BBÁÁNN MMÓÓRR

HHUUNNYYAADDII

Negyedik könyv

AA HHaaddaakk VViilllláámmaa

Bán Mór nagyívű történelmi regényciklusának negyedik kötete a

magyar történelem talán legdicsőbb, s mégis legellentmondásosabb

korszakának egyik kulcsfigurája, Hunyadi János szerepét mutatja be a

Zsigmond király halálát közvetlenül követő zűrzavaros években.

A kiterjedt történelmi kutatómunkán alapuló sorozat feleleveníti

Hunyadi János életének és a Magyar Királyság XV. századi

történelmének sorsfordító pillanatait, egybeszőve az ismert tényeket a

néphagyomány elemeivel és az írói képzelettel.

Bán Mór eleven és hiteles képet fest a korabeli Magyarországról és

Közép-Európáról. Alakjai nem a történelemkönyvekből előhúzott,

idealizált hősök, hanem hús-vér emberek, akik elvitathatatlan erényeik

mellett néha a legszörnyűbb bűnök elkövetésétől sem riadtak vissza.

A szerző egyedi hangvételű ciklusa egyszerre kíván tisztelegni a

magyar történelmiregény-írás múltja előtt, és megőrizve megújítani

annak hagyományát.

Zsigmond király halála után a gyengekezű Habsburg Albertre száll

a Szent Korona. Személye megosztja a magyar nemességet, és a cseh

trónért is hadba kell vonulnia a lengyel uralkodó ellen.

A csehországi hadjáratra ígéretéhez híven elkíséri Albert királyt

Hunyadi János is, pedig nagyon nagy szükség lenne rá birtokain és

Erdélyben: jobbágyai elégedetlenkednek, a városokat és a falvakat

török portyázó seregek dúlják, és Hunyadvár is közvetlen veszélybe

kerül – benne Szilágyi Erzsébettel és a hétéves Hunyadi Lászlóval.

Noha az adott szó megtartásának és riválisai vonakodásának

köszönhetően Hunyadi János és öccse, Iván megkapja a szörényi

bánságot, és így a lehetőséget az al-dunai határvidék, a török legfőbb

felvonulási területe megvédésére, Hunyadinak választania kell: a

családja és saját birtokai, vagy az ország biztonsága, a török

megállítása a fontosabb. És ez a választás nagyon nehéz…

Gold Book

Copyright © Bán János, 2010

Szerkesztette: Békési József

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Borítókép: Oszlopfő, a lovagterem első oszlopáról Hunyadi

czímerrel. Magyarország Műemlékei első kötetének 89. ábrája (részlet)

ISBN 978 963 426 182 7

Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Id. Csengery Attila doktornak. Egy igaz embernek.

Amikor már nincs hová hátrálni, nem marad más, csak

szembefordulni az ellenséggel, és megküzdeni vele…

A magyarok a belső viszályok miatt, míg kölcsönösen kitöltötték

egymáson rablási és gyilkolási kedvüket, sem a hazával, sem a

fenyegető veszéllyel nem törődtek, és saját javukkal sem gondolva

inkább engedtek a töröknek, mint honfitársaiknak.

BONFINI

Egyetlen férfit termett az a kor, s ha az sem lett volna, annak a

szörnyű felfordulásnak idején, senki előtt nem kétes, hogy már régen

vége lenne nemcsak Magyarországnak, Ausztriának s a németeknek,

hanem az egész kereszténységnek is.

BONFINI

„Ős Napkelet olyannak álmodta,

Amilyen én vagyok: Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,

Kegyetlennek, de ki elvérzik Egy gondolaton.

Ős Napkelet ilyennek álmodta: Merésznek, újnak

Nemes, örök-nagy gyermeknek, Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsitónak,

Nyugtalan vitéznek, Egy szerencsétlen, igaz isten

Fájdalmas, megpróbált remekének, Nap fiának, magyarnak.”

ADY ENDRE

Én nem vagyok magyar?

Tartalom

Első fejezet 9

FÖRGETEG KÉL

Második fejezet 58

SZÁSZSEBES OSTROMA

Harmadik fejezet 98

LEJÁR AZ ESZTENDŐ

Negyedik fejezet 142

BUDAI HARANGOK

Ötödik fejezet 181

JÁNOS BÁN

Hatodik fejezet 228

KÉT NAPKORONG

Hetedik fejezet 261

HOLTAK SEREGE

Nyolcadik fejezet 305

VISEGRÁD

Kilencedik fejezet 344

KÉT MAGÁNYOS EMBER

Tizedik fejezet 381

A VERES VÁNKOS

Kedves Olvasó!

Akik kezdetektől fogva nyomon követik a Hunyadi-sorozat

történetét, jól tudják, hogy ez a vállalkozás a tervekben szerényebb

terjedelműnek indult, mint amivé végül kiforrta magát. A harmadik

kötet, és a most megjelent negyedik rész is alig néhány esztendő

eseményeit foglalja magába.

Felmerülhet a kérdés: mikor érünk így a történet végére?

Az 1437-44 közötti esztendők meglátásom szerint a

legtanulságosabb évek ebben az eposzi történetben. Ezek az esztendők

érlelték meg az elhatározást Hunyadiban, ezek az esztendők alakították

engedelmes katonából a nemzet sorsát kezébe vevő kormányzóvá.

Kérlek tehát, Kedves Olvasó, bocsásd meg, ha hosszan időzök ebben a

korban. Bár a leggyakrabban elhangzó vélekedés szerint bármilyen

hosszú lehet a sorozat, a lényeg, hogy jó legyen, azért a magam részéről

szükségesnek tartom leszögezni, hogy az elkövetkező kötetekben –

ahogy a sorozat kezdetén is – nagyobb léptekkel haladunk majd

Hunyadi János élettörténetében.

Remélem, amikor e hömpölygő mesefolyam a végéhez ér, és teljes

egészében tárul mindannyiunk elé e középkori tablófestmény megannyi

részletével, egyetértesz velem, hogy érdemes volt megismerni e

sorsfordító esztendők eseményeit…

Bán Mór

2010. október 10.

Első fejezet

FÖRGETEG KÉL

1.

HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1438 NYARA

A fiú hétévesforma lehetett. Barna képű, vézna kölyök volt, szinte

elveszett a csontos, csupa izom harci mén nyergében. Gyermeksisakja

alól kilógó szalmaszín haja a homlokába hullott vágta közben, de a

tincsek sárga függönye mögül eleven, fürkész tekintet villant a

félhomályban.

Aprócska gyermek létére magabiztosan, combja egyetlen

szorításával szökelltette előre az állatot a szélső fák vonaláig. A lombok

itt még takarták őket. A fiú óvatosan előrehajolt, apró szablyáját

keresztbe fektette a nyeregkápán, s kilesett az ágak közül.

– Ahun gyönnek, bátya! – suttogta. – Már a szentandrási révnél

dübörögnek! Hallod-e?

Szilágyi Mihály talpasebzett medveként bosszúskodott a bajsza

alatt:

– Bár ne hallanám, te Lackó! Borsódzik a hátam belé! Itt lesznek

rögvest!

– Úgy-e, bátya!

– Ők lehet, de mink nem! Eleget leskelődtünk, indulás vissza!

De Hunyadi Lackó csak a fejét rázta.

– Látni akarom őket!

Szilágyi szentségelt, megragadta a fiú lovának kantárját, ám Lackó

szemének egyetlen villanása elég volt ahhoz, hogy eleressze inkább.

Mint a jég csillanása a fáklyafényben! Amit ez a keményfejű kun kölök

a fejébe vesz, azt onnan ki nem veri senki és semmi!

– Ha apád idehaza lenne, alaposan eltángálna ezért!

– Csakhogy apám nincsen idehaza, igaz-e! – vont vállat Lackó, s

megint kilesett a fák közül.

Szilágyi magában füstölgött.

Hát persze hogy nincs! Esztendők alatt alig akadt pár hónap, amit

Hunyadi János az otthonában töltött volna. Mindig eszi a fene

valahova! Itáliába, Csehországba, Morvába, Némethonba, meg az

istennyila tudja, hova! Esztendőkig Zsigmondot kísérgette, most meg

azt a tejfelesszájú Albertet, hogy vinné el azt is az ördög oda, ahová

való!

– Mennyien lehetnek ezek, bátya? – kérdezte Lackó. – Reszket a

föld, ahogy közelednek…

Szilágyi legyintett.

– Többnek tűnik, pedig csak portyázó akindzsi csapat lesz ez!

Beszáguldják a környéket, gyújtogatnak, fosztogatnak, aztán inalnak

vissza a fősereghez. Legfeljebb kétszáz lovas, nem több! De nekünk az

a kétszáz is túl sok!

Nem ok nélkül aggódott Szilágyi. Embereit jóval hátrébb hagyta, az

alpestesi mezőn. Bizony, ha itt és most bármi baj történne…

De Lackó már nem figyelt rá. Megtörölte homlokát a míves

gyermeksisak pereme alatt, aztán egy lépéssel még előrébb nógatta a

hátasát. A mén feje kibukkant a fák közül.

– Látni akarom őket, bátya!

Szilágyi dühöngött még kicsit, de csak az illendőség kedvéért,

legbelül némi büszkeségféleség dagasztotta a mellkasát.

– Jól van! De ha már láttuk őket, itt se vagyunk, érted-e? Illa berek,

nádak, erek!

– Úgy lesz! – bólogatott Lackó.

Hunyadon mindenki úgy vélte, hogy mióta a fiúcska kigyógyult az

örökös lázkórból, igen gyors fejlődésnek indult. Vézna volt még, az

igaz, de folyton sápatag képe kezdett már kirózsásodni az éles hegyi

szelekben, a havasok napsütésében. A régente oly komor gyermekarcon

mind gyakrabban terült szét csibészes vigyor. Erőben is gyarapodott:

Kupsa hóhérpallosát ugyan még nem bírta el gyenge keze, de a lándzsát

már messzire hajította, s az íjat is derekasan megfeszítette. Lám, ez a

könnyű kun szablya is, mily szépen a tenyerébe simul!

– Közelednek, bátya!

Szilágyi a biztonság kedvéért elővonta buzogányát – végtére is

istentelenül gyorsak ezek az átkozott akindzsik! Ha mégis észreveszik

őket, ahogy emitt leselkednek az árokparton, itt teremhetnek, mielőtt

kettőt találnak pislogni, s akkor aztán…

Kétszáz szedett-vedett könnyűlovas, mormolta maga elé Szilágyi

Mihály. Bár, ahogy dübörögnek, a végén még csak többen lesznek az

átkozottak!

Az előremenesztett kémlelők jelentették, hogy az akindzsi csapat

sebes vágtában közeledik Déva felől. Annak a nagyobb török seregnek

lehettek ezek a részei, amelyik Szörényvárnál tört be az országba, hogy

villámgyorsan végigperzselje a Temes-melléki részeket. Az erősített

várakat, városokat persze kikerülték: Karánsebes, Zsidóvár, Lúgos, s

maga Déva is megmenekedtek, de egész Temesvár külső városáig majd

minden falut felprédáltak, férfiait felkoncolták, asszonyait, gyermekeit

rabszíjra fűzték.

A fősereg azóta bizonnyal hátrál kifelé az országból, hogy

mihamarabb Havaselvére terelhessék a foglyokat a zsákmányolt

kincsekkel egyetemben. Az akindzsik azonban még beszáguldják Dél-

Erdélyt, egész Gyulafehérvárig, Hunyadig, Enyedig…

Isten úgy döntött bizonnyal, hogy megpróbáltatásoktól terhes

éjszaka várjon ma minden sorsűzött magyarra!

De csak jöjjenek azok az átkozott akindzsik! Szilágyi sebtiben

összekürtöltette a hátszegi és boldogasszonyfalvi kenézeket, meg a

várban maradott vitézeket. Négyszáz jó fegyveres állja útját a gyülevész

hordának, ha túlontúl közel merészelnék tolni a pofájukat! Százan máris

itt gyakorlatoztak közülük az alpestesi mezőn…

– Néked tán mégis jobb volna visszanyargalni Alpestesnek, te

Lackó! Húgomasszony megnyuvaszt, ha megtudja, mily közel

merészkedtünk a veszedelemhez!

– Csakhogy anyámasszony nem tudja meg! – vigyorodott

nagybátyjára Lackó. – Mert akkor mindketten nagy bajban lennénk,

úgy-e?

A szeme ravaszkásan csillant.

– Én biztosan hallgatni fogok!

Szilágyi a fejét ingatta. Ez a kölök egyre szemtelenebb!

– Látni akarom őket! – ismételte Lackó. – Még sosem láttam

törököt!

– Minek siettetni az elkerülhetetlent? Láthatsz még életedben annyit,

meg is unod számlálni majd! – Szilágyi arról ezúttal is bölcsen

hallgatott, hogy évekkel ezelőtt a csecsemő Lackó biz' láthatott már

eleven törököt, a Malomvíz jeges habjaiban lapulva, csak épp nem

emlékezik rá. Hála legyen ezért a magasságos Istennek…

A fiú hátasa nyugtalanul kapálta a füvet, s füle meg-megrezzent,

ahogy az országút felől jövő tompa, távoli dübörgésbe acél csendülése

vegyült.

– Itt vannak, ni!

Vágtatva közeledtek a Cserna-kanyarulatban.

Lackó tátott szájjal bámulta a szürkületből kibontakozó csapatot.

Fáklyák lobogtak a bíbor égbolt előterében, ahogy a mocskos köpenyes

lovasok előszáguldottak a part felől, s hatalmas port kavarva az

országútra kanyarodtak.

Jöttek, egyre csak jöttek: szakállas, turbános akindzsik,

szőrmekucsmás oláh lovasok, hosszú lándzsás trákiaiak meg tar fejű

anatóliai haramiák. Egyre többen dübörögtek az országúton,

handzsárjaikon, harci szekercéik élén vörös fáklyafény villogott.

Lackó bámulta őket.

Jöttek, egyre csak jöttek: a lovas hadnak csak nem akart vége

szakadni.

– De hisz ezek… – hebegte a fiú. – Ezek rengetegen vannak, bátya!

Többen tán kétszáznál!

Szilágyi sápadtan bámulta őket.

Voltak azok két-háromezren is…

És még mindig jöttek. Egyre csak jöttek!

Az akindzsik mögött vagy ötszáz csetedzsi vágtatott elő, s

nyomukban ezer könnyűvértes, kerek pajzsos szpáhi közeledett.

– El innét, az istenért! – mormolta Szilágyi. – Most aztán már eleget

láttunk!

A fiú ezúttal nem ellenkezett, összeszorított szájjal nógatta hátra a

hatalmas mént.

– Miért vannak ennyien, bátya? – Megfordította a lovát, Hunyad

irányába.

Szilágyi nem válaszolt, csak izgatottan pislogott a fáklyaerdő felé,

azt vizslatva, nem fedezték-e fel máris őket.

– Miért vannak ezek ennyien? – kérdezte újra a fiú.

– Hogy miért? – Szilágyi Mihály megragadta Lackó lovának

kantárját. – Azért, fiam, mert ez nem egy portyázó csapat!

Az úrfi utoljára még hátrasandított.

– Ez bizony a török fősereg maga!

Vágtatni kezdtek Alpestes irányába, hogy riasszák az ott várakozó

katonákat. A dübörgő, lángokkal érkező török hadból ekkor vált le egy

legalább másfél ezer fős egység.

A nyomukban száguldottak egyenest, Hunyad felé.

2. – Egész Déváig lángol az ég alja – suttogta a nagyasszony. A vár

fokán állott, a Buzogány-torony omlatag bástyáján, a félbemaradt

toronytető gerendáinak támasztva hátát. Onnét figyelte az erdőkön túl

vöröslő horizontot. Valahol a fák homály-fala megett, messze túl a

tikkadt mezőkön, túl a Cserna sárzsombos kanyarulatain, valahol a

Maros partján vad török portyáz megent! Most épp Gyertyános és

Dédács környékén lobbantak fel a legújabb lángoszlopok… Falvak

égnek, pernye kormolja az indigókék nyáresti égboltot, s szinte ide

hallatszik a férfiak és nők jajveszékelése…

– Vajon erre jönnek-é?

Szilágyi Erzsébet sápadtan fürkészte a felparázsló messzeséget.

Dönteni kell, megint dönteni… Mindenki az ő parancsolatjára vár,

mindenki az ő arcát lesi most is. Nem mutatkozhat vonásain rettegés,

még ha jeges ujjakkal facsargatja is szívét a félsz…

– Mi az óhajod, nagyasszonyom?

Mészáros István, Hunyad várnagya megélt már számos török

betörést, most sem remegett a hangja, ahogy beledörmögött a feszült

csendbe. Nyugodalmasan várt a nagyasszony háta megett, csak kérges

tenyere simult szablyája markolatára oly szilaj erővel, mintha máris

iramodna inkább a portyázok feltartóztatására ahelyett, hogy itt lesi,

merre hömpölyög tovább a vörös vihar.

A nagyasszony fejfedőjét meglibbentette az esti szél, elcsigázott

szemében a messzi tűzoszlopok tükörfénye ragyogott vészjósan.

– Amíg a bátyám vissza nem tér a felderítőkkel, jobb lesz mindenkit

visszahívni a várba! – sóhajtotta nagy sokára. – Csupán csak az

óvatosság kedvéért…

– Úgy lesz, asszonyom – hajtott fejet a vén Mészáros. – Azért az

ágyúkat megtöltetem, engedelmeddel. És felsorakoztatom a

számszeríjászokat is, éjjeli őrségbe a falakra. Csupán csak az óvatosság

kedvéért…

Erzsébet bólintott. Fojtogatón forró nyári este volt, szellő sem

rezzent a földből párálló melegben. Homlokán verejtékcseppek

gyöngyöztek, szemét nem tudta levenni az Isten mélykék ecsetvonásait

az égboltról sebesen eltüntető láng-derengésről.

Erősnek maradni!

Kell most erősnek maradni! Kell! Erősnek maradni, még ha majd

össze is esik a fáradtságtól! Minden az ő gyenge, asszonyi vállait

nyomta: a számadók szűnni nem akaró panaszai, a jobbágyok örökös

zsiványsága, a beszolgáltatás megszervezése, az adóaranyak kisajtolása

a Hunyadi-birtok kenézeitől, a gyulafehérvári püspök mind

ellenségesebb zaklatásai, tulajdon bátyjának végeérhetetlen sirámai a

gyarapodó sereg gyakorlatozásairól, a pénzszűkéről, és persze…

Jankó távollétéről…

Mintha ő maga nem tudná…

Mintha ő maga nem szenvedné hiányát…

S most megint: török fosztogatók közelegnek… Most megint:

gondoskodni kell mindenről, mindenkiről, parancsokat adni, szervezni,

intézkedni, lelkesíteni, s közben egy pillanatra sem mutatni a fáradtság,

a félsz legcsekélyebb jelét sem…

Hol vagy most, én Jánosom?

Miért nem vagy itt, amikor…

Szilágyi Erzsébet letörölte homlokáról a verejtékcseppeket.

A várnagy már elsietett, de az asszony pontosan tudta, hogy

Catherina, a kis Lackó nevelőnője, s még néhányan szobalányai közül

ott várakoznak mögötte, s további parancsait várják.

Lackó…

A rossz érzés alantas igyekezettel szivárgott vissza lelkébe.

– Hol van a fiam?

A leányok összerezzentek.

– Hol van Lackó fiam, Catherina? Azt kérdeztem, hol a fiam?

– Nem láttam még visszajőni, úrnőm…

Szilágyi Erzsébet metszőn rámeredt. A szíve hevesen kalapált, kezét

hasára szorította.

– Hogy érted azt, hogy nem jött vissza?

– Hát úgy, hogy kilovagolt Mihály úrral…

Erzsébet nagyot nyelt. Érezte, hogy a kétségbeesés könnyei

tódulnak szemébe.

– A lelkére kötöttem annak a félnótás bátyámnak, hogy ki ne vigye a

várból! Mégis kivitte hát?

Catherina nem mert felnézni rá.

– Én mondtam, hogy ne vigye! Hogy sehová ne vigye! De hallgat is

az rám!

Erzsébetnek meg kellett kapaszkodnia a torony gerendáiban. Kérlek,

Istenem, csak ezt ne!

– Látta őket valaki? Hívd azonnal Thuz Osvátot! Megkeressétek

őket azonnal! Eriggyetek már, eriggyetek!

Catherina rohant lefelé a lépcsőn, s a cselédek követték. Szilágyi

Erzsébet egyedül maradt a Buzogány-torony épülő bástyafokainak

támaszkodva.

Egész testében remegett.

Nem lesz semmi baj… Nem lesz semmi baj…

Nyugalom!

Nem veszítheti el most a fejét! A vár és a falu népének szüksége van

most rá! Biztosan itt kódorog az a fiú, valahol a vár környékén… Itt

lesz mindjárt a falak közt, oltalomban… Az én Lackóm… Kicsi fiam…

nem lesz semmi baj…

A nagyasszony, Hunyadi János úr távollétében fél vármegye ura és

parancsolója szaggatottan kapkodott levegő után… Nyugalom…

Nyugalom…

De immár a kicsire is átragadt a szívét szorongató, emésztő félelem:

a magzat hatalmasat rúgott méhében.

Szilágyi Erzsébet meggörnyedt a fájdalomtól. Csak ne most… Jaj,

csak ne most!

Annyi évig hiába vágyakozott erre a gyermekre, s most, hogy a

kilencedik hónapnak is a vége felé közeledett, hirtelen felrémlett előtte:

mi lesz, ha éppen ma éjjel akar megszületni?

Éppen ezen a baljós, forró éjjelen?

Kezét domborodó hasára szorítva a lépcső felé botorkált. Szédült.

A fájdalom újult erővel döfködte belül.

A lángoló derengésben a torony köveké hulló vér rémisztően

feketének tűnt…

3.

SZÁSZSEBES, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1438 NYARA

– Márpedig minket beeressz! Tüzes Orbán mestert keressük!

A strázsa kelletlenül végigmérte az érkezőket. Sehogy sem tetszett

neki, ahogy egyikük, ez a hetyke fiú, sárga pej lova nyergéből

ráripakodott. Egyszerre tűnt apródfélének s finom beszédű deáknak,

ugyanakkor lappangott benne valami a katonaemberek vérszomjas

türelmetlenségéből is. Vékony, beesett arca, hullámos, szépen fésült

haja, finomposztó öltözéke éles ellentmondásban állottak az oldalán

függő, ezüstdíszes markolatú szablyával és a selyemövébe tűzött

velencei tőrrel. A szeme lázasan ragyogott, ahogy a strázsa válla fölött

belesett az Öreg-kapu rácsai között.

– Meg kell találnunk Tüzes Orbán mestert! Nem érted? Hol leljük

őt?

A társa ezalatt csöndben figyelt. Ez amolyan külföldiféle lehetett,

olaszos gúnyában, csípőre tett kézzel várakozott. A kapuőrző egyre csak

a fejét rázta.

– Ha rám hallgattok, eltágultok innét, amíg tehetitek, ifiurak! Nem

látjátok, hogy kifelé tolong mindenki? Hát nem hallottad a hírt? Menten

a falak alatt a török!

A szótlanul várakozó Thuz János Filipesi deákra pillantott, s

tekintete mintha csak azt mondta volna: No, ugye, megmondtam én!

Filipesi ügyet sem vetett rá.

– Lássad, jóember, nekünk meg kell találnunk azt az Orbánt, mielőtt

még… Ejh, eressz be minket, ostoba!

A strázsa megvetette a lábát, s alaposan megmarkolta alabárdja

markolatát.

– Aztán mi dolgotok Tüzes Orbánnal?

A deák egy gyűrött pergament húzott elő dolmányából.

– Hunyadi János úr parancsolatjára kell megkeresnünk őt! Eressz,

míg szépen van dolgod!

Hunyadi János úr parancsolatjára? A szász sietősen hátrébb lépett.

Az mindjárt más! Hunyadi János úr nevének errefelé jó csengése volt,

hasonlatos a frissen vert körmöci aranypénz csengéséhez. Mióta a

nagyúr egyre-másra rendel ágyúkat, erős szekereket a szászsebesi

ágyúöntőmesterektől, céhesmesterektől, azóta a parancsolatjával

érkezőkkel nemigen ellenkeztek ebben a városban.

– No, akkor csak próbáljátok átverekedni magatokat a tömegen! –

javasolta békülékenyebb hangon a strázsa. – A vártemplom északi falán

túl, a Jakobskapelle melletti utcácskában találjátok a mihasznát!

Filipesi Albert komoran bólintott, s már nógatta is befelé a lovát,

félrelökve Thuzt az útból.

A közeledő éjszaka ellenére Szászsebes városa felbolydult

méhkashoz volt hasonlatos. A Siculorumgassén, a város főutcáján

megrakott társzekerek torlódtak össze, s a máskor oly nyugodt szász

polgárok torkukszakadtából üvöltve igyekeztek előrevergődni a nyugati

vagy az északi kapuk irányába. A szekereken bútorok, ruhaneműk,

lepedőkbe kötött óntányérok, drága kelmék tornyosultak: minden, amit

a városlakók nagy sietősen össze tudtak szedni, hogy magukkal vigyék

Gyulafehérvárra, Enyedre, vagy éppen Brassóba. A rémület gyorsan

úrrá lett az embereken a török közeledtének hírére.

Futni!

Futni innét, mielőtt nem késő!

A fáklyák fényében összemosódó, félelemtől eltorzult arcok a

Végítélet eljöveteléről szóló festményeket idézték fel a két jövevény

előtt.

Thuz összehúzta maga előtt köpenyét. Éppen most kellett, hogy

Szilágyi ideküldje őket! Éppen most, hogy az Erdélybe betörő török

fosztogató seregek már a város környékén portyáznak! Éppen most,

amikor minden istenfélő lélek megerősített várakba, jól védhető

erődítmények falai közé kívánkozik! Ők meg? Ők meg

keresztülvágtattak fél Erdélyen, csak hogy előkerítsék ezt a Tüzes

Orbán mestert…

– Merre? – kérdezte idegesen a deákot.

Filipesi unottan forgatta a fejét, de nem felelt. Ezt csinálta egész út

alatt: egyszerűen levegőnek nézte a sáfárt. Thuz tudta a neheztelés okát.

Nem mintha az ő hibája lett volna, hogy Catherina, a gyönyörű,

szende Catherina őt választotta, és nem a deákot! Mert hát hol van az

megírva, hogy az olasz leány csak Filipesié lehet? Igaz ugyan, hogy

Szilágyi Erzsébet nagyasszony éppen azzal a nem titkolt szándékkal

hozatta messzi Milánó városából Hunyadra, hogy „kárpótolja” a deákot

szerencsétlen Giuliettája haláláért. Igen ám, de Catherina nem Giulietta

volt! Neki ugyan nem kellett Albert deák! Annál inkább rajta felejtette a

szemét a drága kelmékbe öltözött sáfáron, aki tudvalévően Hunyadi úr

üzleti bizalmasa volt, maga is vagyonos ember.

– Mondd meg te! – förmedt rá a megszokott, pokróc modorában

Filipesi. – Végtére is, te vagy a mindent tudó nagyokos! Most merre

tovább?

Thuz valóban járt már itt néhányszor: hol megrendelést hozott az

ágyúöntőmestereknek, hol a Hunyadi-birtokok terményeit jött eladni a

Moldvába, Havaselvére induló kereskedőknek. De az összes sikátort ő

sem ismerhette.

Filipesi, látva a bizonytalanságát, gúnyosan elvigyorodott, lehuppant

lova nyergéből, s kötőféken vezetve indult szembe a tömegnek.

Thuz a fejét csóválta. Csak egyszer érjenek haza! Csak egyszer

szabaduljon meg ettől a goromba frátertől!

A bazilika és a városháza előtt hatalmas tömeg fogadta őket.

Meglepetésükre ez a tömeg jóval nyugodtabbnak mutatkozott, mint a

Siculorumgassén nyüzsgő, fejvesztett emberek sokasága.

– Hová is futnátok, barátaim? Jobb, ha mind itt maradunk a falakon

belül! – Zsoldosforma szónok harsogott egy szekér tetejéről,

mennydörgő hangon igyekezve nyugtatni a népet.

– Hisz erős falak ezek! Kibírnak egy ostromot, higgyétek el! Miért

is futnátok?

A tömeg felmorajlott. A szónok egy jókora, kétkezes pallosra

támaszkodva kiabált tovább.

– Gondolkodjatok, barátaim! A török már oly közel jár hozzánk,

hogy aki most, éjnek közeledtével elhagyja a várost, az bizonyosan az

akindzsik zsákmányául esik! Miért is futnánk? Vannak fegyvereink! A

falakon ágyúk! A portyázók elkerülik a jól védett falakat!

Kétségtelenül katonaember volt, vasalt, vallon csizmában, széles

övvel derekán. Mondatról mondatra győzte meg a tömeget, s ennek

eredményeképpen mind többen gyűltek a bazilika elé. Jöttek a Felső-

kapu felől, a Petrigassén, jöttek az Északi-kapu felől, jöttek a

Csizmadia-torony irányából, jöttek a város minden részéből. Egyre

többen szorongattak fegyvert a kezükben: pallost, alabárdot, pikát,

fejszét, kardot.

Thuz szíve elszorult a látványtól. A falakon túl már lángolt az ég

alja. Közeleg a török… Rőt derengés csalja meg az éjszakát, mintha a

nap készülne kelni. Rőtek a falak, rőtek a rémült, elszánt arcok, rőt még

a föld is.

Filipesi intett neki, hogy kövesse. Átverekedték magukat a bazilika

előtt gyülekező sokaságon, s lovaikat maguk után vonszolva beléptek a

Szent Jakab-kápolna közeléből nyíló girbegurba utcácskába. Ez kifelé

vezetett, a megerősített falak kányába.

– Itt kell lennie valahol… – morogta Filipesi. – Megkeressük, és

már itt sem vagyunk!

Tetőtől talpig vasba öltözött lovas csörtetett el mellettük, nyomában

lihegő, alabárdos őrökkel. Az utcácska élesen baka kanyarodott. A

végében – fülsértő nyekergessél – egy kordén öblös ágyút gurítottak a

Schmiedturm, vagyis a Kovács-torony felé.

Thuz megtorpant.

Mi lesz, ha az ostromra készülő sebesiek bezárják a városkapukat?

Hogyan jutnak akkor ki innét? Itt rekednek, az ostromlott falak között,

ki tudja, meddig…

Hol van az az átkozott műhely?

– Igyekezz már! – förmedt rá Filipesi. – Nem bámészkodni jöttünk!

A távolban vészesen felmorajlott a mennybolt.

4. – Orbán mestert keressük! Orbán mestert keressük!

Senki sem állt meg, hogy útba igazítsa őket. A szászok egymást

bátorítva tolongtak a zömök tornyok irányába.

Thuz és Filipesi deák az utca közepén tébláboltak, oda-odafordulva

a közeledő férfiak, nők felé, de azok csak taszigálták őket siettükben,

szitkozódva, amiért kerülgetniük kellett a lovaikat.

Thuz még sohasem érezte magát ilyen elveszettnek.

– Ide hallgass, te, Albert! Jobb volna eltűnni innét, amíg még lehet!

Majd visszajövünk Sebesbe, ha elmúlt a veszedelem!

Filipesi úgy bámult rá, mintha valami csúszómászót látna maga

előtt.

– Eriggy, ha akarsz! Én teszem, amit Szilágyi parancsolt!

– Ejh! Szilágyi nem sejtette, hogy jő a török! Senki sem tudhatta!

Ne légy már ily nyakas! Te is félted a bőröd, ne tagadd!

A deák arcán gúnyos, megvető fintor suhant át, kezét csípőre tette,

úgy mérte végig a sáfárt.

– Hiába viselsz te kardot, Feuer Júda! Hiába viselsz te magyar

gúnyát! Megmaradsz te akkor is annak, ami mindig is voltál! Egy

gyáva…

Elhallgatott, dühében lenyelve a mondat végét, és elfordította a fejét.

– Gyáva minek? – veresedett el Thuz. – Mondd csak ki! Gyáva

zsidónak, igaz-e?

– Hagyj nekem békét! – legyintett bosszúsan a deák. – Ha inadba

szállott a bátorságod, fuss csak vissza Hunyadnak! Én elébb

megkeresem Orbán mestert!

– Vagyok olyan bátor, mint tenmagad, Filipesi Albert! Ha innét

valahogyan kikeveredünk, be is bizonyítom neked, ha ugyan ki mersz

állni velem!

– Veled? Te…

A deák megragadta Thuz csipkés nyakdíszét, és maga felé rántotta.

– Amikor csak akarod!

Közvetlen közelről bámultak egymás szemébe: mindkettejük

szembogara parázslott a belső tűztől.

Filipesi undorodva ellökte magától a sáfárt, s ugyanazzal a

lendülettel grabancon kapott egy mellettük elrohanó papocskát.

– Állj csak meg, barátom!

A pelyhedző állú legény a domonkosok csuháját viselte. Rémülten

villantotta rájuk tekintetét.

– Mit akartok tőlem?

– Orbán mestert keressük! Ismered-é, mondd?

A szerzetes lihegve vergődött egy pillanatig a markában, de aztán

látta, nem szabadulhat egykönnyen.

– Tüzes Orbánt?

– Azt, éppen! Ismered?

– Mint a rossz pénzt!

– Akkor vezess hozzá minket! – Filipesi eleresztette, Thuz meg egy

ezüstöt nyomott a markába.

– Úgy értitek, urak, hogy most?

– Most hát! – csattant fel a deák.

– Megvesztetek? Hát nem látjátok, hogy a török…?

– Ne szájalj! Vezess minket Tüzes Orbánhoz, ha mondom!

A csuhás remegve bólintott. Vörhenyes képe lángolt a félelemtől.

– Nem idevalósiak vagytok ti, urak! – jegyezte meg hátrafordulva,

amikor görnyedten megindult az utca vége felé.

Thuz végigpillantott magán: való igaz, a szászok szürke, egyszerű

öltözékéhez képest kirívónak, hivalkodónak tűnt a drága breszüli

nyakdísz és a sárga csizma szárán fityegő ezüstcsengettyű. Csak az

vigasztalta, hogy Filipesi deák is hasonlatosan páváskodó benyomást

keltett: amióta Catherina kegyeiért folyt kettejük között a vetélkedés, a

deák minden összegyűjtött vagyonkáját bécsi posztóra költötte.

A domonkos megtorpant egy düledező ház előtt.

– Ez volna az? – Filipesi ujjai önkéntelenül is tőre markolatára

fonódtak. – Itt lakik?

– Itt. De ha egy csepp eszetek is van, urak, nem háborgatjátok Tüzes

Orbánt!

A következő pillanatban elsuhant valami a fejük felett. Mindhárman

behúzták a nyakukat. Egy lángoló nyílvessző csapódott a szomszédos

ház ablakzsalujába.

– Jézus Krisztus sebeire! – sápadozott a csuhás. – Itt vannak! Itt

vannak a törökök!

Thuznak a térde is beléremegett a felismerésbe.

Máris?

Máris lövik a várost?

Hogyan jutunk ki akkor innét?

Újabb sziszegés, újabb becsapódás. A tüzes nyílvessző

lángnyelvecskéje mohón nyaldosni kezdte egy közeli ház tetőgerendáit.

Az esti égboltot nemsokára hullócsillagokként alásziszegő, süvítő

nyilak csíkjai világították be. Néhány pillanattal később lángra lobbant

pár ház tetőzete.

A szászok a falakhoz húzódtak. Nem messze Thuztól és a deáktól

egy hájas asszonyság kapott a torkához. A lángoló nyílvessző átütötte a

gégéjét, felgyújtva a főkötő alól kibomló őszes haját. Odaugrottak

ugyan néhányan, de az asszony torkából vértől gurgulázó, sipító hang

tört fel. Már nem segíthettek rajta.

Filipesi visszafordult a kapu felé, és teljes erejéből megdöngette.

A kapu nyikorogva kitárult. A deák már lódult is befelé.

– Jaj, kegyelem fejemnek! Én oda be nem megyek! – hányta magára

a kereszteket a domonkos, de Filipesi megragadta a csuháját, és maga

után vonszolta a kapubejáróba.

– Ha segítesz megkeresni, kapsz tőlünk még egy ezüstöt!

– Nem kell nekem az ezüstöd, uram! Eressz inkább, könyörgöm!

A ház nyirkosnak és elhanyagoltnak tűnt. Már a kapubejáróban

dögletes bűz csapta meg az orrukat.

– Mi az isten csudája rothad itt?

– Salétrom, kén, puskapor, meg ki tudja, miféle ördöngös sarak bűze

ez, urak! – suttogta a domonkos. – Odalenn van az a sarlatán, a

pinceteremben! Ott, a műhelyében találjátok! Én majd idekünn várok!

Filipesi nem érte be ennyivel, maga után húzta a fiút lefelé a

lépcsőn.

– Egyedül lakik itten Orbán?

– Mint az ujjam! Csak nem képzeled, hogy akad emberfia, aki

megosztaná véle e hajlékot? Mióta a felesége meghalt, kerüli mindenki,

akár a leprást!

Filipesi magában káromkodott. Még csak ez kellett! Mi az ördögöt

akarhat egy ilyen sátáni figurától Hunyadi János? A csuhás felemelte a

kezét.

– Csak óvatosan, urak! – suttogta. – Nézzetek a lábatok elé!

Üvegszilánkon, döglött patkányok tetemein és átnedvesedett

lőporkupacokon bukdácsoltak tovább. A lépcső alján aztán elébük tárult

a hatalmas pincehelyiség.

A boltíves terem végében jókora fémolvasztó kemence ontotta

pokoli fényét és elviselhetetlen hőségét. A falaknak támasztva

fegyverek tucatjai sorakoztak, hosszú szakállas puskák, alabárdok,

számszeríjak, s néhány szétrobbant ágyúcső is. A magasból

csörlőláncokon egy gigászi bombarda függött.

Az alatt pedig ott hajladozott maga Tüzes Orbán, kezében izzó végű

vaskampóval.

Félmeztelen óriás volt, a legszélesebb vállú, legvaskosabb karú

ember, akit Thuz valaha látott. Deréktól fölfelé mintha minden izma a

sokszorosára növekedett volna, csakhogy ez a roppant felsőtest

szánalmasan rogyadozó, pipaszár lábakon egyensúlyozott. Akár egy

torzszülött: mellkasa, mint roppant hordó duzzadt, s e hordó

csontdongáin roppant izomkötegek csillogtak a kemence tűzfényében.

Busa feje túlérett tökként illegett nyakán, s eme üstököt vörös

szemöldök-erdő és lecsüngő harcsabajusz tette még ijesztőbbé. Oly

elmélyülten piszkált valamit a kemencében, hogy meg sem hallotta a

jövevények érkezését.

Filipesi deák megköszörülte a torkát.

– Orbán mester?

Az óriás megpördült, s őrülten villámló tekintetét az érkezőkre

szegezte. Kezében fenyegetőn előremeredt az áttüzesedett vaskampó.

– Kik vagytok? Hogy kerültök ide?

Thuz hátrált egy lépést a deák mellől, de beleütközött a lépcső

aljába.

– Téged keresünk, Orbán mester!

– Itt a török! – vágott közbe sürgetően a csuhás. – Már tüzes nyíllal

lövik Sebest!

Orbán mester összehúzta szemöldökét, de a tüzes vasat egy

pillanatra sem eresztette le maga elől.

– Mi közöm nékem ahhoz? Azért vannak a falak, hogy odakinn

tartsák a pogányt!

– Minket Hunyadi János úr küldött – mondta Filipesi deák.

Thuz magában fohászkodott, hogy mihamarabb eltűnhessenek már

innét, s ne legyen szükség hosszas győzködésre.

– Azt üzeni néked, Orbán mester, hogy téged haladéktalanul

szolgálatába fogad!

Az óriás elvigyorodott.

– Szolgálatába? Hát ennyire nagy szüksége volna a ti uratoknak az

én ágyúimra?

– Azt izeni néked Hunyadi János, hogy rögvest jöjjél Hunyad

várába, ahol Szilágyi Mihály úrtól megkapod sürgető parancsait.

Tüzes Orbán egész közel lépett hozzájuk, és – bár Thuz és Filipesi

maguk sem voltak törpék –, úgy bámult le rájuk, mint a porban fetrengő

pondrókra. Mindazonáltal, bármily robusztus jelenség volt is, Thuz úgy

vélte, pipaszár lábai menten összerogynak a roppant felsőtest súlya

alatt.

– Rögvest? Csakugyan rögvest? – röhögött a mester. – No és

aranyakat küldött-e nékem az a híres Hunyadi uraság?

Filipesi elsápadt.

– Aranyakat?

– Aranyakat hát! Csak nem képzeled, hogy szép szóra itt hagyom a

műhelyemet ezeknek a tetves szászoknak? No, ki vele, kölyök! Hol

vannak az aranyak? Ha pénzt nem hoztatok, hát táguljatok innét, amíg

jól van dolgotok!

– Nálam vannak aranyak! – tolta féke a deákot Thuz, és

sokatmondóan az övéhez érintette kezét. – Sok-sok arany! Bizonyára

megegyezünk, mester uram!

– Mennyi? – recsegte Tüzes Orbán, s erdősűrűségű veres

szemöldöke felszaladt a homloka közepére.

– Száz arany!

A mester vicsorgott: hatalmas, fehér agyarai fenyegetőn csillogtak a

tűzfényben.

– Száz? Csak száz? Minek néztek ti engem, kutyák? Ki innét!

Előrelendült a tüzes vassal, de mielőtt az átizzott rúdhegy elérte volna

Thuzt, Filipesit, vagy éppen a domonkos barátot, odakintről

nyugtalanító, tompa morajlás kélt, s nyomban utána rémült sikolyok és

üvöltések visszhangja szűrődött a pincébe.

– Hát ez meg micsoda? – torpant meg Tüzes Orbán.

– Az imént mondtam – vinnyogta nyakát behúzva a csuhás. – A

török itt van már, a falak alatt!

A fegyvermester úgy bámult rájuk, mintha most látná őket először.

– A török?

A tüzes vasat átlendítette baljába, jobbjába pedig felkapott egy

irdatlan pörölykalapácsot az üllő mellől.

– Majd megnézem én magam!

A jövevényeket félretaszítva, öles léptekkel felrohant a lépcsőn.

Azok hárman alig győzték követni.

Odakinn, az utcán már elszabadult a pokol.

Az éjszakába forduló égbolt fekete kárpitjába nyílvesszők öltöttek

tüzes szálakat, keresztbe-kasul. Valahonnan, az Alsó-kapunál

behatolhatott a városfalak közé néhány fosztogató akindzsi, mert abból

az irányból sikoltozó, észvesztve menekülő szászok rohantak a bazilika

felé. A másik irányban, a Csizmadia-torony közelében már hatalmas tűz

lobogott: a gyújtónyilaktól lángra kapott házak fojtogató füsttel égtek –

biztosnak tűnt, hogy nemsokára az egész negyed a lángok martaléka

lesz.

Orbán mester a földhöz érintette a pörölykalapács fejét, s beleköpött

kérges tenyerébe.

A következő pillanatban a girbegurba utcácska végében felbukkant

két vágtató akindzsi. Mindkettejük kezében véres szablya villogott.

Néhány fekete ruhás vénasszony próbált kitérni az útjukból, de a

törökök eltaposták őket lovaikkal.

Thuz ereiben megfagyott a vér.

Az akindzsik mámoros üvöltéssel, egyenesen feléjük porzottak.

Valahonnan a hátuk mögül puskalövés dörrent, de a golyó célt

tévesztett, s ártalmatlanul csapódott Orbán mester házának falába.

– Gyertek csak, gyertek!

A fegyvermester elvigyorodott. Fél kézzel a magasba lendítette a

pörölyt, s úgy forgatta meg a feje felett, mintha pehelyből lett volna, s

nem tömör vasból. Az elöl dübörgő akindzsi biztos lehetett benne, hogy

Thuzhoz, Filipesihez és a csuháshoz hasonlóan a félmeztelen óriás is

félreugrik majd az útjából. Csakhogy nem egészen ez történt.

Tüzes Orbán elhajolt az első török szablyája elől, aztán iszonytató

erővel lesújtott a ló koponyájára. A szürke anatóliai mén egyetlen

horkanás nélkül rogyott össze, ám lovasának sikerült az utolsó

pillanatban levetnie magát a nyeregből.

– De fürge vagy, az anyád hétszentségit!

Míg a fegyvermester szitkozódott, Thuz igyekezett megkerülni a

letaglózott állatot, nehogy az akindzsi elérje megsuhogtatott

szablyájával. Igaz, annak már nem sok ideje maradt fegyverét

suhogtatni, Tüzes Orbán ugyanis – hatalmas termetét meghazudtoló

fürgeséggel – megpördült, pipaszár lábai nevetségesen hajladoztak.

Aztán a pöröly máris újra alázúdult a magasból, véres péppé zúzva a

török koponyáját.

A nyomában vágtató másik lovas már nem tudta visszarántani a

lovát, csak annyit látott, hogy egy izzó végű vasrúd bukkan ki a mén

lobogó sörényéből, s egyenesen beleszalad a mellkasába. Égett hús bűze

csapta meg az orrát, de egy szemvillanásnyi időre az sem tudatosult

agyában, hogy az a saját húsának bűze. Csak azután érezte meg a pokoli

fájdalmat.

A fegyvermester diadalüvöltéssel húzta ki a vasat állatból-emberből,

közben gyermekméretű cipőjét beletörölte a kínok közt vergődő paripa

szőrébe.

– Vagytok-e még, kutyák?

De az utcácska elcsendesült, nyoma sem volt újabb akindzsiknak.

Az Alsó-kapunál az imént betört vagy tucatnyi török lovas, de

mielőtt a többi követhette volna őket, a kaputorony strázsáinak sikerült

üggyel-bajjal leereszteniük a kapurácsokat, felnyársalva a befelé özönlő

rablók némelyikét.

Ez volt az utolsó kapu, amit leeresztettek.

Szászsebes falain túl tízezer török lovas dühöngött, s a gazdag

zsákmány reményében arra készültek épp, hogy egyetlen rohammal

törjenek be a városba.

Thuz János és Filipesi Albert deák, Hunyadi futárjai az ostromlott

városban rekedtek.

5. A fiú hétévesforma lehetett. Barna képű, izmos kölyök volt, mégis,

szinte elveszett a csontos, csupa izom harci mén nyergében. Éjsötét haja

a homlokába hullott vágta közben, s a tincsek fekete függönye mögül

ragyogó szénszemek parázslottak az éjszakában.

Lélegzetelállítóan szép fiúcska volt: már-már angyali vonásain

fennkölt kifejezés ült. Finom ívelésű szemöldöke és vaskos, duzzadó

ajka az itáliai mesterek angyalfestményeihez tették hasonlatossá,

olyasfajta angyalokhoz, akik békét és megnyugvást hoznak e sokat

szenvedett földre.

Éppen ezért volt különös látvány a haragvó égbolt alatt a fiúcska

gazdagon díszített paripáján, amint az ezer és ezer acsarkodó akindzsi

között előrevágtatott Szászsebes falaihoz. Fejedelmi tartásban ülte meg

lovát. Vállára vetve a havaselvi Basarab-ház címerével díszített hercegi

köpeny lobogott, mellkasán a Societas Draconis saját magát farkával

megfojtó sárkánya tekergett. A vizesárkot elérve visszarántotta lovát, s

immár ügetve közeledett az imént leeresztett kapurácsok felé. Fején

ezüstös gyermeksisakot viselt, tollas forgóval, de a szablya, amit

nyeregkápáján keresztbe fektetett, már igazi, felnőtt fegyver volt.

Az ifjú Draculea herceg, Vlad Tepes vajda fia csodálkozó,

jóindulatú tekintettel figyelte az őrtorony fedezéke mögül vigyorgó

szász strázsákat. Ha egy kicsit előbb érkezik ide, a városkapuhoz, tán

még be is nyargalhatott volna azzal a néhány akindzsivel, akik áttörték

az alabárdosok hevenyészett védelmi vonalát.

– Draculea! Hátrébb onnét! – kiáltotta az Ali bég mellett közeledő

fekete üstökű, fekete szakállú férfi, amikor észrevette, hogy a fiú

vészesen közel táncoltatja a lovát a vizesárokhoz. Elég, ha valamelyik

szász zsoldos kihajol, és megereszt reá egy puskagolyót vagy

számszeríjlövedéket, s ez az angyali szépségű gyermek máris vérbe

borulva zuhan a fekete habokba…

– Azt mondtam, hátrébb onnét!

– Ne aggódj, apám! – mosolyodott el szelíden a fiú. – Engem nem

fog fegyver!

Karós Vlad, Havaselve vajdája dühödten rázta fejét.

– Ne kísértsed az Istent, fiam!

A vajda a marosi országút felől, Alvinc irányából vágtatott Evrenosz

fia, Ali bég nyomában. A török az imént még toporzékolt dühében,

amiért nem sikerült rohammal áttörni a város kapuit. Ahogy az várható

volt, a kudarcért a vajdát és lovasait tette felelőssé, holott éppenséggel a

saját akindzsijei nem bizonyultak elég erőszakosnak, amikor

megrohanták a kapukat. Ali bég bosszúból elrendelte, hogy a

havasalföldi lovasok haladéktalanul kezdjék meg a város ostromát,

tekintet nélkül a várható súlyos veszteségekre. Az oláhoknak még

kedve is lett volna a rohamhoz, hiszen jól tudták, hogy a szász városok

jóval gazdagabb zsákmánnyal kecsegtetnek, mint a nyomorúságos

magyar és oláh falvak. De azért ők is aggodalmasan méregették a

falakat, mikor bukkannak fel a hírhedett szász ágyúk csövei a lőrések

mögül.

– Ne innét támadjunk! – mondta a fiúcska, amint atyja és a bég

melléje táncoltatták lovaikat. – A túlsó oldalon nincsenek ágyúk! Az

imént körbevágtattam, és láttam, hogy amott csak számszeríjászok és

alabárdosok vannak a toronyban! Onnan kell hát támadni!

Ali bég, Evrenosz fia, Ohri újonnan kinevezett szandzsákbégje

elmosolyodott.

Mindig is gyengéi voltak az ilyen szép, fiatal fiúcskák,

különösképpen a csigás, fekete hajúak, de ez a gyermek itt az összes

többinél tündöklőbbnek, kívánatosabbnak tetszett a szemében. Már

azon a napon az ifjú Vlad Draculea kisugárzásának hatása alá került,

amikor megindították a sereget Tirgovistéből, s e vonzalom azóta csak

napról napra erősödött, mostanra pedig izzó szenvedéllyé hevült.

– A fiad kétségtelenül Allah legcsodálatosabb teremtménye, Vlad! –

suttogta elbűvölten, és a nyeregben előrehajolva megsimította a fiúcska

rózsás arcát. – Nem csak szívfájdítóan szépséges, de bátorsága is

vetekszik a világ-roppantó deli hősökével!

Vlad vajda mormogott valamit az orra alatt, de amikor maga is

szemügyre vette Draculeát, szívét elöntötte a jogos atyai büszkeség.

Hisz végtére is alig hétesztendős, és lám, máris szablyát hord! De az

esze még a szablyánál is jobban vág!

– Szóval azt mondod, fiam, az északi oldalról kellene támadnunk?

– Ha csak nem akarunk az ágyúik tüzében veszni! – mosolygott a

törökre Draculea, és ettől a mosolytól Alinak a lélegzete is elakadt. – A

nemes bég bizonyára egyetért velünk!

– Bölcsességed Salamonhoz fogható, drága gyermek! Úgy fogunk

cselekedni, ahogy mondod!

Ali bég sima modorú szpáhi tiszt volt. Úgy ismerte az erdélyi

határvidéket, mint a tenyerét, hisz nem először vezetett fosztogató

hadjáratot a Magyar Királyság területére. Az utóbbi napokban azonban

a szokottnál is nyugtalanabbnak tűnt. A szultán határozott parancsa

volt, hogy mindent pusztítson el a határtól a Tiszáig, és legalább

százezer magyar rabszolgával térjen vissza a birodalomba. A

magyaroknak egyszer s mindenkorra meg kell végre tanulniuk, hogy

nem állhatnak ellen a fényes tekintetű Murád akaratának. Másfelől a

hadjáratot kegyetlen megtorlásnak is szánták, amiért a hírek szerint a

hitetlenek királya titokban szövetséget ajánlott a karamán emírnek, aki

pedig a szultán legmakacsabb ellensége volt.

A büntető hadjáratban részt vevő seregek egyszerre két irányból, az

Al-Dunánál és a Vöröstorony-szorosnál törtek be az engürúszok

országába, s parancsuk szerint valahol a Marosnál, Gyulafehérvár

közelében kellett egyesülniük, mindent elpusztítva maguk előtt, ami

csak az útjukba kerül.

Ali bég, Evrenosz fia az induláskor még kimondottan bizakodó volt:

az előreküldött kémek jelentése szerint az országban csak jelentéktelen

számú sereg tartózkodott. Különösen itt, az erdélyi részeken alig akadt

fegyverforgatásra alkalmas férfiember. Néhány holdtöltével a nagy

parasztfelkelés után még mindig az utak mellett rohadtak a karóba

húzott jobbágyok tetemei, s a lázongás leverésében részt vevő nemesi

vitézek a sebeiket nyalogatták odahaza, szerte Erdélyországban. A jelek

szerint a legcsekélyebb kedvet sem éreztek az újabb hadba vonuláshoz.

A nemrégiben újra meghódolt Havaselve is jelentős csatlós sereget

adott, így a hadjárat biztos sikerre volt ítélve. Egy védtelen országot

lerohanni majd ötezer fős oláh előhaddal, s vagy harmincezer

fosztogató akindzsivel… Mi sem tűnhetett könnyebbnek ennél…

Az aprócska falvak felprédálásával nem is akadt gondjuk…

Királyföldön átszáguldottak, és sehol sem ütköztek ellenállásba. Igen

ám, de a nagyobb szász városokba sorra beletörött a bicskájuk! Bár

sikeresen felprédálták Segesvárt, Meggyest, és behatoltak Brassó

külvárosába is, de a falakról onnét már véres fejjel tántorodtak vissza. A

menekültekkel és kincsekkel teli Szeben kecsegtetett a legzsírosabb

zsákmánnyal, de ott is csak a leeresztett kapukat találták. A sereg

nagyobb részét hát Szebennél hagyták, s máris száguldottak Szászsebes

felé, hátha annak falait még könnyebben bevehetik… Átkozott szászok!

Mire ideértek, ez a város is begubódzott! Ostromágyúk nélkül,

csupa fegyelmezetlen akindzsivel, oláh gönüllüvel pedig nem lesz

éppen könnyű térdre kényszeríteni őket! Az idő egyre sürgetett, mert

Ali bég, Evrenosz fia, Ohri újonnan kinevezett szandzsákbégje nem

akarta, hogy az al-dunai hadsereg vezére, Mezid Ali arassa le előle a

babérokat.

– Hallgatunk terád, angyali gyermek! – fordult az ifjú Draculea felé

áhítattal a bég. Intett a csauszainak, hogy késlekedés nélkül irányítsák át

az akindzsiket a város túlsó oldalára. Ha igyekeznek, talán még időben

megostromolhatják az Északi-kaput!

Elügetett tisztjeivel, hogy megszemlélje a csapatait. Atya és fia

néhány pillanatra kettesben maradtak a falak előtt.

– Vigyázz vele! – mormolta Vlad Tepes, s a török után köpött. –

Teljesen az ujjad köré csavartad, de nemsokára követelőzni fog!

Ismerem a fajtáját!

Vlad Draculea elmosolyodott.

– Bolond, mint minden szerelmes!

Felpillantott az égboltra.

Szászsebes felett tüzes nyílvesszők hasítottak fénycsíkokat az

éjszaka kárpitjára. A levegő megtelt füsttel és a halál bűzével. Az

angyalarcú gyermek teleszívta tüdejét a feketeséggel.

– Jöjj, apám! Ma éjszaka miénk lesz a győzelem!

6. – Ide! Ide! Mindenki ide! – harsogta a torony mellvédjén álló

kalpagos zsoldoskapitány, de csak kevesen figyeltek rá. Odalenn, a

városfal belső oldalánál a tömeg jajveszékelve hallgatta a törökök

üvöltését. Korábbi nekibuzdulásuknak nyoma sem maradt, most, hogy a

város ostroma megkezdődött. Az akindzsik tüzes nyilai felgyújtottak

néhány házat, megsebesítettek kéttucatnyi szerencsétlen vénasszonyt,

öregembert.

– Hozzatok ágyút! Ide is kell egy ágyú! – kiáltotta a tollas kalpagos,

mire néhányan eliramodtak a Csizmadia-toronyhoz, ahol két ütött-

kopott tarack is várta, hogy tüzet nyithasson a támadókra. A szászok

legalább az egyiket szerették volna ide, a Kovács-toronyhoz vontatni,

de nemsokára dolgavégezetlenül visszakullogtak, mert az ágyúkat nem

tudták leereszteni a másik torony magasából.

– Végünk van! Jézus sebeire, végünk van! – sipákolt a domonkos

barát, miközben megpróbált Thuz és Filipesi nyomában maradni. – Jaj

nekem! Menten áttörik a kaput!

– Nyughass már! – torkollta le a deák, – Inkább azt mondd meg,

nincs-e valami titkos kijárat a városból! Valami alagút? Vagy pince?

– Honnan tudhatnám én azt, jó uram? Nemrégiben érkeztem

Mühlbachba tanulni!

Thuz a mellettük ballagó fegyvermesterre sandított.

– Lássad, mink csak miattad keveredtünk veszedelembe, Orbán

mester! De most aztán segítsél rajtunk! Hogyan lehetne innét kijutni?

Tüzes Orbán nem felelt, csak mormogott valamit, miközben egyre a

Kovács-tornyot vizsgálgatta. A tollas kalpagos zsoldoskapitány

észrevette a magasból, és kisvártatva már loholt feléjük, szétlökdösve a

halálra rémült szászokat.

– Maister Orbán! Maister Orbán! Te vagy a mi megmentőnk! Az

Isten szerelmére! Szükségünk lenne arra a csodálatos ágyúdra! Azonnal

ide kell hozatni az ágyút!

Tüzes Orbán felhörrent, s ösztönösen maga elé emelte csupa vér,

csupa mocsok pörölykalapácsát.

– Hátrébb az agarakkal, Mägest kapitány! Most bezzeg kellenék

Orbán mester óriási ágyúja? Most bezzeg kellenék Orbán mester

haditudománya?

A kapitány hátrahőkölt.

– Na de Maister Orbán! Veszedelemben a város!

– Maister Orbán! Hát most már nem bolond Orbán a nevem? Nem

eszement kuruzsló a titulusom? Hát abból nem esztek, szász kutyák!

A kapitány arcán bosszús kifejezés suhant át.

– Ne bomolj, Orbán! Hát nem érted? Odakünn a török! Ha betörnek

a városba, mindőnket kardéke hánynak!

A fegyvermester legyintett.

– Meg is érdemlitek, zsugori kutyák! Felőlem aztán megdögölhettek

egytől egyig! Az én ágyúmhoz nem nyúltok egy ujjal sem!

A zsoldoskapitány felháborodottan kapkodott levegő után.

– Nincs időm vitatkozni! Lefoglalom a műhelyed, Orbán mester!

A félmeztelen óriás erre elvigyorodott, szétvetette pipaszár lábait, és

jól megmarkolta a pörölyt.

– No és mondd csak, Herr Mägest! Aztán ki fogja kezelni azt a

csoda ágyút? Ti talán? Ostoba szász kutyák vagytok! Mind

felrobbantok, ha megpróbáljátok megtölteni! Nem egyszerű puskaporral

működik az! Ahhoz a csoda ágyúhoz székely furfang kell ám! Nem,

nem, barátocskáim! Nélkülem semmire se mentek!

A kapitány tanácstalanul körbefordult a tömegben. Mindenki őket

figyelte. Filipesi nem avatkozott közbe, de magában kezdte pedzegetni,

miért akarja megszerezni magának Hunyadi ezt a fickót az ágyújával

együtt…

– Mondok én nektek valamit! – kiáltotta Tüzes Orbán, mikor

észrevette, hogy a tömeg fenyegetőn szűkíti körülötte a kört. – Ti

engem kigúnyoltatok, megaláztatok, semmibe vettetek! Ezért az én

ágyúm sokba fog kerülni tinéktek! Ezer arany az ára! Ha fizettek, a

pokol fenekére küldöm véle a törököt! Ha meg nem fizettek…

A mester olyan mozdulatot tett, mintha ebben az esetben máris

kongatná a lélekharangot a város valamennyi lakosáért.

– No, hát? Mit szóltok ehhez? Áll-e az alku?

A Mägestnek nevezett kalpagos kapitány félrevonult tanácskozni a

város patríciusaival meg a polgármesterrel, egy sápatag, öreg szásszal.

Thuz kihasználta a pillanatnyi csendet, s odasomfordált Tüzes

Orbánhoz.

– Azt hiszem, mester uram, Hunyadi Jánosnak éppen arra az ágyúra

volna szüksége… Hogyan lehetne esetleg…

– Mondtam már nektek! – förmedt rá Orbán. – Ha nem küldött

elegendő aranyakat a te drágalátos gazdád, úgy nincsen miről tárgyalni!

– Mennyi az ára az ágyúnak?

– A szászoknak ezer arany!

– No és Hunyadi uramnak?

A fegyvermester egy pillanatig a sötét égboltot kémlelte.

– Neki is ezer!

– Hallod-e, az én uramnak több aranya van, mint a szászoknak, arról

biztosíthatlak! Ha velem jössz Hunyadra, megkapod a jussod rögvest!

Nem folytathatta az alkudozást, mert Mägest kapitány és néhányan a

város előkelői közül visszasiettek Orbánhoz. Este tíz felé járhatott már

az idő, s szokatlanul hevesnek ígérkezett az éjszaka. A levegő remegett

a forróságtól.

