsz berontani az életem-

be, Indy. Ez nem megy. Nem hagyom, hogy föl-rúgj mindent, amivel körülbástyáztam maga-mat. Nem várhatod el tőlem, hogy fölszede-gessem a múltam darabjait. Nem akarod ezt be-látni?

- De igen - sóhajtotta Indy.- Hát akkor ezt tisztáztuk. Most pedig aludni

szeretnék, álmos vagyok. Menj el, légy szíves.Indy lassan föltápászkodott.Már az ajtóban volt, amikor Marion utána-

szólt.- Én is kívánlak téged. Ne hidd, hogy nem.

Csak légy egy kicsit türelemmel. Várjuk ki, ho-gyan alakulnak a dolgok, jó?

- Jó - mondta Indy és kilépett a folyosóra.Alig tudta elfojtani magában a tompán lükte-tő csalódást. Állt a félhomályos folyosón, ésahogy a vágyakozás lassan elcsitult benne, arra

gondolt, vajon nem csinált-e bolondot magából.Na és? Nem ez lenne az első eset, gondolta.

Hiába ment el Indy, Marion nem tudott elalud-ni. Ült az ablaknál, és nézte az alant elterülővárost, a csillagos égre sötét körvonalakkal ki-rajzolódó kupolákat, minareteket, a házak ren-getegét. Miért kellett Indynek ilyen hamar le-rohannia megint? Még most sem tanult megvárakozni? Ugyanolyan türelmetlen a szerelem-ben is, mint minden másban. Nem érti, hogyaz embernek időre van szüksége; időre, amelyugyan nem gyógyítja be a sebeket, de mégmindig sokkal jobb, mint az erőszak. Az embernem ugorhat ki a saját múltjából, hogy mintvalami távoli galaxisból érkezett idegen, jókorátnyekkenve landoljon Indiana Jones jelenében.Finomabban kell az ilyesmit csinálni.

És kérdés, hogy kell-e egyáltalán csinálni bár-mit is?

Az alak fürgén beosont a kamrába, ahol Indyés Marion bőröndjei, holmijai voltak. Hihetetlengyorsasággal nyitogatta sorra a csomagokat,végigtapogatta a ruhákat, megszállottan kuta-tott-keresgélt köztük, széttúrt mindent, kiránci-gált és aprólékosan végigtanulmányozott min-den egyes papírdarabot. De nem találta, amit

kerestettek vele. Megtanulta, hogy egy bizonyosalakú tárgyat kell figyelnie, azt kell megszerez-nie, vagy annak a rajzát, a lényeg, hogy az alak-ja olyan legyen, mint azé a tárgyé. Mikor nemtalált semmit, tudta, hogy elégedetlenek lesz-nek vele. Ami pedig büntetést is jelenthet; talánmég enni se kap majd. Állandóan maga előttlátta azt a formát: kerek, mint a nap, apró jelekvannak a peremén, a közepén pedig egy lyuk.Tovább kotorászott, de most sem talált semmit.

A majom nesztelenül kiosont a folyosóra, föl-kapott némi ételmaradékot az asztalról, ahol azelőbb játszott, aztán kiugrott a nyitott ablakon,és eltűnt a sötétségben.

A délutáni nap szinte fehérre izzasztotta azeget. Fehér fény verődött vissza mindenről, afalakról, a ruhákról, a kirakatüvegekről, minthaa napfény fehér páncéllal vont volna be min-dent.

- Minek cipeljük magunkkal ezt a majmot? -kérdezte Indy. Sietős léptekkel haladtak a nyüzs-gő tömegben, ügyet se vetve a bazárokra, a ma-gas fejhangon kiabáló kalmárokra.

- Utánam jött, nem én hoztam el - mondtaMarion.

- Úgy látszik, ragaszkodik hozzád.

- Szerintem hozzád is, Indy. Azt hiszi, te vagyaz apja. Mellesleg hasonlít is rád.

- De csak az arca. Az én fizimiskám, de ate eszeddel.

Marion egy darabig szótlanul lépkedett Indymellett. Majd kitört belőle a kérdés:

- Mondd, miért nem tudtál találni magadnakegy rendes lányt, aki mellett megállapodhatnál,és szülne neked kilenc gyereket?

- Ki mondta, hogy nem találtam?Marion szeme lopva rávillant. Indy elégedet-

ten fedezte fel a lány arcán a riadalom, az irigy-ség jeleit.

- Te nem vállalnál ilyen felelősséget - mondtaMarion, próbálva uralkodni a hangján - Apajól ítélt meg téged. Azt mondta, felelőtlen frátervagy.

- Enyhén fogalmazott.- Azt mondta, nálad tehetségesebb tanítvány-

nyal és nálad megbízhatatlanabb alakkal sosevolt dolga. De azért szeretett, ha nem tudnád.Alaposan meg kellett dolgoznod érte, hogy vé-gül mégis elvadítsd magadtól.

- Nem akarok ezen rágódni, Marion - sóhaj-tott föl Indy.

- Én se. De néha nem árt, ha figyelmeztetlek rá.

- Mi ez, lelkifurdalást keltő injekció?- Amolyan ébresztő pirula. Hogy ne légy

annyira oda magadtól.Indy megszaporázta a lépteit. Akármekkora

gyakorlatra tett szert abban, hogy kivédjenmindent, ami a nyugalmát fenyegeti, a lánynaknéha mégis sikerült egy érzékeny pontjára ta-pintania. Néha a puszta létével is. Mint példáulaz éjjel. Az a hirtelen vágyakozás, amit éb-resztett benne... Nem akarom, hajtogatta ma-gának Indy. Nincs rá semmi szükségem. A sze-relem mindig valamiféle rendet jelent, és a rendcsak nyűg annak, akinek az életeleme a zűr-zavar.

- Még mindig nem mondtad meg, hová me-gyünk - szólalt meg Marion.

- Szallahval találkozunk, hogy elvigyen ben-nünket a tudós imámhoz.

- Imádom, ahogy magaddal ráncigálsz min-denhova. Apámra emlékeztetsz. Ő is úgy ránci-gált maga után körbe az egész világon, mintvalami rongybabát.

Egy elágazáshoz értek. A majom egyszer csakkirántotta a mancsát Marion kezéből, és néhányugrással eltűnt a tömegben.

- Hé! - kiáltott utána Marion. - Gyere vissza!

- Hagyd csak, hadd menjen - mondta Indymegkönnyebbülten.

- Már épp megszoktam, hogy velem van.Indy elhúzta a száját, megragadta a lány ke-

zét, és maga után ráncigálta.A majom fürgén iszkolt az utcát elárasztó tö-

megben. Egy-egy ugrással elkerülte a feléjenyúló kezeket, majd egy saroknál befordult, éseltűnt az egyik kapualjban. Egyenesen idomító-jának a karjába ugrott. A férfi joggal lehetettbüszke a majomra is, önmagára is. Elégedettenölelte magához az állatot, egy cukorkát dugotta szájába, aztán kilépett a kapun. Ez a majomkitartóbb, mint egy véreb, és százszorta oko-sabb, gondolta.

A férfi végigjáratta tekintetét a szűk utcán,fölnézett a tetőkre. Fölemelte a kezét.

Az egyik közeli tetőről valaki visszaintettneki.

A férfi megpaskolta a majom fejét. Az állatremek munkát végzett: nem tévesztette szemelöl a két embert, akinek meg kell halnia; olyanállhatatosán követte őket, mint kiszemelt pré-dáját a ragadozó - csak éppen sokkal kedvesebbjószág volt.

Indy és Marion kiért egy kis térre, ahol szinte

lépni se lehetett az árusok pultjaitól és a vá-sárlók tömegétől. Indy egyszer csak megtor-pant. Fölébredt benne a régi ösztön, megbizser-gette az idegvégződéseit, felvillanyozta. Érezte,hogy mindjárt történni fog valami.

Jó, de mi? Körülnézett, de a tarkán hul-lámzó tömegben nem figyelt föl semmi külö-nösre.

- Miért álltunk meg? - kérdezte Marion.Indy nem válaszolt.Ez a tömeg... Hogy lehet ekkora nyüzsgésben

észrevenni valamit? Megmarkolta az ostora nye-lét. Tekintete a tömeget pásztázta, míg végülmegakadt egy csoporton, amely kiválva a járó-kelők sokaságából, határozott léptekkel indultmeg felé.

Arabok. Mögöttük néhány európai.Indy éles szemét nem kerülte el, hogy az egyik

alak kezében valami felvillan. Tőr van nála, su-hant át az agyán. Csakugyan, egy tör csillogotta gyors léptekkel közeledő arab kezében. Indyelőrántotta az ostort, megsuhogtatta, majd hal-lotta, amint baljós sziszegéssel hasítja a leve-gőt, s a következő pillanatban a szíj szorosanrácsavarodott az arab csuklójára: a tör ártal-matlanul hevert a porban. De ekkor a többiek

is megindultak feléjük; Indynek nem maradtideje, hogy átgondolja a helyzetet.

- Tűnj el innen - kiáltotta oda Marionnak. -Szaladj!

De Marion nem szaladt el. Az egyik üzlet ajta-jában egy söprű volt kitámasztva; a lány felkap-ta, és nyelével megcélozta az egyik arab torkát.Az arab elnyúlt a földön.

- Menj már! - ordította Indy. - Menekülj!- Menekül az ördög! - kiáltott vissza a lány.Túl sokan vannak, gondolta Indy. Többen,

semhogy esélye lehetne velük szemben. Mostegy szekeréé villant, mire ismét odacsapott azostorral, amely ezúttal az arab nyakára tekere-dett. Indy megrántotta az ostort, és az arab hö-rögve rogyott a földre. Ekkor az egyik európailendült támadásba; megpróbálta kikapni Indykezéből az ostort. Indy egy rúgással gyomor-szájon találta. A férfi összegörnyedve tántoro-dott hátra, neki egy gyümölcsárus pultjának,egy tébolyult festő ecsetjére méltó csendéletbennyúlva el a szétlapított gyümölcshalom tetején.Indy észrevett maguk mögött egy ajtót, gyorsanbelökte rajta Mariont, és ráfordította a reteszt;akárhogy kiabált is a lány, nem tudott kijönni.Indy körbesuhintott az ostorával, és félresöpört

az útból néhány pultot, állványt. A téren elsza-badult a káosz. Indy elemében érezte magát.Egy kard csapott feléje: épp időben bukott le,hogy elkerülje, és csak a feje fölött végigsuhanópenge szele csapja meg. Ostorával ezúttal a tá-madó bokáját célozta meg: ahogy a férfi eldőlt,nagy halom edény tört apró cserepekre alatta;az óriási csörömpölést csak az árus dühös ordí-tása harsogta túl.

Indy várakozásteljesen nézett körül, van-emég jelentkező. Feszítette a tettvágy.

Senki sem mozdult, csak azok a kereskedők,akik most ocsúdtak döbbenetükből, miutánpultjaikat felborította egy ostorral hadonászó el-mebeteg. Indy hátrálni kezdett az ajtó felé, kezemár kinyúlt, hogy elhúzza a reteszt. Hallotta,hogy Marion dühödten döngeti az ajtót. De ek-kor egy burnuszos alak lendült felé, rövid, kétélűkarddal a kezében. Indy elkapta a férfi csuklóját;birkózni kezdtek.

Marion abbahagyta a dörömbölést, odábblé-pett az ajtótól, és körülnézett, nem nyílik-e ahelyiségből másik kijárat a térre. A fene egyemeg ezt az Indyt, dühöngött magában, mit kép-zel magáról? Hogy ő az Atyaúristen, akinekmeg kell engem védenie? Miközben ezen hábor-

gott, talált egy ajtót, amelyen kijutott egy siká-torba, ám alig lépett ki, máris elhűlve torpantmeg: fenyegetően gyors léptekkel egy arab tar-tott felé; Marion futásnak eredt az ellenkezőirányban, és bekanyarodott az első kis utcába,miközben egyre erősebben hallotta az arab vé-szesen közeledő lépteinek dobogását.

Egy fal meredt előtte.Szerencsére nem volt túl magas. Marion már

az arab fújtatását is hallotta maga mögött; ösz-szeszedte az erejét, felmászott a falra, és leug-rott a másik oldalon. Észrevette, hogy két házközött van egy sötét beszögellés. Egyelőre biz-tonságosnak tűnt, ezért jobb híján behúzódottoda. Az arab mit sem sejtve rohant el mellette.Marion várt egy kicsit, aztán kilesett. Az arabmost már visszafelé rohant, és ezúttal egy euró-pai is volt vele. Marion visszahúzódott a be-nyílóba, még a lélegzetét is visszafojtotta, ne-hogy elárulja a lihegése. Szíve a torkában dobo-gott. Mit lehet ilyenkor csinálni? Hová bújjon?Még jobban behúzódott a sötétbe, s miközbenhátrált, nekiütközött egy nagy fonott kosárnak.Nem a legkényelmesebb rejtekhely, gondolta, devégszükség esetén megteszi. Bemászott a ko-sárba, magára húzta a fedelét, és csődben lapí-

tott. A kosár résein át hallotta, hogy két üldözőjea közelben motoszkál. Olyan rossz angolsággalbeszéltek egymással, hogy Marion alig értett be-lőle valamit, bár ők ketten remekül szót értettek.

- Nézni itt!- Itt én már nézni!Marion a legszívesebben még a szíve dobogá-

sát is elhallgattatta volna.Nem látta - nem is láthatta -, hogy fölötte,

a fal tetején ott ül a majom; csak valami izgatottrikácsolást hallott, és első ijedelmében azt setudta, mi ez a lárma. Aztán rájött: a majom!Követte, és most elárulja a szeretetével. Kérlek,kismajom, könyörgök, menj innen, menj el tő-lem! De már érezte, hogy fölemelik a kosarat,s ahogy a réseken kikémlelt, látta, hogy az arabés az európai a vállukra emelik, futásnak indul-nak, mint valami szemeteskosárral, amelyneka tartalmától minél hamarabb meg akarnak sza-badulni. Ő viszont tőlük próbált megszabadulni:föl akarta nyomni a kosár fedelét, de akárhogynekifeszült, akárhogy verte az öklével, a fedélnem mozdult.

Közben a piacon Indy sikeresen elintézte tá-madóit. Most viszont az arab kereskedők fordul-tak ellene: dühösen ordítoztak, hadonásztak,

öklüket rázták az ostoros őrült felé. Indy neki-vetette hátát az ajtónak, észrevétlenül elhúztaa reteszt - és ekkor a burnuszos ismét rávetettemagát. Indy ezúttal nem nyúlt az ostorhoz, in-kább egy hatalmas rúgással visszaküldte az ara-bot a hullámzó tömegbe. Végre kinyitotta az aj-tót, és a másik kijáraton átjutott a sikátorba,de hiába forgatta a fejét jobbra-balra, Marion-nak nyomát se látta. Csak két alakot vett észre,akik egy jókora kosarat cipeltek.

Hová tűnhetett a lány?Ekkor meghallotta, hogy valahonnan - nem

tudni, honnan - a lány az ő nevét kiabálja, kiál-tásai furcsamód tompán visszhangzanak.

A kosár!Ahogy a két alak befordult a sarkon, egy villa-

násnyi időre még azt is látta, hogy a kosár fede-le megmozdul. Ekkor hirtelen valami különöskarattyolás kötötte le a figyelmét: a hang irá-nyába nézve meglátta a fal tetején trónoló maj-mot. Alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogyelőrántsa a pisztolyát, és egy jól irányzott lövés-sel lepuffantsa a kis bestiát. Mégsem veszteget-te rá az időt, inkább a kosarat cipelő két férfiután iramodott.

Bekanyarodott ott, ahol az imént ők; nem ér-

tette, hogy tudnak ilyen gyorsan futni a vállu-kon billegő kosárral, és benne Marionnal.

Akárhogy is rohant, a távolság nem fogyottközöttük. Üzletekkel, árusokkal és vásárlókkalteli, szűk utcákon követte őket, ahol alig tudottutat törni magának a tömegben. Közben le nemvette szemét a kosárról, nehogy eltűnjenek veleegy kapu alatt. Nem nézte, hova, mire lép, taszi-gálta, söpörte félre az útjából az embereket,ügyet sem vetve felháborodott tiltakozásukra.

Ismét valami furcsa hang ütötte meg a fülét:szomorú, mondhatni komor kántálás. Nem tud-ta, honnan jön; egy pillanatra megtorpant, mint-ha az énekszó tartóztatta volna föl őket, kerestea hang forrását. Mire észbe kapott, és továbbindult, már nem látta sehol a kosarat. Marioneltűnt.

Futásnak eredt, kétségbeesetten törve utat asűrűsödő tömegben. A különös, panaszos kán-tálás - ő legalábbis panaszosnak érezte - egyreközelebbről, egyre fülsértőbben hallatszott.

Egy sarokhoz ért.Két arab jött vele szemben, vállukon egy fo-

nott kosárral. Indy tüstént előrántotta az ostort,egyetlen suhintással földre terítette az egyikarabot, aztán megint odacsapott vele. A másik-

nak a lábát találta el, az ostor úgy tekeredettrá, akár valami fürge kígyó. A kosár a földre bo-rult, Indy odaugrott hozzá.

Nem Marion volt benne.Indy zavarodottan bámulta a kosár földre hul-

lott tartalmát. Puskák, gépfegyverek, muníció.Kihátrált a sikátorból, és rohant tovább az

előbbi utcán; a különös siratóének egyre csakerősödött.

Egy nagy térre ért ki, s bár tekintete itt is csaka kosarat kutatta, megdöbbentette az elébe tá-ruló nyomor látványa: koldusok lepték el a teret,sánták, bénák, vakok, félkarúak, torzszülöttek;kezek, botok, mankók meredtek a levegőbe, ala-mizsnáért könyörgő tartásba dermedten. Verej-ték, vizelet, ürülék orrfacsaró bűze töltötte bea levegőt, szinte szilárd, áthatolhatatlan prés-ként nehezedve a térre.

Indy a koldusokat kerülgetve futott keresztüla téren.

Akkor valami megállásra késztette.Most már tudta, honnan jön a panaszos kán-

tálas.A tér túlsó végében egy temetési menet ha-

ladt. A menet hosszúságából ítélve jelentős sze-mélyiséget temethettek. Kantáron vezetett lo-

vak vitték a koporsót, muzulmán papok a Ko-ránt szavalták; a menet élén kendőbe bugyoláltfejű siratóasszonyok jajongtak, hátul szolgáktömege, mögöttük pedig komoran baktatott azáldozati bivaly.

Indy néhány pillanatig önfeledten bámulta alátványosságot. Aztán észbe kapott: mindeznagyon érdekes, de hogy a fenébe lehet áttörniezen a gyászmeneten?

Amíg ezen töpregett, tekintetét a gazdagon dí-szített hatalmas koporsón felejtette; de aztánfigyelmes lett arra, hogy a menet néhány soraszétzilálódik, és a megritkult sorok között egypillanatra meglátta, hogy két férfi visz egy kosa-rat a tér legtávolabbi sarka felé, ahol egy pony-vatetős teherautó várakozik. A gyászolók jaj-veszékelése ugyan elnyomott mindent, de Indymégis mintha Marion hangját hallotta volna.

Épp elszánta magát, hogy áttör a temetési me-neten, amikor egyszerűen elszabadult a pokol.

A teherautóból tüzet nyitott egy géppuska:ahogy végigpásztázta a teret, fejvesztetten me-nekültek a gyászolók és a koldusok. Csak a pa-pok kántáltak tovább, egészen addig, amíg egysorozat magát a koporsót is át nem lyuggatta:forgácsok pattogtak szerteszét, a koporsó teteje

lecsúszott, és a bebalzsamozott holttest a földregurult. A gyászolók erre újból jajveszékelnikezdtek. Indy leadott néhány lövést a teherautófelé, miközben átfutott a tér túlsó sarkába, aholegy kutat látott. Lebukott a kút mögé; az utolsópillanatban még észrevette, hogy a fonott kosa-rat feldobják a teherautóra. Fedezékéből ezutáncsak annyit látott, hogy egy fekete autó száguldki a térről. Ekkor felbőgött a teherautó motor-ja is.

A teherautó elindult.Mielőtt azonban kiért volna a térről, Indy cél-

ba vette a pisztolyával: olyan gondosan célzott,mint még soha életében, és meghúzta a ravaszt.A sofőr rázuhant a kormányra. A teherautó ne-kiment egy falnak, és felborult. Indy felpattant,hogy odarohanjon, de ekkor a rémülettől földbegyökerezett a lába.

Soha életében nem érzett - és úgy tűnt, ez-után sem érezhet soha, ameddig csak él - ehhezfogható: ilyen megsemmisítő fájdalmat, halálosszorongást, iszonyatos, nyomasztó tehetetlen-séget.

Mindez abban a pillanatban hasított belé, ami-kor a teherautó felrobbant. Lángok csaptak amagasba, alkatrészek repültek szerteszét, az

egész alkotmány formátlan roncshalmazzá vált.Mint a mennykő, úgy hasított Indybe a felisme-rés: a kosarat egy lőszerszállító teherautóra rak-ták föl.

Marion halott.És az ő golyója ölte meg.Hogyan történhetett ez?Indy lehunyta a szemét; most nem hallott,

nem érzett semmit, csak azt, hogy a fehér napsugarai megannyi izzó dárdaként hasogatják le-csukott szemhéját.

Úgy érezte, iszonyú régen őgyeleg céltalanul;semmi sem hatolt el a tudatáig, semmi sem ér-dekelte, váltig csak az a pillanat tolakodott visz-sza emlékezetébe, amelyben célzásra emelte apisztolyt és lelőtte a sofőrt. Miért? Miért nemfordult meg egy pillanatra sem a fejében, hogya teherautón veszélyes rakomány lehet?

Akkor, amikor még kislány volt, tönkretetted.Most amikor asszony lett, elvetted az életét.Kószált a szűk utcákon, az élettől pezsgő siká-

torokban, és egyre csak önmagát okolta Marionhaláláért.

Nagyobb volt ez a fájdalom, mint amekkorátvalaha is el tudott volna képzelni; nagyobb,mint amekkorát elbírt volna. Gyógyírt csak

egyet tudott rá. Az önorvoslás egyetlen megbíz-ható módját ismerte. Szinte önkéntelenül az ital-mérés felé vette az útját, ahol megbeszélésükszerint Szallahval kellett volna találkoznia. Deez a megbeszélés most már mindörökre valamitávoli, ködös múltba veszett, puszta gondolatais egy más, végérvényesen lezárt, eltemetett vi-lágot, egy másik életet idézett.

