BIZALOM

Havonta kétszer megjelenő szemle,a v ilá g fo ly á sá ró l és a z em ber a lko tása iró l.

9. szám. IX. évfolyam. 1938. május 1.

Az aranyvárban.irta: Szabó Lőrinc.

Az ige hatott, nyilt a fal, és Salamon bevitt a várba, melyet ezer éve hiába ostromol fegyver és vihar.

Bent csontok, vázak, szörnyű csend. Ezüst-ajtók nyíltak előttünk s arany-termek, s mikor lementünk egy gyémánt-lépcsőn, odalent

nagy földalatti folyosók, topázzal s rubinttal kövezve s egymás labirintjába veszve, futottak, égők, ragyogók,

mintha e vár lakosai, halott nép, de valaha boldog, fészkébe, ide, összehordott volna minden kincset, ami

akadt a földön. Réveteg aggyal imbolyogtam a roppant fénytől lüktető csarnokokban, s bölcs kalauzom bevezetett

a legnagyobb terembe, hol a csontvázak királya trónolt.Fején még a korona ott volt, s körötte népe, s egy szobor,

egy vas szobor, melynek, mikor megpróbáltam megsimogatni, haragos füst és láng csapott ki parázsló orrlyukaiból.

Hátraugrottam. De megint csönd lett... A nagy falak ragyogtak, s csak a halottak vigyorogtak valami csontmosolyú kínt,

valami iszonyú, buta emléket, kincs és gőg bukását, tán végső napjaik tusáját, amelynek nem volt tanúja.

S már ezt éreztem én is, ezt a haláltusát, és szorongva néztem egy furcsa feliratra, amely ott állt a trón felett,

de nem értettem... És megint elrémültem: — Ki ez a nép itt?Kik ezek? Szólj már, mi történt itt?— kérdeztem, elfulladva, mint

akit egy ököl szíven üt:— Mi történt?! — És Salamon intett a múltat idézve szólni kezdteka táblán a néma betűk:

„Az Úr haragja sújt reánk, tanulj tőlünk és szállj magadba, kincseket gyűjtöttünk halomra, de volt valami nagy hibánk

s most itt az Ínség: aranyunk nem tud már megmenteni minket, lisztté őröltük gyöngyeinket s megettük s most éhen halunk."

így beszélt és elhallgatott a síró felirat. — Ez történt, így történt, — bólintott a bölcs és intett, s eltűnt a sok halott.

66 B I Z A L 0 M

Az öreg ház.írta: Nyirő József.

Évekig vártam, míg Gyerkó szomszéd eladta a kertem végében lévő telkét, hogy kijárást kap­jak a másik utcára. Minél hamarabb lebontatom a rajta éktelenkedő vén zsellérházat, amely már olyan rozoga, hogy a magas teteje meginog, ha a varjú rászáll. A vásár után mindjárt meg is mond­tam a benne lakó Fickó Mózsinak, akitől Gyerkó annak idején megvette, hogy keressen más szállást magának.

— Jó helyt vagyunk! — válaszolt nyugod­tan Mózsi. — Nem megyünk sehová.

— Akkor törvényesen kitétetem! — fenye­gettem.

— Igende nem lehet, — világosított fel Mó­zsi — mert mikor az ősi jószágot eladtam Gyer- kónak, szerződésileg kikötöttem, hogy hóttomig benne lakhatom!

— Mit beszél?— Nézzen csak utána!Futok Gyerkóhoz.— Igaz?— Az úgy van!— Maga erről a vásárnál nekem miért nem

szólt? — támadok rá.— Mert nem kérdezte!— Mégis kötelessége lett volna figyelmez­

tetni !— Tanólt embernek lehetne annyi esze, hogy

a vásár előtt megnézze a telekkönyvet! — szégye- nített meg Gyerkó.

Befogtam a számat, hogy ne kacagtassam magam a faluval, de ezt a vén romot gyűlöltem.

— Addig nem nyugszom — fenyegettem mérgemben, — míg bele nem döntöm a patakba!

— Majd hóttom után! — kacagott Mózsi, aki olyan biztonságban ült az átkozott szarkafé­szekben, mint Ábrahám kebelében.

Ellenkezése még jobban dühített. Már bolon­dokat kezdtem cselekedni.

— Eladom a házat a fejük fölül! — hatá­roztam el.

Hiába doboltattam ki azonban, vevő nem jelentkezett.

— Akkor odaajándékozom ingyen! Akárki­nek! — pattogtam a feleségemnek, ki csillapítani igyekezett.

Ennek is híre ment, s egyszer csak azon vet­tem észre magamat, hogy az emberek kerülnek, sötéten néznek rám és csak immel-ámmal kö­szönnek.

— Magukat mi lelte? — fogom meg az öreg Márton Zakort, aki a szemem közé vágta, hogy szégyelhetném magamat, mit vétett nekem az a szerencsétlen, kúdus család, hogy minden­képpen tönkre akarom tenni.

Pap, jegyző is barátilag intettek, hogy hagy­jam a fenébe, de Mózsi tovább ingerelt.

Ezt az elbeszélést olvasóink jóérzésébe ajánljuk. Tréfás formában bar, de a legnemesebb érzés, a feleba­ráti szeretet győzelme van benne leírva.

— Jó reggelt, szomszéd!... Jó estét, szom­széd! — kiáltott át a rongyos töviskerítésen, ha meglátott.

Eddig „tekintetes úr“, most csak egyszerűen „szomszéd" vagyok neki. Világos, hogy csufoló- dik velem.

— Megállj, Mózsi!Már-már tüzes csóvát hajítottam a házra, mi­

kor a helyzet egyszerre megváltozott. Újságolja a feleségem, hogy Mózsiéknak kicsi leánya született. CKyan átszellemült, boldog arccal mondja, mintha őt áldotta volna meg az Isten azzal a kölyökkel.