– Mühlbach városa úgy döntött – kezdte krákogva az egyik patrícius

–, hogy elkobozza tőled azt az ágyút, Tüzes Orbán! Mägest kapitány

vállalta, hogy megszervezi a falak védelmét. Szükségünk van az

ágyúdra. Amennyiben segítesz nekünk, az ostrom után a város

bőségesen kárpótol a költségeidért. Jó lesz-e így?

– Amit mondtam, megmondtam! Előre kérem az ezer aranyat! Ha

nem fizettek, a törökök beveszik a várost! Az ágyúmra pedig

éppenséggel akad más vevő is: ezek a jóemberek itt Hunyadi János úr

követei, és ők is szívesen megvennék a masinériámat!

A szászok felháborodottan kiáltoztak, iménti félelmüket elsöpörte a

düh. Némelyek Orbán azonnali felkoncolását követelték, mások azt

javasolták, lökjék ki a fegyvermestert a kapun, egyenest a törökök

karjaiba – tőlük aztán követelheti az ezer aranyát! Thuz elvörösödött, s

úgy döntött, hogy míg a heveskedés újfent elül, tanácsosabb lesz a

háttérbe húzódni.

Mägest kapitány csendet intett.

– Hozzatok köteleket és igavonó barmokat! – pattogtak parancsai. –

Azonnal ide kell vontatni azt az ágyút! Ti négyen a falakhoz!

Jelezzétek, mire készülnek a törökök! Ti meg velem jöttök!

A szászok szétszéledtek, így Thuz és Filipesi elősomfordálhattak.

– Meg fogunk halni! – nyöszörögte a csuhás. – Mind egy szálig meg

fogunk halni!

Ebben a minutumban felharsant odakünn a törökök diadalüvöltése,

aztán mindent betöltött az akindzsik lovainak dübörgése, ahogy

megindultak a falak felé.

7.

HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1438 NYARA

Árkon-bokron át vágtattak, egyenest Hunyadnak, s közben

magukban igen erőst fohászkodtak, hogy az előrenyomuló török

portyázók ne vegyék őket észre.

Hunyadi Lackó szíve hevesen kalapált. Tudta, hogy nagybátyja nem

éppen ijedős ember, de hogy látta Szilágyi Mihály riadtan villanó

szemét, ahogy hátra-hátrasandít, hát sejthette, nem hétköznapi csávába

sodorta mindkettejüket az ő átkos kíváncsisága.

– Ha oldalról ránk törne egy csapatjuk, meg ne riadj, Lackó! –

lihegte Szilágyi. – Behúzódsz akkor énmellém, és el nem ereszted a

lovam kantárját, érted-e?

Érteni értette ugyan Lackó, csak úgy cselekedni nem volt semmi

kedve. Ha rájuk csapna egy kisebb akindzsi előőrs, ő bizony használni

fogja a szablyáját! Mi másra való az, ha nem kaszabolásra?

Ahogy iramlottak tovább, futva a közeledő, másfél ezer akindzsi

elől, a fiúban megpezsdült a kaland vérforraló közelsége. Mennyit

hallotta odahaza, Hunyadon a vitézeket a vad összecsapásokat

emlegetni! Mennyit hallotta a vakmerő portyákról szóló hencegéseket, a

diadalmas ütközeteket részletező históriákat!

És tessék! Most itt vannak a pogányok! Itt vágtatnak a nyomában!

Igazi, való török haramiák, akik ha utolérik őket, menten a fejüket

veszik.

Lackó a hétéves fiúk veszélyt nem ismerő vakbuzgalmával,

kipirulva lesett hátra újra és újra. Mikor érik be őket? Avagy

leszakadtak-e róluk? Maga sem tudta, mit kívánna jobban: hogy

biztonságban elérjék az alpestesi mezőt, ahol vagy száz hunyadi vitéz

várta visszatértüket, avagy hogy még elébb összecsapjanak az

előreszáguldó akindzsi csapattal.

Így porzottak végig a Cserna és a barcsai dombok közti fövenyen,

ahonnét már pislákolni látták az alpestesi tábor harci szekereinek tüzeit.

– Ha elértük a tábort – Szilágyi Mihály úgy zihált, mint egy

kivénhedt csataló –, te nyargalsz tovább anyádhoz, és megkongattatod a

harangot a vártemplomban! Aki tud, fusson be a falak közé!

Lackó levegő után kapkodott a nyeregben.

– Hát te, bátya?

– Mink majd a legényekkel feltartjuk őket!

Amikor elérték a harci szekerek első vonalát, Szilágyi visszarántotta

lovát. Medveölő Ioan és Kendeffy István rohantak hozzá parancsokért.

Addigra látnivalóvá vált az ég alján a hamis napkelte tűzpírban fürdő

fátyla. Sejtették, mitől borult lángokba az éjszaka.

– A szekereket két vonalba! – lihegte Szilágyi. – Az ágyúkat

megtölteni!

– Mennyien vannak?

– Csak másfél ezren!

Kendeffy nagyot csuklott erre a „csak"-ra, de már intette is fiait,

Lászlót és Miklóst a szekerek tetejére.

– Te meg eriggy, Lackó! – süvöltötte dühösen Szilágyi a fiúra, aki

megtorpant egy pillanatra bámészkodni. – Tedd, amit mondtam, a

hétszentségit!

Hunyadi Lackónak a szíve szakadt meg, amiért mennie kellett, s

először azt gondolta, nem is megy sehová, inkább elrejtezik a tisztás

mögötti erdőben, s majd előmerészkedik, amikor az akindzsik elérik a

szekerek vonalát. Akkor már úgysem küldi el őt senki emberfia a

zűrzavarból!

Hanem aztán mégis megsarkantyúzta lovát.

Még egy ellenszegüléssel megtetézni az amúgy se kurta

bűnlajstromát, nem tűnt épp okos cselekedetnek. Meg aztán… Hunyadi

János fia hétesztendős korára pontosan tudta – volt alkalma tapasztalni,

hallani, ezerszer –, hogy a veszedelem idején mindenkinek ellenkezés

nélkül végre kell hajtania a parancsot, különben káosz és zűrzavar

lészen úrrá!

Komoran vágtatott tovább Hunyadnak.

Azt már nem hallotta, amint Szilágyi Mihály – miután nagyot húzott

a Medveölő Ioan által felé hajintott boroskulacsból –, felbődül:

– Nyeregbe, legények! Elébük rontunk!

A hunyadi vár vitézei kivont szablyával sorakoztak fel a két

oszlopba rendeződő hat-hat szekér előtt, és várták Szilágyi jelzését.

– A Barcsa előtti fövenyen oldalba kapjuk őket! Kecseti Izsór az

egyik szekéroszloppal szélsebesen megkerüli az Asztagos kaszálót, és

keletről kanyarodik mögibük. Onnét rájuk sütitek az ágyúkat, hogy

mind a Csernának forduljanak! Akkor jöttök ti! – intett Medveölő

Ioannak. – Mink a legényekkel szétcsapunk az eleje közt, aztán

visszakozunk. Ti addigra felsorakoztok vonalban, és ágyútűzzel

fogadjátok őket! Értitek?

Kendeffy és Medveölő Ioan hevesen bólogattak. Nemhiába

gyakorlatoztak már hosszú hónapok óta a Hunyad környéki erdőkön,

mezőkön: a huszita harci szekerek, a bőrvértes legények hadmozdulatait

összecsiszolták már, amennyire csak össze lehetett csiszolni azokat.

– Vitézek! Jézus Krisztus nevében, előre!

Szilágyi kivonta szablyáját és megsarkantyúzta lovát.

Nagyon kevés idejük maradt, hogy a szekerek elérjék a kijelölt

helyüket, s elvágják a vágtató akindzsik útját. Márpedig Hunyad

népének időre volt szüksége, hogy a faluból a várba meneküljenek.

Addig a harci szekereknek és az alig száz legénynek kell véres

kézitusával feltartóztatni az elővágtató másfél ezer törököt.

Százan a másfél ezer ellen! Isteni szerencse, hogy Szilágyi Mihály

soha nem volt jó a számolás tudományában.

8.

SZÁSZSEBES, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1438 NYARA

Thuz János annál inkább számított a számolás mesterének. Most is

éppen azt lajstromozta magában, hány szakállas puska dörren sorban,

egymás után a feje felett. Ezúttal kettővel kevesebb tüzelt, mint az

elébb. Kettő puskás zsoldos kapott tehát nyilat a torkába vagy dárdát az

oldalába!

Thuz és Filipesi a Kovács-torony alsó szintjébe húzódtak az őket

árnyékként követő csuhás baráttal együtt, s egy órája hallgatták már az

ostrom megújuló zajait. Rajtuk kívül vagy háromtucatnyi szász

szorongott itt.

A szászok Henryk Mägest kapitány vezetésével a torony magasából

lődöztek a falak alatt forgolódó akindzsikra, akik közül egyelőre alig

néhány tucatnyian kíséreltek meg felhágni a hevenyészett

ostromlétrákon. A merészek egy részét közvetlen közelről sorozták meg

a városi zsoldosok a számszeríjakkal, nyilakkal meg szakállas

puskákkal. A többi nagy kínkeservesen feljutott egész a mellvédig, s ott

kézitusába bocsátkozott a védőkkel.

Thuz köszönte, nem kért a véres forgatagból.

Magában meg sem próbálta kiszámolni, hogy az alig háromtucatnyi

puskás, alabárdos zsoldos, meg a hat ágyú (melyek közül sajnálatos

módon egy sem volt itt, a Kovács-toronyban) vajon hány órán át lesz

képes feltartóztatni az akindzsik őrjöngő rohamait.

– Hallotta ezt, jó uram? – hebegte a domonkos. – Valami felrobbant!

A törökök eltaláltak valamit!

Az egész torony beleremegett a robajba.

– De hisz nincs is ágyújuk!

Thuz összeszedte minden bátorságát, is kilesett egy városra néző

lőrésen. Nem messze a Jakab-kápolnától hatalmas tűzoszlop lobbant a

sötét égboltra.

– Te, fiú! Nem ott van valahol Orbán mester műhelye is?

A csuhás bólogatott.

– De ott van, bizony! Illetve csak volt! Tüzes nyíl gyújthatta fel a

tetőt, s a tűz bizonnyal átterjedt a pincére is!

Filipesi gúnyosan felnevetett a hátuk megett.

– Nem tüzes nyíl volt az, te! Orbán inkább felrobbantotta, de ingyen

nem adta oda nekik!

– Akkor hát Mägest kapitány bizony nem kapja meg azt a

csodaágyút! – hebegte Thuz. – Olvadt vaskupac maradt abból, semmi

más! Miénk se lett hát az ágyú, és másé sem!

– Én megmondtam! – vont vállat a csuhás. Mivel odakünn a

robbanást követően mintha csitult volna a csatazaj, az ő remegése is

szűnni kezdett. – Tüzes Orbán maga az ördög! A legrosszabb fajta!

Merthogy az apja székely ezermester volt, az anyja meg mühlbachi

szász asszony! Orbán így lett gyűlölködő és agyafúrt! Pénzéhes és

könyörtelen! Nincsen ennek se Istene, se hazája! De az már bizonyos,

hogy ördöngös szerkezeteket ókumlál ki magának, s ha valahonnét

pénzt kaparint a markába, meg is önti őket! Lángot hányó szekér, amit

az ellenség közé lehet hajtani! Sokcsöves puska, egymáshoz láncolt

kőhajító gépek! Legutóbb meg akkora ágyút tervezett papíroson,

amekkorát még nem öntöttek sehol a világon! Kiszámolta ez a Tüzes

Orbán még azt is, mekkora ágyúgolyó kell ahhoz az ágyúhoz, és a Sátán

sugalmazására még valami újfajta lőport is összekotyvasztott hozzá.

Hirdeti, hogy azzal az ágyúval minden falat le tudna rontani! De a

mühlbachi szászok mindig csak nevettek rajta. Bolond vagy, te Székely

Orbán! Ezt mondogatták neki! Kinek kell a te lángot hányó harci

szekered? Kinek kell a sokcsöves puska, ami csak úgy köpi a golyót az

ellenségre? Kinek kell a hatalmas nagy ágyú? Egyáltalán, kinek van

aranya megöntetni azt?

– De hisz ott van már az az ágyú, teljesen készen! – ellenkezett

Thuz. – Magunk is láttuk a műhelyben!

– Amit ott láttál, csak aprócska piszkavas ahhoz képest, amekkorát

Tüzes Orbán tervezett!

Thuz elgondolkodva bámult kifelé a lőrésen.

Hunyadi nagyon is hasznát vehette volna azoknak a csodás

fegyvereknek a törökök ellen!

A Jakab-kápolna közelében a lángoszlop még mindig az eget

nyaldosta.

– Ide figyelj, te fiú! Mi is a neved?

– Georgius vagyok.

– Nos, hát, György! Nekünk mindenáron ki kell jutnunk innét! Ha

segítesz, három aranypénzt adok néked!

A domonkos szeme elkerekedett. Bamba képén először a

szörnyülködés, aztán a kárhozattól való irtózat kifejezése jelent meg.

– Ha akarnék, se tudnék, jó uram! Hallod, mi folyik odakünn! A

várost körülvették!

Odafönn újult erővel csaptak össze az ostromlók s a védők. Az

akindzsik torkukszakadtából üvöltöttek, s valahol a falakon túl,

Gyulafehérvár irányából feldübörögtek a török dobok is.

– Ezek már a győzelmi indulót húzzák! – morogta Filipesi.

A szász zsoldosok újabb sortüzet zúdítottak a támadókra.

Thuz ezúttal hárommal kevesebb puska dörrenését vélte kihallani a

robajból. A magasból nyílzápor suhogása, üvöltés, eszelős kiáltások

visszhangzottak. Acél csendült acélon, német és török káromkodások

vegyültek a sebesültek jajszavával. Szászsebes védői úgy hullottak,

mint a legyek.

9. Filipesi nem figyelt a harci zajra, térdét felhúzva, komoran bámult

maga elé. Azzal már kénytelenül számot vetett, hogy a pozsonyi

zsidónak megint igaza volt, bizony jobban jártak volna, ha addig

oldanak kereket Sebesről, amíg tehetik. Csakhogy éppen ő ragaszkodott

hozzá, hogy keressék meg elébb Orbán mestert! Hát aztán most már

leshetik, mikor jutnak ki innét élve! Lehunyta a szemét.

Nincsen szerencséje! Semmiben sincsen! Különösen azóta nincsen,

hogy Hunyadi maga mellé vette ezt a nyomorult zsidót! Merthogy

egészen addig arany élete volt néki, mint hadi deáknak Hunyadon. Nem

törődött semmivel, boldogan élte világát, tette, amit Hunyadi meg

Szilágyi parancsolt.

Érdekelte is az, hogy kap-e ezért fizetséget, vagy sem? Amióta

Milánóban elszegődött Hunyadi szolgálatába, úgy vélte, élete végre célt

ért. Giulietta halála után nem volt többé maradása Itáliában, csatlakozott

hát az egyetlen emberhez, akit tisztelt, s aki az ő szolgálatait is

megbecsülte.

Ám amióta ez a Feuer Júda, avagy ahogy újabban nevezteti magát,

Thuz János megjelent Hunyadon, hirtelenjében minden megváltozott

körülötte is! A szépséges Catherina – kárhozat! – az első perctől kezdve

jobban vonzódott ehhez a senkiházihoz, mint őhozzá! Hiába igyekezett

Albert deák versenyre kelni véle a finom posztóruhákban pompázásban,

hiába igyekezett maga is jeleskedni a bajvívásban, Thuz János meg a

bátyja, Thuz Osvát majd mindenben jobbnak bizonyultak nála.

Meg aztán, Thuz néhány hónap alatt csinoska vagyon tulajdonosa is

lett, ami szemmel láthatóan mély benyomást gyakorolt Catherinára.

Úgy hírlett, minden ügyletért, amit Hunyadi János parancsára végbevitt,

részesedést húzott, s így már legalább ezer saját arany is lapulhatott az

átkozott kurafi erszényében!

Azóta Albert deák is kérdezgetni kezdte Szilágyi Mihályt, hogy az ő

fizetségével ugyan mi lesz. Ő vajon mennyit kap a megkörmölt

levelekért, a hadiszerek nyilvántartásáért, a fuss ide, fuss oda

szolgálatokért?

No, Szilágyi erre csípőre tett kézzel mennydörögte néki, hogy majd

megkapja az őt illető fizetséget kamatostul, jöjjek csak haza végre

Hunyadi messzi idegenből!

Ráadásul, bármit is tett, bárhogy is illegette magát a drága bécsi

posztókban, a szépséges Catherina rá se hederített! Giulietta édes

húgocskája egyre csak Thuz János után koslatott.

Átkozott zsidaja!

Bárcsak itt veszne ebben a zűrzavarban!

Ahogy felemelte a fejét, Filipesi Albert gondolatai közé sötét kis

árnyék fészkelte be magát. Nem is lenne az oly rossz! Ha egy kósza

nyílvessző, avagy egy célt tévesztett szablyacsapás elvégezné a keserű

munkát!

Ahogy ezt lelkesen kigondolta, Albert már röstellte is a gondolatot.

Ejh, nem szép dolog Hunyadi úr kamarásának a halálát kívánni!

De azért…

Amikor odakünn, a torony magasán a puskák váratlanul

elhallgattak, Filipesi és Thuz szinte egyszerre szökkentek talpra.

Abbamaradt a kiáltozás, a káromkodás is, aláhullottak a pengék, s

nem csilingeltek egymásba többé. Csak a sebesültek jajongtak tovább.

A szászok a toronyban rémülten egymásra pillantottak.

Mi történhetett?

Néhányan megpróbáltak kilesni a lőréseken, de akkora volt a füst,

hogy semmit sem láthattak.

– A törökök! A városban vannak a törökök!

– Nyugalom! – A lépcsőn Henryk Mägest kapitány botladozott le

hozzájuk. Kezében még mindig füstölgő szakállas puskát tartott, az arca

feketéllett a koromtól. – A törökök követeket küldtek! Követ jön! Követ

jön! Nyissátok ki a kaput!

Filipesi és Thuz fellélegezve egymásra pillantottak. Lehet, hogy

ezzel vége is az ostromnak? A követek bizonyára a békefeltételeket

hozzák!

A szászok kiözönlöttek az utcákra. Messze volt még a hajnal, mégis,

a fellegek mintha vérszín fátylat borítottak volna a vidékre, oly rőtes

világ derengett körös-körül. A közeli falvak, Vingárd, Orbó és Kelnek

lángoló házai festették azt a reszketeg vörös árnyékleplet az égre.

A tömeg az Öreg-kapu elé gyűlt. A strázsák éppen résnyire nyitották

a roppant kapuszárnyakat, majd rögvest vissza is eresztették a rácsokat,

amint a két követ beügetett a városba.

Mägest kapitány, a polgármester, valamint a város patríciusai

felsorakoztak a jövevények előtt, s ünnepélyesen kihúzták magukat.

Aztán rögvest meg is görnyedtek. Nem hittek a szemüknek. A tömeg is

felhördült megdöbbenésében.

A követek hófehér paripán érkeztek.

Egyikük fekete szakállú, fekete üstökű férfiú volt, sötét tekintetét

gúnyosan horda körbe a szászokon. Homlokának árnyékából csak

sasorra fehérlett, és vékony, kegyetlen metszésű ajka vöröslött.

A másik egy gyermek volt.

Hétévesforma lehetett, barna képű, izmos kölyök. Éjsötét haja a

homlokába hullott, de a csigás tincsek fekete függönye mögül ragyogó

szénszemek parázslottak a szászokra.

Lélegzetelállítóan szép fiúcska volt: már-már angyali vonásain

fennkölt kifejezés ült. Finom ívelésű szemöldöke és vaskos, duzzadó

ajka az itáliai mesterek angyalfestményeihez tették hasonlatossá.

– Vlad Draculea vagyok! – mennydörögte a fekete ember. Nyakában

ezüstkereszt villant a fáklyák fényében. – Bizton hallottátok már a

nevem: sokáig magam is Erdély lakója voltam, mielőtt atyám trónusa

reám nem szállott volna hazámban. Ez itt a fiam, Vlad herceg!

A fiúcska elmosolyodott.

– Békét hoztunk néktek, szászok!

– Milyen gyönyörű gyermek! – álmélkodtak a sebesi asszonyok.

– Milyen szépen cseng a hangja!

– Milyen szelíd a tekintete!

Egyedül Mägest kapitány ráncolta a homlokát.

– Te vagy hát a havaselvi fejedelem?

– Én vagyok – felelte a szakállas férfi.

– S keresztények ellen fogsz fegyvert?

A fejedelem gúnyosan elvigyorodott.

– A szultán parancsát teljesítjük csupán! De én jót akarok néktek!

Kegyelmet eszközöltem ki számotokra a vad pogánytól! Ali bég,

Evrenosz fia a következő üzenetet küldi!

– Hallgatunk, Vlad – hajolt meg Mägest kapitány.

– Ali bég, Evrenosz fia azt izeni néktek, Szászsebes lakói, hogy

hagyjatok fel a hiábavaló ellenállással! Ezek a falak nem erősek, nem

állnak ki huzamos ostromot! Nincsenek katonáitok, nincsenek

megfelelő ágyúitok! Ali bég reggelre áttöreti a falakat, s akkor a város

minden férfiját felkoncoltatja! Asszonyaitokat, gyermekeiteket

rabszolgának hurcoltatja! Ha úgy akartok járni, mint a környék

falvainak népe, akkor ne hallgassátok meg szavam! De ha élni akartok,

akkor letegyétek a fegyvert! Én, Vlad herceg, Havaselve fejedelme

megígérem néktek, hogy közbenjárok érdeketekben, mert régi időktől

fogva szívemen viselem a szászok sorsát.

– Mit tudsz tenni érettünk, nagyságos vajda úr?

– Kieszközlöm a bégnél, hogy mind megtarthassátok életeteket! A

sebesiek izgatottan sugdolóztak.

Mägest kapitány a polgármesterre meredt. Most mi legyen?

– Megtarthatjuk értékeinket, házainkat? – kérdezte Szászsebes első

embere.

Az idősebb Vlad csontos arcán rideg kifejezés suhant át.

– Hogy tarthatnátok meg? Én az életet ajánlom néktek, s ti

alkudoztok? A kapukat hajnalra meg kell nyitnotok a bég csapatai előtt!

Ha így tesztek, nem haltok meg, mind a szultán foglyai lesztek! Ali bég

magával hurcol benneteket az oszmánok földjére, de ígéri, hogy ott

szabadon dönthettek, maradtok, vagy hazatértek ide.

A szászok sápadtan bámultak rá.

Vlad Tepes előrehajolt a nyergében, hogy következő szavait csak a

polgármester és Mägest kapitány hallhassa.

– Ti ketten, és még tíz előkelő a családjával együtt az én foglyaim

lesztek, s nem a töröké!

A polgármester megragadta a nagyúr lovának zabláját.

– Nem kell a többiekkel mennünk?

– Tirgovistébe jöttök, és amint a török elvonul, már jöhettek is haza!

A polgármester felsóhajtott.

Ez igazán lovagias ajánlat! A különalku nagyon is az ínyére volt, de

a tömeg kedvéért tovább kellett játszania a szerepét:

– Ígéri tehát a bég, hogy senkinek nem esik bántódása?

– Ígéri – felelte Vlad herceg. – Bízzatok bennem. Látjátok, az én

fiam gyermek létére nem féli a pogány közelségét. Áldjátok Isten nevét,

amiért keresztényi könyörületességből megmentettük életeteket!

– Atyám jót akar! – kiáltotta a fiúcska. – Hallgassatok szavára, s

életben maradtok!

– Milyen gyönyörű gyermek! – álmélkodtak a szász asszonyok.

– Milyen szépen cseng a hangja!

– Milyen szelíd a tekintete!

Mägest kapitány egyre a fiú arcát fürkészte. Volt valami abban a

szép, barna arcban, abban az igéző tekintetben, ami nem hagyta, hogy

levegye róla a szemét.

– Egy órátok van – fejezte be a fejedelem. – Addig tudassátok a

béggel, miként döntöttetek. Én azt javaslom, hallgassatok a bölcsesség

szavára!

Azzal megfordította lovát.

Mägest kapitány intett a strázsáknak, hogy felhúzhatják a rácsokat

és leereszthetik a felvonót.

Vlad Tepes, és fia, Draculea herceg, a nyakukban ragyogó kereszt

jele alatt kiléptettek Szászsebes falai közül.

10.

HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1438 NYARA

Az akindzsik sokkal előrébb jártak, mintsem azt Szilágyi Mihály

remélte. A magyar lovasoknak jószerivel arra maradt csak idejük, hogy

vágtába kapják hátasaikat, s a barcsai út felől már porzott is velük

szemben a törökök rendetlen, szétszakadozó serege.

– A fák közé! – parancsolta Szilágyi. – Az átkozottak egyenest

Hunyadnak nyargalnak! Nem engedjük őket tovább, legények!

Vagy ötven lovas húzódott a Cserna mentén dúsan növő füzek

árnyékába. A sötétből figyelték, ahogy az akindzsik fáklyafényben úszó

tömbje előrobog a semmiből.

Szilágyi felemelte kezét.

Amikor aztán az első néhány tucat haramia elérte a fák vonalát,

végre kiereszthette öblös hangját:

– Rajta, legények! Üssétek őket!

Előszökelltette lovát, és egyenest a tömeg közepébe robbant. A

vitézek követték.

A rőt félhomályban, a kavargó porban pillanatok alatt

összekeveredtek a törökök első soraival. A túlvilági vörös izzásban

szablyák acélja villant, üvöltések, fájdalmas kiáltások harsantak innen

is, onnan is.

A hátulról nagy tömbben vágtató akindzsik belerohantak a

megakadók soraiba, és felöklelték őket. A lovak fájdalmas nyerítése

elnyomta a sebesültek jajgatását. A porból lándzsahegyek meredtek elő,

de hasztalan döfködték a kavargó, vörös felhőt.

– Krisztus! Krisztus! – Allah! Allah!

Lelkes harci kiáltások visszhangoztak. A török nem láthatta,

valójában mekkora erő is roppant beléjük, hátulról egyre csak zúdult a

nyakukba az érkezők újabb és újabb hulláma. A prüszkölve, habzó

pofával forgolódó paripákat csak nem tudták rávenni, hogy vágtassanak

tovább.

– Üssétek őket, az anyjuk szentségit!

Szilágyi Mihály elemében volt. Fekete szakállából fogai fehérje,

dús, koromszemöldöke alól vad tekintete villant egyik törökről a

másikra. Most, hogy minden oldalról ellenség vette körül, nem érzett

félelmet, nem érzett aggodalmat tulajdon sorsa felett, csak az a szűnni

nem akaró késztetés lüktetett izmaiban, hogy egymás után sújtson le

rájuk, hogy úgy járjon a karja, mint a szélmalom kereke. Barna képű

akindzsik forgolódtak elébe, de ő sorra félreütötte lándzsáikat, szablyáik

pengéjét, s acsarkodó üvöltéssel mártotta torkukba a sajátját, szelte ketté

koponyájukat turbánostul, sisakostul.

Azonban a legények is derekasan forgolódtak körülötte, s néhány

pillanat alatt kisebb tisztást kaszaboltak a megakadt, feltorlódott

sokaságban. Hanem a mókának hamar vége szakadt.

A hátsó sorokból dühödten előretusakodó sokaságnak néhány

tucatnyian nem állhatták útját. De amit akartak, már elvégezték:

Szilágyi öblös kiáltására egyszerre fordították lovaikat Hunyad felé, és

eget rengető üvöltés kíséretében törtek keresztül az elébük

keveredőkön.

Az akindzsik közt mintha szélvész söpört volna végig, néhány

minutumba beletelt, mire felfogták, hogy mi is történt valójában velük.

Éppen addigra sikerült Hunyadi jó familiárisának, Kecseti Izsórnak az

egyik szekéroszloppal megkerülni az Asztagos kaszálót, s most

visszafelé kanyarodva, alig dárdahajításnyi közelségbe kerültek a

törökökkel. A szekerek nem torpantak meg, erős vágtában dübörögtek

immár visszafelé, Hunyadnak, egy vonalban a törökkel.

Azok értetlenül nyújtogatták a nyakukat: mi ez a kocsizörgés?

Megtudták azt is rögvest.

A hat szekér majd egyszerre köpte rájuk ágyútüzét. Most aztán

megmutatkozott, milyen alapos is volt a legények kiképzése, mert

minden egyes ágyúgolyó telibe talált: egyenest belesöpörtek a lovasok

sűrejébe. Csont reccsent, üvöltés harsant ott, ahol ösvényt kaszált

magának a tíz kőgolyóbis.

Az akindzsik ékét alkotó lovasok haboztak, oldalt forduljanak-e, a

szekerek irányába, vagy üldözzék tovább a kisszámú lovascsapatot.

Utóbbit választották, annál is inkább, mert a harci szekerek robaja

máris távolodott a folyóparttól.

– Széjjel, legények!

Valahol elöl Szilágyi rikoltozott. Éppen idejében, mert az éjszaka

sűrűjéből felbukkant már Medveölő Ioan hat szekere is, sorba állítva,

egymáshoz láncolva zárva el az utat Hunyad felé.

– Tűz! – harsant az éjszakában egy öblös hang.

Vagy tíz ágyú most szemből köpte kőgolyóbisait, egyenest az

akindzsik szemébe. Hogy ne csak egy oldalról kapják az áldást, bal kéz

felől, a másik szekérsorból is megsorozták őket megint.

– Krisztus! Krisztus!

– Allah! Allah!

Az akindzsik úgy érezték, bekerítik őket. Jobb kézről a Cserna

csörgedezett baljósan, szemből és jobbról mennydörgéssel, robajjal

okádta rájuk kőgolyóit az ellenség. Mennyien lehetnek ezek?

Szilágyi Mihály zihálva visszakanyarította lovát Medveölő Ioan

szekere mögé.

Tudta, hogy a zűrzavar néhány percig tarthat csak. A törökök

nemsokára rájönnek, hogy ellenségeik nincsenek is oly sokan. Addig…

– Ide! Ide! – süvöltötte Kecseti Izsórnak. – Láncoljátok össze őket!

A megzavarodott akindzsik mellett elszáguldó szekerek szélsebesen

befaroltak a tisztásra, és csekélyke kört alkotva megállapodtak

mellettük.

– Be a szekérvárba! – adta ki a parancsot Szilágyi. – Lőjetek, Ioan!

Lőjetek!

Még össze sem láncolták az újonnan érkező járműveket, amikor

megint eldördültek az ágyúk.

Döglődő lovak rúgkapáltak a forró porban, sebesültek jajgattak

hátasaik alá szorulva. A paták húspéppé taposták a földre zuhant

akindzsiket, s immár teljes szélességében elzárták az utat a többiek elől.

Néhányan megkerülték ugyan őket, és a folyó zsombos partján

próbáltak elvergődni a szekerekig, de a jól irányzott ágyúlövések

visszakergették mindet.

– Mit piszmog már annyi ideig az a kölök? – zsörtölődött Szilágyi,

válla felett a vár felé pislogva.

A távolban éppen ekkor kondultak meg Hunyadvár templomának

harangjai.

11.

SZÁSZSEBES, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1438 NYARA

– Adjuk meg magunkat! A havaselvi fejedelem csak jót akar! Annak

az angyali gyermeknek minden szava arany! Adjuk meg magunkat! Jót

akarnak nekünk!

– Soha! Csapda ez! Ha megnyitjuk a kapukat, végünk van!

– De hisz megígérték! Csak nem hiszitek, hogy hazudnak azok a

ragyogó gyermekszemek?

Szászsebes utcáin mindenki mindenkivel vitatkozott. A szászok

csoportba verődve tárgyalták a török ajánlatát, de mivel a városfalak

valóban gyengék voltak, s ágyúknak híját látták, a többség

egyértelműen az azonnali feladást pártolta.

Thuz János, Filipesi Albert és Georgius barát feszülten várták,

milyen döntés születik végül. A Siculorumgasse közepén, a városháza

előtt ácsorogtak, bele-belehallgattak a heves taglejtésekkel kísért

párbeszédbe. Tudták, hogy életük ezen a döntésen múlik.

Egyszer csak egy árnyék lopakodott melléjük.

– Meg fogják adni magukat! – mormolta Tüzes Orbán. – De ha van

egy kis eszetek, ti nem mentek sehová!

Thuz végigmérte a fegyvermestert.

Mióta utoljára látták, Orbán magára kanyarított egy bőrbekecset, de

az is alaposan megpörkölődött a tűzben, s a férfi arcát és karjait

égésnyomok csúfították mindkét oldalt. Hanem a hóna alatt

pergamentekercseket szorongatott, melyek szemmel láthatóan épen

vészelték át a műhelybéli robbanást.

– Mik azok, mester uram?

– Mik lennének? Az én Góliát-ágyúmnak a rajzai! Azt hiszed,

hátrahagyom őket a töröknek?

Thuz szeme felcsillant: tehát van még remény, hogy azok a

pergamentekercsek Hunyadihoz jussanak!

– Mi lesz most a várossal? – kérdezte óvatosan.

Tüzes Orbán busa üstökét csóválta.

– Egy szavát se higgyétek annak a sátánfattya Vladnak meg a

kölkének! Ismerem én a fajtájukat! Aki hisz nekik, az ezerszeresen is

megérdemli sorsát!

– De mi mást tehetnénk, mint hogy megadjuk magunkat? – hebegte

György barát. – Nincsenek fegyvereink! Semmi értelme az

ellenállásnak!

– Nincsen-e? Nézzetek csak oda!

Tüzes Orbán a Siculorumgasse túlsó vége felé mutatott, ahol

leszegett fejjel egy kisebb csapat masírozott a bazilikához, Henryk

Mägest kapitány vezetésével.

– Istenemre mondom, Mägest egy ostoba tökfilkó, de legalább nem

szállt inába a bátorsága!

– Mire készül?

– Beveszi magát a bazilikába. Vagy még inkább az egyik toronyba.

Ha maradt egy cseppnyi esze, akkor a Deák-tornyot választja, mert ott

van még két használható ágyú!

– De hát…

– Hallgassatok csak rám! Ha túl akarjátok élni ezt az éjszakát,

kövessétek Mägest kapitányt! Én ezt teszem!

Öles léptekkel elindult a kalpagos szász és követői nyomában. Thuz

és Filipesi elképedve bámultak a szerzetesre. Az visszabámult rájuk.

Körülöttük a vita hevessége mintha enyhült volna. A város lakói

döntő többséggel a megadást választották. Harcolni a dühödt pogány

ellen? Nincsen annak értelme! Aki csak tehette, az Öreg-kapu felé

sietett, ahol a polgármester és a gazdag patríciusok ismertették velük a

teendőket.

– Na és velünk mi lesz? – kérdezte György barát. – Mi is megadjuk

magunkat?

Thuz agya lázasan zakatolt.

– Döntöttem! – mondta aztán határozottan. – Kimegyünk a városból.

Akkor talán életben maradhatunk!

– Te csak menj, ha akarsz! – rándult meg Filipesi arca. – Én inkább

a harcot választom!

– A halált választod, ha maradsz, ostoba!

– Hát semmit se tanultál Hunyadi urunktól? Üdvösebb karddal a

kézben, felemelt fővel hullani el, mint hajbókolva élni, nyomorultul!

– Én pedig azt tanultam Hunyadi urunktól – erősködött Thuz –,

hogy többet ésszel, mint erővel! Ha nincsen értelme a harcnak, akkor

ugyan minek…

– Mondtam én, gyáva vagy! – sziszegte Filipesi. – Eriggy csak! Add

meg magad! Majd odahaza elmesélem Catherinának, hogy önként

masíroztál a török fogságba! Tán jó leszel ott eunuchnak! Senki se sír

majd utánad!

Thuz képe elvörösödött, megragadta Albert gallérját, de az dühödten

ellökte magától.

– Na, mi lesz? Miért nem a törökkel verekszel, ha olyan heves a

véred, zsidó?

– Még egy szó, és megbánod! – sziszegte Thuz.

– Már bánom is! Hát van nékem közöm ahhoz, mi lesz véled?

Eriggy, add meg magad!

– Úgy is lesz! Isten áldjon!

– Hohó! – Filipesi utánakapott, mielőtt Thuz hátat fordíthatott volna

neki. – Hanem az aranyakat, amit emlegettél, itt hagyd ám nékem!

– Miért hagynám?

– Csak nem viszed magaddal fogságba? Bolond cselekedet lenne.

Én még hasznát vehetem!

– Hol? A túlvilágon?

– Ide az aranyakat! Hunyadi urunk pénze az!

– Való igaz. S reám bízta őket! Eleressz!

De Filipesi nem eresztette. Néhány pillanatig egymásba gabalyodva

birkóztak az utca közepén. A mellettük elsiető szászok ügyet sem

vetettek rájuk, kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy két idegen

viaskodására vesztegessék szűkre szabott idejüket.

Egyikük sem volt túlzottan erőteljes felépítésű, de mivel régebb óta

élt Hunyadon, s ennélfogva többet edzette testét, mégis valahogy

Filipesi kerekedett felül. Egy ütéssel megroggyantotta Thuzt, majd egy

újabb, jól irányzott ökölcsapással megreccsentette az állkapcsát. A fiú

rongybabaként rogyott össze.

– Pokolravaló! – sziszegte Filipesi, miközben kikutatta az övön a

pénzes zacskót.

– Jaj, mit tettél, jó uram? – sápítozott mögötte György barát.

– Csak amit tennem kellett! No, mi lesz? Jössz velem, vagy

maradsz? Azzal öles léptekkel megindult a távolodó Tüzes Orbán után.

– És vele mi lesz? – a csuhás a látszólag élettelenül heverő Thuzra

mutatott.

– Nem az én gondom az! Jössz már?

Filipesi egész testében remegett. Határtalan jó érzés volt megütni

Thuzt, de lelke mélyén tudta, hogy szörnyű bűnt követett el. Mint ahogy

tudta azt is, mi fog történni néhány óra múlva. A szászok megnyitják a

kapukat, s a török fosztogató hadak betörnek az utcákra. Ha Thuzt itt

találják, rögvest felnyársalják, annyi szent!

Neki pedig megoldódnak a gondjai egy csapásra!

– Jöjj! Bevesszük magunkat abba a toronyba! – sóhajtotta. – Ama

két ágyúra meg a puskákra, s persze a Jóisten segedelmére bízzuk

magunkat!

György barát a fejét fogta, úgy baktatott Filipesi után a sötét

utcákon. Néha hátranézett még, nem mozdul-e a porba sújtott férfi.

De Thuz János nem mozdult.

12. Mägest kapitány köré alig harminc-negyven ember gyűlt a Deák-

torony lábánál. Mind komor ábrázatú, mindenre elszánt szászok:

férfiak, asszonyok, gyermekek.

A kapitány körbepillantott.

– Nem ígérek semmit, barátaim! – mondta. – Nem tudom, sikerül-e

tartanunk a tornyot. De azt tudom, mi történik velünk, ha megadjuk

magunkat! Én nem kérek a szolgaságból! Inkább lássam halva

asszonyomat és gyermekemet, mint török szolgáinak, ágyasának! Aki

velem marad, az készüljön tehát a halálra!

A szászok egyetértőn bólogattak.

– Ha viszont Isten segedelmével néhány napon keresztül sikerül

kitartanunk – folytatta Mägest –, talán megmenekülhetünk. Az erdélyi

vajda bizonnyal sereget küld a törökök ellen.

A szászok legyintettek. Arra ugyan várhatnak, hogy a magyarok

ideérjenek! Amikor nékik kell segítség: ugorj, szász, de rögvest!

Amikor a szásznak kell a segedelem: van pénzed elég, szász, oldd meg

magad!

– Akik értenek a szakállas puskákhoz, azok a torony alsó szintjén

gyülekezzenek! – rendelkezett a kapitány. – íjjal, számszeríjjal lehet

lődözni fentről is. Az asszonyok, gyermekek szintúgy az alsó szintre

gyűljenek majd. Hajnalig elegendő ételt, fegyvert összehalmozzatok,

gerendákat, torlaszt a torony köré gyűjtsetek!

Mägest ebben a pillanatban vette észre a sokaság hátsó sorában

álldogáló Tüzes Orbánt.

– Hát te? – kerekedett el a szeme. – Még van képed idetolakodni?

– Nékem is kijár a védelem! – tiltakozott a fegyvermester. – Én is

sebesi polgár vagyok!

A szászok fenyegetően felé fordultak, de Mägest csak legyintett.

– Felőlem maradhatsz, nyavalyás! A puskával te is tudsz bánni, még

hasznodat vehetjük! De vigyázz, Tüzes Orbán! Néked tán jobb lesz, ha

itt halunk mind! Mert ha életben találnánk maradni, téged törvényszék

elé állíttatlak, amiért felrobbantottad a műhelyedet! Megértetted? Orbán

bólogatott.

– Ha életben maradunk, Mägest uram! Ha életben maradunk…

13.

HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1438 NYARA

Szilágyi Erzsébet szeme könnybe lábadt. A Buzogány-torony

magasából tárult eléje a tájék: a pusztulás és halál tájéka. Az éjszakában

veres pokoltüzek-kel lángolt a látóhatár. Mindenfelé, amerre csak

tekintett, Déva irányába, Szászvárosnak, délre, Hátszegnek, felgyújtott

falvak okádták lángoszlopaikat az égnek. A tűzpír vörösre festette a

fellegeket, melyek közönyösen sodródtak a Kárpátok felé. Vészjós

hanggal kongott a harang a vártemplom tornyában, a menekülő

parasztok máris tucatjával rohantak a kapu felé.

– Mennyi ideig tudják őket feltartani, kisfiam? – kérdezte sírással

küszködve az asszony.

– Legfeljebb néhány percig – felelte Lackó. Az ő torka is elszorult.

Ami az imént még kalandnak tűnt, az mostanra dermesztő valósággá

vált. Innen, a magasból teljes borzalmában tárult fel a törökök

pusztításának képe.

– Néhány percig… Az nem lesz elég…

Szilágyi Erzsébet émelygett. A vérzés gyorsan elmúlt, de tudta,

rosszat jelentett az a néhány csepp vér. Kezét domborodó hasára

szorította, mert érezte, hogy a gyermek hatalmasakat rúg. Mintha

sejtené, sóhajtott az asszony. Mintha tudná, miféle borzalmak várnak

reá, ha megszületik… Miért sietsz, drága magzatom? Erre a világra?

– Ülj le, anyám! – Lackó odahúzta az egyik kisszéket.

– Nincsen idő ücsörögni, fiam! Eriggy! Rohanj a várnagyhoz, hogy

minden termet, minden kamarát rögvest megnyisson! Aki még idejében

a falaink közé menekül, elhelyezést kapjon! Senki nem maradhat

oltalom nélkül!

Lackó már szedte is a lábát.

Szilágyi Erzsébet egyedül maradt. Zihálva próbált levegőt préselni

tüdejébe, de nagyon nehezen ment. Úgy érezte, menten a hideg

kőpadlóra rogy. Nincs idő pihenni…

Támolyogva elindult lefelé, le a konyhába, hogy élelmet

készíttessen a menekültek várható tömegeinek. Mennyien férhetnek be

a várba? Kétszázan? Ötszázan? Annyian biztosan nem… Tán, ha a

várudvarba zsúfolják – magukat szerencsétlenek…

– Jaj! Hová mégy, asszonyom? – sikoltott az ajtóban Catherina,

amikor csaknem beleütközött a kifelé vánszorgó Erzsébetbe. – Nem

szabad, nem szabad ebben az állapotban!

A nagyasszony nyögve megkapaszkodott belé.

– Intézkednem kell, Catherina! Sietni kell! A török…

A lány visszaterelte a szobába.

– Majd én elintézek mindent! Szólok Osvátnak! Szólok a

szolgáknak! Minek annyi cseléd Hunyad várában, ha mindent az

úrasszony akar maga intézni?

Erzsébet homloka lüktetett a fájdalomtól.

– A menekültek… Gondoskodni kell a parasztokról… Jön a török!

– Majd mi intézkedünk, asszonyom! – Catherina ellentmondást nem

tűrve visszanyomta a párnák közé Erzsébetet. – Hunyadi uram megnyúz

mindőnket, ha néked bármi bajod esik…

– Ne velem törődj, te lány! A kapukon futnak befelé… Velük… Jaj,

drága Istenem!

Hirtelen hétrét görnyedt az ágyon, eszelős fájdalom mart méhébe.

– Édes Istenem! Krisztusom!

Catherina arca falfehérre sápadt.

– Tudtam, hogy valami baj lesz, asszonyom! Éreztem! A Hold is

véres volt múlt éjjelen! Orvost! Orvost ide!

Kiáltozva elrohant.

– Az emberek... Nekik segítsetek…

Erzsébet megpróbált talpra állni, de a fájdalomtól képtelen volt

kinyújtózkodni. Ott esett össze az ágy lábánál, szemei előtt elmosódott

az ablakon túl vöröslő látóhatár.

Hirtelen minden elcsendesedett körülötte.

A szakadatlan harangzúgás, lenn, a falu népének rémült üvöltése, a

falakon rohanó katonák csizmadobogása, a távolról idehallatszó

csatazaj…

– Jézus sebeire!

Thuz Osvát kopaszra nyírt feje bukkant fel az ajtóban.

– Vér! – suttogta maga elé. – Teremtőm… mennyi vér…

– Vizet! Orvost! – rendelkezett Catherina. – Nem hallod? Lódulj!

Asszonyom! Asszonyom! Hallasz engem?

De Erzsébet már nem hallott mást, csak a közeledő akindzsik

felharsanó, diadalittas üvöltését.

14. Néhány percig úgy tűnt, hogy a rögtönzött szekérvár kitarthat a

török rohamban. Végtére is másfél ezer akindzsi nem oly sok, tizenkét

jól felszerelt harci szekér játszva állhatja az áradatot.

– Lőjétek őket! Lőjétek őket! – üvöltötte Szilágyi a kör belsejéből.

Lovát ide-oda táncoltatta, ahol a legnagyobb szükség volt a legények

bátorítására. Nem mintha híjában lettek volna a bátorságnak, de

csakhamar záporozni kezdtek körülöttük a nyílvesszők, és suhogni a

feléjük hajított lándzsák. Jobbnak látták hát visszahúzódni a palánkok

fedezékébe.

– Tűz!

A szekerek ágyúi most már szabálytalan időközökben dördültek el,

de mivel az akindzsik szétváltak a szekérvár előtt, az újabb lövések csak

csekély kárt tettek bennük.

Hiába sújtott le újra és újra Medveölő Ioan az egyik szekér tetejéről

a felkapaszkodó törökökre, hiába loccsantotta szét sorra egymás után a

hatalmas erdőirtó fejsze a támadók koponyáját, az akindzsik hamar

rájöttek, hogy az erőd bevétele ennyi emberrel szinte lehetetlen. Nem is

erőlködtek vele, úgy tűnt, inkább ott hagyják az egészet, és vágtatnak

tovább Hunyad felé.

– Állítsátok meg őket! – rikoltotta Szilágyi torkaszakadtából, de

hiába. A törökök után eresztett ágyúgolyók ártalmatlanul belesüvítettek

az éjszakába.

Hirtelen csönd lett. Az imént még vérszomjas lovasok forgolódtak a

szekerek körül, most meg egyszeriben maguk maradtak. A földön vagy

negyven-ötven halott, sebesült akindzsi hevert, ennyi nyoma maradt az

ütközetnek.

– Mindjárt a falura törnek! – zihálta Kendeffy Miklós. – Menjünk

utánuk!

– Ördögöt! Nem bonthatjuk meg a szekérvárat!

Kendeffy villámló szemekkel meredt Kecseti Izsórra.

– Akkor tán maradjunk itt, és nézzük, hogyan hányják kardélre a

gyermekeinket, tesznek erőszakot asszonyainkon? Te maradj, ha

akarsz! Én megyek.

Szilágyi egy pillanatig tanácstalanul bámult hol az egyikre, hol a

másikra, aztán megsuhintotta a szablyáját.

– Utánuk, legények! Mentsük a mieinket!

Hiába ágált Kecseti Izsór, senki nem hallgatott rá. A legények

megbontották a szekérvár láncait, remegő kézzel, bosszúszomjasan

eresztették meg lovaik zabláját, s már hajtottak is sorban, egymás után

Hunyad felé.

Még el sem indulhatott mindőjük, amikor a sötétségből veszett

farkasokként, üvöltve száguldottak elő az akindzsik.

– Tűz! Tűz! – parancsolta rémülten Szilágyi, de csak kevés szekér

ágyúja dördült el még egyszer, utoljára.

A törökök rájuk vetették magukat.

Immár akadálytalanul bevágtattak a szekerek közé, úgy árasztották

el őket, mint a kasból kiözönlő, felhergelt darazsak. Néhányan ördöngös

ügyességgel kapaszkodtak fel a palánkokra – az éjszakában szablyák

villantak.

Az elébb még oly hatékony huszita szekerek hasznavehetetlen

farakásokká lettek: elárasztották őket a törökök. A küzdelem rövid volt.

Szilágyi Mihály, s néhányan régi emberei közül, kik zsigereikben

érezték, mikor nincsen értelme a további ellenállásnak, még idejében

belevesztek az éjszakába.

Volt, ki lóháton, volt ki gyalogosan menekült árkon, bokron

keresztül. A legények, kik hiábavaló viaskodásba fogtak, egytől egyig

odavesztek. Néhány perc múlva Hunyadi János sok száz aranyon

felszerelt huszita szekerei lángra kaptak.

Az akindzsik összeszedték a használható fegyvereket, kifosztották a

hullákat, s már vágtattak is tovább Hunyad felé. Immár semmi sem állt

az útjukba…

15.

SZÁSZSEBES, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1438 NYARA

Mägest kapitány sokáig aggodalmasan pislogott kifelé a Deák-

torony mellvédjéről, s figyelte, hogyan gyülekeznek a sebesiek. A

szászok minden cókmókjukkal felszerelkezve, komor ábrázattal

toporogtak a Felső-kapu előtt, várták, hogy megkapják végre az

engedélyt a város elhagyására.

Sokan azok közül is a távozás mellett döntöttek, akik nemrég még a

szavára hallgatva lelkesen az ostromra készültek. A gyáva többség

lebeszélte őket a harcról, s lám, a lelkesedés belőlük is hamar elillant.

Most egymást győzködve taglalták, mi vár rájuk a törökök fogságában.

A legtöbben úgy vélekedtek, fele sem igaz azokból a vad

híresztelésekből, amit Erdély-szerte a magyarok terjesztenek a pogány

szokásokat illetően.

Mi haszna lenne a török szultánnak, ha ilyen dolgos, tiszta népet,

mint a szászt, alantas munkára használna? Ha rabszolgaként

dolgoztatna? Ha janicsárnak soroztatna, ágyasnak becstelenítene? Az

oláhok, magyarok másra sem valók, csak alantas munkára. No de a

szászok?

Henryk Mägest szomorúan figyelte őket, bosszankodott magában

önhittségük miatt, mely tapasztalatai szerint oly káros tulajdonsága volt

magyarnak, németnek egyaránt. A legsötétebb órán is képesek arról

győzködni magukat, hogy immár nem várhat rájuk újabb

megpróbáltatás, most már csak jobb következhet annyi szenvedés

után…

Mägest azonban sokat próbált katonaember volt, zsoldoskapitány, ki

megjárta Csehország, Szilézia, Havaselve és Moldva harctereit. Ha

valamit tanult a zsoldos kenyéren, az az volt, hogy bizony akkor jár el

legbölcsebben az ember, ha mindig a legrosszabb eshetőségre készül.

Legjobb, ha mindjárt a halálra.

S mint katonaember, jól tudta, csupán az isteni szerencse mentheti

meg őket. A Deák-torony alsó szintjén két rozzant ágyú rozsdáll, de

azok is csak azért, mert rosszul öntötték meg őket, s Hunyadinak nem

volt szüksége rájuk. Elsütni el lehet tán mindkettőt, de hogy komolyabb

kárt nem tesznek azok a törökben, az bizonyos. Azonfelül tizenkettő fa-

és vasnyelű szakállas puska, avagy arquebus, alig öt-öt lövésre

elegendő lőporral, hat számszeríj, hozzájuk való sok száz nyílvesszővel,

meg persze alabárdok, pallosok, fejszék, tőrök garmadával.

S mindehhez alig tíz hadviselt zsoldos, még tizenhét

fegyverforgatásra képes férfiember, meg vagy tíz asszony, s mégannyi

gyermek.

Ennyien maradtak, kik meg nem adják magukat a töröknek.

Mägest kapitány ehhez számolta hozzá a zavaros képű idegent, ki

magát Hunyadi küldöttének nevezte, Orbán mestert és a félkegyelmű

papocskát.

Rövid ostrom lesz, gondolta a kapitány.

16. Filipesi Albert és György deák bevackoltak a dohos szagú torony

alsó szintjére. Igen nagy volt itt a zsúfoltság, mert a két ágyúból és a

szakállas puskákból csak innét lehetett eredményesen tüzet nyitni a

támadókra, majd valamennyi fegyverforgató ide vette hát be magát.

A torony a városfal délkeleti sarkát vigyázta, s lőrései javarészt

kifelé, a vizesárokra nyíltak, ahonnét a józan ész parancsa szerint a

támadásokat várni lehetett volna. Csakhogy ezúttal a megnyitott

kapukon keresztül a város felől jön majd az ellenség! Arrafelé alig

vágtak lőréseket a falba.

Mägest kapitány ahhoz az ágyúhoz osztotta be őket, amely a Déli

városfalat vette célba, azzal a paranccsal, hogy ha lehet, segítkezzenek a

töltésnél. Egyelőre annyi tennivalójuk akadt csak, hogy a sebtiben

összehordott élelmiszereket halmozták fel a torony hátsó fertályában,

majd kézközre sorakoztatták a számszeríjvesszőket a kisebb lőrések

belső peremére.

– Ki kellene menni érte – szólalt meg hosszú hallgatás után

Georgius barát. – Azóta már bizonnyal magához tért.

– Kicsoda? – förmedt rá Filipesi, holott pontosan tudta, kire gondol

a csuhás. Hogyne tudta volna, mikor a maga gondolatai is egyfolytában

Thuz körül jártak. Végtére is csak egy ökölcsapás volt… Igaz, hogy

elébb ólomgolyóbist zárt az öklébe, ahogy odahaza, Hunyadon tanulta

az örökkön kötekedő, verekedő legényektől. Az ütés megroppantotta

saját ujjait is, de ahogy felidézte Thuz állkapcsának reccsenését,

egészen beleborsódzott a háta. Lehet, hogy megölte?

– Majd ide támolyog, ha magához tér – bökte ki hosszas hallgatás

után. – Már, ha megjött az esze egyáltalán…

A domonkos remegve rakosgatta egymás mellé a

számszeríjvesszőket.

– Kimegyek érte, uram – állt hirtelen Filipesi elé. – Megnézem, mi

van vele!

– Itt maradsz!

Néhány perc múlva Orbán mester ereszkedett le melléjük a torony

lépcsőjén, pipaszár lábain.

– Jöjjetek! Ezt látnotok kell!

Fönn, a torony magasából látni lehetett Felső-kapu előtt gyülekezők

egy részét. A kaput már kitárták. A megpúpozott szekerekkel

felsorakozott szászok élén a polgármester és a városi előkelők állottak,

készen arra, hogy megindítsák kifelé a menetet.

A kapun túlról egy hófehér paripa ügetett be a menet mellé.

– Ő az! – suttogta György barát. – A gyermek!

– A sátán fattya! – dörmögte mellettük Orbán mester, ki hátát a

falnak vetve farigcsált valamit. – Az apja is, meg a fiú is a sátánnak

fattya!

Vlad herceg idvezült, angyali mosollyal az arcán tekingetett az útra

készülőkre. Láthatóan elégedett volt a látvánnyal, kegyesen viszonozta

a köré gyűlő szász asszonyok integetését. Atyja, Karós Vlad ezúttal is

fekete köpenyébe burkolózva ügetett be a kapun.

– Meglátjátok, keresztény testvéreim, nem bánjátok meg, hogy

szavamra hallgattatok! Jó dolgotok lesz! Ali bég szeretettel fogad

benneteket, mint megbecsült védenceit! A városra pedig vigyázni

fogunk, nem engedjük, hogy…

A fejedelem hirtelen elhallgatott, mert észrevette a Deák-torony

köré hordott rengeteg gerendát, limlomot. Aztán, ahogy tekintetét

magasabbra emelte, megpillantotta a torony ablakaiból, lőréseiből kifelé

meredő ágyú-és puskacsöveket.

– Kik azok az őrültek ott, keresztény testvéreim? – kérdezte

eljegesedő hangon.

A polgármester odalépett hozzá, remegő kézzel megfogta a kantárt,

és valamit Vlad felé suttogott.

A mellette várakozó fiúcska elmosolyodott, s e mosolytól Filipesi

ereiben egyszeriben megfagyott a vér. Maga sem tudta megmagyarázni,

miért, hisz a gyönyörű arcon szétterülő mosolyban nem volt semmi

rémisztő, mégis, ahogy megcsillantak azok a szénfekete szemek, ahogy

széthúzódtak azok a telt, piros ajkak, a hideg kezdett futkározni Albert

deák hátán.

– Mire készültök, keresztény testvéreim? – léptette egészen közel a

lovát a fiúcska a toronyhoz. – Harcolni akartok? Esztelenség az, amit a

fejetekben forgattok! Miért nem engedelmeskedtek? Miért nem

hallgattok reánk?

Mägest kapitány kihajolt a torony mellvédje mögül.

– Mondhatsz bármit, ifjú Vlad! Várkapitány voltam Fogarasban,

ismerlek én jól benneteket! Ti szászok gyilkosai! Úgy akartok ti jót

nékünk, ahogy a macska az egérnek!

A fiúcska hunyorogva fürkészte a tornyot.

– Mindjárt felkél a nap, kapitány! Miért csapod be ezeket a

szerencsétleneket? Miért áltatod őket azzal, hogy életben maradhatnak?

– Eriggy innét, ifjú Vlad! Vannak fegyvereink! Lehet, hogy mind

meghalunk, de meglásd, nem adjuk olcsón a bőrünket!

A fiú szomorúan ingatta a fejét, aztán visszaügetett atyjához. Az útra

kész városlakók hátra sem mertek nézni, mintha a megátalkodott

ellenszegülőkhöz semmi közük nem lett volna, mintha máris

megtagadták volna valamennyiüket, kik bezárkóztak abba a toronyba.

Amikor a polgármester jelére megindultak kifelé a városkapun, a

hátrahagyott székesegyházban megkondult egy árva harang.

– Vagy negyvenen a templomba zárkóztak – sóhajtotta György

barát. – Isten segedelmét kérik eme nagy veszedelemben!

– Imádkozzanak csak az ostobák! – nevetett Tüzes Orbán. – Egy

órán belül mind halottak lesznek!

Mire a harangzúgás elhalt, a megrakott szekerek sorban, egymás

után kizörögtek a városkapun. A toronyból nem lehetett látni, de a

négyezer szász egyenest bemasírozott a törökök táborába.

Filipesi szívszorongva bámulta az utolsókat is, akik elhagyták

Szászsebest.

Aztán csak a baljós neszek maradtak.

A kongatás múló visszhangját mintha a Kárpátok felé sodorta volna

a hirtelen feltámadó reggeli szél. Dühödten csapódtak ki-be az üres

házak ablakzsalui. A vészjós csattogását hollók károgása kísérte: a

fekete madarak ott ücsörögtek már a magányos városfalakon, végig.

– Készüljetek! – kiáltotta Mägest kapitány. – Kezdődik!

Második fejezet

SZÁSZSEBES OSTROMA

1.

SZÁSZSEBES, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1438 NYARA

Török lovasok tűntek fel a felvonóhídon. Lándzsáikat

előremeresztve ólálkodtak be a városba. Körbeszaglásztak, látták, hogy

nincs mitől félniük.

A város utcái üresek voltak, a reggeli szél a hirtelenjében elszórt

holmi maradékát sodorta ide-oda a takaros házak között. A felderítők

elvigyorodtak, s lándzsáikat rázták a torony magasában gubbasztó

sebesiek felé.

Filipesi verejtékezve bámulta őket a magasból.

– Hol van a társad? – kérdezte Tüzes Orbán. Fojtott hangon

sugdosott, hogy a szászok meg ne hallják.

– A társam úgy döntött… úgy döntött, ő is elhagyja a többiekkel a

várost.

– Aztán az aranyakat magával vitte-e?

– Az aranyak nálam vannak.

– Mennyi?

Albert deák elsápadt. Még meg sem számolta az erszényben lapuló

pénzérméket.

– Nem a te dolgod, hogy mennyi. Éppen elegendő…

– Ide hallgass! – A fegyvermester a hóna alatt szorongatott

pergamenkötegre mutatott. – Ötszáz aranyat kérek mostan, a másik felét

később! Ha fizetsz, segítek kijutni a városból, és elszegődök Hunyadi

szolgálatába. No, mit szólsz?

Albert deák nem felelt. Úgy szorongatta a pénzes erszényt, hogy

belésajdultak az ujjai.

– Ki tudunk innét jutni?

Tüzes Orbán elvigyorodott.

– Bízd csak rám! De nem most! Majd éjjel!

2. A törökök több irányból hatoltak be Szászsebes falai közé. A Deák-

toronyba zárkózott védők a városfal keleti és déli szakaszát, valamint a

Felső-kaput és az Alsó-kaput láthatták, no meg persze a Petrigassén

közeledő akindzsiket.

A törökök még mindig egy esetleges támadástól tartva araszoltak

közelebb, s egyelőre ügyet sem vetettek a toronyra. Sorra betörtek az

üresen maradt házakba, és átkutattak mindent. A dühödt üvöltözésből s

a hamarosan fellobbanó lángokból Filipesi arra következtetett, hogy

gazdagabb zsákmányra számítottak, mint amit végül találtak. A szászok

javaik jelentős részét magukkal vitték a szekereken, ami maradt, azt a

haramiák silány semmiségnek találták.