Odaért az italméréshez. Züllött, lerobbanthely volt. Ahogy Indy belépett, sűrű dohány-füst és alkoholszag csapta meg. Leült a pulthoz,felbontott egy üveg bourbont, és gépies egy-hangúsággal nyakalta az italt, egyik pohárrala másik után, miközben mindinkább összeku-szálódó gondolataiban az motoszkált, hogy va-jon mi az, amitől az egyik embernek mindenúgy megy, mint a karikacsapás, míg a másikmindig megakad, akár a törött órán a mutató;mi az a halálos pontossággal működő szerkezet,amely az emberek kapcsolatait irányítja? Addigforgatta fejében ezt a kérdést, míg a világ iselkezdett forogni vele, s részeg tompultságá-ban a kérdés lényege eltűnt, mint kísértethajóa ködben.

Az üveg után nyúlt, hogy újratöltse a poharát.Valami megérintette a karját, és ahogy lassan

odafordította zúgó fejét, a pulton megpillantottaa majmot. Az átkozott kis bestiát, amelyhezMarion olyan érhetetlenül ragaszkodott. Aztáneszébe jutott, hogy ez az idétlen kis jószág meg-csókolta Mariont. No jó, rendben van. Marionszeretett, így én is megtűrlek.

- Kérsz egy pohárral, te majom?A majom fejét félrebillentve bámulta.Indy látta, hogy a csapos olyan tekintettel mé-

regeti, mintha legalábbis a bolondokházábólszökött volna meg. És felfigyelt valami másrais: három férfi - beszédükből ítélve németek -táborozott le mellette.

- Valaki a maga társaságára vágyik - szólítot-ta meg egyikük.

- Nem érek rá, a barátommal iszom - felelteIndy.

A majom fészkelődni kezdett.- Nem egyszerűen vágyik rá, Mr. Jones: ra-

gaszkodik a maga társaságához.Karon ragadták és becipelték a hátsó szo-

bába. A majom karattyolva, vinnyogva követ-te. A félhomályos szobában vágni lehetett afüstöt.

Indy addig hunyorgott, amíg meglátta, hogya sarokban az egyik asztalnál ül valaki.

René Belloq egyik kezében borospoharátfogta, a másikban egy láncon függő zsebórátlóbált.

- Nocsak, egy majom... - szólalt meg. - Lá-tom, változatlanul pompás érzékkel válogatjameg a barátait.

- Vigyázzon, Belloq, még meg találok sza-kadni a röhögéstől.

A francia dühös fintort vágott.- Kiábrándító, hogy maga mennyire nem ké-

pes stílusosan harcolni. Pedig diákkorunk ótalett volna ideje, hogy megtanulja. Se küzdeni,se veszíteni nem tud elegánsan.

- Én magát megölöm, elegánsan vagy sem,de most, ebben a percben...

- Ezt a szándékát történetesen meg tudom ér-teni. Ámbátor szabad legyen megjegyeznem,hogy nem én rántottam bele Miss Ravenwoodotebbe az enyhén szólva... hm... sötét ügybe.Maga azért haragszik rám, kedves öreg bará-tom, mert tudja, hogy maga a felelős a történte-kért. Igazam van?

Indy belezuhant egy székbe, szemben Bel-loq-kal.

A francia közelebb hajolt hozzá.- És azt se tudja elviselni, hogy átlátok ma-

gán, Jones. Pedig mindössze arról van szó, hogymi ketten némiképp hasonlítunk egymáshoz.

Indy nehezen forgó nyelvvel vetette oda:- Ennyire azért nem kellene túlzásba vinnie

a kedveskedést!- Gondolja csak meg! - folytatta Belloq. - Ne-

künk mindkettőnknek a régészet volt a vallá-sunk, a hitünk. Mindketten letértünk valame-lyest az úgynevezett igaz útról, ne is tagadjuk.Mindkettőnknek akadtak... hogy úgy mond-jam: kétes tranzakciói. A módszereink egyálta-lán nem különböznek olyan nagyon, ahogy aztmaga gondolja. Én, ha úgy tetszik, a maga tü-körképe vagyok. Vajon mi az, amitől maga nemegészen olyan, mint én, professzor úr? Mi hiány-zik hozzá, mondja? Valamivel több rámenős-ség? A kegyetlen célratörés?

Indy nem válaszolt. Belloq szavai mintha köd-függöny mögül szóltak volna. Képtelenség, ér-telmetlen zagyvaság, amit beszél, csak azérthangzik meggyőzően, mert Belloq francia ak-centusa behízelgően kellemessé teszi - már aki-nek. Indy a maga részéről kígyósziszegésnekhallotta.

- Nem hisz nekem, Jones? Gondolja csak vé-gig: mi hozta magát ide? A frigyláda utáni só-

várgás, ugyebár? A nagy álom, a régi korok va-rázslatos rejtélyei... a kalandvágy - jól tudomén is, hogy ez beleivódik az ember vérébe, meg-fertőzi, mint valami vírus. És lázálmaiban egyrecsak a letűnt korok emlékeit látja maga előtt...

Belloq mosolyogva lóbálta meg a zsebóráját.- Nézze csak ezt az órát. Olcsó kis vacak. De

vigye ki a sivatagba, temesse el ezer évre, ésfelbecsülhetetlen kincs válik belőle. Az emberekölni fognak érte. Az olyan emberek, mint ma-ga, meg én, Jones. A frigyláda, elismerem, másügy. Itt kisebb szerepet játszik a nyereségvágy,ez szinte természetes; legalábbis magának megnekem az. De mégiscsak a sóvárgás hajt ben-nünket, az űz minket a lelkünk mélyén, bará-tom. Ez a mi közös gyöngénk.

A francia arcáról hirtelen eltűnt a mosoly. Sze-me hidegen csillogott a távolba, vagy talán ön-magába nézett. Mintha önmagával folytatottvolna párbeszédet.

- Tudja, mi a frigyláda? Egy varázseszköz,melynek révén magával az istennel léphetünkkapcsolatba. És én már nagyon közel jutottamhozzá. Nagyon-nagyon közel. Évek óta várokerre. És ez, amiről most beszélek, felül áll azanyagi szempontokon, az egyszerű birtoklásvá-

gyon. Ennél sokkalta fontosabb, hogy érint-kezésbe léphetek azzal, amit a frigyláda rejt.

- Maga bevette ezt, Belloq? Bedőlt ennek amiszticizmusnak? A frigyláda földöntúli hatal-mának?

Belloq undorodva pillantott rá. Felkönyököltaz asztalra, összekulcsolta a kezét.

- Miért, maga nem hisz benne? - kérdezte.Indy megvonta a vállát.- Úgy, szóval maga se tudja, mit hisz. Még

maga se tudja... - Az izgatottságtól szinte elfúlta hangja. - Én viszont nagyon is hiszek benne,Jones. Mi több, biztosan tudom, hogy ez a hata-lom, ez az erő létezik. Egy pillanatra se vonomkétségbe. Minden kutatásom erre az eredmény-re vezetett. Tudom, hogy van.

- Magának elment az esze.- Kár, hogy ez a vége - mondta Belloq. - Ma-

ga nemegyszer ösztönzően hatott rám, amit ke-vés emberről mondhatok el ezen a szürke vi-lágon.

- No, ennek aztán igazán örülök, Belloq.- Örülök, hogy örül neki. Komolyan. De hát

egyszer minden véget ér.- Ez a hely nem elég meghitt környezet egy

gyilkossághoz.

- No és aztán? Ezek az arabok nem fognakbeleavatkozni két fehér ember ügyébe. A legcse-kélyebb mértékben sem törődnek vele, ha meg-ölik egymást.

Belloq mosolyogva állt föl. Egyetlen kurta fej-mozdulattal jelt adott az embereinek.

Indy nem tudta, mivel nyerjen egy kis időt,de azért gyorsan megszólalt:

- Remélem, az a kis csevegés a frigyláda szel-lemeivel tanulságos lesz magának, Belloq.

- Egész biztosan.Indy minden izma megfeszült. Tudta, hogy

nem lenne ideje előkapni a pisztolyát vagy azostorát: a bérgyilkosok ott ülnek mögötte.

Belloq az órájára nézett.- Tudja, Jones, lehet, hogy van egy túlvilág,

ahol az olyan lelkek, mint a magáé, meg azenyém, ismét találkoznak. Már előre élvezem,hogy ott is túl fogok járni az eszén.

Valami lárma hallatszott be az utcáról. Izga-tott gyerekzsivaj, ami Indyt a karácsonyregge-lek hangulatára emlékeztette. Nem ilyen vidámhangokra számított ebben a gyászos pilla-natban.

Belloq is meglepetten kapta föl a fejét. Az aj-tón Szallah gyerekei tódultak be, mind a ki-

lencen, Indy nevét kiabálva. KörülnyüzsögtékIndyt; a kisebbek rácsimpaszkodtak, míg a na-gyobbak törékeny emberi pajzsok gyanánt fog-ták körül. Az egyik kis kölyök úgy mászott föla döbbenten álló Indyre, mint valami létrára,s végül a nyakába ült, ahonnan diadalmasantekintett le testvéreire.

Belloq remegett a dühtől:- Azt hiszi, hogy kicsúszhat a markomból?

Hogy ezek a koszos kölykök megvédhetik?- Én nem hiszek semmit - felelte egykedvűen

Indy.- Ez is jellemző magára - vágta rá Belloq

megvetően.A gyerekek az ajtó felé cibálták-lökdösték Indyt,

de közben tapodtat se távolodtak tőle, szorosankörülfogták. Ez csak Szallah ötlete lehetett. Dehogy vállalhatott Szallah ekkora kockázatot?

Belloq visszaült a helyére, karját keresztbefonta. Olyan ábrázattal szemlélte a jelenetet,mint egy kivezényelt szülő az iskolai színielő-adást. Fanyarul jegyezte meg:

- A Nemzetközi Régészeti Társaság következőülését azzal fogom megörvendeztetni, hogy be-számolok róla, hogyan sérti meg Indiana Jonesa gyermekmunkára vonatkozó szabályokat.

- Ahhoz előbb fel kell vétetnie magát a Társa-ságba, Belloq.

Belloq elhúzta a száját. Aztán mintha eszébejutott volna valami, az emberei felé fordult. Fel-emelte a kezét jelezve, hogy eltehetik a fegy-vereket.

- Szerencséje van, Jones, hogy a kutyák mega gyerekek mindig levesznek a lábamról. A há-láját kinyilváníthatja valami egyszerű, magáhozillő módon; magára bízom, hogyan. De ne felejt-se: ha még egyszer találkozunk, nincs az a gye-rek, aki megmenthetné.

Indy gyorsan hátrált az ajtó felé. Végre kintvolt az utcán; a gyerekek még mindig úgy vi-gyáztak rá, mint a kedvenc játékukra. Az utcánmegpillantotta Szallah várakozó teherautóját,és fellélegzett. Ez volt a nap első olyan esemé-nye, amely valamelyest jobb kedvre derítette.

Belloq kiitta a borát. Hallotta, ahogy a teher-autó elindul. Amint a motorzúgás elhalt a távol-ban, arra az önmaga számára is meglepő felis-merésre jutott, hogy még nem áll készen a le-számolásra Indyvel. Még nem érett meg rá ahelyzet. Nem a gyerekek megjelenése akadá-lyozta meg - az vajmi keveset számított. Inkábbazon múlott a dolog, hogy valahol, a lelke egyik

rejtett sötét zugában azt akarta - bár ezt magasem értette egészen -, hogy Jones maradjonmég életben, ha nem is túl sokáig.

Hiszen van, ami rosszabb a halálnál, gon-dolta.

Eljátszott a gondolattal, hogyan fog szenved-ni, gyötrődni Jones. Pontosabban már szenvedis: a lány halála önmagában is elegendő bünte-tés. De még nagyobb kínszenvedés lesz, amikorvégig kell néznie, hogyan csúszik ki a keze közülaz áhított frigyláda.

Belloq a fejét hátravetve fölkacagott; a bérgyil-kosok értetlenül és csalódottan bámultak rá.

- A gyerekeid szervezettebben léptek akcióba,mint egy tengerészgyalogos hadtest - mondtaIndy a kocsiban Szallahnak.

- Amint megtudtam, mi a helyzet, láttam,hogy gyorsan kell cselekednünk - felelte Szallah.

Indy kibámult az ablakon: a sötét utcákoncsak itt-ott pislákolt némi fény, az emberek azutolsó pillanatban ugráltak el a teherautó elől.A gyerekek hátul ültek, énekeltek, nevettek.Tiszta, önfeledt vidámságuk eszébe juttattaIndynek azt, amit el akart felejteni...

- Marion... - kezdte nagy nehezen.- Tudom - vágott a szavába Szallah. - Már

hallottam róla. Szomorú vagyok. Nagyon szo-morú. Mit mondhatnék, ami megvigasztalna?Hogyan enyhíthetném a fájdalmadat?

- Sehogyan, Szallah.- Hát igen. Megértelek - bólintott komoran

az arab.- Várj csak! Mégis van valami, amiben segít-

hetsz. Meg kell fizetnem ezeknek az átkozot-taknak!

- Segítek neked, Indiana. Bármiben, bár-mikor.

Szallah elhallgatott. A házáig egyikük semszólalt meg.

- Van egy pár hírem a számodra - mondtaSzallah, amint a ház elé kanyarodtak. - Neméppen jó hírek. De a frigyládával függenekössze.

- Ki vele, mit tudsz?- Mindjárt elmondom, csak menjünk be. Az-

tán, ha akarod, elmehetünk az imámhoz, őmajd megfejti neked a feliratokat.

Indy hallgatásba temetkezett. Kezdte érezni arengeteg szeszt, a koponyájában hevesen lükte-tett valami. Pedig, ha az érzékeit nem tompítjael az ital, észrevehette volna, hogy egész útonkövette őket egy oldalkocsis motorkerékpár. Ám

azt úgysem találhatta volna ki, hogy a motoronülő férfi majmok idomításával foglalkozik.

Miután nagy nehezen sikerült beterelni azegyre lármázó gyerekeket, Indy és Szallah ki-ment az udvarra. Szallah hallgatagon sétált föl-alá, míg végül megállt a falnál, és így szólt:

- Belloq megszerezte a medaliont.- Micsoda?Indy a zsebéhez kapott; megnyugodva érezte,

hogy a csúcsdísz ott van nála.- Tévedsz.- Egy másolatot szerzett róla. Ugyanolyan,

mint a tied, és kristály van a közepén. És ugyan-azok a jelek vannak rajta, mint a tiéden.

- Nem értem. Föl nem foghatom, hogyan le-hetséges ez. Mindig úgy tudtam, hogy erről acsúcsdíszről nem készült egyetlen másolat sem.Nem megy a fejembe.

- Van még valami más is - folytatta Szallah.- Mondd csak.- Ma reggel Belloq bement a térképterembe.

Mikor kijött, utasításokat adott, hol ássunk to-vább. Egészen más helyen, távol a mostani ása-tási területtől.

- Megtalálta a Lelkek Kútját - sóhajtott Indylemondóan.

- Gondolom, igen. Biztosan a térképterembenszámította ki, hol van.

Indy dühösen szorította ökölbe a kezét. Elő-húzta zsebéből a medaliont, odatartotta Szallahorra alá:

- Biztos, hogy ugyanilyen volt?- Biztos. Láttam.- Nézd meg még egyszer.Szallah a békesség kedvéért elvette a medaliont,

egy darabig forgatta a kezében, majd megszólalt:- Azt hiszem, mégis van valami különbség.- Ki vele, mi az?- Belloq medalionjának csak az egyik oldalán

van felirat.- Biztos vagy benne?- Többé-kevésbé.- Most már csak azt kell megtudnom - mond-

ta Indy megkönnyebbülten -, mit jelentenekezek a feliratok.

- Akkor menjünk el az imámhoz. Akár mostazonnal.

Indy nem is válaszolt. Gyors léptekkel vissza-ment a házba, aztán ismét ki az utcára. Szallahkövette. Indyt megint lázas izgalom kerítette ha-talmába. A frigyláda... de most már nem is csaka frigyládáról volt szó. Marionról is. Az lesz a

bosszú a haláláért, hogy Indy a tőle kapott me-dalion segítségével előzi meg Belloqot.

De mit ér ezzel a bosszúval Marion?...Amikor beültek Szallah kocsijába, Indy meg-

pillantotta a majmot. Ott ült a teherautó hátuljá-ban. Hát ettől a dögtől már sohasem fogok meg-szabadulni? - gondolta mérgesen. Ha ez ígymegy tovább, a végén még megtanul beszélniis, és papának fog szólítani. Erre a gondolatramegint beléhasított a fájdalom: Marion tréfásmegjegyzése jutott az eszébe, az, hogy a majomrá hasonlít.

A majom szaggatott makogásba kezdett,mancsaival idegesen hadonászott.

Amint a teherautó eltávolodott egy kissé, azoldalkocsis motorkerékpár kivált a sötétből, ésa nyomába eredt.

Az imám háza a város központjától távol, egylankás domb oldalában állt; a szokatlan formájúépület leginkább egy obszervatóriumra emlé-keztette Indyt. Nem is véletlenül: amint Szallaholdalán - és a majom kíséretében - a kapu felétartott, észrevette, hogy a tetőn egy nyílásbóljókora teleszkóp nyúlik ki.

- Az imám sokoldalú ember, Indiana - szó-lalt meg Szallah. - Pap, tudós, csillagász. Ha

valaki meg tudja fejteni ezeket a jeleket, ak-kor ő az.

Odafönt kinyílt a ház kapuja. Egy fiatal fiúfőhajtással üdvözölte őket.

- Jó estét, Szelim - mondta Szallah, és gyor-san elintézte a bemutatás formaságait: - Ő In-diana Jones. Ő pedig Szelim, az imám tanít-ványa.

Indy udvarias mosolyt erőltetett magára, mi-közben alig várta már, hogy találkozzék a tudós-sal, aki ebben a pillanatban meg is jelent a fo-lyosó végében. Viseltes ruhájú öregember volt,inas kezén a vénség barna foltjaival; ám a sze-mében az érdeklődés és az élet fénye csillogott.Néma bólintással üdvözölte vendégeit, majd be-vezette őket a dolgozószobába, melyet kézira-tok, térképek, időtöl sárgult papírok tömegeárasztott el. Indy nyomban megérezte, hogy ezaz ember egész életét a tudás megszerzésénekszentelte. Percről percre, napról napra gyarapí-totta ismereteit. Egy pillanatot sem fecsérelt el.Indy átnyújtotta a medaliont az imámnak, akiszó nélkül elvette, és odament vele a szoba végé-ben álló asztalhoz, melyet gyér lámpafény vilá-gított meg. Leült, ujjai közt forgatta a meda-liont, hunyorogva vizsgálgatta rajta a jeleket.

Indy és Szallah helyet foglalt a földre dobott pár-nákon; a majom közébük telepedett. Szallahszórakozottan vakargatta a kis jószág nyakát.

Csend volt.Az öregember töprengett egy sort, majd ráfir-

kantott valamit egy cédulára. Indy türelmetle-nül fészkelődve nézte. Az imám szemlátomástteljesen belefeledkezett a csúcsdísz vizsgálatá-ba, ügyet sem vetett afféle mellékes dolgokra,mint az idő múlása.

- Türelem - szólt oda Indynek Szallah.Siessünk, gondolta Indy.A férfi a háztól valamivel távolabb állította le

a motorkerékpárt. Megkerülte a házat, közbenbelesett minden ablakon, míg meg nem találtaa konyhát. A falhoz lapulva figyelte, hogy Sze-lim datolyát rak egy tálra, majd a tálat leteszia konyhaasztalra. A férfi mozdulatlanul várt,igyekezett beleolvadni a sötétségbe. A fiú meg-töltött egy kancsót borral, poharakat vett elő,mindezt rárakta egy tálcára, aztán kiment akonyhából. Ekkor a férfi beugrott az ablakon,köpenye alól egy kis üveget húzott elő, kinyitot-ta, egy gyors pillantással körülnézett a konyhá-ban, majd az üvegből valamilyen folyadékkalmeglocsolta a datolyás tálat. Hallotta, hogy a

fiú jön visszafelé, mire fürgén és nesztelenül,ahogy bejött, kiugrott az ablakon.

Az imám még mindig nem szólalt meg. Indyegyre nyugtalanabb pillantásokat vetett Szallahfelé, aki azonban rezzenéstelen nyugalommalült a helyén: látszott rajta, hogy hozzászokotta hosszú várakozáshoz, türelme végtelen. Nyíltaz ajtó, Szelim lépett be, frissítőt hozott egy tál-cán, melyet letett a vendégek elé egy asztalkára.De Indy most semmit sem kívánt. Tűkön ült,idegesítette a hallgatás. A fiú kiment, majd en-nivalóval tért vissza: egy tál sajttal és egy táldatolyával. Szallah egykedvűen vett egy darabsajtot, és elmélázva rágcsálni kezdte. Indy nemvolt éhes, a szép nagy szemű datolyára rá semnézett. A majom áttelepedett az asztal alá.Csöndben múltak a percek. Indy, hogy valami-vel agyonüsse az időt, mégis egy datolya utánnyúlt. Hátravetette a fejét, a datolyát földobtaa levegőbe, megpróbálta a szájával elkapni, dea gyümölcs az állára esett, és onnan a földregurult.

Szelim megütközve pillantott rá - látszott raj-ta, hogy tudja, ilyen esztelen ötlet is csak egynyugati ember fejében születhet meg -, majdfölvette a datolyát, és egy hamutartóba dobta.

A fenébe is, gondolta Indy. Romlanak a ref-lexeim.

- Ide nézzenek! Jöjjenek csak közelebb! - szó-lalt meg hirtelen az imám, amikor Indy már éppkezdett lemondani róla, hogy valaha még meg-hallja a hangját.

Ez az erőteljes hang azonban most áhítatotparancsolóan törte meg a csendet. Az a fajtahang volt, amely nemhogy ellentmondást nemtűr, de pillanatnyi késlekedést sem.

Indy és Szallah nyomban ott termett az asztal-nál. Az imám válla fölött nézték, amint az öreg-ember ujja a jelekre bök.

- Ez egy figyelmeztetés... Óva int attól, hogya ládát háborgassák.

- Helyben vagyunk - mondta Indy.Közelebb hajolt, már-már rátámaszkodott az

imám törékeny vállára.- A többi a Ré-pálca hosszára vonatkozik,

amelynek a csúcsára ez a dísz való. így önma-gában, nem ér semmit.

Indy izgatottan várt, amíg az öregember ko-mótosan végignyalta sötét ajkát. De az imámezután se szólalt meg.