— Eltakarodjék maga is a szemem elől!Mózsi egész nap fütyült és énekelt örömében,

ami még jobban elsötétített.Várj csak, Mózsi!A szerencse azonban neki kedvezett. Felvették

a vasúthoz fűtőnek. Kenyérbe esett. Sorsuk jobbra fordult. A jó állami pénz kezdett látszani rajtuk. Nem a külsejükön, — mert bolond ember, ki a háját kívül hordja, — hanem a jókedvükön. A rideg hajlék is szinte megszépült tőle. Besütött a nap az ablakán. Kezdettem megbékélni a helyzettel, de Mózsi nem fért a bőrében. Eddig csak az arca gúnyolódott, de, hogy biztos pénzt érzett a szíve fölött, nem bírta megállni, hogy itt-ott meg ne tréfáljon.

Tudja-e, szomszéd, — állít meg egy alka­lommal, — hogy mü ketten házastársak vagyunk?

Nem sokáig, — vágtam vissza, — csak a maga holtáig.

— Hamarabb lesz kísérő belőlem, mint kísértet! — kacagott.

Úgy értette, hogy ő kísér ki engem a teme­tőbe, de elszámította magát, mert nem tőt bele két hét, kiesett a mozdonyból s lepedőben hozták haza. Nem halt meg, de a doktor bizalmas kör­ben kijelentette, hogy.csoda lesz, ha megmarad. A tragédia megdöbbentett, de akárhogy is küz­döttem ellene, mégis némi elégtételt éreztem. A falu hangulata azonban méginkább ellenem fordult. Egyik szibadszájú vonasszony szememre is vetette:

Úgy-e, most örvend, tekéntetes űr!Meg se szidhattam, mert a tu'ajdon feleségem

is úgy nézett rám, mintha miattam esett volna ki ez a szerencsétlen a mozdonyból.

Mi lesz azzal a szegény asszonyai, három ártatlan kicsikével! — példázódott. — Támasz nélkül maradnak!

A nyelvem hegyén volt, hogy megmondjam: — „Fenét maradnak támasz nélkül, míg maga itt van!“ — de jobbnak láttam hallgatni. Legalább külsőleg részvétet mutattam, de annyi mérget nyeltem már ez ember miatt, hogy belsőleg nem tudtam feloldódni.

A szerencsétlenség után harmadnap estefelé szepegve, bátortalanul beállított a Mózsi felesége, hogy áthivjon magukhoz, de mikor meglátott, benne rekedt a szó.

— No, mi az, Ágnis? — bátorítom.— Nem es tudom, hogy elé merjek-e vele

állani! — ijedezett.Beszéljen csak bátran! •

B I Z A L O M 67— Jaj, a szegény uram! — hebegte.Mi van vele?Arra kéri... Valamit szeretne megbeszélni a

lekéntetes úrral.— Ahá! A ház ügye! — tudtam mingyárt.

— Azonnal átmegyek! — nyugtattam meg az asszonyt, aki alig várta, hogy kívül legyen az ajtón

Ne legyen lelketlen! — puhított a feleségem.— Hogy sajnálom őket!

Hiszen sajnálni én is sajnáltam, de az ember pillanatnyi ellágyulás miatt a saját érdekeit mégse hagyhatja. Emberileg, de határozottan fogok eljárni.

Csak ne tudnám, hogy halálra van ítélve!...Az öreg ház is megalázott. Csak most néztem

meg közelebbről. Rom ez már. A hátulja meg­suvadt, a fekete, füstös gerendákból az ember nyakába hull a szúrágás sárga pora, ha nagyobbat köhög. A zsendely korhadt, vedlett, a szarufák egymásnak estek, sárgák és sorvadtak, mintha holtak csontjait támasztották volna egymásnak. Harkály itt már az ács. Tűzre se jó az egész. Kár volt azért ekkora hűhót csapni. Több eszem lehetett volna.

Az ajtó meghajolva is alig akar beengedni. Le is roskadt, összébb is szorult. A savanyúszagú, rideg pitvarban kitűnő gondolatom támadt. Hiszen innen életveszélyesség címén hatóságilag akár­melyik pillanatban kitelepíttethetem őket. Hogy én erre eddig nem gondoltam!...

Megdöbbentem önmagámtól. Hát ennyire ju­tottam? Valósággal önmagam elől menekülve si­ettem be a kis szobába.

— Jó estét!Senkise fogadta. Világosan éreztem, hogy

nem merik fogadni a köszönésemet. Meg vannak riadva. A gyermekek — rongyos angyalkák, — rémült szemeket meresztenek rám, anyjuk majd­nem szántszándékkal sorvad bele a szoba sötét­ségébe. Mózsi maga is megilletődve, láztól, kínok­tól horpadt, sötét arccal hallgat az ágyban, s csak a félig nyitott szájába mászó zilált bajsza reszket forró lélekzetétől. Csontokból fúj már a szél sze­génynél. Bogos, durva öklét alig bírja mozdítani. Minden csapzott hajszálán szivárog a verejték.

— Ejnye, Mózsi! Hát ennyire van?— Én ennyire! — nyög fel az ember, s a

félsötétben fehéren kisértő szemét az asszony felé fordítja:

— Adj széket, Agnis, a tekéntetes úrnak!Már nem „szomszéd," tekintetes úr lettem

ismét.Fáj, belém szúr ez a komor tiszteletadás és

érzem, hogy a halál nem őt, hanem engem tanít meg becsületre. Szorongva nézek rá, mintha ítéletemet várnám. Bocsánatot se merek kérni tőle a sok zaklatásért, olyan nagy ez a haldokló, aki fensé­ges, mint maga a láthatatlan Jóisten.

— Hivatott, Mózsi! — nyögöm ki végre, hogy a mellemre nehezedő nyomástól szabaduljak.