– Mire ideérnek, kivált dühösek lesznek – mormolta Mägest

kapitány. – Előbb a székesegyházba akarnak majd betörni, aztán ide…

Filipesi sápadtan a falnak vetette hátát.

Thuz azóta már bizonyosan magához tért!

Igen… Ott hever a főtér sarkában, az Alsó-kaputól és az Öreg-

kaputól vezető utak kereszteződésében… Az akindzsik észre fogják

venni… Rávetik majd magukat… Megölik, hacsak addig be nem

vonszolja magát valami kapualjba vagy magányosan álló házba…

Filipesi keze remegett.

Thuzon már nem lehet segíteni! Kár is reá gondolni! Inkább a maga

életén aggódna! Csakhogy, ha túléli valahogy, ha élve kijut ebből a

városból, Szilágyi bizonyosan meg fogja kérdezni tőle, mi lett a

sáfárral.

– Hát te meg mit bámulsz? – kérdezte, mikor észrevette, hogy

György barát merőn figyeli.

– Ki kellene menni érte! – mondta halkan a csuhás. – Tán még nem

késő!

– Neked teljesen elment az eszed! Hisz a város nyüzsög a töröktől!

A haragos kifejezés azonban gyorsan leolvadt az arcáról. Lelki

szemei előtt váratlanul megjelent Hunyadi számonkérő arca. Most már

minden ízében remegett.

Hunyadi a távolság ködéből meredt rá, s tekintete a lelkéig hatolt.

– Én…

Filipesi Albert feltápászkodott, s dülöngélve elindult a gerendákkal

eltorlaszolt ajtó felé.

– Hát te? – kiáltott rá Mägest kapitány. – Vissza az ágyúhoz!

– Ki kell mennem! – felelte a deák. – A társam odakünn rekedt!

Henryk Mägest bosszúsan intett a szász zsoldosoknak, hogy tegyék

számára szabaddá az ajtót. Menjen ez a bolond, ha annyira akar!

Filipesi nemsokára ott állott a torony előtt a süvítő reggeli szélben, a

falhoz lapulva. Szíve őrülten zakatolt, lábai rogyadoztak, ahogy elindult

az Alsó-kapu felé.

Megőrültem…

Nem messze tőle akindzsik rúgták be az egyik ház ajtaját.

3. Thuz János arra ébredt, hogy állkapcsa lüktet a fájdalomtól.

Kínkeservesen oldalára fordult. A főtér repedezett kockakövein hevert,

keze az út menü szennycsatornába lógott. Megpróbált feltápászkodni.

Előtte a bazilika magasodott, a tér oldalain takaros szász házak.

Nyögve felállt: hirtelen az eszébe villant az ütés, ami csaknem

eltörte állkapcsát.

Filipesi… Átkozott Filipesi…

Szédelegve tett előre egy lépést. Hol vannak az emberek? Elmentek

mind, s egyedül ő maradt itt?

Mozgás támadt a székesegyház kapujánál: kurjongató akindzsik

léptettek fel a templom lépcsőin.

Thuz összerezzent, aztán – amilyen gyorsan csak tudott –,

behúzódott a legközelebbi ház kapujába. Szédelgett, szeme előtt színes

karikák táncoltak.

Valahogy ki kell jutnia a városból!

Ahogy sajgó tarkójához nyúlt, ujjait véresen húzta vissza. Akkor

sebezte fel, amikor elterült a köveken.

Átkozott Filipesi!

Persze tudta, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a vége. Hunyadi

sáfárjaként sokan ismerték őt, nem volt titok, hogy szinte mindig

jelentős összeg van nála. Igaz, eddig attól tartott, kóbor rablócsapat üt

majd rajta az erdők mélyén, vagy tán valami oláh fejszés paraszt

követeli tőle az értékeit… Útjain rendre két lándzsás lovas kísérte, s tán

ezért, tán Hunyadi hírneve miatt, a fosztogatók mindeddig elkerülték.

De hogy épp Filipesi sújt majd le rá…

Éppen Hunyadi íródeákja…

Persze tudta ennek is az okát. Hogyne tudta volna: irigység és

féltékenység…

Thuz meglapult a kapualjban. Lehet, hogy bátyjának, Osvátnak lesz

igaza a végén: még ha úgy is öltözik, mint a többiek, ha úgy is

imádkozik, még ha is beszél, úgy is gondolkodik, mint a többiek, akkor

sem tartozhat soha közéjük. Az első adandó alkalommal bebizonyítják

majd, mekkora a távolság közöttük…

Ki kell innét jutnom!

Thuz kilesett a kapualj árnyékából. A törökök figyelmét egyelőre a

bazilika kötötte le: valahonnan vaskos gerendát kerítettek, s faltörő

kosként kezdték döngetni vele a templom kapuját. A magasban

megkondult a harang fájdalmasan, kétségbeesetten.

A bejárat ebben a pillanatban szakadt át, s az akindzsik üvöltve

benyomultak rajta. Fülsiketítő kiáltozás támadt, asszonyok és

gyermekek könyörögtek az életükért.

Thuz dermedten lapult a falhoz.

A törökök nyomában oláh fegyveresek özönlöttek a templomba,

fejszéik vadul villogtak a reggeli fényben. Kisvártatva néhányan

felbukkantak, fiatal lányokat cipelve a vállukon. Odabentről iszonytató

üvöltés visszhangzott, fájdalomkiáltások, fejszecsattogás, csörömpölés.

Csontokon reccsentek a vasak, röhögés, förtelmes gurgulázás…

Thuz kihasználta, hogy a környező utcákból minden akindzsi és

oláh fejszés a székesegyház felé iramodik. Most! Az Öreg-kapu felé

sandítva látta, hogy onnét legalább száz oláh rohan errefelé. Az

ellenkező irányba indult hát, lopakodva, a házak oldalához lapulva, s

magában fohászkodott, hogy ne vegyék észre.

Mintha Mägest kapitány az egyik toronyba vette volna be magát…

De vajon melyikbe? S eljuthat-e oda élve?

Az utca vége felől vágtató török lovasok bukkantak fel. Thuz

lábaiból kifutott az erő. Vége…

Nincs hová menekülni innét…

A falnak dőlt és lehunyta a szemét. Remélte, hogy a halál kegyes

lesz hozzá, s tán a hosszas kín is elkerüli, amikor a török szablyák vasa

és lándzsák hegye a testébe hatol. A foga vacogott, mégis düh áradt szét

tagjaiban. Vajon ezért akarta a Mindenható, hogy megmeneküljön a

pozsonyi németek karmaiból? Ezért akarta a Mindenható, hogy ide

kerüljön, Erdély bércei közé, s hogy új urat szolgáljon? Ennyi volt

csupán a szándéka véle? Megnyújtani szenvedése napjait?

Nem!

Thuz János felpattant, az életösztön új erőt öntött tagjaiba. Nem

halhat így! Élnie kell!

Az akindzsik azonban már felfedezték. Vágtatva közeledtek felé,

előreszegezett lándzsákkal. Thuz beszakította a legközelebbi ajtót, és

bevetette magát a ház sötét kapuján.

4.

HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1438 NYARA

– Csak akkor lőjetek, ha lőtávolba érnek! – intette a tüzéreket

Mészáros István várnagy. Hunyad falairól féltucatnyi ágyú meredt a

közeledő akindzsik csapatára, a kanócok vége sisteregve izzott a hajnali

derengésben.

Ám a törököknek esze ágában sem volt kísérteni végzetüket. Tudták

jól, hogy az erős falak, a vizesárkok és az öblös ágyúk ellen nincsen

esélyük. De mit is érdekelte őket a vár? Annak hídját már amúgy is

felvonták, a falu népének java része idejében bemenekült a falak közé.

Akik elkéstek, mind a környező erdőkbe, hegyek felé futottak, hogy

elkerüljék a portyázók dühét.

– Felgyújtják a falut! – suttogta az egyik legény az ágyúk mellett. –

Nézzed, várnagy uram! Most kap lángra a szélső ház!

– Ég mán a miénk is!

– S a miénk! Krisztus!

A vitézek sápadtan bámulták, hogyan emészti el a tűz házaikat,

pajtáikat, akoljaikat, fészereiket, sorban, egymás után. A lángok

előterében rikoltozó akindzsik nyargaltak, szegényes zsákmányul

néhány sovány tinót és malacot terelgetve össze a közeli réten. A

messzeségben a cseh szekeresek néhány hónapja összeácsolt házai és a

félkész harci szekerek égtek.

– Hadd pörköljek közibük, várnagy uram! – sziszegte az egyik

legény. A vén Mészáros csak biccentett.

– Lőjél, édes fiam!

Az ágyú iszonytató dördüléssel felbömbölt, s a kilőtt kőgolyó

keresztülzuhogott a domboldalak felett, ám végül ártalmatlanul

belecsapódott a földbe, távol a törököktől.

Az akindzsik röhögtek, és válogatott szidalmakat szórtak a várbeliek

felé. Aztán eltűntek: valahol a lángoló házak közt kisvártatva asszonyok

sikolya hasadt az égboltra. Nem mindenkinek maradt ideje elmenekülni

az erdőkbe, néhányan megpróbáltak elrejtezni a kunyhók közt.

– Miért nem pusztítja el őket a Jóisten? – kérdezte sápadtan az egyik

legény. – Hogyan hagyhatja, hogy ezt tegyék a keresztényekkel?

Nemrég nősült, nem tudhatta, hogy asszonya bemenekült-e a vár

falai közé, avagy épp ezekben a pillanatokban esik a törökök fogságába.

Az ágyúk mögött kucorgó férfiak dermedten bámulták a lángoló

vidéket. Az erdőn túl újabb és újabb tűznyelvek harapóztak az ég felé:

Hunyadi János birtokai sorra kaptak lángra, ameddig a szem ellátott.

– Itt nem találnak sok zsákmányt – mormolta maga elé a vén

várnagy. – Kitombolják magukat, aztán vágtatnak tovább Kalán és

Szacsal felé, utána meg Gyulafehérvárnak…

– De hisz mán keleten is veres az ég – mutatták neki komoran a

vitézek. – Amott lángba borult Ohába, és ég Hátszeg is! Ott vannak

ezek mán mindenütt, várnagy uram!

Mészáros István bólintott.

– Megfizetünk még nekik, drága fiaim! Minden kiontott magyar

véréért bőségesen megfizetünk!

De a legényeket ez nem nyugtatta meg. Elégedetlenül mormoltak

maguk között.

Megfizetünk? De mikor? Hunyadi János esztendők óta ígérgeti,

hogy nekieredünk már végre a töröknek! Mikor lesz az? Most is a

pogány pusztít a környéken, s Hunyadi úr hol van? Messzi idegenben,

mint mindig! Épp csak úgy tartja az is a szavát, mint a többi nagyúr!

Egyik kutya, másik eb!

Mészáros lassan megfordult.

Az Aranyházból, a vár régi lakórészéből egy páncélba öltözött

fiúcska közeledett a falakon. Lackó…

A legények megvetően köptek egyet.

Egy hétéves kölök, nékik csak ez jutott! Egy nyavalyás kölök! Sokra

mennek vele!

– Odabenn biztosabb volna, te Lackó! – tette széles tenyerét a fiú

vállára a várnagy. – Amúgy sem tehetünk már semmit!

– Úgy is van! Eriggy csak vissza anyácskád szoknyája mellé! –

vetették oda a legények. – Még be találod piszkítani a fényes

páncélodat! A játék kardod hova tetted? Na, tűnj innét, fiú!

Mészáros rájuk szisszent, mire a legények elfordították fejüket, s

tovább bámulták lángoló otthonaikat. Valahol a falu házai közt egy

magányos kislány bukkant fel. Félmeztelen volt, válla, arca csupa vér,

ahogy mocskos szoknyája is. Maga elé meredt, a tűzbe bámult, mintha

fogalma sem volna róla, hol van. Tébolyult egykedvűséggel lépdelt,

parányi lábai parázson, pernyén tapostak, de ő észre sem vette. Amikor

egy újabb csapat akindzsi vágtatott elő a fák közül, valósággal

beletaposták a földbe. Alaktalan húskupac maradt a helyén.

A legények a könnyeiket nyelték.

Hunyadi Lackó ott állt mögöttük, most már ügyet sem vetett rá

senki, levegőnek nézték, feldíszített majomnak, cifra bábunak a testére

szabatott vasöltözetben. Soha nem érzett szégyen és fájdalom mardosta.

Remegő kézzel levette míves sisakját – atyja milánói fejfedőjének

pontos mását –, s leejtette a várfalra. Hétesztendős lelkének minden

szégyenével, elfojtott dühével indult vissza az Aranyház felé.

Vissza, anyja szoknyájához…

5. A kutya már alig mocorgott. Menekülő gazdái órákkal elébb

megláncolták, kikötötték a szűk udvar sarkába. Csakhogy szegény pára

rohant volna utánuk: tépte, dobálta magát, hogy elszabaduljon, de

mindhiába. A lánc véresre marta a nyakát, fojtogatta. S most ott hevert,

saját vérébe fagyva. Thuz János zihálva megállt előtte.

Egyik házból a másikba kúszott, üres szobák, helyiségek és udvarok

során rohanva, mászva. Az akindzsik és az oláh fejszések már a

szomszédos házban kiáltoztak egymásnak. Futni kéne tovább! El innét!

Mégsem tudott megmoccanni.

A kutyát bámulta.

A jószág a földről bámult fel rá, hűséges szemei elhomályosultak a

tudatára ereszkedő vörös párától. Alig pihegett.

– Megfojtottad magad, te szegény… – Thuz letérdelt melléje.

Valami álnokul szorongatta a torkát.

– Itt hagytak téged is, egyedül… – Megsimította a kutya fejét. –

Nem kellettél senkinek…

Elfáradt. Nem akart már futni sehová. Legalább nem egyedül fog

meghalni.

– Ne félj… Én itt maradok veled…

A kutya nem moccant, csak bámult maga elé, a semmibe.

Thuz ledőlt melléje.

Feladta.

6. Oláh martalócok rontottak be a ház udvarára. Amikor meglátták,

először megrémültek, de aztán észrevették, hogy nincsen nála fegyver.

Erre dühösek lettek, odaléptek hozzá, s valaki hatalmas ütést mért a

fejére. Thuz remélte, hogy nagyobb méltósággal viseli majd a

fájdalmat, de nem így történt. A második, harmadik ütés után

kegyelemért nyöszörgött, s a földre zuhanva átölelte az egyik oláh

bocskoros lábát.

– Ne bántsatok! Könyörgöm, ne üssetek!

Valaki az arcába rúgott. így legalább nem kellett látnia, ahogy egy

másik bocskoros láb a kutya véres nyakára tapos. Egy reccsenés, és az

állat megszabadult kínjaitól.

Thuzt kirángatták az utcára, átkutatták zsebeit, leszaggatták róla

drága ruháit, lehúzták lábáról csizmáját.

Csaknem pőrére vetkeztetve, összevissza verve térdelt előttük. Az

oláhok elégedettek voltak a zsákmánnyal, de azért tovább rugdosták,

egészen egy házig, aminek kapujában néhány lecsupaszított leány és

öregasszony várakozott. Időről időre kijött néhány oláh odabentről,

megragadtak egyet közülük, és berángatták magukkal a sötétbe.

Különös módon nem hallatszott bentről sikoly, nem hallatszott semmi.

Ijesztő, dermesztő volt a csend. Thuz kitörölte szeméből a vért, és

szégyenkezve, reszketve állt a leányok előtt.

Az utcán akindzsik vágtattak keresztül, dühödten kiabáltak és az

ellenkező irányba mutogattak. Az oláhok vitatkoztak velük, de aztán

mást nem tehettek, vonakodva összeszedték fegyvereiket, és elindultak

a lovasok után.

A leányokért törökök jöttek, és fogdosva, tapogatva mezítelen

idomaikat hajtani kezdték őket kifelé a városkapun. Thuz viszont nem

kellett nekik, dárdanyelekkel ütlegelték, és visszakergették az oláhok

közé.

Az igazán megalázó procedúra csak ezután következett. Az

akindzsik is, az oláhok is a város átellenes végébe, egy torony felé

tartottak. Thuz ott botladozott két másik fogoly között, tűrve a hátán

csattogó ostorcsapásokat, s már messziről látta, hogy bizonnyal ez a

torony lehet az, ahová Mägest kapitány és vele még néhányan a szászok

közül bevették magukat.

A törökök óvatosak voltak, s Thuz nemsokára megértette azt is,

hogy miért. A torony alsó szintjének egyik ablaknyílásából hirtelen

füstfelhő burjánzott ki, majd rögvest azután fülsiketítő robaj

visszhangzott végig a városfalak között.

Az oláhok üvöltve vetették magukat hasra.

Az ágyúgolyó elzúgott a fejük felett, és a bazilika felől vágtató

akindzsi csapat közepébe csapódott. Fájdalomkiáltások, csontrecsegés,

iszonytató nyihogás…

Az oláhok, hogy az újabb lövéseket elkerüljék, egy kis utcába

terelték be hármukat.

Thuz zihálva szemügyre vette a másik két foglyot. Egyikük egy

fiúcska volt, sápadt, szeplős képű. A másik papféle lehetett, bizonnyal a

bazilika lelkipásztora: ülepénél hatalmas, véres foltok éktelenkedtek a

csuhán. A fiúcska is, a pap is halálra váltan pislogtak fogvatartóikra.

Thuz nem szólt hozzájuk: mit is mondhatott volna nekik? Lekuporodott

az utca köveire, s szeme sarkából leste, mire készülnek a fejszések.

Maga sem tudta, mennyi idő telt el – talán órák, talán csak percek –,

amikor újabb oláhok, ezúttal lovasok érkeztek, és letáboroztak az

utcácskában. Fejszéiket, lándzsáikat halomba hajigálták, s nekiláttak

tüzet rakni az utca közepén.

Thuz remélte, megfeledkeztek róluk. De nem így történt.

Ali bég, Evrenosz fia, és Vlad Tepes, Havaselve fejedelme úgy

döntöttek, szürkületkor megostromolják a Deák-tornyot. Addig azonban

még sok idő maradt hátra.

Az oláhok unatkoztak. A bazilikából kirángatott leányokat, szász

asszonyokat már kiragadták karmaik közül a törökök, ahogy a

pincékben talált bort is maguknak tartották meg. A fejszések dühösek

voltak hát, s dühüket a három megmaradt foglyon vezették le.

Egy megtermett férfi lépett oda hozzájuk, majomszerű képén csúf

vigyorral. Kezében akkora erdőirtó fejszét lóbált, amekkorát Thuz még

soha nem látott.

Az oláh a papra üvöltött, és mutatta neki, hogy lóduljon a tűz mellé.

Szerencsétlen halálra váltan engedelmeskedett. Az oláhok biztatták,

hogy vetkőzzön. A pap nyüszögve, nyöszörögve hántotta le magáról

csuhája rongyait. Ott állt hájasan, hófehéren, ahogy az Isten

megteremtette.

A martalócok ekkor a fiúcskát lökdöstek oda hozzá, s olyasmire

kényszerítették a papot, amit Thuz nem bírt végignézni. Befogta a fülét,

fejét elfordította, s csak úgy rázta a zokogás. A fiúcska sikoltozott, a

pap nyögdécselt, s közben végig csattogott az ostor a megtermett oláh

kezében.

Thuz próbált nem gondolni semmire. Nem merte elképzelni sem,

ővele, a zsidóval mit fognak majd művelni, amikor kezeik közé kapják.

De az ostromig már nem vették elő.

A fiú üvöltése felkeltette az akindzsik érdeklődését is. Mikor látták,

mivel szórakoztatják magukat szövetségeseik, szitkozódva odébbálltak.

7. Sötétedéskor a törökök mocorogni kezdtek. Nem voltak sem ágyúik,

sem kőhajítóik, így a nap folyamán legfeljebb íjakkal lőhettek a tornyot.

A szászok eleinte ágyútűzzel válaszoltak, de délután már azzal sem.

– Elvetemült gazemberek! – sziszegte Ali bég, amikor

végiglovagolva Szászsebes utcáin megállapodott a támadás

gyülekezőhelyéül kijelölt utca végén. – Szembeszegülni

jóakaratommal! Ezért megfizetnek!

Vlad Tepes csak gúnyosan mosolygott.

– De hisz így sem lehetsz elégedetlen, nemes bég! A zsákmány java

része tiéd!

A török a fejedelemre villantotta tekintetét: nem tudta, mennyi a

gúny, s mennyi a vigasztalás szavaiban. Szerencsére az ifjabb Vlad

herceg szemében csillogó fény egyszeriben lecsillapította indulatát.

– Félek, e gyönyörű gyermeknek baja esik a támadásnál – fogta

halkabbra hangját. – Allah nem akarhatja, hogy e hurik szépségével

vetekvő arcot sebek csúfítsák, hogy e törékeny, karcsú testet nyilak

járják át!

– Ha kell, a fiam harcolni is tud! – felelte a vajda. – Majd meglátod,

nemes aga, Vlad távolról sem olyan szelíd, mint amilyennek tűnik!

Ali bég izgatottan megremegett, orrcimpái kitágultak, ajka

megrándult a gyönyörtől. Megsimította a fiúcska arcát.

– Remélhetem, gyermekem, hogy a győzelem után megtisztelsz

jelenléteddel sátramban, az ünnepi lakomán?

Az ifjú Vlad Draculea felnőttes komolysággal bólintott.

– Ott leszek, nemes bég!

Ali teleszívta tüdejét az esti levegővel.

– Támadjatok, fiaim! Legyen Allahé a győzelem!

8. A törökök maguk elé terelték az oláh fegyvereseket, és heves

ostorcsattogtatás közepette azokat is felsorakoztatták a rohamhoz, akik

a fogolyra vigyáztak.

Thuz János a kora esti szellőtől reszketve pillantott körbe. Egy

sebesült, vén lándzsást hagytak csak hátra az őrzésére. A sáfár egyedül

maradt, a tűz még pislákolt, veresre festve a megkínzott pap és a fiú

mezítelen testét. A vérük feketére száradt a kockaköveken.

Thuz hallgatózott.

A sarkon túl, a városfal és a házak közötti szűk területen

felsorakoztatták az akindzsiket. A támadás sípok és dobok jelére indult

meg: egyszeriben feldübörgött a föld, s a törökök, oláhok eget rengető

üvöltéssel lendültek rohamra.

Ebben a pillanatban feldördült egy ágyú a Deák-toronyban, és

elsütötték a szakállas puskákat is. Sebesültek jajgatása, paták robaja

nyomta el a harci kiáltásokat.

– Allah!

– Allah!

– Krisztus!

– Krisztus!

Thuz fél szemmel a lándzsást leste. Öreg móc paraszt volt, övébe

dugva erdőirtó fejszéje. A sarok mögül kíváncsiskodott ki, figyelte,

mikor éri el a támadás a torony falait.

Thuz remegve próbált feltérdelni. Lábai nem engedelmeskedtek,

mintha annyi ereje sem maradt volna, hogy kinyújtsa őket.

Most…

Most talán elfuthatna innét…

A móc gyanakodva felé fordult, összevonta busa szemöldökét, és

tett egy lépést a tűz irányába.

Thuz összehúzta magát.

– Hát te miben töröd a fejed? – kiáltott rá az oláh, azzal még

közelebb jött. Átnedvesedett bocskora csattogott a köveken.

– Hozzád beszélek, te nyomorult!

Aztán felsóhajtott, mintha valami nyomasztó tehertől szabadult

volna meg.

Thuz még mindig nem mert felnézni.

Akkor eszmélt, amikor a lándzsás élettelenül elterült a köveken. Egy

pillanatra csak az ostrom süvöltő zajait lehetett hallani. Kinyitotta a

szemét.

– Te? Te vagy?

A sűrűsödő homályból egy vékony emberalak botorkált elő, kezében

mereven szorongatva a lándzsát, amivel átdöfte az imént az oláh testét.

Barna akindzsi köpenyt viselt, fején az átvérzett kötés akár turbánnak is

tűnhetett.

Thuz úgy bámult fel rá, mint valami kísértetre.

– Mindjárt visszajönnek! Tűnjünk el innét!

Amikor Filipesi Albert talpra rántotta, Thuz felszisszent.

– Azt hiszem, eltört a lábam!

– Dehogy tört! Támaszkodj rám! El kell bújnunk valami pincében!

– Minden hiába! Úgyis megtalálnak!

– Hátha mégsem! A házakat már átkutatták!

Thuz fél lábbal ugrált, és szinte teljes súlyával a deákra nehezedett.

Csurom vér lett annak ruhájától.

– Egy hulláról húztam le! – mentegetőzött Filipesi. – Csak el ne

kezdjél itt finnyáskodni nekem!

Még el sem érték a sarkot, amikor észrevették őket. Egy kisebb

török csapat loholt a torony felé, most érkezhettek a túlsó kapuktól, s

egyikük felfigyelt a két vánszorgó alakra. A többi ügyet sem vetett

rájuk, rohantak, hogy a zsákmány reményében csatlakozzanak az

ostromlókhoz, de az az egy nem tágított. Szemét meresztgetve próbálta

kivenni, kik lehetnek ezek az emberek, akik egy lándzsanyélre

támaszkodva botorkálnak a kihalt utcán. Talán fosztogatók? Miféle

harácsolt holmit rejthetnek rongyaik?

A török utánuk kiáltott, de Thuz és Filipesi nem értették, mit. A

harcos látta, hogy ezek bizonnyal nem az övéi lesznek, hátranyúlt, s

kivont egy nyílvesszőt a tegezéből, majd lassan íja húrjára helyezte.

Filipesi hátrasandított a válla felett: a török már célzásra emelte íját.

– Gyorsabban! Igyekezz!

Thuz felszisszent, amikor sérült lábára nehézkedett egy pillanatra, s

csaknem összerogyott a fájdalomtól. A deák azonban erős kézzel

vonszolta magával tovább.

Egy sarok csak…

Néhány öl… Mindjárt eltűnhetnek a mögött a ház mögött…

Mindjárt…

A nyílvessző sziszegve hasította a levegőt, és Filipesi tudta, hogy

ekkora távolságból a török nem téveszt majd célt. Ösztönösen kifordult,

hátralendítette kezét, így a saját testével takarta Thuz meggörnyedt

alakját.

A nyílvessző rezegve állt meg a combjában.

Nem tudta, hogy ilyen pokoli lesz a fájdalom.

Seregdeákként látott már jó néhány sebet, nyíllövésest is, de

sejtelme sem volt róla, hogy ennyire sajog, hogy ily lángoló kínnal

perzsel az ilyesmi. Fél térdre rogyott, majd magával rántotta a másikat,

Thuz csak az utolsó pillanatban nyerte vissza egyensúlyát.

– Szentséges Szűzanya! – sziszegte akadó hangon Filipesi.

– Tudsz mozogni? – A sáfár rémülten sandított hátra: a török éppen

újabb nyílvesszőt helyezett a húrra. – Tovább kell futnunk, hallod?

A deák összeszedte minden erejét, de most már inkább Thuz

rángatta magával. Még három nekirugaszkodás a sarokig… Még

kettő… Mindjárt…

Pendülés, sziszegés…

A vessző Thuz vállába fúródott.

Úgy zuhantak be a sarok mögé, ahogy a kivágott fák dőlnek az irtás

közepére. Vér fröccsent a falra. S bár mindketten üvölteni tudtak volna

a fájdalomtól, egyiküknek sem jött ki hang a torkán: egymást támogatva

a falhoz vonszolták magukat, és kimerülten nekivetették hátukat.

Az utcára szórt lomokon mind közelebb hallatszottak a török léptei.

Lassan közeledett, óvatosan. Biztosak lehettek benne, hogy immár

újabb nyílvessző feszül a húron.

Thuz úgy érezte, innen nincs tovább. Az előző nyílvessző ott

meredezett a vállában, lángolt az egész karja, meg sem tudta mozdítani.

Rémülettől tágra nyílt szemmel Filipesire nézett.

A deák próbálta összeszedni magát, az ajkát harapdálta, hogy onnét

is kiserkent a vére. A szeme ide-oda rezzent, ahogy igyekezett valamit

kitalálni. A lándzsa, amivel az oláhot az elébb leszúrta, még ott volt a

kezében.

Talán az utolsó esély…

Ránehézkedett Thuzra, hogy valahogy felemelkedhessen, aztán

könnyeit nyelve megkerülte a sáfárt. Maga elé emelte a lándzsát, s egy

pillanatra látta a hegyén vöröslő vért.

A léptek már közvetlenül a sarok mögül zörögtek, aztán egyszeriben

elhaltak.

A török gyanakodott.

Filipesi nem akarta megvárni, mi történik. Nagy levegőt vett, s

kiugrott a sarok mögül. Különös módon nem érzett fájdalmat, ahogy

széles terpeszben a török elé vetette magát. Közvetlen közelről látta a

férfi szemében a megrökönyödést. Ösztönösen cselekedett megint: a

lándzsával félreütötte az íjat, a nyílvesszőt a hirtelen mozdulattól

kiröppentette a húr. Amaz felnyögött, s már kapott volna a tőréhez, de

Filipesi ekkor az arcába döfött. Érezte, ahogy a lándzsa recsegve-

ropogva belehatol a török koponyájába, szétroncsolja az orrát és a bal

szemét. Csak a koponya hátsó fala állította meg a hegyét.

Az akindzsi nem kiáltott, egy végtelennek tűnő pillanatig a lándzsa

végén rángatózott, s mikor már Filipesi nem bírta tovább tartani a

súlyát, eleresztette a fegyvert, mire áldozata összerogyott a lábai előtt.

A deák zihálva felpillantott.

Az utca üres volt.

Lehajolt, hogy bevonszolja a törököt a sarok mögé, de a fájdalom

ekkor elemi erővel hasított combsebébe. Szerencsére Thuz

elővánszorgott, és fél kézzel kínlódva, egyesített erővel behúzták az

élettelen testet a fedezékbe.

Aztán összerogytak mindketten, és hallgatták egymás zihálását.

Filipesi kezdte elhinni, hogy életben maradhatnak…

Az ostrom odakünn dühödten érte el csúcspontját. Néhány percig

egyfolytában dörögtek a szakállas puskák, de a torony ágyúi is sorban,

egymás után köpték kőgolyóbisaikat a kint tolongó oláhok és törökök

közé. Az ostromlók nekidöntötték létráikat a falnak, de nem mentek

sokra vele: a peremet úgysem érhették el, a szűk lőnyílásokon meg nem

tudtak bemászni.

Nem sokkal később véres fejjel – a torony tövénél majd' százhúsz

halottat és sebesültet hagyva – visszahúzódtak.

Amikor fáradtan elterültek a környező utcák kövén, kisebb gondjuk

is nagyobb volt annál, hogy a kereket oldott foglyot keressék.

9.

HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1438 NYARA

Catherina undorodva tartotta el magától a véres lepellel letakart kis

testet. Az orvos nyomta a kezébe az imént, szó nélkül, egyetlen

szemvillanással jelezve, hogy vigye ki.

Kitámolygott hát vele a folyosóra, ahol a komornák sápadtan

húzódtak el tőle.

– Hová vigyem? – kérdezte Catherina. Senki sem válaszolt.

Elindult az Aranyházból a külső lépcsőn a várudvarra. Vagy két-

háromszázan szorongtak ott, verejtékes, füstös képű jobbágyok, néhány

fegyveres, akik még idejében bemenekültek a várba Szilágyi

csapatából.

Catherina vigyázott, drága milánói csipkeruháját nehogy

összevérezze a tetem. Tanácstalanul körbepillantott, hátha valaki

útbaigazíthatja, de csak ráncoktól barázdált parasztarcokat látott maga

körül.

Ó, hogy gyűlölte őket! A jobbágyok félelemtől bűzlöttek, sár-és

ganajszaguk volt, ahogy az uraiknak is! Minden magyarból lóbűz áradt,

s ezt Catherina képtelen volt megszokni.

Ó, hogy gyűlölte ezt az országot!

Amikor alig egy esztendeje súlyos milánói aranyakon elszegődött

Szilágyi Erzsébet szolgálatába, még sejtelme sem volt róla, hogy

milyen országba is jő tulajdonképpen. Azóta már tudta. Gyűlölt itt

mindent: gyűlölte a magyarok vad, idegen beszédjét, ami semmi

máshoz nem hasonlított, amit addig hallott. Egyedül az oláh pásztorok

szavaiból tudott kihámozni valamicskét, de azok meg oly faragatlanok,

s oly tudatlanok voltak, hogy abban sem sok köszönet rejlett. De még

jobban gyűlölte magukat az embereket: a duhaj, súlyos léptű férfiakat,

akik hírből sem ismerték a szépasszonyok nyelvét, az udvarlást, a

kedveskedés kifinomult tudományát. Különösképp azt a satnya deákot

gyűlölte, aki Milánóban gyereket csinált a nővérének. Vajh, mit

szeretett benne Giulietta? Ki tudja azt? S még ez a kis nyomorult nem

átallja kerülgetni őt… Hát még az a másik! Az a kis zsidó… No, az se

különb! Igaz, annak legalább pénze van!

Catherina áttülekedett a bambán bámuló parasztok között. A keleti

bástya felől öles léptekkel, gondolataiba merülve közeledett a vén

Mészáros.

– Várnagy uram! Várnagy uram!

Az öreg zavartan ráemelte tekintetét.

– Mi van nálad, gyöngyöm?

Catherinának nem volt nehéz gyászos kifejezést önteni arcára.

– Sajnos nem élte túl – sóhajtotta. – Hová vigyem, várnagy uram?

Mészáros nem értette. Közelebb lépett, felemelte a véres vászon

sarkát.

Amit látott, attól hamuszürke lett az arca.

– Jézus Krisztus, ne hagyj el!

Catherina némi erőfeszítéssel könnycseppet igyekezett erőltetni a

szeme sarkába.

– Az Úristen akarta így, várnagy uram! A kis drágaság lelke már a

mennyekben jár!

Mészáros válla mintha megroggyant volna.

– Vidd le, gyermekem, a nagyterem alatti pincébe. Amint lehet,

eltemetjük a hegyen.

Catherina elfordította a fejét, s már iramodott is tovább.

Miért neki kell ezzel foglalkoznia? Hát nincs elég szolga a várban?

Azt hiszik, ő ilyen nyamvadt kis hullák elkaparására szerződött?

Dühödten rásziszegett a nagyépület előtt lehorgasztott fővel

várakozó parasztokra, akik ijedten kotródtak el az ajtó elől.

Ó, hogy gyűlölte ezt az országot!

Ostoba fajankók!

Mindössze három ember volt itt, akitől tartott. Mit tartott? Rettegett!

A ház urának, Hunyadinak még a tekintetét sem bírta. Még szerencse,

hogy elvitte a dolga valahová messzire, tán Csehországba! Éppen elég

baja maradt neki a feleségével is! Nincs rosszabb egy magányos

asszonynál, aki épp áldott állapotban senyved! Most meg, hogy ez a kis

rongycsomó holtan született, minden még rosszabb lesz! Sokkal

rosszabb!

De leginkább Szilágyi Mihálytól tartott… Szilágyitól, aki mintha a

lelkébe látott volna. Az a vadállat mintha pontosan tudta volna, mi jár a

fejében!

Catherina lesietett a sötét folyosón, kikerülgetve az ott ücsörgő

menekülteket. Odalenn a pincében nem volt senki. Lábával berúgta az

ajtót, és belépett. Megrázkódott a hidegtől. Az ilyesfajta pincéket azért

tervezték, hogy ostrom idején legyen hová letenni a holtakat, míg a harc

múltával el nem kaparhatják őket odakünn, a Szent Péter hegyén, a

temetőben.

Ebben a pincében ez a kis nyomorult lesz az első!

Undorodva a földre hajította a halott csecsemőt.

A véres vászon kibomlott, és a mezítelen, elfeketedett gyermek a

földre gurult, lábai és kezecskéi összevissza hajlottak. Két szeme nyitva

volt, s mintha egyenesen Catherinára meredt volna.

A lány megremegett.

– Ne bámulj, átkozott!

Lábával odébb kotorta a testet, s gyorsan kihátrált a pincéből.

Egyenesen a régi kaputorony melletti palotaszárny felső emeletére

sietett, ahol Thuz Osvát szállása volt.

– Mit akarsz? – förmedt rá a pap, amikor résnyire nyitotta az ajtót.

– Meghalt – suttogta a lány. – Beeresztesz?

Osvát lapos pillantásokat vetett körbe, hogy megbizonyosodjon róla,

nem látta őket senki a kerengőről.

– Holtan született? – kérdezte később. Catherina elterpeszkedett a

kecskelábú székben, felhúzva selyemszoknyáját.

– Feketén bújt elő, mint valami vízi hulla. Az a nyomorult tehén úgy

üvöltött, hogy majd megsüketültem tőle. Miért nem jössz közelebb

hozzám?

– Előbb felelj: fiú lett volna, vagy lány?

– Azt hiszem, lány – biggyesztette ajkát Catherina. – Kit érdekel?

– Akkor nem kár érte! – Osvát szétvetett lábbal megállt a lány előtt,

aztán lassan, vigyorogva kibújt papi csuhájából. Vézna, szőrtelen teste

éles ellentétben állt a szőrös, izzadt magyarokéval, akiket Catherina úgy

rühellt. – Ugye nem kell sietned vissza?

– Az úrnő kéri, hogy kereszteld meg. Nem akarja úgy eltemetni,

hogy…

– Már meg is tettem! – Thuz Osvát lehajolt a lányhoz, és mintha

csak labdával játszadozna, előbújtatta hófehér melleit. – Ezek szerint

tehát van egy kis időnk…

Catherina elhúzódott, maga elé emelve véres kezeit.

– Elég legyen már! Mocskos vagyok, mint egy milánói szajha! Nézz

csak rám!

Thuz Osvát félrelökte a lány karját.

– Talán mert pontosan az vagy, kedvesem: milánói szajha!

– Mit képzelsz? – incselkedett tettetett felháborodással Catherina. –

Csak egy szavamba kerül, és neked véged! Itt mindenki azt hiszi,

keresztény vagy, hogy pap vagy, hogy ájtatos, jólélek vagy! De én

ismerlek, Thuz Osvát! Én ismerem a mocskos kis titkaidat!

A férfi ott állt előtte mezítelenül. Hirtelen előrelendült és felpofozta

a lányt. Catherina hátraesett a székkel.

– Nem szeretném, ha abba a hibába esnél, kedvesem, hogy

összetéveszted a szerepeinket – oktatta Osvát nyájasan, megkerülve a

földön kalimpáló, feltápászkodni próbáló lányt. – Itt én mondom meg,

hogy mit tehetsz és mit nem! Tudd, hol a helyed! Megértetted?

Catherina nem mert felnézni, az orrából kifröccsent vért törölgette

selyem zsebkendőjével.

– Már nem sokáig parancsolgatsz nekem! – sziszegte. – Az öcséd

nemsokára feleségül vesz!

Thuz Osvát elmosolyodott, s a hangjától megfagyott a vér a lány

ereiben.

– Az öcsém azt hiszi, hogy feleségül vesz, mert én azt akarom, hogy

azt higgye. Mind a ketten tudjuk, hogy ez nem fog megtörténni.

Utoljára figyelmeztetlek, kedvesem, ne téveszd össze a szerepedet a

valósággal!

Catherina elhúzódott a mezítelen férfitől, és remegve araszolni

kezdett az ajtó felé. Thuz Osvát ördögi vigyorral föléje tornyosult és a

kezére tiport. A lány felsikoltott a fájdalomtól.

– Ne bánts! Kérlek!

Remegve felpillantott a papra. Egyszerre gyűlölte és egyszerre

imádta ezt a férfit, a távol ülő, szürke szemeket, a kopasz, hosszúkás

koponyát, és a pengevékony, hajlott orrot, ami zord hegyvonulatként

szelte ketté lárvaszerű arcát.

– Még nem mondtam, hogy távozhatsz! – vigyorgott rá Osvát, és

leszállt a kezéről. – Mi van a levelekkel?

– Miféle levelekkel?

– A levelekkel, amiket Filipesi a szobájában tart! Elfelejtetted,

ostoba szajha?

– Még nem volt időm elhozni őket – sziszegte Catherina. – Ha nem

vetted volna észre, tele a vár büdös parasztokkal!

– De észrevettem. Érzem a szagukat idefenn is. Jól van, nincsen

semmi baj. Ám reggelre szükségem van a levelekre. El kell olvasnom

őket, mielőtt az a félnótás elküldi Hunyadinak.

– Holnap aligha ér vissza. Szilágyi Szászsebesre küldte az öcséddel

együtt.

– Gyere csak ide! – parancsolta Osvát.

– Mennem kell!

– Idejössz!

Catherina nem merészelt tovább ellenkezni, szemlesütve a férfi elé

lépett. Az elégedetten végigmérte: a lány mellei a ruhából

előbuggyanva, ingerlőén meredeztek a szemei előtt.

– Kívánlak! – mondta szenvtelen hangon a pap. – És most a

kedvemre fogsz tenni!

A lány remegett. Letérdelt Osvát elé.

– Amikor visszamész az Aranyházba – folytatta a férfi, a mennyezet

íveit bámulva –, megmondod a nagyasszonynak, hogy megkereszteltem

szegény gyermekét. Adsz néki zsilizfűfőzetet, attól tán elalszik majd. A

frajlákat elküldöd nyugodni, de te mellette maradsz hajnalig. Akkor

átlopódzol Filipesi kamarájába, és elhozod nekem azokat a leveleket.

Catherina nem mert felnézni rá.

Amikor a férfi teste megrándult a gyönyörtől, Osvát belemarkolt a

lány hajába, és felfelé rántotta a fejét.

– S ha csak egy szót is merészelsz szólni valakinek a mi kis

titkainkról…

Elhallgatott. Nem kellett befejeznie a mondatot. Catherina

feltápászkodott, megtörölte az arcát és az ajtó felé indult.

– Reggel misét tartok a kis ártatlan lélek üdvéért – mondta

álmodozó, ájtatos hangon Osvát. – Megható lesz, meglásd! A sok

paraszt a könnyeit ontja majd az úrnő elholt gyermekéért! Tudod,

amikor igazán megszáll az ihlet, szívhez szólóan prédikálok…

– Igen, tudom… – motyogta a lány. – Elmehetek végre?

– Igen, elmehetsz! – Thuz Osvát gúnyosan az áldás keresztjét

rajzolta Catherina felé. – Menj, leányom, s nyújts vigaszt a mi szeretett

úrnőnknek!

A lány kisurrant a szobából.

Odakünn még éjszaka volt, meleg, nyári éjszaka.

A falakon, az udvaron, a bástyákon magukba gubódzott parasztok

kucorogtak.

Catherinára hányinger tört.

Gyűlölte ezt az országot!

De néha önmagát gyűlölte a legjobban.

10. – Mutasd a lábad!

Thuz János nyögve nekitámaszkodott a szoba falának, és amennyire

tudta, felemelte csupa seb, csupa véraláfutás jobb lábát.

– Úgy tűnik, nincsen eltörve – sóhajtott fel Filipesi. – Nagyon

megkínoztak?

Thuz még mindig remegett a félelemtől. Érzékei eltompultak, feje

zsongott, s mintha még a fájdalmat is jótékony távolságból érezte volna

csak.

– Ütöttek… De előbb egy papot kínoztak… meg egy gyermeket…

Rám nem jutott gondjuk…

Filipesi az ablakhoz lépett. Odakünn esteledett, Szászsebesre gonosz

sötétség ereszkedett.

– Hallod-e? Abbahagyták az ostromot – jegyezte meg tűnődve. – A

másik szobából idelátni a tornyot! Megnézem, mire készülnek a gazok!

Thuz bólintott. A deák az imént a hátára terítette a török köpenyt.

– Gyere! Ezt neked is látnod kell! – rohant vissza hozzá Filipesi.

Thuz nyögve tűrte, hogy a deák felnyalábolja és áttámogassa a

szomszédos szobába. A házat, ahogy valamennyit a városban, az

akindzsik átkutatták reggel, de sok mindent nem találtak, ami

felkelthette volna érdeklődésüket. A padlón elszórt ruhák, értéktelen

limlom hevert, a konyhában összetört edények, a falról, a tálalóról

leszaggatott tányérok, tálak. Azokon átgázolva léptek a szomszédos

szobába. Tegnap még gyermek aludhatott itt, legalábbis az ablak alá

támasztott, faragott hintaló erről tanúskodott.

– Nézzed! Tüzet raknak!

Thuz arcán fájdalom ömlött szét, amikor az ablak keretének

támaszkodva beverte lábát a hintalóba. Amikor a kín tűzrózsái

elhalványultak szemei előtt, óvatosan kilesett.

Ez az ablak a várfalra nézett, de bal kézről egészen a Deák-toronyig

elláttak.

– Hová lett a tető? – csodálkozott Thuz.

– Tüzes nyíllal felgyújtották a törökök. Tova nem terjedt a tűz, mert

a szászok gyorsan eloltották. De ezt már nem oltják el, az bizonyos!

A törökök és az oláhok lázas igyekezettel hordták a fát a torony

mindkét oldalához. Gerendákat, a közeli házakból kicipelt bútorokat,

mindent, ami a kezük ügyébe került. A rakás egyre magasabb lett, már

ellepte a torony alsó szintjének lőréseit.

– Elfogyott az ágyúgolyójuk – vélte Filipesi. – Talán elfogyott a

puskaporuk is…

– Mi lesz most velük?

– Imádkozzunk a lelki üdvükért!

Imára kulcsolta a kezét, de ahogy Thuzra meredt, hirtelen

meggondolta magát.

– Itt vannak az aranyak! – mondta, és leoldotta övéről a bőrzacskót.

– Amit tettem, megtettem. Ha élve visszajutunk Hunyadra, vállalom

urunk büntetését.

Thuz nagyot nyelt.

– Csak jussunk haza, Albert!

– Csak jussunk haza!

A várfalnál kiáltozás támadt: a védők odafentről kilőtték utolsó

számszeríjvesszőiket, s ezzel egy időben az akindzsik meggyújtották a

máglyarakást. A tűz hamarosan hatalmas lángoszlopba erősödve

nyaldosta a torony falait.

Filipesi nézte egy darabig, aztán fáradtan visszahuppant a hintaló

mellé.

– Jobb volna, ha urunk itthon lenne végre – mondta hosszas

hallgatás után.

Thuz csak bámult maga elé.

– Hazatér egyszer végre már! Haza kell térnie!

Odakünn lassan feljöttek az égre a nyári csillagok. Csodálkozva

nézték, ahogy a Szászsebes városfalához emelt máglya az égkárpitot

nyaldossa haragosan. Mire megint reggel lett, már csak a torony puszta,

megfeketedett falai álltak.

Akkor az akindzsik berontottak, és az egymásra zuhant emeletek, a

hamu és a pernye vastag dunyhája alatt alélt, levegő után kapkodó

túlélőkre vadásztak.

Néhányat találtak csak.

Thuz János és Filipesi az ablakból figyelték, hogy György barátot és

Mägest kapitányt ostorral nógatják a városkapu felé.

11. Megvárták, míg újra besötétedik. A török ugyan még délután

elkotródott a feldúlt, felperzselt városból, de nem tudhatták, hogy a

sereg nyomában sündörgő dervisek, koldusok közül akad-e még valaki

a falak között, a szegényes zsákmány maradékában kutakodva.

Mikor a felhők mögül előbújt a hold, Filipesi úgy döntött, eleget

várakoztak már, s kilopódzott az utcára.

Sehol senki.

A szél ablakszárnyakat, ajtókat csapdosott.

Minden bátorságát összeszedte hát, s ellopakodott a Deák-toronyig.

Ott csak a hatalmas, kiégett romhalmazt, megperzselődött falakat, s

néhány temetetlen hullát talált.

A deák visszafordult és elmerészkedett egészen a bazilikáig. A

lerontott kőfalon átmászva rossz előérzet kerítette hatalmába. A

templom kapujában felkoncolt férfiak hevertek, legyek fekete fellege

borította kicsavarodott, felismerhetetlenségig megcsonkított testüket.

Mikor belépett az íves kapun, már tudta, milyen sorsra jutottak azok,

akik itt kerestek menedéket. Hányingerrel küszködve szédelgett vissza

Thuzhoz.

– Tűnjünk el innen! – mormolta. – Itt már nem maradt senki és

semmi! Kitámogatta a sáfárt az utcára, és együtt, bicegve elindultak az

Öreg-kapu felé. Minden neszre összerezzentek. A felvonóhíd

leeresztve, de a szurkos sötétben nem láttak tovább a túlsó partnál.

Átbukdácsoltak a hídon.

Egy magányos ember ücsörgött a vizesárok szélén. Filipesi

felcsuklott meglepetésében.

– De hisz…

Amikor megfordult, az idegen szemöldöke felszaladt homloka

közepére.

– Hát ti meg éltek?

Filipesi óvatosan még közelebb lépett.

– Orbán mester?

Tüzes Orbán arcát csúf égésnyomok karmolták keresztbe, kasul,

egyik szemére hevenyészett kötést tett.

– Azt hittem, egyedül vagyok, mint az ujjam.

– Hogyan menekültél meg?

Tüzes Orbán gúnyosan felkacagott.

– Csak nem képzeled, hogy oly ostoba vagyok, mint azok a szász

kutyák voltak? Akiben egy csepp székely vér is csörgedezik, fiam, azt

nem lehet elpusztítani! Mikoron túlságosan forró volt a helyzet a

toronyban, a megbomlott falon át leereszkedtem, egész a vizesárokig.

– S a többiekkel mi lett?

– Kit érdekel? Adjunk hálát a Jóistennek, fiaim, hogy a mi életünket

legalább megkímélte! Hát aztán az aranyaitok megvannak-e még?

Thuz keze önkéntelenül az övre tévedt.

– Megvannak, mester uram, megvannak. Elszegődik Hunyadi uram

szolgálatába?

Tüzes Orbán megvakarta bozontos üstökét.

– Mi mást tehetnék? A műhelyem porrá égett, még a gyönyörűséges

rajzaim is elhamvadtak a tűzben. De ami a fejemben volt, az ott is

maradt! Olyan ágyúkat öntök én a gazdátoknak, amivel a világból is

kikergeti a törököt!

Thuz remegő kézzel leszámolta a száz aranyat Orbán tenyerébe.

– A többit megkapod Hunyadon!

A fegyvermester ezúttal nem alkudozott.

Azon az éjszakán már nem jutottak messzire. Az elhagyott

kísértetvárosban nem akaródzott eltölteniük még egy éjszakát, ezért a

Dévának vezető úton baktattak egy fertályórát, mielőtt letáboroztak

valami ritkásan nőtt erdő szélén. Sejtelmük sem volt róla, hol lehetnek,

álomtalan, zord álomba zuhantak, amint letették a fejüket.

12. Amikor aztán hajnalban felébredtek, s kinyitották a szemüket,

villámcsapásként hasított beléjük a felismerés, hogy nem is erdő az,

ahol nyugovóra tértek éjjel.

Lassan, sápadtan ültek fel, s egyre csak bámultak felfelé, az ónszín

fellegekre.

Amit este ritkán nőtt fáknak hittek, azok valójában kihegyezett

karók voltak. Valóságos erdeje a karóknak: vagy ezer kopár szálfa. S

minden egyes karón, kicsavarodott tagokkal, a rettentő kínhalál

kifejezésével arcán ott csúfoskodott egy-egy ember. A sebesi szászok

voltak, akik szekereken, reményekkel telve hagyták el a várost, alig két

nappal ezelőtt.

Honnét tudhatták volna, hogy a török csak a fiatal leányokat, a

munkaképes férfiakat hajtja tovább a Kárpátok felé? Az összes

öregember, gyengécske, gebe férfiú, csúf leány, s haszontalan gyermek

itt végezte.

Thuz levegő után kapkodott.

A fatörzsön, aminek éjjel a fejét támasztotta, egy különösen magasra

nőtt, ősz hajú öregember csüngött magatehetetlenül. A karót a lábai

között vezették testébe, s kihegyezett csúcsa a száján át bukkant elő,

szentségtelenül széthasítva a nyomorult állkapcsait. Az öregember

szeme kidülledve meredt a fellegekre, mintha ennek a rettenetnek az

okozóját keresné az elérhetetlen messzeségben.

Tüzes Orbán iszonyodva rázkódott össze, ahogy körbeforgolódott.

– Menjünk innen, barátaim! – suttogta. – De soha ne feledjétek, amit

most láttatok! Így tartja meg ígéretét Karós Vlad! Emlékezzetek!

Emlékezzetek!

Bicegve, elgyengülten vánszorogtak tovább Hunyad felé. Nem az

országúton haladtak, attól tartva, hogy egy fosztogató akindzsi csapat

lecsap rájuk. Erdők mélyén, vízmosásokban gyötrődtek egész nap,

bogyókat ettek, patakvizet ittak, s nem találkoztak egy teremtett lélekkel

sem.

Egyszer sem néztek hátra, mégis mindvégig maguk előtt látták a

karók fekete erdejét.

13. A Hídvégbástya mellett, a lovagteremből leválasztott helyiségben

ravatalozták fel a kis tetemet. A színtelen napsugarak ferdén tűztek be

az ablakon, s éles, fehér fénybe burkolták az oltáron heverő testet.

Bármennyire is szerette volna Szilágyi Erzsébet, nem engedték neki,

hogy megnézze a gyermeket.

– Jobb, ha nem látja, úrnőm! Nem szépek a vonásai…

A nagyasszony mindenbe belefásulva, már könnytelen arccal ült a

ravatal előtt, kezét ölébe ejtette, beletörődve az élet igazságtalanságába.

Maga elé bámult, valahová nagyon messzire.

Meddig tart még?

Catherina ott állott mögötte, s magában számolta a perceket, mikor

szabadulhat innét végre. Szürke, hullabűzű napnak ígérkezett ez a mai:

a legények már elkezdték temetni a vár és a falu környékéről

összeszedett holtakat. Volt belőlük vagy háromszáz. Parasztok,

jobbágyleányok, Szilágyi Mihály menekülni próbáló vitézei, s

néhányan a várnépek közül, akik nem jutottak be időben a falak közé.

Ma egész nap temetnek, s temetnek bizonnyal holnap is.

Catherina lopva a ravatal előtt térdeplő Thuz Osvátra emelte

tekintetét. Mindig elképesztette a férfi ájtatos arckifejezése, és az a

hihetetlen szakadék, ami a pap által magára öltött szerep és valódi énje

között tátongott. Előbbit rnindenki ismerte a várban, utóbbit egyedül ő

tudta.

Papi ornátusban, Hunyad várának plébánosaként Thuz Osvát

magasba emelte az ezüstkelyhet, és átszellemült arccal mormolta az ima

latin szövegét.

Oremus, flectamus genua!

Benedictus qui venit in nomine Domini…

Domine non sum dignus…

Dominus vobiscum…

ite, missa est…

Vonásain részvétteli fájdalom ült, majd amikor letette a kelyhet, s

Szilágyi Erzsébet felé fordult, mintha maga is összerogyni készült volna

az elviselhetetlen fájdalom súlya alatt.

– Az Úr adta, az Úr elvette – finom, hófehér ujjával keresztet rajzolt

a nagyasszony homlokára. – Nékünk csak a fájdalom s a beletörődés

maradt, úrnőm. Viseljük a reánk mért csapásokat megerősített lélekkel.

Hisszük az örök igazságosságot, hisszük a lélek halhatatlanságát és

hisszük a feltámadás ígéretét…

Erzsébet arca rezzenéstelen maradt.

Meddig tart még?

Catherina legszívesebben ott hagyta volna az egészet.

Osvát túlságosan követelőző lett az utóbbi időben, s időnként

egészen rémisztő tudott lenni. A végén még valóban megpróbálja

megakadályozni a menyegzőjét az öccsével! Ki kell találnia valamit!

Okosnak kell lennie! És persze óvatosnak! Sokkal óvatosabbnak, mint

eddig! A várban egynémely cseléd máris gyanakodott rájuk, többen

látták állítólag, amikor egyik éjszaka Catherina belopódzott a pap

kamarájába. Még szerencse, hogy Hunyadi nincsen itthon! Mostanság

az is olyan istenes lett, olyan bosszantóan imádkozós! Pedig beszélték a

cselédek, milyen nagy kan volt az is ifjabb korában!

Kyrie eleison!

Thuz Osvát a kápolna mennyezetére emelte tekintetét, s arcán még

mindig földöntúli fájdalom terült szét.

Christe eleison!

A gyászszertartás véget ért.

Szilágyi Erzsébet felemelkedett, egy hosszú pillanatig tétován állt a

kis koporsó előtt. Aztán Catherinába kapaszkodva elindult kifelé a

kápolnából.

– Eriggy, leányom, keresd meg a fiamat! Biztosan nagyon egyedül

érzi magát…

– Máris, úrnőm!

Catherina Thuz Osvátra pillantott, aztán felcsippentett

szoknyavéggel tovasietett.

A vár papja ártatlan tekintettel nézett utánuk.

Mikor egyedül maradt, intett az ajtóban ácsorgó várjobbágynak.

– Vidd ezt innét! – mutatott a ravatalon heverő faládikára. – Kapard

el a Szent Péter-hegyen, a többi mellé!

A jobbágy megütközött tán ezen a hangon, de nyikkanni nem mert.

Mélyen meghajolt a pap előtt. De azért még később is megesküdött

volna, ha bárki kérdezi, mindenre, ami szent, hogy a plébános vidáman

dudorászott, amikor kifelé menet elsuhant mellette.

14. Másnap reggel Szilágyi Erzsébet már elég erősnek érezte magát,

hogy egymagában felzarándokoljon a Szent Péter-hegyre, a vár és a falu

temetőjébe. Egy szál virágot vitt a kicsi sírjára.

A frissen ásott, aprócska halom Morzsinai Erzse hantja mellett

domborodott. Csak egy sebtiben tákolt keresztecske jelölte, név nem

volt rajta. Erzsébeten kívül nem tudta senki, hogy hat láb mélyen egy

Hunyadi Mária nevű kisleány alussza mostantól örök álmát.

– Aludj, kicsim! – sóhajtotta a nagyasszony. – Oly erősen

vártalak… Tiszta szívből vágytalak téged… De Isten nem akarta, hogy

magamhoz ölelhesselek. Legyen az álmod könnyű, kincsem!

Még hosszan, megtörten állt a sír felett. Szél kerekedett a Kudzsiri-

havasok felől, kibontotta szőke fürtjeit, melyekbe újabban egyre több

ősz szál vegyült. Oly magányosnak és oly erőtlennek tűnt a domb

tetején, a ferde sírkeresztek és a köréjük lecsüngő sárga fűz ágai közt,

hogy tán a Jóisten is megsajnálta, mert könnyeivel szelíden öntözni

kezdte a környező mezőket.

Erzsébetet gondolataiból fojtott suttogás nesze riasztotta fel.

Felpillantott.

A domb hajlatában, a falu felőli oldalban mocskos ruhájú parasztok

álltak. Most merészkedhettek elő a hegyekből, odvas fogaik fenyegetőn

sárgállottak, ahogy vad szitkokat és istenkáromló igéket kezdtek őrölni.

Őt bámulták.

Erzsébet megremegett: a parasztok tekintetéből engesztelhetetlen

gyűlölet sütött felé.

Először nem értette, miért.

Aztán ráébredt: a gyűlölet valójában nem neki szólt, hanem

férjének. Hunyadi Jánosnak.

Nem védett meg minket!

Megígérte, hogy oltalmaz hogy védelmez!

De hol van? Hol van most?

Minket szaggatnak, gyilkolnak, s hol van ő? Magunkra hagyott…

Elárult…

Erzsébetet elöntötte a düh, ereiben fellobbant a heves Garázda-

Szilágyi-vér. Fekete gyászruhája baljós lobogóként csattogott háta

megett a szélben. Remegve megállt a parasztok előtt, és rájuk üvöltött:

– Mit bámultok? Hogy mertek így nézni rám?

Azok sunyi pillantást vetettek egymásra. Nem oly rég volt a Nagy

Antalféle pórlázadás, és az engesztelhetetlen gyűlölet még ott

lappangott mindannyiukban.

– Azt kérdeztem, hogy mertek így nézni rám? – kiáltotta Erzsébet.

Jobbágyai jól ismerték, tudták, hogy bármikor képes kezet emelni rájuk,

de tudták azt is, hogy épp most földelték el szerencsétlen újszülöttjét.

Úgyhogy jobbnak látták nem ujjat húzni véle. Sorban, egymás után

eloldalogtak a színe elől, csak egyikük, egy sebes képű hátszegi fejszés,

bizonyos Oltean Radu állta továbbra is vad tekintetét.

– Én megmondom, úrnő! Nem félek én tetőled! Hunyadi uraság

elárult minket! – sziszegte, s fenyegetőn közelebb lépett Erzsébethez. –

ígérte, hogy itt lesz… De nincsen itt… Nékünk semmink se maradt!

Oda a házunk, az állataink! A gyermekeinket most viszi rabláncon a

török! Hol van Hunyadi Iancu, hogy megvédje az övéit? Hol?

Szilágyi Erzsébet szeme villámokat szórt, ahogy megragadta a

paraszt panyókáját, és magához rántotta.

– Itt nyomban kiszorítom belőled a szuszt, te féreg! Hogy mersz te

engem számon kérni? Hogy mered te Hunyadi Jánost káromolni? Hát

nem tudod, hogy ő a király katonája? Mit képzelsz te magadról?

Ismerlek én jól, láttam már a mocskos pofádat eleget! Még ma rád

küldöm a bátyám katonáit: véresre veretlek, kutya!

A fejszés szemében is lobbot vetett a düh, s ellökte magától a

nagyasszonyt. Erzsébet elzuhant a földön.

– Kezet emeltél rám? Ezért meglakolsz!

– Te lakolsz meg, úrnő! Te és a férjed számot adtok mindenért!