- Szóval Belloq ennek a medalionnak a másola-táról tudta meg a pálca hosszát - mondta Indy.

Szallah bólintott.- Szó szerint hogyan szól a felirat? - kérdezte

Indy.- Régi mértékben adja meg a pálca hosszát.

Eszerint a botnak hat kádam magasnak kelllennie.

- Ez körülbelül hetvenkét hüvelyk - tette hoz-zá Szallah.

Indy hallotta, hogy a majom az asztalkán ma-tat, turkál az ennivalók között. Ő is odament,és kivett egy datolyát, épp a majom orra elől.

- De ez még nem minden - folytatta az imám. -A dísz másik oldalán is van egy felirat. Felolva-som. És adj vissza egy kadamot a Zsidók Istené-nek, kié e frigyláda.

Indy keze a datolyával megáll a levegőben.- Biztos hogy Belloq medalionjának csak az

egyik oldalán van felirat? - kérdezte Szallahtól.- Egészen biztos.Indy fölkacagott.- Akkor az ő botja tizenkét hüvelykkel hosz-

szabb a kelleténél! Rossz helyen ásnak!Szallahból is kitört a hahota. Az imám mo-

solytalanul nézte őket.- Nem tudom, ki az a Belloq - mondta végül. -

Csak azt tudom, hogy ez a figyelmeztetés nem

tréfadolog. Az is benne áll, hogy... „ki felnyitjaa frigyládát, s szabadjára engedi a benne lakozóerőt, halálnak halálával hal, amint ráemeli te-kintetét”. Én megszívlelném ezt a figyelmezte-tést, barátaim.

Bármily komor ünnepélyességgel csengtek isaz imám szavai, Indy nem tudott úrrá lenni fék-telen jókedvén: egyre csak az járt a fejében,hogy a francia elszámította magát. El sem jutotta tudatáig, amit az öregember beszélt. Enyéma győzelem! - gondolta. Maga elé képzelteBelloq savanyú ábrázatát, amikor rájön, hogyrossz helyen kereste a Lelkek Kútját. Magasradobta a datolyát, és kinyitotta a száját.

Most sikerülni fog, gondolta.De Szallah elkapta a datolyát a levegőben.- Hé! - kiáltott rá felháborodottan Indy.Szallah némán az asztalka felé bökött.A majom elnyúlva feküdt az asztal alatt. Körü-

lötte datolyamagok. Az egyik mancsa még rán-dult egyet, a szeme lassan becsukódott. Többénem mozdult.

Indy elhűlve fordult Szallah felé.Az egyiptomi megvonta a vállát, és csak eny-

nyit mondott:- Rossz volt a datolya.

EGYIPTOM,TANISZI ÁSATÁSOK

Már reggel is lángolt a nap a sivatag fölött,fölforrósítva a csillogó homokot. Ezen a vidékenmég a legjózanabb, legfantáziátlanabb ember iskönnyen lát délibábot, gondolta Indy, és senkise szólhatja meg érte. A zötykölődő teherautóablakából felnézett az égre. Idegenül érezte ma-gát a Szallahtól kölcsönkapott burnuszban, safelől sem volt teljesen meggyőződve, hogy si-kerül majd arabnak látszania, de hát próba -szerencse. Olykor hátranézett a mögöttük hala-dó teherautó felé. Ezt Szallah barátja, Omar ve-zette, s hat arab munkás ült rajta. Az övéken,amelynek volánjánál Szallah ült, három. Indyremélte, hogy valóban mind olyan megbízható,mint Szallah állította.

- Ideges vagyok - mondta Szallah. - Nem isszégyellem bevallani.

- Nem kell izgulni.- Nagy kockázatot vállalsz.- Nagy a tét is.Indy megint fölnézett az égre, majd körbe-

jártatta tekintetét a végeláthatatlan sivatagon.

A homok szinte szikrákat vetett a perzselő nap-sugarak alatt.

- Remélem, a pálca pontosan olyan hosszú,amekkorának lennie kell - aggodalmaskodottSzallah.

- Pontosan kimértük - felelte Indy. Az öt lábhosszú bot ott feküdt a teherautó hátuljában.Éjszaka vágták le méretre, aztán megfaragtáka végét, hogy a csúcsdíszt rá lehessen illeszteni.Eközben Indyt megint elfogta az ismerős, bor-zongató érzés: a mozdulat, amellyel a csúcs-díszt a helyére tette, mintha összekapcsolta vol-na a múlttal, amelyben rég halott emberek kezeillesztette Re pálcájára ugyanezt a medaliont.

A két teherautó most megállt. Indy kiszállt,hátrament Omar kocsijához; az arab is követtepéldáját, majd kezét üdvözlésre emelte. Aztánegy távoli pont felé mutatott, ahol a talaj egye-netlenebb volt, hullámzó homokbuckák tarkí-tották.

- Ott fogunk várakozni - mondta Omar.Indy a keze fejével megdörzsölte kiszáradt

ajkát.- Sok szerencsét - mondta az arab.Omar visszaült a kormányhoz és elhajtott,

kisebbfajta homokvihart kavarva maga után.

Indy a távolodó teherautó után nézett, majdvisszament Szallahhoz. Beült mellé, és ők is el-indultak. Lassan haladtak tovább, körülbelülegy mérföldet, aztán ismét megálltak. Szallahés Indy kiszállt. Egy homokbucka fedezékébőlkörülnéztek az előttük valamivel mélyebben el-terülő tájon.

Itt folytak a taniszi ásatások.Szemlátomást alaposan kidolgozott, nagysza-

bású akció volt ez; abból, hogy mekkora felsze-reléssel és milyen sok munkással dolgoztak,nyilvánvaló volt, hogy a Führer nagyon komo-lyan veszi a frigyládát. Teherautók és bulldóze-rek hada nyüzsgött, egy kissé távolabb pedigvalóságos sátorváros állt. A többszáz arabmunkásra majd' ugyanannyi német felügyelőjutott; egyenruhájuk némiképp kilógott a kör-nyezetből. Úgy hatottak benne, mintha vala-mennyien készakarva választották volna azönsanyargatásnak azt a módját, hogy sajátzsírjukban sülnek a sivatag katlanában. Lát-szott, hogy fenekestül felforgatták az egészterületet: kiásott, majd elhagyott gödrök tá-tongtak szerteszét. A munkaterületen túl pe-dig egy hevenyészett repülőtér körvonalai lát-szottak.

- Életemben nem láttam még ekkora ása-tást - szólalt meg Indy.

Szallah egy nagy homokkupacra mutatott,melynek közepén lyuk tátongott, karók közé ki-feszített kötelekkel körülvéve.

- Ott van a térképterem - mondta.- Mikor süt be a nap?- Pontosan nyolckor.- Akkor nincs sok időnk.Karórájára nézett, amelyet szintén Szallahtól

kapott kölcsön.- Hol keresik a németek a Lelkek Kútját?Szallah odamutatott. A fő munkálatoktól vala-

mivel távolabb, a dűnék felé teherautók, bulldó-zerek jöttek-mentek. Indy elnézte egy darabig.Aztán csak ennyit kérdezett:

- Nálad van a kötél?- Persze.- Akkor gyerünk.Az egyik arab lassan elindult a teherautóval

az ásatások felé. A sátrak között Indy és Szallahlegurott a kocsiról. A térképterem irányába lo-pakodtak; Indy, kezében az öt láb hosszú bottal,azon gondolkodott, meddig juthat el észrevétle-nül egy ekkora pálcával. Jó néhány egyenruhásnémet mellett kellett elhaladniuk, de azok rájuk

se hederítettek: csoportokba verődve cigarettáz-tak, beszélgettek a reggeli napsütésben. Mentekmég egy kicsit, azután Szallah hirtelen megálljtintett: a térképteremhez értek. Indy felmérte aterepet, azután - olyan közömbös tartással,ahogyan csak tudott - odament a lyukhoz,amelyet a térképterem mennyezetén vágtak. Lé-legzetfojtva nézett le, majd egy szemvillanássaljelezte Szallahnak, hogy kezdhetik a munkát.Szallah hosszú kötelet húzott elő a köntöse alól,egyik végét rákötözte egy ott álló olajoshordóra;hallgatagon tett-vett, arcán gyöngyözött a ve-rejték. Indy lassan leereszkedett a térképterem-be. Hát itt vagyok a taniszi térképteremben,gondolta. Máskor a puszta gondolattól is úrrálett volna rajta az áhítat; alaposan körülnézett,elidőzött volna itt. De most erre nem volt idő.Földet ért, megrántotta a kötelet, amelyet Szal-lah nyomban visszahúzott. Minden önuralmáraszüksége volt, hogy szigorúan csak a feladatáratudjon koncentrálni a freskókkal gazdagon dí-szített teremben, melynek közepén Tenisz vá-rosának a makettje állt; Indy odalépett, hogyszemügyre vegye. A kőből faragott makettet alegapróbb részletekig oly gondosan kimunkál-ták, hogy az ember már-már azt várta: a pará-

nyi házakból mindjárt parányi emberek lépnekki az utcára. Indy ámulattal adózott az egykorimesterek ügyességének; elgondolta, mekkoratürelemre lehetett szükségük, hogy ezt a maket-tet elkészíthessék.

A makett mentén egy mozaiklapból kirakottvonal húzódott, rajta néhány lyukkal, melyeketa különböző évszakokat jelképező ábrákkal raj-zoltak körül. A lyukak nyilvánvalóan arra szol-gáltak, hogy ezekbe illesszék a Ré-pálcát. Indyelőkotorta burnusza redőiből a csúcsdíszt, ésodahozta a pálcát; látta, hogy a beáramló nap-fény hamarosan eléri a makettet.

Hét óra ötven volt. Nem volt sok ideje.Szallah odafent föltekerte a kötelet, és az ola-

joshordóhoz lépett, hogy leoldozza róla a végét.Nem is hallotta, hogy egy dzsip fékez mellette,és csak akkor rezzent össze, amikor egy németráripakodott.

- Hé! Te!Szallah bamba vigyort erőltetett az arcára.- Mit keresel te itt? - kérdezte a német.- Semmit... semmit - rázta ártatlanul a fejét

Szallah.- Hozd ide azt a kötelet! Ez a rohadt dzsip

elakadt.

Szallah egy pillanatra tanácstalanul állt, majdleoldozta a kötelet a hordóról, és elindult velea dzsip felé. Ekkorra már egy teherautó is oda-ért, és valamivel a dzsip előtt megállt.

- Kösd a dzsipet a teherautóhoz - mondta anémet.

Szallahról patakzott a verejték, miközben vég-rehajtotta a parancsot. Oda a kincset érő kötél,gondolta. A két kocsi motorja felbőgött, kerekeikipörögtek a homokban. Majd kisvártatva a te-herautó elindult, a kötél megfeszült. De hogyankerül majd ki Indy a térképteremből kötél nélkül?

Szallah önkéntelenül elindult a dzsip nyomá-ban: észre se vette, hogy egy tábori konyha mel-lé ért. Az asztalnál néhány német katona ült;egyikük ráförmedt, hogy hozzon ennivalót.Szallah értetlenül bámult rá.

- Süket vagy? - csattant föl a német.Szallah szolgálatkészen bólintott, leemelte a

tűzhelyről a nehéz kondért, és odacipelte azasztalhoz. Közben egyfolytában csak az járt afejében, hogyan juttathatná ki Indyt a kötél nél-kül a térképteremből.

Felszolgálta az ételt, oda sem figyelve a kato-nák gúnyolódására.

A nagy kapkodásban kilöttyintett néhány

cseppet az asztalra, mire az egyik német vissza-kézből pofon vágta.

- Kétbalkezes hülye! Nézd, mit műveltél a zub-bonyommal!

Szallah bűnbánóan összehúzta magát.- Vizet, de gyorsan!Szallah elrohant vízért.Indy gondosan ráhelyezte a Ré-pálcára a csúcs-

díszt. A botot beillesztette a megfelelő mozaik-kockába. A csúcsdísz megcsillant a napfény-ben, de a sugár még nem hatolt át a kristályon.Indy várakozott. Fentről kiabálást hallott, de aszavak már nem hatoltak el az agyáig. Majd ké-sőbb főhet eleget a feje a németek miatt. Mostmég nem.

A napsugár ebben a pillanatban érte el a kris-tályt. A fény megtört rajta, rávetődött a parányiépületekre, utcákra, s a legélesebben egy kisebbépületre, amely valamilyen varázslatos fényha-tás révén vörösre színeződött. Indy ámulva néz-te, és közben rájött, hogy nem is fényhatásrólvan szó, hanem valami vegyi bűvészkedésről.Észrevette ugyanis, hogy más épületeken isvannak ilyen vörös foltok; némelyik egészenfrissnek látszott. Ezek lehettek Belloq kutatásá-nak a nyomai.

Csakhogy ezek rossz nyomok voltak: a mostmegvilágított épület tizennyolc hüvelyknyirevolt a legközelebbi vörös folttól, amely a franciapróbálkozásai után maradt.

Szenzációs. Tökéletes. Az eredmény mindenreményét felülmúlta. Indy letérdelt a makettmellé, mérőszalagot vett elő. Számokat firkan-tott egy kis jegyzetblokkra, sietve osztott, szor-zott. A homlokáról patakzó forró verejték csíptea szemét.

Szallah nem ment el vízért. Futásnak eredt asátrak közt, reménykedve, hogy most nem botlikbele egy németbe sem. Kétségbeesetten nézelő-dött, honnan szerezhetne még egy kötelet. Demindent látott, csak azt nem. Összevissza futko-sott, és fohászkodott magában, nehogy valame-lyik németnek szemet szúrjon a viselkedése, vagybefogja valami munkára. Sürgősen tennie kellettvalamit, hogy kijuttassa Indyt. De hogyan?

Megállt. Két sátor közt nagy halom láda he-vert, némelyik nyitva.

Ha már kötél nincs - gondolta -, ezekben aládákban csak akad valami, ami megteszi he-lyette.

Mikor meggyőződött róla, hogy senki se figye-li, odaugrott a ládákhoz.

Indy kettétörte a pálcát, a csúcsdíszt pedigvisszasüllyesztette a humuszába. A bot darab-jait elrejtette a terem legtávolabbi sarkába, az-tán visszament oda, ahol földet ért, és a lyukonát fölnézett az égre. A tündöklő kékség egy pil-lanatra elkápráztatta.

- Szallah - szólt föl, még idejében suttogórafogva a hangját. Semmi.

- Szallah!Ismét semmi.Körülnézett, nem lehet-e másutt is kijutni a

teremből, de meggyőződött róla, hogy nem. Hollehet Szallah?

- Szallah!Csönd.Indy hunyorogva nézett fölfelé, és várt.Odafönt hirtelen mozgolódás támadt, majd

valami leereszkedett a lyukon. Indy az első pil-lanatban azt hitte, a kötél. De nem az volt: ösz-szecsomózott ruhadarabok sora ereszkedettalá, hevenyészett kötél gyanánt: ingek, nadrá-gok, burnuszok, meghatározhatatlan lebernye-gek - s végül egy horogkeresztes zászló.

Indy elkapta a mentőalkalmatosság végét, éselkezdett fölfelé mászni. Mikor fölért, kifulladvaterült el a homokban, mialatt Szallah vissza-

húzta a rongykollekciót, összetekerte és bele-gyömöszölte egy olajoshordóba. Indy föltápász-kodott, s mindketten elindultak a sátrak irá-nyába.

Nem vették észre, hogy egy német türelmetle-nül járkál föl-alá.

- Hé, te! Mikor hozod már azt a vizet?Szallah bocsánatkérően tárta szét a kezét.A német erre Indynek támadt:- Te, te másik lusta disznó! Te miért nem dol-

gozol?Indy olyan alázatosan hajlongott, hogy maga

is meglepődött tőle, majd sarkon fordult, és el-rohant.

Lélekszakadva futott a sátrak közt, a burnuszlebegett mögötte. A német úgy látszik, gyanútfogott, mert utána kiáltott:

- Állj meg! Gyere csak vissza!Azt aztán lesheted, gondolta Indy. Eszemben

sincs visszamenni, te tökfej. Rohant a sátrakközt, s közben nem tudta eldönteni, mi a fonto-sabb: az, hogy ne keltsen gyanút, vagy hogyminél hamarabb feltárja a Lelkek Kútját. Ezena kínzó dilemmán rágódott, amikor két némettiszt bukkant föl az orra előtt. A fene vigye őket,szitkozódott magában; lelassított, közben a két

német megállt beszélgetni, és cigarettára gyúj-tott. Elzárták előle az utat.

Indy szorosan a sátrak mellett lopakodott to-vább. Igyekezett az árnyékban maradni, sőt leg-szívesebben maga is árnyékká változott volna;végül besurrant egy üresnek látszó sátorba. Ittlegalább várhat néhány percig, amíg tiszta nemlesz a levegő. A két fritz csak nem fog gyökereteresztem a tűző napon.

Indy felszárítgatta homlokáról a verejtéket, ésizzadt kezét a burnuszába törölte. Azóta, hogybelépett a térképterembe, most volt előszörannyi ideje, hogy átadja magát érzéseinek: aborzongató időtlenségnek, amely ott lenn meg-csapta. Mintha az időn kívül, az idő fölött lebe-gett volna, s közben maga is mintegy csapdábaszorult volna a történelem üvegburája alatt,amely épen és érintetlenül őriz meg mindent.A taniszi térképterem... Mintha egy olyan tün-dérmesébe indult volna felfedező útra, amely-nek azért van valamelyes valóságalapja; egy le-gendába, melynek legmélyén igazság rejlik.Miközben ezt végiggondolta, úgy érezte, szinteporszemnyivé zsugorodik: 1936-ban él, egyolyan világban, amelyhez hozzátartozik a re-pülőgép, a rádió, a kolosszális haditechnika -

s egyszer csak rábukkan valamire, ami egysze-rűségében oly rafinált, mint ez a makett, mely-nek apró épületei egy bizonyos fényhatásra el-színeződnek. Alkímia, bűvészet vagy egyszerűszemfényvesztés - akármi is legyen, a trükkévezredek múltán is hatásos.

S most egyre közelebb jutott a Lelkek Kút-jához.

A frigyládához.Ismét megtörölte verejtékező homlokát. Ki-

dugta a fejét a sátorból. A németek még min-dig ugyanott álltak, cigarettáztak, és fecseg-tek.

Indy azon törte a fejét, hogy juthatna kianélkül, hogy a németek észrevennék, amikorvalami neszt hallott a sátor túlsó sarkából. Ri-adtan nézett hátra; eddig biztos volt benne,hogy a sátorban rajta kívül nincs senki.

Egy pillanatig nem hitt a szemének, megálltbenne az ütő, hogy aztán annál vadabbul kala-páljon a szíve.

A lány egy széken ült; szorosan hozzá voltkötözve. Szájára is egy kendőt kötöttek. Könyör-gő pillantásokat vetett felé, szólni próbált hoz-zá, de a kendőn át csak elfojtott nyögések hal-latszottak. Indy odarohant hozzá, leoldozta a

kendőt. Megcsókolta; szájuk hosszú, szoron-gást oldó csókban forrt össze.

A lány reszkető hangon szólalt meg:- Két kosár volt... Kettő, hogy téged megté-

vesszenek. Mikor azt hitted, hogy a teherautónvagyok, engem már elvitt egy kocsi.

- Azt hittem, meghaltál - nyögte ki nehezenIndy. Nem tudta volna megmondani, milyen ér-zés járja át: boldog megkönnyebbülés-e, vagyszabadulás a bűntudat terhétől? Vagy csak atiszta, hálás öröm, hogy a lány életben maradt?

- Látod, mégsem adtam be a kulcsot - mond-ta a lány.

- Bántottak?A lány mintha valami szörnyű szorongással

küszködött volna?- Nem... nem bántottak. Csak rólad kérdezős-

ködtek, arra voltak kíváncsiak, hogy mit tudsz.Indy megdörzsölte az állat; nem értette, mi

ez a különös vonakodás, amit Marion viselkedé-séből kiérzett. De sokkal izgatottabb volt annál,hogysem ezen töprengett volna.

- Indy, vigyél el innen, kérlek! Ez az emberördögien gonosz...

- Ki?- A francia.

Indy éppen ki akarta oldozni a kötelet, demost megállt a keze a levegőben.

- Mi a baj? - kérdezte a lány.- Nézd, nem várom tőled, hogy megérts. Bo-

nyolultabb ez annál, hogy elmagyarázhatnám.De bízz bennem, jó? Hidd el, én se örülök an-nak, hogy így kell tennem...

- Oldozz el Indy, könyörgök, oldozz már el...- Hát épp ez az. Ha most megszöktetné-

lek, ezek felforgatnának minden homokszemet,hogy megtaláljanak, és ezt most nem kockáz-tathatom meg. Rájöttem, hol van a frigyláda,és mindenképpen előbb kell odajutnom, mintők. Aztán visszajövök érted...

- Indy, ne! Kérlek!- Csak egy kicsit bírd még ki...- Oldozz ki, te gazember!Indy gyorsan betapasztotta Marion száját a

kendővel, amelyre dupla csomót kötött. Homlo-kon csókolta a dühösen tiltakozó, nyöszörgő,vergődő lányt.

- Maradj szép nyugodtan. Visszajövök.Visszajövök... Régi emlékek visszhangoztak

ebben a szóban, tíz évvel ezelőtti emlékek.Indy látta, hogy Marion gyanakvóan méri vé-

gig. Még egyszer megcsókolta, aztán kilépett asátorból.

A két német tiszt eltűnt.A nap egyre magasabbra hágott. Eszeveszett

erővel tűzött. Marion él. Indy csaknem annyiramegmámorosodott ettől a gondolattól, mint azimént a térképteremben tett felfedezéstől. Meg-szaporázta lépteit, maga mögött hagyta a sátra-kat, az ásatási területet, s rohant a napsütésbenszikrázó homokbuckák felé, ahol Omar várt ráaz embereivel.

Levette a földmérő műszereket Omar teher-autójáról, matatott velük, mért, számolt, a vég-eredményt összehasonlította a térképterembenvégzett számítások eredményével; kijött egypont, néhány mérfölddel távolabb a sivatagban,egészen másutt, mint ahol Belloq kutatta a Lel-kek Kútját. Abba az irányba nézett: még csakmozgást sem látott arrafelé. Ott van, gondolta.Ott a Lelkek Kútja.

- Megvan! - kiáltott föl. Összecsomagolta aműszereket, és visszarakta az egészet a teher-autóra. Örömmel fedezte föl, hogy az a helyBelloq ásatásai felől még csak nem is látható,eltakarják a homokbuckák. Észrevétlenül dol-gozhat.