Mózsi nem vesz észre semmit, mint akinek nincs ideje külső semmiségekre ügyelíteni, mert pillanatra éppen csak visszalépett a másvilágról,

hogy hirtelenjébe még valami, igen fontos dolgot elintézzen.

— Köszönöm, hogy eljött! — suttogja és percekbe kerül, míg az újabb beszédhez erőt gyűjt.

— Nagy kérésem volna!... Olyan nagy, hogy elő sem merem hozni!

— A ház!Mózsi összerezzen, mint akinek legtitkosabb

gondolatát eltalálták.— Nem a ház! tiltakozik mégis lihegve. —

Nekem több ház az életben nem kell!...Hallgatunk.Később a szepegö asszonyfelé fordul ismét:— Ágnis! Hocci a gyermököt!A menyecske valami zúgból sietve előkap­

kodja az alig néhány hetes csecsemőt s megáll vele az ágy előtt. Mózsi fölpillant hozzám.

— Nézze meg jól ezt a gyermeket, tekénte­tes úr!

— Látom, Mózsi!— Most nézzen rám!Önkéntelen szót fogadok. Már csak a szeme

él az embernek, de az úgy belém kapcsolódik, annyi esdö kérés, fájdalom és apai gond izzik benne, hogy belém hal a szó. Egészen megköny- nyebülök, mikor lehunja, hogy könnyét eltakarja.

— Ugy-e, megteszi, tekéntetes úr?... Ugy-e, elvállalja?...

— Mit, Mózsi?Az ember a halál partján szemérmesen be­

lepirul, mikor végre kimondja a titkát.— ... A keresztapaságot.— A keresztapaságot? — kiáltok fel meg­

lepetten.— ... Hogy nyugodtabban mehessek a más­

világra! — instál Mózsi sietve, nehogy megtagad­jam a kérését.

Felkacagok, mert eszembe jut, hogy édes­apámnak tizenhat cigány-komája volt és azzal di­csekedett, "hogy az efféle csak püspökök és kirá­lyok kiváltsága.

Szívesen, Mózsi! — nyugtatom meg.Boldogan omlik szét az ágyban. Sikerült!

Végső nagy cselekedete a ház dolgában sikerült! Hátramaradó kicsi családjának feje fölött biztosí­totta a hajlékot, mert csak nem leszek olyan utolsó, semmi-ember, hogy a saját keresztlányomat kiha­jítsam az utcára. Ha most egészséges volna, a szemem közé kacagna Mózsi: — „Ugy-e, mégis csak túljártam az eszin!" S nekem el kellene ismer­nem, hogy lefőzött és valami új meglepetést talál­nék ki én is, hogy észbelileg alul ne maradjak; de ezzel a haldoklóval mégse bánhatok ilyen cu­darul. Azt se mondhatom meg, hogy átlátok a szitán.. Meg kell hagynom a hitében.

Úgy lesz Mózsi! Reggel a feleségem ünnep­lőbe öltözik s keresztvíz alá tartja ezt a prücsköt!

Isten fizesse meg a jóságukat! — érzékeny­kedik el az én ellenségem.

Észre se vettem, mikor az asszony is a kezemnek esik.

Ejnye, kutya teringette! — riasztom meg tréfásan, — inkább fusson el hozzánk s hívja le

68 B I Z A L O M

a feleségemet, hogy ő is lássa a keresztleányát!Csak éppen kendöt kötött! — pihegi boldo­

gan az asszonyka.*

Szenligaz, hogy ilyen szép esténk ritkán volt az életben. Az asszonnyal eltárgyaltuk a Mózsi fenséges cselekedetét és gyönyörködtünk a lel­kében.

A ház dolga azonban ezzel se fejeződött be.A Mózsi betegsége egyszerre megfordult.

Honnan tudjam, mitől, hogyan, mikor a doktor is csak a fejét csóválta.

Rohamos a gyógyulás! — hitetlenkedett.Annál jobb! — örvendtem őszintén, de csak

eleinte. Később, amikor az első meghatódás tüze kihűlt bennem, gyanakodni kezdtem. Nem egészen tiszta ez a dolog! Vájjon nem azért rendezte-e Mózsi a haldoklási jelenetet, hogy engem falnak állítson?... Igaz, hogy a doktor... de hátha egy követ fújtak a doktorral. Az is hajlamos a jó tréfára... Halálos beteg nem áll talpra ilyen hir­telen... Jó lesz résen lenni... Mózsi már fenn járt. Szorgos volt a dolog, éppen a szénával bíbelőd­tünk s nem értem rá Mózsira gondolni és csak meglepett, mikor a következő vasárnap épen, egészségesen beállít hozzám. Barátságosan örven­deztem a felgyógyulásának, ahogy illik és vártam, hogy álljon elő vele: mi szél fújta hozzám.

Jövő héten munkába állok — aszondja, — s azelőtt szeretném eligazítani a ház dolgát.

A ház dolgát?Azt! — vágja rá elszántan. — Ha Sütő

Jóskával megegyezhetem, kiköltözöm belőle! •Kiköltözik?Nem volna tisztesség tőlem, ha továbbra is

útjába állanék! — restelkedett.Nekem ugyan nincs utamba! Ott el lakhatnak

továbbra is.Mégis jobb, ha megyünk! — ellenkezett.Már bosszantott a dolog.Sehogyse értem magát, Mózsi! — mentem

neki. — Esztendő óta azért harcol, hogy a ház­ban maradhasson s most erőnek ereivel ki akar költözni. Mi ennek az oka?

Addig szorongattam, míg ezzel is kipakolt.Bévallom, hogy azért kértem a keresztapa­

ságra, hogy a gyermek, a kicsi családom hajlék nélkül ne maradjon.

Tudtam! — szóltam közbe. — Szép és nemes dolog volt! — dicsértem.

Allehet! — ismerte el. — De a se volt ki­csiség, amit értünk tett a tekéntetes űr!...

Nono! — mérsékeltem, de Mózsi nem hagyta magát.