Erzsébet fájdalmasan talpra vergődött.

– Nem, Oltean Radu! Te adsz számot, mégpedig most, azonnal! Hol

voltál, amikor a bátyám katonákat toborzott a falvakban? Megmondom

én: lapítottál az erdőben! Hol voltál, amikor a férjem segítséget kért

tőletek a hegyszorosok megerősítésére? Megmondom én: lapítottál az

erdőben! S most még te mered őt ócsárolni? Karóba üttetlek, kutya, a

bőrödet dobra húzatom, hogy a hozzád hasonló mocskok meghallják

legközelebb a hadba hívó dobszót, amikor menni kell!

A fejszés látta, hogy ennek fele se tréfa, térdre rogyott Erzsébet

előtt.

– Könyörüljél, nagyasszonyom! Kegyelmezz! Leányomat elragadta

a török, kisfiam kardélre hányta! Kegyelmezz!

Szilágyi Erzsébet fújtatva bámult le rá. Arca kivörösödött a tomboló

haragtól. Fekete angyalként, a bosszú angyalaként állt a réges-régi,

korhadt sírkeresztek közt.

– Takarodj a szemem elől! – sziszegte. – A férjem majd eldönti, mi

legyen sorsod!

A fejszés eliszkolt, s a nagyasszony összepréselt ajakkal sietett

vissza a Déli-bástya melletti, már alig használt kapuhoz. A Régi-kapu

őrházának romjait lomhán szedegető jobbágyok összerezzentek, mikor

meglátták, és sietősen elfordították tekintetüket.

Erzsébet végigsietett a várudvaron. Látta a sebesülten a falak

mentén heverő katonákat, a várudvar sarán vöröslő vértócsákat, és a

kirurgus által levagdalt kezeket, lábakat, amiket halomba hajigáltak az

Aranyház bejárata mellé. A megcsonkolt, bekötözött sebű férfiak

kifejezéstelen arccal néztek vissza rá.

Szilágyi Erzsébetet hirtelen újra hatalmába kerítette a páni félelem.

– Lackó! Kisfiam! Hol vagy, kisfiam?

A falak ridegen visszhangozták körülötte kiáltását. De felelni nem

felelt senki.

15. Thuz Osvát az új palotaszárny ablakából figyelte, ahogy a

nagyasszony keresztülrohan a vár udvarán. Elégedetten elvigyorodott.

– Ó, szegény, szerencsétlen úrnőnk! Nézd, milyen zaklatott!

Catherina a szoba végében öltözködött, de esze ágában sem volt az

ablakhoz menni. Még meglátnák!

– Mennem kell! Azt hiszem, jobb lenne, ha egy ideig nem

találkoznánk!

– Ugyan! – A pap feléje fordult, és élvezkedve figyelte, ahogy a

lány kényes, itáliai öltözékének utolsó fodrait is eligazítja keblén és

vállán. – Jönni fogsz, amikor csak úgy akarom! Nincs az a mulya

parasztlány, aki ilyen készséges és ügyes volna, mint te, kedvesem!

– Ha az öcséd megsejt valamit, megszakad a szíve! – próbálkozott

Catherina, de tudta, ez az érv a legcsekélyebb mértékben sem hatja meg

a másikat.

– Az öcsémet bízd csak rám! Túlságosan elvették az eszét Hunyadi

szónoklatai! A végén még felcsap magyar vitéznek! Gondoskodnom

kell róla, hogy mihamarabb kijózanodjon a hóbortjaiból!

– Szeret engem! – jelentette ki dacosan Catherina. – Ha feleségül

vesz, én majd kiverem a fejéből Hunyadi ostoba szólamait!

– Azt hiszi, hogy szeret téged – javította ki Osvát, és megtörölte

csillogó koponyáját. – Idővel majd keresek neki egy rendes bécsi zsidó

leányt, akit elvehet, ha annyira nősülhetnékje lesz!

Catherina ajka megrándult. Elfordult, hogy a pap ne láthassa, milyen

érzelmek hullámoznak végig vonásain. Mielőtt azonban

végiggondolhatta volna, mit tesz, mielőtt megálljt parancsolhatott volna

a feltóduló dacnak, fakó hangon kibökte:

– Gyereket várok!

Thuz Osvát arcáról egyszeriben eltűnt az önelégült vigyor.

– Tessék?

– Jól hallottad! Gyereket várok! És ha azt akarod, hogy megszüljem

ezt a kis zsidót, engedned kell, hogy hozzámenjek az öcsédhez!

– Tessék?

Catherina elhátrált egy lépést, egészen megrémítette a különös fény,

amit a férfi távol ülő szemeiben látott.

– De hiszen minden szempontból ez lenne a legjobb megoldás… –

magyarázta elbizonytalanodva. – Végtére is hozzád mégsem mehetek!

Téged Vitéz már felszentelt papnak!

Thuz Osvát megállt a lány előtt, és két ujjával gyengéden felemelte

az arcát.

– No és mikorra várod, kedvesem?

Catherinát meglepte a váratlanul gyengéddé szelídülő hang.

– Tél elejére…

Thuz magában számolt.

– Jól van. Addig még sok idő van. Most menj. Nézd meg, a

nagyasszonynak nincsen-e szüksége valamire. Este várlak…

Catherina szája tátva maradt a csodálkozástól.

Arra számított, hogy a férfi, megüti, vagy valami még rosszabbra

szánja el magát a hír hallatán. Ám látszólag meg sem érintette, amit

mondott neki. Kisurrant a szobából.

Thuz egyedül maradt: a homlokát ráncolta, de nem aggódott

különösképpen. Persze ez egy újabb gond, nem is kicsi gond, de

nyilvánvalóan meg tudja majd oldani…

Most sürgetőbb feladatok várnak rá…

Az asztalához lépett, és felemelt két levelet.

Az egyik csupán másolat volt, maga körmölte reggel. Az eredetit

Filipesi írta Hunyadinak, s abban a tervezett, Erdélyben hadra fogható

nemesi sereg létszámáról, felszereléséről írt. Ezek az adatok még jól

jöhetnek… Mose ben Jahmun jól fizet az ilyesfajta információkért.

A másik levél még ennél is fontosabb volt.

Ezt néhány napja hozta Újlaki Miklós futárja, személyesen neki

címezve. A levélen csüngő pecséten három csillag vöröslött. A Cilleiek

címere…

Thuz Osvát lehuppant kecskelábú székére, feltörte a pecsétet, és

lassan, akkurátusan olvasni kezdte Ciliéi Ulrik üzenetét. Ahogy haladt a

sorokkal, a mosoly úgy áradt szét megint az ábrázatán.

16. A fiú hétévesforma lehetett. Barna képű, vézna kölyök volt, szinte

elveszett a csontos, csupa izom harci mén nyergében. Szalmaszín haja a

homlokába hullott vágta közben, s a tincsek sárga függönye mögül

koravén, szomorú tekintet csillant a félhomályban.

Hunyadi Lackó magányosan bolyongott a rengetegben. Egyszerű

darócruhát viselt, rá sem bírt nézni többé csillogó páncéljára és fényes

szablyájára. Lehajigálta őket szobája sarkába, és bánta már, hogy valaha

is magára öltötte, oldalára kötötte.

Buta bohóc…

Vásári komédiás, akit páncélba öltöztettek, játék kardot nyomtak a

kezébe, ő meg azt hitte, ezektől igazi lovaggá vált…

Nemrég még azt hitte, a török közelsége csupa izgalmas kaland, s a

vitézi élet karnyújtásnyira lévő ígérete beteljesíthető álom… Csakhogy

a valóság zordabb volt ennél: szürke, mint a felperzselt falvak helyén

maradt hamu, és fekete, mint a kunyhójukból haláluk árán sem tágító

parasztok összeégett tetemei.

Nem…

A vitézi élet nem vidám kaland, amilyennek eleddig látta… A vitézi

élet örökös veszedelem, fáradság, bizonytalanság, s mindenekelőtt

rettegés a sebesüléstől és a haláltól. A vitézi élet csak a vár magas

ablakából nézve szép… csak a kandalló mellől elviselhető…

Lackó néhány nap leforgása alatt maga mögött tudta gyermekéveit.

Hunyad, a falu, a kunyhók romokban, kiégve, a szántókon, az erdőkön

még mindig temetetlen holtak mindenfelé…

A szemekben könnyek…

A kezek ökölbe szorítva…

Bármerre vágtatott lován, úgy érezte, ahogy meglátták a parasztok,

undorodva elfordították fejüket.

A szégyen letörölhetetlenül Lackó arcán vöröslött, s még a hirtelen

eleredő nyári zivatar sem tudta lemosni onnét.

17. Egy tisztáson visszarántotta lova kantárját.

Négy férfi melegedett az esőtől pislákoló tűz körül, rongyaikat

maguk köré csavarva. Először nem ismerte meg egyiküket sem, de

aztán egyszeriben elkerekedett a szeme.

– Bátya!

Szilágyi Mihály lassan felé fordult, s örökkön zord vonásain

megkönnyebbült melegség ömlött szét.

– Lackó! Drága öcsém!

Felpattant, és két karjával emelte le a gyermeket a nyeregből.

– Egészben vagy? Jól vagy, kicsi Lackó?

– S te, bátya? Nem sebesültél-e meg? Nem üldöztek-e a törökök?

– Kutya bajom – morogta Szilágyi. – Pár karcolás csak… néhány

vágás… De legalább élek…

– Lackó!

A fiú a hang irányába kapta a fejét, s csak most ismerte meg a tűz

mellett kucorgó Filipesit, atyja jó deákját.

– Albert! Mi történt veled?

Filipesi mintha hosszú éveket öregedett volna.

Lackó most nézte csak meg jobban a többieket. Azt a nagydarab, rőt

üstökű, cingár lábú, hordó mellkasú embert nem látta még soha, de azt a

magába roskadó fekete ifjút igen…

– Thuz! Thuz János… Alig ismertelek meg! Megsebesültél?

A sáfár fáradtan rámeredt, de csak legyinteni maradt ereje.

– A várban mindenki jól van? – kérdezte Szilágyi. – Épen

átvészeltétek a törökdúlást? Jó anyád?

Lackó elsápadt.

– Beszélj már, te gyerek! Mi van a húgommal?

A fiú csak nehezen szólalt meg újra, a könnyeivel küszködött. De

aztán mégis megemberelte magát, végtére férfiemberek közt volt, és ő

soha többé nem lehet gyermek már…

– Megszülte testvéremet. Hosszan vajúdott, és halva érkezett

szegény… Már el is temették…

Üveges tekintettel bámultak maguk elé.

A tisztás felett szél süvített, s hirtelen elállt az eső.

Hunyadi Lackó nagyon szerette volna, ha csak egy pillanatra is, de

előbúvik a nap a fellegek mögül, de nem bújt az elő egész nap. És

másnap sem.

És zuhogott az egész héten tovább…

18.

Catherina megkönnyebbüléssel fogadta a vár kapujában az ő Thuz

Jánosát, de elsápadt, mikor meglátta sérüléseit. Aztán egy pillantást

vetett a mögötte vánszorgó Filipesire, akinek meg a lábán vereslett

átvérzett kötés.

– Jézus Mária! Hát veletek meg mi történt?

– Mi történt volna? – förmedt rá rosszkedvűen Szilágyi. – Ugyanaz,

ami mivelünk. Erzsébet hol van?

Nagy nehezen bebicegtek a várudvarra, s a szolgák máris szaladtak

vízért. Filipesi nem érzett elég erőt ahhoz, hogy felvánszorogjon a

szobájába, de azért összerezzent kissé, mikor Szilágyi a vállára csapott.

– Azt ajánlom, ne pihenj le nagyon, Albert fiam! Máris indulsz

tovább, Jankóhoz!

Filipesi szeme előtt színes karikák táncoltak, ahogy felemelte

fátyolos tekintetét, de nem szólt semmit. Thuz annál inkább:

– Nem látod, Mihály, hogy alig áll a lábán? Pihenésre van szüksége!

– Nekem meg futárra, de azonnal! Egy legényem sem maradt talpon,

aki még él, arra idehaza lesz szükségem. Neked kell menned, Albert!

Filipesi beletörődve bólintott.

– Megyek, Szilágyi uram… Hisz megyek én szívesen…

– Csak előbb még megírod a levelet, amiben izenek az én

sógoromnak!

– Majd én megírom – ajánlkozott Thuz. – Addig hadd pihenjen,

egyen ez az ember.

– Hagyd csak, János… – legyintett a deák. – Majd harapok valamit

útközben. Magam is úgy vélem, rögvest sietni kell Hunyadi urunkhoz.

Tudom is az üzenetet magamtól, diktálni se kell hozzá!

– Jöjj haza! Ez az üzenet! – harsogta dühtől elfúló hangon Szilágyi.

– Ezt viszed meg messzi Csehországba! Kíséretet nem tudok adni

melléd, fiam, de boldogulsz te egyedül is, nem igaz?

Thuz sápadtan nézett hol egyikükre, hol másikukra.

– Én majd elkísérem!

No, erre Filipesi is, Szilágyi is meghökkenve fordultak felé.

Catherina viszont egyenesen fúriaként támadt rá:

– Megőrültél? Nem mehetsz sehová! Hisz az esküvő… Hisz amit

ígértél…

– El kell jutni az üzenetnek Hunyadi urunkhoz – kötötte az ebet a

karóhoz Thuz János. – Ketten több eséllyel elvergődünk valahogy a

királyi táborba!

– Még mit nem! Nem vagy te holmi küldönc!

Az Aranyház lépcsőjén felbukkant Szilágyi Erzsébet: tetőtől talpig

fekete ruhát viselt, de arcáról elszánt keménység sugárzott. Lackó búsan

odaballagott hozzá, és megadón tűrte, hogy anyja magához szorítsa.

– Itt van az én levelem is, Albert! – szólt komoran az úrnő. – Izenem

én is férjem uramnak, hogy azonnal térjen haza! Érted-e?

– Máris hozzák a lovat! – Szilágyi intett a várkapu mellett

sertepertélő kölyköknek. – Kettőt hozzatok!

Thuz mélyen meghajolva megcsókolta Erzsébet kezét.

– Hallottam a szörnyű hírt, nagyasszonyom! A szívem üres, a

nyelvem béna, hogy a szavakkal bírjon…

– Köszönöm, János. Tudom, te így is érzed…

– Kell még egy harmadik ló is! – jegyezte meg ekkor Thuz, és a

lépcsőn ücsörgő Orbán mesterre mutatott. – Őt is visszük!

Néhány perc múlva a legények már vezették is elő a három

felnyergelt paripát.

– Déván esztek, isztok, de rögvest vágtattok tovább! – rendelkezett

Szilágyi. – Nem kell ide levél, elmondjátok Hunyadi sógornak, hogy mi

történt! Ne szépítsetek semmit, de értessétek meg véle, hogy azonnal

kell jönnie! Ne késlekedjék!

Thuz és Filipesi intettek Orbán mesternek, akinek igen elkerekedett

a szeme, hogy nem is szusszanhat, nem is falhat falatot sem, mert máris

indulni kell.

– Majd bőségesen megfizeti fáradozásaidat Hunyadi – nyugtatta

Filipesi, mikor nagy kínkeservvel felsegítették őt a nyeregbe. – Nem

lesz okod panaszra, mester, meglátod!

– Ajánlom is! – mormolta Tüzes Orbán. – Különben megbánjátok a

napot is, amikor találkoztunk!

Nem búcsúzkodtak hosszan, Thuz megcsókolta Catherinát, s

megígérte neki, hogy amint tud, jő vissza, s akkor bizton megtartják

majd a menyegzőt. A lány sértődötten húzódott Erzsébet nagyasszony

háta mögé.

– Menjetek, fiaim! – intett Erzsébet. – Isten kísérje lépteiteket!

19. Az Ali bég, Evrenosz fia vezette fosztogató sereg még tizenhét

napon át tombolt Erdélyben. Miután egyesült a Vaskapu környékén az

országba törő másik haddal, Mezid Ali csapataival, a tömérdek

zsákmánytól és a rabszíjra fűzött magyar foglyok tízezreinek tömegétől

lelassulva folytatta útját, immár kelet felé. Ostrom alá vette Szeben

városát. Vlad Tepes itt azonban hiába győzködte a szászokat, hogy

adják föl a várost, azok jól ismerték az oláh vajdát, s nem adtak szavára.

Szeben végül nyolc napon át, hősiesen állta az ostromot, amikor végül

Ali bég úgy döntött, hogy nem próbálkozik tovább, és elindítja seregét

és a tengernyi zsákmánnyal megrakott szekereket Oláhország felé.

Amikor a had java része elvonult, a szebeniek kitörtek a falak

mögül, és óriási vérengzést vittek végbe a hátramaradt akindzsik közt.

De mit törődött már azzal Ali bég! Az sem zavarta különösebben, hogy

Losonczi vajda nagy nehezen összeszedett, maroknyi serege csapdát

állít nekik a Tölcsvári-szorosnál, és hogy ott is elveszített vagy

háromezer lovast az utóvédből!

Mit neki háromezer lovas!

A végigrabolt szász és magyar városokból, falvakból soha nem

látott mennyiségű zsákmánnyal gazdagodott. Minden katonájára kisebb

vagyon jutott, a koldusokra, még a dervisekre is. Az utolsó napoktól

eltekintve, míg a magyarok földjét dúlták, velük szembeszálló seregnek

színét sem látták. Utóbb Ali bég úgy vélte, akár Buda városáig is

elvágtathattak volna, ki is foszthatták volna, és akkor sem állja útjukat

senki.

Nem is tévedett oly nagyot!

Az úr 1438-ik esztendejében a török hadak negyvenöt napon át

raboltak, gyújtogattak, gyilkoltak Erdély földjén. Amikor elhagyták az

országot, hetvenezer jajgató, rabszolgasorba taszított magyart hajtottak

maguk előtt.

20.

KANDAI MOCSARAK, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1526, MINDSZENT HAVA

Szakadó esőben botorkáltak a lápon keresztül. Mikor a báti

monostort maguk mögött hagyták, az őszi napsütés hirtelen fakulni

kezdett, s mire elérték a hát-szigeti lapályt, már zuhogott.

A tájék, melyen áthaladtak, teljesen kihaltnak tűnt. Embernek,

állatnak nyoma sem volt sehol. Az ónszín fellegek Isten elárvult földjét

készültek elárasztani tán újabb vízözönnel, hogy elmossák utolsó

nyomait is a régi világnak.

Dénesnek hamar elázott, szétfoszlott a saruja. A Duna felől szél

kerekedett, apró, szurkáló szemű esőt söpörve az arcukba, úgyhogy a

szép öregember úgy döntött, jobb lesz tán behúzódni valami

halászkunyhóba, míg el nem áll. Elhaladtak már a Csele-erdő mellett, s

úgy számították, valahol Kanda előtt, az ingoványosnál járhatnak.

Dénes ismert egy elhagyatott révet odalenn, a Barátokméhese nevű

régi halásztanyánál. Úgy vélte, abba, a Duna ágaktól védett, csöndes

szögletébe csak nem jutottak el a törökök, ott bizonnyal lelnek majd

helybéli pákászt, ki átevez velük Kölkedre.

– Rossz színben vagy, fiam – ingatta fejét a szép öregember, mikor

behúzódtak a kandai mocsár szélén álló elhagyatott halászkunyhóba. –

Pihenned kellett volna még kicsit! Nem kúrált ki téged teljesen az a

pogány orvos, annyi szent!

Dénes az ellilult kezét dörzsölgette, de közben fogai oly hangosan

vacogtak, hogy az öreg megszánta megint.

– Nesze, fiam. A köntösöm! Terítsed csak nyugodtan a hátadra!

A szerzetes nem tiltakozott, tudta jól, hogy a matuzsálemet

keményebb fából faragták, mint őt magát. Az ilyent el nem pusztítja

semmi…

Hálásan az öregre hunyorgott: Deér-Sólyom István egyenes

derékkal ült a felhalmozott szénán, és kifelé bámult, az esőbe.

– Nem kellett volna velem jönnöd! – sóhajtotta. – Miért is nem

maradtál Bátmonostoron? Az apát úr bizonnyal hamarosan visszatér a

rendtársaiddal egyetemben. Örvendeztek volna, hogy életben maradtál.

Élhettél volna, ahogy éltél azelőtt! Hát hiányzott ez neked?

Dénes a fejét ingatta. Ha valamiben biztos volt, akkor abban, hogy

semmiképpen nem élhet már úgy, mint azelőtt.

– Elfelejti, jó uram, hogy adósom a története java részével! Hisz sok

van abból hátra még! Hallanom kell, mert megígérte, hogy befejezi! Ha

maradok, elviszi tőlem a történeteit is!

– Igen, igen… De ér-e annyit az én históriám, hogy magad mögött

hagyjál mindent?

Dénes a testét rázó láz dacára is az öregre mosolygott.

– Mindennél többet ér az! Mert hisz vannak történetek, amelyek

örökre megváltoztatják az ember életét.

Az öreg a fejét ingatta.

– Hízelegsz, fiam, de Istenemre mondom, jólesik.

– Meg aztán, végre már éppen ott tartottunk, hogy jó Hunyadi

urunkat hazahívták végre! De vajon jött-e? Jöhetett-e?

– Nem emlékezel, milyen ígéretét vette Albert király? Azt, hogy

kerek egy esztendeig szolgálja őt messze, idegenben, s ha az az

esztendő letelik, akkor hazatérhet végleg, mi több, maga a király is

követi őt, ahová csak kívánja.

– No, hát! – sóhajtotta Dénes. – Hisz akkor valóban izgalmas

esztendők históriája következik…

A szép öregember legyintett.

– Tudnod kell, fiam, hogy sokszor azt nézik bolondnak, ki farkast

kiált. Hunyadit bolondnak nézték Albert király udvarában. Más volt ő,

mint a többi kifent, kikent udvaronc, bár ezzel tán nem sok újat mondok

néked. Míg a többiek a vagyonukat az utolsó garasig maguk

kényelmére, hóbortjaira költötték, addig Hunyadi minden aranyat az

élére állított. S gyűltek azok az aranyak szépen, hála Thuz Jánosnak,

gyarapodtak, s majd mindegyikből ágyú lett, meg harci szekér lett, meg

zsoldos katona lett. Szegény Szilágyi Erzse asszony nem sok rokolyát,

csipkés, fodros ruhát próbálhatott magára azokból az aranyakból, nem

sok fényes bálon rophatta a táncot azokból az aranyakból! De bizony a

sors utóbb sokszor igazságot teszen azokkal, kik idejében kiállnak

farkast, amikor még mindenki a fülén ül csak, s henyél. Hunyadin és

Vitézen kívül kevesen akadtak akkor a szegény magyar hazában, kik

előre látták, mi következik…

Dénes lehorgasztotta a fejét.

– Ahogy most is kevesen akadtak, igaz, nagy jó uram? S lám, mi

lett! Odaát, Mohács mezején ott rothad már büszke seregünk!

Az öreg szeme előtt sötétebb felhők vonultak el, mint amiket

odakünn sodort a szél.

– Tavasszal, mikor utoljára jártam a királyi palotában, s mikor már

mindenki tudta, hogy Szulejmán hatalmas sereggel jő Magyarország

ellen, hát tudod-é hogyan készült az udvar a nagy megpróbáltatásra? A

királyné bálokat adott, maskarás vigasságokon táncolt, a király úr meg

vadászgatott, szép, de üres ládákat farigcsált, papokkal parolázott, no, s

persze leveleket irkált. Azt nagyon tudott szegény feje. Leveleket

irkálni mindenhová Európába: hogy segítsetek, segítsetek! De hiszen

írhatott annyi levelet, amennyit csak akart! Volt ott egy római pap,

Budán: Burgio követ úr, pápai nuncius, ő mondta nekem, hogy ha

Magyarországot három forint árán ki lehetne menteni a veszedelmek

örvényéből, hite szerint nem akadna az országban három magyar, ki

egy-egy arannyal ezen áldozatot meghozná.

Dénes arca elvörösödött.

– Ne pirulj, fiam! Nem a te szégyened! Az ország szégyene!

Tavasszal a derék magyar rendek azzal voltak elfoglalva, hogy

viaskodjanak, egymást agyabugyálják: kié légyen a hatalom, vajh,

melyik párté! Hatvanban tizennégyezer nemes úr vitatkozott, ivott és

mulatott az országgyűlésen anélkül, hogy akár csak egy szót is

fecséreltek volna a közeledő török veszedelemre. Thurzó, a rnilliomos

kincstartó egész nyáron játszotta a sértett lelket, duzzogott, hol

lemondott, hol visszavonta lemondását. Csak egy dolgot nem tett:

pénzt, azt nem adott. Még a végén elköltenék ezek, mondogatta.

Elköltenék katonákra, fegyverekre. Mert hát a Fuggerek nem nézték

volna jó szemmel az ilyesfajta pazarlást… Pedig igen kellett volna az a

pénz a seregre! Mikor a derék dunai sajkás legények néhány esztendeje

megelégelték az éhkoppot, s hogy évszámra nem kapnak egy garast sem

a zsoldjukból, dühödten otthagyták őrhelyeiket, így szidalmazták Lajos

királyt: Mi többé nem szolgálunk a királyi felségnek. Ez már a vég.

Magyarország, az Úristen legyen veled! Azzal elhajóztak. Én csak

tudom. Ott voltam. Láttam. Hallottam.

A szerzetes lázasan szipogott, az orrát törölgette kámzsája ujjába.

– Honnan tud ennyit, jó uram? Honnan tud ennyi mindent?

– Vénember vagyok, az igaz. De akadnak még barátaim az

udvarban, akik hallanak, és látnak olyasmit is, amit más nem hall, amit

más nem lát. Illetve… – legyintett Deér-Sólyom István –, csak akadtak

ilyen barátaim. Nincsenek már. Ott hevernek mind, a Duna túloldalán,

és a férgek lakmároznak belőlük… Ha kicsit korábban ébredtek volna…

Istenem, ha csak néhány héttel előbb fogják fel, hogy nincs már hova

hátrálni tovább, nincs hová halogatni már… Hiába írta a segélykérő

leveleket szegény király, a nemes urak is vonakodtak táborba szállni!

Ha majd a király is megindul, mondogatták nagy kevélyen, megyünk

akkor mink is! Addig egy tapodtat se! Aztán, lám, mi lett belőle? Hetek

teltek el, s Lajos egyre csak várt, várt Budán, maga sem tudta, mit

tegyen. Mikor végre rávették a nagyurak, hogy most már tényleg ideje

indulni, akkor meg nem csatlakozott senki a táborához. Az ország

rendjei lélegzetvisszafojtva vártak, s szinte vágyták, hogy vesszen az

idegen király! Veszett is szegény… de véle veszett az egész ország…

Szulejmán már átkelt a Száván, s még mindig csak pár száz

lándzsásával támolygott dél felé Lajos, hogy feltartóztassa a

feltartóztathatatlant. Tomori kétségbeesetten rohangált hozzá pénzért,

fegyverért, de mindhiába. ígéretet kapott, pénzt nem. Azt lenyelték a

Fuggerek, lenyelte Thurzó, lenyelték a derék püspök urak… Se pénz, se

katona, se fegyver, se rend, se törvény. Az ország tolvajok, csalók,

gonosztevők martaléka lett… Viszály, marakodás a szegényes koncon,

miközben a kertek alatt már ott lihegett a farkas. Istenem, mennyi

tehetetlen és ostoba ember… no, nem sokat változik a világ, Dénes

fiam. Hunyadi urunk idejében is ez volt a módi…

– Egy különbség mégis akadt – vélte a szerzetes. – Akadt egy

Hunyadink. Ő legalább volt nekünk. Nekünk adta az Isten őt. S ő

mindent tudott. Mindenre felkészült…

– Mindenre? – nevetett fáradtan a szép öregember. – Éppenséggel

még hátravolt számára a keserű tapasztalás, Dénes fiam! Azt mondod,

mindent tudott? Nem, nem tudott az még semmit se! Úgy véled,

mindenre felkészült? Nem, nem készült az fel semmire! Magabiztos,

bátor férfi volt, mikoron Albert király magával vitte távoli harcmezőkre,

ez igaz. De már nem is oly fiatal! Negyven esztendők felé közeledett.

Tele tervekkel, tele tettvággyal. Ám azokban a vérzivataros

esztendőkben Hunyadinak keserű leckét kellett még megtanulnia…

Legelébb is azt, hogy nem tud még eleget. Szerencséjére, s

mindannyiunk üdvére éppen azoktól tanult, akik nála tapasztaltabbak és

felkészültebbek voltak. De azért ne feledd, Dénes fiam… a lecke

túlontúl keservesre sikeredett. Csaknem ráment mindene. Csaknem

ráment az élete…

Odakünn vigasztalanul zuhogott, s a szép öregember megint mesélni

kezdett.

Harmadik fejezet

LEJÁR AZ ESZTENDŐ

1.

TÁBOR HEGYE ALATT, CSEHORSZÁG,

A. D. 1438, MINDSZENT HAVA

– Nyüves eső! Bőrig ázik itten az ember!

Kamonyai Simon szitkozódva rázta le magáról a vizet, mint valami

bolhás kutya, mikor belépett a sátorba. A mellvért lemezei csörögtek

rajta, ahogy széttárt karokkal rázkódott, s levett sisakja alól ősz fürtjei

csapzottan tapadtak a váll-lemezekre.

– Elegem van ebből az országból, Jankó! Eső, eső, mindig csak eső!

Hunyadi nem felelt.

A sátor közepén ült, a felhalmozott medvebőrökön, és a

tartópóznának vetette széles hátát. Felfelé meredt, egy pontra, ahol a

vászonba összegyűlt eső súlyától szinte beszakadt a sátor teteje.

– Megint nem tudtunk itatni, hogy a Jóisten rogyassza rájuk az

égboltot! – dohogott Kamonyai. – A lengyelek és csehek elállják

utunkat a Luzsnyice partjáig. Ha közel merészkedünk a lovakkal, ránk

sütik az ágyúkat. Kerülhetünk megint!

Hunyadi továbbra is az egymás után alácsurranó vízcseppek tócsába

csobbanását hallgatta. A homlokát kettéosztó, két, függőleges ránc

jelezte, hogy erősen töri a fejét valamin.

– Igaz, ha meg ők próbálnak kijjebb kerülni, akkor mi ágyúzzuk

széjjel őket – folytatta Kamonyai, s színültig löttyintette kupáját az

asztalkán álló boroskancsóból. – Mi nem itathatunk, ők meg nem

ehetnek! Elleszünk így egy darabig.

Hunyadi érdeklődve figyelte az újabb, aláhullani készülő vízcseppet.

Kamonyai látta, hogy így nem megy semmire. Nem lepte meg

igazán, Hunyadi hetek óta apátiába süppedve lézengett a táborban, már

saját katonáit sem járt ki ellenőrizni, nem törődött az őrjáratokkal sem,

noha annak előtte mindegyiket maga felügyelte. Nem érdekelték a

Tábor városa körül felvonuló lengyel királyi és cseh huszita hadak

mozdulatai sem.

Valahogy fel kéne rázni ezt az embert!

Kamonyai nagyot sóhajtott. Kölökkora óta jól ismerte Hunyadit,

mégsem tudta, mit kezdjen most ezzel a süket, csaknem vak

állapotjával. S mivel nem volt járatos a lélek rejtelmeiben, ezúttal is

csak a bevált megoldásokhoz folyamodhatott: teletöltött egy kupát

borral, és Hunyadi mellé telepedve, feléje nyújtotta.

– Igyál, Jankó! A hideg futkos a hátamon ebben a nyomorult

esőben! Hunyadi egy hajtásra kiitta. Csak éppen az volt a baj, hogy

közben le sem vette szemét a következő öngyilkosjelölt esőcseppről.

– Reggel óta négyen haltak bele a tegnapi sebeikbe – morogta

egykedvűen Kamonyai. – Hatan meg kólikát kaptak a romlott víztől.

– Igyanak bort – felelte Hunyadi erre.

Simon igen megörült ennek a két szónak is, ez volt az első kettő

tegnap este óta, amikor a lengyelek és a csehek kitörtek állásaik mögül,

és az éjszaka leple alatt hatalmas felfordulást keltettek a magyar és

osztrák hadi állások közt. A huszita harci szekerek és a lengyel lovagok

vérben fürödve törtek előre, kardélre hányva a magyar előőrsöket, aztán

vajként hatoltak át Albert Achilles osztrák herceg zsoldosain. Ha

nincsen Hunyadi, ha az utolsó pillanatban ő nem veri vissza az

ellenséget székely lovasaival, akkor tán a vezér, és maga a király is

megfutottak volna, s meg se állanak a messzi Prágáig.

De Hunyadi ott volt, és legényeivel egészen a sáncokig kergette az

ellenséget. A holtakat és a sebesülteket aztán egész délig szedegették

össze a saras, ágyúgolyóktól s a vértes lovasok ide-oda vágtató

svadronjaitól feltúrt földről

– Eső! Ez a rühes eső! – sóhajtotta Kamonyai hosszas hallgatás

után, abban a reményben, hátha kihúz még valamit kapitányából. –

Akarod-e látni a szászok seregét, Jankó? Nemrég érkeztek. Matkó

szerint Frigyes herceg úr kétezer lovassal jött, s háromezer gyaloggal.

De még a gyaloglándzsások is tetőtől talpig vasban vannak, te Jankó!

Nem akarod-e látni?

– Nem.

– No, de legalább a bajorokat nézd meg! Hát ilyen sereget még nem

láttál, fiam! Kristóf herceg úr embereivel én magam se szívesen húznék

ujjat!

Hunyadi nem felelt. Roppant érdekesnek találhatta az egymás után

gyűlendő vízcseppeket, mert töretlen érdeklődéssel figyelte őket.

– Ettél ma már valamit?

Hunyadi nem felelt erre sem, de nem is igazán kellett. Az öreg

Simon magától is tudta a választ: nem evett ez az ember napok óta

szinte semmit!

Kamonyai még egy nagyot sóhajtott, aztán kénytelen-kelletlen

feltápászkodott. Ha Hunyadit nem érdekli az őrség, valakinek azért a

körmére kell nézni a legényeknek! Mert azok mintha megérezték volna,

hogy jó uruk magába süllyedt, s egyre komiszabbak, egyre

engedetlenebbek lettek.

De hát csoda az?

Legszívesebben Kamonyai is sutba vetette volna a hadi regulát, s ha

egyedül rajta múlik, már nyergelt volna azonnal, hogy vágtasson haza.

Haza, Magyarországra…

Maga is úgy vélte, mint a magyar had összes katonája, hogy az

égegyadta világon semmi keresnivalójuk nincs itt. Mit ártottak nékik a

lengyelek? Hát az ő bajuk, hogy Albert király összerúgta a port velük a

cseh korona miatt? Vesszenek össze, ha akarnak, menjenek ökre is akár,

de miért folyatják a drága magyar vért itt, messzi idegenben, mikor

odahaza is elkelne az erős férfikar?

Ugyanazon a napon, mikor Albertet Prága városában cseh királlyá

választották a cseh katolikus rendek, a folyton lázongó kelyhes

nagyurak Jiři Poděbrád, Henryk Ptaczek meg Sternberg Elek urak

vezetésével behívták a tizenhárom esztendős lengyel Kázmér herceget a

trónra. Nem kellett nekik megint német király Zsigmond után!

Kántálták is szerte az országban a csehek, hogy inkább jöjjenek a

lengyelek! Az ő nyelvük legalább hasonlatos a csehekéhez, ahogy

hasonlatosak a szokásaik is. Jobban megértik majd egymást, mint a

folyton páváskodó, pöffeszkedő németekkel. Úgyhogy nem messze ide,

Tábor városától, Melnikben, Barbara királynő birtokán fel is tették

szépen a cseh királyi koronát a gyermek lengyel herceg fejére.

Ezzel pedig kitört a háború annak rendje s módja szerint.

2.

A nyár derekán Albert háromezer fős magyar haddal vonult Igló

városába, hogy megakadályozza a lengyel sereg betörését. Aztán, hogy

a katolikus urak is csatlakoztak hozzá Prágában, Rhitzán s Portietzen

keresztül tovább hömpölygött a had dél felé. A kelyhesek és a

segítségükre siető lengyel seregek kitértek előlük, amíg tudtak. De

azután, hogy Hunyadi székely lovasai Konopitznál beérték az

utóvédjüket, és széjjel is verték őket, a lázadók jobbnak látták

visszavonulni: elébb Kutnáig, majd Sobieslavon keresztül egész Tábor

megerősített városáig futottak. Itt aztán megfeneklett a háború.

A lengyel és kelyhes cseh hadak a város körül foglalták el állásaikat,

a magyar, s a hozzájuk csatlakozó osztrák seregek pedig még ezek köré

vontak ostromgyűrűt, hogy egyetlen élelemmel megrakott szekér se

juthasson be hozzájuk. Kellett persze vezér is az ostromhoz, de Albert,

az ifjú király ahelyett, hogy Hunyadira bízta volna a munkát,

készségesen átengedte a had vezetését a brandenburgi fejedelemnek,

Albert Achilles hercegnek.

Nem mintha ez a legcsekélyebb mértékben is zavarta volna

Hunyadit! Az első perctől kezdve vonakodva, rossz szájízzel vett ő részt

ebben a hiábavaló vérontásban. Hogy ő harcoljon a lengyelek ellen?

Ehhez fűlt legkevésbé a foga, s nemegyszer ki is fejtette királyának,

hogy minden magyar vitézét sajnálja, aki a lengyel testvérek ellen vész

oda, mint ahogy a lengyeleket is megsiratja.

Albert nem örült az ilyesfajta beszédnek, de Hunyadit mindenáron

maga mellett akarta tartani. Szüksége volt rá, s legfőképpen is ördöngös

gyorsaságú székely meg kun lovasaira. A csehek ugyanis köszönték, de

nem kértek Albertből, s jóval keményebb ellenállást fejtettek ki, mint

amire számítani lehetett. Anyósa, Barbara királynő is folyamatosan

lázított, birtokairól fegyverrel, élelemmel látta el a huszita főurakat, s

mindent megtett, hogy bosszút állhasson az őt ért megaláztatások miatt.

Az átkos Cillei-vér…

Pedig minden oly jól alakult!

A magyarok – ahogy Albert azt sejtette is – nem okoztak gondot.

Már csak azért sem, mert a fejérvári koronázás után mindent megígért

nekik: feloldotta őket a még Zsigmond által rájuk rótt terhek alól,

főképp azt a passzust törölte el, miszerint az urak kötelesek királyukat

elkísérni hadaikkal az országhatáron túlra. Hogy megnyerje őket,

száznál több nemest ütött aranysarkantyús vitézzé. A biztonság kedvéért

azért leváltotta valamennyi főméltóságot; erdélyi vajdának megtette

Losonczi Dezsőt, új délvidéki bánokat, új asztalnokot, főlovászmestert,

udvaroncokat nevezett ki, egyedül a régi nádort, Hédervári Lőrincet

meg Báthori István országbírót hagyta meg hivatalában. Ahogy a

koncon elosztoztak, a magyar bárók elégedetten dőltek hátra, s már

előre dörzsölték a kezüket, hogy Zsigmond zsarnoki uralma végeztével

a gyenge Albert alatt megint azt tehetik majd, amit csak akarnak. Az

meg végképp nem zavarta őket, hogy Albert hamarosan újra elhagyta az

országot.

Menjen csak, ha akar! Ne rontsa idehaza a levegőt!

Még a tavasz elején üzenet jött ugyanis Budára a messzi Frankfurt

városából, miszerint a német fejedelmek királlyá választották Albertet.

Több se kellett neki, elbúcsúzott Erzsébet királynétól, s már indult is

háromezer magyar lovasával Bécsbe, hogy ott fogadja a német rendek

hódoló küldöttségét.

Hunyadi ott volt vele. Megígérte neki, hogy egy esztendőn át híven

szolgálja, segíti, fegyverével óvja.

Egészen pontosan Albert mögött állt a Hofburg dísztermében, s

megrökönyödve figyelte Albert ájtatoskodását. S bár királya egész úton

arról lelkendezett, mihez kezd majd német uralkodóként, a követek előtt

mégis ugyanannak a naiv, érzelgős alaknak mutatkozott, aminek

megismerte a világ. Mikor a követek befejezték, Albert sírva fakadt, és

térdre rogyva kijelentette, hogy szerény személye egyszerűen nem

méltó a német koronára. Nem színjáték volt ez a részéről, amint azt

Hunyadi hitte akkor: Albert valóban, őszintén, tiszta szívből

meghatódott, s vonakodása sem holmi diplomáciai huzavona kezdetét

jelentette, csupán örökös lelki bizonytalanságát. Patakzó könnyeit

törölgetve közölte a követekkel, hogy tavaly Pozsonyban felesküdött

magyar népének Szent István koronájára, és lám, a magyaroknak oly

nagy szüksége van mostan reá, hogy bármennyire is szeretne, nem

teljesítheti német vérei kívánságát.

Erre, mint valami ócska komédiában, köréje gyűltek a német

követek, és maguk is meghatottságtól elfátyolosodott szemmel talpra

emelték Albertet, és újult erővel győzködni kezdték, ugyan vállalná el

mégis a birodalom kormányzását, hisz aligha akadhat nála méltóbb,

erényesebb, keresztényibb uralkodó, aki e nehéz időben összefoghatja

Európa népeit, s ki az elholt Zsigmond tekintélyétől övezve folytatja

majd dicső elődje munkáját.

Köréje sereglettek a báseli concilium követei, Frigyes, tiroli

fejedelem, az ifjabb Frigyes, no meg Albert osztrák herceg és Bécs

városának összes patríciusai, simogatták palástját, dicsérték,

győzködték, udvaroltak neki egyre, csak fogadná már el a felkínált

koronát. Még abba is belementek, hogy Albert kényszerűségből a kies

Magyarországról uralkodjon a német nemzet felett.

Hunyadi nem hitt a fülének.

Ő maga is belévörösödött a szégyentelen színjátékba, s azt várta

már, a magyar bárók mikor vetnek véget mindennek. Csakhogy a

magyar bárók készséggel vették ki részüket a komédiából: maguk is

könnyekre fakadtak, és egymást túllicitálva kezdték győzködni Albertet,

hogy ugyan fogadná már el azt az átkozott koronát, mindannyiuk hő

vágya szerint. S mit tesz Isten, Albert – megtörve a kérlelők

állhatatosságán –, nagy kegyesen méltóztatott elfogadni azt. Éppen csak

egy kis türelmet kért a német követektől, amíg – mondhatni –, rendet

tesz a lázongó csehek között, no meg, Hunyadi alig észrevehető

krákogását hallva, hozzátette: amíg rendet tesz szeretett Magyarországa

déli határai mentén, mert – ki tudja, hallottak-e róla a derék német

követek – arrafelé mostanság gyakran kóricál a nyives török.

Mindezt a derék német követek meghatottan tudomásul vették, s

igaz fogadalmat tettek mindenre, ami szent, hogy arannyal, fegyverrel

bőségesen segítik új királyuk hadi vállalkozásait mind a nyakas

husziták, mind a pogány törökök ellen. Előbbiek ellen bőségesen

segítették is, sajnos a pogány törökök ellen már nem jutott erő, amint az

hamarosan nyilvánvalóvá vált.

Albert újra könnyekre fakadt ilyen mérhetetlen nagylelkűség

hallatán, s a választófejedelmek követeinek fejenként tizenhat gazdagon

aranyozott serleget és tizenkét pompás magyar paripát ajándékozott

hálából, melyek árát a talán kevésbé meghatott raguzai polgárok és a

pozsonyi zsidók állták. Cserébe Albert még aznap levelet írt,

engedélyezve néhány pozsonyi zsidónak az azonnali kikeresztelkedést,

amit a pozsonyi zsidók köszöntek szépen, de nem éltek a soha vissza

nem térő lehetőséggel.

Hunyadi sápadtan hallgatta végig a német követek e nevezetes

fogadását, mint ahogy ezt követően vagy tucatnyi kihallgatást; hol

hercegek, grófok, őrgrófok, bankárok, kalmárok adták egymásnak a

kilincset a Hofburgban.

Merthogy kellett a pénz.

Nagyon kellett.

Most, hogy a német koronát magáénak tudhatta, Albert minden

figyelmét a cseh korona megszerzésére összpontosította. Kezdett úgy

tűnni, hogy korántsem oly szelíd, ostobácska férfiú, mint amilyennek

általában mutatta magát, noha szelídségével és látszólagos

mulyaságával nagyon sok ellenségét megtévesztette. Bécsben hatalmas

hiteleket vett fel, hogy zsoldossereget toborozzon. E hitelek

fedezeteként rendre magyar birtokokat, várakat és városokat

zálogosított el.

Hunyadi előtt szinte napról napra rajzolódott ki Albert új arca. S ez

az arc roppant ellenszenvesnek tűnt számára. Amikor nyár derekán a

prágai Szent Vid-székesegyházban Pálóczi György esztergomi érsek és

Mihez Pál olmüci püspök Albert fejére helyezték a cseh koronát,

Hunyadi jól látta a király szemében felragyogó mohó fényt.

De Hunyadi csak magát korholhatta.

Egy év…

Egy esztendőre esküdött fel Albert szolgálatára, s addig az egy

esztendeig bármi történjék is odahaza, nem tágíthat Albert mellől,

bárhová menjen is, bárki ellen indítson is hadat a király,

S az egy esztendőből eleddig tíz hónap múlott el…

Hunyadi rezzenéstelen arccal számolta a napokat. Cseh-és

Morvaföld mezőin, erdőin át üldözték a kelyhesek harci szekereit, meg-

megütköztek az ifjú Kázmér beütő lengyeleivel.

Azon a napon, amikor Filipesi Albert, Thuz János és Tüzes Orbán

megérkeztek a Tábor vára körül felsorakozott sereghez, Hunyadi János

keserű leckét kapott abból, mit is jelent az adott szó…

3. – Megjöttek! Itt vannak!

Vladek Hradski, Hunyadi apródja izgatottan szakította fel a sátor

lapját.

– Megjöttek, jó uram! Megjöttek!

Odabenn sötét volt, Vladeknek erőltetnie kellett a szemét, hogy

megpillantsa a medvebőrökön ücsörgő Hunyadit. Előző este óta

ücsöröghetett így, ölébe ejtett kézzel – most komoran felemelte

tekintetét, de mintha nem is tudta volna, hol van, vagy épp miről beszél

apródja.

– Filipesi és Thuz! – kiáltotta Vladek. – Most ügetnek be a táborba,

uram!

Hunyadi úgy tántorgott ki a sátor elé, mintha hetek óta tartó álomból

ébredt volna,

Filipesi? Thuz? Otthonról?

A köréjük sereglett vitézek gyűrűjében már közeledtek is: három

lovas, habzó pofájú hátasokon.

Hunyadi szíve hevesen zakatolt. Hírek otthonról!

Erzsébet! Tán megszületett már a kicsi is!

De türtőztette magát, nem rohant elébük, ahogy a többiek tették.

Megállt a sátor előtt posztoló Iván öccse meg Kamonyai mellett, akik

széles vigyorral az arcukon kacsingattak rá.

– Ki lehet az a harmadik? – kérdezte Hunyadi, igyekezve uralkodni

hangja remegésén.

Hanem amikor közelebb értek, Thuz és Filipesi arcának láttán

ereiben egyszeriben megfagyott a vér.

Édes Istenem, azok az arcok…

Thuz rá se mert nézni, és Filipesi is hogy lehorgasztja a fejét, s

szinte bűnbánón pislog rá, most, hogy nyögve aláereszkedik a

nyeregből…

A legények odaugrottak, lesegítették őket. De hisz Filipesi lábán is

kötés, Thuz karján is kötés. Arcukon sebek… Szemük beesett, ruhájuk

koszos, rongyos…

Hunyadi nagyot nyelt.

Homlokába a két függőleges ráncot most mintha késsel vésték

volna, szeme résnyire szűkült, csontos arcán megfeszült a bőr. Mi

történt odahaza?

A harmadik jövevény, egy torz, rőt üstökű ember ellökte magától a

segítő kezeket, s pipaszár lábaival a sárba toccsant. Rögtön jókorát

sózott a ló tomporára, dühvel, nyilván a hosszú út alatt elszenvedett

kínok miatt.

Hunyadi – majd negyven esztendeje minden emberismeretével

felvértezve azonnal eldöntötte, hogy nem kedveli ezt az embert. Első

látásra ítélt meg mindenkit, egyrészt a tekintet tisztasága alapján,

másrészt pedig azután, ki-ki hogyan bánt az állatokkal.

Ez a gigászi izomzatú, de nevetségesen vékony lábú férfi itt nem

volt jó ember: ütötte a lovat.

De mit érdekelte most ez Hunyadi Jánost!

Szorongó szívvel figyelte, hogy Filipesi lassan eléje biceg és

igyekszik térdet hajtani előtte.

– Albert fiam – emelte fel Hunyadi a deákot. – Rossz hírt hozol? Az

arcod szürke, mint a hamu! Mondd már! Mi történt odahaza?

Filipesi felnézett rá.

Szeme vöröslött a kialvatlanságtól és a fájdalomtól.

– Való az, uram. Rossz híreket hozok – felelte aztán. – Nagyon

rossz híreket…

Hunyadi állcsontja alatt rángani kezdtek az idegek, összepréselt

ajkaiból kifutott minden vér.

– Jöjjetek hát – mondta, és a felemelte a jövevények előtt a sátor

lapját. – Ne kíméljetek…

4. A királyi sátorpalota előtt strázsáló német vértesek jól ismerték

ugyan Hunyadit, s tudták azt is, hogy bármikor szabad bejárása van

Alberthez, mégis, mikor megpillantották őt bősz léptekkel közeledni,

dühtől feszülő orcával, önkéntelenül is összecsapták előtte alabárdjukat.

Hunyadi mögött Vitéz János kancellár kapkodta a lábát, ő is

meghökkent a rideg fogadtatáson.

– Eresszetek! Beszédem van a királlyal! – förmedt rájuk Hunyadi,

széjjeltolva maga elől az alabárdok nyelét.

– Mostan nem lehet – az őr csak hebegett. – Őfelsége haditanácsot

tart a herceg urakkal!

Hunyadi metszőn a szemébe mélyesztette tekintetét, s a sűrű, fekete

szemöldök alól gyilkos villámok szórták tüzüket.

– Eresszetek, ha mondom!

A strázsa félt ugyan a királytól, de ha lehet, jobban félt Hunyaditól:

beeresztette inkább gyorsan.

– Felség!

Jankó a földhöz dobbantotta fémlemezekkel borított lábát, de a

tisztelgésnek szánt mozdulattól összerezzent mindenki a terített asztal

körül. Merthogy a haditanács olyannyira előrehaladott volt már, hogy

Albert király és a herceg urak a negyedik fogást gyűrték magukba lelkes

igyekezettel, s a szolgák éppen sokadjára töltötték színültig a kupáikat

jó magyar borral.

– Felség!

Az asztal körül habzsoló urak többsége nem ismerte Hunyadit:

Frigyes szász herceg, Kristóf bajor herceg felháborodottan hápogtak a

mérhetetlen pimaszság láttán, ahogy ez a nagy bajuszú, hullámos hajú

vértes vitéz idecsörtetett az urak asztalához, s csaknem felnyársalta őket

lángoló tekintetével…

Akik viszont ismerték, csak somolyogtak bajszuk alatt: Jan Giskra

lovag, no meg Albert Achilles, brandenburgi választófejedelem, a sereg

vezére, nem is beszélve magáról a királyról.

– No, hát, Johannes! – tárta szét karját színlelt örömmel Albert. – Jó,

hogy jössz! Már éppen érted akartam meneszteni! Ülj le, barátom, és

egyél!

– Beszélnünk kell, felség! – harsogta Hunyadi. – Most!

– Hát beszéljünk – mosolygott rendületlenül Albert, és megtörölte

száját. – Ülj csak le!

– Inkább állnék, uram!

Habsburg Albert arcán bosszús kifejezés suhant át.

– Ahogy tetszik… Ki vele, mit akarsz!

– Híreket kaptam otthonról, felség – Hunyadi indulattól fűtött

hangjára a német hercegek újra felkapták a fejüket. – A török százezer

lovassal pusztítja, prédálja Erdélyt!

Albert letette a finom kendőt, és puha, ápolt kezét az abroszra

simította.

– Tudom. Tegnap kaptam hírt felőle, Johannes.

– Tegnap óta tudod, felség? Tegnap óta? S nekünk nem szóltál?

Albert arca megkeményedett.

– Minek szóltam volna? Csak összezavarja a makacs fejeteket! Ami

a török támadást illeti, már megtettem a szükséges intézkedéseket!

– A szükséges intézkedéseket? – Hunyadi közelebb lépett a terített

asztalhoz. – Ugyan mit, felség? Papokat küldtél talán Erdélybe, hogy

sirassák el a holtakat? Ácsokat toboroztál tán, hogy elegendő koporsót

készítsenek? Mert katonát ugyan nem küldtél, az bizonyos! Pedig most

az kell! Védeni a határt!

Albert zavartan köhintett, hisz az összes herceg az asztalnál őt

bámulta. A helyzet valóban kezdett kínossá válni.

– Kérlek, ne emeld fel a hangod a jelenlétemben, Johannes – mondta

nagyon halkan. – Nem illő az!

– Hogy nem illő, felség? – Hunyadi akkorát csapott az asztalra,

hogy a boroskupák sorra felborultak, s veres levüket a herceg urak

finom ruháira freccsentették. – Hogy nem illő? Megmondom én, hogy

mi a nem illő!

Egészen közel nyomakodott a királyhoz, és közvetlen közelről

fröcsögte a képébe:

– Nem illő az felség, hogy te, országnak királya, magára hagyod

népedet! Nem illő az, hogy városaid szabadon rabolják, lakóit

szakadatlanul gyilkolják ellenségeink! Nem illő az, hogy tízezrével

viszik rabszolgának alattvalóidat! Nem illő, hogy te itt zabálsz, vedelsz,

míg otthon a túlélők éhen kóborolnak…

– Elég legyen! – ugrott talpra Albert. Alacsonyabb volt Hunyadinál,

úgy meredt felfelé a magyar arcába. – Mit merészelsz, Johannes!

Vendégeim előtt…

– Elég volt, valóban, felség! – dörmögte rémisztő vigyorral az arcán

Jankó. – De még mennyire elég! Ha letelik az esztendő, s

hazamegyünk, helyetted is pironkodunk majd szégyenünkben!

Zavart csend támadt.

Aztán Albert köhécselve felnevetett. Tett egy tétova mozdulatot,

mintha meg akarná ölelni Hunyadit, de karja gyorsan lehanyatlott.

– Holnap majd megbeszéljük, Johannes, mi legyen büntetésed. Nem

tűröm az ilyesfajta viselkedést.

– Addig örülj, míg mink, magyarok eltűrjük a magad viselkedését,

király!

– János öcsém, ne bomolj… – kezdte volna békítő hangon Giskra,

de Albert leintette.

– Hagyd csak, Jan! Johannesem szépen bemutatkozott a nemes

vendégeknek! De sebaj! Hadd lássák csak a herceg urak, mennyit ér egy

magyar szava!

Hunyadi csontos képén újra szétterült az a rémisztő vigyor.

Visszalépett Albert elé, s egy pillanatra Giskra azt hitte, menten

agyoncsapja királyukat.

– Merthogy szavad adtad: mehettem maradsz! Elfeledted tán? Mert

ha netán szökésen törnéd a fejed, Johannes – hebegte Albert –, akkor

közlöm veled, hogy teljesen felesleges az. Mire hazaérnél, a török már

rég kitakarodott az országból!

– Ne aggódj, uram! – mormolta Hunyadi. – Nem szököm sehová.

Szavam adtam, s szavamat megtartom. Mert egyben igazad van: haza

későn érnék már. A török kitakarodik addigra… De azt ne feledd: a

napon, amikor letelik az egy esztendő, engem itt nem találsz!

– Hogy nem-e? – csattant fel a király, szeme sarkából a német

hercegeket lesve. – Tovább maradsz, ha úgy parancsolom! S ha úgy

parancsolom, akkor itt döglesz meg Tábor falainál! Alattvalóm vagy!

Ha nem engedelmeskedsz, még ma senkivé teszlek! Várad, földjeid,

jobbágyid elveszem! Úgyhogy jól vigyázz!

– Erre semmi szükség, felség! – szólalt meg óvatosan a háttérből

Vitéz. – Majd én elrendezem a dolgokat Hunyadival, engedd meg

nekem!

A német hercegek összesúgtak az asztalnál, de Giskra pillantására

elhallgattak gyorsan.

– Kérlek, távozz színem elől! – suttogta Albert.

Hunyadi úgy tornyosult most fölé, mint valami óriás: ha tekintettel

ölni lehetett volna, a király élve nem hagyja el a sátort többé. Mielőtt

azonban helyrehozhatatlan dolgot cselekedett volna, Vitéz gyorsan

megragadta és kituszkolta a szabadba. A sátor előtt aztán belelökte

Kamonyai karjaiba, hogy vigye innét, amíg lehet, s ugyanazzal a

lendülettel megragadta az odakint várakozó Tüzes Orbánt, s már cibálta

is magával befelé.

– Felség! Felség! Itt van az az ember, akit Hunyadi ajánlott szíves

figyelmedbe! Hunyadi elhozatta néked!

– Mi? Ki ez? – förmedt rá sötét képpel Albert. Már éppen

visszahuppant a helyére, bár nyilvánvaló volt, hogy a lakoma

hangulatának befellegzett. A német hercegek fel se mertek pillantani

tányérjukból.

– A neve Tüzes Orbán – Vitéz hangja ellenben könnyéden csengett,

mintha nem történt volna az előbb semmi. – Hunyadi a saját költségén

megfogadta néked, felség, hogy ezzel is bizonyítsa odaadását…

– Ha még egyszer kiejted a nevét, áristomba záratlak! – sziszegte a

király.– Azt mondd inkább, ki ez az ember!

– Ágyúöntőmester és fegyverkészítő Mühlbach városából! – felelte

Vitéz.

– Azért hozatta ide Hunya… az én jó barátom, hogy segítse

erőfeszítéseidet ellenségeinkkel szemben, felség!

Albert bosszúsan végigmérte Orbánt.

– Így van-e, mondd?

A fegyvermester elvigyorodott, s mélyen meghajolt az uralkodó

előtt.

– Német volnék magam is, felség, szász születésű. És boldogan

ajánlom néked érdemtelen szolgálataimat!

– Ki akarom füstölni a lengyeleket Tábor várából – dörmögte a

király. – Önts hát nékem ágyúkat! Ha igaz, amit híresztelnek felőled,

akkor bőségesen megjutalmazlak!

– Ágyúöntéshez sok-sok fém kell, uram! Engedd meg, hogy elébb

óriás katapultákat ácsoltassak néked, melyek…

– Mit bánom én! Ácsoltass katapultákat! Azt akarom, hogy a

lengyelek megkeserüljék a napot, amikor országomba törtek! Eriggy!

– Ezer arany lesz, felség…

– Hogyan?

– Ezer arany kell, hogy a munkát megkezdjem. És húsz ember,

akik…

– Vitéz! Intézkedj!

A király intett, hogy táguljanak kifelé a sátorból. Tüzes Orbán

vigyorgott, mint a tejbe tök, s Vitéz is megkönnyebbült, mert úgy tűnt,

Hunyadi megúszhatja az azonnali büntetést.

– Hanem most már olyan katalpultát ácsoltass, Orbán mester, ami

kipusztítja a környékről az összes lengyelt meg huszitát! Mint láthattad,

királyunk nincs jó kedvében!

Sietett volna Hunyadi után, csakhogy Tüzes Orbán elállta az útját.

– Hohó! Ezer arany lesz, kancellár uram! Mikor kapom meg?

Vitéz János magában szitkozódott.

– Majd, ha lesz a kincstárban ezer arany, barátom, majd akkor! No,

lódulj! Egy hét múlva legkésőbb készen legyen az a hadi masinéria!

5. Egy hét múlva valóban elkészült az első gigászi katapulta, mely

leginkább valami őrült elme szüleményének tűnt, semmint művészi

gonddal megszerkesztett mérnöki alkotásnak. Ott magasodott a királyi

tábor kellős közepén, erős ácsolatú faszerkezetéből hosszan ívelt hátra

hajítókosara, mely akkora szikladarabokat is elbírt, amekkorákat csak

szekerekkel tudtak hozatni Albert fullajtárjai.

Az osztrák és német zsoldosok mind a csodájára jártak a rettenetes

szerkezetnek. Valósággal körberajongták Orbán mestert, aki

kifogástalan erdélyi szász kiejtéssel felelgetett a kérdésekre, dagadó

mellkassal mutogatva a katapulta alkatrészeit.

Reggeli után a király is kijött sátrából, hogy megtekintse az új

fegyvert. Elégedettnek tűnt a látvánnyal, annál is inkább, mert a most

érkezett német hercegek seregével együtt immár huszonkétezerre

növekedett a had létszáma. Ha még ennek a bolond szász

fegyvermesternek is beválik a katapultája, akár ma megtámadhatják a

lengyel-cseh szekérvárat, és Krisztus dicsőségére ma ki is füstölhetik

őket a helyükből!

– Készen állunk, felség! – fogadta széles vigyorral Tüzes Orbán. –

Óhajtja, hogy bemutassam, mit tud az én zseniális katapultám?

A király a mellette parádézó Albert Achilles brandenburgi

határgrófra pillantott.

– Miért ne? Megnézzük, kedves rokon?

Orbán intett a körülötte sürgölődő szolgáknak. Az első szikladarabot

már be is görgették a hajítókosárba, csak arra vártak, hogy kilőhessek

onnét.

A Tábor városát körbevevő cseh-lengyel szekérvár nyíllövésnyi

távolságban húzódott előttük. Bárhová célozhattak: az ellenséges

szekerek hármas övben védték a városfalakat, köztük lengyel és cseh

harcosok táboroztak a védettség biztos tudatában.