Amint felült a teherautóra, látta, hogy valakiközeledik. Szallah volt az, burnusza lobogott,ahogy futott a teherautó felé.

- Azt hittem, már sose jössz - mondta Indy.- Kis híján ott maradtam - felelte Szallah, és

ő is felült a kocsira.- Indulás - szólt Indy a sofőrnek.Odaértek a kiszemelt helyre, s a teherautó

megállt. Itt, ez alatt a homokdűne alatt rejtőziktehát a frigyláda, gondolta Indy. A világ legsivá-rabb helyén a világ legizgalmasabb tárgya. Fö-löttük az égen úgy izzott a nap, mintha mindjártszét akarna robbanni.

Egész pontosan ott voltak, ahol Indy számítá-sai szerint ásniuk kellett. A munkások már elis kezdtek készülődni. Barna arcuk akár a cser-zett bőr. Indy nem csodálta, hogy ezek közülaz emberek közül csak kevesen érik meg a negy-ven évet.

Elnézte a sivár homokot. Az ember álmábanse gondolná, hogy az élettelen homoktengeralatt rejtőzik a frigyláda.

A teherautóhoz lépett, levett róla egy lapátot.Szallah, kezében egy ásóval, megállt melletteés megszólalt:

- Aligha jönnek ide, legföljebb csak akkor, ha

Belloq rájön, hogy rossz helyen ás. Különbenmit keresnének itt?

- Azt a náciknál sose lehet tudni.Szallah elmosolyodott. Végignézett a sivata-

gon: sivár homoktenger, ameddig a szem ellát.- Még egy német is kétszer meggondolja, mi-

előtt idejönne csak úgy bizonytalanra.Indy belevágta lapátját a homokba.- Na persze előbb biztosan kérvényt kell be-

nyújtaniuk Berlinben, legalább három példány-ban. Jóváhagyás, pecsét, aláírás - addig is telikaz idő. Rajta - szólt a munkásokhoz -, lássunkhozzá.

Keményen nekigyürkőztek a munkának, min-denki teljes gőzzel dolgozott, legföljebb csakazért álltak le néha-néha, hogy igyanak egy kisvizet, amely már jócskán fölmelegedett a teve-bőr tömlőkben. Úgy belefeledkeztek a munká-ba, hogy észre sem vették, mikor a nap lement:igaz, a hőség ezután sem csillapult.

Belloq a sátrában ült, és szórakozottan doboltujjával az asztalon, amelyet térképek, a frigylá-dát ábrázoló rajzok s a számításaival telerótt pa-pírok leptek el. Rosszkedvű volt, ingerlékeny ésideges, hogy még mindig nem ért célt; a helyze-tet csak tovább rontotta, hogy Dietrich meg a

Gobler nevű talpnyalója állandóan számonkérőtekintettel meredt rá. Belloq fölállt, a mosdóáll-ványhoz lépett, vizet locsolt az arcára.

- Megint egy eredménytelen nap - mondtaDietrich.

- Már megint egy eredménytelen nap...Belloq megtörölte az arcát, majd töltött magá-

nak egy kevés konyakot. Szótlanul végignézettDietrichen, aztán a feljebbvalója minden rezdü-lését szolgálatkészen leső Gobleren; úgy tűntneki, ez az alak Dietrich nélkül nem is létezne.

Dietrich könyörtelenül folytatta:- Az embereim egész nap ástak. És mit talál-

tak? Mondja meg nekem, hogy mit!Belloq ivott egy kortyot, mielőtt felelt volna.- A rendelkezésemre álló adatok azt mutat-

ják, hogy a számításaim helytállóak. Csakhogya régészet nem egzakt tudomány, Dietrich. Azthiszem, maga ezt nem képes teljesen megérteni.Lehet, hogy a frigyládát egy mellékkamrábanfogjuk megtalálni. Az is lehet, hogy valami alap-vetően fontos adat még mindig nincs a birto-kunkban.

Kiitta a konyak maradékát. Utálta a németekfafejűségét, azt, hogy állandóan a nyakán lóg-nak, mintha minden percben elvárnák tőle,

hogy látnok, próféta legyen. Most az egyszerazonban meg tudta érteni Dietrichet.

- A Führer folyamatos tájékoztatást kér a mun-kálatok előrehaladásáról - mondta Dietrich. - Ésmeglehetősen türelmetlen.

- Emlékezzen csak vissza a beszélgetésemrea Führerrel, Dietrich! Nem tettem én semmifélekonkrét ígéretet. Mindössze annyit mondtam,hogy a helyzet kedvezőnek tűnik; semmi többet.

Csönd lett. Gobler a petróleumlámpa előtt állt;hatalmas árnyékot vetett, amelyet Belloq hirte-len fenyegetőnek érzett.

- A lány segíthetne nekünk - szólalt megGobler. - Végtére is a tárgy eredetije évekig nálavolt.

- Valóban - bólintott rá Dietrich.- Kétlem, hogy bármit is tudna - mondta

Belloq.- Azért megpróbálkozhatunk vele - erőskö-

dött Gobler.Belloq maga sem tudta, miért undorodik any-

nyira a németeknek a lánnyal szemben mutatottbánásmódjától. Barbár módon viselkedtek vele:a legválogatottabb kínzásokkal fenyegették, pe-dig nyilvánvaló volt - legalábbis Belloq számá-ra -, hogy a lány nem tud semmit. De mi ez

az ellágyulás, ez a hirtelen gyöngeség, ami el-fogja, ha a lány kerül szóba? Döbbenten keres-gélte az okát. Elnézte Dietrichet; ezek a nyo-morultak állandó félelemben élnek, gondolta.Rettegnek a szánalmas kis Führerüktől. Még éj-jel, álmukban is biztos ő szónokol előttük - fel-téve, hogy a nácik álmodnak egyáltalán, amirőlBelloq nem volt egészen meggyőződve. Ezekbenelsorvadt a képzelőerő.

- Ha maga nem vállalja a lányt, Belloq, vanvalaki, aki készséggel kiszedi belőle, amit tud.

Mielőtt Belloq bármit mondhatott volna, Diet-rich beszólította az emberét. Arnold Toht lépetta sátorba, és náci köszöntésre emelte karját. Te-nyerén a forradások még mindig pontosan őriz-ték a csúcsdísz lenyomatát.

- Azt hiszem, ismeri a nőt, Toht - mondtaDietrich.

- Hogyne. Régi emlékeim vannak róla - felel-te morogva Toht.

- És régi sebhelyei tőle - tette hozzá Belloq.Toht erre gyorsan leengedte a kezét.Mikor besötétedett, s a láthatár fölött már a

sápadt sivatagi hold is feltűnt, Indy egy időreleállította a munkát. Fáklyákat gyújtottak, snézték, ahogy a holdat lassan elsötétítik az eléje

úszó felhők. Különös villanások hasítottak beleaz ég sötétjébe, mintha a semmiből kipattanóelektromos szikrák lettek volna.

Indy és emberei kisvártatva folytatták az ásást,míg végül szerszámaik egy kőlapba ütköztek.Amint megkopogtatták a vastag kőlapot, egyér-telművé vált, hogy az egy jókora üreget fed. Senkisem szólt egy szót sem. A munkások emelőkethoztak a teherautóról, s nyögve, zihálva, mindenerejüket megfeszítve elmozdították a kőlapot.

Amint a fedőlap elmozdult, feltárult alatta egyföld alatti kamra; a Lelkek Kútja. Mintegy har-minc láb magas, jókora helyiség volt; falait hie-roglifák, vésett rajzok díszítették. A mennyeze-tet hatalmas szobrok tartották, őrizték a helybékéjét. Fölülről, a fáklyafényben valóban fene-ketlen kútnak tűnt a terem, amelynek láthatat-lan mélye a történelmet rejtette.

Ahogy az emberek bevilágítottak fáklyáikkal,kivehetővé vált a kamra túloldala is, ahol egyoltárszerű emelvényen hatalmas kőszarkofágállt: körülötte sötét, kacskaringós minták díszí-tették a padlót.

- Abban lesz a frigyláda - szólalt meg Indy. -Csak azt nem tudom, mi az a szürke minta aföldön.

De ahogy a szeme jobban hozzászokott a fél-homályhoz, rájött erre is. Megborzongva ejtettele fáklyáját, mire száz meg száz kígyó siklottsziszegve tovább.

Az égő fáklya most jól megvilágította a mene-külő kígyókat. Nem is több száz, inkább többezer kígyó tekergett odalent; egyiptomi áspisok,melyek felbolydulva, dühösen sziszegtek a lángfelé. A fáklyafényben úgy rémlett, mintha apadló hullámzana, holott csak a megriasztott,egymás hegyen-hátán tekergőző kígyók nyü-zsögtek. Mindent elleptek, csak a kőoltárt ke-rülték. Oda még az áspiskígyók se merész-kedtek.

- Miért éppen kígyók? - nyögött fel Indy. -Akármit lássak, csak ne kígyókat! Minden mástelviselnék, vagy legalábbis majdnem mindent.

- Áspiskígyók - jegyezte meg Szallah. - A mér-gük halálos.

- Köszönöm a felvilágosítást, Szallah.- Azt viszont láthatod, hogy a tűztől félnek.Szedd össze magad, nógatta magát Indy. Itt

vagy végre, szinte egy karnyújtásnyira a frigylá-dától, próbáld meg hát leküzdeni az iszonyodat.De ez nem ment olyan könnyen. Az eleven sző-nyegben régi lidércálma testesült meg. Legku-

szább, legnyomasztóbb álmaiban mindig kígyóküldözték, bennük öltöttek testet legrejtettebb fé-lelmei. Ám most erőt vett magán.

- Semmi baj - szólt a munkásokhoz. - Csaknéhány kígyó az egész. Nem kell megijedni. Egypár fáklyára és olajra van szükségem. - Égő fák-lyák záporoztak a Kútba, aztán olajat öntöttekle, amely egy szempillantás alatt lángra kapott,tűzfüggönnyel vágva el a menekülő kígyók előlaz utat. A szabadon maradt területre a munká-sok kötélen leeresztettek egy jókora faládát.Indy eközben egyre azon erőlködött, hogy le-küzdje iszonyodását a kígyóktól, meggyőzzemagát, hogy a fóbia ugyanolyan dolog, minta fájdalom: ha az ember erősen koncentrál, megtud feledkezni róla. Szilárdan eltökélte ugyan,hogy leereszkedik, de ahogy a pillanat közele-dett, egyre jobban rázta a hideg a gondolattól.A munkások leeresztettek egy kötelet; Indynagyot nyelt, megragadta, és lecsúszott a Kút-ba. Amint leért, Szallah tüstént követte. A tűz-függöny mögött örvénylett a kígyók serege.

Mindketten földet értek; a kötél lengett a fejükfölött.

- Azt hiszem, helyben vagyunk - mondtaIndy.

Marion arra kapta föl a fejét, hogy Belloq lépbe a sátorba. A francia lassan közeledett felé,és merően nézte, de eszébe se jutott, hogy eset-leg leoldozza a kendőt a szájáról. Mi volt olyankülönös ezen a férfin? Mi az, amitől mindigmegremeg, szinte pánikba esik, amikor csakmeglátja? Most is szinte hallotta a saját szívdo-bogását. Megbűvölten bámult a férfira, pediglegszívesebben behunyta volna a szemét, elfor-dította volna az arcát. Mikor az elfogatása utánelőször találkozott vele, Belloq alig szólt hozzá,csak áthatóan nézte, ahogyan most is. Tekintetejéghideg volt, de Marion mégis érezte - bár ma-ga se tudta, miért -, hogy ezek a szemek néhamelegséget is tudnak sugározni. S érezte azt is,hogy ez az ember valami nagyon nagy titkottud, melyhez képest a valóság semmi. Jóképűférfi volt; azokra a színes reklámfotókra emlé-keztetett, amelyeken európai férfiak romantikuspózban iszogatják egzotikus italaikat valamitengerparti villa teraszán. De Marionra nemezek a tulajdonságai hatottak.

Valami egészen más, amire gondolni se akart.Behunyta a szemét; egyszerűen nem tudta to-

vább állni a férfi beléhatoló tekintetét, amelyúgy vizsgálgatta, mint valami tárgyat, egy régé-

szeti leletet, egy törött cserépedény darabját; ér-deklődésében nem volt semmi emberi, csupána meghatározandó és besorolandó tárgynakszólt.

Csak akkor nézett fel újra, amikor meghallot-ta, hogy a francia megmozdul.

Belloq még most sem szólalt meg, s Marionettől mind rosszabbul érezte magát. A férfi mostmár ott állt, közvetlenül előtte; végtelenül lassúmozdulattal felé nyújtotta a kezét, meglazítottaa száján a kendőt, majd finoman, gyöngédenlevette róla. Marion lelki szemei előtt fölvillanta kép, amelyet gyorsan elhessegetett: elképzel-te, hogy ez a kéz ugyanilyen gyöngéd mozdula-tokkal végigsimítja a testét. Nem, győzködtemagát. Erről szó sincs. De a kép nem akart el-halványulni. S Belloq egy ügyes szerető maga-biztosságával bogozgatta közben a csomót; las-san, hanyag eleganciával, mint a csábító, aki-nek vadászösztöne megsúgta, hogy kiszemeltzsákmányának már fogytán az ereje.

Marion elfordította a fejét. Küzdött a gondola-tai ellen, de érezte, hogy eredménytelenül. Nemakarok vonzódni ehhez a férfihoz, hajtogattamagában. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Deahogy a férfi ujjai végigsimították az állat, majd

lekúsztak a nyakára, érezte, hogy elszáll belőleaz erő. Nem hagyom, hogy a szemembe nézzen,győzködte magát. Nem hagyom, hogy meglássarajtam, mit érzek. Minden erőfeszítése ellenéreismét elképzelte, hogy a férfi keze végigfut a tes-tén, érezte gyöngéd és izgató érintését. S egysze-riben tudta, hogy ez a férfi páratlanul önzetlenszerető lenne, aki olyan gyönyörűséget szerezneneki, amilyet még soha az életében nem érzett.

És ezt tudja is, gondolta. Tudja ő is.A férfi közel hajolt hozzá. Marion arcában

érezte a leheletét. Nem. Nem, nem! - kiáltottföl magában. De egy hangos szó se jött ki atorkán. Érezte, hogy ő is a férfi felé hajol, egészbensőjében lüktetve várta a csókját. De hiábavárt. A csók elmaradt. A férfi hozzálátott, hogykioldja a kötelékeit, ugyanolyan lassú, nemtörő-döm mozdulatokkal, mint az előbb: a kötél da-rabjai úgy hullottak a földre, mintha intim ruha-darabok lettek volna.

A férfi még mindig nem szólalt meg.Csak nézte. Szemében most megvillant az a

melegség, amelyet a lány már az előbb megér-zett - de azt nem tudta volna megmondani,szívből jövő melegség-e ez, vagy a férfi csábítóieszköztárának kelléke.

És akkor a férfi megszólalt:- Maga nagyon szép.Marion csak annyit tudott kinyögni:- Kérem... - De maga se tudta, hogy mit kér:

hogy hagyja békén, vagy hogy csókolja meg.Soha életében nem volt még ily kevéssé tisztá-ban az érzéseivel. Miért is nem szabadította kiIndy? Miért hagyta itt?

A férfi taszította és vonzotta egyszerre; vajonmiért nincs pontos, áthághatatlan határvonal akét érzés között? Bármily zavarosak voltak isazonban Marion érzései, annyira még világosvolt a feje, hogy az ellentmondásokat fel tudjaismerni; ám elborzadva kellett bevallania önma-gának: azt akarja, hogy ez a férfi a magáévátegye, megismertesse vele a testi szerelemminden gyönyörűségét. Azzal is tisztában volt,hogy a férfi kegyetlen is tud lenni, de ebbena pillanatban ez sem érdekelte.

A férfi arca egészen közel ért az övéhez. Ma-rion nézte az ajkát, a szemét, amely olyan meg-értést sugárzott, amilyet a lány még nem látottegyetlen férfi szemében sem. S még mielőtt a férfimegcsókolta volna, ez a szem magáévá tette, ez aszem mindent megtudott róla. Marion meztelen-nek érezte magát, meztelenebbnek, mint valaha.

Most még ez az érzés is izgatóan hatott rá.A férfi még közelebb hajolt. Megcsókolta.

Marion először el akart húzódni tőle.Aztán szemét lehunyva mégis átadta magát

a csóknak, amely nem hasonlított egyetlen ed-digi csókra sem az életében. Lassú, türelmes,önzetlen csók volt. Még soha, senki se csókoltaígy. Még Indy sem.

Mikor a francia el akart húzódni tőle, Marionészrevette, hogy szorosan öleli a férfit, körmeita hátába mélyeszti. Döbbenet hasított belé, mi-kor tudatosult benne ez az önkéntelen mozdu-lat, és hirtelen elszégyellte magát miatta. Mitcsinált? Mi ütött belé?

Hátrarántotta a fejét.- Kérem... Hagyjon!A férfi elmosolyodott; majd hirtelen lehervadt

arcáról a mosoly.- Bántani akarják.Mintha az a csók nem is lett volna. Marion

úgy érezte magát, mint akivel menet közben hir-telen megállt a lejtőn a hullámvasút.

- Rábeszéltem őket, hogy adjanak nekem egykis időt négyszemközt magával. Maga roppantvonzó nő... Igazán nem szeretném, ha bánta-nák magát. Ezek barbárok...

A férfi megint közelebb húzódott. Nem, gon-dolta Marion. Többet nem.

- Mondania kell valamit, amivel lecsillapítha-tom őket. Valami információt.

- Nem tudok semmit... Hányszor mondjammég? - Marionnal forgott a világ. Miért nemcsókolta meg másodszor a férfi?

- No és Jones?- Nem tudok róla semmit.- A bajtársiassága egyenesen hősies. De el

kell nekem mondania, mit tud Jones.- Csak bajt hozott rám...- Ezt nagyon is el tudom képzelni.Belloq a kezei közé fogta a lány arcát, mélyen

a szemébe nézett.- Én el is hiszem, hogy maga nem tud sem-

mit. De a németekért nem állhatok jót. Nincshatalmam felettük.

- Ne hagyja, hogy bántsanak.- Akkor mondjon valamit. Bármit!Kintről mozgolódás hallatszott. Amikor Ma-

rion fölnézett, Arnold Toht már ott állt a sátor-ban. Mögötte a két német: Dietrich és Gobler.Marionba belehasított a félelem.

- Sajnálom... - mondta Belloq.Marion dermedten bámult Tohtra; nem felej-

tette el azt a pillanatot, amikor a német az izzópiszkavassal közelített felé.

- Fráulein - reccsent meg Toht hangja -, Ne-pálban sajnálatos körülmények között váltakel útjaink. Nem reméltem, hogy itt ismét talál-kozunk.

Marion megremegett a félelemtől.Toht feltartóztathatatlanul közeledett.Marion könyörgő pillantást vetett Belloq felé,

de a francia már kilépett a sátorból az éjsza-kába.

Odakint Belloq teleszívta tüdejét az éjszakailevegővel. Különös, hogy vonzalom ébredt ben-ne a nő iránt, hogy megkívánta, noha előszörcsak információkat akart kicsikarni tőle. De ké-sőbb, a csók után... Zsebre vágott kézzel áll-dogált a sátor előtt. Azt forgatta a fejében,hogy visszamegy, és megállítja azokat a nyomo-rult férgeket. De ekkor hirtelen felfigyelt vala-mire.

Távol, a sivatagban valami fénylett... Csakegyetlenegy helyen, egyetlen ponton, de valamihatározottan fénylett. Belloq elgondolkozva ha-rapdálta az ajkát, majd visszament a sátorba.

Indy elindult az oltár felé. Igyekezett tudomástse venni a kígyók eszelős sziszegéséről, a fák-

lyafényben a falra vetődő baljós árnyakról. Vé-giglocsolta olajjal a kőpadlót, s odaérintette afáklyáját, hogy egészen az oltárig megtisztítsaútját a kígyóktól. Szallah szorosan a nyomábanhaladt. Hatalmas erőfeszítéssel elmozdították akőszarkofág fedelét, és a frigyláda láthatóvávált.

Indy lenyűgözve, mozdulatlanná dermedveállt. A frigyláda szebb volt, mint képzelte. Néztea csillogó arany angyalokat a láda fedelén, azarany bevonat töretlen fényét, a hordozórudakszámára készített arany karikákat, amelyekrőlvisszatükröződött a fáklyafény. Szallahra pillan-tott, aki néma áhítattal nézte a frigyládát. Indyellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse,végigsimítsa a frigyládát, de jóformán még nemis tudatosult benne a gondolat, mikor Szallahmár nyúlt is a láda felé.

- Hozzá ne érj! - kiáltott rá Indy. - Soha neérj hozzá.

Szallah visszarántotta a kezét. Odavitték amagukkal hozott faládát, kivették belőle a sa-ját kezűleg fabrikált hordozórudakat, beleil-lesztették a frigyláda oldalain levő karikákba,s nyögve, erőlködve átemelték a súlyos frigy-ládát a kőszarkofágból a faládába. A tűzfüg-

göny azonban ekkor ritkulni kezdett, s az egyszólamban sziszegő kígyók serege megindult azoltár felé.

- Siessünk - mondta Indy. - Mozgás!Kötelekkel átkötötték a ládát. Indy megrántott

egy kötelet, mire a munkások fölhúzták a ládáta felszínre. Szallah elkapta a maga kötelét, ésfürgén kimászott a kamrából. Indy is nyúlt a sa-játja után, meghúzkodta, hogy elég erősen tart-e,ám a kötél váratlanul visszahullott; úgy heverta kamra padlóján, mint egy hatalmas kígyó, épphogy csak nem sziszegett.

- Mi történik ott...?Talán ki sem mondott kérdésére fentről a fran-

cia hangja felelt:- Mondja csak, kedves dr. Jones, ugyan mit

csinál egy ilyen barátságtalan helyen?- Látom, nem hagyott fel a rossz szokásával,

Belloq!Indy érezte, hogy a kígyók feléje siklanak.

Egyre közelebbről hallotta a sziszegésüket.- Csakugyan rossz szokás, belátom - nevetett

Belloq odafönt. - Megígérem, hogy mostantólfel is hagyok vele. Nincs már szükségem magá-ra, kedves barátom. De azt még ismerje el: iga-zán elegáns ötlet tőlem, hogy mindörökre meg-

hagyom magának a Lelkek Kútját. Maga is be-állhat a szobrok közé.