Ahhát! ritkaszép dolog! S én csak úgy há­lálhatom meg, ha kiköltözöm... Ne mondhassa senki, hogy a halálos ágyamon visszaéltem a jó­ságé vall...

Szerettem volna megölelni, olyan szép volt ez az utolsó meglepetése, de én se maradhatok hátra emberség dolgában. Ráparancsoltam:

Ott maradnak, ahol vannak! Holnap, holnap­után ácsokot állítok, hogy kicsit hozzák rendbe azt a házat.

Szinte keresztet vetett a meglepetéstől. Ba­rátságosan megveregettem a vállát:

No, ugy-e, hogy mégis csak alul maradt Mózsi ebben a ház dologban?

Ne es emlegesse! — restelkedett. — Elégszer megbántam... engedjen meg nekem, tekéntetes úr.

Maga is felejtse el, Mózsi! — taszigáltam ki meghatottan az ajtón.

Azon melegében meg is beszéltem a pallérral az ügyet s az ácsok munkába is állottak.

Mózsi éknál mit építenek? — csodálkozott a feleségem.

Mondom neki az esetet.Látja, mégis csak én győztem! — dicseked­

tem a végén.Hiába kapta félre fejét az asszony, látom,

hogy jóízűen kacag.Maga mit kacag?Nem kacagok, csak örvendek, hogy új házat

építtet szegény Mózsiéknak.Mit... mit beszél?...

*

Néhány esztendeje, hogy ez az eset történt, de — Isten engem úgy segéljen, — mai napig se tudom, hogy végül is ebben a ház-dologban me­lyikünknek volt nagyobb sikere: Mózsinak-e vagy nekem?

Gyógyulás.A n agy S o rs en gem k iszem elt, S ú ly o s b e te g lettem , K itudakolom az okát,H ogy m it akar v é l e m . . .

A m int la ssan eljutottam N agy , sok lem on d ásb an A S o rso m h o z , en m agam h oz, H osszú éjszakákban ,

L átom , S o rso m sátoráb an L o b o g én em lángja;S en tudatom fájdalm im at Jegyzi n ap lójába.

E ntudatom n éz e lán gb a S ab b ó l jegyzi k észen :A z é le te t csa k sz e n v e d é sse l Látjuk át eg észe n .

A m int la ssa n eljutottam S S o rso m h o z m egtértem ,H ogy je g y z é sé t tisztán lá ssam ; O lvasom „én vétkem !"

B I Z A L O M 69

L átok b en n e rossz em léket. *M ind rossz tettem m últja.B elá tom , az é le tem et H ib ás m últam sújtja.

E z így áll a sors k önyvében Érint en g em , téged ,T itek e t is em bertársak ,S az em b er isé g e t,

E z ig é t itt elism erjük.M ár b o ld o g a n látom ,L étünk napja újra jön A tisztu lt láthatáron. R. M.

Tavaszi virágok.Irta: Ifj. Jancsó Vilmos szfővárosi kertészeti főintéző.

Árvácska.Az árvácska-kultúra a múlt században fejlő­

dött ki. A mai nagyvirágú árvácskák ősei a kisebb virágú Viola tricolor és a Viola lutea kereszteződé­séből jött létre. Ezt a keresztezést 1860 körül Odier francia kertész végezte el először és az így létre­jött új fajtákat Odier-féle árvácskáknak nevezték. Ezek a változatok és fajták még ma is forgalomban van­nak.

Amikor a többi kertész is rájött, hogy milyen hatásos, mutatós virág az árvácska, szinte tömege­sen kezdték szaporítani, nemesíteni. Keletkeztek tiszta egyszínüek, 2—3 stb. színűek is, míg végül elérkezett a mai alakjához, színéhez, formájához.

Az árvácska tenyésztése igen egyszerű, sem­mi különösebb, nagyobb szakavatottságot nem igé­nyel. Tenyésztése kétféleképpen történik: Egyik és a nagyobb gyakorlati értékkel bíró tenyésztés a szabadföldi, a másik és inkább csak házi szükség­letek ellátására, a lakásban történő nevelés. A sza­badföldi nevelésnél a következőképpen járunk el: Az egészséges, csíraképes magvakat július közepén mélyen megmunkált, középkötött kertiföld, kom­poszt és trágyaföld keverékébe szórva elvetjük. Az ágyást semmit, vagy csak igen vékonyan, egy-két milliméter vastagságban finomra kirostált földdel takarjuk. A magvetést kikelésig nedvesen tartjuk, de inkább permetezzük, mint öntözzük, mert nagy hi­ba az, ha az öntözést úgy végezzük, hogy a víz a mag­ágyakon megáll. Az ilyen esetben t. i. az apró magvak összemosódnak és hiába vetettük mi egyenletesen, mégis csomósán kelnek ki.

Ahogy a magvetésünk kikelt, a magágyak be- ámyékolásáról kell gondoskodnunk. Erre a célra a legalkalmasabb 50—60 cm. magas karókból ké­szült kerettel az ágyást körülvenni és a keretet léc­ből, vagy ágakból készült árnyékoló táblákkal le­takarni. Egy ilyen lécárnyékoló úgy készül, hogy az ágy nagyságához megfelelő keretet készítünk, majd a keretre 6—8 cm, távolságra egymástól lé­ceket szegezünk fel. Ez az árnyékoló jobb, mint az ágakból, vagy gallyakból összerótt árnyékoló, mert egyenletesebb árnyékolásban részesíti m agosain­

kat. A palánta-ágyakat a nyári melegben bősége­sen öntözzük, de nem elég csak az ágyat hanem jó az árnyékolót magát is öntözni, hogy a zsenge növény körül mindig párában gazdag levegőt biz­tosíthassunk, Magvetés után számított 5—6 hétre a palánták annyira megerősödtek, hogy tovább a magágyakban nem maradhatnak, ezért továbbneve­lés céljából új ágyakat készítünk.