Mikorra Orbán mester elkészült, addigra a magyar vitézek közül is

sokan odagyülekeztek, hogy lássák, mire is lesz képes a csodafegyver.

Hívták Hunyadit is, de ő ki sem mozdult a sátrából. Napok óta csak

faggatta Filipesit és Thuzt az otthon történtekről. Minden részlet

érdekelte. Hol törtek be a törökök az országba? Mennyien lehettek?

Hány harcost adott melléjük oláh Vlad? Hogyan esett az ütközet

Hunyad falai előtt? Hogyan pusztultak el a vitézei és kedves harci

szekerei?

Filipesi és Thuz újra és újra elmondtak mindent, amit tudtak. Azóta

alig látták urukat, az nem beszélt senkivel, bevette magát sátrába, s

szinte ki se mozdult onnét. Vladek szerint valami papírosokat pingált

tele rajzokkal: ujján számolt rendületlenül, egyszóval nagy munkában

volt.

Hanem amikor Vladek Hradski jelentette, hogy elkészült Tüzes

Orbán harci masinériája, Thuz és Filipesi csak beoldalogtak a sátorba.

– Ha már annyit fáradtunk, uram, hogy elhozzuk ezt a Tüzes Orbánt,

lássuk már, egyáltalán megérte-e a fáradságot! Jöjj te is, uram! –

mondta Thuz.

Hunyadi nemet intett.

– Menjetek, fiaim! Ám amikor kigyönyörködtétek magatokat,

visszajöjjetek, mert beszédem van veletek!

– Én maradnék, engedelmeddel, uram – hebegte Filipesi, mint aki

valami nehéz vallomásra készül. – El kell beszélnem néked még

valamit, amiről eddig hallgattam. Bűnöm van, s néked tudnod kell, mi

az!

Hunyadi felnézett az előtte szétterített papírosokból, melyeken

mintha hegyek, folyók egyszerűsített rajzolata sorakozott volna.

– Néked, bűnöd, Albert fiam? Ugyan miféle?

Csakhogy nem tudta meg: Thuz ugyanis visszafordult a sátor

bejáratából, s Filipesihez lépve se szó, se beszéd, irgalmatlanul képen

törölte a deákot. Annak megreccsent az arccsontja úgy istenesen, s

máris ájultan dőlt oldalra, mint egy krumpliszsák.

Hunyadi sok furcsasághoz hozzászokott már, de ez azért őt is

meglepte.

– Hát ezt meg miért tetted?

– Nem akarom, hogy ostobaságokat beszéljen ez a fiú – vont vállat

Thuz. – Meg aztán tartoztam néki ezzel!

Még mindig az öklét fájlalva kiszórta a földre az ujjai közé szorított

ólomdarabokat.

Hunyadi elhűlten meredt rá.

– Valami azt súgja, jobb, ha nem is tudok róla.

– Bizony, jobb, uram.

– Akkor vidd a sátratokba! Ahogy elnézem, órákig ájultan hever ez

még! Thuz gyengéden felnyalábolta Filipesit, s már cipelte is kifelé.

Odakünn, a tábor közepén ebben a pillanatban lőtte ki a katapultából az

első szikladarabot Tüzes Orbán mester.

6. Nem sokkal később a cseh-lengyel szekérvár java része pozdorjává

zúzva, megsemmisítve hevert a városfalak és az ostromlók között.

Orbán mester katapultája iszonytató pusztítást vitt végbe közöttük: volt

olyan lövése, mely ötven-hatvan embert ölt meg egyszerre. A levegőben

átsüvítő szikladarabok recsegve-ropogva csapódtak be a szekerek első

vonalába, s onnét továbbgörögve kilapítottak mindent és mindenkit, ami

csak az útjukba került. Nem volt előlük menekvés, s az ördöngös Tüzes

Orbán óránként akár öt szikladarabot is képes volt rájuk lőni.

Albert király tapsikolt örömében, s ujjongtak a német hercegek is.

Olyannyira, hogy a vezér, Albert Achilles határgróf úgy döntött, ha már

ilyen szerencsésen kezdődött a nap, rögvest megindítja általános

rohamát a szekérvár romjai ekén. Úgy is lett: az osztrák, bajor és

brandenburgi zsoldosok támadásba lendültek, s tömött sorokban

zúdultak a fejvesztve menekülő ellenségre.

Nem volt nehéz dolguk: a katapulta lövedékeitől már amúgy is

inába szállt a csehek és lengyelek bátorsága, s most, hogy a roppant

vasas had is megindult ellenük, hátrahagytak mindent és mindenkit, aki

nem bírt futni, úgy iramodtak fel, a Tábor hegyére, be Tábor városának

falai mögé. A lengyelek vezérei, Kazimir Ostrogorski Sandivoy poseni

vajda, és Jan Thanczin sandomiri vajda alig győztek lelket önteni

megszeppent vitézeikbe, hogy folytassák a védelmet, s ne engedjék,

hogy a városfalakon is áthullámozzanak a német hadak.

Az utolsó pillanatban tudták megállítani őket. Albert Achilles

herceg csapatai nem tudtak betörni a városba, viszont a szekérvár

maradékát sikerült felgyújtaniuk. Ott égtek meg a lángoló roncsok közt

a magatehetetlen sebesültek. Üvöltésük hamar elhalt, s akkor csend lett

megint.

Éjjel a csehek, s lengyelek némán gyászolták bajtársaikat, míg

odakinn a németek részeg dajdajozással ünnepeltek.

A magyar vitézek nem vettek részt a dínomdánomban.

7.

TÁBOR HEGYE ALATT, CSEHORSZÁG,

A. D. 1438, SZENT ANDRÁS HAVA

Vitéz kora reggel Hunyadit kereste mindenütt. Emberei mutatták,

hogy a Luzsnyice partján bóklászik valahol, ott keresse, ha annyira

akarja.

Fagyos, szokatlanul barátságtalan reggel volt ez, a folyón már

jégtáblák úsztak, s dérfoltok takarták a mezőt, elfedve a rozsdás

vértócsákat.

Hunyadi valóban ott állt, a folyóparton, távol a király táborától.

Szemközt, a túlsó oldalon, a fövenyen túl magasodott Tábor hegye, s

azon az ellenség erődje. Jankó egy hordónak támaszkodva figyelte a

várat. Épp befejezte szokásos reggeli gyakorlatait.

Mikor Vitéz megpillantotta, arcára kiült a leplezetlen csodálat. Évek

óta nem látta jó barátját így, félmeztelenül, s most alaposan meghökkent

Hunyadi roppant izomzatán. Más férfiak az ő korában már az öregedés

csalhatatlan jeleit mutatták: hajuk hullani kezdett, izmaik

megpetyhüdtek, tokát, s pocakot eresztettek, s lassanként hátuk is

meghajlott a negyvenegynéhány esztendő súlya alatt.

De Hunyadi…

Robusztusabbnak, elpusztíthatatlanabbnak tűnt, mint valaha.

Roppant mellkasán, acélroppantó karjain csak úgy dagadoztak az

izmok.

Minden áldott reggel edzette testét: hóban, fagyban, tikkasztó nyári

melegben, mit számított az neki! Nyoma sem volt alkatán az ifjak szép

karcsúságának, immár tömör hús és csont férfiember benyomását

keltette. Vállára omló haja még csaknem teljes egészében hollófekete

volt, néhány ezüst szál csupán, mi belevegyül.

– Hát te? – nevetett Vitézre, mikor észrevette a közeledőt. Szája

körül párafelhő gőzölt. – Be korán keltél, barátom!

A kancellárius szellemes riposzton törte a fejét, de Hunyadi nem

várta be: haját hátracsapva belefejelt a hordóba fagyott jég kérgébe.

Kristályok záporoztak vállára, mellére, s nyomukban jeges vízcseppek

lötymöltek arcába.

– Brrrrr. Micsoda reggel!

Mikor megmosta az arcát, a Tábor hegyén húzódó erődre bökött.

– Bátran harcoltak tegnap. Megszakad a szívem a lengyelekért.

– A lengyelek most az ellenségeink – figyelmeztette Vitéz, de Jankó

csak legyintett erre.

– Mert azzá tette őket a német. De nekem a lengyel akkor sem

ellenségem… Ha láttad volna, hogy harcoltak Galambóc alatt a mi

oldalunkon! Czerny Zawiszánál bátrabb lovagot nem ismertem széles e

világon…

Ott állt, csípőre tett kézzel, vaskos nyakán éles jégkristályok

csillogtak a reggeli fényben. Bámulta a füstölgő roncsokat, ahol tegnap

még a cseh Wagenburg állta útjukat, s arca hirtelen elkomorult.

– Bárcsak Erdélyben is ugyanilyen vitézül állottak volna ellen a

töröknek a mieink! De az én népem birkaként tűri, hogy rabigába

hajtsák fejét! Miért? Mondd meg nekem, Zrednai, miért?

Vitéz tétován megérintette a nyakában függő kancelláriai pecsétet.

Magas hivatalának jelképe volt ez, s ezen hivatal birtokosaként immár

alaposan meg kell válogatnia szavait.

– Hogy miért? – hangja simogató volt, békítő. – Szókratész szerint a

tömeg mindig tehetetlen, Jankó! S márpedig a tehetetlen sokaság a

kevesek jóságától és a kevesek gonoszságától távol állva hol jót, hol

pedig rosszat cselekszik, éppen aszerint, milyen emberek irányítása alá

kerül. Önmagáról, önmaga képességeiről mit sem tud…

Hunyadi összevonta szemöldökét.

– Az isten szerelmére, Zrednai, nekem ehhez túl korán van! Mit

papolsz itt nekem?

– Régi igazság ez, Jankó.

– S mit akar jelenteni? Azt, hogy a vezéren múlik minden?

– Az ő lelkiismeretén.

– Vagyis a királyén…

– Nem, Jankó. A vezérén.

– Ezt meg hogy az ördögbe értsem?

– Értsd, ahogy akarod! Ide hallgass! Az alattvalók mindig felkent

uralkodójukról vesznek mintát. Lássad, Anjou Lajos királyunk vitéz és

erényes uralkodó volt, igaz keresztény s lovagkirály. Uralma alatt a

nemzet vitéz és dicső tetteket hajtott végre. Ellenben Zsigmond önző és

erkölcstelen önkényúr volt. Alatta az ország önzővé és erkölcstelenné

züllött, igaz? A vezető erkölcstelensége méreg a nemzet számára. Csak

tiszta lelkű uralkodóra néz fel a nép, ahogy az Árpádokra nézett, ahogy

Anjou Lajosra nézett. Érted-e?

Hunyadi keserűen bólintott.

– No de akkor Albert királyunk…

– Albert gyenge! Hagyja, hogy a sokak önzése, erkölcstelensége

uralkodjék el mindeneken. A lelkek betegek, János. Itt mindenki lop,

csal, hazudik, saját hasznát lesi. Az igaz ember megvetett, ostoba

fajankó, a tolvajok gúnyolásának céltáblája. A becsület ritka portéka,

értéke nincsen. Büszke, bátor-magyarok helyett kiket látsz? Kapzsi

tolvajok hadát, hitvány kis senkiket. Hol vannak a hazáért halni kész

hősök? Odahaza ezért nem állt senki a török útjába. Az erdélyi urak azt

kérdezgették egymástól: ki fizeti meg nekem a hadakozás költségét?

Van énnekem elég bajom anélkül is, a parasztok mindenemet

felperzselték. Vigye a török, amit akar! Akadt, ki még örül is néki, mert

a tartomány védtelenségét majd jól királya fejére olvashatja, és újabb

sápot húzhat ebből még!

Hunyadi dermedten nézett rá.

– Nincsen igazad. Nem mindenki ilyen. Tudod, hogy vannak,

vagyunk, akik…

– Akkor mire vársz? – vetette közbe Vitéz. – Miért nem teszed, amit

tenned kell, Hunyadi János?

Jankó felnevetett.

– Az ördög bújjék beléd, Zrednai! Bár királyi pecsét függ

nyakadban, de egymagad felérsz tucat huszita lázítóval! Le kéne hogy

fogassalak, áristomba kellene vettesselek!

– Az Isten szerelmére, végy már magadra egy inget legalább!

Engem, lásd, szőrmebekecsben is majd megvesz az Isten hidege! Te

meg félmeztelen, mezítláb tapodod a jeget, havat!

Hunyadi végigjáratta tekintetét Tábor várának falain. A szél büszkén

lengette a kelyhes huszita lobogót az ormokon.

– Számolom a napokat, Vitéz! Ez itt nem az én háborúm. De mivel

katona vagyok, mert felesküdtem a király hűségére, maradnom kell.

– Miért maradnál? Otthon a helyed. Indulj mielőbb! Most, azonnal,

akár!

– Most? Ugyan minek?

– Mert otthon van reád szükség, azért.

Hunyadi leballagott a folyó partjához, s bokáig belegázolt a vízbe.

– A török kitakarodott az országból. Legközelebb tavasszal jő

megint. Akkor kell otthon lennem! Addig minek legyek? Holtakat

temetni, zsolozsmázni érettük?

– Erzsébetnek szüksége van rád – szaladt ki Vitéz száján, de mikor

kimondta, már meg is bánta. Nem lett volna szabad, hogy Hunyadi

gyanút fogjon: nagyon is sokat tud ő arról, mi folyik Hunyadon. De hát

hogyne tudott volna sokat, mikor szinte kéthetente jött levél hű

bizalmasától, Thuz Osváttól. A legutóbbi levélben pedig igen

nyugtalanító dolgokat írt néki Osvát. Azt írta, hogy Erzsébet asszony

megtántorodott a hosszú magányban s a magzat elvesztése feletti

fájdalomban. Azt írta, hogy egy férfi legyeskedik Erzsébet szoknyája

körül. Egy férfi, akinek semmi sem drága, hogy megszerezze magának

Hunyadi asszonyát…

Vitéz mardosó féltékenységet érzett, mióta ezt a levelet olvasta. Ki

lehet az a férfi? Miért fogalmaz ilyen homályosan Osvát? Miért nem

nevezi meg? S hogyan lehetséges ez az egész? Eszét vette Erzsébetnek

a gyász talán?

Hunyadi értetlenül meredt Vitézre.

– Miről beszélsz? – kérdezte. A kancellárius vállat vont.

– Úgy értem… természetes, hogy Erzsébetnek szüksége van rád.

Hisz a férje vagy.

De Hunyadi gyanakvását már nem lehetett elaltatni.

– Jobban ismerlek, mint a szülőanyád, Zrednai. Ismerem a

hangsúlyaidat, ismerem a gondolataidat! Ki vele! Mit akarsz mondani?

Vitéz a fejét rázta.

– Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit!

Hunyadi felnevetett, aztán hirtelen mozdulattal letépte a kancellárius

láncát.

– Teljesen elment az eszed? – szisszent fel Vitéz.

– Arra gondoltam csupán – Hunyadi nagy lendületet vett, és

áthajította a kancellári láncot a Luzsnyice túlpartjára, a hóba –, hogy

úszhatnánk kicsit.

Vitéz nem találta a szavakat felháborodásában.

– Hogy képzeled? Eszelős, te! Azonnal hozd vissza a láncomat!

– Szívesen elkísérlek, de úszni néked is kell! Már, persze csak ha

szükséged van arra a pecsétre!

– Eszem ágában sincs úszni ebben a jeges…

– Ugyan, Zrednai! Meg se kottyan az egy ilyen medvének, mint te

vagy! Mint régen, Újlakon, hányszor általúsztuk a Dunát! Mikor ketten

állottunk a fél világ ellenében! Emlékszel, Zrednai? Gyerünk, ne kéresd

magad! Ha férfi vagy, gatyára!

Vitéz felháborodottan forgatta a szemét, aztán rá kellett jönnie, hogy

ennek a fele sem tréfa. A kancelláriusi pecsét elveszítése komoly

büntetést vonhat maga után. Mi több… tekintve, hogy a lánc immár az

ellenség területén hever, s akár meg is találhatják a csehek… Jézus

Krisztus szent sebeke! Vérpad is járhat ezért!

– Eszelős vadember vagy, aki mindig is voltál! – sziszegte,

miközben lehányta szőrmebekecsét, kancelláriusi köpenyét. – Úgy

viselkedsz negyvenesztendősen, mint egy megkergült kölök!

Hunyadi remekül szórakozott barátja dühöngésén. Mikor Vitéz

keresztet vetett magára, majd belesiklott a jeges vízbe, habozás nélkül

maga is utána ugrott.

Az első néhány öl után Vitéz úgy érezte, menten megáll a szívverése

a hidegtől. De szeme sarkából látta, hogy Hunyadi nagyokat prüszkölve

siklik el mellette, karjai szélmalomként szántják a jeges habokat.

Megemberelte hát magát, és minden erejével azon volt, hogy le ne

maradjon. Szerencsére a Luzsnyice keskeny folyócska, hamar átértek a

túlpartra.

Ott másztak ki a vízből, ahol tegnap még a lengyelek tábora

húzódott. A deres fövenyen még néhány tetem hevert, keményre

fagyva, kicsavarodott végtagokkal. Arrébb a tegnap még oly szilárdnak

tűnő szekérerőd szétlőtt maradványai hevertek mindenfelé. A deres

mezőből nyílvesszők, tört lándzsák meredeztek intőn.

– Hova az ördögbe hajítottad?

– Itt lesz valahol – vélte Hunyadi.

Vitéz akkor is megreszketett volna a holtak láttán, ha nem fázik

olyannyira. Hanem attól is kirázta a hideg, hogy veszedelmesen közel

volt hozzájuk a Tábor hegyének lába, az erőd külső sánca. A lengyel és

cseh védők már így is érdeklődve nyújtogatták nyakukat, ki lehet ez a

két eszement, aki ily közel merészkedik hozzájuk? Minek úsztak ezek

át? Mit akarhatnak?

Vitéz minden ízében remegve túrta fel a havat, ahol a láncot sejtette.

– Mondd csak, nem segítenél? Ha nem lesz meg, nekem végem!

Jankó csípőre tett kézzel tornyosult felette. Látva Vitézt, amint

négykézláb, a fagytól ellilulva turkál a hóban, egészen megszánta.

Mezítláb beletúrt hát a hóba, s a kancellárius ölébe rúgta a láncot.

– Jézus Krisztus, Mária! Hála a Jóistennek! – kántálta Vitéz, s úgy

ölelte magához hivatala jelvényét, mintha egy szál gyermeke volna.

Már inalt is volna vissza a vízbe, hogy általússzon, de Hunyadi

komoran az útját állta.

– Várj egy kicsit, Zrednai! Nékem most számot adj! – mondta, s

arcáról egyszeriben eltűnt a vidám kifejezés. – Mit akartál mondani az

elébb Erzsébetről?

Vitéz vacogott.

– Mondtam már: semmit. Csak úgy kiszaladt a számon…

– Addig innét nem úszol vissza, amíg el nem árulod. Tudom, hogy

titkolsz előttem valamit…

Vitéz elsápadt.

– Hogy képzeled?

Az erőd sáncai közül vagy tucatnyi vértes lengyel indult nagy

óvatosan feléjük. Kezükben hosszú pallosok, tőrök villantak.

– Erre tartanak – jegyezte meg Hunyadi. – A helyedben kibökném,

amíg még lehet.

Vitéz visszavetette volna magát a folyóba, de Hunyadi megint az

útját állta.

– Tudnom kell!

– Jól van! Jól van! Ha nem térsz haza – hadarta fogvacogva a

kancellárius –, Erzsébet másé lesz…

A lengyelek gyanakodva közeledtek, de immár jól látták, hogy nem

csapda ez, valóban csak két agyalágyult katona úszott át vakmerően a

Luzsnyicén, feltehetőleg, hogy bosszantsák őket. Előreszegezett

pengékkel futottak immár feléjük, hogy móresre tanítsák

mindkettejüket.

– Hogy érted ezt?

Vitéz megpróbált eliszkolni Hunyadi mellett, de az megragadta

vállait, és visszalökte a deres fövényre. Elég volt egy pillantást vetnie

Jankó arcára, hogy tudja, képes bevárni a közeledő lengyeleket, de

addig tapodtat sem moccan innét, míg választ nem kap. Csak önmagát

okolhatta: most már ki kellett böknie, amit tudott:

– Akad egy férfi, aki készen áll, s ha mostohán bánsz Erzsébettel,

hát megszerzi magának.

Hunyadi keserűen nevetett.

– Honnét veszel ilyen zagyvaságokat?

Vitéz szűkölve méregette a távolságot. A lengyelek rohantak

feléjük, néhány minutum még, és menthetetlen felnyársalják őket.

– Te eszement őrült, te!

Minden erejét összeszedte, és előrelendült. S ha nem is volt oly

acélerős, mint Hunyadi, a maga medvetermetével nem lehetett épp

gyengének sem nevezni. Súlyának lendületével belecsobbantak a

Luzsnyicébe, s a következő pillanatban már úsztak is vissza, a túlpartra.

A lengyelek csalódottan kiáltoztak, de vértben egyikük sem

kockáztatta meg, hogy utánuk vesse magát.

Mikor kievickéltek a király táboránál, Hunyadi egy cseppet sem tűnt

gondterheltnek, még mindig pompásan szórakozott Vitéz riadalmán.

– Amikor Erzsébet feleségül jött énhozzám – jegyezte meg,

miközben magára kapta ingjét –, jól tudta, hogy katonához megy.

Tudta, hogy nem ülök majd a szoknyáján, hogy sokat leszek távol a

háztól. Kemény asszony ő. Ösmer engem jól. S ha valóban valami

férfiember legyeskednék körülötte, ahogy mondod, akkor tudni fogja,

mi a teendője.

Vitéz alig tudott megszólalni a vacogástól.

– Nem is aggódsz, mondd? Ennyire biztos vagy magadban?

– Ennyire biztos vagyok Erzsébetemben – vont vállat Hunyadi.

S Vitéz János, Albert király kancelláriusa e pillanatban ébredt rá,

hogy saját féltékenysége mögött mi is rejtezik valójában. Thuz Osvát

aggasztó levele az ő lelkét ezerszer jobban felzaklatta, mint Hunyadiét.

S ez csak egy dolgot jelenthetett:

Még mindig szereti…

Még mindig szereti Erzsébetet.

Sokkal jobban, mint amennyire magának bevallani merészelte…

A rég eltemetettnek hitt érzés elemi erővel ragadta meg háborgó

lelkét. Oly emésztő, kínzó fájdalmat érzett, mint még soha.

– Jöjj, Zrednai! – sóhajtotta Hunyadi. – Vladek már elkészült a

reggelivel! Enned kell, mert oly nyeszlett vagy, mint egy napon száradt

keszeg!

Visszaúton a sátrakig szótlanul bandukoltak egymás mellett.

Hunyadi látszólagos jókedve azonban gyorsan elpárolgott. Csak most

kezdett ébredezni benne a gondolat, hogy Vitéz mit is akart véle közölni

oly tapintatosan. Tán éppen azt, hogy az a bizonyos emlegetett férfi, ki

asszonyát titkon szereti, s magának megszerezni kívánja, éppen ott

baktat őmellette most is…

8. Hunyadi számolta a napokat. Minden hajnalban, napszálltakor

fanatikus igyekezettel gyakorlatoztatta megint embereit, de napközben

óvta őket az összecsapásoktól. Nem engedte lovasait lemészároltatni

Tábor ostrománál, tartogatta őket az eljövendő összecsapásokra,

melyeket – jól tudta –, nem itt fognak megvívni, hanem otthon,

Magyarországon.

De a napok lassan teltek.

Beköszöntött a tél, s az ostrom csak nem haladt semmire. A

lengyelek és a csehek megmakacsolták magukat, s noha már éheztek

Tábor várában, mint a kutya, mégsem adták meg magukat. Albert

Achilles brandenburgi határgróf pedig hiába vezényelte újabb és újabb

rohamra zsoldosait, a lázadók rendre visszaverték őket.

Aztán híre jött, hogy a lengyelek betörtek Sziléziába, s

Magyarországra is. Sziléziába Kázmér bátyja, a szintén tejfelesszájú

Ulászló vezetett hadat, immár mint lengyel király. Felső-

Magyarországba meg a szepességi zálogos területekről Saffranecz

lublói lengyel kapitány vitt fosztogató lengyel sereget, átmenetileg

elfoglalva Tarkő várát és Berzevicét.

Vagyis három országban folytak a csatározások a cseh korona

megszerzéséért. Tenger sok magyar, lengyel, német és cseh vér elfolyt

azokban a hetekben, s végtére is mindhiába, mert nem változott igazán

semmi.

Annyi történt csak, hogy Albert király felhagyott Tábor ostromával,

ott marasztalt a falak alatt egy kisebb sereget, s maga a had javával

átvonult Sziléziába, hogy megütközzön az ifjú Ulászlóval. Útközben

még akadt ideje arra, hogy Cillei Ulrikot kinevezze Csehország

kormányzójává, mit sem törődve Schlick és Vitéz heves ellenkezésével,

meg a magyar és cseh rendek tiltakozásával. De Cillei sem hazudtolta

meg önmagát: ahogy visszatért Prágába, rögvest megkezdte a titkos

tárgyalásokat az özvegy Barbara királynéval s a huszita lázadókkal

Albert hatalmának megdöntéséről.

Míg ő szervezkedett, tovább folyt a vér mindenfelé.

Ulászló csapatai tűzzel-vassal pusztították Sziléziát, egész addig,

míg Albert Achilles határgróf meg nem állította, s igen kemény kézzel

vissza nem szorította őket a határon túlra. Így jártak Ulászlónak azon

csapatai is, akik Magyarországba törtek be. Saffranecz kapitány még

javában tombolt, bevette Podolint is, amikor végre Erzsébet királyné

elküldte rá Rozgonyi Istvánt és Simont, mutassa meg nékik a

hazavezető utat Lengyelországba. A jó püspök nem késlekedett, az

utolsó szálig lekaszaboltatta a lengyeleket, s megtisztította a földet a

fosztogatóktól.

Eközben eldőlt Tábor ostroma is. A várát ugyan nem vették be

Albert hadai, de nem is volt már rá szükség, mert miután a lengyelek

felfalták az utolsó levágott lovat is, éhségükben egyenként szökdöstek

haza a határon át. Ezek után nem csoda, hogy az ifjú Ulászló nem

erőltette tovább a cseh trón megszerzését, már csak azért sem, mert

időközben tatárok törtek be Podóliába, s oda kellett a vitéz lengyel,

mihamarabb megállítani őket.

Így ment ez akkortájt, a királyok és ellenkirályok, szultánok és

ellenszultánok, pápák és ellenpápák dúlták, szaggatták egymás

országait, le-lecsipegettek belőle maguknak, feldúlták itt-ott, de aztán

mindig jött egy még nagyobb rabló, aki felperzselte az összes, addig

egymással civódó tartományt.

Mire Tábor és Szilézia úgy-ahogy felszabadultak, Magyarország is

megtisztult valamelyest, addigra Albert király is beleunt a folytonos

háborúskodásba.

Utolsó erőfeszítéssel bevonult Görlitzbe, s fogadta Lausitz

tartományának hódolatát. Aztán bevonult Boroszló városába, és

fogadta Szilézia rendjeinek hódolatát. Már éppen kezdett belejönni a

hódoltatásokba, amikor egy átmulatott éjszaka után le talált bucskázni

szállásának keskeny lépcsőjén, és eltörte a lábát.

Ezen úgy feldühödött, hogy húszezer aranyra büntette a várost,

amiért ilyen silány lépcsőjű szállást adtak néki. Hiába: élete végéig

sánta maradt azontúl. De akadt oka a bosszúságra azon felül is elég.

Mert éppen Boroszlóban telt ki Hunyadi János egy esztendeje.

9.

BOROSZLÓ, SZILÉZIA,

A. D. 1438, KARÁCSONY HAVA

Ez pedig a következőképpen történt:

Javában folytak már a béketárgyalások a lengyel király és Habsburg

Albert között. Minden valamirevaló egyházi és világi fejedelem

elküldte követét, ott sündörögtek Boroszlóban, hogy segítsék a

békesség megkötését, de legalább együtt mulassanak, dorbézoljanak a

hercegekkel, bárókkal, vajdákkal.

IV. Eugenius pápa is, és a bázeli zsinat is menesztett képviselőt, az

utóbbi magát Rodrigót, Burgos püspökét. A püspök úr kíséretében

pediglen utazott egy spanyol nemesember is, bizonyos Pedro Jose de

Tafur, ki korábban bejárta már Itália, Franciahon, Flandria városait, s a

német fejedelemségeket, most meg a püspökkel eljött megnézni

magának Európa pogányabbik felét is.

Hunyadi a spanyolok érkezése előtti napon kétszáz aranyat kért

Alberttől csapatai zsoldjának fizetésére, de a király közölte vele, hogy

nem tud adni, minthogy a kincstár éppen üres. Aztán kiderült, hogy nem

egészen üres, csak akkor az, ha a magyar vitézek fizetségéről van szó.

Másnap fényes lakomát adott a király a spanyolok tiszteletére. Nem

volt ez ritka alkalom, mert azokban a hetekben minden napra jutott egy-

egy bál, lovagi torna, lakoma, dínomdánom Boroszló városában, abban

a bőkezű, pazarló stílben, amelyet Zsigmond császár és király

honosított meg, s mely már éppen kezdett hiányozni a jó magyar, német

meg cseh uraságoknak az új király uralma alatt.

Ezen az estén mindenki Tafur lovag harsány beszámolóját hallgatta

az olasz, francia, angol és német asszonyok, leányok egymástól eltérő

szerelmi szokásairól, majd arról, mit tapasztalt a gróf lengyelföldön,

ahol személyesen találkozott magával a tizenkét esztendős Ulászló

királlyal. Elbeszélte azt is, hogy az álnok Barbara királynő, ki

időközben a lengyelekhez menekült, hogyan igyekezett behálózni s

ágyába csalogatni a pelyhedző állú ifjút, s hogyan próbált Ulászló mind

kétségbeesettebben menekülni a lassan vénasszonnyá aszott Barbara

praktikái elől. Ez utóbbinak részletezése különösen tetszett Albertnek,

ki már csaknem megsajnálta vetélytársát a történet végére.

Pedro Jose de Tafur oly elevenen, szórakoztatón mesélt

fehércselédekről, medvevadászatokról, királyokról, királynőkről, hogy a

lábfájdalmairól is megfeledkező Albert ott nyomban a Sárkányrend

tagjává avatta őt. Akkoriban már boldog-boldogtalan a Societas

Draconis tagja lehetett, hol volt már az az idő, amikor Zsigmond

európai hírű lovagrendjébe jószerivel lehetetlenség volt bekerülni…

Hunyadi ott állt a király mögött, és sokáig egykedvűen hallgatta a

hencegő történeteket, öntömjénező históriákat. Most, hogy félrészegen

a Sárkányrend valaha oly dicső tagjai közé emelték a spanyolt, Jankó

inkább elfordította a fejét. Próbált másra gondolni, mert amit maga előtt

látott, az sehogyan sem tetszett neki.

Ott állt a király mögött, éppen úgy, ahogy hosszú éveken át állt

Zsigmond háta mögött, ugrásra készen, rezzenéstelen arccal, mint

valami ajtónálló.

Mint valami szolga…

Mert az volt, nem egyéb: szolga. Majd negyvenesztendősen, egyre

több acélszürke hajszállal hollófekete üstökén, egy öregedő szolga, ki

az urak vigasságát vigyázza rendületlenül.

Hóbortosnak tartották legtöbben a király környezetében, tudta ő jól.

A nálánál tíz, húsz esztendőkkel ifjabb lovagok, hadnagyok,

udvaroncok bolondos, megszállott embernek vélték. Olyasvalakinek,

aki – ahelyett, hogy összes pénzét öltözködésre, cicomára szórná el,

fegyverekre költi zsoldját, birtokai jövedelmeit. Olyasvalakinek vélték,

aki – ahelyett, hogy finom, úri társaságban forgolódna, jótevőket

gyűjtene maga köré, vagyonos asszonyoknak udvarolna karrierje felfelé

íveltetését előmozdítandó –, néma elszánással gyakorlatoztatja vad kun

meg székely vitézeit. Mi értelme annak? Az élet rövid, kár azt

felesleges gondokkal tovább kurtítani…

Gondolataiból arra rezzent, hogy a lovaggá avatás befejeztével a

király nagy hangon szólította magához egyik kamarását, hozna rögvest

méltó ajándékot a Sárkányrend újdonsült vitézének.

Pedro Jose de Tafur pedig igen elégedetten fogadta az ajándékot:

Albert egy színarany serlegben kereken háromszáz aranyat nyújtott át

neki.

– Vidd jó hírét Habsburg Albertnek, kedves lovag, szerte a

nagyvilágban! E csekélységet pedig fogadd eme víg este emlékére!

Hunyadi keze ökölbe szorult a trónus mögött.

Hát erre jut arany a kincstárból? A vitézek zsoldjára nem jut?

Hanem ezzel még nem volt vége.

– Johannes! Johannes, hol az ördögben vagy? Tafur lovag holnap

tovább indul Bécsbe! Elkíséred, Johannes, és gondoskodsz róla, hogy az

út alatt semmiben ne szenvedjen hiányt! Megértetted?

Hunyadi zord vicsorát látva a király is, Tafur lovag is meghökkentek

kissé.

– Felség!

Hunyadi hangja előbb szelíden zümmögött, de néhány pillanat alatt

elszabadult belőle az indulat, hogy csak úgy remegtek az ablakok belé:

– Nem ajtónállónak szegődtem én felséged mellé. Még csak nem is

holmi szállásmesternek, uram. Én Hunyadi János vagyok,

Magyarország lovagja, felséged palotás hadnagya!

Albert zavartan meredt rá.

– Ej, de fenn hordja megint valaki az orrát!

Nagy lett erre a csend.

A teremben az udvaroncok sokatmondón egymásra pillantottak.

Tudták, hogy Tábor hegye alatt egyszer már kikelt magából ez az

uborkafáról felkapaszkodott Hunyadi…

Mit merészel?

Hát azt hiszi, neki mindent lehet?

A zavart csendben Vitéz János keveredett elő valahonnan az

udvaroncok sorai mögül, s az apródokat, étekfogókat félretaszigálva a

király elé tört magának utat.

– Engedelmet, felség! Engedelmet!

Albert el akarta hessegetni, de a kancellár nem hagyta magát.

– Nem, felség, valóban nem tűrhetjük ezt! Ennek azonnal véget kell

vetni! Senki nem beszélhet ilyen hangon őfelségével!

Hunyadi úgy meredt rá, mintha Vitéznek teljesen elment volna az

esze. Pedig dehogy ment… Egyedül ő volt csak észnél az egész díszes

kompániában.

– Felséged szeretete és ragaszkodása eddig rendre megvédte ezt a

pimasz, tolakodó frátert a rég megérdemelt büntetésétől! Felséged túl jó

volt hozzá!

Albert ezen elgondolkodott kissé, s úgy találta, kancellárjának igaza

van.

– Túl jó voltam… Valóban!

– De most már elég! Hunyadit meg kell büntetni!

– Meg bizony!

Az udvaroncok egyetértőn bólogattak, csak Albert tűnt hirtelen

elbizonytalankodónak.

– Ejh… Forrófejű magyar, igaz, de… mégiscsak hű katonám

nékem… És valójában… nem is haragszom rá…

Pedro Jose de Tafur lovag azonban oly szúrós szemmel bámult

vissza rá, mintha személyes sértésnek venné, ha helyben le nem

fejeznék az okvetetlenkedő magyart.

– Jó, jó! De mi legyen a büntetés? – tárta szét karját a király. – Azt

hittem, te a barátja vagy, kancellár! Enyhe büntetést mérj, ha kérhetem!

Vitéz a fejét rázta.

– Itt nincsen helye elfogultságnak, felség! A barátság itt mit se ér!

Becsület kérdése ez! Hunyadi nem érdemli, hogy az udvarban

maradjon! Túlságosan bárdolatlan és forrófejű! Jó katona, igaz.

Elismerem. De pallérozatlansága csak nyűg e helyt!

Az ünnepi vendégsereglet egyetértőn morajlott.

– Száműzd őt felség!

– Száműzzem? – szörnyülködött Albert.

– Száműzd a legveszedelmesebb helyre, ahol megtanulja majd

becsülni magát! A török torkában ezerszeresen megbánhatja bűneit!

– A török torkában?

– Száműzd őt a végekre, felség! Erdélybe vagy Szörénybe. S ne

csak őt! Az öccsét is! Bűnhődjenek csak!

Az udvaroncok kárörvendő moraja felerősödött.

De Vitéz mintha meg sem hallotta volna. Zord tekintetét Hunyadira

emelte, és azt súgta neki:

– Megérdemelted!

Hunyadinak igen nehezére esett, hogy meg ne ölelje.

10.

BOROSZLÓ, SZILÉZIA,

A. D 1439, BOLDOGASSZONY HAVÁNAK ELSŐ NAPJA

Hunyadi útra készen állt már, odalenn, az udvaron Matkó

felnyergelte Sárkányt, mikor álmos képű apródok jöttek érte a szállásra,

a király üzenetével. Albert várta őt a boroszlói székesegyházban.

Egyedül.

Hunyadi igen elcsodálkozott: hajnalban? Egy újabb, átmulatott

éjszaka után?

De azért engedelmeskedett, útra készen, bőrvértbe bújva átcaplatott

a főtéren. Hűvös, kora téli reggel volt, megborzongott belé. A

székesegyházban aztán még hidegebb fogadta. Belépett, s annak rendje,

módja szerint keresztet vetett.

A király ott térdepelt az oltár előtt: imádkozott. Egyedül volt,

alabárdos őrei a templomhajók árnyékából vigyázták őt. Hunyadi öles

léptekkel a királyhoz lépett; lélegzetének párája felhőként követte.

– Hívattál, felség!

Albert fájdalmasan lehunyta szemét. Hja, a rengeteg benyakalt bor

után igen tud sajogni minden harsányan kimondott szó!

– Térdelj mellém, Johannes! Imádkozzál velem, kérlek.

– Ha lehet, inkább sietnék, felség! Emlékezel bizonyosan:

száműztél! Azonfelül éppen ma járt le az egy esztendő. Újév napján,

egy évvel ezelőtt tették fejedre a Szent Koronát Székesfehérvárott!

Albert üveges szemmel bámult rá.

– Egy esztendő? Eltelt volna már? Édes Istenem… Megváltoztam

ezalatt, igaz, Johannes?

Nem nézett Hunyadira, az oltár feletti feszületre függesztette

könnytől csillogó tekintetét.

Hunyadi nem felelt.

– Azt hittem, olyan tudok lenni, mint az apósom volt. De én nem

vagyok Zsigmond…

Hunyadi úgy vélte magában, ezek az első igaz mondatok hónapok

óta, melyek Albert száját elhagyták.

– Türelmetlen és gyűlöletes lettem… – folytatta a király. – Egy

felfújt hólyag… Veled is rosszul bántam, Johannes…

Hunyadi arca rezzenéstelen maradt.

– Elfeledkeztél rólunk, magyarokról, felség. És ennek ára lesz…

Albert hirtelen feléje fordult, s megragadta a karját.

– Ne hagyj magamra, Johannes! Én próbáltam! Próbáltam jó király

lenni! Olyan, mint Zsigmond volt! De belefáradtam… Nem bírom

tovább… Gyűlölöm a vérontást, gyűlölöm a színjátékot! Hiányzik a

feleségem! És…

Remegő kézzel egy kihajtható fatáblácskát vett elő palástja

zsebéből. Két gyermekleány festett arca…

– És hiányoznak az én kis kincseim… Mindent csak őértük tettem…

Hogy büszkék lehessenek egy napon az apjukra! Csak miattuk… De

elég volt! Még ma aláírom a békét Ulászlóval! Nem huzakodom, nem

alkudozom! Hazatérek Budára! Látni akarom a kislányaimat!

Hunyadi úgy érezte, Albert elvárná, hogy megölelje, vagy legalább

néhány vigasztaló szót szóljon hozzá. De nem volt képes rá.

– Letelt az esztendő, felség – mondta megfontoltan. – Mennem

kell…

– Tudom! – bólogatott a király. – Menj csak! De úgy döntöttem, én

is megyek veled. Még néhány nap, s indulunk haza, Budára.

Jankó a királyra hunyorgott.

– Aláírom a békeszerződést – fejtegette lelkesen Albert. – A

lengyelek boldogok lehetnek. Utána indulunk…

– S ha már odahaza leszünk, felség?

– Betartom szavam, ne félj! Az egy év keserves volt, megtört,

megviselt. De elértem, amit akartam. Most úgy lesz, ahogy ígértem

neked, országgyűlést hívok össze, sereget gyűjtök a török ellen…

Számítok rád ebben a háborúban, Johannes! Tudom, ez itt nem a te

küzdelmed volt. Megértettem…

Hunyadi a hallottakat fontolgatta.

– Felség! Nagyon sok ám a teendő! Murád a nyáron végigperzselte

Erdélyt! A töröknél az ilyesfajta hadjárat csak puhatolózó hadművelet,

nem egyéb! Tavasszal sokkalta nagyobb haddal jőnek majd reánk: igazi

sereggel, janicsárokkal, ágyúkkal, szpáhikkal! Meg kell erősíteni a déli

határokat!

– Már megtettem a szükséges lépéseket, Johannes! Este beszéltem

Vitézzel. Száműzetésed egyben kinevezés is lészen. Az országgyűlésen

ki is hirdettetem!

Hunyadi elképedt.

Kinevezés?

– Tavaszra téged és öcsédet megteszlek szörényi bánnak! Thallóczi

szívvel-lélekkel helyesli a döntést. A tiétek lesz a legveszedelmesebb

határszakasz!

Hunyadi levegőt is elfeledett venni.

Szörény!

Az al-dunai front!

A török legfőbb felvonulási területe!

– Köszönöm, felség!

Albert tán arra számított, hogy Hunyadi hosszan, meghatottan

hálálkodni fog. Ha így hitte, hát csalódnia kellett. Jankó arcán csak egy

pillanatra futott át az öröm kifejezése, aztán rezzenéstelenül meredt

maga elé.

– Nem fogsz csalódni bennem, felség!

– Most menj! – intett fásultan Albert. – A sereg készüljön a

táborbontásra. Én még maradok most, sok bepótolnivalóm van –

biccentett gyászos mosollyal a feszület felé Albert.

Hunyadi kihúzta magát, s döngő léptekkel elindult kifelé. Még a

templomkapuban is hallotta a király áhítatos mormolását.

11. Albert király megtartotta ígéretét. Néhány nappal később aláírta a

fegyverszüneti egyezményt Ulászló követeivel, vállalva, hogy

Keresztelő Szent János fővétele napjáig nem kezd háborút a lengyelek

ellen. Szilézia kormányzását Brandenburgi Albertre bízta, és maga

sietősen csomagoltatni kezdett.

Igyekezett haza, Budára.

Elege volt mindenből. A lába egyre jobban sajgott, felesége,

Erzsébet is mind fenyegetőbb levelekkel zaklatta: elfogyott otthon a

pénz, a magyar urak egyre türelmetlenebbek lettek, a budai polgárok

lázadoztak, a határon pedig mind élénkebben mozgolódott a török.

Boldogasszony havának vége felé végre megindult a hosszan

hömpölygő menet Magyarország felé. Hunyadi és lovasai vitték az

előőrsöt: ők akartak legelébb magyar földre lépni.

A búcsú Boroszló városától azért mégsem sikeredett túl fényesre.

Albert király ugyanis kénytelen volt hátrahagyni magyar seregének egy

kisebb részét, mivel nem tudta a városnak kifizetni a sok hónapos

szállás költségeit Mi mást tehetett volna, visszaküldte a diszkrét Schlick

Gáspárt (ahogy Zsigmond is tette minduntalan, mikor kiürült az

erszénye), alkudjon csak ő a nyakas boroszlói polgárokkal. Schlick

pedig tette a dolgát: több ezer aranyat kért kölcsön, és kiváltotta a

magyar vitézeket a „zálogból”.

Hiába volt három országa, Albert szegényebb volt a koldusnál.

Sajnos csak ebben az egyben hasonlított Zsigmondra.

12.

SZÖRÉNYI BÁNSÁG, MAGYARORSZÁG

A. D. 1439, PÜNKÖSD HAVA

A lovascsapat, alighogy kivágtatott a vadonból, máris ott állott a

hatalmas folyam partján. Visszarántották lovaikat, s megilletődötten

bámulták a kibontakozó tájat.

A látvány, ami szemük elé tárult, lélegzetelállító volt. Ragyogó,

májusi nap szikrázott a magasban, szelíd melegséggel simogatva a dús

mezőt, mely egész a Duna kanyarulatáig zöldellt. Az égen bárányfelhők

sodródtak lomhán, mintha versenyezni akarnának a folyó

méltóságteljesen hömpölygő habjaival.

A lovasok háta megett az ősi időket idéző temesi vadon, előttük az

Al-Duna mélyzöld szalagja. Arra, lentebb, zord hegyek magasodtak

sorban, s a túlparton is dombok, hegyek hajlatán szürkéllett a távolság.

A csapat élén érkező Hunyadi János teleszívja tüdejét a harapni

való, friss levegővel.

Édeni a táj.

Édeni, s mégis a legveszedelmesebb földsáv egész Európában! Itt,

ez a tisztás még Magyarország. Előttük a folyó a határ, de nem csak az

országnak határa, hanem a római kereszténységnek is.

A túlsó parton azok már Rácország lankái, azaz mostanság már

inkább a Törökországé, a muzulmánok birodalmáé, mely innét egész

Ázsiáig, a karamán emír földjén túl, Perzsiáig terjed…

Itt ér véget Jézus Krisztus országa, s itt kezdődik a terjeszkedő

iszlámé…

Hunyadi mámoros örömmel szemlélte a túlparton messzeségbe

vesző falvakat. Az ott már az ellenség földje.

Végre!

Végre itt!

Végre megvívhatja a harcot!

A Duna mentén a várak sora: Drankó, Orsova, Miháld, Gerény,

Szörényvár… mind az ő parancsnoklata alá tartoznak immár! Az egész

határvidék… Nem messze, nyugatra ott magasodik Szentlászló vára…

A túlparton Galambóc… Hunyadi merengve erőltette a szemét, a hegy-

völgyek homályba vesző sora mögül vajh felrémlik-e az a régi, jól

ismert vár a sziklatetőn?

Hány esztendeje is már annak az ostromnak?

Több mint húsz!

Tenger sok víz lefolyt azóta a vén Dunán!

Innét, egész a Duna nagy kanyarulatáig, mind az ő védelme alatt áll

már a vidék! Onnét délre a török, nyugatra Vlad Dracul földje

kezdődik…

– Hát, itt vagyunk, bátya!

Iván odaléptetett Jankó mellé, s büszkén csípőre tette kezét.

Hunyadi biccentett, a torkát kaparta valami különös szorítás.

– Itt bizony, szép öcsém!

Ujjai még mindig hitetlenkedve érintették a nyakában csüngő

vaskos ezüstláncot. A báni láncot!

Hunyadi János és Hunyadi Iván szörényi bánok…

Magyarország zászlós urai immár!

Hátrafordult a nyeregben.

Még a vén Matkó is elkerekedett szemmel bámulta Istennek ezt a

csodáját, pedig hányszor látta már! Az ifjú Vladek, ki viszont most jár

itt először… Kamonyai Simon… S az erdőből csak most robognak elő

hű vértesei…

Száz páncélos lovas, száz székely és száz kun! Egy részük vele jött a

cseh hadszíntérről, a többit Szilágyi Mihály hozta magával otthonról.

Háromszáz nyeregbe termett magyar! Hunyadi gyönyörködve figyelte

legényeit, ahogy felvonultak a folyó partjára. Páncéljaikon ragyogott a

napsugár…

Fiaim…

Itt vagyunk…

Az ő földje ez immár… A gondjaira bízatott…

Legszívesebben lerohant volna a mezőn, a víz széléig, hogy

megfürödjön a Dunában.

A legényekre is átragadt a jókedv, egymást ugratva táncoltatták

körbe a lovakat a parton. A paripák lábukat emelgetve bemasíroztak a

Dunába, vízcseppek miriádjait fröccsentve szerteszét a szikrázó

napsütésben.

Édeni föld…

A haza földje…

Határvidék, mi nem kellett senkinek. Mióta a király hazatért,

versenyfutás indult a várható kinevezésekért. Mindegyik posztra akadt

jelentkező bőséggel, csak épp erre nem. Csak épp szörényi bán nem

akart lenni senki. De hát hogyan is akart volna, mikor mindenki tudta

már, hogy Murád gyűjti a sereget a tavasz végi, nyár eleji nagy

hadjáratra. Itt vonulnak majd fel, itt, épp szemközt! S itt kelnek át majd

a nagy folyamon, tán éppen ezen a szakaszon…

Lesznek vagy százötven-kétszázezren!

Ki akar majd akkor itt várni, s védeni a határt?

Nem akart senki. Csak Hunyadi. Akadt is háromszáz lovasa a

feladatra.

Thallóczi Frank, Vajk vitéz néhai jótevője csak azzal a feltétellel

mondott le erről a báni tisztről, ha azt a két Hunyadi kapja meg. Ő

megtartotta magának, s testvéreinek a horvát báni, kevei ispáni címet,

meg Nándorfehérvár kapitányi hivatalát. Thallóczi-katonák védik

ezután is Tárcsó, Keve, Dombó, Haram, Kőszeg, Pozsezsin, Szentlászló

falait, attól keletre minden a két Hunyadi fiú felelőssége. Vajon Murád

hol próbálkozik majd? A Thallóczi fivérekére, avagy a Hunyadi

testvérekre zúdul a muszlimok százezres serege?

Hunyadi levágtatott a Duna partjához, lehajolt a nyeregből, s a hideg

vízbe merítette kezét.

– Iván!

Öccse már ott is termett mellette.

– A legények itassák meg a lovakat, s pihenjenek. Fertályóra múlva

indulunk tovább, a part mentén: napnyugtára Orsovába akarok érni.

Iván fordult, hogy közölje a parancsot a hadnagyokkal.

– Simon bátyám! Menessz futárt hamar Háromtoronyba, Gerénybe

meg Szörényvárba a várkapitányokhoz, hogy gyűjtsenek össze minden

fegyverforgató férfiembert a környékről. Íjat, szablyát, lándzsát

hozzanak! Negyednapra gyűljenek mind a Bán-sziget melletti parthoz,

Gerény vára alá! Legkevesebb kétszázan ott legyenek!

Kamonyai rosszat sejtve leste Hunyadi arcát.

– Aztán mi végre gyűljenek oda, Jankó?

– Hogyhogy mi végre? Esztendők óta a várakban, őrtornyokban

ücsörögnek, és csak lesik a túlpartot, hogy mikor jön a török! Ideje

megmozgatni őket kissé, nem gondolod?

– Éppen ettől tartottam! – Kamonyai legyintett, s már indult is,

meneszteni a futárt.

– Mihály! Miklós! Ide, hozzám!

Két ifjú nemes léptette lovát Hunyadié mellé. Csornai Mihály és

Bizerei Miklós is a minap kapták meg a királytól új megbízásukat:

Hunyadi parancsnoklata alatt kellett Drankó várának környékét

megerősíteniük.

– Fiaim, rögvest indultok Drankóba! Onnét futárt küldötök

Szentlászló várába, Pozsezsinba, Haramba, egész Kévéig, hogy

valamennyi sajkás, aki csak él és mozog, evezzen fel Gerény váráig, a

Bán-szigethez. Negyednapra ott legyenek!

A két nemes értetlenül vigyorgott a kapitányra.

– Sajkások? Minek, uram?

– Megnézzük magunknak, milyen a túlpart! No, induljatok!

Hunyadi nem sokáig maradt egyedül: Thuz és Filipesi rosszalló

képpel léptettek melléje.

– Azt ígérted, uram, csak megnézzük magunknak a várakat, s már

nyargalunk is tovább, Hunyadnak! – figyelmeztette deákja. – Erzsébet

asszony keresztbe lenyel minket, ha megtudja: első utunk nem haza

vezetett!

Hunyadi komoran bólogatott.

– Igaz, Albert, igaz! De pár napon már úgysem múlik semmi.

Beköszönünk csak a bodonyi bégnek, hadd tudja meg, hogy új bánok

vigyázzák a Duna vonalát!

Thuz János a fejét csóválta.

Indult volna inkább maga is tovább. Rossz előérzet gyötörte, mióta

csak megindultak hazafelé Boroszlóból. Földvárnál érte be őket öccse,

Osvát levele, és sehogy sem tetszett neki az abból áradó

megfoghatatlan, baljós fenyegetés.

– Otthon volna a helyünk, jó uram! Birtokaid felperzselve, néped

elvadulva!

Hunyadi türelmetlenül bólintott.

– Néhány nap csupán… Éppen beköszönünk a töröknek… De ti

ketten… felőlem akár még ma indulhattok! Vigyétek hírét, hogy

magam is hamarost hazatérek. Mondjátok meg a feleségemnek…

Hunyadi tűnődve bámulta a Duna tovasodródó habjait.

– Mondjátok meg neki, hogy…

Thuz türelmesen várakozott, de Hunyadi nem fejezte be a mondatot.

Arca elborult, iménti féktelen jókedve semmivé lett.

– No, eriggyetek, fiaim!

Fertályóra múlva a háromszáz lovas tovaügetett Orsova vára felé.

14. Negyednapon Hunyadi János és Hunyadi Iván vezetésével

háromszáz magyar és százötven rác lovas kelt át sajkákon, csónakokon

a Dunán. A rác halászok egykedvűen bámulták őket, s látva, milyen

kevesen vannak, magukban keresztet is vetettek mindre: no, ezek se

jönnek vissza többé!

A túlsó parton Hunyadi felsorakoztatta harcosait. Látni akarta, a

legények szemében is ott lobog-e még az a tűz, ami őt magát esztendők

óta perzselte engesztelhetetlenül. Mert tűznek kell lobogni a szívekben,

a lelkekben: a harag, a bosszúvágy, az akarat tüzének! Megannyi

felégetett magyar falu, rabszolgának elhajtott, meggyalázott magyar

leány, elrabolt gyermek, leölt agg emléke táplálta a harag pokoltüzét.

A vánszorgó esztendők alatt Hunyadi egyre csak csitítgatta lelkében

e tüzet. Mást nem tehetett, idegen harcmezőkön kóborolva, idegen

ellenséggel farkasszemet nézve egyre ezt a napot várta.

Ezt a napot!

Erről a napról álmodott, minden idegszálával erre a napra készült. S

most itt állt, az ellenség földjén, igaz, nevetségesen kisszámú sereggel,

de felgyülemlett haragja kitörni kész erejével.

Aranyozott milánói vértje makulátlanul ragyogott a tavaszi

napsütésben, sisakján veres vezéri tollbokrétát borzolt a szél. Hunyadi

megcsókolta csatapallosa hideg vasát, és felemelte tekintetét.

A Duna zöld szalagja előtt felsorakozott vitézei büszkeségtől

csillogó szemmel néztek vissza rá. Jankó elmosolyodott. Igen: ott

lobogott a tűz a legények szemében! De még hogy lobogott!

A lovasok java része könnyű fegyverzettel, íjjal, kopjával,

szablyával szerelkezett fel, némelyik könnyű, vasalt fapajzsot szíjazott

karjára. A nyereg mellett nyílvesszős tegezek, fejszék, fokosok,

buzogányok billegtek. Székelyek, kunok, erdélyi magyarok vegyesen…

Hunyadi tudta, hogy nincs a földkerekségen ezeknél gyorsabb lovas,

ezeknél vakmerőbb katona!

De maroknyi seregének magját mégis a középütt felsorakozott, alig

száz vértes lovas jelentette. Hunyadi bizonyos volt benne, hogy ezek

fogják eldönteni e villámhadjáratot, mint ahogy valamennyi ütközetet,

amit életében meg kell majd vívnia. Ezek fognak áttaposni a meglepett

török vonalakon, ezek fognak földbe tiporni mindent, ami csak útjukba

kerül.

Egy pillanatra megállt előttük.

Száz válogatott, páncélos lovas a szikrázó napfényben…

Sisakjuk felett hollós lobogót csattogtatott a szél, lándzsáik hegye

alatt kis, piros zászlók libbentek. Ezek a férfiak nem könnyű, inas

lovakon terpeszkedtek, mint a kunok meg a székelyek, súlyukat csak a

széles hátú, izmos harci mén bírja el! Egy vagyon a fegyver, mit ezek

viselnek! Nehéz harci pallos, acélpajzs, irdatlan fejszék, koponyalékelő

csákányok, láncos buzogányok, gyiloktőrök, fokosok. Megannyi

rafinált szerszáma az ölésnek…

Hunyadi végigléptetett a csapat előtt.

Végül megállt a sor végén, a szerbeknél. Százötven haramia, külsőre

alig különböztek az akindzsiktől: török sisakok csillognak fejükön,

karjukon török pajzsok, kezük ügyében török szablyák… A képük is

épp olyan, mint az oszmán fosztogatóké: elvadult, vérre szomjazó.

Jankó ismerte a fajtájukat: nem akadt ezeknél könyörtelenebb harcos a

földkerekségen.

– Készen álltok? – harsogta, visszaügetve a sor közepéhez, a hollós

zászlóhoz.

A négyszázötven férfi egy emberként üvöltötte:

– Készen!

Hunyadi elvigyorodott.

– Akkor szabadítsuk rájuk a poklot, fiúk!

15.

VIDINI SZANDZSÁK, TÖRÖK BIRODALOM,

A. D. 1439, PÜNKÖSD HAVA

Hunyadi megeresztett Sárkány zabláját, hagyja futni a paripát. Régi,

jó csatamén az, tudja, mi a dolga. Sörénye zászlóként lobog, s ahogy

Jankó a nyakára hajol, érzi az állat izmainak remegését. Ugyanaz a

harci vágy, s ugyanaz a mámoros öröm ragadja magával a lovat, mint

lovasát: a száguldás öröme, az eszeveszett rohanás féktelensége…

Nincsen ehhez fogható érzés a világon – bele az ismeretlenbe, neki az

ellenségnek!

Hunyadi hallja, hogy a vértesek dübörögve, üvöltve követik.

Zászlóvásznát csattogtatja a szél – most is, mint a husziták elleni

hadjárat óta mindig, Székely Tamás emeli a magasba. Hunyadi oldalán

Iván öccse vágtat, felágaskodva a kengyelben, kun hajfonatai ide-oda

röpködnek a levegőben.

Jankó a testvérére nevet, s egy pillanatra rajta felejti tekintetét.

Hónapok óta alig beszéltek. Hónapok óta arra sem jutott ideje, hogy

megossza vele terveit. Iván azt is csak utólag, mástól tudta meg, hogy

bátyjával együtt ő is szörényi báni kinevezést kapott. Most mégis

önfeledten vágtat itt, az oldalán, feje felett forgatva szablyáját, s

akkorákat kurjongat bősz örömében, hogy Hunyadinak majd bereped a

dobhártyája. Néhány pillanatig fej-fej mellett úsznak a levegőben, aztán

Jankó még gyorsabb vágtára készteti Sárkányt, s elhúz Ivántól.

Ő akarja elérni először a török vonalakat Kirim bég falvánál,

közvetlenül Bodony előtt.

A törökök álmukból ébrednek.

Dübörög a föld.

Álmosan kitámolyognak sátraikból, a tisztek a házakból, és

szemüket dörzsölve bámulják, mi közeleg a falu felé. Aztán megfagy

ereikben a vér.

Ellenség?

Ellenség, itt?

Hunyadi vágta közben méri fel, merre érdemes a támadás ékét

előrevinnie. A falu előtt, a dombokon néhány tábortűz mellett

gyalogosok hevernek. Fegyvereik halomba rakva.

Hunyadi pallosa megvillan a napfényben.

Vagy kétszáz ölnyire a falu szélétől elérik az ellenséges tábort és

lecsapnak a fejvesztve rohangáló tisztekre, az álmukból felvert

katonákra.

– Öljétek őket! – harsogja Jankó, s egy könnyed kézmozdulattal

kettéhasít egy eléje penderülő, riadt képű törököt. Ahogy a penge

remegve megáll szerencsétlen gerincében, Hunyadi megérzi

fémkesztyűs kezén a semmi mással össze nem téveszthető rezgést.

Hunyadi lerázza pallosáról a friss vért, s belevicsorog a kavargó

füstfelhőbe.

Szilágyi Mihály és Iván már a vérteseket viszi tovább, átrobogva a

földbe taposott török táboron. Már a falu házai közt vagdalkoznak,

útjukat a székelyek és kunok nyílvesszői tisztítják meg.

Fülsiketítő fémcsörgés, csikordulás, csontrecsegés harsan. Kopják,

lándzsák csattannak pajzsoknak, vértlemezeknek, karoknak,

mellkasoknak, koponyáknak, puffannak tompán lóhúsba, emberi arcba,

lágyékba. Pozdorjává tört lándzsanyelek záporoznak, s egy pillanatra

frissen nyesett fa illata tölti be a levegőt, de aztán mindent elnyom a

kiontott vér, az emberi verejték, bélsalak és húgy bűze.

Felbukkannak a távolban Bodony tornyai.

A város még csak most ébredezik.

Nem sejti, mi vár rá.

Hunyadi pihe játékszerként forgatja feje felett irdatlan csatapallosát.

Suhog, rezeg a levegőben a jó acél, beretvaként metszve ketté mindent,

ami csak az útjába került, inakat, húst, csontot.

Páncélba szorított teste verejtékezik, vérzik, szenved, de mit érez

abból Hunyadi? A csata forgatagában semmit. Még a fájdalmat sem,

mit a rá záporozó szúrások, ütések, csapások miatt érezhetett volna.

Még karja sajgását sem. Megszállottként harcol, üvölt, öl.

Egyre csak ront előle, keresztül a nyitott városkapun. A törököknek

arra sem maradt ideje, hogy leeresszék a vasrácsokat a villámként

száguldó sereg előtt.

Már odabenn dübörögnek a magyarok, Bodony álmos utcáin.