- Látom, a humora sem lett jobb a legutóbbitalálkozásunk óta.

Indy tekintete ide-oda futkosott, kereste,nincs-e valahol egy másik kijárat. És ekkor egynői sikoly hallatszott föntről, s mire Indy felkap-ta a fejét, Marion már zuhant is lefelé. Indy oda-ugrott, hogy elkapja; a lány olyan lendülettelzuhant a karjaiba, hogy mindketten elvágódtak.A kígyók nyomban körbesziszegték őket. Ma-rion szinte magán kívül kapaszkodott Indybe,aki közben hallotta, hogy Belloq odafönt dühö-sen veszekszik valakivel:

- Abban állapodtunk meg, hogy a lány azenyém!

- Semmi szükségünk rá, Belloq. Egyedül aFührer megbízatásával szabad törődnünk!

- Terveim voltak vele!- Tervei csak Berlinnek lehetnek - jelentette

ki ellentmondást nem tűrő hangon Dietrich.Elhallgattak. Belloq lenézett Marionra.- Nem így gondoltam... - nyögte ki. Majd in-

tett Indynek: - Adieu, Indiana Jones.Német parancsszavak harsantak; néhány ka-

tona megemelte a kamra zárólapját, és a súlyos

kőlap hatalmas robajjal csapódott a helyére.Hirtelen elfogyott a levegő: a fáklyák kialud-tak, s az otthonos sötétségben megélénkülteka kígyók.

Marion kétségbeesetten kapaszkodott Indybe,ő azonban kibontakozott szorításából, fölkapottkét, még égő fáklyát, s az egyiket a lány kezébenyomta.

- Csapj oda vele mindenre, ami mozog.- Itt minden mozog! Még a padló is hul-

lámzik. ..- Nekem mondod?Indy a sötétben tapogatózva megtalálta az

egyik olajoskannát; a maradék olajat rálöttyin-tette a falra, és meggyújtotta. Fölnézett az egyikszoborra, közben a kígyók közelebb csúsztakhozzá.

- Mit akarsz csinálni? - kérdezte Marion.Indy nagy nehezen talált még egy olajoskan-

nát, ennek a tartalmát körbelocsolta, és lángralobbantotta.

- Maradj itt.- Miért, te hová mész?- Mindjárt jövök. És úgy készülj, hogy akkor

aztán futás!- Hová?

Indy nem felelt. A lángokon átugorva vissza-ment a kamra közepére, közben állandóan ha-donászott a fáklyával, hogy elriassza a kígyó-kat. Fölnézett az egyik szoborra, amely a leg-közelebb állt a kijárathoz. Előkapta az ostorát,megsuhogtatta a sötétben, aztán megcéloztavele a szobor talapzatát; az ostor szíja villám-gyorsan rátekeredett. Indy rántott rajta egyet-kettőt, hogy lássa, mennyire szilárdan áll a szo-bor, majd félkézzel kapaszkodva, másik kezébena fáklyával mászni kezdett fölfelé.

Félúton pihenőt tartva lenézett Marionra. A lánykétségbeesetten állt a lobogó lánggyűrű köze-pén. Indy éppen fölért a szobor tetejére, amikora koalák egyik orrlyukából egy kígyó bukkantelő, és egyenesen az arcába sziszegett. Indyodasuhintott a fáklyával, orrát megcsapta aperzselt kígyóhús bűze. A kígyó leesett a társaiközé.

Indy némi próbálgatás után megtalálta azt apontot, ahol szilárdan megvethette a lábát.Most jön a neheze, gondolta. Látta, hogy a kí-gyók seregestül kúsznak fölfelé a szobron, studta, hogy pislákoló fáklyája nem sokáig tartjavissza őket. Még egyszer suhintott vele, és me-gint szépen aratott: a kígyók egymás után po-

tyogtak lefelé. De a nagy lendülettől a fáklyais kíröpült a kezéből, és amint zuhant lefelé, kiis aludt. Épp amikor a legjobban kellene, dühön-gött Indy.

A sötétben valami síkosat érzett a kezén.Rémülten felordított.És ahogy próbálta lerázni magáról a kígyót,

a szobor megingott, levált talapzatától, és félel-metes recsegéssel-ropogással dőlni kezdett. Eztjól elintéztem, villant át Indy agyán, miközbenúgy kapaszkodott a szoborba, mintha az valamimegbokrosodott öszvér lenne. De akár egy szal-maszálba kapaszkodott volna a viharos tenge-ren - egyre növekvő sebességgel zuhant lefelé,már egészen közelről látta a kialvó lángok köztsóbálvánnyá dermedt Mariont. A szobor, mintvalami kidőlt szálfa, rettenetes robajjal vágódotta földnek, áttörte a kamra padlóját, és zuhanttovább a sötét semmibe, majd tompa dörrenés-

sel földet ért valahol a mélyben. Indy lekászáló-dott róla, úgy érezte, ő maga is darabokra tört,akárcsak a szobor. Minden porcikája sajgott,forgott vele a világ, zúgott a feje. Vaktában tapo-gatózott a sötétben, ahová csak a kamra besza-kadt padlóján át szüremlett be valami kis fény.Marion hangját hallotta:

- Indy! Élsz még?- Adok egy tanácsot - szólt vissza. - Soha

ne utazz szobron.- Nem is volt szándékomban. De azért köszö-

nöm a tanácsot.Marion átmászott a nyüáson, és leugrott.

Most már a lány fáklyája is épp csak hogy pislá-kolt, de annyit azért ki tudtak venni a fénynél,hogy valami labirintusszerűségbe jutottak.

- Hol vagyunk? - kérdezte a lány.- Ugyanúgy tudom, ahogy te. Valami labirin-

tusban, vagy katakombában; hogy miért éppena Lelkek Kútja alá építették, a fene tudja. Deitt legalább nincsenek kígyók.

Megriadt denevérraj rebbent fel a sötétben;vad szárnycsapásokkal vették célba Indyt ésMariont. Marion összecsapta a tenyerét a fejefölött és felsikoltott.

- Ezt ne csináld, jó? Engem jobban megijesz-tesz, mint a denevéreket.

- Engem meg ők ijesztettek halálra.Egyik kamrából a másikba bukdácsoltak.- Kell, hogy legyen valami kijárat - mondta

Indy.- A denevéreknek is ki kell jutniuk valahol,

különben éhen pusztulnának.

A következő kamrában émelyítő bűz csaptameg őket.

Marion fölemelte a fáklyát.Oszlásnak indult múmiák közt voltak, a föl-

dön koponyák, csontok hevertek szanaszét, né-melyiken egy-egy rothadó húscafat. Az egyikfalon csillogó bogarak nyüzsögtek.

- Ez a bűz elviselhetetlen - nyögött fel Marion.- Mi bajod vele?- Mindjárt rókázni fogok.- Isteni - felelte Indy. - Méltó betetőzése lesz

a mai napnak.Marion köhögni kezdett.- Ilyen átkozott helyen még nem voltam eb-

ben az istenverte életben.- Tévedsz. Fönt sokkal rosszabb volt.- De tudod, Indy, ha már itt kell lennem vala-

kivel, akkor...- Jól van jól - vágott közbe Indy. - Én is így

vagyok vele.- Akkor nincs baj.Marion gyöngéden megcsókolta. Ez a hirtelen

ellágyulás meglepte Indyt. Mikor épp ocsúdnikezdett, és úgy döntött, átadja magát a csók-nak, Marion hirtelen elkapta a fejét, és izgatotthadonászásba kezdett. Indy is arra nézett, és

meglátta, hogy előttük, nem is olyan messze,egy nyíláson át a felkelő nap sugarai világítanakbe: fehéren, gyönyörűen, megváltást ígérőén.

- Hála istennek - sóhajtott fel a lány.- Hála akárminek. De semmi lazítás. Még

rengeteg a dolgunk.

EGYIPTOMTANISZI ÁSATÁSOK

Az elhagyatott kutatóárkok közt futottak a tá-bori repülőtér felé. A közelben két tartálykocsiállt, egy raktársátor és valaki - öltözetéből ítélveegy szerelő - csípőre tett kézzel, szemét az égreszegezve várakozott a leszállópálya szélén. Mégegy alak jelent meg, aki a szerelő felé tartott:Marion Dietrich emberét, Góbiért ismerte fölbenne.

A magasból hirtelen motorzúgás hallatszott:Marion és Indy leshelyéről hamarosan láthatóvávált, hogy egy repülőgép készülődik leszál-láshoz.

Gobler a motorzúgást túlharsogva adta ki aparancsot a szerelőnek:

- Azonnal feltölteni üzemanyaggal! Haladék-talanul tovább indul, fontos rakományt szállít!

A repülőgép nagyot zökkenve földet ért.- Ezzel akarják elvinni a frigyládát - mondta

Indy.- És most mit csinálunk? Integetünk utána?- Dehogy. Mire a frigyládát fölpakolják, mi

már a repülőgépen leszünk.

- Még most is töröd a fejed valamin?- Ha már idáig eljutottunk, csináljuk végig.Körülnéztek; látták, hogy tiszta a terep. To-

vábbszaladtak, és elrejtőztek a raktársátor mö-gött. A szerelő már nagyban szorgoskodott arepülőgép körül. A légcsavarok pörögtek, a mo-tor dobhártyarepesztően zúgott.

Közelebb merészkedtek a leszállópályához;egyikük sem vette észre, hogy egy másik németszerelő, egy hirtelenszőke, tetovált karú fiatal-ember mögéjük került. Nesztelenül lopakodottutánuk, kezében jókora csavarkulcsot lóbált,amellyel Indy koponyáját készült megcélozni.Marion látta meg a német előrevetődő árnyékát,és felsikoltott. Indy hatalmas vetődéssel ugrottel támadója elől. A következő pillanatban mártalpon volt, megragadta a német ütésre emeltkarját, és a férfit a földre rántotta; vadul birkóz-va gurultak ide-oda a földön, egyenesen a zajo-san pörgő hátsó légcsavarok felé.

Pillanatokon belül vagdalthús lesz belőlem,gondolta Indy.

Megcsapta a veszettül forgó légcsavarok szele.Próbálta lerázni a németet, de az is jó erőben

volt. Indy vasmarokkal ragadta meg a torkát,de a német kirántotta magát szorításából, és

újult erővel támadott. Marion látta, hogy a piló-ta egy pisztollyal a kezében kiugrik a pilótafül-kéből, és célba veszi Indyt. A lány odarohant,kiragadta az egyik kerékrögzítőt, és lesújtottvele a pilóta koponyájára. A pilóta visszazuhantaz ülésre, teljes súlyával rábukott a gázra.

A repülőgép nagyot rándult, és megindult.Marion a pilótafülke peremébe kapaszkodott,nehogy a légcsavarok közé zuhanjon, majdmegpróbálta odébb lökni a pilóta testét.

Nem boldogult vele. A nagy darab férfi túl ne-héz volt. A gép önállósította magát. Bármelyikpillanatban keresztülgurulhat Indyn, vagy misz-likbe apríthatja a légcsavarjaival, gondolta rémül-ten Marion. A lány elszánta magát. Beugrott apilótafülkébe, magára csapta a plexiüveg fede-let. A gép vészesen közeledett arrafelé, aholIndy birkózott a némettel. Marion látta, hogyIndy földre teríti ellenfelét, de az máris talpraugrik, Indy megint behúz neki egyet, és a némethátratántorodik, egyenesen a légcsavarok közé.

Marion önkéntelenül behunyta a szemét, deegy villanásra még így is látta, hogy amint alégcsavar elkapja a németet, sugárban fröccsena vér a pilótafülke ablakára. És a repülőgép mégmindig gurult. Marion megpróbált kiugrani, de

hiába rángatta a rácsapódott fedelet, hiába fe-szült neki teljes erejéből, Marion benn szorult.Először a kosár, most a pilótafülke - hová szoru-lok be legközelebb? - gondolta kétségbeesetten.

Indy, amikor meglátta az elkeseredetten küsz-ködő Mariont, odarohant a géphez. A légcsavarmost belehasított az egyik tartálykocsiba, mintvalami sebészkés; a tartályból úgy ömlött azüzemanyag, mint a vér az operált betegből.Indy elcsúszott rajta, majd gyorsan talpra állt,rohant tovább. Elkapta a lépcsőt, felmászott apilótafülkéhez.

- Ugorj ki! Mindjárt fölrobban az egész - ordí-tott a lányra. Próbálta fölfeszíteni a fülke fe-delét; csavarta az orrát a mindent elárasztóolajbűz.

A beszorult Marion kétségbeesetten nézte.A faláda - három állig felfegyverzett német

katona őrizte - Dietrich sátra előtt állt. Odabentlázas tevékenység folyt; iratokat, térképekethajtogattak össze, rádiós berendezéseket szerel-tek szét. Belloq közönyösen szemlélte a kapko-dást; máshol járt az esze. Egyedül az foglalkoz-tatta, amit a láda rejtett, alig várta, hogy végreszemügyre vehesse. Végiggondolta a rituáliselőkészületeket, amelyeknek a frigyláda felnyi-

tását meg kell előzniük. Évek óta csak erre ké-szült; kívülről tudta hát a szertartás minden ap-ró részletét. Persze a nácik nem fognak örülnineki - de csak hagyják, hogy végigcsinálja aszertartást, utána azt tesznek a frigyládával,amit akarnak. Vihetik, elzárhatják valami porosmúzeumba, nem érdekes.

Kaján öröm fogta el, amikor elképzelte, milyenképet fognak vágni a németek ehhez az ősi zsi-dó szertartáshoz. De aztán komolyabb gondo-latok kezdték foglalkoztatni. Ha minden igaz,amit a frigyládáról megtudott, ha csakugyanföldöntúli erő lakozik benne, akkor ő lesz az elsőember, aki közvetlen kapcsolatba lép azzal a va-lamivel, ami a messzi végtelenben, az emberigondolkodás és ismeretek határain túl fakad.

Kilépett a sátorból.A távolban hatalmas robbanás hallatszott,

óriási lángoszlop csapott fel az égre - minthaa Belloq gondolatait foglalkoztató titokzatos erőmáris működésbe lépett volna.

De Belloq hamarosan ráébredt, hogy ez na-gyon is földi dolog: a tábori repülőtéren robbantföl valami.

Izgatottan rohant oda.Nyomában máris ott lihegett Dietrich és Gob-

ler, akik csak pár percre jöttek vissza a repülő-géptől.

A tartálykocsik felrobbantak, a gép lángolóroncshalmazzá vált.

- Szabotázs! - ordította Dietrich. - Ki tehette?- Jones - vágta rá gondolkodás nélkül Belloq.- Jones? - Dietrich értetlenül bámult rá.- Ennek az alaknak több élete van, mint egy

macskának. De előbb-utóbb ő is feléli mindet.Tanácstalanul nézték a lángokat.- Azonnal el kell vinnünk innen a frigyládát

- szólalt meg Belloq.- Egy teherautó szállítsa Kairóba. Majd ott

tesszük repülőgépre.Belloq egy pillanatig még mereven bámult a

lángoló roncsokra. Indiana Jones hihetetlenéletösztönén, a túlélési képesség adományántűnődött. Egyfelől nagyra tartotta Indy állha-tatos ragaszkodását az élethez, másfelől dühí-tette az emögött rejlő merészség és ravaszság.- Mindig előfordulhat - gondolta magában -hogy lebecsüljük az ellenfelet, de miért pontIndiana Jones-szal szemben tévedtem ekkorát?

- Gondoskodjék kellő védőőrizetről, Dietrich.- Természetesen. Rögtön intézkedem.Belloq sarkon fordult. Esze ágában se volt Kai-

róban gépre rakni a frigyládát; Dietrich tudtánkívül már rádióüzenetet küldött a szigetre, rész-letes utasításokkal. Tudta, hogy lesz még egymenete a németekkel.

Most azonban egyedül az érdekelte, hogy fel-nyithassa a frigyládát, mielőtt az Berlinbe érne.

A német katonák fejetlen kapkodásba kezd-tek. Egy csoport eloltotta a tüzet a gép körül.Egy másik csoport a frigyládát rakta föl egy te-herautóra, Dietrich felügyelete alatt, aki idege-sen fisztulázó hangon üvöltözte a parancsait.Alig várta, hogy az átkozott láda végre bizton-ságban Berlinbe érjen, és most már Belloq isgyanús volt neki: valami vad eltökéltséget, meg-szállott tüzet látott lobogni a francia tekinteté-ben. Érezte, hogy emögött valami titok lappang,a régész forral valamit. Dietrich nyugtalanságáttovább fokozta az a felismerés, hogy ugyanezta megszállott ragyogást látta a Führer szemé-ben, amikor Bajorországban Belloq-kal tárgyalt.Valami hasonlóság lehet a francia és Adolf Hitlerközött. Lehet, hogy a megszállottság, ami azőrülettel határos, ez az, ami megkülönböztetiőket a hétköznapi emberektől. Dietrichnek csakködös sejtései voltak, de korántsem megnyugta-tó sejtései. Ahogy a ládát fölrakták a teherautó-

rá, eszébe jutott Jones, akinek minden emberiszámítás szerint már meg kellett volna halnia,hiszen ott hagyták, bezárva a Lelkek Kútjába,ahonnan nem volt kiút. S a francia mégis meg-győződéssel állította, hogy a szabotázs mögöttcsak az amerikai lehet. Ez a megszállott rivali-zálás is csak egy újabb zavaró tényező, amelykiszámíthatatlanná teszi Belloq lépéseit.

Lehet, hogy...De most nem volt ideje, hogy a francia lelkivi-

lágán töprengjen. Itt a frigyláda, amit el kell jut-tatni Kairóba, s nem lehetetlen, hogy az útonújabb szabotázsakciókkal is szembe kell majdnézni. Dietrichről szakadt a verejték. Gyűlölteaz egész rohadt sivatagot, a hőséget; még dü-hödtebben ordítozott az embereivel, mint más-kor - pedig a lelke mélyén sajnálta őket. Őkis elbizonytalanodtak attól, hogy messzire ve-tődtek a hazájuktól, és ki tudja, mi történikmég, amíg újra láthatják.

Marion és Indy néhány hordó mögé rejtőzvenézte a föl-alá rohangászó arabokat meg a né-meteket, akik fölpakolták a ládát a teherautóra.Mindkettőjük arcát feketére mázolta a robbanásfüstje, de Marionon még így is látszott, hogysápadt és végsőkig kimerült.

- Nem kapkodtad el a dolgot - suttogta pana-szosán.

- Végül mégiscsak kiszedtelek onnan, nem?- A legutolsó pillanatban. Miért kell neked

mindig mindent a végsőkig halogatnod?Indy nem felelt, csak megsimogatta a lány ar-

cát, majd ismét a teherautó felé nézett.- El akarják vinni a frigyládát. Most az a leg-

fontosabb, hogy megtudjam, hová.Néhány arab rohant el mellettük. Egyikükben

Indy boldog meglepetéssel ismerte föl Szallahot.Kinyújtotta a lábát, és elgáncsolta az egyipto-mit, aki elhasalt a homokban, majd szélesenvigyorogva tápászkodott föl.

- Indy! Marion! Már lemondtam rólatok.- Mi is magunkról. De te hogy kerülsz ide?- Úgy, hogy ezek nem nagyon törődnek ve-

lünk, arabokkal. Ostoba állatoknak tartanak va-lamennyiünket, és alig tudnak megkülönböztetniegymástól. Nem volt nehéz elvegyülnöm a többi-ek között, főleg most, hogy nagyon el vannakfoglalva. - De azért most suttogóra fogta a hang-ját: - Gondolom, az a robbanás a te műved volt.

- Jól gondolod.- Tudod, hová akarják vinni a frigyládát?

Kairóba.

- Kairóba?- És onnan biztosan Berlinbe.- Nem hiszem, hogy Berlinbe vinnék. Belloq

előbb ki akarja magát szórakozni vele.Egy nyitott autó állt a teherautó mellé. Belloq

és Dietrich ült be a hátsó ülésre; elöl a sofőrmellett egy fegyveres őr feszített. A teherautó-ra, a frigyláda mellé vagy egy tucat fegyvereskatona mászott föl.

- Reménytelen - mondta Marion.Indy nem szólt semmit. Figyelj, gondolta. Fi-

gyelj és gondolkozz!Még egy nyitott autó állt elő, hátuljában egy

gépfegyverrel. A kormánynál Gobler ült, mellet-te pedig Arnold Toht.

Marion megborzongott, amikor megláttaTohtot.

- Szörnyeteg...- Mind szörnyetegek - mondta Szallah.- Ez egyre reménytelenebb - sóhajtotta a lány.Valamit talán mégis lehet tenni, gondolta Indy.

Igaz, hogy gépfegyverük is van, állig felfegyver-zett katonáik, de azért talán mégsem egészenkilátástalan a helyzet. Nem szabad feladni. Néz-te, ahogy a konvoj homokfelhőt kavarva elindul.

- Utánuk megyek - mondta.

- Hogyan? - kérdezte Marion. - Olyan gyor-san nem tudsz futni.

- Nem is. Jobb ötletem támadt. - Indy fbipat-tant. - Ti ketten menjetek vissza Kairóba, ami-lyen gyorsan csak tudtok, és szerezzetek va-lamit, amivel eljuthatunk Angliába. Hajót, re-pülőgépet, mindegy hogy mit.

- Miért épp Angliába?- Mert ott nincsenek nyelvi problémáim és

nincsenek nácik. - Szallahhoz fordult: - Hol tu-dunk találkozni Kairóban?

Szallah egy pillanatra elgondolkozott:- Omar garázsában, ahol a teherautóját tart-

ja. Tudod, hol van a Kígyók tere?- Csak úgy nagyjából. De az biztos, hogy ezt

a címet nem fogom elfelejteni.- Az óvárosban van.- Ott leszek.- Egy darabban? - kérdezte Marion.- Ne izgulj.Megcsókolta a lányt, és indulni készült, de

Marion elkapta a karját.- Mondd, megérem én azt, hogy egyszer nem

hagysz ott valahol?Indy elmosolyodott, kiszabadította a karját,

és elosont a hordók között.

- Menjünk az én teherautómon - fordult Szal-lah Marionhoz. - Lassú, de megbízható.

Marion a semmibe bámult. Tulajdonképpenmit eszik ezen az Indyn? Gyöngéd szerelmesneképpen nem nevezhető. És úgy mászkál át azéletén, mint egy átjáróházon. Hát akkor mivonzza benne mégis? Ez is olyan titok, amely-nek sose fogok a végére járni, gondolta Marion.És nem is nagyon akarok, tette hozzá.