Az ágyakat jó másfél ásónyi mélyen megfor­gatjuk, felássuk ugyanakkor teljesen érett szalma­mentes trágyával és ha módunkban áll, komposzt- földdel az ágyások talaját bőségesen feljavítjuk. A talajjavítás és ásás után kitűzünk 120 cm. széles ágyakat, mert ezekre kiültetve tudjuk legjobban ke­zelni árvácskáinkat. Az így elkészített ágyakba tör­ténik azután a palántaágyakból a magoncok kiül­tetése 10 cm. sor- és tötávolságra. Ha jó munkát akarunk végezni, akkor a palántaágyakból a palán­tákat minél több földdel emeljük ki és ilyen kis föld labdával ültessük el új helyükre. Az átültetést bizony a fiatal árvácskák meglehetősen megérzik. Átültetés után egy-két hétig lombozatuk sárga, fej­lődésben teljesen megáll. Ha azonban ezt a kritikus időt kiheverték, megindul a kis palánták erőteljes fejlődése. Egymásután hoznak oldalsarjakat és 6—8 héten belül kész növényekké fejlődnek ki. Ezalatt az idő alatt kezelésük öntözésből, a talajnak szük­ség szerinti porhanyításából és gyom irtásból áll. A kapálásnál is feltétlenül ügyelni kell, nehogy a fiatal növényeket a gondatlan kapálás folytán fel­szakítsuk és azokat új gyökér leverésére kényszerít­ve, fejlődésében visszavessük.

Ősszel szeptemberben egymásután bújnak ki a bimbók és ha hosszúra nyúlik az ősz, az árvácska táblák teljes virágzásba kezdenek. Tekintettel arra, hogy ez a korai virágzás növényünket gyengíti, aján­latos azt meggátolni. A palánták virágzásának meg- gátlása igen egyszerűen történik. Nevezetesen két- három naponként az ágyakat gondosan átvizsgál­juk és a kibúvó bimbókat körömmel kicsípjük. A hideg, fagyos idők beálltakor gondoskodnunk kell az árvácskatáblák téli takarásáról. Takarásukra leg­alkalmasabb az aprólevelű akáclevél, vagy fenyő­gally. A nagylevelű lomb, gesztenye-, gyümölcsfa­lomb, juharlomb nem alkalmas az ágyak betakará- sára, mert egy-egy levél teljes egészében be tud takarni egy növényt, ami nem kívánatos, mert télen a változó időjárás mellett vannak napok, sőt hetek, amikor a hőmérő jóval a fagypont felett jár, ilyen­kor a teljesen betakart árvácska könnyen felpállik, vagy kirothad.

Szóval takarásukra egy-két ujjnyi vastagon apró lombot használjunk, mely apró lomb között mindig van annyi hézag, vagy hasadék, ahol a téli felmelegedés alkalmával az árvácskák esetleg leve­gőhöz tudnak jutni. A téli takarást az árvácskákról márciusban távolítsuk el. A március-áprilisi hide­gek miatt a takarót tovább az árvácskákon tartani nem szabad, mert a kora tavaszi sűrű csapadéka kis lombbal történt takarás ellenére is befülled és alatta a növények elpusztulhatnak. A takaró leve- vése után a sorokat kitisztítjuk és a palánták ki­szedése előtt az ágyakat mégegyszer megkapáljuk.

70 B I Z A L O M

A palánták kiültetésére csak április hónapban kerül a sor. Addigra minden egyes tő már virág­ban áll és virágágyainkat tisztára tudjuk készíteni. Ha a következő esztendőben is árvácskatenyésztés­sel akarunk foglalkozni, akkor a magnövényekröl még az általános kiültetés előtt kel! gondoskod­nunk. A szép, erőteljes és fajtajelleggel bíró töveket óvatosan, nagy földlabdával kiszedjük, a már előre jól elkészített helyre ültetjük és úgy kezeljük tovább, mint bármely más szabadföldi növényt, csupán a virágok egyöntetűségére fordítunk nagy gondot. Az anyanövényeket naponta átvizsgáljuk és a fajta­jellegnek meg nem felelő virágokat könyörtelenül kicsípjük. Ilyen eljárás mellett is csak 70—80°/o- ban kapunk tiszta magot, aminek oka az árvácska változékonyságában keresendő.

A másik eljárás, amikor az árvácskákat nem két éven keresztül tenyésztjük, a kövekezö: január hónapban üvegházban, vagy igen világos szobá­ban ládákba, vagy cserepekbe vetjük a magvakat. A magvetésnél ugyanúgy járunk el, mint ahogyan a szabadban történt, majd kikelés után 2 hétre új­ból ládákba 2—3 cm sor- és tőtávolságra áttüz- deljük a palántákat. így áttüzdelt állapotban sem maradhatnak sokáig, mert ahogy azok összenőttek (3—4 hét alatt), újból 5—6 cm-es sor- és tőtávol­ságra ládákba, vagy kis dugványcserepekbe ültet­jük át. Az árvácskák most már kiültetésig ezen a helyen maradnak. Itt is többizben fel kell porha- nyítani földjüket és a jelentkező virágokat kicsípni, míg azután áprilisban szabadba, ágyásokba ültet­jük. Az árvácska nevelésének ez a módja, bármilyen szakszerűen jártunk is el, nem ad olyan szép és erőteljes palántákat, mint a szabadföldi nevelés és a nagy tömegben való palánták előállítására költ­séges mivolta miatt sem ajánlható. Gyakorlati hasz­na csak abban az esetben van, ha valaki, nem rendelkezik szabad földdel, kerttel és ablakainak, vagy erkélyének ládáit akarja ezzel a pompás virág­gal betelepíteni.