Futnak előlük, hanyatt-homlok az ébredők.

S Hunyadi bőszült üvöltéssel tör tovább, átgázol mindenen, mi

útjába kerül.

Tovább! Tovább!

Újra felemelni a negyvenfontos pallost, fellökni az égbe, aztán újra

és újra… Vértől nehezül a vas, vériszamos a markolat, a vér befolyik a

vaskesztyű láncai közt, eltölti pólusait, szemébe fröccsen, haja is

csurom vér már a sisak alatt, s nem tudhatja, saját vére az, vagy a sok

száz töröké, kit a balszerencse útjába sodort…

Tovább! Tovább!

Ádáz haraggal tovább, az elébük keveredő, kétségbeesett tömegben,

a szűk utcák közt. Mikor átvágja magát, egész a folyópartot uraló török

erődhöz, tisztul körülötte annyi hely, hogy Hunyadi zihálva

hátrapillanthasson.

Amott, az utca közepén, lándzsaerdőn és zuhogó szablyaerdőn túl

ott vagdalkozik Iván meg Szilágyi Mihály. A közelben, az erőd faláról

suhogó nyílvesszőket kerülgetve a vén Matkó, s Kamonyai Simon

osztogatják csapásaikat, vállt vállnak vetve.

Aki török a vár falain belülre menekül időben, életben marad. Aki

odakünn reked, azt a magyarok néhány perc alatt a földbe tapossák. A

maradék janicsárok a Dunának vetik hátukat, s halálra szántan

küzdenek tovább.

Záporoznak a milánói vérten a jatagáncsapások.

A vasbordát lándzsadöfések horpasztják.

Fülsiketítő a fémcsikordulás, ahogy a sisak oldalán csúszik meg

egy-egy szablyaél.

Hunyadi felhorkan.

– Öljétek meg mindet!

Körbesuhintja a csatapallost.

Hullanak a janicsárok, mint a legyek.

16. Mire leszállt az éj, a látóhatár már veres volt a felgyújtott falvak, s

Bodony tűzfényétől. Mint a szélvész száguldották be a lovasok a Duna

menti vidéket.

Az erdőből a törökök tehetetlenül bámulták, hogy hajtják el

szekereken a gazdag zsákmányt a magyarok.

Másnap, nem sokkal napkelte előtt Hunyadi és legényei fáradtan,

ámde fegyverrel, arannyal, ezüsttel bőségesen megrakva érkeztek vissza

a nagy Duna-kanyarulatba, s háborítatlanul átkeltek a túlsó partra.

A portya egy héttel később megismétlődött.

Aztán néhány hét múlva megint.

A köztes időben Hunyadi ellentmondást nem tűrve munkára fogta a

folyóparti falvak népét, mindenkit kivezényelve a várak megerősítési

munkálataira. A nem is oly régen emelt erődök új falszakaszokkal

egészültek ki, ahol kellett, kimélyítették a várárkokat, kihegyezett

karókat tűzdeltek az aljába, ahol kellett, a régi, még a rómaiak által

emelt tornyokat magasították meg.

Egy hónappal azután, hogy Hunyadi megérkezett az Al-Duna

vidékére, a bodonyi bég gyűjteni kezdte szpáhikból és akindzsikből álló

csapatait egy gyors büntető csapáshoz. Azt tervezte, hogy az éj leple

alatt Pét vára mellett, a Csukás-hegynél átkel a Dunán, s Orsovát

felégetve északról csap le Szörényvárra.

Kémeitől, a folyón rendszeresen átkelő vándorcigányoktól tudta már

az új szörényi bánok nevét is. Hunyadi…

Úgy tervezte, két napon belül ennek a két Hunyadinak a feje is

karón rohad majd, mint megannyi vitéz elődjüké.

Ahogy azonban a török naszádok átszállították az ezer akindzsit és

szpáhit a folyón, a Csukás-hegy sötét oldalából megelevenedett

ördögökként szablyát villogtató, fáklyákkal hadonászó, fülsiketítő mód

üvöltő magyarok rontottak elő, s vetették rájuk magukat.

A törökök a hegy lábához vágtattak.

Ekkor azonban a Pét-barlang szájából zúdítottak rájuk jókora

sziklákat, melyek véres péppé lapították az elöl haladókat. A bég

csapata két tűz közé szorult, s ennek pedig az lett a vége, hogy alig

hatszázan evickéltek vissza közülük a Duna török oldalára.

A többiek a folyóba vesztek, vagy levágták őket, vagy megpróbáltak

gyalog menekülni északnak. Ez utóbbiakat másnap délig hajszolták,

űzték a magyarok a környező hegyeken, völgyeken. Pompás vadászat

volt.

Hunyadi úgy vélte, napokon belül újabb támadás várható, ezért

mégsem hagyta el őrhelyét, s nem indult haza Hunyadra. Sőt meggyőzte

Ivánt, hogy leginkább úgy csaphatják agyon a feszült várakozás napjait,

ha tesznek egy újabb látogatást a Duna túlpartjára. Ezúttal Drankó

várától keletre, Háromtorony erődjénél keltek át a folyón, s a Timok-

völgyét pusztították végig, kardélre hányva valamennyi törököt, s velük

harcoló rácot, akit csak találtak. Utóbbiak igen nagy számban voltak, s

ez meglepte Hunyadit. Úgy emlékezett az ifjúkorából, mikor még

Lazarevics apródjaként szolgált ezen a vidéken, hogy a szerbek

mérhetetlen gyűlölettel viseltetnek a törökök iránt. Mostanra mintha

megbékéltek volna velük, s beletörődtek abba, hogy országuk immár

visszavonhatatlanul a szultán fennhatósága alá tartozik. Nekik már a

Duna túlsó partján élő magyarok számítottak ellenségnek.

Hunyadit ez igen elkeserítette, de úgy döntött, ha kell, a fél Balkánt

lángba borítja, ha másként nem érheti el, hogy a magyar határok újra

szilárdak és áthatolhatatlanok legyenek.

Néhány hét múlva Murád szultán egy új, még soha nem hallott

nevet próbált kiejteni.

– Hunyadi… Azt mondjátok, az új bán neve: Hunyadi?

A csauszok szaporán bólogattak.

– Ketten vannak, fényes tekintetű szultán! Testvérek!

Murád elgondolkodva bámulta karján tollászkodó kedvenc sólymát.

Éppen vadászat közben jött a hír, s a szultán egy terebélyes tölgy alatt

hűsölt.

– Parancsolom a vidini bégnek, hogy büntesse meg ezt a két

Hunyadit! Ha kell, egész nyárig folyjék a háborúskodás! Akkor majd

magam indulok seregemmel a hűtlen kutya Brankovics, és az örökkön

lázító Magyarország ellen!

Murád hosszan, elgondolkodva simogatta szakállát, aztán, látva

sólyma szemének villanását, kiadott még egy parancsot:

– Ideje, hogy magammal vigyem a hadjáratba néhány fiamat is.

Tanulniuk kell, hadjárást látni, tapasztalni az uralkodó kötelességeit.

Aleaddin Ali, örökösöm mindenképpen itt legyen! A többi közül melyik

alkalmas bármi jelentős szerepre?

A mindeddig csendben várakozó Mara hatun halkan megszólalt:

– Talán Hümai hatun fia, Mohamed, felség! Igen jó képességű

gyermek!

– Valóban? De ha jól emlékszem, az anyja csak valami görög

rabszolga…

– A fiú viszont csiszolatlan gyémánt! Tégy próbát vele!

Murád vállat vont.

– Miért ne? Ha elég eszes fiú, hamar megtanulja, hol a helye.

Eriggy, Mara, hozd el őt nekem!

Mara hatun s a csauszok hajlongva elhátráltak az Oszmán

Birodalom mindenható urának színe elől.

Murád egyedül maradt a tölgy lombjai alatt.

Hosszú esztendők küzdelmei után – tudta jól –, immár elérkezett az

idő a próféta zászlajának felemelésére. Ez lesz az az év… Ezen a

nyáron áttörik a hitetlenek utolsó védelmi vonalát… Előbb Szendrő

vára, Brankovics utolsó patkányfészke… Azután az al-dunai

határszakasz apró várai, s Nándorfehérvár, az engürúszok honának

kapuja…

És végre megnyílik kincses Magyarország az oszmánok előtt…

Eljött hát az idő.

A sólyom a magasba röppent karjáról.

Negyedik fejezet

BUDAI HARANGOK

1.

BUDA, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, PÜNKÖSD HAVA

Egy szép, tavaszi délutánon a budai halászok hálója beleakadt

valamibe, ami makacsul kapaszkodott a folyófenék hínárjába. Addig

rángatták, addig cibálták, míg sikerült kihúzniuk. Mint kiderült, egy

mocskos vászonzsák volt az, abban meg egy oszló hulla.

Nem számított ritka fogásnak egy-egy holttest Budán: ha bárki az

útjában állott valamely nemes úrnak, vagyonos kalmárnak, hát hamar

tőrt kaphatott a bordái közé, s már mehetett is a halakhoz. Hej, hány

csontváz kókadozott odalenn a hínárban, kolonccal a nyakában,

kőbilinccsel a lábán! A legtöbb hullát persze elvitte a víz, nem sírt

utánuk senki.

Ez a mostani azonban ott maradt a part közelében. A halászok

azonnal felismerték, mikor kibontották a zsákot, s megpillantották az

elzöldült, felpuffadt testet.

Ötvös János teteme volt az. Azé az emberé, ki a budai magyarok

leghevesebb szószólójának, a német polgárok legádázabb ellenfelének

számított. Afféle népvezér volt ő, ki esztendők óta harcolt a mind

pökhendibb, a magyarokat mindjobban sanyargató burgerek túlsúlya

ellen. Akkor már több mint egy hete, hogy nyoma veszett, hiába

keresték párthívei szerte a városban. Hát most meglelték szegényt!

A hír futótűzként terjedt Budán, s Pest városában.

Megvan Ötvös János!

Meggyilkolták a beste németek!

A tetemen kínzások nyomai éktelenkedtek, tüzes vassal tépkedték

meg a céhes mester karjait, mellkasát

Hamarosan százak, ezrek gyűltek a parthoz, a kiterített tetemhez.

Jöttek a város minden szegletéből, jöttek derék magyar iparosok, céhes

legények, kereskedők, jöttek vitézek a palota őrségéből, jöttek a

szőlőhegyek kapásai, a környező falvak kérges tenyerű, cserzett bőrű

parasztjai. Egyre csak áradtak, hogy saját szemükkel bizonyosodjanak

meg róla, igaz-e a hír. Igaz-e, hogy a németek ilyen gyalázatra

vetemedtek?

Mert ha igaz, akkor Buda városában még ma vér fog folyni!

Egy orvosdoktor alaposan megvizsgálta a tetemet, és megállapította,

hogy válogatott kínzások közepette levagdosták ujjait, bal lábfejét, nemi

szervét kővel zúzták össze, végül elvágták a torkát. Testét bizonnyal az

éj leple alatt zsákba varrva, mint valami kutyát vagy szajhát szokás, a

Dunába hajították.

Szegény Ötvös János egy hete tűnt el, épp, mikor a németek

tárgyalni hívták a városbíró, Tirnauer Farkas házába. A tömeg haragja

nőttön-nőtt, igazolva látta legsötétebb gyanúját.

Beste németek!

Ezért megfizettek!

Hát azt hiszitek, néktek mindent szabad?

Megrendülten vállra vették a tetemet, s a tömeg a Mária Magdolna-

templomba vitte. Az volt a magyarok egyháza Buda városában, a

Nagyboldogasszony-templom meg a németeké. Merthogy külön

templomba jártak, még az Isten színe előtt se közösködtek akkoriban a

várost lakó nációk. A megölt népvezér maradványait kiterítették az

oltárra. S akkor elszabadult a pokol.

Néhány paraszt kapákkal, kaszákkal rohant a templom kapujához,

de máris felbukkantak a pörölykalapáccsal, lándzsákkal felfegyverzett

céhes legények is.

– Hát tűrjük ezt, magyarok? Saját hazánkban, saját városunkban öl

minket a német! Hívjátok be a nemeseket Rákosról! Fegyverbe!

Fegyverbe minden magyar!

Néhány perc múlva lángra lobbant az első német patríciusház

Budán.

2. Ketten osontak a girbegurba utcán. Hosszú, fekete köpeny fedte

testüket, arcukat csuklya árnyékolta. Egyikük minden eshetőségre

készen tűhegyes gyiloktőrt szorongatott kezében.

Máskor észrevétlenül eljuthattak volna az Olaszok utcájának végéig,

aztán a Városháza mellett a Patikáriusok során egész a Szent György

piacig, honnét már csak egy ugrás a palota külső fala. Csakhogy ezen az

éjszakán esélyük sem volt erre: vad tömeg hömpölygött feléjük a

gazdag német kalmárok lakta városnegyed felől. Buda utcáin német vér

folyt, a házakat sorra gyújtották fel a felhergelt magyarok.

Csakhogy ahogy az ilyenkor lenni szokott, a vérszomjas sokaság

rávetette magát mindenkire, aki valamelyest is gyanúsnak tűnt. Hiszen a

megszeppent burgereknek is volt annyi eszük, hogy hirtelen mind lelkes

magyarnak adták ki magukat, ha nyakon találták csípni őket az utcán.

Akadt hát félnivalója azon az éjszakán azoknak is, akik németül egy

szót se karattyoltak: elég volt, ha a tömegből valaki ferde szemmel

nézett a feltartóztatott idegenekre, s máris, ott helyben meglincselték

őket.

A két, köpenyes-csuklyás figura magyar volt, mégis tartott a

csőcseléktől. Abban reménykedtek, hogy miután elvegyültek az

őrjöngök közt, a palota közvetlen közelében majd észrevétlen

kiválhatnak közülük. De egyelőre még előtte álltak a próbatételnek:

vajon a tömeg életben hagyja-e őket, vagy ott, helyben végez velük?

Az Olaszok utcájának végéhez érve az elöl haladó férfi megtorpant

és felhajtotta csuklyáját.

– Nem lesz semmi baj – súgta. – De bármi történjék is, el ne áruld,

hogy ki vagy! Érted?

A másik törékeny leány volt, nagyon fiatal még, tágra nyílt, zöld

szemében a rettegés fénye villant.

– Ne félj, Veronika! Nem engedem, hogy bántódásod essék!

A királyné komornáját nem nyugtatták meg e szavak. Eddigi

életében is számtalanszor tűrnie kellett az erőszak tombolását. Akkor is,

amikor esküvőjéről ragadták el Cillei csatlósai, a Fűzfabazilikából…

– Meg tudlak védeni. Végtére is a kancellária protonótáriusa

vagyok! – tette hozzá a férfi.

Veronika idegesen elfordította fejét.

Majd éppen ez hatja majd meg a fellázadt budai magyarokat! Majd

épp egy kancellárius előtt fognak hajbókolni, miután kereskedők,

előkelő urak vérét ontották ma este! Nem ismer most e város se Istent,

se embert! Mióta a titkos találkahelyről, a Szekérgyártó utcából

elindultak, legalább kéttucatnyi átvágott torkú, lándzsákkal felnyársalt

németet láttak kiterítve az utcák kövén.

– Indulhatunk? Készen állsz? – kérdezte Vitéz János.

Veronika bólintott.

A férfi kilesett a sarkon túlra.

Ahogy az erősödő hangorkánból sejteni lehetett, a Szent Miklós utca

felől közeledett a tömeg. A Nagyboldogasszony templomától indultak,

ahol kifosztották a német plébániát, s most a Kammerherrek által

legsűrűbben lakott Posztómentő utcába tartottak. Nem volt nehéz

kitalálni, hogy miért: kézre akarták keríteni a gyűlölt városbírót, ki

magyar létére a németek talpnyalójává szegődött, ki tőrbe csalta,

elveszejtette Ötvös Jánost!

– Akkor hát Isten legyen velünk!

Vitéz kilépett az árnyékból, maga után húzva Veronikát.

A tömeg észrevette őket, s fenyegetően elindult feléjük.

3. A vár alatti kikötő mólójához sorban, egymás után siklottak a királyi

gályák. Zászlódísz nélkül eveztek, csöndben, még a fáklyákat is

kioltották a fedélzeten. Szigorú parancsba adták a legényeknek, hogy

amíg a falak alá nem érnek, meg se mukkanjon senki.

Az éjszaka leple alatt csorogtak le a Dunán Esztergomból és

Visegrádból, merülésig megrakva vasas zsoldosokkal. Sorra

maradoztak el mellettük Óbuda, Felhévíz, a Malomrév partjai, s jól

látszottak immár a királyi palota fáklyasorai a magasban. A zsoldosok a

város felett derengő rőt világosságot bámulták: lángfalak festették

vörösre az éjszakai égboltot. A két part közt üvöltések, jajkiáltások

visszhangzottak, s innét is, onnét is fegyvercsörgés zaja kélt.

Néhány órával ezelőtt nem sejtették még, hová viszik őket, de

mostanra suttogva terjedt a hír a gályákon: kitört a háború a magyarok

és németek közt Budán. Széjjel kell csapni a lázongók között!

A gályák elérték a Vízi rondella alatti hadikikötőt. Mielőtt azonban

a pallókat a partra vetették volna, az élen haladó gálya orrába

felkapaszkodott Garai László úr egyik hadnagya, és odaintette magához

a vezénylő tiszteket.

– Ahogy partot érünk, felvezetitek a katonákat a palotába!

Megbizonyosodunk róla, hogy a csőcselék nem hatolt-e be valahol a

várba, s csak aztán csapunk ki az utcákra!

A kapitányok morogtak egymás közt.

Vagy ezer, állig felfegyverzett gyalogost hoztak magukkal, javarészt

Cillei Ulrik úr csapatából, de több százan voltak Pálóczi György

esztergomi érsek vérteseiből, Garai bán zsoldosaiból, Széchy Dénes

püspök úr vitézeiből is.

– A falakat most a nádor fegyveresei vigyázzák! – folytatta a

hadnagy. – Amint felérünk, az egri érsek úr emberei leváltják őket! A

többiek mind velünk jönnek, le a városba. Utcáról-utcára tisztítjuk meg

a kalmárnegyedet!

A tisztek komoran egymásra pillantottak.

Senkinek nem fűlt a foga ehhez a véres munkához. Magyarokat

mészároljanak, csak hogy megint a németek kerüljenek zsíros állásokba

városszerte? Hisz évek óta másról sem hallani, mint arról, hogyan

próbálják a budai németek kiszorítani a hatalomból a magyarokat.

Hovatovább minden az ő kezükbe kerül! Eddig is ők voltak a

leggazdagabb polgárok, s most már a maradék koncra is szemet

vetettek! Elvennének ezek mindent a magyar kereskedőktől, céhesektől!

A tisztek zord tekintettel fürkészték a partot, s találgatták, mekkora

ellenállásra kell számítaniuk ezen az éjszakán. A gályák oldala dongva

ütődött a móló deszkáinak.

4. – Hát, Titusz fiam! Nem pihen kardvas ma éjjel hüvelyben! –

vigyorgott a mellette álló, tetőtől talpig feketébe öltözött vitézre Jan

Vitovecz, Cillei Ulrik zsoldoskapitánya.

Nem várt választ, megszokta már, hogy a fiú soha nem szól egy szót

sem. Beszéd nélkül is elég ügyesen forgatta a kardot, a harci fejszét, a

gyilok-tőrt, és íjásznak is a legkitűnőbbként tartották számon Cillei úr

seregében.

Jan Vitovecz elgondolkodva figyelte, mit árul el a néma vitéz

arckifejezése.

De Kamonczi Titusz csak bámult felfelé, a hegytetőn tornyosuló

királyi palotára. Ragyogott annak minden ablaka, s valahonnét, a Friss

Palota felől mintha még tivornya hangjait is feléjük sodorta volna a

szél.

– Mulatnak urak! – vont vállat Vitovecz. – De hát dolguk az

uraknak, mulatozni, ja?

Titusznak az arcizma sem rándult. Vajh hol járhatnak ennek a

gondolatai ilyenkor?

Vitovecz kedvelte ezt a legényt. Látta nemegyszer harcolni: maga

volt olyankor az elszabadult végítélet. Míg élő ellenség forgolódott

körülötte, ő addig gyilkolt, vassal törve utat magának tűzön, vízen át.

Persze jól tudta ennek okát Vitovecz, jól tudta, hogyan lett a

szegény, falusi piktorlegényből véreskezű, őrjöngő zsoldos. Hogyne

tudta volna, mikor maga is ott volt, amikor a fiú szeme láttára

mészárolták le az esküvőjére összegyűlt násznépet, és a szeme láttára

ragadták el tőle menyasszonyát. Más az eszét veszítette volna annyi

kegyetlenség láttán…

Vitovecz, ki korábban huszita alvezér volt Ziska seregében, nagyra

becsülte Titusz célratörő harcmodorát és sajátos gondolkodásmódját Ha

nem is szólt soha, azért nagyon is helyén volt az esze. Azóta tudta ezt,

mióta a fiú egyetlenegyszer megtagadta a parancsot. A parancs nem volt

egyéb, minthogy ölje meg Albert két leányát. Prága várában történt még

mindez, s Vitovecznek se nagyon tetszett Cillei elhamarkodott utasítása.

Igaz, ő végrehajtotta volna, zokszó nélkül, akár tetszett neki a parancs,

akár nem. Mégis, tán isteni sugallatra Tituszra bízta a piszkos munkát.

A kislányok életben maradtak. Máig sem tudta pontosan, hogyan,

miért. Tituszt aléltan, leütve találták a királyi komornák ajtaja előtt.

Valaki kiszabadította Újlakit a tömlöcéből, az pedig megszöktette az

egyik frajlát a két kis hercegnővel egyetemben.

Cillei soha nem kérte számon az elmaradt merényletet Vitoveczen.

Vitovecz meg nem kérte számon Tituszon. Mindenkinek maradjanak

csak meg a maga kis titkai! Cillei azóta amúgy is a királyleányok

kiházasításán fáradozott, még örült is, hogy hű emberei kudarcot

vallottak akkor ott, Prága várában!

Kikötöttek a Vízi rondella alatt, s Vitovecz a szeme sarkából Tituszt

fürkészte. Már nem sok hiányzik hozzá, hogy mindent kiöljön a fiú

szívéből, ami a múltjához köti. Márpedig a múlt csak fölösleges kolonc

a magukfajta zsoldosok számára. Nincsen rá szükségük…

Jan Vitovecz néha azon kapta magát, hogy atyai pártfogójaként

tekint Tituszra. Biztos volt benne, hogy a fiú nem él vissza

bizalmával…

5. A gályákról a zsoldosok felmasíroztak a palotába. A hadnagyok

meglepetésére a várban nyoma sem volt feszültségnek: a Friss

Palotában éppen Anna hercegnő eljegyzését ünnepelte a királyi család.

Folyt a bor, zengett a muzsika, a meghívott német hercegek és grófok

részegen tivornyáztak a Zsigmond király által emelt új palotaszárnyban.

Itt aztán sejtelme sem volt senkinek arról, mi folyik odalenn, az

utcákon…

– Az érsek úr katonái a falakra! – rendelkezett a Garai hadnagy,

mikor átkutatták a környéket, s megbizonyosodtak róla, hogy a

csőcselék nem hatolt be a várba. – A többiek öt csapatban a palota

mögötti téren gyülekezzenek!

Már éjfélre járt, amikor a felfegyverzett őrjáratok elindultak lefelé.

A rikoltozásból, üvöltésekből ítélve a csőcselék még mindig a német

negyedben fosztogatott, arra lángoltak leghevesebb tűzzel a

polgárházak.

– Mi a Szent György piacnak vesszük az irányt, s onnét egyenest a

Kammerhof felé haladunk – magyarázta a többieknek a hadnagy. –

Széchy püspök úr vértesei felfelé, a Posztómentő utcán át, Garai bán úr

katonái meg középütt, a Szombat-kapu felé indulnak. Leginkább a

Posztómentő utcában várható ellenállás: a felkelők oda tartanak,

vélhetően, hogy kézre kerítsék a városbíró urat.

A tisztek bólogattak, s igyekeztek úgy tenni, mintha nem hallanák a

katonák erősödő morgolódását.

– Indulás!

A Cillei-gyalogosok élén Vitovecz mellett Titusz zötykölődött

paripája nyergében. Elég, ha valaki csak egy pillantást vet rá, s látja

hatalmas csataménjén, egyik oldalán a tekintélyes pallossal, másik

oldalán a harci fejszével, hát nemigen támad kedve ujjat húzni vele!

6. Albert király a palota egyik félreeső szobájában térdepelt a feszület

előtt, és zokogott, egyre csak zokogott. Feje hasogatott a sok benyakalt

bortól, de a töméntelen nemes nedű mégsem tompította annyira

gondolatait, hogy ne tudja, mi folyik éppen körülötte.

Zengett a palota nagyterme, húzták az itáliai muzsikusok, s ropták

egyre a nemes vendégek.

Eljegyzési nászt ült a magyar király udvara!

S éppen ez volt, amiért a király zokogott.

Még tavaly, a koronázáskor ünnepélyesen aláírta a pergament,

vállalva, hogy a magyar rendek tudta és beleegyezése nélkül soha nem

adja férjhez a leányait. Arra azonban álmában sem számított, hogy a

magyar rendek az ő tudta és beleegyezése nélkül bármikor megtehetik

ugyanezt. Merthogy éppen most, a Friss Palota ezer és ezer gyertyával

bevilágított nagytermében a nyolcesztendős Anna leánya eljegyzését

ünnepelték a fényes rendek.

Cillei Ulrik, Garai László bán és a többi báró úr döntöttek így. Cillei

még Prágából elkezdte lajstromozni a lehetséges kérőket. Először a

lengyel Ulászlónak ajánlotta fel a két kis hercegnő kezét. Micsoda idea

is volt az: kettős házasság pecsételhetnék meg a két ország békéjét!

Anna Ulászló felesége lehetne, a kis Lisabetha meg Kázmér hercegé! S

a béke apostola, Cillei örök időkre biztosítja pozícióját a két birodalom

legfelsőbb köreiben!

Az ötlet kivitelezhetőnek tűnt. Ráadásul, mivel Albertnek nem volt

fia, azt a reményt is felcsillantotta a lengyelek előtt, hogy hosszan tartó,

és igen kétes kimenetelű háborúskodás nélkül is megszerezhetik

maguknak a magyar és a cseh koronát. Igen ám, csakhogy Boroszlóban

híre ment a titkos egyezkedésnek, s erre épp Albert legkitartóbb német

hívei kezdtek berzenkedni! Még hogy lengyel-magyar kettős frigy! Még

hogy egyetlen, hatalmas államban egyesüljön a Balti-tengertől az

Adriáig a két nemzet, ráadásul épp az állhatatlan lengyelek uralma alatt!

No, még csak az kellene!

Cillei nem volt ostoba, tudta, hogy a szövetség a gazdag német

udvarokkal többet hozhat a konyhára, mint a két lengyel vőlegény.

Puhatolózni kezdett tehát, hogy melyik birodalmi hercegnek mennyit is

érne meg a magyar hercegkisasszonyok keze, s a velük a jövőben

esetleg járó magyar korona. A brandenburgi udvar nevében maga

Albert Achilles herceg tette az első ajánlatot, igen csinos összeget

kínálva a kis Annáért. Cillei tapsolt örömében: a herceg vitézsége révén

már amúgy is a király legfőbb támaszának számított, miért ne

házasodhatna hát be a királyi famíliába? Csakhogy néhány nap múlva

ráígértek a brandenburgi ajánlatra: Vilmos, szász-meisseni őrgróf

valamivel magasabb összeget ajánlott. Cillei megjelölte a

brandenburgiaknak a következő árat, de az már túl magasnak bizonyult.

Az árverés ezzel véget is ért, Cillei sietősen szervezni kezdte az

eljegyzést.

Amikor Albert király hazafelé vette útját Sziléziából, útközben,

Pozsony városában aláírták a szerződést. Albert ott tudta csak meg, mi

folyik a háta mögött. Az igazi eljegyzést természetesen Budán kívánták

megtartani, hisz amúgy is itt vendégeskedtek sokan a csehországi és

sziléziai vitézek közül. Eljött végül a vőlegény Vilmos bátyja, Frigyes,

valamint a thüringeni Frigyes herceg, meg persze Lajos gróf, akikkel a

rendek óhaja szerint Albert hivatalosan is szövetségre lépett.

A király most mégis egy félreeső szobában térdepelt, és zokogott.

Egy elejtett megjegyzésből tudta meg ugyanis, amit amúgy is tudhatott

volna, ha csöppnyi esze van, miszerint Vilmos másnap reggel már viszi

is magával a nyolcesztendős kislányt Meissenbe. Így volt ez szokásban

szerte Európában: az eljegyzés napjától a menyasszony, lett légyen akár

nyolcesztendős leányka, immár a vőlegény házában cseperedett tovább,

hogy mihamarabb megtanulja új családja szokásait.

Ezért zokogott Albert király.

Elviszik az ő imádott kislányát!

Hát lehet ez? Őt, országok királyát, fél Európa urát csak így

megrabolhatják?

Anna…

Kicsi leányom…

Nem vette észre, hogy nyílt az ajtó, és azt sem, hogy asszonya, a

királyné undorodva végigmérte a küszöbről.

– Már megint rísz, te szerencséden?

Albert összerezzent.

Könnyáztatta arcát felesége felé fordította, s két kezét kérlelőn feléje

nyújtotta.

– Erzsébet! Ezt nem engedheted! Nem vihetik el őt tőlünk!

– Állj fel! – rivallt rá a királyné, és megragadta a karját. – Mit

térdepelsz itt, mint valami ájtatos papocska? Király vagy, és a lányod

királyleány! Az a sorsa, hogy férjhez adjuk egyik szövetségesünkhöz!

Elfelejtetted, hogy én is kislány voltam, és te nyáladzó, éretlen kölök,

amikor eljegyeztük egymást?

– De…

– Elég volt! Velem jössz!

– A lányomat akarom! Miért nem láthatom a lányomat, mielőtt

elviszik tőlem?

– Ne nehezítsd meg a búcsút! Anna is bőg, te is bőgsz! Ejh, éppen

elég bajom van veletek! Különben is, fontosabb dolgod akadt!

Megérkeztek Cillei csapatai!

Albert értetlenül meredt rá. Erzsébet nem állta meg, hogy rá ne

pirítson:

– Egyáltalán tisztában vagy vele, hogy a városban felkelés dúl? A

magyarjaid ölik a németeket!

A király megrázta a fejét.

– Csak kisebb zűrzavar az. A németek kezdték…

– Védd csak a magyarokat, védjed! Majd ha betörnek ide is, a

palotába! Majd akkor babusgasd őket!

Erzsébet odalódította az ablakhoz, és kitárta előtte a szárnyakat.

– Nézd, te ostoba! Nézd csak!

A tornyokon, falakon túl, ahol a kalmárnegyed utcácskái simultak a

vár oldalához, vörösen derengett az ég alja.

– Felgyújtják a németek házait! Felgyújtják nemsokára az olaszokét!

A franciákét! A zsidókét! Reggelre leéghet az egész város!

Albert megremegett.

– Hát idáig fajultak a dolgok?

– Istenem, milyen magatehetetlen pojáca vagy! – sziszegte Erzsébet.

– Az apám kisujja is többet ért tenálad!

A király elfordította fejét.

– Én csak a lányomat akarom!

– Menj, te bolond, amíg nem késő! Ne hagyd, hogy Cillei egyedül

teremtsen rendet! Itt van Budán majd valamennyi báró! Szervezd meg a

város védelmét! Nem hagyhatod, hogy derék híveink…

– A lányomat akarom!

Erzsébet még egyszer, utoljára végigmérte a megtört férfit. Gyűlölni

már nem volt ereje.

Szánni meg nem tudta.

Amúgy sem ismerte ezt az érzést.

7.

Szó nélkül kisietett a szobából, hogy visszatérjen az ünneplő

sokasághoz. A kihalt folyosón visszhangot keltettek kemény léptei.

Mit tegyen? Nagybátyjával, Cilleivel beszéljen? Ő legalább ura a

helyzetnek. Igen… Két nagybátyja, Cillei és Garai képesek megvédeni

a palotát, ha esetleg…

– Asszonyom?

Erzsébet összerezzent, de az árnyékból csak hű komornája,

Kottannerné lépett elő, mint valami éjféli kísértet.

– Asszonyom, kérlek, segíts!

– Mit akarsz?

– Nem bírunk azzal a kis szörnyeteggel! Üvölt, mint a fába szorult

féreg!

– Hadd üvöltsön! Holnap már úgysem lesz itt! Majd Meissenben

üvölt, amennyit akar! – sóhajtotta a királyné. – Hol van Ulrik?

– Bent mulat az urakkal!

– Hívd ki! Beszédem van vele!

Kottannerné már tipegett is a nagyterembe. Míg visszaért, Erzsébet

az ablakhoz lépett. A város immár több ponton lángolt. Ha nem

cincognának oly hangosan a talján zenészek, még a megtámadott

németek sikolyait is hallani lehetne…

Ennek nagyon gyorsan véget kell vetni!

Még az éjjel!

– Mit óhajt az én gyönyörűséges unokahúgom? – közeledett

bizonytalan léptekkel Cilli és Zagorje ura. Ezer, apró ránctól barázdált

képén nevetséges foltokat virított a benyakalt bor, szürke, vizenyős

tekintete zavarosan csillogott, ahogy meghajlást mímelve alulról

somolygott fel Erzsébet arcába. – Miért fátyolozza aggodalom

szépséges orcádat, kedvesem? Ünnepeljünk ma éjjel! Hisz minden a

terveink szerint alakul…

– Talán a te terveid szerint, igen… – förmedt rá a királyné. – De

kezdem úgy érezni, hogy becsaptál! Kiházasítod a lányomat! A

csapataid megszállták Budát!

– Mégsem hagyhatom, hogy a csőcselék kardélre hányjon minden

törvénytisztelő polgárt! – nevetett színlelt felháborodással Cillei. – Ami

pedig a lányodat illeti, egyrészt szükségünk van a meisseniek hiteleire,

másrészt ne feledd, így egy csapásra megszabadulhatunk Újlaki

fattyától! Vagy talán már el is felejtetted, drága húgocskám, hogy

Annácska kinek az ágyékából fogant valójában?

– Túl sokat engedsz meg magadnak! – sziszegte a királyné. – De

sejtem én, miben mesterkedsz, Ulrik! Hálót szősz te énkörém! A trón e

friggyel Frigyesre száll majd!

– Hacsak nem szülsz egy fiút a férjednek! – most már Cillei is

komoran beszélt, arcáról egy csapásra eltűnt a részeg révület. – Ezerszer

figyelmeztettelek már, hogy szülj fiút neki! Amíg nincs fiad,

mindannyian veszélyben vagyunk!

– Szülnék én! De Albert… – kezdte Erzsébet, aztán csak legyintett.

– Mióta hazatért, fel sem keresett a hálószobámban!

– Akkor menj te őhozzá!

– Megtettem! De egyszerűen nem sikerül neki. Egyre csak a lányát

siratja… Rám se néz! Csak imádkozik és bőg!

Cillei nem kezdett gúnyolódni, nem tett megjegyzéseket a

hallottakra – tudta, hogy a helyzet sokkal aggasztóbb annál.

– Fiú örökösre van szükségünk! S neked kell megszülni! Te

legalább anyád révén Cillei-sarj vagy! Mihamarabb tégy hát lépéseket,

kedvesem! Ami pedig a várost illeti, ne aggódj! Reggelre megtisztítom

az utcákat a magyaroktól! A meisseniek a herceg urakkal holnap útnak

indulnak hazafelé, és a csapataim a határig kísérik őket. A te feladatod,

hogy Albert véletlenül se avatkozzon a szerződésekbe, amiket a

rendekkel szándékozom kötni!

– Ne hagyj megint egyedül! – suttogta Erzsébet. – Másfél éve

senyvedek itt, egymagamban! Elegem van a magyarokból!

Követelőzők, ostobák, vadak! Másfél éve vitázom velük, hallgatom az

örökös sirámaikat és tűröm a megalázó megjegyzéseiket!

– Ami azt illeti, úgy hallottam, nem voltál te olyan magányos ebben

a másfél esztendőben, kedves húgom! – vigyorgott Cillei. – Merthogy

azt csiripelik a madarak, hogy Széchy püspök úr igen gyakran tette

tiszteletét az ágyasházadban!

– Ki merészeli ezt állítani?

– Azt is csiripelik azok a bizonyos madarak, hogy a csepeli

vadászaton, a puszta mezőn hágott meg, szernérmetlenül, Isten szabad

ege alatt!

Erzsébet elvörösödött.

Az az átkozott Kottannerné! Hát már benne sem bízhat? Régóta

sejtette, hogy a komornája Cillei szeretője. De hogy legbensőbb titkait

is kifecsegi nagybátyjának, arra álmában sem gondolt volna.

– Na és, ha a mezőn hágott meg, mi közöd hozzá? Nem vagy te a

férjem, Cillei Ulrik!

– Ó, nem is akarok én ítélkezni fölötted, drága húgom, távol álljon

tőlem! De ugye emlékszel rá, milyen rút következményei lettek jó

anyád kurválkodásainak? A magyarok soha nem bocsájtanak meg, ha…

– Széchy Dénes az én egyeden igazi támaszom! – vágta Ulrik

szemébe dacosan a királyné. – Gyengéd és megértő férfi!

– Valóban?

Cillei előrelendült, s Erzsébet egy pillanatra azt hitte, meg fogja

ütni, de ehelyett a férfi vadul átölelte, és oly erővel szorította magához,

hogy az asszonynak a lélegzete is elakadt.

– Megőrültél, Ulrik?

Cillei nem szólt. Vékony, pengeéles ajkait összeszorítva, közvetlen

közelről falta tekintetével Erzsébetet. Az asszony a vaskos szoknyán

keresztül is megérezte ágaskodó férfiasságát.

– Ó… hát erről van szó? – nevetett gúnyosan. – Te féltékeny vagy!

– Széchy nem nyúlhat többé hozzád egy ujjal sem!

– Féltékeny vagy! – Erzsébet most már diadalmas nevetéssel tűrte a

férfi eszelős ölelését. – Te magadnak akarsz!

– A leggyönyörűbb asszony vagy… akit vala…

Erzsébet maga sem tudta miért, vadul megcsókolta Cilleit.

Aztán zavartan eltolta magától, és tántorogva elindult a nagyterem

felé.

– Jöjj, Ulrik! Szórakoztassuk a kedves vendégeket! S legyünk

hálásak, amiért elviszik innét azt a kis szörnyeteget!

Cillei követte.

Amikor kitárult előttük az ajtó, Erzsébet arcán már nyoma sem volt

az iménti pírnak.

– A következő tánc csak a tiéd… Ulrik!

Cillei szürke szeme beteges vágyódással ragyogott a sok száz

gyertya fényében.

8.

– Megállj! Kik vagytok?

Vitéz János Veronika kezét szorosan tartva lépett a fáklyák

fénykörébe. A tömeg fenyegetőn szűkítette körülöttük a kört.

– Magyarok vagyunk! – kiáltotta Vitéz jó előre. – Veletek vagyunk,

testvérek!

A tömegből vérszomjas tekintetek villantak rájuk. Városi polgárok,

céhes legények, szőlőkapások, s a Rákos mezejére gyűlt kurtanemesek

fogtak össze ezen az éjszakán Buda utcáin.

– Hohó! – kiáltotta egy lándzsát előre szegező paraszt. – Azt bárki

mondhatja! De azok vagytok-e valóban?

A sokaság körbevette őket, fegyvervasak, szablyapengék,

lándzsahegyek meredtek rájuk közvetlen közelről.

– Pap vagyok, Hunyadi János úr barátja – húzta ki magát Vitéz. –

Zrednai János a nevem. Ez a leány itt az unokahúgom.

A tömeg felmorajlott.

Hunyadi János barátja? Pap?

Máris előtolakodott néhány erdélyi nemesember, kik a gyalázatos

hírek hallatán siettek a városba Rákosról, hogy megsegítsék magyar

testvéreiket.

– No, akkor, te pap! Tartsál velünk! – harsogta egyikük, egy nagy

bajszú szatmári vénség. – Ha valóban Hunyadi barátja vagy, akkor

köztünk a helyed! Ösmerem őt! Igaz szívű, magyar ember az!

A tömeg figyelme máris elterelődött, mert néhányan észrevették,

hogy a Városháza kapujából árnyak osonnak ki az utcára.

– Ott mennek! Ott futnak a gazok!

Utánuk iramodtak, s még azelőtt fülön csípték őket, hogy elérhették

volna a Posztómentő utca sarkát. Ott helyben a földre teperték

mindahányat.

– El ne ereszd a kezem! – súgta Veronikának Vitéz. – Sodródjunk

oldalra!

A lány sápadtan bólogatott. Ahogy Vitéz maga után vonszolta, a

válla felett látta, hogy a földre tepert férfiak testébe egymás után

döfködik dárdáikat a lázadók. Néhányan csizmájuk sarkával taposták

alaktalan péppé koponyájukat.

– Édes Istenem! Miért teszik ezt?

– Bosszúból – súgta Vitéz. – A németek meggyilkolták Ötvös

Jánost!

Veronika egész délelőtt a palotában tartózkodott, mint ahogy az

elmúlt hetekben sem mozdult ki onnét. Honnan is sejthette volna, hogy

mi folyik Buda utcáin? Annak sem hallotta hírét, hogy miért is harcolt

voltaképpen Ötvös János. Annak se, hogy a németek mennyire

elszemtelenedtek, mióta Albertet megkoronázták, s még inkább, mióta

Erzsébet kormányozta a nevében Buda városát. A tizenkét városi

tanácsosból csak két magyart engedtek választani, s megüzenték az

őshonos lakóknak, hogy míg világ a világ, Buda városában nem lehet

magyar a bíró, csakis német. Néhány nappal eltűnése előtt Ötvös János

felszólította a Nagyboldogasszony-templom plébánosát, Franz

Waitzdorffot, hogy szolgáltassa vissza a jóval szegényebb magyar

templom, a Mária Magdolna javait, amit az elmaradt cenzus fejében

foglaltak le.

A kancellárius óvatosan körbepillantott a tömegben. Valahogy

vissza kell jutniuk a palotába, hogy a megszerzett, igen aggasztó híreket

átadhassák Schlick kancellárnak. Úgy húzta magához Veronikát, hogy a

lánynak ne kelljen tovább néznie a széttaposott, meggyalázott testeket,

miközben elhaladtak mellettük.

– Halál a németekre! – kiáltotta valaki a tömeg élén. – Kirángatunk

a házaitokból is, ha kell, kutyák! Inkább magatok jöjjetek elő!

Három-négyezer felpaprikázódott ember tolongott az utcán. Ötvös

János halálhíre gyorsabban terjedt a környéken, mint a lángkakas a

felgyújtott házak tetőin. Buda-Felhévíztől a Kánáig, Csőtig,

Szentpétervárostól Kemecséig nekigyürkőztek az önérzetükben sértett

magyarok, s özönlöttek, a polgárváros felé . Sok évtized némán tűrt

megaláztatása fordult azon az éjszakán gyilkos indulatba.

Elég a német uralomból!

Ki a sanyargató, zsugori teuton fajzatot az országból!

Albert strázsái és a városbíró alabárdosai már késő délután

megszaladtak a gyorsan gyarapodó tömeg láttán. Ahogy pedig a Rákos

mezején táborozó nemesi országgyűlés sok ezer kurtanemese hírét

vette, hogy mit tettek a német Kammerherrek, már kaptak is a kardjuk

után, húzták is a csizmájukat, hogy megmutassák a budai németeknek,

ki az úr ebben a hazában.

Addigra Buda utcáin sorra betörték az idegen kézben lévő boltok

kapuit, behatoltak a nürnbergi, bécsi, magdeburgi származású polgárok

házaiba, s kegyetlen vérengzésbe kezdtek.

Aki tudott, menekült előlük. Akit utolértek, azt válogatott

kegyetlenkedések közepette megölték. Meggyalázott asszonyok,

leányok, legyilkolt férfiak, felgyújtott, kifosztott házak maradtak a

dühödt tömeg után.

– El ne sodorjanak mellőlem! – Vitéz úgy szorította Veronika kezét,

hogy a lány feljajdult belé.

A Posztómentő utcánál érték el a német negyed szívét. Itt alig akadt

magyar ház, bárhová törtek is be, ott csak ellenséget találtak. Előbb a

korábbi városbíró, Johannes Siebenlindner vaskos tölgyfa ajtaját zúzták

széjjel. A sarokvasak csikordulva fordultak ki, s a lándzsás, fejszés

tömeg üvöltve hatolt be a házba. Néhány szerencséden szolga

megpróbált ugyan ellenállni, de eltaposták őket. A magyarokat

születése óta gyűlölő Siebenlindnert a belső szoba küszöbén

kaszabolták le, hájas asszonyát meg egyszerűen kihajították az ablakon,

hogy a kockaköveken nyekkent, fekete vértócsát eregetve széjjel.

Következett a Münzer-ház, aztán a Ruprecht-ház, a Munich-ház, a

Fortlin-ház. Pirman serfőzőmestert saját serfőző kádjaiba fojtották:

igyad csak a sárga húgy-löttyödet, tetves német! Tobias Burghardtot, ki

éveken át lovaglóostorával verte magyar szolgálóleányait, halálra

korbácsolták a nyílt utcán, aztán húsát tüzes vassal tépték le csontjáról a

cselédjei.

– Hol van a gyilkos bíró? Hol van Ötvös János gyilkosa?

– A bírót! Vérpadra Tirnauert!

Amikor már a fél utca lángolt, néhányan a jómódú budai magyarok

közül kezdtek megijedni: mi lesz, ha a németek házainak kifosztása

után a tömeg az öveikére is szemet vet? A harapódzó lángok könnyedén

átterjedhetnek a távolabbi magyar épületekre is, a tűz nem nézi, miféle

szerzet lakja martalékát!

Kopácsi Dénes felhévízi molnármester, ki alig egy órája még

fennhangon követelte az összes német legyilkolását, most már csitítani

próbálta a felhergelt tömeget:

– Elég lesz mára, testvéreim! Majd holnap igazságot kérünk a

királytól! Ítélkezzék Waitzdorff atya! Az ő dolga az ítélkezés! Vérpadra

a városbíróval!

– Minek kérjünk igazságot? – pöröltek a kapás, kaszás magyarok. –

Majd mi magunk teszünk igazságot! Budán valamennyi bíró német!

Waitzdorff is német! De még a király is német!

Istápgvertyás Gáspár, ki nevéhez híven gyertyaöntőmester volt, s

mint ilyen, nagy ellensége a teuton céheseknek, ekkor intett jó

embereinek, hogy ideje otthagyni a fegyverre kelt tömeget, és saját

házához sietni, mielőtt még az is a felkelők dühének célpontjává lészen.

– Itt van az átkozott bíró háza! Itt a pribék háza!

A tömeg dörömbölni kezdett Tirnauer Farkas László palotájának

kapuján. Az ablakokban nem pislákolt fény, de azért a háziak otthon

voltak, s reszketve várták a királyi csapatokat, mentenék már ki őket

szorongatott helyzetükből. Arra ugyan várhattak!

S mivel mindenki tudta, hogy a városbíró hívatta magához egy

héttel ezelőtt Ötvös Jánost, s így bizonnyal az ő parancsára veszejtették

is el, hát nem kételkedett senki a bűnösségében.

– Gyere ki, te németek szolgája! Gyere ki, te pribék!

Tirnauer Farkas városbíró névleg magyarként töltötte be Buda első

emberének tisztjét. Magyarként? Annak született ugyan, de a szíve már

rég németté lett. A nürnbergi Kammerer Henrik leányát vette nőül,

németül beszélt, németül gondolkodott. Egyedüli „magyarként” lett új

tagja a Corpus Christi céhnek, mely pedig őslakosokat soha nem

fogadott soraiba, csak bevándorló németeket. Csak azért lett ő városbíró

Budán, mert Szent György napján, a tisztújításkor már érzékelték a

német polgárok, hogy izzik a felszín alatt a magyarok indulatja, s

ekképpen próbálták kifogni vitorlájukból a szelet. Az a bajotok, hogy

mindig német a bíró Budán? Hát választunk egyet, kinek legalább a

neve magyar!

Pribék: régen a szó idegenszívű magyart, főképp a pénzért, érdekből

törökké lett magyart jelentett. Jelen esetben németté lett magyart.

S bizony, Tirnauer Farkas László többet ártott a magyarnak, mint

bármely pökhendi Kammerherr!

– Ha behatolnak a házba, lassan húzódjunk a sarok felé! – súgta

Veronika fülébe Vitéz. – Most mindenki a bíró vérére szomjazik!

Ahogy beszakadtak a megvasalt ajtószárnyak, s a tömeg beözönlött

a palotába, már húzta is maga után a lányt, kifelé a tömegből.

Hátuk mögött fülsiketítő sikoly harsant: a városbíró felesége épp

most került a lázadók kezére. Sem Vitéz, sem Veronika nem sejthették,

miféle halált halt szerencsétlen asszony, de hogy irtóztató volt, abban

bizonyosak voltak.

A Szent György-templom mögötti sikátor immár karnyújtásnyi

közelségben volt. Mindjárt… Mindjárt elérik végre…

A tömeg ügyet sem vetett rájuk. Szobáról szobára rohantak, hogy

kézre kerítsék Ötvös János gyilkosát, és elevenen nyúzzák meg.

Vitéz és Veronika megtorpantak.

Fémes csendüléssel léptek közeledtek valamelyik utcából.

Sok száz vasba öltözött katona léptei…

9. Cillei zsoldosai a Patikáriusok sorának egyik sikátorából fordultak

ki a Posztómentő utcára, s azonnal szemben találták magukat a sokezres

tömeggel.

Jól láthatták, mennyien vannak, mert a háttérben akkor már eleven

tűzfalként lángolt a német kalmárok házainak sora. Csak az isteni

gondviselés akadályozhatta meg, hogy Buda városa a tűz által

pusztuljon, s mindenestül az enyészeté legyen azon az éjszakán.

– Szegezzed alabárdok! – adta ki a parancsot Vitovecz, szinte

unottan. – Húzzad sorok széjjel, fiúk!

A fekete lovas, ki mindeddig az oldalán ügetett, utcáról utcára, most

hirtelen előreugratta lovát.

– Vissza, Titusz! Vissza!

De a néma vitéz mintha nem is hallotta volna a kiáltást.

Szíve hevesen vert, s nem akart hinni szemének. Ott…

Veronika!

Csak egy pillanatra látta, de ezer közül is megismerte volna egykori

menyasszonyát. A lány egy sikátor szájában tűnt éppen el, egy kámzsás,

csuhás figura társaságában. Szemmel láthatóan igyekeztek kereket

oldani innét…

– Előre! – vezényelte Jan Vitovecz, s a zsoldosok gyakorlott

mozdulatokkal lendültek a tömeg felé. Az alabárdok vasán vérvörös

fény csorgott végig-

– Gyertek csak, kutyák! Gyertek!

A lázadók dühödten ordítoztak, fenyegetőn rázták feléjük

fegyvereiket.

– Cillei-kopók ezek! Német talpnyalók!

– Gyertek, ha kedves az életetek!

Kamonczi Titusz visszaléptette lovát Vitovecz mellé. Igen… Ő volt

az! Veronika! Mit kereshetett itt, az éjszaka közepén? S ki volt vele az a

csuhás?

– Gyertek, talpnyalók! Gyertek!

– Felkészülni!

Vitovecz mindeddig magabiztos hangja elbicsaklott, mert a hátuk

megett is valami mozgolódás támadt. Ahogy a nyakát nyújtogatva

megfordult nyergében, látta csak, hogy a Szent János-kolostor felől is

fáklyás, felfegyverzett tömeg hömpölyög feléjük. Budai magyarok,

zsellérek, céhes legények…

A pokolba is! Hát mennyien vannak ezek?

Cillei zsoldosai két tűz közé szorultak.

Titusz kivonta pallosát, de Vitovecz leintette.

– Nyugalom, fiú! Vannak túl sokan! Kell, megvárjuk többieket!

Garai és a püspök urak katonával menten ideér!

Addig is a tömeg mindkét irányból tovább nyomakodott előre.

Néhány kődarab röppent a zsoldosok felé, de egyelőre ártatlanul

csattantak neki a pajzsoknak.

A fekete lovas leeresztette sisakja rostélyát.

– Mondtam, csigavér, fiú! Alabárdok le!

A zsoldosok megkönnyebbülten engedelmeskedtek.

Néhány pillanat múlva elválik, a tömeg indulata csillapodik-e a

leeresztett fegyverek láttán, vagy ellenkezőleg, bátorításként fogják azt

fel.

Néhány pillanat…

Titusz nem várta meg, míg eldől, mi lesz. Lecsusszant a nyeregből, s

egyik kezébe kivont pallosát, másikba a nyeregkápára erősített láncos

buzogányt kapva, határozott léptekkel elindult a tömeg felé.

10. Az inkvizítor a minorita rendház hideg kápolnájában imádkozott.

Ciliciomot viselt, sündisznó sertéjéből csirizzel ragasztott tüskés övet,

hogy a minden moccanatra húsába vájó kín emlékeztesse az

elmaradhatatlan alázatra a Teremtő iránt.

De most a fájdalom sem volt képes gondolatait megtisztítani.

Odakünn, Buda utcáin üvöltés, rohanó léptek zaja és fegyvercsörgés

visszhangzott.

Marchiai Jakab, őszentsége inkvizítora eleinte csak bosszúsan

ismételgette újra meg újra a litánia szövegét, de aztán, hogy sokadszorra

is elrontotta, dühödten felpattant.

– Mi folyik odakünn? Mi ez a lárma?

A ferences atyák sápadtan futkostak a folyosón.

– Kitört a városháború, Jakab testvér! Egymást ölik a magyarok és a

németek!

Az inkvizítor szeme elkerekedett.

Hát létezhet ilyen? Isten hű bárányai egymás vérét ontják, miközben

Mária országában az eretnek hit harapódzik el nap mint nap? Miközben

a huszita métely immár Erdélyben és a Délvidéken, a Szerémségben is

felütötte fejét?

– Miért folyik a csatározás a polgárok közt?

– Megelégelték a magyarok, hogy a németek parancsolgatnak

szüntelen – fejtegették a ferencesek. – Az a viták fő forrása, hogy a

németek Nagyboldogasszony-templomának csak filiája a magyarok

Magdolna-plébániája. A németek cenzust követelnek a magyaroktól,

mint anyaegyháznak, s ez igen sérti emezek büszkeségét. Végtére is ez

az ő városuk!

– Végtére is ez az ő országuk! – bólogatott megértően Marchiai

Jakab. Ismerte maga is a teuton természetet, ámbár világéletében a

békesség híve volt, a lelke mélyén meg tudta érteni a magyarok hirtelen

indulatát.

– Nem csak két templom vitája tehát mindez – jegyezte meg.

A ferencesek széttárták karjukat.

– Bizony, a németek túl messzire merészkedtek a magyarok

bosszantásában. Vakon hitték, hogy Erzsébet királyné majd megvédi

őket, ha szorulna a kapca. De a magyar különös jószág ám, atyám!

Majd megismered őket magad is. Soká tűr, mint az oktalan birka,

békésen járomba hajtja a fejét, de mikor végképp megelégeli a gúnyt, a

megaláztatást, a megcsúfolást, akkor a jámbor jószágból vérengző

vadállat válik. Volt már bírókergetés Buda városában, sok-sok

esztendőkkel ezelőtt, volt már itt németeknek nagy riadalma! De a

német mindig megfeledkezik arról, hogy a magyar a lelke mélyén vad

és szilaj, s ha kihozzák béketűréséből, akkor ott kő kövön nem marad!

Az inkvizítort nyugtalanította, amit hallott.

– Nem illő, hogy két keresztény nép, hű szolgái Rómának és

őszentségének, egymás vérét szíják! Kimegyek közéjük, és

figyelmeztetem őket Jézusnak tett fogadalmukra!

A ferences atyák ugyan nem tartották ezt jó ötletnek, de

megakadályozni sem tudták, hogy az inkvizítor hajadonfőtt, mezítláb

kisétáljon a rendház előtti terecskére.

Ott nyomban egy falhoz lapuló, menekülő emberbe botlott.

– Bújtass el engem, atyám! Bújtass el, mert menten megölnek

engem!

Marchiai Jakab végigmérte az idegent.

– Ki vagy te, fiam?

– A város bírája vagyok, atyám! A magyarok halálra keresnek!

Az inkvizítor intett, hogy a menekülő előtt nyissák meg a kapukat, s

csak ezután nézett szembe a Posztómentő utca felől hömpölygő haragos

tömeggel.

– Megálljatok, testvéreim! – kiáltotta, égnek lökve csontos karjait. –

Megálljatok!

A lándzsákkal hadonászó szőlőművesek, s a nyomukban érkező

budai polgárok ügyet sem vetettek rá.

– Hol van az a kutya? Merre futott?

– Csillapítsátok haragotokat, drága testvéreim! Az érettetek is

megfeszíttetett Úr Jézus nevében könyörgöm néktek, ne ontsátok

keresztény testvéreitek vérét, ne vegyétek magatokra a

testvérgyilkosságnak förtelmes bűnét!

De a tömeg csak bosszúsan félrelökte őszentsége inkvizítorát.

– Isten mivelünk van, atyám, nem a kutya némettel!

Azzal felkapták, a magasba emelték, s röhögve cipelték tovább a

Szent György piac felé. Marchiai Jakab hiába kapálózott csenevész

karjaival, a tömeg csak arrébb lökte a földre, arra vigyázva, nehogy baja

essék. Hallották ugyanis furcsa kiejtésén, hogy a ferences atya

bizonnyal Itália szülötte, s Itália gyermekei a Thallóczi fivérek tetteinek

áldásos híre, valamint Ozorai Pipo úr jó emlékezete végett szívbéli

megítélés alá estek, ellentétben a németekkel vagy a zsidókkal. Azon az

éjszakán az Olaszok utcájában egyetlen kalmárra sem törték rá a kaput.

Ez lett hát Marchiai Jakabnak is a szerencséje.

A tömeg megrészegült dühvel tovanyomult, őt meg ott hagyta egy

sikátor közepén, egy tócsában.

Az inkvizítor feltápászkodott, és sántikálva visszaindult a

rendházba. Végtére is… megmentette egy ember életét… Tán valóban a

városbíróét!

Nyögve imádkozott, egész visszaút alatt. Micsoda ország!

Mennyi eltévelyedett lélek!

Sok dolga akad még itt! S úgy tűnik, a magyarok számára nem lesz

elegendő a prédikáció, nem lesz elegendő az excommunicatio

fenyegetése!

Nem… teljesen nyilvánvaló, hogy itt csak a tisztítótűz segíthet…

Máglyák kormos tüze…

Marchiai Jakab, őszentsége inkvizítora a derekát fájlalva lépte át a

rendház küszöbét, s botladozott az ablakhoz, hogy lássa, mi történik a

másik irányból közeledő tömeggel.

Buda menekülő bírója azonban már nem volt ott: tovább futott, a

ferences atyák szerint egyenest a királyi palota felé.

11. Odafönn még javában tartott az eljegyzési mulatság. Frigyes herceg,

s mind a többi német nagyurak részeg dajdajozásba, Erzsébet királyné

és Cillei önfeledt táncba temették bújukat, bajukat. Odakünn

rémületesen lángoltak a házak, idebenn szépen égtek a gyertyák.

Odakünn halálos sikolyok tépték fel az éjszakát, idebenn fülnek kedves

olasz muzsika szólt.

Amikor kitárult a Friss Palota nagytermének ajtószárnya, és merev

arckifejezéssel, összeszorított ajakkal betipegett Kottannerné, Erzsébet

épp odabújt Cilleihez, és súgott néki valamit, amitől Ulrik úr a füle

tövéig elvörösödött.

– Asszonyom! Asszonyom!

– Mit akarsz? – fordult hátra kelletlenül Erzsébet, mint akit

mákonyos álomból ébresztenek.

– A városbíró kér menedéket a palotában, felség! – suttogta a

komorna. – A magyarok a nyomában vannak!

– A városbíró? Miféle városbíró?

– Buda bírája, felség!

– Micsoda? – Erzsébet kiáltására a talján zenészek egyszeriben

elhallgattak. Kottannerné észrevette, hogy a teremben minden szempár

reá szegeződik.

– Jobb lenne, ha felséged netán kijönne…

– Majd én, kedves húgom – tolta el az útból Kottannernét Cillei

komoran. – Úgy látom, ide férfi kell!

Kisietett a teremből, egyedül hagyva Erzsébetet a dülöngélő,

magukról megfeledkezett német grófokkal. A királyné nekitámasztotta

hátát a becsukódó ajtónak, aztán elrikoltotta magát:

– Bort még ide! Bort még, sokat!

12. Cillei egy félreeső zugban fogadta a halálosan kimerült, lihegő

városbírót. Tirnauer Farkas ferences barátnak öltözve hajlongott előtte.

– Nagyságos báró uram! A magyarok megölték a feleségemet!

Feldúlták a házamat! Kiraboltak!

– Magára hagytad a családodat? – kérdezte megvetően Cillei. – A

bőrödet magad mentetted?

Tirnauer Farkas elkerekedett szemekkel bámult rá.

– Mi mást tehettem volna, jó uram? Ha én is maradok, elvágják a

torkomat! Kiherélnek a gazok!

Cillei intett, hogy hallgasson.

– A katonáim már kint vannak az utcákon. Napkeltére nyoma sem

marad a csőcseléknek Budán! Te pedig tűnj a szemem elől! Takarodj!

Reggel megkapod újabb parancsaim!

– De uram…

– Eriggy már innét!

A bíró hajlongva eloldalgott.

Cillei néhány percre egyedül maradt. Kibámult az ablakon, s közben

lázasan jártak gondolatai.

Itt az alkalom!

Ez a lázadás pompás lehetőség, hogy elszámoljon ellenlábasaival!