Indy úgy emlékezett, hogy a felszállóhely ésaz ásatások közti térségen kipányvázott lovakatlátott. Kettőre határozottan emlékezett: egy fe-hér arabs ménre és egy feketére. Mindkettőnekvalami zöld leplet vetettek a hátára, hogy védjeőket a tűző naptól. Most, hogy otthagyta Ma-riont és Szallahot, arrafelé igyekezett, remélve,hogy a lovak még ott vannak. Nem is csalódott.Csak mindenben ilyen szerencsém lenne, gon-dolta.

Óvatosan közeledett a lovak felé. Évek ótanem ült lovon, így hát nagyon remélte, igaz aza mondás, hogy a lovaglás olyan, mint a bicikli-zés: ha az ember egyszer megtanulja, sohasemfelejti el. A fekete ló fújtatva ágaskodott föl,amint Indy közelebb ért hozzá; a fehér viszontjámbor tekintettel bámulta. Indy eloldozta, föl-

ült a hátára, és elindult vele. A ló engedelmesen,nyugodtan ügetett: Indynek rögtön eszébe jutot-tak a megfelelő mozdulatok, így volt ideje azongondolkodni, hogy mit is tegyen. Úgy döntött,mindenekelőtt utol kell érnie a konvojt, még mi-előtt az Kairóba ér. Aztán pedig... aztán mi afenét csináljon?

Majd amit a pillanat diktál.Meg a találékonysága.A konvoj nehézkesen kapaszkodott fölfelé a

szűk, meredek hegyi úton, szinte csak lépésbentudta venni a hajtűkanyarokat a szédítő mélysé-gek felett. Indy lóhátról figyelte az alatta cam-mogó kocsisort. Szüntelenül óvatosságra intettemagát: nem győzte ismételgetni, hogy a teher-autó géppisztolyos katonákkal van tele, és máregyetlen géppisztoly sem lebecsülendő ellenfélannak, aki esztelen vakmerőségén kívül csupánegy lóra számíthat.

Nekivágott a meredek lejtőnek; a ló patájanyomán kisebbfajta lavinák indultak meg. A te-herautó nyomában haladó kocsi mögött ért leaz útra, ismét csak abban reménykedve, hogynem látják meg.

Mégis meglátták.A hátsó autóról a gépfegyver azonnal célba

vette: a ló megugrott, porzott az út, visszhan-goztak a hegyoldalak a fegyver kerepelésétől.Indy vágtára szorította a lovat, és az - bár majdbeleszakadt - megelőzte a kocsit; a németek el-hűlve bámulták. A lövész megfordította a gép-fegyvert, újabb sorozattal készült célba venniIndyt, de a fegyver üresen kattogott: kifogyottbelőle a lőszer. Ekkor Toht pisztolyt rántott elő,de mire meghúzta a ravaszt, Indyt már eltakartaa teherautó: egy vonalban lovagolt a sofőrfülké-vel. Toht mégis meghúzta a ravaszt, lövései át-lyuggatták a teherautó ponyváját. Na most,gondolta Indy. Lova hátáról átugrott a teher-autóra, fölrántotta a sofőrfülke ajtaját; a fegyve-res őr későn kapott a géppisztolyához. Indymegragadta a fegyvert, próbálta kicsavarni akatona kezéből, aki szemlátomást csak a fegy-veres harchoz értett, és most dühös vicsorgás-sal tiltakozott az efféle kocsmai módszerek el-len. Indy azonban nem volt tekintettel a németérzékenységére, és nagyot csavart a fegyveren:a katona csuklójának reccsenését fájdalmasüvöltés nyomta el, és ebben a pillanatban Indykilódította a németet az útra. Hátra volt méga sofőr.

Indy birokra kelt a hatalmas termetű férfival,

aki rögtön el is vesztette uralmát a kormány fö-lött: a teherautó bukdácsolva egy szakadék felétartott. Indy elkapta a kormányt, és az utolsópillanatban félrerántotta; ebben a pillanatban asofőr teljes erejével az arcába öklözött.

Indy egy pillanatra elkábult. A sofőr fékeznipróbált, de Indy lerúgta a lábát a fékről. Folytat-ták a birkózást, miközben a kormány ismét gaz-dátlanul maradt, s a kocsi vésztjóslóan imbo-lyogva haladt a keskeny úton. A mögöttük jövőkocsiban Goblernek minden ügyességére szük-sége volt, hogy bele ne szaladjon a teherautóba,és emiatt későn vette észre, hogy hajtűkanyarkövetkezik; Gobler olyan hirtelen rántotta félrea kormányt, hogy a gépfegyver mellett ülő kato-na hátul kirepült a kocsiból, le az alattuk táton-gó szakadékba. Üvöltése még sokáig visszhang-zóit a fülükben.

A legelöl haladó kocsiban Belloq fölkapta afejét; hátranézett, hogy megtudja, mi történik.De meg se kellett fordulnia, anélkül is rögtönrájött: csak Jones keverheti a bajt. Ezek szerintmég mindig nem tett le arról, hogy megszerzia frigyládát. Csakhogy az már nem lesz a tiedsoha, barátom, gondolta Belloq. Dietrichre pil-lantott aztán megint hátranézett, de a napfény

visszatükröződött a teherautó ablakán, és ígynem láthatta, mi folyik a sofőrfülkében.

- Úgy érzem, valami baj van - szólalt megszínlelt közönnyel. A kocsiban ülő katona erretüstént célba vette a géppuskájával a teherautóablakát. Belloq lefogta a karját:

- Ne lőjön, megölheti a sofőrt. És akkor aFührerük egzotikus kis ajándéka a szakadékbanköt ki.

Dietrich aggodalmasan harapdálta a száját,majd komoran bólintott.

- Mondja, Belloq, megint a maga amerikaibarátja szórakozik? - kérdezte.

- Nem tudom, mit remél ettől az esztelenség-től - mondta elgondolkodva Belloq -, de a vak-merősége ijesztő.

- Ha bármi történik a frigyládával... - Diet-rich nem fejezte be a mondatot, ám annál sokat-mondóbban elhúzta a mutatóujját a torka előtt.

- Ne izguljon, nem lesz semmi a frigyládá-val - mondta Belloq.

Indy keze szorosan a sofőr torkára fonódott,s a teherautó ismét önállósította magát. Akkoraport kavart, hogy a mögötte haladó kocsibanGobler és Toht alig látott valamit.

Toth még mindig célzásra készen szorongatta

tenyerében a pisztolyt. Góbiért fojtogatta a por,alig tudott levegőt venni. Aztán a szemébőlakart kipislogni egy porszemet, de nem a leg-jobb pillanatban tette. Mire felnyitotta a szemét,már csak az út korlátját látta, melyet a kocsiúgy tört át, mintha ott sem lett volna. Az utolsóhang, amit hallott, Toht rémült ordítása volt. Azautó egy pillanatra - mintha dacolt volna a ne-hézségi erő törvényeivel - lebegni látszott a sza-kadék fölött, aztán zuhant, zuhant lefelé, hogya szakadék fenekére érve hatalmas csattanássaltörjön darabokra, miközben vad erővel csaptakföl belőle a lángok.

Indy dühöngött. Valahányszor úgy érezte,hogy a következő pillanatban felülkerekedik, ateherautó kis híján leröpült velük a mélységbe.Ráadásul a sofőr sokkal erősebb volt, mint azelső pillantásra látszott. Indy a visszapillantótükörben meglátta, hogy a kocsi oldalán kato-nák araszolnak előre, a sofőrfülke felé. Utolsóerejét összeszedve kirúgta a sofőr melletti ajtót,és egy hatalmas jobbegyenessel kiröpítette a so-főrt a kocsiból. A férfi üvöltve zuhant a porba;sajnálom, gondolta Indy, azzal megragadta akormányt, és beletaposott a gázba, hogy utolér-je az elülső kocsit. Hirtelen elsötétedett körülöt-

te a világ: egy rövid alagúthoz ért. Jobbra-balrarángatta az autót, hallotta, hogy a katonák fel-üvöltenek, amint nekipréselődnek az alagút fa-lainak, vagy egyensúlyukat veszítve lezuhan-nak a teherautóról. Indy jobban érezte volnamagát, ha tudja, hány katona van még hátul.Úgy érezte, sohasem fogynak el. Kiért az alag-útból, beletaposott a gázba, utolérte az elöl ha-ladó kocsit, és jó nagyot lökött rajta.

A hátsó ülésen a katona abban a pillanatbanfelemelte a fegyverét, és megcélozta - a teher-autó tetejét.

Kétbalkezes pancser, gondolta Indy az első pil-lanatban. De aztán látta, hogy a katona egyrecsak fölfelé bámul, és Indy észbe kapott. Jobbfélni, mint megijedni, gondolta, és hirtelenbeletaposott a fékbe. Elégedetten nyugtázta,hogy a teherautó tetejéről két német röpül azúttestre.

Most már lejtett az út. Indy rátaposott a gáz-pedálra, és megint lökött egyet az elülső kocsin;megnyugtató érzés volt, hogy nem mernek rálő-ni, mert féltik az értékes rakományt. Ezen fel-buzdulva élvezettel löködte a másik kocsit, néz-te, ahogy Belloq és német barátai minden lökés-nél nagyot zöttyennek. De tudta, hogy előbb-

utóbb meg kell előznie őket. Neki kell elsőnekKairóba érnie.

A távolban már látszott a város. Most jön adolog legveszélyesebb része: a németeknek márnem kell félniük, hogy a szakadékba zuhan afrigyláda, így hát minden bizonnyal megpróbál-nak végezni vele, vagy legalábbis elállják azútját.

Ezek a gondolatok, úgy látszik, felmerültek azelső kocsiban ülő német katonában is, aki tüzetnyitott rá. A golyók betörték a sofőr fülke üve-gét, átlyuggatták a ponyvát, jégeső-kopogássalfúródtak a teherautóba. Indy lebukott a kor-mány mögé. Most aztán már végképp meg kellelőznie őket. Látta, hogy egy éles kanyar követ-kezik. Még erősebben megmarkolta a kor-mányt, teljes gázt adott, és a kanyarban elhú-zott a kocsi mellett. Golyók süvítését hallotta,majd egy csattanást, és még látta, hogy Belloqkocsija egy ütközés után lecsúszott az útról.

Az első menet lezajlott. De Indy úgy számí-tott, hogy a németek kocsija nem sérült megannyira, hogy ne tudnák követni. Így is történt.A visszapillantó tükörben látta, hogy az autómár el is indult a nyomában. Tövig nyomta agázpedált. De még így is, mire feltűntek a város

első házai, üldözői már a sarkában voltak. Beér-tek a városba. No, itt még nagy parádé lesz,gondolta Indy. Veszett sebességgel hajtott aszűk sikátorokban; emberek, állatok rohantakfejvesztetten az útjából, árusok kosarai, pultokrepültek szanaszét, koldusok iszkoltak fedezék-be. Az emberek rémülten lapultak a falakhoz,ahogy a teherautó végigszáguldott az utcákon.Indy reménykedett, hogy előbb-utóbb csak oda-ér a Kígyók terére; erőltette az emlékezetét, pró-bálta fölidézni magában Kairó térképét. Nemtudta, hogy száguldozása közben egyszer cso-dát is művelt: egy vak koldus a teherautó köze-ledtére egyszeriben visszanyerte látását, sőtmég a sötét szemüvegét is lekapta, hogy jobbanszemügyre vehesse a kocsit.

Indy hajtott, mint egy őrült, de üldözőit nemtudta lerázni.

Bekanyarodott egy újabb sikátorba. Szamarakugrottak félre a kocsi elől, egy ember alól azautó sárhányója kilökte a létrát, egy csecsemőtorkaszakadtából óbégatni kezdett. Sajnálom,gondolta Indy, ez másképp nem megy. Szívesenmegállnék, hogy személyesen kérjek bocsána-tot, de a helyzet nem alkalmas erre.

És még mindig a nyomában voltak.

Végre befutott a térre. Megpillantotta Omargarázsát, amely szélesre tárt ajtókkal várta.Indy megcélozta a bejáratot; mihelyt áthajtottrajta, az ajtó azon nyomban becsukódott. Fiatalarabok csapata ugrott elő, és az egész téren el-söpörték a teherautó keréknyomait, gyümöl-csökkel megrakott kordákat toltak a bejárat elé,s máris leendő vásárlók tömege nyüzsgött a té-ren. Indy kábultan ült a sötét garázsban, és mégmindig nem hitte el, hogy sikerült.

Belloq kocsija is bekanyarodott a térre; mivela teherautónak nyomát sem látták, többször iskörbejárták a teret, majd elhúztak az egyik siká-torban.

A teherautó hátuljában ott volt a frigyláda,épen, sértetlenül. Halk zümmögés kezdte betöl-teni a garázst, mintha valahol egy gépezet mű-ködésbe lendült volna. De ez a zümmögés olyanhalk volt, hogy nem hallotta senki.

Már besötétedett, amikor Szallah és Marionmegérkezett a garázsba. Indy aludt egy keveseta tábori ágyon, amelyet Omar szerzett neki; ar-ra ébredt, hogy éhes, és egyedül van a sötétben.Mikor hirtelen felgyulladt a mennyezeti lámpa,vaksin dörzsölgette a szemét. Marion időköz-ben megmosakodott, rendbe szedte magát, és

most... hm, egész jól néz ki - szögezte le magá-ban Indy. A lány odalépett hozzá.

- Nem mondom, elég furcsa a külsőd -mondta.

- Ugyan, csak pár karcolás az egész - legyin-tett Indy kevéssé meggyőzően, mert a kezét isalig tudta mozdítani. Ekkor érezte csak, hogyminden tagja sajog.

- Szereztem egy hajót - mondta Szallah.Ettől azonnal elmúlt Indy minden fájdalma és

fáradtsága.- A legénység megbízható? - kérdezte.- Mi tagadás, kalózok. De bízhatsz bennük.

A kapitányuk, Katanga, rendes ember, ha elte-kintünk kissé kétes üzleteitől.

- Elviszik a rakományt is?- Pénzért el.- Akkor pedig mire várunk? - Indy fölállt. -

Indulás a kikötőbe. - Majd Marionra pillantvahozzátette: - Az az érzésem, hogy ma történikvelünk egy s más.

A kairói Német Követség elegáns épületébenDietrich és Belloq elgondolkozva ült abban aszobában, amely rendesen a nagykövet dolgo-zószobájául szolgált, ám a diplomata készséggelátengedte a fontos küldetés végrehajtóinak. Jó

ideje szótlanul ültek; Belloq Hitler arcképét bá-multa kitartóan, Dietrich egyik egyiptomi ciga-rettát szívta a másik után.

Közben néhányszor megszólalt a telefon. Diet-rich fölvette, letette a kagylót, aztán fejcsóválvacsak ennyit mondott:

- Ha elveszítettük a frigyládát... - és újabbcigarettára gyújtott. Belloq fölállt, körbesétált aszobában, majd megszólalt:

- Ezzel az eshetőséggel számolni se vagyokhajlandó, Dietrich. Mi van a remek kémhálóza-tával? Miért nem tudják megtalálni, amit a magakétbalkezes emberei elveszítettek?

- Megtalálják. Hiszek benne, hogy megta-lálják.

- Hisz benne... Bárcsak én is tudnék hinni.Dietrich behunyta a szemét. Belloq modora

idegesítette; és rettegett attól, hogy üres kézzelkell visszatérnie Berlinbe.

- Micsoda kétbalkezes társaság! - csattant fölBelloq. - Hogy egy ember, egyetlen ember elin-tézzen egy egész különítményt, és a tetejébemég nyomtalanul felszívódjék... Képtelenség.Fel nem tudom fogni.

- Ezt már mondta - jegyezte meg ingerültenDietrich. Belloq az ablakhoz lépett, és kibámult

a sötétbe. Valahol odakint, a kairói éjszaka sűrűleple alatt ott rejtőzik Jones; és Jonesnál van afrigyláda. A pokolba is! Az nem lehet, hogyJones meglépjen a frigyládával! Még a pusztagondolattól is kirázta a hideg.

Megint csöngött a telefon. Dietrich fölvette,végighallgatta, amit a vonal túlsó végén mon-dott valaki, s mire letette a kagylót, mintha ki-cserélték volna. Kaján elégedettséggel nézett afranciára.

- Megmondtam, hogy a hálózatom ki fog de-ríteni valamit.

- És kiderített?- Az egyik kikötői emberem szerint egy Szal-

lah nevű egyiptomi - Jones barátja - kibéreltea Bantu Szél nevű kereskedelmi gőzöst.

- Lehet, hogy ez csak valami trükk.- Lehet. De azért nem árt utánanézni.- Jobb híján...- Akkor mehetünk?Sietve távoztak a követségről, és egyenesen

a kikötőbe mentek, ahol azonban csak annyittudtak meg, hogy a hajó egy órával azelőtt kifu-tott. Úti célja ismeretlen.

FÖLDKÖZI-TENGER

A Bantu Szél kapitányi kabinjában Marion köt-szerrel, jóddal ápolgatta Indy sebeit. Indy közbenjólesően pihentette tekintetét a lányon; észrevette,hogy Marion időközben át is öltözött: hófehér,magas nyakú, kislányosan szolid ruhát viselt.

- Honnan szerezted ezt a ruhát?- Egy egész női ruhatárat találtam a kabinom-

ban. Az a gyanúm, nem én vagyok az első nő,aki ezen a kalózhajón utazik.

- Jól áll neked ez a ruha.- Úgy érzem magam benne, mint egy...

hm..., mint egy szűzlány.- Úgy is nézel ki benne.A lány mérges pillantást vetett Indyre, és bejó-

dozott még egy horzsolást. Majd megszólalt:- Tudod, hogy van ez. A szüzesség múló álla-

pot, volt, nincs. És a te folyószámlád már ki-merült.

Marion abbahagyta az ápolónői munkát, le-ült, töltött magának egy pohárka rumot. Miköz-ben fölhajtotta, a pohár pereme fölött rámosoly-gott Indyre, aki megszólalt:

- Mondd, bocsánatot fértem már, amiért fel-gyújtottam a kocsmádat?

- Erről bizony megfeledkeztél. És én megkö-szöntem már, hogy kimentettél az égő gépből?

Indy a fejét rázta.- Akkor kvittek vagyunk - mondta. - Vegyük

úgy, hogy lezártuk a múltat, jó?Marion sokáig hallgatott.- Hol fáj? - kérdezte gyöngéden.- Mindenütt.Marion megcsókolta a bal vállát.- Itt?- Ott is.Marion hozzásimult.- Hol nem faj? - Megcsókolta a homlokát. - Itt?Indy bólintott. Marion megcsókolta a feje búb-

ját. Aztán Indy a nyakára mutatott, hát ott ismegcsókolta. Aztán az orra hegyét, a szemét.Indy az ajkára mutatott; Marion engedelmesen,lágyan rátapasztotta az ajkát.

Valahogy megváltozott a lány. A csókja semvolt már olyan vad, mint Nepálban.

Valami meglágyította.Indy kíváncsi volt rá, mi lehetett az.Nem tudta mire vélni ezt a változást, de na-

gyon érdekelte.

A becsomagolt frigyláda a hajó rakodóterébenállt. Patkányok rohangásztak izgatottan körü-lötte. Ugyanaz a halk, alig hallható zümmögésáradt belőle, mint a garázsban. Csak a patká-nyok kifinomult hallása érzékelte. És ez a züm-mögés megrémisztetté őket.

A felkelő nap fényében a hajóhídon Katangakapitány a pipáját szívta, és olyan kutató tekin-tettel nézte a végeláthatatlan víztükröt, minthavalami olyasmit keresne rajta, ami a szárazföl-dön élő emberek számára láthatatlan. A napfelé fordította arcát, és élvezte a ráhulló sós per-metet, amely apró, fehér kristályokban fénylettsötét bőrén. Volt valami a vízen, a sötétségbőlkibontakozott valami, csak azt nem tudta, hogymi lehet. Fülelt, de csak a gépek bágyadt, meg-nyugtató dohogását hallotta, mintha egy fáradtszív igyekezett volna vért pumpálni egy öregtestbe. Akárhogy meresztette is a szemét, nemtudott rájönni, mi az. Eszébe jutott Indy és anő. Megkedvelte mindkettőjüket, és különben isSzallah barátai voltak.

De a rakománnyal, a ládával kapcsolatban va-lami rossz érzése támadt. Tudta, hogy örülnifog, ha ez az út véget ér. És most, ahogy tekin-tete a tengert fürkészte, valami hasonló rossz

érzése támadt. Ha nem is látott semmit, esküdnimert volna rá, hogy valami mozog a vízben.Tovább figyelt, egy lendülni készülő műugrótesttartásába merevedve, olyan műugróéba, akinem tud úszni.

A kapitány orra csalhatatlanul megérezte aveszélyt.

Mikor Indy fölébredt, egy darabig elnézte Ma-riont. A lány még aludt, és még mindig szűzies-nek látszott a fehér ruhában. Feje félrebillent,ajka kissé szétnyílt. Indy megdörzsölte viszketősebeit. Szallah volt annyira előrelátó, hogy el-hozta a ruháit, végre belebújhatott tehát a sa-ját megszokott ingébe, fölvette a bőrkabátját- megnyugodva állapította meg, hogy az ostorais megvan -, aztán megpörgette az ujján a ne-mezkalapját.

Ez volt a szerencsekalapja. Nélküle védtelen-nek, szinte meztelennek érezte magát.

Marion megfordult, kinyitotta a szemét.- Micsoda kellemes látvány - szólalt meg.- Sok mindent mondhatnék, csak azt nem,

hogy kellemesen érzem magam.Marion fölült, végigsimított a haján, körül-

nézett a kabinban.- Jót tett neked, hogy átöltöztél. Sajnos, be

kell vallanom, nem keltetted igazi arab benyo-mását.

- Pedig nagyon kitettem magamért.Marion ásított, nyújtózkodott, majd fölkelt az

ágyról. Indy ránézett, elgyönyörködött a moz-dulataiban és úgy érezte, valami homályos, dejóleső érzés mocorog benne. Marion megfogtaa férfi kezét, belecsókolt a tenyerébe, majd né-hány lépést tett a szűk kabinban.

- Meddig hánykolódunk még így?- Itt a tengeren, vagy úgy általában?- Értsd, ahogy akarod, Jones.Indy rámosolygott.És akkor feltűnt neki valami: miközben magá-

val és Marionnal volt elfoglalva, a hajó motorjaileálltak.

Kirohant a kabinból, föl a fedélzetre, és onnana hajóhídra, ahonnan Katanga még mindig me-rően nézte a tengert. Olyan elmélyülten nézte,hogy még a pipája is kialudt.