A nefelejcs és a százszorszép.Van a tavaszi flórának még két igen kedves

hirdetője az égszínkék nefelejcs és a fehér-piros színű százszorszép. A nefelejcs, Myosotis alpest- ris egyike a legelterjedtebb tavaszi virágoknak. Hazánkban sok helyen vadon is előfordul. A fa­lusi kertek elmaradhatatlan lakója a százszorszép­pel, Bellis perennis fi. pl. együtt, melynek közön­ségesebb változata szintén vadon él a kertekben, a pázsitban pedig mint kellemetlen gyom fordul elő.

E két tavaszi virágot a korai virágágyak díszítésére használják. A nefelejcset azonban szo­kás cserépben is nevelni és mint cserepes növény is igen nagy elterjedésnek örvend. Mindkét növény ú. n. kétnyári, vagyis 2 éven keresztül nevelt virág. Magvait ládákba, vagy jól előkészített szabadföld­be mélyített ágyásokba június közepe vagy vége- felé vetjük. Kikelés után kellőképpen árnyékolva nedvesen tartjuk. A magoncok 14 nap alatt annyira megerősödnek, hogy a magágyban vagy ládában nem maradhat. Ezért 14 nap letelte után a kis magoncokat az e célra előkészített szabadföldi

ágyásokba, vagy pedig 10 cm. sor- és tőtávolságra egymástól kiültetjük. Kiültetésük után öntözésükre még nagyobb gondot fordítunk és néhány nap múlva megkezdjük talajának porhanyítását, amit azután 14 naponként ismételünk.

A szabadban tenyésztett nefelejcs- és százszor- szép-palántaágyak a tél beálltáig ilyen kezelésben részesülnek, majd a tél beálltakor az ágyakat leta­karjuk. Takarásukra fenyőágat, apró akáclombot használjunk. Nagy gondot kell fordítanunk arra, hogy ne túlvastag réfegben takarjuk, mert a vas­tag takaró a növények kipállását vonja maga után. A jól készített takaró mellett is ajánlatos az eset­leg bekövetkezendő felmelegedéskor az ágyakat át­vizsgálni és néhány helyén a takaró felbontásával a növényeket szellőztetni. Kora tavasszal — mikor még utófagyok is lehetségesek — a takarót eltávo­lítjuk. Az első tavaszi nap rövidesen kicsalja a százszorszép és nefelejcs virágait. Ilyenkor alkalmas azután mindkettő virágágyak kiültetésére.

Ha nem szabadföldi ágyakban neveltük a nyár folyamán palántáinkat, akkor azok teleltetése nehezebben és körülményesebben történik, mint a szabadföldieké. A ládákba kiültetett palánták ered­ményesen csak fagymentes, alig néhány 3—4 C.-fo- kos helyiségben teleltethető jól. Melegebb szobá­ban, vagy helyiségben a palánták megnyurgulnak és idő előtt satnya, jelentéktelen kis virágokat hoznak.

E két növénynek van egy harmadik előállí­tási módja is, ami azonban kevésbbé gyakorlatias és úgy, mint az árvácskáknál, vagy a többi két­nyári növényeknél, csak korlátozott körülmények esetén szabad ehhez a szaporítási, illetve palánta­nevelési módhoz fordulni. Nevezetesen a százszor­szép és a nefelejcs is nevelhető egy éven belül is. Január elején, vagy közepén a magvetés növény­házban vagy pedig világos szobában, ablak mellett, ládában végezzük. A kikelt m;goncokat azután ládában, 2—3 hétig közel az ablakhoz, világos, 14—16 C.-fok hőmérsékletű helyiségben neveljük. A magoncok fejlődéséhez mérten a kikelés után számított második-harmadik hétre a kis magonco­kat áttüzdeljük 2—3 cm. sor- és tőtávolságra, újból ládákba. Áttüzdelés után a ládákba levő nö­vényeket ugyanolyan hőmérséklet mellett gondos öntözéssel tovább neveljük. Február végén már sok­kal bővebb térállás mellett 5—6 cm-es sor- és tőtávolságra ültetjük. További kezelésük az előző palántaneveléssel teljesen megegyezik.

A jobb idők beálltakor növényeinket fokoza­tosan hozzászoktatjuk a levegőhöz, míg a kiülte­tésre fel nem használhatjuk.

A százszorszépeknek még egy szaporítási módját ismerjük, amikor valami nagyvirágú, szép színű fajtát ivartalan úton, szóval nem magvetés­sel szaporítjuk. Ilyenkor azonban a leendő utódok fajtisztasága százszázalékig nem biztosítható. Ezen az úton való szaporítás tőosztás útján történik. A szép, nagyvirágú, vagy kiválasztott színű százszor­szép töveket tápdús, bőségesen trágyázott földbe kiültetjük, bőven öntözzük és permetezzük. Ilyen körülmények között a százszorszép tövek igen meg­erősödve oldalsarjakat fejlesztenek. Hogy ezt az

B I Z A L O M 71

oldalsarjfejlődést még jobban fokozhassuk, ajánla­tos a "Virágokat kicsípni. Szóval a töveket nem virágoztatjuk, hogy a tápanyag a lombozat, illetve sarjak fejlődésére használódjék fel. A kiültetés után számított 4—6 hétre megkezdjük a szaporítást. A fejlődő sarjakat éles késsel eltávolítjuk a anyanö- nyekről és üveglappal fedett ládába, vagy ablak­kal takart hidegágyba 3 cm. sor- és tötávolság mellett félrész folyami homok keverékébe kitűzdel­jük. A kis, gyökérnélküli sarjak 14 nap alatt a ládákban, vagy hidegágyban gyökeret vernek, ami­kor az ablakokat eltávolítjuk és a már gyökérrel bíró kis növényeket úgy kezeljük, mintha azok is magoncok volnának.