Albert gyenge, mint mindig, egyedül ő képes itt rendet teremteni! S ha

már rend lesz, azok a főurak, azok a bárók, akik rossz szemmel néztek

rá, akik akár csak egy rossz szóval is illették az utóbbi hetekben, egytől

egyig a lázadók pártfogóiként állanak majd ítélőszék elé!

– Itt vagy? – kérdezte halkan Cillei, noha bizonyos volt benne, hogy

árnyéka itt búvik valahol a közelben.

Kottannerné kivált a folyosó sötétjéből.

– Itt vagyok, Ulrik. Mi a parancsod?

– Hogy is hívják azt a papocskát Hunyadi udvarában?

– Thuz Osvátnak.

– Osvát… Reggel izensz neki. Szükségem van egy bizonyítékra…

egy levélre, amiből egyértelműen kitetszik, hogy Hunyadi áll a budai

lázadók mögött. Hunyadi meg a drágalátos erdélyi bandája.

Összeesküvésre van szükségem. Vitézt is vegye bele a levélbe. Meg az

új vajdát… Mindenkit, akit kell…

– Újlakit is?

– Őt egyelőre nem. Még vacillál a nyomorult, de túlontúl hatalmas,

és gazdag ahhoz, hogy csak úgy félretoljuk az utunkból! Megírod hát a

kívánságomat Thuznak, Ilona?

Kottannerné odasimult a báróhoz.

– Tudod, hogy igen. Bízhatsz bennem, Ulrik!

– Szeretem az okos asszonyokat, Ilona! S te nem csak okos vagy, de

veszedelmes is, mint egy kígyó!

– Mert egyívásúak vagyunk, Ulrik! – mosolygott az asszony sokat

sejtetőn. – Előkészítem a hálótermet…

Cillei kérdőn meredt rá.

– Miféle hálótermet?

Kottannerné gyengéden megérintette a báró férfiasságát a sárga

selyem alatt.

– Aminek meg kell történnie, annak meg kell történnie… Ma éjjel

kell megtörténnie… Erzsébetnek fiút kell szülnie… Eleget ittatok mind

a ketten.

Ulrik gúnyosan vigyorgott a komornára.

– Te is ott akarsz lenni tán?

– Mindenütt ott kell lennem, ahol sorsok dőlnek el, Ulrik! Ismersz te

jól! Híven szolgállak téged, s az érdekünk most mindenekfelett, hogy

megfoganjon a trónörökös. Jól mondom?

Cillei roppant izgatónak találta a lehetőséget.

– Ott akarsz hát lenni…

– Nemcsak téged szeretlek szenvedéllyel, Ulrik… de asszonyomat

is…

Cillei remegett az izgatottságtól.

13. Kamonczi Titusz, Cillei fekete katonája némán közeledett a tömeg

felé. Egyik kezében a pallos, másikban a láncos buzogány. Kimért

léptekkel haladt, eltökélten, mint akit sem fegyver, sem átok többé meg

nem állíthat.

– Hát ez meg kicsoda? – A budai polgárok, kaszára, kapára kelt

zsellérek dermedten bámulták a kísérteties jelenséget. A fekete ember

szemében kiismerhetetlen fény parázslott. Az őrület fénye volna az?

Bármi lett légyen is, az első sorokban állók ösztönösen

félrehúzódtak az útjából.

A fekete vitéz nem állott meg. Lépkedett tovább, a pallos pengéjét

vállára vetve, kevélyen. A tömeg szétnyílt előtte, s ő zord

páncélcsattogással áthaladt sűrű soraik között.

– Megveszett fiú! – hörögte a zsoldosok előtt tébláboló Vitovecz. –

Elment maradék ész neki! Megölik! Menten megölik!

A tömeg elnémult, a levegőbe emelt fegyvereket sem rázta már

senki. Nem akartak hinni a szemüknek. A fekete vértes egyre csak

lépdelt közöttük, az egyik sikátor felé. Senki kezet nem mert emelni rá,

mintha pontosan tudták volna, hogy akkor bizonnyal elszabadul a pokol

– Ki ez? Mit akar ez?

Senki sem értette.

Veronika csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy miért hördül

fel újra a tömeg: a lassan szétnyíló sorok közt megpillantotta a feléjük

lépdelő Tituszt. Szíve nagyot dobbant, de Vitéz rémülten cibálta

magával tovább.

– Felénk tart! Fussunk innét!

Veronika tiltakozni akart, de megnémult, Vitéz oly hevesen rángatta

a karját.

A közel állók észrevették, hogy a fekete zsoldos a lányt akarja

elérni.

– Megöli! Azt a szerencsétlen leányt akarja megölni! Meg a papot!

– Az átkozott! Végezzetek vele!

Néhányan a legbátrabbak közül meglökték Tituszt. Senki nem

számított arra, hogy a magányos férfi ellenáll, végtére is ezerszeres

túlerő vette kör Titusz megrázta magát, és tovább lépdelt Veronika felé.

De már látszott, hogy nem érheti el. A felháborodott tömeg körbevette,

néhány szablyapenge csattant vértes hátán.

Veronika igyekezett ugyan kiszabadítani magát Vitéz szorításából,

de a kancellárius pánikba esett, igyekezett volna már mihamarabb

eltűnni a közeledő veszedelem hatósugarából.

– Reggel nyolckor… a Magdolna-templom előtt… – kiáltotta

kétségbeesetten Veronika, mikor a tömeg eleven falat emelt közéjük.

Egy pillanatra még látta eltűnni Titusz vasba öltözött alakját a

felemelkedő pengék, cséplők és furkósbotok tengerében, aztán a

sokaság végképp eltakarta szeme elől a férfit. Eljutottak-e hozzá szavai?

Ki tudja… Ebben a kavarodásban, üvöltésben…

– Eressz vissza, uram! Meg kell mentenem!

Ebben a pillanatban számszeríjvesszők suhogtak bele a tömegbe:

Vitovecz sortüzet vezényelt embereinek.

Fájdalmas üvöltéssel zuhantak néhányan a földre.

– Felszámolják a tömeget! – zihálta Vitéz. – Itt maradni

veszedelmes, leányom!

Vonszolta tovább maga után Veronikát a palota kapuja felé.

Nincs már messze…

Élet, s halál kérdése, hogy elérjék azt a kaput…

14. – Ki lehet az? – kérdezte Marchiai Jakab a rendház ablakában. –

Milyen tántoríthatatlan erő sugárzik belőle! Micsoda sötét elszánás!

– Cillei katonái közül való! – bizonygatták a ferences atyák. –

Rendet csinálni küldték őket!

– Ez az ember kell nekem! Nézzétek a tekintetét! Nézzétek, milyen

fenyegető minden mozdulata… Kell a kíséretem parancsnokának! Kell!

Odalenn ebben a pillanatban zárta össze sorait a tömeg Titusz körül.

– Megöli! Azt a szerencsétlen leányt akarja megölni! Meg a papot!

– Az átkozott! Végezzetek vele!

Marchiai Jakab, őszentsége inkvizítora már rohant is lefelé a

rendház lépcsőjén, hogy megragadja ennek a fekete embernek a kezét, s

ne engedje el soha többé…

15. Schlick Gáspár birodalmi kancellár magányosan ücsörgött

íróasztalánál, és az utóbbi napokban érkezett diplomáciai jelentéseket

olvasta egy szál gyertya pisla fényénél. Ha akart volna, sem tud aludni

ezen az éjszakán, hisz a város visszhangzott a felkelők zajától, a

halomra ölt németek üvöltésétől, mint ahogy visszhangzott a palota víg

mulatságától is.

A kancellár öregnek érezte már magát az ilyesfajta izgalmakhoz.

Nem az ő világa volt ez immár.

Öregesen az orrára csíptette okuláréját, s igyekezett tudomást sem

venni a szörnyű lármáról. Városháború… Ugyan… S ez az iszonytató

dorbézolás… A német bárók úgy sivalkodtak részeg mámorukban, mint

a vágásra érett malacok…

Schlick elhúzta a száját.

Nagyjából ez igaz az öldöklés áldozataira is…

Micsoda világ! Bezzeg Zsigmond alatt elképzelhetetlen volt az

ilyesmi… Hosszú évtizedek teltek el békében, jólétben.

S most minden a feje tetejére állt.

Minden…

A kancellárnak elege volt az intrikákból, a kicsinyes

viaskodásokból, a magyarok vadságából, a csehek ostobaságából, a

németek civakodó makacsságából, az itáliaiak álnok természetéből.

Tulajdonképpen mindenből és mindenkiből elege volt…

És ráadásul…

Nagyon hiányzott neki az öreg császár-király. Sokáig és sokat

szenvedett Zsigmond zsarnoki kezétől, és legtöbbször a pokolba kívánta

a királyt örökös asszonyügyeivel, állandó pénztelenségével

egyetemben, nehezen viselve könnyelmű, lobbanékony természetét…

De most…

Most, látva, hogy minden összeomlik a császár halála után alig egy

esztendővel, most bizony visszasírta azokat a bolond, bolond éveket

Zsigmond mellett.

Schlick megdörzsölte homlokát, és megpróbált a követi jelentésre

összpontosítani, amit néhány órával korábban hoztak a futárok.

Egyházi ügyek…

A nagy egyházi unió dolga…

Ez is Zsigmond álma volt… Ezt is ő szerette volna oly nagyon…

Egyre gyakrabban azon kapta magát, hogy mindenről, s mindenkiről

Zsigmond jutott az eszébe.

A nagy egyházszakadás felszámolása…

Lám, lassan valósággá lesz ez is, ahogy Zsigmond megálmodta!

Ebben a jelentésben az áll, hogy a firenzei zsinat végre jelentős

lépéseket tett a konstantinápolyi ortodoxokkal való egyesülés

előkészítésére. A bizánci császár akarja! A pápa is akarja! Ki állhat

akkor az útjába? IV. Jenő és VIII. János végre alá szándékoznak írni az

Egyesülési Bullát, a „Laetentur Caelit”, mely a dogmák közös

megvallását tartalmazza, és megpecsételi az immár megbonthatatlan

egységet a két egyház között.

Schlick bágyadtan mosolygott a sorokat olvasva.

Na persze! Ha ez ilyen egyszerű volna! A hírek szerint a

konstantinápolyi papok máris kiközösítéssel készülnek az egyesítés

hírére. Jobban gyűlölik azok a római keresztényeket, mint a kapuiknál

tolongó törököt! Pedig őszentsége őszintén akarja a megbékélést! A

híresztelések szerint még a pápai süveget is hajlandó elzálogosítani,

csak hogy a megígért segélyt biztosítsa Konstantinápoly számára, az

oszmán hadak ellen. A pápa ráadásul segítséget ígért Albertnek is.

Semmi mást nem kért viszonzásul, minthogy Magyarország királya

gyorsítsa meg a keleti keresztények római hitre térítését.

Itt ez a másik levél…

A bázeli zsinat is hasonló döntést hozott. Pál, argesi püspök

tavasszal elkezdte megadóztatni a magyarországi és havasalföldi

híveket, hogy az így befolyt, rendkívüli adókból téríthessék meg a

görögöket. S ez a másik jelentés? Marchiai Jakab inkvizítor visszatért

magyar földre, hogy a korábbiaknál keményebb eszközökkel purgálja a

délvidéki magyarokat, s hogy végleg elrettentse őket az eretnek

tanoktól…

Kopogtak az ajtón.

A kancellár összerezzent.

Ki lehet az ilyenkor, késő éjjelen? Odacsoszogott és kilesett a

folyósóra.

– Vitéz! Te vagy? Bújj be gyorsan!

A kancellárius besurrant, csakhogy nem egyedül érkezett. Egy

megszeppent, feltűnően szép leány jött vele. Mindketten lihegtek a

fáradtságtól, csuhájukból füstszag és verejtékbűz áradt.

– Jézus Krisztusra… csak nem odakünn jártatok?

Vitéz szaporán bólogatott.

– Majd' odavesztünk, uram… A lázadók… Iszonyú, mi folyik Buda

utcáin… Iszonyú…

Schlick csak legyintett erre.

– Semmi ez ahhoz képest, amit Husz hívei míveltek Prágában! Ki ez

a lány?

– Már említettem őt néked, uram – suttogta Vitéz. – Ő az, ki értékes

hírekkel szolgál ügyünknek a királyné környezetéből.

– Csak nem? – derült fel hirtelen a kancellár arca. – Csak nem

Cillei?

Vitéz boldogan bólogatott.

– De bizony, uram! Veronika megszerezte a bizonyítékot! Add csak

oda a kancellár úrnak!

Veronika remegő kézzel kutatta ki ruhája redői közül a meggyűrt

pergament.

Schlick átfutotta a zavaros sorokat, aztán megkönnyebbülten

felsóhajtott.

– Ez az! Édes Istenem! El sem hiszem, hogy itt van a kezünkben!

Honnan van ez a levél, leányom?

– A királyné szobájából – felelte Veronika. – A felséges asszony

éppolyan óvatlan, mint anyja volt, Prágában.

– Megfelelő bizonyíték? – kérdezte Vitéz bizakodó mosollyal.

– Több is annál – Schlick gondolatai lázasan száguldottak. – Lássuk

csak: azonnal beszélnünk kell a királlyal! Cillei csapatai odakünn

vannak az utcákon?

– Ha sietünk, uram, még megakadályozhatjuk az újabb vérengzést!

Reggelre Cillei zsoldosai átvennék az uralmat Budán!

– Akkor ne késlekedjünk!

– Egy szóra még! Veronika kérne tőled valamit!

Schlick felhúzta szemöldökét.

– S mi lenne az?

– A kedvesem Cillei seregében szolgál – kezdte remegő hangon a

lány. – Évekkel ezelőtt elszakítottak tőle. Csak azt kérem én, jó uram,

néki bántódása ne essék! Vissza akarom kapni őt! Van egy kisleányunk

is, a bánmonostori apácák nevelik. Vissza akarom kapni a férjemet, a

lányomat! Az életemet!

Schlick elmosolyodott, s megcirógatta a Veronika arcát.

– Meglátom, mit tehetek, kedvesem.

Vitéz a lányba karolt, jelezve, hogy a röpke kihallgatásnak vége.

– Igyekezz vissza a helyedre! Zeng a palota Annácska üvöltésétől!

Veronika elsurrant a folyosón.

Néhány perc múlva a kis hercegnő már el is hallgatott.

16. A királyné ruhája alatt alabástromszín verejtékcseppek

gyöngyöztek. Bortól hevülve tántorgott a terem közepén, a részeg

német hercegek kézről kézre adták a vigalomban, megtáncoltatták, s

közben meg-megcsöcsörészték, mint valami utolsó utcalányt. A

királyné nagyokat sikongott, szoknyáját pörgette, s már táncolt is

tovább, egyik herceg karjából a másikba penderülve. Mikor

Kottannerné érte jött, a hejehujázó vendégsereg el se akarta ereszteni a

magyarok királynéját, ide-oda cibálták, hogy kibomlott haja zászlóként

repdesett a csupa borrózsás képű, hirtelenszőke graf meg baron között.

A komornát mégsem lehetett feltartóztatni, kézen fogta Erzsébetet, s

húzta maga után az ajtó felé. Ha nem siet, félő, hogy a felhevült

Frigyes, az ifjú vőlegény az anyósával hálja el a nászéjszakát azon az

éjjelen.

– Ideje nyugovóra térni, felséges asszonyom!

Erzsébet pörölt vele még egy darabig, de mire a szobájához értek,

beletörődött sorsába.

– El kívánsz búcsúzni Annától? – kérdezte Kottannerné, miközben

vetkőztetni kezdte a királynét.

– Dehogy akarok! Vinnék már mihamarabb! – Erzsébet az ágyon

hevert, és a plafont bámulta. – Nem hallom az üvöltését…

– Mert előkerült végre Veronika! – sóhajtotta Kottannerné. Az

alsószoknyát cibálta épp a királynéról. – Nem tudom, Meissenben ki

fogja majd megnyugtatni folyton…

– Majd a férje! – nevetett Erzsébet. – Bajlódjon véle ő!

– Küldd el Annácskával Veronikát is! – javasolta a komorna. – Nem

tetszik nekem. Egyáltalán nem tetszik… Szerintem rosszban sántikál!

– Felőlem mehet! Frigyes örülni fog: a lányommal egy szemrevaló

cselédet is kap stafírungba!

– Igyál, felséges asszonyom!

Erzsébet szédelegve felkönyökölt az ágyon.

– Mondd csak, miért vagyok mezítelen?

A komorna kezébe nyomta a kupát, s mellé heveredett a dunyhák

közé. Immár őrajta sem volt semmi.

– Mert gyengédségre van szükséged, Elisabeth! Túl sok minden

miatt aggodalmaskodsz! Ideje az élvezetekkel törődni!

A királyné felhörpintette a bort, s a kupát a szoba sarkába hajította.

– Ulrik elriaszt mellőlem minden férfit! Csak te maradtál nékem,

Helene! Jöjj hát! Légy gyengéd velem, ahogy szoktál!

Szétterült az ágyon, s hagyta, hogy Kottannerné végigsimogassa,

csókolja teste minden porcikáját. Kettejük titka volt ez a fajta együttlét,

bár a királyné csak ritkán fanyalodott efféle élvezetekre.

Nem sokkal később megrebbentek a gyertyák. Nyílt az ajtó:

Erzsébet felriadt. Egy mezítelen férfi állt az ágy lábánál, s őket bámulta.

Arcát Neptun-maszk takarta.

– Jöjj, tengerek ura! Vedd el, ami a tiéd! – Kottannerné kinyúlt a

férfi felé, és maguk közé húzta az ágyba.

– Mind a ketten szeretünk téged! – súgta aztán a királyné fülébe,

miközben a Neptun-maszkos alak Erzsébetbe hatolt.

– Ki vagy? – sikkantott a királyné élvetegen. – Ki vagy, titkos

szerelmesem?

De a férfi nem válaszolt. Szenvedélyesen ölelte az asszonyt.

Kottannerné mindkettejüket elhalmozta csókjaival.

– Történjék meg, minek meg kell történnie! – hörögte a férfi,

miközben beleélvezett az asszony testébe. Megdördült odakünn az

égbolt.

Amikor a Neptun-maszkos férfi kiosont a hálókamrából, Buda

városa felett zuhogni kezdett az eső.

S azon az éjszakán Erzsébet újra megfogant.

17. Odalenn, az utcákon pattanásig feszült a húr. Cillei zsoldosai a

házak közt megvívandó ütközetre készültek. Immár az esztergomi érsek

csapatai is felsorakoztak hozzájuk.

A hirtelen jött eső gyorsan kioltotta a házakon lobogó lángokat, de a

tömeg lelkében izzó tüzet nem volt képes csitítani. Az összecsapás

elkerülhetetlennek tűnt.

– Felkészülni! – vezényelte Jan Vitovecz. Sietni akart, hiszen Titusz

amott hevert valahol, az utca kövén. Lehet, hogy már meg is ölték

azóta! Ha igen, keservesen megfizetnek érte a gazok!

A tömeg felzúdult, fegyvereit rázta feléjük. Néhány kő röppent

soraikból, de célt tévesztett valamennyi.

– Indulás!

A zsoldosok nekigyürkőztek. Talpig vasban, zuhogó esőben

meneteltek idáig Buda utcáin, s most még harcolniuk is kell! Úgy tűnt,

mintha ez az éjszaka soha nem akarna véget érni.

Jöjjön hát, aminek jönnie kell!

Összehangolt mozdulatokkal masíroztak a lázadók felé. Amikor már

alig tíz öl távolságra voltak a Posztómentő utca végét eltorlaszoló

tömegtől, a számszeríjászok fél térdre ereszkedtek.

– Célozz!

De lőni már nem maradt idejük. Ebben a pillanatban ugyanis kürtszó

harsant.

– Mi az ördög?

A palota irányából lovak érckörmének csattogása visszhangzott. Az

élen haladó lovas nyakában báni lánc ragyogott, a paripa mellett egy

zsemleszín kopó loholt.

– Cseribasi! – suttogta maga elé Vitovecz. – Ez akkor lesz pán

Garai!

– Állj! Megálljatok! – mennydörögte már jó messziről a macsói bán.

– Itt hozom a király parancsát! Le a fegyverekkel!

A budai felkelők is megismerték Garait, és üdvrivalgásban törtek ki.

Ő legalább magyar ember! Nem úgy, mint az alávaló Cillei!

– A király parancsa! – Garai a magasba emelt egy pergament, s a

tömeg és a zsoldosok sorai közé táncoltatta lovát. – Le hát a

fegyverekkel!

Vitovecz kelletlenül intett embereinek, hogy engedelmeskedjenek.

Garai élvezte, hogy a figyelem középpontjába került. A felkelők elé

ugratott.

– Jó hírt hozok, magyarok! A király ígéretet tett, hogy teljesíti Buda

népének kívánalmait! Mostantól Buda városbírája egyik esztendőben

magyar leszen, a másik esztendőben német! A magisztrátusnak pedig a

fele mindig magyar kell legyen, ezentúl!

A tömeg nem akart hinni a fülének.

A király elfogadta követeléseiket?

– Őfelsége azt kéri tőletek, hogy Buda városának hű magyar

polgársága holnap küldje el a palotába tárgyaló követeit, hogy az

egyezségről szóló oklevél kiállíttassék számukra a kancellárián! –

folytatta Garai. – Most azonban mindenki térjen haza! A fegyverek

letétessenek! A vérontás azonnal beszüntessék! Elég volt az

öldöklésből!

Míg a tömeg vezérei tanakodtak az ajánlaton, Garai odaléptetett

Vitoveczhez.

– A kardodat, komám!

– Tessék?

A bán lehajolt hozzá a nyeregből.

– A gazdádat éppen most verik vasra, Vitovecz! Most még részeg:

mezítelenül találtak rá a folyosón, csak egy bolondos maszk volt a

pofáján. No, az is jól érezhette magát az éjjel! Kérem a kardodat!

A zsoldosvezér meg sem lepődött különösebben. Még csak azt sem

kérdezte, ugyan miért a letartóztatás. Ezer és egy oka volt annak, hogy

Cillei Ulrikot bármikor, bárhol vasra verjék ezen a teremtett világon…

– Csak amíg a hercehurca tart! – vont vállat Garai. – Ne aggódj,

valamit majd csak kiókumlálunk, hogy megszabadítsuk a veres grófot!

Vitovecz átnyújtotta kardját, és emberei felé fordult.

– Mostantól pán Garai néktek parancsol! Térjetek vissza a

gályákhoz!

A tömeg önfeledten ünnepelt. Nemsokára megjelent az utcán

Hédervári nádor is, kit Buda népe lelkesen üdvözölt. A nádor és Garai

szép szóval elérték, hogy az utcák lassan kiürüljenek.

18. Jan Vitovecz magányosan bolyongott a kihaltnak tűnő utcán. A

tömeg rég elszéledt már. A német polgárok házainak nagy része kiégve,

kirabolva tűrte a zuhogó eső áradatát. A sármocskos utcákon

lemeztelenített, megcsonkított tetemek hevertek mindenfelé: némelyik

arca a felismerhetetlenségig eltorzult a sok ütlegtől, kardcsapástól.

Hol az ördögben lehet?

Vitovecz gondterhelten bele-belerúgott a tetemekbe, hogy a hátukra

fordítsa őket.

Tituszt kereste.

Meg akart róla bizonyosodni, valóban beteljesedett-e a fiú sorsa. Az

eszelős… Mi üthetett belé, hogy egyes-egyedül besétált a tömegbe? Mit

láthatott? Mit kereshetett ott?

Egy kapualjban néhány lerészegedett zsellér iddogált.

Vitovecz habozás nélkül odalépett hozzájuk: az egyik képe mintha

ismerős lett volna a Posztómentő utcából.

– Hé, te! Én emberemet keresem!

A zsellérek röhögtek, de mikor kiröppent a cseh vívótőre,

abbahagyták a röhögést.

– Ti kell emlékeznetek! Fekete páncélja. Egyedül megy be merészel

közétek!

– Igen… én emlékszem… – mondta egyikük. – Teljesen elment

annak az esze!

– Mi van ővele? Látod őt?

A zsellérek egymásra bámultak.

– Én tudom, hová lett – mondta lassan egyikük. – Csak az a kérdés,

vitéz uram, mennyit ér meg néked, ha elmondom?

Vitovecz csehül szitkozódott. Legszívesebben elvágta volna rögvest

mindkettejük torkát, de Titusz miatt érzett aggodalma erősebbnek

bizonyult dühénél.

– Itt van arany – lökte oda a két zsellérnek. – Hallani akarom most!

– Valami papféle jött érte. Nem is magyar volt az, hanem tán

talján…

– Pap?

– Merthogy igen csúnyán megsebezték a te emberedet. De magára

vethet csak! Egyedül a sok ellen! Mi értelme volt közibünk

merészkedni?

– Élt én emberem? Élt, mikor pap elvitte őt?

– Én ugyan nem tudhatom. De bizonnyal élt, mert a tetemével ugyan

mire ment volna az a talján, nem igaz?

Vitovecz nagyot sóhajtott.

– Hová vigye?

– Ki tudja? Nem törődtünk mi azzal, jó uram! Ha azonban ád még

egy aranyat, elmondom, amit az a lány kiáltott neki a sikátor szájából!

A zsellér röptében kapta el az érmét.

A cseh figyelmesen hallgatta, aztán felpillantott: az ég alja lassan

mintha virradt volna már. Hosszú éjszaka volt ez. Az eső még

csöpörgött, mint a rosszul elzárt söröshordó csapja, de javarészt elmosta

a vért a budai utcákról.

Jan Vitovecz visszafelé indult a palotába. Kedvtelenül gondolt a rá

váró, következő napra. Megint a régi nóta! Cillei vasban, ők meg

szedhetik a sátorfájukat, akárcsak Prága városában…

Mi lehet azzal a fiúval?

Tíz esztendővel azután, hogy fiait megölték a császár zsoldosai,

most megint úgy érezte, mintha tulajdon gyermekét veszítette volna el.

19. A palota még részeg álmát aludta, amikor az István-torony előtti

terecskén már gyülekeztek a hosszú útra induló lovasok. Schlick úgy

rendelkezett, hogy a menetet a Cillei-zsoldosok helyett Újlaki Miklós

bán katonái vezessék a határig. Bécsújhely alatt már vártak rájuk az

osztrák és német fejedelmek küldöttei, hogy egész Meissenig kísérjék

az „ifjú párt”.

Közeledett az indulás ideje, de az utasok csak nagy nehezen

gyülekeztek a szekereknél. A német hercegeket úgy kellett letámogatni

az emeletről, majd felhajigálni őket a hatalmas utazóbatárokra. A friss

vőlegényt, Meisseni Frigyest összerondított, lehányt ingben, gatya

nélkül hozták az apródok, s fektették a friss szalmára. A jobb érzésű

szolgák letakarták szemérmét, hogy legalább a kapuőrség ne lássa ilyen

állapotban.

Újlaki Miklós bosszúsan figyelte a készülődést.

Úgy sejtette, nem véletlenül kapta a kancellártól a megbízást, hogy

vezesse el a Lajtáig a díszes kompániát a gyermek arával egyetemben.

Voltaképpen saját lányát kellett kísérnie.

Ezer ördög és pokol! Csak indulnánk már végre!

– Apa! Apácska! Ne engedd, hogy elvigyenek! Veled akarok

maradni!

A palotaszárny csendjét szívtépő sírás szaggatta fel. A komornák

Anna hercegnőt hozták. Legszebbik ruhájába öltöztették, hófehérbe,

ahogy a menyasszonyt illik. Amikor felbukkantak a keleti palotaszárny

kapujában, Újlaki megpillantotta a komornák közt Veronikát.

Vigasztalni próbálta a kislányt, de immár nem sok sikerrel.

– Miklós! Ne hagyd, hogy bántódása essék az úton! – mondta

fátyolos hangon Veronika, amikor a szekerekhez értek.

Annácskát vigasztalhatatlanul rázta a sírás, mint ahogy egyre csak

rítt a mögötte botorkáló király is. Albertet ketten fogták le, hogy ne

rohanjon oda leányához.

A királynénak nyoma sem volt, még odafönn aludta részeg álmát,

Kottannerné karjaiban.

– Apa! Apácska! – sikoltotta Anna, amikor a komornák

megpróbálták feltuszkolni az utazóbatárra. – Ne hagyd, hogy

elvigyenek, apácska!

Albert sebzett oroszlánként üvöltött, de nem tudta kiszakítani magát

a szolgák karmaiból. Végül térdre rogyott az esőcseppektől nyálkás

udvarköveken, s csak kezét nyújtotta szánalmasan a szekér felé.

– Kislányom! Ne feledd el soha apádat!

Újlaki lehajtotta a fejét, aztán intett a legényeknek, hogy induljanak

végre.

Még látta, amint Schlick kancellár és Vitéz odarohannak a

királyhoz, hogy visszatámogassák a palotába. Odafenn Lisabetha

hercegnő tapasztotta arcát az ablaküvegre, s búcsút intett testvérének.

A menet áthaladt néhány belső udvaron, kaputornyok egész sora

alatt, s immár az Északi-kapuhoz közeledtek, amikor Újlaki odaléptetett

a kis hercegnő szekeréhez.

Annácskát német komornák szorították magukhoz, s igyekeztek

megakadályozni, hogy levesse magát a batárról.

A kislány úgy rítt, hogy Újlaki dühödten a menet élére vágtatott.

Örült volna, ha ezen a tompa reggelen újra elered az eső, mert akkor

senki sem láthatja a szakállába csorgó könnycseppeket.

A városra füstszagú, baljós reggel köszöntött. Buda utcáit hullák

borították, kiégett polgárházak, feldúlt otthonok feketéllettek

mindenfelé.

Az eljegyzési tivornya s a vérengzés másnapja keserű ébredést

tartogatott mindenki számára.

Sokan meghaltak, sokan rokonaikat siratták. Cilleit éjjel tömlöcbe

vetették, Újlaki mégis úgy vélte, az egész országban őfelsége, a király a

legszánandóbb emberi halandó.

20. Veronika mindenre felkészülve ért a Magdolna-templomhoz. A

budai harangok csak most kongatták a nyolcat, mégis úgy rohant, ahogy

a lába bírta.

Amikor megpillantotta a templom lépcsőjén néki háttal ücsörgő,

fekete köpenyes férfit, hatalmas sziklakolonc gördült le szívéről.

– Titusz! Tituszom!

Száguldott a férfi felé, magánkívül a boldogságtól. Már a nyakába

ugrott volna, hogy magához ölelje kedvesét, amikor a fekete köpenyes

ember váratlanul sarkon perdült.

Nem Titusz volt az.

Jan Vitovecz hidegen végigmérte, s tekintetében egy pillanatra a

szánalom fénye szikrázott fel.

– Hol van Titusz? – kérdezte halálra váltan Veronika.

– Nem jönni. Én sajnálok – Vitovecz levette kalapját, és lehajtotta

fejét is. – Nem jönni most és sem másik nap. Halott. Sajnálok, te lány.

Rebellió megölte…

Veronika hosszan, üveges szemmel bámult rá, mintha nem is értené,

amit hallott.

– Tudom, hogy te voltál szeretője – folytatta a zsoldosvezér. – Ezért

kell tudjad, nincs már élve.

– Hol van a teste?

– Széttépték… Bestia lesz ember, ha tömegbe verőd… Ne keressed

őt már. Jó vitézem volt nekem, kedveltem! Megsiratom.

Azzal Vitovecz biccentett, s öles léptekkel elindult vissza, a palota

felé. Nem nézett hátra egyszer sem.

Veronika ott maradt a templom kapujában, mint akit villám sújtott.

Milliók számára új nap kezdődött ezen a reggelen.

Neki minden elveszítette értelmét.

21. Való igaz, így történt: egyetlen nap, s egyetlen éjszaka leforgása

alatt milliók élete telt meg reménykedéssel.

A királyi udvar arra ébredt, hogy alaposan megváltoztak az

erőviszonyok a palotában, a városban, s az országban is. Egy elfogott

levél szolgáltatta a bizonyítékot Cillei Ulrik ellen. Csehország

kormányzója árulást követett el Albert ellen, ahogy két esztendeje

elárulta Zsigmondot is. A levél bizonysága szerint még mindig

kapcsolatban állott az özvegy Barbara királynővel. Együttesen

szervezték a kelyhes cseh nagyurak felkelését Albert uralma ellen, és

sorra játszották át a királyi várakat az ellenség kezére.

Schlick egész délelőtt diktálta a parancsokat a kancellárián. A király

nevében új kormányzót nevezett ki Csehország élére, sorra leváltatta

Cillei várnagyait, és megerősítette néhány fontos morva és cseh város

védelmét.

Szükség is volt erre, mert a hírek szerint az ifjú Ulászló még mindig

nem adta fel a reményt, hogy megszerezze magának Bohémia trónját.

Ahogy ezeket a leveleket útnak indította Prága felé, Schlick fáradtan

pihenni tért, de előtte utasította még Vitézt, hogy szövegezze meg a

Városi Törvénykönyv új pontjait a budai magyarok követeléseinek

megfelelően. Délután ugyan tiltakozó küldöttség kereste fel, de Schlick

ingerülten felelt a német polgárok felháborodott észrevételeire:

– Vagy elfogadjátok, hogy a magyar királyok székhelye legalább

félig a magyaroké lesz, vagy mindannyiótokat elveszejtenek! Lássátok

be, az ő türelmüknek is van határa!

Azzal elbocsátotta őket. Schlicket rossz előérzet kerítette hatalmába.

A nemesek még Rákos mezején gyülekeztek, készen arra, hogy

bármikor fegyverrel terjesszék ki az egész országra a felkelést.

Nem sokkal napnyugta után szolgái azzal ébresztették a német-

magyar-cseh birodalom kancellárját, hogy a Trákiába és

Konstantinápoly környékére menesztett kémek jelentései szerint, amitől

leginkább tartottak, ím, bekövetkezett: Murád szultán gyűjteni kezdte

seregét a magyar végek ellen.

Azóta bizonnyal már el is indultak, hogy egyetlen csapással

szétzúzzák a Dunán kiépült védelmi vonal utolsó bástyáit is.

Ötödik fejezet

JÁNOS BÁN.

1.

BARÁTOKMÉHESE RÉV, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1526, MINDSZENT HAVA

Korán sötétedett. A szép öregember és Dénes kimerülten

botorkáltak előre a mocsár peremén, viaskodva a meg-megújuló esővel

és a mind hidegebb széllel. Olybá tűnt, mintha valami sötét alagútban

haladtak volna: bal kéz felől a Duna nádasa, jobbról a sárosi rengeteg

sötétlett, a kettő közti ösvény pedig minduntalan eltűnt az ingoványban.

Ruhájuk sártól barnállott, s a foltokat az újra és újra rázendítő zivatar

sem tudta kimosni már. Fejük felett, a haragos, ónszínű fellegek

uszályát mind alacsonyabbra lebegtette a szél, mintha szemfedőként

akarná a vigasztalan tájékra borítani.

Sokáig megszólalni sem igen volt kedvük, igyekeztek még az éj

leszállta előtt elvergődni a Harci-zátonyhoz, ahol Dénes a pákászok

kunyhóit remélte. Csakhogy mindinkább úgy tűnt, teremtett lélek nem

maradt a környéken. A Moháccsal átellenes Kanda házai üresen álltak,

a kunyhók közt csak a szél fütyült kísértetiesen, dühödten csapkodva az

ólajtókat. A falu határában elhullott tehenek tetemében nyüzsögtek a

férgek, a rihai ágon átcaplatva pedig a mocsárban lebegő hullákat kellett

kerülgetniük Délután értek a rihai úthoz, s onnan látták, hogy a pécsi

püspök vadászháza lángol, a vörös tűznyelvek szinte az égig érnek.

Megszeppenve siettek tovább, mert árnyak mozogtak a tűz előtt, s

szívszaggató női sikolyokat sodort feléjük a szél, mintha valakit élve

nyúztak volna. Amikor már túljutottak az ordasi réten, a kőkeresztnél

egy nyakig beásott asszony hulláját pillantották meg. A nő szeme

üvegesen meredt a semmibe, szájából épp hatalmas sikló csusszant ki,

mikor elhaladtak mellette.

Riadtan szaporázták lépteiket tovább.

A pákászok fűzfákkal és nádassal kerített szegletéhez közeledve

Dénes megtorpant.

– Érzi ezt a hullabűzt, nagyuram? Onnan jön. A szigetről.

A szép öregember vállat vont.

– Az egész országban hullabűz terjeng, Dénes fiam. Miért épp e zug

lenne más?

A szerzetes megrázkódott az iszonyattól.

Az előttük hajladozó nádas mélyéről különös hangok hallatszottak.

Valami kárált, valami huhogott, aztán fülsiketítő sikoly harsant. De

hogy ember sikolya volt-e, vagy valami állaté, azt nem lehetett sejteni.

– No, menjünk! Hajnalban át kell kelnünk a Dunán…

A szép öregember magával hozta a Khayr al-Arif által hátrahagyott

török szablyát, s most azzal vágott magának utat a sűrű

aljnövényzetben. Az ösvényt szemmel láthatóan tavasz óta nem

használta senki.

– A pécsi püspök urak méhkasai amott voltak – mutatta reszketve

Dénes. – Amott, az erdő mögött. Az apát uraság gyakran eljött ide meg

a vadászházba mulatni, meg inni a püspök úrral.

A szép öregember nevetett.

– Tudnak élni a papok! De becsületükre legyen mondva, a mohácsi

harctéren majd minden püspök uraság ott volt. Láttam őket. Derekasan

harcoltak!

Dénes hirtelen mozdulatlanná dermedt, szeme lázasan csillogott,

ahogy a sűrű rengeteget fürkészte.

– Hallottál-e valamit?

Dénes sápadtan bólogatott.

– Akkor itt maradj, fiam!

Deér-Sólyom István nyögve lekushadt a rothadó avarba, és

négykézláb kúszni kezdett az ösvénnyel párhuzamosan. Dénes habozott

néhány másodpercig, aztán úgy döntött, követi.

A hangok a pákászok tisztása felől érkeztek. Tűzfény hívogatott

onnét, csábítón. A pécsi püspök méhészeit és a vadászházba szánt

élelmet, bort szállították a túlpartról a réven, aminek itt volt épp a

kikötője, a Harci-zátony északi fokánál. Dénes és az öreg könyökig,

combközépig merülve a bűzlő mocsárban elvergődtek végre a tisztásig.

A sötéten csillogó víznél két sajka koccant egymáshoz, ahogy a

Duna az oldalukat paskolta szelíden. A fák ágaira aggatva néhány

szakadozott háló, varsák, a fák tövébe hányva csíktök kasornyák , s egy

rozsdás szigony. A kúp alakú nádkunyhók szájánál súlyom- és

gyékénypákák álltak halomban.

Nem volt kihalt a tisztás: a nádkunyhó és a körberakott földkunyhók

között tábortűz lobogott. De a körül a tűz körül nem a püspök úr

pákászai melegedtek: zord, mocskos képű emberek heverésztek a

földön, s torokhangon vakkantottak nagyritkán egymásnak egy-egy

szót. Azok alapján a szép öregember rácnak gondolta őket. Subában, a

környékbeli parasztoktól elvett gúnyában terpeszkedtek ott, körülöttük

elhajigálva erdőirtó fejszéik és néhány török lándzsa.

A szép öregember óvatosan hátrafordult, s mutatta Dénesnek, hogy

meg ne moccanjon, meg ne nyikkanjon!

Ahogy felemelte tekintetét, megpillantott két pákászt is a kunyhók

eredeti tulajdonosai közül. Egyiküket lándzsával szögezték a fatörzs

elágazó villáihoz, belei rózsaszín halomként csillogtak lábainál.

Szerencsétlen fickó sovány, lekonyuló bajszú ember volt. A másik

megcsonkított teste kicsavarodott tagokkal merült a belekbe. Ennek

fejét vették, s a fejet egy lándzsára tűzték, a lándzsát meg a tűz mellé

állították, mintha azt kívánták volna a haramiák, nézze csak végig

szerencséden, mit művelnek feleségével és kicsiny gyermekével.

Merthogy hamarosan kiderült: azok ketten a nádkunyhóban hevertek

megkötözve.

Dénes még jobban elsápadt. Láz rázta megint.

A szép öregember komoran bámult maga elé.

Ekkor ütötte meg fülüket a mocorgás a nádkunyhóból. A rácok

felröhögtek. Késsel falatoztak épp valamit, de hallva a neszezést,

egyikük feltápászkodott, és hétrét görnyedve belépett a kunyhóba.

Női sikoly és gyereksírás harsant odabentről.

A következő pillanatban a rác a hajánál fogva rángatott ki egy

lemeztelenített nőt, kinek korát a testére tapadt mocsoktól, vértől nehéz

lett volna megállapítani A haramia káromkodott, és a tűz mellé lökte

szerencsétlent.

Dénes megrezzent, de az öreg keményen visszatartotta a

grabancánál fogva.

– Várj! Ne még!

A nádkunyhóból egy kétévesforma gyermek mászott az anyja után,

bőgve, kezét nyújtogatva felé. Szerencsétlen anyja is nyúlt volna vissza

érte, de a rác nem engedte, nagyot rántott kibomlott, fekete haján, s

visszahúzta maga alá. A gyermek nem adta fel, mászott tovább, ám

ekkor a haramia csizmás lábával akkorát rúgott belé, hogy hangtalanul

összeroskadt a fűben.

– Magzatom! Lacikám! Kincsem! – üvöltötte a nő, de a rácok

rávetették magukat. Egyikük rátaposott a kezére, a másik szétfeszítette

lábait.

– Beste, büdös anyátokat!

A szép öregember zord tekintettel felegyenesedett, és kilépett

rejtekéből. Dénes ekkor hallotta először és utoljára káromkodni.

A haramiák nem vették észre, figyelmüket az foglalta le, hogy

ütlegeléssel, ökölcsapásokkal lecsillapítsák a pákász feleségét, s hogy

egyikük végre megerőszakolhassa.

Csak akkor kapták fel fejüket, amikor a komor árny rájuk vetült.

A szép öregember arca rezzenéstelen maradt, kezében megvillant a

szablya. A neki háttal, az asszony lábai közt térdeplő rác feje

lebicsaklott, és vér-szökőkutat lövellve rázuhant a nő hasára.

Újabb villanás a tűzfényben.

Aztán még egy.

A tágra nyílt, csodálkozó tekintetek megüvegesedtek, az átszelt

torkokból bugyborékolva fröccsent szerteszét a vér.

A szép öregember szédelegve állt ott még néhány pillanatig, aztán

lehunyta szemét. Csak akkor nyitotta ki megint, amikor Dénes oda

támolygott, és élesztgetni kezdte az asszonyt.

– Hozz vizet! – zihálta Deér-Sólyom István. – Mossuk le az arcát

szegénynek!

2. Az asszony meg sem mukkant egész éjjel. Halott gyermekét

babusgatta: az öregember ráterítette hátára a köpenyét, de azt egészen

átvérezte a kicsi szétzúzott koponyája.

Hajnalodott. A szép öregember akkor odalépett hozzá, és gyengéden

megérintette a vállát.

– El kell temetnünk őt. Már odafönn van szegény, a mennyek

kapujában…

Az asszony felnézett rá, de tekintete homályos maradt.

– Add ide – kérte az öreg. – Elkaparjuk őt is, az apja mellé…

A nő felvinnyogott, és úgy szorította magához az élettelen, kis

testet, mintha vérengző vadaktól próbálná megvédelmezni.

Dénes némán figyelte őket, szeméből patakzottak a könnyek. Nem

tudták eltemetni a gyermeket.

Amikor ellökték az egyik sajkát a parttól, a visszahajló nádszálak

boltíve alatt még látták egy darabig a sarkán hintázó asszonyt, ahogy a

kunyhó előtt, a tűznél ringatja gyermekét.

A mocsár felett fájdalmas altatódal szállt.

Csitt, hallgass most, kisbabám!

Megfogom apró, két kezed

Nézd, a felhők mögé bújt már a Hold

Ne félj, én itt vagyok,

Álmodj szépeket!

3.

HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, PÜNKÖSD HAVA

Thuz János azon törte a fejét, mióta csak Dévát elhagyták, mit is

mondhatna a másiknak. Szeme sarkából pillantott nagy ritkán Filipesire,

de bárhogyan kereste az alkalmat, nem talált rá ésszerű okot, amivel

megtörhette volna a kettejük közé telepedő csendet.

Filipesi búsan méregette az elmaradozó tölgyeket az út mentén, s

figyelte, hogy cibálja a kora nyári szél koronájukat.

Nehéz volt a szíve mindkettejüknek.

Majd egy esztendő múlott el, mióta lóhalálában elnyargaltak

Hunyadról, s ezen esztendő alatt oly sok minden történt velük. Hosszú

hónapokat töltöttek haditáborban, cseh-morva földön, Sziléziában, aztán

Buda alatt, onnét meg egyenesen az Al-Dunához vágtattak uruk oldalán.

Egy sátorban lakva, egymást támogatva, segítve vészelték át ezt a

kemény esztendőt. Egyikük sem volt katonaember, csak egymásra

számíthattak a sok kérges tenyerű, sebes képű, pokróc modorú vitéz

között. S tessék! Most, hogy csaknem hazaértek, Filipesi be kellett,

hogy vallja magának: nem tudja már úgy gyűlölni Thuz Jánost, ahogy

gyűlölte egy esztendővel ezelőtt.

Pedig be jó lett volna úgy gyűlölni őt!

Hisz néhány óra csak, és a sáfár végleg karjaiba zárhatja Catherinát!

Az lesz a pillanat, amikor kétségtelenül meghasad majd a szíve! Azt a

pillanatot ugyan túl nem éli!

Az egy esztendő alatt annyira vigyáztak, hogy még csak szóba se

hozzák egymás előtt Catherinát! A nevét se ejtették ki, még ha éjjel-

nappal róla álmodoztak is mindketten.

De a baráti tapintat immár mit sem ér itt. Hisz nemsokára Catherina

álomképből valósággá lesz megint. Az álomképen még csak

osztozhattak valahogy, de a hús-vér leány csak egyiküké lehet…

Filipesi elfordította a fejét.

Azért…

Jó volt ez az esztendő… Ott szorgoskodhattak Hunyadi közelében.

A deák igaz barátokra lelt ezen esztendő alatt: egymásra találtak a

haditáborban a csaknem egyívásúak: Hunyadi Iván, Vladek Hradski,

Székely Tamás úrfi, no meg Thuz.

Hogy a fene vinné el az egészet!

Amikor a messzeségben feltünedeztek Hunyad tornyai, Thuz János

visszarántotta a lovát.

– Sokat törtem a fejem – kezdte krákogva, mint akinek minden szót

nehezére esik kinyögni. – S arra jutottam, Albert, téged kérlek fel, légy

nászi tanúm.

Filipesi elképedt a javaslat hallatán.

– Engem? Éppen engem?

– Tudom, hogy sajog még szíved sebe Catherina miatt… Nem is a

kést akarom én abban a sebben megforgatni megent… De azt kívánnám

csak, hogy jó barátom álljon mellettem, amikor… Szóval, amikor

megkötjük a nászt Isten színe előtt.

Filipesi idegesen felnevetett.

– Nem hiányzok én oda, János! De azért… köszönöm, hogy reám

gondoltál.

Thuz kinyújtotta felé jobbját.

– Bárhogy lesz is, hálát adok a Teremtőnek, hogy ilyen barátot adott

mellém. Sokat tanultam tőled, Filipesi Albert. Remélem, nem leszel

ellenségem ezután.

A deák vállat vont. Ő is sokat tanult a sáfártól. Ketten majd minden

gonddal könnyedén megbirkóztak, amelyekbe külön-külön bizonnyal

beletört volna a bicskájuk.

– Azért csak ne bízd el magad, zsidó! – mondta aztán színlelt

felháborodással. – Ki tudja, azóta tán Catherinának is megjött a jobbik

esze! Lehet, énrám vár epedve, s nem is terád!

Thuz elvigyorodott.

– Akkor én lennék a te nászi tanúd!

– Ki mondta, hogy meghívnálak egyáltalán?

Egyszerre sarkantyúzták meg lovaikat, s úgy száguldottak a

távolban kibontakozó vár felé, mintha azon múlna életük, ki ér elébb a

felvonóhídra.

4. Csakhogy nem lett Filipesi Albertből nászi tanú, mint ahogy nem

lett vőlegény Thuz Jánosból sem. Nem tartottak semmiféle esküvőt

Hunyad várában azon a baljós előjelekkel érkező nyáron. Nem tartottak

esküvőt, mert a menyasszony akkor már réges-régen a földben porladt,

csak ezt még nem tudta a vőlegény. Nem írta meg nekik senki a hírt.

Ahogy széles vigyorral a képükön beviharzottak a várba, majd

felöklelték az Aranyházból elősiető Szilágyi Erzsébetet. A nagyasszony

megütközve végigmérte őket, aztán mosolyogva a hátak mögé lesett.

– Ej, de sietős, legények! Megelőzitek a ház urát! No! Hol az én

férjem? Hol késik?

Félretolta útjából a sáfárt és a deákot, s úgy rohant ki, hajadonfőtt a

felvonóhídra.

A láthatáron még a lovasok által felvert porfelhő kavargott. De

abból csak nem akarózott senkinek kibontakozni. A nagyasszony állt ott

szegény, maga elé ejtett kézzel, és bámulta egyre az országutat.

– Azt izeni Hunyadi uram, hogy nem jöhetett – oldalgott vissza az

úrnő mellé Filipesi. – Merthogy igen sok a tennivaló, ott, a déli

végeken…

Szilágyi Erzsébet ajka megremegett.

– Sok a tennivaló, igen…

– Azt is izeni Hunyadi uram, hogy amint lehet, szerét ejti, hogy

hazasiessen, de mostan erőst vigyázni kell még a határt, míg a török

sereg el nem oszlik onnét.

– S vigyázni kell bizonnyal azután is – bólogatott Erzsébet. – Igen,

tudom. Katona felesége vagyok.

– Asszonyom… – lépett oda mellé Thuz, de Hunyad úrnője

leintette. Nem remegett a hangja, arcizma sem rándult.

– Nincsen semmi baj. Majd hazajő az én uram, ha engedi ideje. A

legfontosabb, hogy a határ biztonságban legyen. Akkor a mi álmunk is

könnyebb lesz talán.

Filipesi és Thuz ott álltak még mellette egy darabig, aztán szemük

sarkából intettek egymásnak, hogy ideje magára hagyni az úrnőt.

Beoldalogtak hát a várba.

Látni Catherinát.

Szilágyi Erzsébet ott maradt a felvonóhídon, mint akinek gyökeret

eresztett a lába a pallódeszkákba. Tudta, hogy kit vár, nem bontakozik

elő a messzeségből, mégsem tudott elszakadni a látóhatártól, egyre csak

fürkészte, faggatta a messzeséget.

Lackó ballagott ki hozzá, mikor már feljött a Hold, s feljöttek a

sötétlő égboltra, mind, a csillagok. Akkor a fiú féltő szeretettel

megfogta anyja kezét, és gyengéden behúzta a várkapun belülre.

Sikoltó dördüléssel zúdult le a kapu vasrácsozata, biztos szigetté

zárva a kicsiny várat Erdélyország szívében.

5.

EDIRNE (DRINÁPOLY), TÖRÖK BIRODALOM,

817, SÁBÁN HAVA

Portakaró telepedett Edirne napsütötte utcáira. Ugyan a szeráj ajtóit

gyorsan becsukogatták, függönyeit sietősen leeresztették a Tunzsa

ligetes szigetén, a rózsabokrok között megbúvó pavilonok lakóit így

sem óvhatták meg a torokkaparó, sárga ködfátyoltól. A háremhölgyek

hiába bujdokoltak a legbelsőbb szobákba, honnét ablak sem nyílt

sehová, hajkoronájuk, selyemlebernyegeik redői újra meg újra

megteltek porral. Szaladozhattak fertályóránként a kerti medencék hűs

habjaiba, ha a vízhártyán is ott lebegett már a mindenen átszüremkedő,

mindenhová beszitáló sárga porréteg.

Nem holmi szélvihar okozta a porfelhőt. Murád hadserege vonult

már napok óta a tekirdagi országúton, s úgy tűnt, napokig vonul is még.

Ekkora hadat régen látott a Török Birodalom ruméliai fővárosa, s

ekkora csinnadratta sem kísérte még oszmán sereg útját a hitetlenek

határai felé. Hajnaltól napnyugtáig harsogtak a kürtök, sipítottak a

sípok, nyekeregtek a rebálok, pengtek tamburok, dübörögtek a dobok,

egyenletes ütemet verve a fáradhatatlanul menetelő, győzelemre és

zsákmányra éhes katonáknak.

Mara hatun, a birindzsi kadin nem rejtőzött el a belső szobák

mélyére: szája elé topázszín kendőt kötött, s ragyogó, aranyhímzésekkel

ékes köpenyt öltött magára, úgy vitette ki magát a Tunzsa szigetén

túlra, a Marica partjára. Meg akarta szemlélni az északnyugat felé

masírozó janicsárok, a kecses lovakon léptető szpáhik, akindzsik, a

nehéz szekereket hajtó topcsik színpompás kavalkádját.

Mara hatun, a szultán első asszonya felvetett fővel, fejedelmi

pillantással kísérte a világhódító oszmán hadak vonulását. A janicsár

tisztek némelyike észrevette, és harsány üdvrivalgással nyugtázta, hogy

a birodalom első asszonya – ha csak egy futó pillanatra is – rájuk

méltóztatott vetni fenséges tekintetét.

De Mara hatun, Murád szultán első felesége csak látszólag volt

nyugodt és felséges. A szíve valójában reszketett az aggodalomtól, hisz

ez a tenger sok muszlim harcos mind azért indult most útnak, hogy

eltörölje a föld színéről atyja országának utolsó erődítményét, Szendrő

várát. A várat, melyet atyja, s két fivére védelmez.

Mara hatun, a szultán első felesége Allahhoz fohászkodott a

világhódító muszlim fegyverek újabb győzelméért. Ez kötelessége volt.

De Mara Brankovics, atyja szerető leányaként és szerb hazája hű

gyermekeként mégis azt kívánta magában, bárcsak a föld nyílna meg a

török hadsereg alatt, s nyelné el katonáit egytől egyig, mielőtt elérnék a

sokat szenvedett Rácország határát.

A türelmesen várakozó kizlar agaszi azt hihette, porszem ment a

hatun szemébe, azért mossa ki könnycsepp a leheletfinomságú

íriszfestést szeme sarkából. De nem a por, a fájdalom csalta oda azokat

a könnycseppeket. Szülőföldjét siratta a szultán első asszonya, melynek

csupán utolsó szeglete dacol immár az oszmánok hatalmával.

– Tudod jól, hogy ennek meg kell történnie! – törte meg a csendet

valaki mély, száraz hangon Mara mögött. – Megtagadta az

engedelmességet, s az én oltalmam helyett a magyarokét kereste…

Mara hatun egész testében megremegett. Olyannyira elragadta imént

kétségbeejtő gondolatainak örvénye, hogy észre sem vette, amint a

szultán mögéje lépett.

– Miért nem engeded, hogy újra megpróbáljam? – kérdezte,

miközben térdre borult Murád előtt. – Levelet írhatnék neki.

Megírhatnám, milyen rettentő sereggel készülsz ellene… Akkor talán…

– Sajnálom. – A szultán gyengéden felemelte a földről első ágyasát.

– Késő már leveleket írogatni. Eltörlöm a föld színéről azt a Duna menti

porfészket, s nem pusztán azért, hogy atyád okuljon belőle. Attól tartok,

ő már csak megmarad annak a nyakas, ostoba kiskirálynak, aki mindig

is volt. Én azonban a magyaroknak kell, hogy üzenjek Szemendre

elpusztításával. Üzennem kell, hogy ők következnek! Tavaly

végigperzseltettem Erdélyt. Most az ország belseje, a szíve következik.

Kő kövön nem maradhat, írmagját is el kell pusztítani az ellenállásnak!

Mara hatun engedelmesen fejet hajtott. Az egyetlen volt Murád

feleségei közül, akit a szultán rendre beavatott terveibe. Az egyetlen,

aki szabadon elmondhatta véleményét, s akár vitába is szállhatott

urával. Az egyetlen, aki a szokásos oszmán szócirádák nélkül is

beszélhetett a fél világ urához. Ez a pillanat azonban nem volt alkalmas

semmiféle vitára.

– Kérni fogom Allah oltalmát hódító seregedre – suttogta Mara. –

Téged pedig arra kérlek, uram, kegyelmezz atyámnak és fivéreimnek!

Az életüket hagyd meg legalább, az én kedvemért!

Murád nem válaszolt, felemelt fejjel figyelte a porfelhőben masírozó

janicsárokat.

Kegyelmezni?

Hogyan mondhatná meg élete egyetlen, méltó társának, hogy

kegyelemnek itt semmi helye nincsen? A magyarokat semmi más nem

térítheti immár jobb belátásra, mint az irgalmatlan pusztítás és a

könyörtelenség.

– Levelet kaptam a húgod férjétől – váltott témát Murád. – Azt írja,

az engürúszok új királya valami jelentéktelen, pihe ember. Nincsen

tekintélye, nincsen serege és pénze sincsen. Egyetlen vitéze akad

csupán, ki útjában áll világhódító terveinknek. Nemrégiben nevezte ki

azt az embert a déli határ bánjának.

– S ki lenne az?

– Hunjadi Janosnak hívják. A húgod férje azt írja, gyűlöletes,

felkapaszkodott kis senki.

Mara hatun nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon a név hallatán.

– Hunyadi Jankó? Lám, lám… Mindig tudtam, hogy egy napon

sokra viszi…

– Ismered?

– Lazarevics udvarában szolgált. Igen, uram… Valaha ismertem…

Murád a homlokát ráncolta, azon férfiak gyanakvásával, akik a női

mosolynak árnyékából, a női hangnak rezzenéséből is kisejtik a múlt

felbogozhatatlan szövevényét.

– Akárki legyen is, Allah nevében el kell pusztítanom utamból!

Mara hatun, a szultán első asszonya gyengéden megcsókolta a fél

világ urának kezét. Már régóta nem csak kényurát, országa eltipróját,

élete megkeserítőjét látja a szultánban. Szerette ezt az embert. Egyre

jobban szerette.

Egyedül ő ismerte a szikár, gondoktól terhelt uralkodó álarca mögött

a világ legmagányosabb férfiját.

– Mindennap fohászkodni fogok Allahhoz, hogy szerencse kísérje

fegyvereid útját. De azzal az emberrel vigyázz! A szíve erős. Szava

láng, s százezrek lelkében lobbanthatja fel a szikrát.

Murád meghökkent ezen.

– Ily jól ismered? Még nem beszéltél így férfiról énelőttem.

– Csak óva intelek, uram! Csak óva intelek!

Murád igyekezett elhessegetni magától a gondolatot.

Mit jelentsen mindez?

Ugyan…

Csak egy ember… Éppen olyan, mint a többi magyar, ott a

végeken… Hős, és vitéz, talán… De a lángjuk hamar kihamvad, amikor

rájuk zúdul az oszmánok feltartóztathatatlan árja…

A szultán megbocsátón magához húzta a birindzsi kadint. Mara volt

az egyetlen, aki mellett nemcsak fél világ ura lehetett, ha nem

egyszerűen csak ember. Mert ezen az asszonyon kívül – Murád jól tudta

ezt –, nem akadt senki a világon, ki szívből szerette volna.

6.

HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, PÜNKÖSD HAVA

– Hogyan történt? – kérdezte Thuz elhaló hangon.

Bátyja ájtatosan lehajtotta fejét, mintha képtelen lett volna

megszólalni. Mikor nagy nehezen mégis felnézett, szemeiben

krokodilkönnycseppek csillogtak, ajka remegett az elfojtott fájdalomtól.

Sokat gyakorolta ezt az ajakremegést.

– Senki sem tudja pontosan… – szakadoztak fel belőle a szavak. –

Utánad sóhajtozott, szegény, sokáig, sokáig… Míg egy reggelen

Mészáros várnagy lelt rá a várudvaron, kicsavarodott végtagokkal,

szétzúzott fővel. Az ablakból zuhant ki szerencsétlen… Azonnal

szörnyethalt…

Thuz János a hant mellett térdepelt. A ferde kis fakereszten csak

annyi állt:

Catherina

Minden álma, minden reménye itt feküdt, néhány láb mélyen

eltemetve. A leány, akiről álmodott, akiért epekedett, nem visel soha

már menyasszonyi koszorút, nem nevet többé rá, nem legyinti meg

kacéran arcát. Férgek eledele már.

– Megírhattad volna – fakadt ki hirtelen. – Tudnom kellett volna,

hogy Catherina nincs többé!

– S vajon hová írhattam volna meg? – Osvát széttárta karját. – Ki

tudta azt követni, merre csavarogtok Hunyadival éppen? Menesztettem

levelet utánatok Breslauba, de hasztalan, a futár már nem talált ott

benneteket! Menesztettem Pressburgba, de már ott sem voltatok!

Budáról is visszajött a küldönc!

Thuz metsző pillantást vetett öccsére, s arra gondolt, milyen

különös, hogy a kápolna felújítására, a sebesültek istápolására pénzt

sürgető levelek valahogy mindig megtalálták Hunyadi táborát.

– Megértem a fájdalmad, öcsém! – sóhajtott nagyot Osvát. – De tán

épp maga a Teremtő akarta, hogy így legyen. Tán nem akarta e frigyet

mégsem…

– Miért ne akarta volna?

– Ki tudná azt megmondani? Isten útjai kifürkészhetetlenek…

– Mindennap véle gondoltam. Véle álmodtam. Magamban hozzá

beszéltem. Ezerszer elterveztem a menyegzőnket, a nászúnkat… – Thuz

hangja elcsuklott. – Tán azt nem akarta az Isten, hogy boldog legyek?