- Úgy látszik, magának nagyon fontos em-berek a barátai, Mr. Jones - szólalt meg vé-gül.

Indy értetlenül bámult rá. Nem tudta mire vél-ni a kapitány megjegyzését. De ahogy ő is abbaaz irányba nézett, amerre Katanga mutatott,

észrevette, hogy a hajót tucatnyi német tenger-alattjáró vette körül.

- A fene egye meg! Még csak ez hiányzott!- A számból vette ki a szót - bólintott rá

Katanga. - El kell tűnnie gyorsan - magánakis, a lánynak is. A hajófenékben vagy egy biztosrejtekhely. Siessen! Menjen a lányért!

De már késő volt: mindketten látták, hogy ötcsónak veszi körül a hajót állig felfegyverzettkatonákkal. Kötélhágcsókat hajítottak fel rá, ésa németek már másztak is fölfelé. Indy léleksza-kadva rohant vissza. Most Marion volt a legfőbbgondja. Érte kell mennie. De elkésett: csizmákdobogtak a fedélzeten, német parancsszavakharsantak. Néhány katona már hozta is Mariontkifelé a kabinból. A többi a fedélzeten összete-relt legénységet fogta körbe, fegyvert szegezverájuk. Indy gyorsan befordult egy sötét folyosó-ra, és futásnak eredt a hajó labirintusában.

Hallotta, hogy Marion válogatott gorombasá-gokat vagdos a katonák fejéhez, és bár a helyzeterre a legkevésbé sem adott okot, Indy elnevettemagát. Remek lány ez, gondolta. Az a fajta,akit sosem lehet teljesen megszelídíteni. Éppenezt szerette benne.

A fedélzeten megjelent Dietrich, Belloqkal a

nyomában. A kapitány már előbb jelt adott alegénységnek, hogy ne tanúsítsanak ellenállást.Az embereken látszott ugyan, hogy korántsemriadnának vissza a harctól, de nem volt semmiesélyük.

Marion látta, hogy Belloq egyenesen felé tart.Ugyanaz a vibrálás futott rajta végig, mint ak-kor, a sátorban, de most szilárdan eltökélte,hogy erős lesz, és nem enged annak a megma-gyarázhatatlan érzésnek, amelyet a férfi ébresz-tett benne.

- Kedvesem - szólalt meg Belloq -, majd ok-vetlenül meg kell örvendeztetnie azzal a mindenbizonnyal érdekfeszítő történettel, hogyan sike-rült kijutniuk a Lelkek Kútjából. Ám előbb fonto-sabb dolgunk is van.

Marion nem szólt semmit. Belloq egészen kö-zel lépett hozzá, és finoman fölemelte az állat.Marion elkapta a fejét. A francia elmosolyodott.

- Ráérünk - mondta, és odament Katangá-hoz.

Éppen meg akart szólalni, amikor egy csoportkatona a fedélzetre hozta a kincset rejtő falá-dát. Belloq alig tudott úrrá lenni izgatottságán.A külvilág a maga földhözragadt ostobaságaivalmindig keresztezi legfontosabb terveit. De en-

nek hamarosan vége lesz. Vágyakozó tekintettelnézett a láda után, mikor Dietrich parancsotadott, hogy szállítsák át az egyik tengeralatt-járóra.

Ismét Katangához fordult:- Hol van Jones?- Meghalt.- Meghalt?- Mit kezdtünk volna vele? Elintéztük. Bedob-

tuk a tengerbe. A lánynak még van valami érté-ke abban az üzletben, amiben én utazom. DeJonesból mi hasznom lett volna? Nézze, ha ma-guknak ez a láda kell, vigyék el, és hagyják megnekem a lányt. Hadd keressek legalább valamitén is ezen az úton.

- Ne akarja a bolondját járatni velem - mond-ta Belloq. - Azt képzeli, elhiszem, hogy Joneshalott?

- Azt hisz, amit akar. Én csak annyit kérek,hadd menjünk tovább békességgel.

Dietrich lépett hozzájuk.- Maga nincs abban a helyzetben, hogy bár-

mit is kérhetne. Hogy mit csinálunk, azt midöntjük el, a saját belátásunk szerint. Példáulazt, hogy nem lenne-e célszerűbb a tenger fene-kére küldenünk ezt az ócska teknőt...

- A lány velem jön - mondta Belloq.Dietrich a fejét rázta.- Tekintse a fizetségem részének - folytatta

Belloq. - Biztos vagyok benne, hogy a Führerhozzájárulna, Dietrich. Főleg azután, hogymegszereztük a frigyládát...

Dietrich láthatólag elbizonytalanodott.- Ha mégis csalódom benne - kockáztatta

meg Belloq -, odadobhatja a cápáknak, vagyazt csinál vele, amit akar; bánom is én.

- Helyes - bólintott Dietrich, és intett, hogyMariont is vigyék a tengeralattjáró fedélzetére.

Indy mindezt a rejtekhelyéről, egy szellőző-nyílásból nézte végig, ahová nagy kínkeserve-sen begyömöszölte magát. A német csizmákidegesítően közel dobogtak a fedélzeten, de sze-rencsére senki nem vette őt észre. Katanga me-séje nem hangzott valami meggyőzően, de kín-jában nyilvánvalóan nem jutott eszébe jobb,mint ez a kegyetlenségében kegyes hazugság.Amit a németek csodák csodájára mégis bevet-tek. Indy lázasan törte a fejét. A tengeralattjáró-ra kell jutnia, nem hagyhatja magára Mariontés a frigyládát. Az ám, de hogyan? Ez a nagykérdés.

Belloq farkasszemet nézett a kapitánnyal.

- Honnan tudjam, hogy igazat mondott?Hogy Jones halott?

Katanga megvonta a vállát.- Én nem szoktam hazudni.Jól megnézte magának a franciát, és csöppet

se tetszett neki. Sajnálta Indyt, hogy ilyen ellen-féllel került szembe, mint Belloq.

- Miért, talán megtalálták a hajón? - vágtaki végül.

Belloq tűnődve nézett maga elé.- Menjünk - szólalt meg Dietrich. - A frigylá-

da a miénk. Most már mindegy, hogy Jones él-e,vagy meghalt.

Belloq egy pillanatig még habozott, arca,egész teste szinte megfeszült a gondolkozásban;aztán legyintett, és Dietrich nyomában elhagytaa gőzös fedélzetét.

Indy hallotta, ahogy a csónakok eltávolodnaka Bantu Széltől. Gyorsan kibújt rejtekhelyéről,és végigrohant a fedélzeten.

A tengeralattjáróra visszatérve Belloq azonnala rádióskabinba ment. Föltette a fülhallgatót,kezébe vette a mikrofont, és leadta a hívójelet.Hamarosan megszólalt valaki németül.

- Mohler százados? - kérdezte a francia. -Itt Belloq.

A válasz távolról, alig hallhatóan érkezett:- Mindent előkészítettünk, pontosan a leg-

utóbbi utasításai szerint, Belloq.- Remek.Belloq levette a fülhallgatót, és elindult a kabin

felé, ahová a lányt bezárták. Belépett, és oda-ment hozzá, de az nem nézett rá. Belloq gyön-géden maga felé fordította Marion arcát.

- Magának gyönyörű a szeme - mondta. -Miért rejti el előlem?

A lány félrerántotta a fejét.Belloq elmosolyodott.- Úgy gondoltam, talán folytathatnánk azt,

ami félbemaradt köztünk.- Köztünk nem volt semmi, ami félbemarad-

hatott volna.- Szerintem igenis volt.A lány keze után nyúlt, de Marion lerázta

magáról.- Ellenkezik? Korábban sokkal barátságosabb

volt, kedvesem. Miért e hirtelen változás?- Kissé megváltozott a helyzet.Belloq tűnődve hallgatott egy ideig, majd így

szólt:- Fontos lett magának Jones, igaz?A lány üres tekintettel bámult maga elé.

- Szegény Jones - folytatta Belloq. - Úgy lát-szik, arra született, hogy végül mindig veszteslegyen.

- Ezt most mire mondja?Belloq elindult az ajtó felé. Az ajtóból visz-

szaszólt:- Maga, kedvesem, most még annyit se tud

róla, hogy él-e vagy meghalt. Igaz?Becsukta maga mögött az ajtót, és kilépett a

folyosóra.Tengerészek siettek el mellette, majd Dietrich

jelent meg, aki haragos pillantásokat vetett rá.Belloq magában derülve állapította meg, hogya német most szakasztott olyan, mint egy dü-hös iskolamester, aki ráncba akar szedni egyrakoncátlan nebulót.

- Talán szíveskednék valami magyarázattalszolgálni, Belloq.

- Mire vonatkozóan?Dietrich szemlátomást alig tudta türtőztetni

magát, hogy neki ne essen a franciának.- Maga utasítást adott a kapitánynak, hogy

az egyik hadibázisunk felé kormányozza a ha-jót. Egy szigethez, az afrikai partoknál. Tud-tommal arról volt szó, hogy visszamegyünk Kai-róba, és onnan az első géppel Berlinbe juttatjuk

a frigyládát. Miért változtatta meg önkényesena tervet, Belloq? Netán az a téveszméje támadt,hogy maga a német haditengerészet admirálisa?Igen? Ennyire elhatalmasodott magán a nagyzá-si mánia?

- Nagyzási mánia? - nevetgélt Belloq, pom-pásan szórakozva a dühöngő németen. - Szósincs róla, Dietrich. Mindössze elengedhetetlen-nek tartom, hogy felnyissuk a frigyládát, mi-előtt Berlinbe vinnénk. Vagy magát talán nemérintené kínosan, ha a Führer színe előtt derül-ne ki, hogy a frigyláda üres? Nem akar meggyő-ződni róla, hogy a frigyláda csakugyan tartal-mazza azokat a bizonyos vallási ereklyéket? Énszinte magam előtt látom Hitler megnyúlt ábrá-zatát, amint belekukkant az üres frigyládába...

Dietrich zavarodottan bámult a franciára; aharag elszállt belőle, helyébe kétkedéssel vegyesaggodalom fészkelte be magát.

- Nem bízom magában, Belloq. Soha nem isbíztam.

- Köszönöm.Dietrich némi habozás után folytatta:- Furcsállom, hogy egy eldugott szigeten

akarja felnyitni a frigyládát, ahelyett, hogy akézenfekvő megoldást választaná. Azt, hogy

Kairóban nyissuk ki. Miért nem jó magánakEgyiptom, hogy ott szagoljon bele a szent dobo-zába, Belloq?

- Az a hely nem megfelelő.- Ki tudná fejteni, miért?- Ki, csak sajnos maga aligha értené meg.Dietrichnek dühösen felvillant a szeme; újabb

merénylet érte a tekintélyét - csakhogy Hitlerbízik a franciában. Mit lehet ilyenkor tenni?

Dietrich szó nélkül sarkon fordult, és elsietett.Belloq mosolyogva nézett utána. Sokáig nemmozdult. A szigetre gondolt, és lenyűgöző érzéskerítette hatalmába. A frigyládát tulajdonkép-pen bárhol föl lehet nyitni - ebben Dietrichnekigaza volt. De Belloq úgy gondolta, mégis a szi-get a legalkalmasabb hely. Olyan hely, amelyletűnt korok levegőjét árasztja magából. Igen,gondolta Belloq: a környezetnek méltónak kelllennie a pillanat nagyságához.

Bement abba a kabinba, ahol a ládát elhe-lyezték.

Hosszan nézegette a kincset. Vajon milyen tit-kai vannak? Mit tud mondani neki? Végighúztaujjait a ládán. Képzelődött, vagy csakugyan va-lami enyhe vibrálást érzett? A füle zúgott csak,vagy a ládából szűrődött ki valami halk nesz?

Behunyta szemét, keze még mindig a faládánpihent. Áhítat töltötte el: valami hatalmas, sötétűrt látott maga előtt, melyen átlépve felülemel-kedik a földi léten, a földi fogalmakon, az időn.Kinyitotta a szemét; ujjai bizseregtek.

Már nem sokáig kell várni, gondolta.A hideg tengervizet még hidegebbnek érezte

maga körül, ahogy a tengeralattjáró felkavarta.Indy a fedélzeti korlátba kapaszkodott, izmaisajogtak, az átnedvesedett ostor a húsába vá-gott. A végén még vízbe fulladok, gondolta;próbált visszaemlékezni rá, mit is hallott: a ful-ladásos halál nem fájdalmas. Vagy éppen ellen-kezőleg? Mindenesetre sokkal rosszabb, mintórákig csimpaszkodni egy tengeralattjáró kor-látjába. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen jó-szág bármelyik pillanatban lemerülhet. Mindenelőzetes bejelentés nélkül. Egy darabig eltöpreng-hetett azon is, vajon a hírszerzés hőseinek jár-enyugdíjkiegészítés? Nagy keservesen átmászott akorláton. És ahogy elterült a fedélzeten, a fejéhezkapott. A kalapja. Elúszott a kalapja.

Épp a legjobbkor történt ez is. Épp most kellettelveszítenie a szerencsekalapot, amikor mégmeggyászolni sincs módja.

A tengeralattjáró merülni kezdett. Indy fölug-

rott, végigfutott a fedélzeten, miközben a vízpillanatok alatt a derekáig ért. Odabotorkált aparancsnoki toronyhoz, és fölmászott rá. A to-ronyból lenézett: a tengeralattjáró egyre csakmerült lefelé, egykedvűen, mint valami hatal-mas fémhal. A tajtékzó víz már a torony közepétnyaldosta. Indy elkapta a periszkópot. Úgy ka-paszkodott belé, mint az utolsó szalmaszálba,és tudta, hogy az is: ha a periszkóp is víz alákerül, mindennek vége. A periszkóp is merülnikezdett. Indy kétségbeesetten, dideregve csim-paszkodott a periszkópra; s ekkor mintha vala-mi kegyes tengeri istenség meghallgatta volnanéma fohászait, a hajó abbahagyta a merülést.A periszkópból csak háromlábnyi maradt a vízfölött. De az ember legyen hálás ezért is. Haszűken is, de ennyi elég az életbenmaradáshoz.Csak ne merüljön tovább, gondolta. Pontosab-ban csak hitte, hogy gondolta: azon kapta ma-gát, hogy hangosan beszél. Más körülményekközt szórakoztatónak találta volna, hogy egytöbb ezer tonnás fémszörnyeteggel társalog, demost máshogy ítélte meg a helyzetet. Elmentaz eszem, gondolta. Szabályosan megőrültem.Ez az egész csak hallucináció. A tengeri tébolytipikus esete.

Indy nagy nehezen lefejtette magáról az os-tort, és hozzákötözte magát vele a periszkóp-hoz, remélve, hogy ha elnyomja az álom, nema tenger sötét fenekén vagy - ami ha lehet, mégrosszabb - egy hal gyomrában ébred föl.

Minden porcikáját átjárta a hideg. Próbáltaösszezárni vacogó fogait. A csuromvizes ostora testébe vágott. Arra koncentrált, hogy ne ve-szítse el az éberségét, hogy készen álljon, tör-ténjék bármi, de a fáradtság ólomsúllyal nehe-zedett rá, és a legszívesebben álomba merültvolna.

Behunyta a szemét. Próbált gondolni valami-re; bármire, ami ébren tartja, de nehezen forgottaz agya. Találgatta, merre tarthat a tengeralatt-járó. Gyerekdalokat dúdolt magában. Próbáltaemlékezetébe idézni az összes telefonszámot,amelyet valaha fejből tudott. Eltűnődött rajta,mi lehet egy Rita nevezetű lánnyal, akit egyszermajdnem feleségül vett: vajon most hol lehet?Akárhol is, jobb helyen, mint én, gondolta ke-serűen.

Annyira kimerült, hogy mar gondolkozni semvolt képes..

Végül, kényelmetlen helyzete és a hideg elle-nére, mély, álomtalan álomba zuhant.

Amikor fölébredt, a nap már fent járt az égen;fogalma sem volt, mennyi ideig aludt. A testétmár nem is érezte, minden porcikája elzsibbadt.Megigazgatta magán az ostort, és körülnézett.Valami szárazföld volt előttük; egy sziget, zöl-dellő növényzettel. Ugyan, csak a szeme káprá-zik, gondolta. Ennek ellenére tágra nyílt szem-mel bámulta a dús, békét és nyugalmat árasztónövényzetet. A tengeralattjáró csakugyan a szi-get felé tartott, s hamarosan beúszott egy bar-langszerűségbe, amelyet a németek szabálysze-rű tengeralattjáró-bázisnak képeztek ki. És többegyenruhás náci nyüzsgött benne, mint Berlinutcáin, állapította meg Indy elszörnyedve.

Mit tegyen, hogy ne vegyék észre?Kapkodva leoldozta magát a periszkópról, és

lebukott a víz alá. Csak akkor jutott eszébe,hogy az ostor a periszkópon maradt. Előbb akalap, és most az ostor: úgy látszik, ez a szomo-rú búcsúzások napja, sorra meg kell válniaminden kincsétől.

Kitartóan úszott a sziget felé, igyekezett minélritkábban kidugni a fejét a vízből. Látta, hogya tengeralattjáró lassan felmerül. Indy végül el-érte a partot: megkönnyebbülve terült el a ho-mokban, boldogan, hogy ismét szárazföld van

alatta, ha egy náci paradicsom földje is. Fölmá-szott egy kisebb dombra, ahonnan jól láthattaa kikötőt. A ládát Belloq felügyelete mellett le-emelték a tengeralattjáróról; a francia szemláto-mást izgult, nehogy valaki le találja ejteni kin-cset érő zsákmányát. Úgy sürgölődött a ládakörül, mint egy orvos a nagybeteg ágyánál.

Aztán megjelent Marion; egy csomó egyenru-hás vadállat lökdöste előre.

Indy leroskadt a homokba; szerencsére né-hány bokor eltakarta.

SZIGETA FÖLDKÖZI-TENGEREN

Késő délután volt, mire Belloq találkozottMohiénál. A francia csöppet sem örült, hogyDietrich időnek előtte tudomást szerzett a terve-iről. Az aggályoskodó Dietrich biztosan akadé-koskodni fog a továbbiakban is, idegessége -mintha csak ragályos lett volna - már Belloqotis kezdte megfertőzni.

- Mindent előkészítettünk, pontosan az önutasítása szerint, Belloq - mondta Mohler szá-zados.

- Semmiről se feledkeztek meg?- Semmiről.- Akkor most szállítsák a helyszínre a frigy-

ládát.Mohler kérdő pillantást vetett Dietrichre, de

mivel az nem szólt semmit, elindult, hogy szem-mel tartsa a katonákat, akik fölrakták a ládátegy dzsipre.

Dietrich ingerülten fordult Belloq-hoz:- Miről van szó? Mire készülődnek?- Azzal maga ne törődjön, Dietrich.

- Nekem mindennel törődnöm kell, ami ezzelaz istenverte frigyládával összefügg.

- Fel fogom nyitni a frigyládát. És vannak bi-zonyos... bizonyos előfeltételek, amelyeket en-nek során be kell tartanunk.

- Előfeltételek? Milyen előfeltételek?- Nincs oka aggodalomra, barátom. Nem ven-

ném a lelkemre, hogy még újabb gondokat okoz-zak magának.

- Ne szórakozzon velem, Belloq! Néha az azérzésem, maga megfeledkezik arról, hogy itt énparancsolok.

- Meg kell értenie: nem egyszerűen arról vanszó, hogy fölnyitunk egy ládát. Be kell tarta-nunk egy bizonyos szertartás szabályait. Nemegy láda kézigránátot nyitunk fel. Ez nem kö-zönséges vállalkozás.

- Mi lenne az a szertartás?- Majd meglátja, ha itt lesz az ideje. De bizto-

síthatom, izgalomra semmi oka.- Ha bármi történik a frigyládával, Belloq, a

saját kezemmel hurkolom a maga nyakára a kö-telet. Megértette?

Belloq bólintott.- Megható, hogy ennyire aggódik a frigyládá-

ért. De nem győzöm ismételni, fölösleges. Ép-

ségben és biztonságban fog megérkezni Berlin-be, és a maga Führere elégedetten besorolhatjaa gyűjteményébe.

- Nagyon ajánlom, hogy így is legyen.- Így lesz. Garantálom.- Na és a lány? Vele mi lesz? Nem szeretem

a lezáratlan ügyeket. Mit csináljunk a lánnyal?- Azt hiszem, ezt nyugodtan a maga belátá-

sára bízhatom. Engem már nem érdekel.Semmi sem érdekel, tette hozzá gondolatban:

semmi, a frigyládán kívül. Egyáltalán, miért isfoglalkozott a lánnyal? Miért támadt az a kószaötlete, hogy megvédi? Minden emberi érzelemsemmivé válik, ha a frigyládáról van szó.

Életben marad-e a lány vagy meghal: nemszámít semmit.

Ugyanaz a mámorító, várakozásteljes izgalomjárta át, mint amikor a hajón nézegette a becso-magolt frigyládát. Alig tudta levenni a szemét aládáról, amely most ott feküdt a dzsip hátsó ülé-sén. Hamarosan megtudom a titkát, gondolta.

Indy a bokrok fedezékében közelített a kikötő-höz. Látta, amint a nácik felültetik Mariont adzsipre. Aztán a kocsi nekivágott az erdőnek.Belloq és a német egy másik dzsipen követtea frigyládát és Mariont. Hová a pokolba men-

nek? - találgatta Indy. Tovább osont a fák kö-zött. Egyszer csak - mintha a földből nőtt volnaki - egy német katona állt előtte. A pisztolyaután nyúlt, de mielőtt előránthatta volna, Indyfölkapott egy faágat, és ráhúzott vele a némettorkára. A fiatal katona csodálkozó arccal ka-pott a torkához; szájából dőlni kezdett a vér.Szeme kifordult; a német térdre rogyott. Indymegint lesújtott rá, ezúttal a koponyájára; a ka-tona elterült.

Indy törni kezdte a fejét, hova tüntesse el anácit, amikor eszébe jutott valami.

Miért ne?Valóban, miért is ne?A dzsip lassan haladt a kanyargós úton.- Nem tetszik nekem ez a szertartás! - szólalt

meg Dietrich.És akkor mennyire nem fog tetszeni, amikor

meg is látod, gondolta Belloq. Kapkodni fogoda teuton kockafejedet, barátom.

- Csakugyan nélkülözhetetlen? - kérdezte anémet.

- Igen. De vigasztalódjék azzal a gondolattal,hogy holnaptól a frigyláda a Führer kezébenlesz.