Véletlen-e?Jani nagy odaadással mesélt a kis Rózsinak

azokról a szép árvácskákról, mik neki annyira megtetszettek, amint szépen cserepeikben nyílnak egy ablakban ott a Rátahegyi úton! Elmondta, hogy egy titkos utat épített magának, amelyiken még a kerítések alatt is át lehet jutni az Algái néni fá­jáig, amelyről nagyon jól meg lehet tekinteni az árvácskákat annak, aki felhág Algái néni ablakáig. Majd elhozza azokat Rózsinak, hogy nézze meg ő is: ha Rózsi már eleget nézte, újra vissza viszi azokat Algái néni ablakába.

Másnap az esthajnal a kicsi Rózsi bánatos leikéhez hasonlított. Amióta a távoli Ráta-hegy el­takarta a napot sötétzöld hátával, hogy Rózsival szemben állva, baljós sejtelemmel köszöntse az aggódó kis leányt, ki már ott állt, ahogy Janival megbeszélte tegnap este. Jani késett. Rendkívül izgatott volt búcsúzáskor. Halk hangon csodálatos édesen kérte, hogy gondoljon őreá mindig és sem­mi rossz fát ne tegyen a tűzre. Rózsi ezt megígérte, de csodálkozása nőttön-nőtt Jani viselkedése fe­lett. Szokatlan volt. Most ott állt és aggódott. Sokat gondolt egész nap Janira, nagyon szerette volna, ha mellette lehetett volna. Legalább tudni lett volna jó, hogy hol van és olykor mit csinál. Mit művel azzal a szép árvácskával, amiről oly szeretetteljes hangon beszélt és amit már neki oda is ígért, ha ma itt megvárja, amikor Algái nénit erre szokása szerint ma is a városba viszi dolga? Rózsika ettől fogva számíthat rá, ő nemso­kára jelentkezik az árvácskákkal. Amióta a távoli Ráta-hegy tényleg eltakarta a tájék elől a jó Isten ragyogó szemét, a napot, Rózsika lelkében foko­zódott az aggodalom Jani szokatlan eszméje miatt. Megfoghatatlan félelmet érzett. Olyat mit a Bodri­kutya érezhet, amikor elveszti maga előtt azt, akit szeret, mert az ajtó közöttük becsukódott. Rózsika jól érezte, hogy egyedül nem képes kinyitni ezt a közöttük egyelőre még nyitva lévő lelki kaput, ha az becsapódna, mert ő kicsinek érezte magát Jani lelkének kinyitásához. Azért volt oly aggódal- mas, mert tudta, hogy ha ez az ajtó most becsu­kódik, akkor Jani igen messzire távozik el tőle. Ettől remegett szinte, mikor Algái néni pontos módján feltűnt a ráta-hegyi út fordulójában, ahon­nan most már Janit várja.

A nap korán pirosra festi azokat a bárány­felhőket, melyek nem olvadtak bele a felettük ter­jedő lila felhőzetbe, mintha mindennek ellenére ők függetlenül egymásközt szabadon akarnának a ha­talmas ég mély kéksége felé úszni. Rózsika egyre szorongóbb szívvel érzi mintha Jani már egyre tá­volodna tőle, pedig igazság szerint Janinak egyre közelebb kell lennie megbeszélésük szerint. Algái néni mellette ment el és Rózsika illendően köszönt. Erre mintha eszébe jutott volna Algái néninek valami, mert megállt és mintha a táskája után nyúlna, ami nem is volt nála.

— Otthon felejtettem a táskámat — mondta, — ha megvársz kapsz tőlem cukorkát. S azzal már ment is visszafelé. Rózsika pedig áhítattal nézett az ég bánatos kékesszürkeségébe, közben arra gondolt, hogy vájjon ez a véletlen, ami Algái nénit kedveskedésre bírta, ami miatt rájött, hogy a táskáját otthon felejtette, vájjon véletlen-e? Az este ködös fátyola mögül kilátszott a hold. Mintha az is igazat adott volna Rózsinak. Az se véletlen, hogy a nap őreá süt, az se véletlen, hogy ő ép­pen akkor bukkant ki a felhők mögül, mikor Algái néni a szokásos fürgeséggel felnyitotta ajtaját. Uram, Teremtőm! A hold ragyogó fénykellegéből a Jani holtsápadt arca meredt a fáról Algái néni­re, ki mindjárt észrevette őt és azt is, hogy a táskája a helyén van. Jani közben visszatette. De Algái néni erről nem tudott.

Mindjárt beszéd tárgyává is tette ezen szo­katlan látogatást, amint kihajolt és megfogta a Jani gallérját, részben, hogy biztosítsa a helyzetet, hisz jól ismerte az ilyen legénykéket, nem először másztak be az ő ablakán és olyankor mindig lá­bakéit valaminek. Mikor azonban Jani bocsánatot kérőén szólni akart, Algái néni azt hitte, hogy a legjobb lesz az osztályfőnökhöz vinni Janit azon nyomban, hogy majd vele láttassa el a baját. Jani nem tiltakozott, egy szóval sem mentegette magát, ment ahogy Algái néni parancsolta. Útközben azon­ban nagy nyugodsága feltűnt Algái néninek, aki közben egyre szidta őt és miatta mindazokat, ki­ket részben tettenért, kikre részben gyanakodott és kikre a lopások egész sora tartozott. Pedig Jani tudta magáról, hogy Ő nem lopott és azért is volt annyira nyugodt. Várta azt az alkalmas pillanatot, hogy elmesélje mint találta meg a táskát a kapu előtt, mikép vitte ő azt vissza azon a titkos úton. amit az árvácska nézésénél kiszemelt magának és mind helyezte azt el az ablapárkány alatt lévő köny­vespolcra. Azért, hogy odahaza nincsen pénzük, eszébe se jutott a pénztárcát kivenni a táskából, csak azért nyitotta ki azt, hogy meglássa, vájjon tényleg Algái néni táskája az. Egy igazolványt talált abban, ami után tényleg meggyőződött és ezért vitte vissza. De Algái néni nem kérdezett semmit, csak egyre szidalmazta a tolvajnépséget, kik közé Jani nem is tartozott Mit volt mit tenni az osztályfőnök is a Ráta-hegyi úton lakott és éppen ki is nézett az ablakon és talán hallott is valamit Algái néni szavaiból, mert nagyon ünne­pélyes hangon tudakozódott az ügy felől. Algái néni mindjár elő is adta az ügyet, mivel Janit vá­

72 B I Z A L O M

dolta. Miroki úr a Jani osztályának főnöke, hom­lokán duplán olyan mély. ráncok jelentek meg, mint amihez Jani már szokva volt és a hangja mégegyszer olyan öblössé vált, amikor kérdezte: „Igaz ez Jani? Hát képes vagy te ilyesmire is? Ezt nem hittem volna rólad, Beszélj!"