Dietrich nagyot sóhajtott.

Most már biztos volt benne, hogy a francianem épelméjű. A frigyláda teljesen elvette azeszét. Látni lehetett a tekintetén, hallani aszaggatott, kapkodó beszédén, érezni az idegesmozdulataiból, egész viselkedéséből.

Dietrich érezte, hogy egy perc nyugta se leszaddig, amíg küldetését bevégezve vissza nemér Berlinbe.

A dzsip egy tisztásra ért, ahol sátrak, álcázottóvóhelyek, barakkok álltak. A várakozó autókmellett rádióantenna meredt az ég felé, minden-hol katonák nyüzsögtek. Dietrich a tisztás túlsóvége felé bámult, ahol egy hatalmas kőtömbállt. Mintegy harminc láb magas volt, a tetejeteljesen sima. Az oldalába valamilyen ősi, régletűnt nép fiai lépcsőfokokat vágtak. Olyan volt,mint egy hatalmas oltár; Belloq éppen ezért vá-lasztotta ezt a helyet. Ezt a sziklaoltárt minthamaga az isten állította volna ide, hogy rajtanyissák föl a frigyládát.

Belloq lenyűgözve, szótlanul bámulta a kő-tömböt. Csak akkor tért magához, amikor Moh-ler százados megérintette a vállát.

- Elkezdhetjük? - kérdezte a német.Belloq bólintott. Mohiért követve bement egy

sátorba. Arra a népre gondolt, amely oltárrá fa-

rágta ezt a sziklát, otthagyva körülötte ismeret-len vallásának ereklyéit: elfeledett istenségekszobrainak maradványait, amelyek itt is, ott isfeltűntek a szigeten. A frigyláda megtalálta améltó környezetet. Ennél jobb hely kevés akad-hatott volna.

- Látom, megvan a fehér selyem sátor -mondta Belloq. Megtapogatta a puha anyagot.

- Ahogyan ön rendelte - mondta Mohler.- Helyes, nagyon helyes.Belloq a sátor közepén álló ládához lépett, fel-

nyitotta, szemügyre vette a tartalmát. A szer-tartáshoz szükséges díszes köntös is volt benne.

- Látom, ezt is pontosan úgy készítették el,ahogy kértem. Igazán örülök.

A német ekkor egy körülbelül öt láb hosszúelefántcsont pálcát nyújtott át neki. Belloq eztis tüzetesen megvizsgálta.

- Tökéletes - mondta. - Remek munkát vé-geztek.

- Remélem, nem feledkezik meg rólunk - mo-solygott a német.

- Ígérem, hogy amint Berlinbe érek, szemé-lyesen teszek említést önről a Führernek.

- Köszönöm.- Én köszönöm.

- Kicsit zsidós ez az öltözék, nem? - kérdeztea német.

- Nem is kicsit, barátom. Ez egy zsidó szer-tartási köntös.

- Nagy sikere lesz, ha megjelenik benne.- Nem pályázom arra, hogy megtapsoljanak,

százados. - Mohler elnézte Belloqot, amint azbelebújt a brokátköntösbe. A francia teljesenátalakult: úgy festett, mint egy hamisítatlanószövetségi zsidó próféta. Tegye, amit akar,gondolta Mohler, ha már ez a mániája. Lehet,hogy nem épeszű, de az se számít: bejáratosHitlerhez - és Mohlernek ez volt a legfontosabb.

- Besötétedett már? - kérdezte Belloq. Fur-csán érezte magát, mintha önmagától is eltávo-lodott volna, idegenné vált egy testben, amelycsak távolról volt ismerős számára.

- Még nem, de mindjárt sötét lesz - feleltea német.

- Naplementekor kell kezdenünk. Ez nagyonfontos.

- A frigyládát már fölvitték a kőre.- Helyes.Belloq magához vette az elefántcsont pálcát

is, és kilépett a sátorból.A német katonák elkerekedett szemmel bá-

multak rá. Belloq érezte, hogy ellenszenvvel,szinte utálkozva méregetik, de most ez se hatoltel teljesen a tudatáig. A mellette lépkedő Diet-rich szavait is csak nagy erőfeszítés árán tudtafelfogni.

- Mit akar csinálni? Csak nem egy zsidó szer-tartást? Elment magának az esze?

Belloq válaszra sem méltatta. Elindult fölfeléaz időkoptatta lépcsőkön. A lemenő napvalószerűtlen, narancssárga fénnyel árasztott elmindent.

A katonák jupiterlámpákat szereltek föl, ame-lyek megvilágították a lépcsőt, a frigyládát.Amint fölnézett a frigyládára, Belloq biztosravélte, hogy valami halk zümmögést hall. S mint-ha valami fény is áradt volna a ládából. De ekkorvalami elvonta a figyelmét, visszarántotta a föl-di lét dolgai közé: mintha egy gyanús mozdula-tot, egy ismerős árnyat látott volna. Megállt alépcsőn, hátrafordult: észrevette, hogy az egyikkatona furcsán lapít a többi közt. A sisakját isúgy húzta a fejébe, hogy árnyékot vessen azarcára. Belloq nem tudta honnan, de furcsánismerős volt neki ez a figura.

Ahogy alaposabban szemügyre vette, meglát-ta, hogy a katona vállát egy gránátvető húzza

0

le; biztos ezért olyan különös a tartása, gondol-ta Belloq. De az a különös, ismerős érzés vajonmitől ébredhetett föl benne? Sötét sejtés suhantát az agyán. Ám rögtön világosság gyűlt a fejé-ben, amint a katona lekapta a sisakját, és a grá-nátvetővel célba vette az oltár tetejét, a frigylá-dát, amely védtelenül állt a magasban.

- Állj! - kiáltotta el magát Indy. - Ha bár-ki megmozdul, visszaröpítem a frigyládát Mó-zeshez!

- Jones, a maga kitartása bámulatos - szólaltmeg Belloq.

- Csak nem képzeli, dr. Jones, hogy élveelhagyhatja ezt a szigetet? - kiáltott odaDietrich.

- Minden attól függ, hogy maguk hajlandóak-ejózanul gondolkodni. Nekem csak a lány kell.A frigyládát pedig biztosítékul magunknál tart-juk, amíg sértetlenül útnak nem indulunk Ang-liába. Azután a maguké lehet.

- És ha nemet mondunk? - érdeklődöttDietrich.

- Akkor a frigyláda néhányukkal együtt a le-vegőbe repül. Nem hiszem, hogy Hitler jó névenvenné.

Indy elindult a megkötözött Marion felé.

- Jól áll magán ez a német egyenruha, Jones -szólt utána Belloq.

- Magán viszont lötyög a próféta köntöse.Amíg ez a szóváltás zajlott, valaki Indy háta

mögé került. Marion felsikoltott, és Indy sarkonfordulva Mohlerrel találta magát szembe. A szá-zados rávetette magát, kiütötte a fegyvert a ke-zéből, és egy ütéssel a földre terítette. Jones vadulbirkózott vele, de pillanatok alatt már egy csomókatona vette körül, és a túlerővel szemben alul-maradt. Belloq csúfondáros mosollyal nézte,amint Indyt ártalmatlanná teszik a katonák.

- Szép volt, Jones. Ezt el kell ismernem.- Beláthatja, dr. Jones, hogy őrültséggel pró-

bálkozott - mondta Dietrich. - Jobban tette vol-na, ha belenyugszik a vereségbe.

- Majd megpróbálok belenyugodni - felelteIndy, és közben próbálta kitépni magát a kato-nák szorításából, de hasztalan.

- Gondoskodom róla, hogy sikerüljön - mond-ta Dietrich. Mosolyogva húzta elő a pisztolyát.Fölemelte, célzott.

- Várjon!Belloq hangja ellentmondást nem tűrően

mennydörgött, arca eltorzult a jupiterlámpák fé-nyében. Dietrich leengedte a pisztolyt.

- Ez az ember évek óta sok borsot tört az or-rom alá. Bevallom, néha egészen jól elszórakoz-tam rajta. S bár szívesen megszabadulnék tőle,szeretném, ha el kellene szenvednie az utolsóvereségét is. Hagyják életben amíg fel nem nyi-tom a frigyládát. Hadd nézze csak végig; lássaa kincset, amely sohasem lesz az övé. Ha felnyi-tom a frigyládát, végezhetnek vele. Addig kö-tözzék csak oda a lány mellé.

Indyt odarángatták az egyik távoli szoborma-radványhoz - így még ártalmatlanná téve is jómesszire került a frigyládától - és hozzákötöz-ték; válla összeért a Marionéval.

- Félek, Indy - suttogta a lány.- Nem mondhatnám, hogy nincs rá okod.Indy nézte, amint Belloq fölmegy az oltár lép-

csőin. Undor fogta el a gondolattól, hogy Belloqhozzáér a frigyládához, hogy ő nyitja fel. Egészéletében csak erre a pillanatra vágyott, és most,amikor végre elérkezik a pillanat, neki nem jutmás, csak a vereség keserűsége.

- Meg fogunk halni, Indy - mondta Marion. -Meghalunk, ha nem találsz ki valamit.

Indy nem szólt semmit, alig hallotta a lányszavait: valami egészen más kezdett motoszkál-ni a fejében, amint egyre tisztábban hallotta a

frigyláda szüntelen erősödő zümmögését. Mi le-het ez? Tekintete az eszelős franciára tapadt,aki ószövetségi prófétának öltözve lépkedett föl-felé.

- Hogy jutunk ki ebből? - kérdezte Marion.- Isten segítségével.- Ezt szójátéknak szántad?- Vedd annak.- le is jókor tudsz humorizálni. - Marion hát-

rapillantott, szeme alatt karikák sötétlettek. -És mégis. Éppen ezért szeretlek.

- Komolyan?- Hogy szeretlek-e? Hát persze.- Azt hiszem, ez kölcsönös - bökte ki Indy,

kissé maga is meglepődve önmagán.- Semmi jót nem nézek ki ebből az egészből.- Majd elválik.Belloq halk, monoton hangon kántálni kezdte

azt az ősi szertartási éneket, amelyet a csúcs-díszt ábrázoló pergamenről tanult meg. Kántá-lasát a frigyláda erősödő zümmögése kísérte.A titokzatos zúgás betöltötte a sötétséget. MireBelloq a lépcső tetejére ért, már nem is hallottaa saját hangját. Föllépett az oltár tetejére, ésott állt előtte a frigyláda. Belloq megbűvöltennézte. A láda az évszázadok során sértetlenül

megőrizte szépségét. Nemcsak az aranyozáscsillogott rajta: valami különös fény lengte kö-rül, amely mintha a belsejéből áradt volna. Eza fényesség és a dübörgéssé erősödő zúgás át-járta Belloq egész testét; úgy érezte, megszűnika tér, megszűnik az idő, egész valója eggyé válika frigyládával, s általa a titokzatos erővel.

Szólalj meg!Mondd el, mit tudsz, tárd föl előttem a tit-

kaidat!A hangja mintha nem is a torkából, hanem

az egész testéből szólt volna. Belloq úgy érezte,fölemelkedik, lebeg, kiszakad a földhözragadtdolgok világából, dacol a világegyetem törvé-nyeivel.

Szólalj meg! Beszélj!Fölemelte az elefántcsont pálcát, beillesztette

a frigyláda fedele alá, s kezdte fölfeszíteni a fe-delet. A robaj mindent betöltött. Belloq nemhallotta, hogy odalent sorra durrannak szét ajupiterlámpák. Ez a dübörgés isten hangja,gondolta.

Beszélj! Beszélj!Hirtelen olyan üresnek érezte magát, mintha

eddig a pillanatig nem is létezett volna; min-den emléke semmivé lett. Különös nyugalom,

végtelen békesség ereszkedett rá, eggyé vált asötét éjszakával, a világegyetem sötétjével, avégtelen, áthatolhatatlan űrrel. Megszűnt létez-ni. Semmivé lett, beleolvadt a frigyláda hang-jába.

- Most nyitja föl - suttogta rekedten Indy.- Ez a hang... - mondta Marion. - Bárcsak

bedughatnám a fülemet. Mi ez a hang?- A frigyládából jön.- A frigyládából?Indy erősen törte a fejét valamin, egy elhalvá-

nyult emléket próbált fölidézni. Mi az? Mi lehetaz? Valami, amit nem is olyan régen hallott. Demi? A frigyládával függött össze, ez biztos. Demi volt az? Mi?

Belloq erőlködve feszegette a frigyláda fedelét.Még a hold is úgy ragyogott az égen, minthaa következő pillanatban szét akarna robbanni.Az egész világ egyetlen hatalmas bombánaktűnt, amelyen félelmetesen rövid a kanóc, ésIndy érezte, hogy ezt a kanócot már meggyúj-tották.

Mi az? Mire akarok visszaemlékezni? - törtea fejét Indy.

A fedél lassan felnyílt.Belloqot a nagy erőlködéstől kiverte a verej-

ték, de közben szünet nélkül kántált tovább, bára frigyláda zúgása elnyomott minden más han-got. Itt a pillanat. Az igazság, a megvilágosodáspillanata. Belloq egész testében remegve meredta fedélre, amely most hirtelen fbipattant. A lá-dából kicsapó fény elvakította a franciát. Denem fordította el a tekintetét, nem mozdult.A ragyogás, a földrengésszerű robaj szinte hip-notizálta. Izmai megmerevedtek, egész teste meg-bénult.

A frigyláda fedele volt az utolsó dolog, amitéletében látott.

Mert azután a frigyládából sisteregve felcsapótűzgömbök töltötték be az éjszakát, lángoszlo-pok törtek elő, amelyek vakítóan csaptak az égfelé. Fehéren izzó fénykör vette körül a szigetet,beragyogta a tenger vizét, felkorbácsolta a hul-lámokat, amelyek tajtékozva ostromolták a par-tot. És ez a fény belehasított Belloq testébe, át-járta a szívét; több volt már ez, mint fénysugár:fegyver volt ez, ellenállhatatlan, hatalmas erő,amely átcikázott Belloq testén.

És Belloq mosolygott.Mosolygott, mert egyetlen pillanatig ő maga

volt az erő, az az erő, amely végül őt is föl-emésztette. De ez csak egyetlen pillanat volt,

s azután Belloq szeme kifolyt gödréből, amelyfekete, üres lyukként tátongott; bőre levált ahúsáról, majd a hús is leégett a csontjairól. ÉsBelloq még mindig mosolygott. Mosolygott ak-kor is, amikor emberi lényből egy maroknyi ha-muvá vált.

Mikor a vakító fény belehasított a sötétségbe,és az éjszakát betöltötte a frigyládából elszaba-dult erő, Indy ösztönösen behunyta a szemét.És ekkor egyszerre eszébe jutott az, amire azimént képtelen volt visszaemlékezni, az, amitaz imám házában hallott: „Ki felnyitja a frigylá-dát, s szabadjára engedi a benne lakozó erőt,halálnak halálával hal, amint ráemeli tekinte-tét”... S a mennydörgő robajban, a vakító fény-ben, amely elhalványította a csillagokat, rákiál-tott Marionra:

- Ne nézz oda! Hunyd be a szemed!Marion már az első tűzsugár kicsapódásakor

önkéntelenül behunyta a szemét, s jóllehet nemértette, mitől rémült meg hirtelen Indy, még afejét is engedelmesen elfordította. Pedig szerettevolna látni, mi történik.

- Ne nézd! Ne nézz oda! - ordította megállásnélkül Indy.

Körülöttük az egész sziget, az egész világ re-

megve robajlott, mint egy robbanni készülő,óriási motor; a fény sisteregve perzselte a sötéteget.

Ne nézz oda! Ne nézd! Ne nézd!A felcsapó lángtorony magasan lebegett az

égen, mint egy istenség vakítóan fénylő árnya.Gyönyörűségesen és félelmetesen ragyogott, selvakított mindenkit, aki ráemelte tekintetét. Ki-égette a kőtömb köré négyszöget vonó katonákszemét, arcukról lenyúzta a bőrt, a húst: nem-sokára egyenruhás csontvázak terültek el a föl-dön. Kettéhasította azt a jóval távolabb álló szo-bormaradványt is, amelyhez Mariont és Indytkötözték. És ekkor a frigyláda fedele visszacsa-pódott; az éjszaka megint elsötétült, a tengerelcsitult. Indy még sokáig várt, mielőtt kinyitot-ta a szemét.

Odafönt, az oltáron a frigyláda még mindigfényben úszott.

Robajlása zümmögéssé halkult, ám ez a halknesz fenyegető figyelmeztetést sugallt.

Indy Marionra nézett.A lány szótlanul bámulta, milyen pusztítást

vitt végbe a frigyláda. Pusztulás, halál minde-nütt. Szóra nyitotta a száját, de hang nem jöttki a torkán.

Nem is tudott volna mit mondani.Marion fölnézett a frigyládára.Lassan Indy keze után nyúlt, és szorosan bele-

kulcsolta a magáét.

EPILÓGUS: WASHINGTON

Musgrave ezredes irodájának ablakain ragyo-góan sütött be a nap. A ház előtti füves részenvirágzó cseresznyefák leveleit fújta a szellő. Azégen még egy bárányfelhő sem volt, vakító ké-ken tündökölt. Musgrave az íróasztalánál ült,Eaton egy széken foglalt helyet az asztal mel-lett. Még egy ember volt a szobában, a falnaktámaszkodva álldogált. Egy szót sem szólt, mégisszinte sugárzott róla a tipikus bürokrata aktaku-kac fennsőbbséges öntudata. - A Közalkalma-zott, Akinek Hatalma Van - gondolta Indy - ezképes még önmagát is iktatni és lepecsételni.

- Nagyra értékeljük a szolgálatait - mondtaMusgrave.

- Az anyagi elismeréssel, gondolom, meg vanelégedve.

Indy bólintott, azután előbb Marionra pillan-tott, majd Marcus Brodyra.

Brody szólalt meg:- Még mindig nem értem, miért nem kaphatja

meg a múzeum a frigyládát.- Biztos helyen van - felelte Eaton kitérőén.

- Hatalmas, gyilkos erőt rejt - fordult a tisz-tekhez Indy. - Ki kell deríteni, mi lehet az. Ért-sék meg, ez nem holmi játékszer.

Musgrave bólintott.- A legjobb szakembereink vizsgálják, most,

ebben a pillanatban is - mondta.- Kik azok? - kérdezte Indy.- Biztonsági okokból nem közölhetem a ne-

vüket.- Úgy állapodtunk meg, hogy a frigyláda a

múzeumé lesz. Önök is készséggel hozzájárul-tak. Erre most elkezdenek ködösíteni. Ezen aterületen Brody a legjobb szakember. Miért nemengedik, hogy legalább együtt dolgozzon azönök szakértőivel?

- Indy - szólt közbe Brody -, hagyd. Hagyda fenébe.

- Nem hagyom! Erre az ügyre ráment a ked-venc kalapom, hogy az ostoromról ne is be-széljek.

- Biztosíthatom arról, hogy a frigyláda jó ke-zekben van. És azt a bizonyos erőt az ön be-számolója alapján beható vizsgálat tárgyávátesszük, hogy kielégítő magyarázatot nyerjünka jelenség okát és mibenlétét illetően.

- „Alapos vizsgálat!”, „kielégítő magyará-

zat!'' - horkant föl Indy. - Az ügyvédem szo-kott ilyeneket mondani.

- Nézzék, kérem - szólalt meg Brody, bele-fáradva a huzavonába -, mi csupán annyit ké-rünk, hogy a múzeum megkaphassa a frigy-ládát. És biztosítékot szeretnénk kapni, hogysemmi károsodás nem éri, amíg az önök birto-kában van.

- Ezt máris garantálhatom - mondta Eaton. -Ami viszont a kérésük lényegét illeti, hát... úgygondolom, sajnos felül kell vizsgálnunk a koráb-bi megállapodásunkat. A frigyládát aligha ad-hatjuk ki a kezünkből.

Csönd lett. Csak egy falióra ketyegését lehetetthallani. Végül Indy szólalt meg:

- Alighanem önök sincsenek tisztában vele,hogy valójában mivel van dolguk, igaz?

Fölállt, és Mariont maga elé tessékelve elindultkifelé.

- Természetesen tartjuk majd a kapcsolatot -szólt utánuk Eaton. - Örülünk, hogy találkoz-tunk. És még egyszer köszönjük a munkáját.

Odakint, a meleg napsütésben, Marion be-lekarolt Indybe. Brody mellettük ballagott. Ma-rion szólalt meg:

- Hát ez világos, hogy ezek nem fognak el-

árulni semmit. Úgyhogy talán nem ártana, hakivernéd a fejedből a frigyládát, és elkezdenélaz életeddel törődni, Jones.

Indy komoran nézett maga elé. Tudta, hogymegfosztották valamitől, ami őt illetné.

- Szerintem megvan rá az okuk, hogy ne ad-ják ki a kezükből a frigyládát - mondta Brody.- Persze azért jókora csalódás ez mindket-tőnknek.

Marion megállt, megigazította a szandálján apántot. Aztán ismét belekarolt Indybe.

- Foglalkozz valami mással, a változatosságkedvéért.

- Például mivel?- Például ezzel - felelte a lány, és megcsó-

kolta.- Nem olyan izgalmas, mint a frigyláda - mo-

solyodott el Indy -, de jobb híján be kell érnemvele.

A faláda oldalán hatalmas pecsét virított:„SZIGORÚAN TITKOS, KATONAI HÍRSZER-ZÉS, 99906753, KINYITNI TILOS.” Egy targon-cán feküdt, amelyet a raktáros szép komótosantolt maga előtt. Neki nem fájt a feje amiatt, hogymi van a ládában. Egész életét ilyen ládák köztélte le: az egyik olyan volt neki, mint a másik,

csak a titkos kódszám különböztette meg őket,de a raktárost a számok jelentése sem érdekelte,csak az, hogy mikor lesz már végre fizetésnap.Erősen benne volt a korban, és tudta, hogy nemsokat várhat már az élettől. Ezektől a ládáktólmeg aztán végképp semmit. Százával heverteka raktárban, és láthatólag a kutya se törődöttvelük. A raktáros nem emlékezett rá, hogy vala-ha is kinyitották volna valamelyiket. Ott álltakegymás mellett, belepte őket a por, a pókokhálót szőttek köréjük. A férfi egykedvűen toltaa targoncát. Megint egy láda - mit számít az?Helyet keresett neki, lerakta a targoncáról, az-tán dühösen sziszegve beletúrt a fülébe. A fené-be, gondolta, el kellene menni egy fülorvoshoz.

Mióta tolta a ládát, egyfolytában valami halkzümmögést hallott.