Végre itt volt a várva-várt alkalom, hogy Jani is beszélhetett. Az este odakint már sötétté vált, sőt csillagok is ragyogtak az égen, Miroki úr szo­bájában égett a lámpa és Jani azt hitte, hogyha most igazság szerint előadja a történteket, mihamar elmehet Rózsikéhoz, ki bizonnyal már türelmetlen­kedik. Azonban Miroki tanár, úr az alaposság em­bere volt. Noha Algái néni már szégyenkezve be­látta, hogy 6 volt tévedésben és a táska valóban csak Jani lovagias becsületessége folytán kerülhetett vissza a helyére, Miroki úr mégis részletesen akar­ta kihallgatni a „feleket." Jani már el szeretett vol­na menni és kérte a tanár urat, hogy megbeszélé­se alapján várnak rá, had menjen. A tanár úr mé­gis pontosabban akarta hallani, hol feküdt a táska, hogyan feküdt, mikor talált rá Jani és miért ment arra. Mikor elmondta az okát Jani, Miroki tanár úr ebben megint valami gyanúsat látott, hogy hát mi keresni valója volt az ö tanítványának egy cse­rép árvácska előtt, aminek megtekintésére Algái néni semmi engedélyt nem adott. Ezért jónak látta Rózsikét is magához idézni. Jani ennek lelke mé­lyén nagyon örült, így legalább tisztázva lesz Ró- zsika előtt is az egész helyzet. De amikor Rózsi­két a megjelölt helyen nem találták. Miroki tanár úr személyesen is kiment őt keresni a rátapa­tak mentén. Janit bezárták a dolgozószobába, az­zal a szigorú paranccsal, hogy semmihez se nyúl­jon. Jani nem is nyúlt semmihez, csak a saját szi­véhez, amely keblében majd meghasadt, az óriási izgalomtól, fájdalomtól, hogy még aző osztályfő­nöke, kit igen becsült, ennyire bizalmatlan és

. hideg iránta. Rózsika után sóhajtott. Ekkor, mintha tündérálom lett volna, az ablak alatt ismerős lá­bacskák kopogását hallotta meg. Rózsika volt ott. Rosszat sejtve ment Algái néniék háza felé, amikor Janit onnan kijönni látta Algái nénivel és távolról ide­kísérte őket Miroki tanár úr házához, ahol most fel szeretne menni Janihoz. De a kulcs nincs sehol. Az inas sincs itthon, aki beengedné őt. Így hát megvárja, amíg vagy ő vagy a tanár úr hazajön, hogy Janit szabadon lássa. De Jani helyesebbnek találta, hogy Rózsika haza menjen, megvacsoráz­zon, a szüleit megnyugtassa. Hosszas tanakodás után végre Rózsika is belátta, hogy más tennivaló itt nincs. Elment. Alig távozett el, midőn Miroki úr verejtékező arccal és ziháló mellel megérkezett. Szinte kétségbeejtő, mondta ez a mai korra jel­lemző, hogy már az ilyen serdülő emberek is mi­lyen tekervényes utakat járnak. Hol van a Rózsi­ka? — lihegett Janira — mond meg mindjárt, vagy egész éjszakát a hatóságoknál kell töltened. — Miroki tanár úr kérem, a Rózsika itt volt mosta­náig, semmi baja sincsen, ne tessék haragudni rá, de egész idő alatt itt volt a kertben, míg Al­

gái néni engem szidalmazott. Bocsássanak kérem szabadon engem is, mert ártatlan vagyok. Ha meg­engedi kikiáltok az ablakon, ő még meghallja és ta­núm lehet. Úgy is lett. Jani kiáltott és Rózsika nemsokára szaladva megjelent. Jani nyakába borult, megcsókolták egymást s Miroki tanár úr moso­lyogva látta az igazság két hősét. Sőt még elkí­sérte őket haza.

/?. M.

A vándor.Egy hideg fázós téli estén,Fáradt vándor jött hozzám,Pihenést keresvén.Arca szelíd,Szeme rám nevet,Úgy érzem, Ő az, ö az, kit lelkem keresett.

Ruháján por,Arcán szenvedés, ő az, Ö a vándor,Kit keres millió könny,Millió szenvedés.Én kitárom szívem ajtaját. Elkészítem helyét,Hová lehajtsa töviskoronás Drága szent fejét.

/. D . 1204.

Az április 1-i (7-ik) számban közölt kereszt- rejtvény helyes megfejtése.

p 1 S Ií Ó T A

Á L) ■ H l ó ■ ■ ■ ■

Á G

R E G ■ ■ ■ ■

Á G Y

0 ■ ■ ■ ■ mmmm P ■ ■ ■ ■

mmmm Á

S i IC Á T 0 R

A M R ■ ■ ■ ■

I V Ó

N A G Y Z Ó L

Felelős szerkesztő és kiadó:

GÖLLNER MÁRIA.E jótékonysági folyóirat szerkesztősége és kiadóhivatala:

FOGHÁZMISSZIÓ HELYISÉGE,Budapest, V., Markó-utca 27. földszint 6. szám.

Nyomatott a vád kir. orsz. fegyintézet könyvnyomdájában.