– Más mellett lehetsz még boldog. Majd én keresek néked új

menyasszonyt! – javasolta Osvát. – Olyant, ki hozzád való, ki méltó,

drága bátyám!

Thuz felkapta a fejét.

– Miben töröd a fejed? Miben sántikálsz? Ismerlek én jól!

Megtéveszthetsz te itt mindenkit, de engem nem! Azt hiszed, nem

tudom, hogy álságos a te lelked? Azt hiszed, nem tudom, hogy csak

színleled a jó keresztényt?

Bátyja dermedten bámult vissza rá.

– De éntőlem te ne félj, Osvát! – legyintett Thuz szomorúan. –

Megőrzöm a titkodat: édestestvérem vagy. Segítenünk kell egymást,

oltalmaznunk kell egymást… S magam sem vagyok tán különb nálad:

én is hamis arcot mutatok, akárcsak te. Gyakorta fohászkodom atyáink

istenéhez, én is őrzöm atyáink imáit… De mert hiszem, hogy nincsen,

csak egy igaz Isten, így minden ima őhozzá kell, hogy szálljon, akár

atyáink nyelvén, akár más nyelven…

Osvát megnyugodva kifújta a levegőt.

– Életben kell maradnunk – mondta ridegen, öccse szemébe

bámulva. – És életben is fogunk maradni!

Thuz János utoljára még megérintette a fűvel benőtt hantot, aztán

feltápászkodott.

– Egyvalamire azért vigyázz, bátyám! – intette komoran. – Ha

rajtam kívül más is megsejti szíved hamisságát, s valahogyan az álarcod

mögé lát… Akkor Hunyadi eltapos téged, mint egy férget.

– Nem teszi – ingatta a fejét talányosan Osvát. – Nem teszi, mert te

megvédesz majd engem!

Thuz János, Hunyadi sáfárja nem felelt. Megtörölte arcát, s

lehorgasztott fővel indult vissza a Szent Péter-hegyi temetőből a vár

felvonóhídja felé.

7.

Úr napján Szilágyi Erzsébet nagyasszonynak rendre szokásában

volt, hogy teendői előtt a várkápolnába siessen, és meghallgassa Thuz

Osvát miséjét.

Ezen a reggelen különösen igyekezett, mert elhatározta, hogy bejárja

a Hunyad környéki birtokokat, megtekinti az újjáépített házakat,

megsürgeti az új harci szekerek készítését, és ha marad ideje rá, új

ágyúkat rendel a szász városoktól.

Akár idehaza vagyon Hunyadi János, akár nem, a nép nem maradhat

védelem nélkül! Erzsébet az utóbbi hónapokban csak tűrte a parasztok

gyalázkodásait. Igaz, az indulatok szépen, lassan csitulni tűntek, ahogy

a török betörés okozta sebek is gyógyultak. Már amelyik. Mert nem

gyógyulhatott minden seb. A holtakat ugyan elföldelték, de az élők

hiánya tán még fájóbb volt annál: sok tízezer magyar leányt és

gyermeket hajtott el rabszolgának Erdélyországból a török.

Erzsébet bármerre indult, ökölbe szorított kezű jobbágyokat,

fájdalmas, megtört tekintetű zselléreket látott mindenütt. Még mindig

Hunyadit hibáztatták, amiért nem volt itt, hogy megvédje őket.

Azon a reggelen a nagyasszony elindult a várkápolna felé, hogy

gyors fohász és gyónás után nekivághasson körútjának. A kápolna

ajtaját nyitva találta. Ám már odakünn megütötte fülét a monoton

mormolás. Ösztönös gyanakvással a falhoz lapult, és hallgatózni

kezdett.

Ki lehet odabenn?

Fülét hegyezte, s megismerte: Thuz Osvát, a vár papja imádkozott

az oltár előtt.

– Add, ó, uram, hogy nagyasszonyunk békét találjon, óvd meg őt a

keserű igazságtól, vedd el az ő ajkaitól a fájdalomnak kelyhét…

Hatalmad végtelen, ó, uram! Te jónak láttad elszólítani, s mennyei

országodba, magad mellé emelni nagyasszonyunk ártatlan magzatját, és

jónak láttad a fájdalom mérhetetlen súlyát gyenge asszonyi vállaira

tenni…

Erzsébet szíve elszorult egy pillanatra. Osvát őérte imádkozott. Már

csaknem belépett a kápolnába, de valami mégis arra kényszerítette, ne

árulja még el, hogy megérkezett. Valami azt súgta, várjon még.

– De kérlek, ó uram – folytatta Thuz Osvát az oltár előtt térdepelve

–, óvd meg asszonyainkat Hunyadi urunk rút csalárdságának tudásától.

Ne engedjed, hogy szívét megtörje, lelkét megölje a férfiúi csapongás

keserű híre. S mindenekelőtt, kérlek, Istenem, tépd le Hunyadi urunk

szeméről a paráználkodás hályogát, s vezéreld őt vissza attól a

cafkálkodó, szemérmetlen királyi komornától a mi nagyasszonyunk

kandallójának tüzéhez! Kérlek, uram, ne engedd, hogy felbomoljon e

mennyben köttetett frigy, kérlek, vezéreld haza Hunyadi urunkat,

kérlek, kergessed el e ház fölül a fekete felhőket, s engedjed végre,

hogy napod fénye ragyogjon be szomorú ablakain…

Szilágyi Erzsébet megszédült. Ha nem támaszkodik a kápolna külső

falának, tán össze is esett volna.

Cafkálkodó, szemérmetlen királyi komorna…

Vezéreld őt haza.

Lehunyta a szemét, s immár nem hallotta Osvát monoton

mormogását, nem hallott immár semmit.

Hát igaz…

Mégis igaz…

Cafkálkodó, szemérmetlen királyi komorna…

Hallotta már hírét annak a lánynak! Hallotta már Prágából is a hírét,

de nem akart tudomást venni a rosszindulatú pletykálkodásról. Ő lenne

az, ki Jankóval múlatta az időt…

Hát mégis igaz…

Jankó…

Az ő Jankója…

Ezért nem jő haza évszámra… Más karjában lelé a boldogságot…

Szilágyi Erzsébet, Hunyad nagyasszonya szédelegve, rosszulléttel

küszködve támolygott ki a folyosóra. Észre sem vette, hogy odabenn

egyszeriben elhal Thuz Osvát mormolása. Éppen ennyire volt szükség

csak. Az illendőség kedvéért a pap még térdepelt néhány percig, kezét

imára kulcsolva, tekintetét a feszületre vetve.

Nem sokkal később ábrázatára búbánatos aggodalmat öltve keresni

indult a nagyasszonyt, hogy megtudakolja, miért nem jő szokásos

reggeli imájára.

Szilágyi Erzsébetet ott találta a várudvaron. Nem látszott rajta

semmi, tán csak sápadtabb volt kissé a szokottnál.

Kérdezte Osvát Mészáros várnagyot, hová indul a nagyasszony.

Mondták: indul éppen, hogy bejárja a Hunyad környéki birtokokat,

megtekintse az újjáépített házakat, megsürgesse az új harci szekerek

készítését, és új ágyúkat rendeljen a szász városoktól.

Osvát álla leesett a csodálkozástól. Odalépett Erzsébethez.

– Sápadt vagy, asszonyom! Miért nem pihensz le inkább, s hagyod,

hogy más intézze a teendőket?

Erzsébet arca meg sem rezzent.

– Mert az én dolgom ez, Osvát. Én kötelességem. Reám hagyta az

én uram. Ne aggódj énmiattam. Katona asszonya vagyok, erős az én

szívem.

Azzal ment, sietett végezni hamar.

Thuz Osvátot is hívta a kötelesség: igyekezett vissza a szobájába,

hogy megírja Cilleinek a fejleményeket.

8.

EDIRNE (DRINÁPOLY), TÖRÖK BIRODALOM,

817, SÁBÁN HAVA

A fiú hétévesforma lehetett. Barna képű, izmos kölyök volt, szinte

elveszett az aranyvarratokkal díszített dívány selyempárnái között.

Göndör haja koronaként keretezte üstökét, de a szénfekete tincsek

csigái közül fürkész tekintet villant a mécsesek arany félhomályában.

– Tudod-e, miért hívattalak? – kérdezte Mara hatun kedvesen.

Mohamed hosszú percek óta türelmesen ült vele szemben, s egyre csak

várta, hogy a birindzsi kadin megszólítsa végre. Szemmel láthatóan

nehezére esett, hogy nyugton maradjon egy ültő helytében, de Murád

medresze-hodzsái és a melléje rendelt lála egyre nagyobb sikerrel

szoktatták higgadtságra.

– Azért hívattalak, mert atyád úgy döntött, te és a fivéred elkíséritek

őt a Lázország és Engürúsz elleni háborúba. Szeretném, ha nem

hoznátok rá szégyent.

Mohamed lassan, óvatosan bólintott, s néhány pillanatig nem tudta

eldönteni, vajon megszólalhat-e már, vagy hallgatnia kell tovább.

– Nem fogok szégyent hozni rá – mondta aztán, figyelve, hogy

kiejtése tiszta és érthető legyen, a szigorú udvari előírásoknak

megfelelően.

– Ebben biztos vagyok – mosolygott rá Mara. – Hiszen születésed

óta ismerlek, Mohamed. Azt is tudom, hogy nagyon hiányzik

édesanyád. Azért vagyok itt, mert szeretnék segíteni neked. Persze csak

ha elfogadod a segítségemet!

Mohamed komoly, szénfekete tekintetét az asszonyra emelte.

Emlékezett a birindzsi kadinra, s tudta, hogy anyja, Humai hatun

egyetlen barátjának tartotta Edirnében.

– Elfogadom a segítséged – mondta ünnepélyes hangsúllyal. Mara

nem állta meg mosolygás nélkül. A fiúcska szálfaegyenes derékkal ült a

karmazsin bársonypárnák között, zöldalmaszín brokátköntösben,

gyöngyökkel díszített saruban, mint egy született herceg. Mara

elégedett volt a látvánnyal: tapasztalata szerint a sehzádék közt kevés

akadt, ki már megjelenésre is ennyire fejedelmi jelenségnek

mutatkozott.

– Ketten kíséritek el a szultánt. Féltestvéred, Aleaddin Ali veled

egykorú, de máris Manisza kormányzója. Ő a veliahd. Te pedig nem

vagy az. Ezt soha nem szabad elfelejtened, Mohamed. Az ő anyja a

tekkei emír leánya: nemes asszony, maga is szultáni vérből származó. A

te anyád csak egy görög rabszolga.

Mohamednek az arcizma sem rándult a nyilvánvaló tény hallatán.

Már régen megtanulta az edirnei háremben, hogy amit tud, azt lehetőleg

tartsa meg magának. Például hogy az anyja – bár rabszolga volt

valóban, de nem görög: zsidó, török és kun vér csörgedezett az ereiben.

Görög egy csepp sem.

– Ahogy mondtam már, a barátod vagyok – folytatta nagy sóhaj

kíséretében a birindzsi kadin. – Tudnod kell, hogy egy napon, amikor

Aleaddin Ali szultán lesz, téged is, anyádat is meggyilkolnak majd.

– Tudom – felelte illedelmesen Mohamed. – Anyám felkészített

erre.

– Helyes. A bölcsesség első lépcsőfoka a megváltoztathatatlan

elfogadása, fiam.

Mohamed szemében különös fény izzott fel.

Mara hatun elégedetten nyugtázta e fényt. Éppen erre számított. A

fiú nem fog beletörődni a sorsába, bármit mondjon is most… Nagyon

helyes… Ilyennek kell lennie… Harcosnak…

– Természetesen Allah néha tekervényes úton vezet bennünket a

célhoz, amit kijelölt számunkra – folytatta óvatosan hangsúlyozva a

szultana. – Amennyiben véletlenül történne valami baleset Aleaddin

Alival… Ugye… értesz engem, Mohamed?

– Értelek. De nem kívánom a bátyám halálát.

– Természetesen én sem kívánom. Csupán azt mondom, a

bölcsesség második lépcsőfoka a lehetőségek gyors feltérképezése. A

sors útjait Allah készíti elő számunkra, de úgy hiszem, hogy a

lehetséges ösvények közül végül melyikre lépünk, az elsősorban rajtunk

múlik.

Mohamed lassan, óvatosan bólintott.

– Nem fogok habozni, ha Allah választás elé állít engem. Tudni

fogom, melyik ösvény vezet a legmesszebbre…

– Helyes. Én jól ismerem Aleaddin Alit is, szintén születése óta –

fejtegette tovább Mara hatun. – Sajnos nem túl eszes fiú, de a hodzsák

mindent megtesznek, hogy legalább roppant erős legyen. Szerinted mi

szükségeltetik inkább ahhoz, hogy valaki a birodalom első embere

legyen? Puszta erő, vagy bölcsesség?

Hosszan, metszőn Mohamed szemébe mélyesztette tekintetét.

– Nekem jó tanítóim voltak – felelte erre Mohamed. – S tisztában

vagyok vele, mit nem tudok még. Gyorsan tanulok.

– Valóban? – mosolygott Mara. – Tudnod kell, hogy a bölcsesség

harmadik lépcsőfoka tulajdon képességeink feltérképezése. Ha rosszul

méred fel önmagadat, könnyen elbukhatsz. Ha jól ítéled meg magad,

egyetlen kapu sem maradhat zárva előtted.

Mohamed úgy bámulta az asszonyt, mintha megbabonázták volna.

Egyre jobban tetszett neki ez a beszélgetés. Élvezte az óvatos

utalásokat, melyek mögött határozott, merész szándék feszült. Élvezte,

hogy minden körülírás ellenére sem használták az udvar cikornyás

stílusát, elmaradtak a burjánzó szóvirágok. Mara hatun úgy beszélt vele,

ahogy anyja, annak idején.

– S mit gondolsz, fiam, miért visz benneteket magával atyátok a

hadjáratra?

– Hogy megismerjen minket – felelte habozás nélkül Mohamed. –

Hogy lássa, melyikünk szívében mi lakozik.

– S vajon mit akar látni a szívetekben?

– Bátorságot, bölcsességet, erőt. Erényeket.

– S mit fog találni a te szívedben?

– Csak azt, ami már most is ott lakozik.

Mara hatun elégedetten bólintott.

– Egyelőre elég lesz ennyi, Mohamed. Ha bármi történik veled,

nekem mindig beszámolhatsz róla. El is kell mondanod: én atyád első

ágyasa vagyok, s mindenről tudnom kell, ami a palotában és a

háremben történik.

– Mikor indulhatok a sereg után, hatun?

– Egy hét múlva. Előbb felkészítenek, hogy a külsőd is méltó legyen

egy igazi sehzádéhoz. A hammam után meglátogat majd a főborbély,

aki megborotválja fejed, utána a körmök gondozója, aki lenyírja

körmeidet, aztán a ruhatárnokmester, aki aloéfa nedvével illatosított

fejedelmi öltözetet ád neked, s végül a fő turbángombolyító mester, aki

fehér lenvásznat teker a fejed köré.

– S azután?

– Körül fognak metélni benneteket, Mohamed. Egy héten át tartanak

az ünnepségek Edirnében, itt lesz minden szövetséges és alávetett emír,

törzsfő, fejedelem. A körülmetélés fájdalmát nem említem, mert

könnyedén el fogod viselni. Használd ki az alkalmat, és figyeld meg jól

atyád szövetségeseit, mert holnap talán a te ellenségeid lesznek. De

vigyázz! Az udvaroncok árgus szemmel méregetnek majd. Azt lesik,

hogyan viselkedsz a bátyáddal. Légy hát vele mindig alázatos, tudd, hol

a helyed. Soha ne éreztesd vele, hogy többet érsz, többet tudsz nála.

Eljöhet még a te időd…

– Köszönöm, hatun.

– Még valamit, Mohamed… Megvan még az a napkorong, ami…

– A napkorong? – kérdezett vissza a fiú, s most először zökkent ki

hűvös közönyéből.

– Anyád ruháját díszítette rég – mondta a birindzsi kadin. – Megvan

még?

– Megvan. De a hodzsák tiltják, hogy viseljem. Hitünk megköveteli,

hogy a félhold…

– Van egy férfi napnyugaton, ki ugyanezt a napkorongot viseli –

hadarta Mara. – Nogáj kán jelvényét… Hunyadi Jánosnak hívják,

néhány hónapja ő a határvidék ura. Ha útjába sodor Allah ennek a

férfinek, jusson eszedbe, fiam, hogy ugyanannak a fának a hajtásai

vagytok mindketten.

Mohamed halványan elmosolyodott.

– Emlékezni fogok, hatun. Mit üzensz néki, ha Allah az útjába

sodorna?

Mara felkelt a párnák közül, és megsimította a fiú arcát.

– Nem csak a szemeddel, de a szíveddel is látsz, Mohamed. Ha

útjába sodor Allah annak a férfinak, mondd meg neki, hogy nem

felejtem el soha. Csak ennyit mondj!

Mohamed fejet hajtott.

Hétéves volt még csupán, de mégis tudta, éppen most találta meg

egyelőre homályos jövendője első szövetségesét.

Nagyon remélte, hogy nem az utolsót.

9.

KEVE VÁRA, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439 NYARA

Az éjszakai égbolt alja fel-felfénylett, mintha Isten mérhetetlen

haragjában villámok garmadájával sújtotta volna a vidéket. A

pillanatnyi időkre megvilágosodó túlsó parton kirajzolódtak Vég-

Szendrő várának bástyái. A felvillanásokat mennydörgésszerű robaj

kísérte, s a becsapódások nyomán néhol lángoltak már a falak.

Hunyadi komoran figyelte a szokatlan égi jelenséget: Keve várának

legmagasabb tornyából tökéletes rálátása nyílt az apokaliptikus

színjátékra. A párkányára támaszkodva fürkészte a tenger sok török

hadat. Úgy nyüzsgött, szorgoskodott a janicsárok végtelennek tetsző

tömege a falak körül, mintha hangyaboly készült volna elnyelni holmi

homokváracskát.

Nem a Jóisten szórta mennyköveit Szerbia utolsó, meg nem hódolt

várára, hanem Murád szultán félelmetes hírű topcsijai lőtték hatalmas

zarbuzánjaikkal a falakat. A roppant kőgolyók süvítve szelték a levegőt,

s fülsiketítő robajjal csapódtak be, falat törve, tornyot zúzva, háztetőket

rombolva. Az éjszakai szél Keve felé sodorta a fojtó lőporfüstfellegeket.

– Legalább száz ágyújuk van – jegyezte meg Orbán mester Hunyadi

háta mögött. – De óránként jó, ha háromszor el tudják sütni őket…

– Mikorra törik hát meg a falakat?

– Szendrőnek sok bástyája van – mordult fel Szilágyi Mihály. –

Gyakorta jártam ott: én azt mondom, bírni fogják azok a falak!

– Kötve hinném. Ennyi ágyú ellenében nem – ingatta fejét Hunyadi.

– Brankovics bizánci hadmérnökökkel terveztette meg a várat, de száz

zarbuzánnal ők sem számoltak!

– Száz zarbuzán valóban elégnek tűnik – okoskodott Orbán mester.

– Csakhogy elegendő puskapor is kell ám hozzájuk! A török Bodonyból

szekerezi ide az ágyúgolyókat és a puskaport! Minden attól függ hát,

hány szekér jut el háborítatlanul az ostromtáborba.

– Iván! – mordult fel Hunyadi, megértve a fegyvermester célzását.

Ha már Albert király az ő gondjaira bízta Tüzes Orbánt, igyekezett

hasznát venni, még ha ki sem állhatta a székely csodabogár kötekedő

természetét. – Iván! Ide hozzám!

Öccse már penderült is melléje, a párkányhoz.

Jankó ráemelte tekintetét, s egy pillanatra elbizonytalanodott.

Megint Ivánt küldje?

Mindig Ivánt küldje?

A legveszedelmesebb küldetésekre eleddig rendre az öccsét

menesztette, hisz benne bízott a legjobban. Ügyes, vakmerő kölök az!

Kölök? Ördögöt! Férfi már rég!

Jankó rádöbbent, hogy napok óta baljós sejtelem gyötri öccsével

kapcsolatban. Már csaknem megfeledkezett róla, de most elemi erővel

buzgott fel benne az aggodalom. Nemrégiben ugyanis álmodott Ivánnal.

Azt álmodta, hogy öccse nélkül kellett hazatérnie Hunyadra, mert

szegény fiú elesett egy összecsapásban. Édesanyja őrjöngve fogadta a

hírt az álmában.

Mikor Jankó felébredt, néhány pillanatig csak bámult maga elé a

sötétbe. Nem tudta, megtörtént-e valójában a tragédia, avagy csupán

rémképek gyötörtek

Addig az sem tudatosult benne, milyen nagy veszedelembe sodorja

hétről hétre egyetlen életben maradt fiútestvérét. Mert igaz, hogy a báni

címet is megosztotta véle, de a legnehezebb küldetésekre mégiscsak őt

küldte minden egyes alkalommal!

Eriggy, Iván!

Vágjad őket, Iván!

Mi lesz, ha Ivánnak valami baja esik? Ahogy ott ült az álomból

riadva, zihálva, egyszeriben felrémlett benne, hogy esztendők óta alig

beszélt öccsével. Nem kérdezgette, azt sem tudakolta, elégedett-e a

sorsával? Valahogy sohasem jutott erre idő. Többet faggatta cseh

zsoldosait, a német lovagokat, még saját familiárisait is. Éppen csak

Ivánra nem jutott soha figyelme.

Voltaképpen nem tudott öccséről semmit.

Megszokta, hogy ott van mindig mellette, s követi, mint az árnyéka.

Pedig hányszor célozgatott már Kamonyai arra, hogy valami igen

nyomja a fiú szívét! Már Csehországban is folyton szóba hozta,

ösztökélte Jankót, ugyan, üljön már le Ivánnal, s faggassa ki, mi baja.

Csakhogy mindig másfelé terelték a sürgető tennivalók, épp csak

édes egy öccsére nem jutott egy perce sem.

Most meg, hogy ott állt előtte Iván megint, lelkesülten, az új

feladatot várva, a balsejtelem elemi erővel sajdult Hunyadi szívébe.

Majd…

Majd, ha ezen túlleszünk, majd beszélünk.

Kifaggatom én a kis nyavalyást, tán sérelmi bánatja van, tán

gyereket csinált valami takaros cseh menyecskének…Jól van, jól van,

kifaggatom én, csak még ezen legyünk túl…

– Drága öcsém! – átkarolta Iván vállát, s magához húzta a fiút. – Jól

vagy? Eszel te eleget?

Iván elképedt. Hogy jön ez ide? Az elébb még a törökről volt szó!

Megveszett ez a Jankó?

Hunyadi megrázta magát.

– Ejh, nincsen idő az örökös nyavalygásodra! Összeszedsz rögvest

ötven kunt s székelyt! A legjobbakat vigyed! Éjnek leple alatt

általúsztattok a túlsó partra Dombó váránál. Lesben álltok a római

romok közelében, és annyi utánpótlást hozó karavánra csaptok le,

amennyire csak tudtok. Érted-e? A puskaport felrobbantjátok, az

ágyúgolyókat a Dunába görgetitek!

Ivánnak fülig szaladt a szája. Kedvére való küldetésnek ígérkezett

ez!

– De vigyázzatok! A túlsó parton mostan ott nyüzsög a teljes török

hadsereg, nehogy aztán néktek állítsanak csapdát! Legkésőbb egy hét

múlva visszaúsztattok, mert addigra már ott lohol a nyomotokban a sok

ezer szpáhi!

Iván rohant is le a vár lépcsőin, hogy kiválogassa az embereket.

– Ez néhány nap haladék csupán – vélte Hunyadi, visszafordulva

Szendrő felé. Az éjszakában újabb villámlássorozat hasította fel a

sötétség fátylát. – Brankovicsnak nem sok embere maradhatott, ki tudja,

meddig bírják még!

– Néhány héten belül kétségtelenül elesik a vár, ha nem érkezik

felmentő sereg – mormolta Kamonyai.

– A felmentő sereg már gyűlik. Ott táboroz Titelrévnél, Simon!

– Táborozni ugyan táboroz – vont vállat a vén vitéz. – A kérdés,

hogy nekiindul-e végre, valahára.

– Már miért ne indulna? Azért gyűlik a király serege, azért gyűlik a

bárók minden hada, hogy nekiinduljanak!

– Hetek óta gyűlnek, hetek óta henyélnek! Valakinek fel kéne rázni

tán őket!

Mindenki Hunyadira emelte tekintetét.

– Valakinek…

Hát persze…

– Hajnalban nyergeltessetek! – adta ki a parancsot a szörényi bán. –

Mihály sógor, te átveszed az orsovai és szörényvári parancsnokságot!

Csornai és Bizerei rendelkezzék Szentlászlóváron és Drankóban!

Haram Dombó, Keve és Tárcsó a tiéd, Cserei Lukács! Éjjel-nappal

őrködjetek! A part mentén végig fáklyák világoljanak éjjel is! A

túlparton százharmincezer török, a Dunán kétszáz ellenséges gálya!

Bármikor, bárhol megkezdhetik az átkelést!

– S te? – kérdezte Szilágyi.

– Én hajnalban indulok Titelrévbe, megkongatni a vészharangokat!

Remélem, mire odaérek, a király serege is számlálja az ötvenezret!

Amint begyűlnek mind a bárói bandériumok, máris átkelünk

Nándorfehérvár alatt a Száván, és oldalba támadjuk Murádot!

– Aztán csak igyekezzél, Jankó! Ha nem jöttök időben, odalesz

Szendrő! S ha odalesz Szendrő, szabad az út Nándor Alba felé!

Hunyadi utolsó pillantást vetett a túlpartra: a mennykőként

becsapódó ágyúgolyók zubogva, dübörögve törték a falakat. A víz

fölött, a puskaporfelhőkkel török sípok sivítását és dobok dohogását

sodorta feléjük a szél.

10.

TITELRÉVI HADITÁBOR, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, KISASSZONY HAVA

A nyári hőtől gőzölgő, mérges gázokat pöfögő lápban csúnyán

cuppogtak a lovak patái. Hunyadi nem szerette ezt a hangot, mert arra

emlékeztette, amikor csatában emberi beleken tapos a harci mén

acélkörme.

Amíg tudtak, vágtattak, de aztán ahogy elérték a podvás, süppedős

mocsarakat, már jóval lassabban haladtak. Kevétől Tárcsóig, majd

Pancsalig folyton előremenesztett kémlelőkre volt szükség, mert félő

volt, hogy a török nagyobb erőket vetett át a Dunán, felderíteni a

Nándorfehérvár mögötti térséget.

Nem sokkal délidő után bele is botlottak néhány száguldó

csetedsibe. Kéttucatnyian lehettek csupán, Hunyadi úgy döntött,

megszalasztják őket. Egész a barcsai láp széléig űzték a nyomorultakat,

egyenként vágva le őket. Ha meg már ott voltak, Hunyadi átkelt

sebtiben a Dunán, s betért a Thallóczi Jován védte erődítménybe, hogy

megbizonyosodjék róla, a falak képesek ellenállni akár egy ostromnak

is, ha kell.

– Amott táboroz egy többezres török had – mutatta a vár fokáról a

látóhatár peremén, a Vracsár-hegy lábánál tarkálló sátrakat Thallóczi.

Matkó bán fivére a vránai perjel címét viselte, s ezúttal hófehér,

keresztes öltözéket öltött, hogy mutassa országnak, világnak: keresztes

háború ez a javából!

– Lássad, Jankó, innét mán se ki, se be! Az akindzsik

beszáguldozzák a környéket, a falvakból mindenki bemenekült a

várfalak közé. Mondjad meg a királynak, hogy ha nem küldi

haladéktalanul a sereget, a következők bizony mink leszünk Vég-

Szendrő után. Akkor aztán ide vontatják a száz faltörő zarbuzánt,

Nándor Alba alá!

Hunyadi elbúcsúzott, s alig tizenöt vitézével már vágtatott is tovább

Zimonynak, aztán Zalánkeménnek. Onnan már csak egy ugrás volt a

titeli rév, de így is esteledett, mire elérték a Duna és a Tisza

egybefolyásánál, a dús mezőkön, a pitypangos réteken, sűrű nádasok,

lápi virágok zsombos partján tarkálló haditábort.

Már a révtutajról látták ragyogni az égbolt alját: a haditábor tüzei

nyaldosták a feketéllő fellegeket.

Mikor bevágtattak a földig hajló szilfák sora közt, Hunyadi hiába

kereste az őrszemeket. Ott kellett volna feszíteniük, már jóval azelőtt,

hogy egyáltalán a sátrak közelébe értek volna. Mikor végre az első,

királyi címert viselő vértesbe belebotlottak, vissza is rántotta Sárkány

kantárját, s a nyereg magasából képen rúgta a fickót.

– Hát a magyar király táborába bárki csak úgy benyargalhat? Hol

vannak a strázsák? Hol vannak az íjászok a nádasban, hadnagy uram?

A palotás őrtiszt megreccsent orrcsontját lapogatva sziszegett rá:

– Te meg ki a rugdosós istennyila vagy, hogy szakadna nyakadba

mind, a keserves égbolt, csillagostul?

Hunyadi végigtekintett kíséretén. Nyakig sarasan, csutakos, habzó

pofájú lovakkal valóban tűntek inkább haramiabandának, semmint

Magyarország zászlósurát kísérő deli fegyvereseknek.

– Eriggy, te isten barma, és jelentsed Albert királynak, hogy

Hunyadi János szörényi bán érkezett, Keve várából!

Az őrtiszt képe most lett csak rákvörös, rögvest vigyázzba vágta

magát. Merthogy fenekedős híre volt a szörényi bánnak. Nem érdemes

packázni a villámló tekintetű nagyúrral, mert hamar eljár a keze. Vagy

éppenséggel a lába.

Hunyadi dúlva-fúlva léptetett be a táborba. Kétfelől, a mezők

lankáin, a Duna meg a Tisza által bezárt szögelet minden részén

pompás sátorpaloták sorakoztak, egészen fel, az Árpádok idején emelt

váracskáig. A tábor megannyi kisebb táborra bomlott, széles gyepűvel

elválasztva egymástól, nehogy keveredjenek a lassan gyülekező

seregtestek egymással. Amott Garai László macsói bán bandériumának

zászlait csattogtatta a szél, emitt Hédervári Lőrinc nádor lándzsásai

vigadtak nagy hangon, körbetáncolva a tüzet. Mellettük János, kalocsai

érsek hadfiai, kissé arrébb a háromcsillagos zászlók alatt, mindenik

többinél magasabb sátrak alatt hűsölve a rátarti Cillei-zsoldosok. Egész

közel a tábor közepéhez a veszprémi, váci és szerémi püspök urak állig

felfegyverzett bandériumai, amott meg a jó Thallóczi fivérek

nélkülözhető fegyveresei. A leggazdagabb bárók közül néhányan itt

lézengtek, pár száz páncélos lovassal, mint Báthori István országbíró,

Lévai Cseh Péter, Kórógyi János, Rozgonyi István, Kusalyi Jakcs

Mihály, Guthi Országh Mihály.

Hanem a többiek!

Hunyadi bárhogy forgatta a fejét, bizony a legtöbb báró zászlaját

nem látta sehol az őrtüzek fényében lobogni. A Marczaliak, a Tamásiak,

Csákiak, Pálócziak, Petényiek címerei ugyan ott pompáztak, frissen

megpingálva, s a királyi sátor előtti tölgyre aggatva, csak éppen a báró

urak többsége hiányzott még seregestül, szőröstül-bőröstül.

– Hát csak ennyi? – hebegte maga elé Hunyadi. Egészen elhűlt,

látva, mily kevesen lézengenek a nagy dirrel-dúrral összetrombitált

haditáborban. Úgy tudta, mostanra legalább ötvenezres had gyülekszik

itt, de körös-körül most jó, ha tizenötezer harcosnak elég sátort látott a

két folyó partján.

– Ennyivel ugyan mire megyünk, Simon bátyám? Murád jót

kacagna, ha ezekkel felsorakoznánk a szendrői falak előtt!

Kamonyai nem tűnt különösebben meglepettnek.

– Csoda, hogy ennyien ide dugták a képüket! Drága mulatság ám a

hadi vállalkozás, te Jankó! Néked tudni illenék! A nagyságos báró urak

meg igen a fogukhoz verik a garast, ha az ország bújáról van szó, s nem

a magukéról!

Ahogy kocogtak be a tábor közepébe, a kitaposott ösvényen, innen

is, onnan is kíváncsiskodó vitézek, kapatos hadfiak dugták ki az orrukat

a sátrak ponyvái alól, hogy lássák, ki érkezett már megint.

Látták a csupa sár, csupa mocsok, lerongyolódott lovasokat, s

gúnyos röhögésben törtek ki.

– Hát titeket meg miféle disznópásztor nyájából eresztettek ide?

Bűzlötök, mint a hétnapos vízi hulla!

Hunyadi odavillantotta tekintetét, s a zsoldosok jobbnak látták

befogni lepénylesőiket.

– Sátorozzunk le elébb! – javallotta volna Kamonyai, mert már

sejtette, mi következik. Ám Hunyadi se látott, se hallott, csak

nyílegyenesen a tábor közepén felállított, fényárban úszó királyi

sátorpalota felé ügetett leszegett fővel, fújtatva, akár egy kötelét

szaggató bika. Odabentről harsány rikoltozás hallatszott, a zenészek

vígan nyenyerésztek, dudáltak, a deszkapalló csak úgy dübörgött a

nehéz katonacsizmák alatt.

– Ajjaj! – Kamonyai a fejét fogta. Ahogy öregedett, egyre

nehezebben viselte az olyasfajta viharokat, ami épp kitörni készült

megint.

11. Hunyadi szétterpesztett lábbal, csípőre tett kézzel megállt a

sátorpalota tornácán. Az előreszalasztott küldönc szólt már az

ajtónállóknak, miféle vendég jő, úgyhogy azok rezzenéstelen arccal,

némán tisztelegtek. Egy hete táborozott immár a királyi udvar

Titelrévnél, nem csodálkoztak az ajtónállók már semmin.

Hogy a szörényi bán úr verejtéktől csatakosan, összetapadt hajjal,

sármocskosan járul a király színe elé? Mit számít az? Mikor odabenn a

püspök urak, báró urak magukból kivetkezve ropták a táncot, a

nyenyere nyirvákolására sakálkórusként fújva a legcifrább dalokat,

amitől még a kő is elpirulna, ha értené őket. Kezükben boroskupával

dajdajoztak a jámbor püspök urak is, meg-megmarkolászva a csecses-

faros szolgálólányokat, akik ott sürögtek, pörögtek, kézről kézre járva

közöttük.

Cudarul lerészegedett a haditábor valamennyi jeles lovagja, nemese,

főpapja ezen az estén is, de se nem jobban, se nem kevésbé, mint az

elmúlt hét valamennyi estéjén. A dús csemeletprém köntösök a csizmás

lábaktól tiprattak, a bársonymentékről a vigadós hangulatba jött

uraságok oly hévvel szaggatták le tulajdon aranygombjaikat, hogy azok

szerteszét találtak gurulni a padlón, s most szemfüles apród gyerkőcök

szedegették őket össze a dobbanó lábak között.

Ugyan nem lehetett itt látni, hogy melyik a püspök, és melyik a

véreskezű hadfi! Csupa medvetermetű, nagy bajuszú, nagy szakállú,

rövid lábú, vaskos vállú férfi, egymásba kapaszkodva, ide-oda

dülöngélve, hol a sátorponyvának zuhanva, hol a gerendaerdőt

ropogtatva. Mikor nem dübögtek, nem tántorogtak, akkor meg épp bort

vedeltek. Mikor meg nem bort vedeltek, hát a közöttük mezítelen

incselkedő szolgálólányokkal enyelegtek.

Mert így mulat a magyar, ha háborúba megyen!

Mit néki, hogy a közelben dühöng a világ legerősebb hadserege! Mit

néki Murád szultán százharmincezres hada! Mit neki, hogy alig félnapi

iramodásra fosztogat, tombol a szpáhik, akindzsik förgetege!

Csak bor legyen elég, meg szajha!

A királyi szekeresek három napja egyebet nem is hordtak

Péterrévéről, mint a pécsi püspök boroshordóit! A tábori ágyúk

szállítására így nem maradott elég ember meg szekér.

De kell is ide ágyú!

Hát miért kapott Tüzes Orbán ötvenezer aranyat a kincstártól? Hogy

ágyúkat öntsön! Amíg meg azok az ágyúk elkészülnek, ugyan mi

mással múlassák az időt a nagyurak?

Mikor Hunyadi belépett a sátorpalotába, senki észre se vette.

Csak mikor bősz léptekkel megindult a mulatók izzadt tömegén

keresztül, egyenest a túlsó oldal felé, hol Albert király kókadozott

trónusán, kezében boroskupával, csak akkor ismerte föl valaki.

– Nézzétek, ki jött! Cimborák! Megálljatok! Hisz ez a nagyságos

szörényi bán úr maga!

Egyszeriben elhallgatott a zene, s ezzel egy időben fel nyerített a

díszes kompánia. Röhögtek, hétrét görnyedve, a térdüket csapkodva,

ahogy végigmérték a sármocskos jövevényt. Röhögött Újlaki is, hogy

csak úgy rezgett belé a hája: mióta birtokai évről évre terebélyesedtek,

úgy terebélyesedett ő maga testben is. Újlak és Raholca ura, Macsó

bánja az utóbbi idők felettébb szerencsés öröklései folytán az ország

egyik legvagyonosabb urává lett. Kellett is a vagyon, mert Miklós igen

sokat költött. Baranyai, tolnai, macsói, s az újabban megszerzett

galgóctemetvényi, korlátkői uradalmak bőségesen fedezték a költségeit.

– Ni, csak! Oláh Jankó! Hát te honnét másztál elő? – tántorgott

Hunyadi elé az egri püspök. – Valami szarkupacban kerested tán a

törököt? Osztán megleléd-e őket?

– Nem úgy! – vihogott Garai. – Csak így szokta ez rég! Tán

Hunyadon is ganajjal szórják a szobákat! Igaz-e, Oláh Jankó? Nem

szégyen az, manapság mindenféle rühesből zászlósúr lehet!

Hunyadi hallgatott, de tekintete oly baljós villámokat szórt, hogy ha

idejében észreveszi azt valaki, bizonnyal fülét-farkát behúzva oldalog ki

a szabad levegőre, amíg teheti. De aztán, amikor a király egyik palotás

hadnagya nagy vígan eléje tántorgott, s leereszkedőn a vállára csapott,

Hunyadi elkapta a kezét, s a következő pillanatban már reccsent is az a

karcsont. A palotás hadnagy felüvöltött eszelős fájdalmában, s térdre

roskadt a bán előtt.

A vihogás egyszeriben elhalt. A bárók, püspökök kimelegedve,

vörös képpel meredtek rájuk, s még levegőt is elfeledtek venni a

meglepetéstől.

Hunyadi, még mindig acélos szorításba fogva a hadnagy szilánkokra

törött karját, a hirtelen támadt tisztulás közepére lépett.

– Be jó a kedvetek, urak! – Volt valami a hangjában, amitől

egyszeriben fázni kezdtek a kipirult, kötőre vetkezett férfiak.

– Úgy látom, semmire sincsen gondotok!

Garai zavartan körbepislogott.

– Ej, Oláh Jankó! A végén még elrontod itt a kedvünket!

– Én lennék kedvetek elrontója, urak? Én?

– Te hát, ki más! Ej, te Jankó! Mit sótlankodol itten? Vagy tán máris

belekomolyodtál a báni hivatalba? Nem voltál te mindig ily erényes!

Néhányan haloványan vigyorogni kezdtek, de látva a Hunyadi

arcára kiülő vészjós kifejezést, azok a vigyorok is hamar elolvadtak,

mint az utolsó hófoltocskák a tavaszi réten.

– Én ugyan erényes nem voltam valóban – mondta halkan Hunyadi.

– Nem tudok oly bűnről, mit el ne követtem volna, urak. Még embert is

öltem… De…

Ellökte magától a vinnyogó hadnagyot.

– A hadi regulát soha meg nem szegtem! Királyom életét kockára

nem tettem! Tudjátok ti, mit műveltek, urak? A közelben portyáz a

török! Szendrőnél százharmincezres hada gyűlik Murádnak! S ti itt

maroknyian alig, mit műveltek? Vigadtok, részegen? Borban

fetrengtek? Hát teljesen elment az eszetek?

A sátorpalota végében, a mindaddig magába roskadó Albert most

feltápászkodott trónusából, és bizonytalan léptekkel elindult a csődület

felé. Újlaki készségesen odalépett hozzá, hogy el ne vágódjék

részegségében.

– Majd én beszélek vele…

– Most már aztán elég legyen! – bődült fel Garai, s erre talpra

szökkent a sátor szélén bóbiskoló Cseribasi is, úgy hegyezte fülét, mi

készül idebenn. – Mit képzelsz magadról, te felkapaszkodott senki, te?

Hogy mersz minket kioktatni? Hogy mersz minket számon kérni?

Lehetsz akár a vén bolond Zsigmond fattya, de mostan már csak egy

senki vagy!

Úgy fröcsögött, hogy nyála csupasz mellkasára fröccsent.

– Kitakarodj innét, te oláh, te! Ebanyád! Mink Magyarország bárói

vagyunk! Nincsen köztünk keresnivalód!

A Hunyadi háta mögött várakozó Kamonyai pontosan tudta, melyik

pillanatban szökken ki Jankó hüvelyéből a szablyapenge, így játszi

könnyedséggel kaphatta el a sújtásra lendülő kart. Ugyanebben a

minutumban vagy öten vetették magukat Garaira, akinek kezében

szintúgy penge villant a fáklyák fényében.

– Urak! Urak! Hátrébb az agarakkal! – Hédervári nádor békítőleg

lökdöste arrébb a részegen tántorgókat Hunyaditól. – Nem illő kardot

rántani király urunk színe előtt!

Addigra már az ajtónállók is mind odasereglettek, hogy lefogják a

heveskedőket.

– Jankó, édes fiam! – morogta megrovón a nádor. – Meg kell

tanulnod végre fékezni indulataid! Mostan már nem csak katona vagy,

de az ország zászlósura is! Őfelsége jelenlétében nincsen helye

ilyesfajta viselkedésnek!

Mielőtt Hunyadi megszólalhatott volna, Rozgonyi is odasodródott

mellé.

– Ej, ha ezt Cicelle megtudja, megkapod a magadét, Jankó fiam!

Igazságod ugyan sok mindenben vagyon, de csak az ostoba ront így,

ajtóstul a házba!

– Ajtóstul? – fortyogott Hunyadi. – Ajtóstul, én? A tábor körül

szinte semmi őrség! Ha valaki rossz szándékkal…

– Ugyan, ugyan! – egyik oldalról Rozgonyi, a másikról a nádor

húzták ki a csődületből Jankót. – Rémeket látsz, komám! Jöjj csak! Bort

ide, de rögvest! Megszomjazhattál a hosszú út alatt!

Hédervári valósággal lenyomta egy székbe, messze a még mindig

felháborodottan ágáló báróktól. Garai és csahos komái az öklüket rázták

feléje, majd Albertet vették körül, hogy a szörényi bán méltó

megbüntetését követeljék.

– Igyál, Jankó! – Rozgonyi valósággal belédiktálta a gyöngyöző

kamonci nedűt. – Majd holnap, a haditanácsban elpanaszolhatod, mi

nyomja a lelkedet! Mostan ezzel csak ne legyen gondod!

Hunyadi dühödten felpillantott, de Kamonyai, ki higgadtan még

mindig a karját fogta, csak aprócskát biccentett. Igyál!

– Aztán lássad, nézzed, miféle fehércselédek szorgoskodnak itten! –

mutatott körbe a nádor. – Ne legyen gondod a világgal ma éjjel, Jankó

öcsém, válasszál magadnak kettőt, vagy hármat! Akad bőven, Garai

szekereken hozatott vagy húszat, s egy másik szekérrevalóval a pécsi

püspök kedveskedett a haditanácsnak. Akad itt oly menyecske is,

komám, hogy ha annak csecsei közé, meg forró öle közepibe temeted

magadat, menten újjászületsz! Tündér-violám! Ide gyere, de rögvest!

Egy fekete, tüzes szemű lány már ott is termett mellettük. A nádor

szeme villanásából látta, hogy mi a feladata: le kell csillapítani ezt a

tetőtől talpig saras, verejtékes férfit. Nem habozott, pőre

mezítelenségében máris Hunyadi ölében termett, s fekete hajzuhatagába

temette a férfi arcát.

– No, látod, mindjárt lehiggadsz, meglásd!

A nádor violája hátrébb csusszant Hunyadi térdén, s boszorkányos

ügyességgel kezdte bogozni, oldozni a bőrvért darabkáit. Nagy

tapasztalata lehetett e téren, mert pontosan tudta, hogyan lehet legelébb

kiszabadítani a férfiember legjobban védett testrészét.

Jankó felmordult, de valaki megint a kezébe nyomott egy borral teli

kupát. A kupa eltűnt a fekete hajzuhatag függönye mögött, így újra

csend lett.

– Így ni! – fújt elégedetten Hédervári, elgyönyörködve művében. –

Jöjjél, Kamonyai, válassz te is magadnak! Most még van miből, aztán

úgyis csak a satnyája marad!

Simon azonban még nem akart moccanni. Ismerte jól Hunyadit

ahhoz, hogy tudja: bármelyik-pillanatban kirobbanhat belőle a düh

megint, elég, ha csak eszébe idéződik Garai pofája. Hanem, mikor látta,

hogy egy harmadik, s nyomban azután egy negyedik kupa is eltűnik a

fekete hajzuhatag mögött, kezdett megnyugodni kissé. Aztán Hunyadi

megelégelte a lány incselkedését, ölébe kapta, úgy indult kifelé a

sátorból, mintha összenőtt volna vele. Akkor végre Kamonyai is nagyot

fújtatott, s a boroskupáért nyúlt.

– No, most töltse tele, nádor uram!

A csődület eloszlott, a zenészek megint megtekerték nyenyeréiket,

megfútták dudáikat, furulyáikat. A báró urak meg csak röhögtek, látván

Hunyadi sikeres megszelídítését.

– Nocsak! A bán uraság tán csak nem szerzetesi életet él odalenn, az

Al-Duna mentén? – csapkodta Kamonyai hátát Rozgonyi Simon teli

pofával. – Úgy rohant ki azzal a menyecskével, mint aki esztendők óta

nem érintett asszonyi személyt!

Simon bosszúsan legyintett.

– Tán úgy lehet. Nem az én dolgom. S nem is a tiéd, püspök uram!

Így folyt tovább a dínom-dánom a királyi sátorpalotában. Garai

küldött néhány leányt Alberthez, vegyék gondjaikba a királyt, s maga is

harsányan a tettek mezejére lépett. A dús csemeletprém köntösök

egyszeriben nászi nyoszolyává lettek a padlón, s a csupa medvetermetű,

nagy bajuszú, nagy szakállú, bárók és püspök urak felhergült bölény

üvöltésével vetették magukat a szolgálólányokra. Volt ott sikongás,

gurgulázó nevetés, dévaj kacagás, zihálás, lihegés! Kisvártatva az egész

királyi sátorpalota csak úgy recsegett-ropogott a deszkapallózaton

bujálkodók hevületétől.

Mert így mulat a magyar, ha háborúba megyen!

12.

SZENDRŐ, RÁCORSZÁG,

A. D. 1439, KISASSZONY HAVA

Két ifjú áll a vár mellvédjén, s farkasszemet néz a síkon

felsorakoztatott, s szakadatlanul bömbölő török ágyúkkal. Szendrő falai

rogyadoznak immár, de a roppant kőgolyóbisok mégis mindig oly sűrűn

zúdulnak, süvítenek feléjük, mint az ostrom első heteiben.

Murád szultán félreérthetetlenül a szerb védők értésére adta, hogy

addig innét nem tágul, míg Szendrő ormain félholdas zászlók nem

lengenek.

Még nem lengenek ott.

Most még a szerbek lobogóját feszíti a szél. De meddig még?

Grigor és Stefan, a két idősebb Brankovics fiú füstös arccal,

sebektől vérezve állanak a fal magasán, várva a következő török

rohamot. Napok óta nem aludtak egy percet sem, nem ettek egy falatot

sem. A várban rég elfogyott az élelem: az alaposan megtizedelt védők

közül sokan már a holtak teteméből marcangolnak. Sem fegyelmezni,

sem lelkesíteni nem lehet az embereket. Mindannyian az életben

maradásért küzdenek, külön-külön, fogcsikorgatva, makacs elszánással.

Az egyetlen, ami összeköti még őket, hogy be vannak zárva e falak

mögé. Odakünn a dühöngő oszmán hadsereg. Idebenn a biztos

éhhalál…

Aki fel tud még kelni, járni képes, szédelegve támaszkodik a

falakra, s karddal a kezében várja az újabb és újabb török rohamokat.

A szerb ágyúkból már rég elfogyott a puskapor, elfogyott az

ágyúgolyó, nem volt már nyílvessző sem, csak a puszta acél maradt a

legyengült férfiak kezében.

A nap a látóhatár felett ragyog, s a két ifjú szorongó szívvel figyeli,

ahogy a végtelenségbe nyújtózó török tábor irányából lassan,

méltóságteljesen megindulnak előre a janicsárok. Nem sietnek. Tudják,

hogy az idő az ő oldalukon áll. A szerbek a falakról egyre csak fogynak

és fogynak.

– Szólj az embereknek, hogy jöjjenek! – nyögi Grigor, látva, hogy a

janicsárok a magasba lendítik a próféta zöld hadizászlait. – Mindenki a

falakra, aki még él, s mozog!

Stefan vánszorog, hogy megkongassa a harangot, s közben arra

gondol, akad-e még egyáltalán annyi fegyverforgató Szendrő várában,

amennyivel minden falszakaszra juthat egy, kettő?

– Jött hír a magyarokról? – kérdezi Grigor, amikor Stefan

visszakapaszkodott melléje a mellvédre.

– Nem jött!

– Semmitől se félj, Stefan! Jönni fognak! Jönniük kell!

Az ifjabb Brankovics fiú megroggyan: csikar a hasa, mellkas

sebéből mind sűrűbb patakban ömlik a vér mezítelen lábára, mert nem

akadt már gyolcs, amivel bekötözhették volna. Megpróbál

felemelkedni, hogy legalább lássa, amint a török ostromágyúk sorban

eldördülnek, halálos köpetüket a falakra okádva.

Felbömbölnek a bombardák, beléreszket a föld, s megremegnek a

maradék falak. Aztán az a rettenetes süvítés! Mintha sikoltottak volna a

kőgolyók… S a becsapódások… Gyomorrengető robaj, kő,

sziklagörgeteg omlik alá a falakról, fullasztó porfelhő bomlik a pokoli

hőségben.

Aztán felüvölt a sok tízezer török odalenn, s máris dübörög a lábuk,

reszket megint a föld, ahogy rohamra lendülnek, ostromlétráikat

cipelve, rohannak egyenest az omlatag falaknak…

– Jönni fognak a magyarok… – nyögi maga elé kétségbeesetten

Grigor. – Jönniük kell! Nem hagyhatnak magunkra!

– Nem érnek időben ide!

– Dehogynem, Stefan! Itt táboroznak, a közelben! Jönni fognak!

Meglásd, testvérem, nem hagynak magunkra!

Stefan Brankovics fél kézzel csikaró hasát fogva, fél lábbal

megtámasztja magát a bástya fokán, hogy le ne szédüljön, amikor az

első törökre lesújt majd kardjával.

– Jönni fognak… – motyogja maga elé reménykedve. – Csak még

egy kis kitartás, testvér! Csak még ezt a támadást verjük vissza!

A törökök éppen ekkor robbannak neki a falaknak, üvöltve, vérre

szomjazva. A levegőben nyílvesszők záporoznak, s a végkimerültség

határán szédelgő szerbek már fel sem emelik pajzsaikat, hogy védjék

testüket.

Jöjj, halál! Jöjj csak! Mi itt vagyunk!

S a halál siet elfogadni a szíves invitálást.

Jő, és arat…

Vég-Szendrő várának maradék falai remegnek, omlanak a rájuk

zúduló százezer oszmán harcos talpa alatt.

13.

TITELRÉVI HADITÁBOR, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, KISASSZONY HAVA

Odakinn már javában tűzött a nap, amikor Hunyadi magához tért.

Először világáról sem tudva körbekémlelt, oly értetlenül, mintha még

saját létezését sem tudná hirtelen mire vélni. Idebenn alig derengett fény

a vastag sátorlapon át.

Ahogy megpróbált feltérdelni, megszédült. Hányinger tört rá,

fejében aprócska harci buzogányok csépelték agyveleje kocsonyás

maradékát. Annyit már érzékelt a körülötte forgó-kavargó homályból,

hogy szőrméken fekszik: dohos, szúrágta, pézsmapatkányszagú

szőrméken. Lehajigált ruhái és fegyverei ott hevertek körülötte –

mocskos volt valamennyi, ahogy remegve kitapogatta kardját, a

markolatra vastagon rászáradott sarat érintett.

Elszégyellte magát.

A kardod mindig maradjon tiszta, megértetted-e, fiam?

Hirtelen egy réges-régi, sok esztendővel ezelőtti emlék hasított

agyába.

Akkor is…

Éppen így… Mikor is? Hol?

Körbekémlelt.

A sátorban (vajh, miféle sátor lehet ez – kinek a sátra?) a feltúrt,

összemókányolt szőrmék közé gurulva egy mezítelen leány hevert.

Békésen szendergett, kislányos kebleit dús, fekete hajzuhatag igyekezett

eltakarni az avatatlan szemek elől. No de Hunyadi szeme bajosan volt

avatatlannak nevezhető, főképp azok után, amit Jankó az előző éjszaka

mívelt a lánnyal. A felborított asztalka mellett üres kancsók, lapos

borostömlők…

Hunyadi szédelegve félrehajtotta a sátor lapját, de nyomban hátra is

tántorodott a napsugarak záporozó lándzsadöféseitől.

Jézus Krisztus!

Összeszedte magát, s kilépett a szabadba. A rögzítőkötélben

kapaszkodott szédelegve, hogy el ne vágódjon. Végignézett magán:

mezítelen volt, a mocsok, a sár még előző napról száradt testére.

Bűzlött.

– Jó reggelt az ébredőnek! – morogta Kamonyai, ki a sátortól nem

messze, egy tábortűznél ücsörgött vitézeivel. – Már azt hittem, fel kell

hogy ébresszelek!

Hunyadi röstelkedve pillantott körbe.

Bár már csaknem delelőre járhatott, a táborban alig lézengett valaki.

Közel, s távolban csak a sátorponyvák alatt bóbiskoló, józanodó

katonák hevertek szerteszét.

– Kinek a sátra ez? – kérdezte Hunyadi.

– Hédervárié. Azt mondta, maradhatsz, amíg akarsz. Este lesz csak

haditanács…

Jankó a vasat olvasztó hőség ellenére is megborzongott. Úgy

kapaszkodott a rögzítőkötélbe, mintha attól tartana, ha elengedi, valami

gonosz szellő visszaröppenti a távoli múltba. Mintha valami ördög csúf

tréfát űzött volna vele, réges-régen érezte utoljára ily kutyául magát…

Egy pillanatra felrémlett előtte, hogy talán álom volt az egész…

minden, ami azóta történt, hogy…

de aztán megrázta sajgó üstökét. Nem… nem lehetett álom…

Megtörtént minden… Erzsébet… a kis Lackó… A családja, az

otthona…

Valahol nagyon távol…

Valahol elfeledve…

Hátrasandított a félhomályos sátorbelsőbe. A múlt árnyai néha

visszatérnek kísérteni… Néha erősebbek, mint mink vagyunk. Néha

akkor kísértenek, mikor nem véd minket semmi. Néha engedjük, hogy

azt tegyék velünk, amit csak akarnak…

Kihúzta magát, arcát beletartotta a napsütésbe.

Ami történt, megtörtént…

Kapart a torka.

Be jó volna inni valamit…

Megint hátranézett: odabenn a fekete hajú leány már mocorgott,

feltérdelt a kuszaság tetején. Nyurga, ifjú teste meggörbült, hófehér

tompora ingerlőn hívogatta a férfit.

Hunyadi nagyot sóhajtva előrelépett.

Vitézei vigyorogva bámulták, hogy kihúzott derékkal, anyaszült

mezítelenül lemasírozik a Tiszához, s ott beleveti magát a habokba.

Mikor kikászálódott a vízből, Kamonyai már várta tiszta ruhával.

– Néha lebír minket a kísértés… – kezdte volna Hunyadi, de Simon

csak legyintett.

– Nem vagyok én a feleséged, Jankó, hogy magyarázkodjál! Meg

aztán… – nevetett –, annak, aki negyven nyarat és negyven telet töltött

a hadak útján, nem tudsz már semmi újat mondani, fiam!

Hunyadi hálásan biccentett.

– Hanem a fegyvereidet neked kell megtisztítani! A férfi mindig

tartsa tisztán…

– Tudom, Simon. Tudom…

Hunyadi felpillantott a sárgára olvadt égboltra.

– Gyűjtsd össze a legényeket! Széjjelnézünk a tábor környékén!

14. Már esteledett, amikor rémisztő hírrel vágtatott a haditáborba egy

küldönc. Aki látta sápadt képét, azt hihette, hogy a török kelt át valahol

a Dunán, és sebes menetben éppen errefelé tart, hogy szétverje a király

gyermekded seregét.

Valójában még ennél is rémisztőbb hírrel jött a futár. Azzal, hogy

nem is Murád, de maga Erzsébet királyné és kísérete érkezik

nemsokára. Albert csaknem lefordult székéről, amikor ezt meghallotta:

a királyné ugyan ígérgette már levélben, hogy eljő hamarosan

Titelrévbe, de hogy ily gyorsan meg is cselekedje, amit a fejébe vett,

arra nem számított senki.

A hírre sietős rendcsinálás kezdődött a táborban. A zászlósurak

megparancsolták a hadnagyoknak, hogy sebtiben tüntessék el az előző

esti (s az azt megelőző, meg a még azt megelőző esti) dínom-dánom

minden szemmel látható nyomát. A táborba szekereztetett rimákat

sietősen útnak indították Péterváradra, és az eddig összecsomagolva

várakozó tábori oltárt is kihajtogatták a király sátra mellett.

Nem mintha Erzsébet királynőt különösebben zavarta volna az oltár

hiánya, vagy akár a szajhák jelenléte. Nem, őt egészen más érdekelte.

Azért jött, hogy újra kineveztesse nagybátyját, Cillei Ulrikot

Csehország kormányzójává.

15. Hunyadi higgadt léptekkel haladt át a sátorpalota széthajtott

ajtószárnya alatt rég nem használt, ünnepi öltözetében.

Alaposan megváltozott a kép, ami odabenn fogadta: a deszkapadlót

felsikálták, a borfoltokra nehéz szőnyegeket terítettek le. Még az

alabárdos őrök fegyverei is fényesebben ragyogtak, mint tegnap. De

még annál is fényesebben ragyogtak a püspök urak nyakában az

ezüstkeresztek. Igen elcsodálkozott Hunyadi, mikor látta a sok lesütött

szempárt, a latint mormoló ajkat, mely ajkak előző este sorra

szopogatták a boroskancsók és a szolgálólányok csecseit ugyanezen a

szent helyen.

Ott álltak hát mind, a zászlósurak, bárók, püspökök, csupa

medvetermetű, nagy bajuszú, nagy szakállú férfiember alázatos

tekintettel, áhítatos csöndességben. Hunyadi mogorván beállt a sor

végére, Újlaki Miklós mellé: mind közül a szörényi bán számított a

legalacsonyabb rangban lévőnek a zászlósurak között.

A sátorpalota közepén ott trónolt Habsburg Albert, a magyarok,

csehek és németek királya, s felesége, Luxemburgi Erzsébet. Kéz a

kézben, ünnepélyes méltósággal. Mögöttük ketten álltak őrt: Giskra

lovag, az egykori huszita kapitány, kit Albert megbízott a királyné

személyes őrzésével, s mellette kenetteljes vigyorral a képén Cillei

Ulrik.

– Mi a fészkes…?

Hunyadi felcsuklott meglepetésében. Úgy tudta még, hogy a veres

grófot másodszor is fogságba vetették, amiért elárulta Albertet a lázadó

cseheknek.

– Megint megbékélt véle a király! – vetette oda Hunyadinak csak

úgy, foghegyről Újlaki. – Addig rágta Erzsébet a fülét, amíg kénytelen

volt engedni. Asszonyok!

Hunyadi keze ökölbe szorult.

– Akkor lesz néhány szavam Cilleihez is!

– Csak óvatosan. Ha ma is oly bolondot mívelsz, mint tegnap este,

hamar megütheted a bokádat…

– Akkor segíts meggyőzni őket! A te birtokaid javarészt itt

feküsznek, a Délvidéken! Ha nem védjük meg a határt, Miklós, a török

feldúlja földjeidet, rabszolgának hajtja jobbágyidat!

Újlaki bosszúsan Hunyadira pillantott.

– Az Isten szerelmére, Jankó! Mit akarsz még? Itt a sereg!

Erzsébettel újabb bandériumok érkeztek!

– Akkor segíts meggyőzni őket, hogy azonnal induljunk! Nincs

vesztegetni való időnk, Miklós! Most még felmenthetjük Szendrőt!

A sátorpalota hátsó fertályából előlépett Schlick, s nyomában

Ghattalóczi és Vitéz kancelláristák. Schlick arca gondterhelt volt,

nyúzott, mint aki napok óta nem aludt. Nem is csoda: nemrégiben

kapott hírt arról, hogy a közelben, a Szerémségben micsoda esztelen

vérengzést rendezett őszentsége inkvizítora, Marchiai Jakab a jámbor

magyar lakosság körében. Tudtak erről a báró urak is, de ez érdekelte

őket most a legkevésbé.

– Őfelsége nevében megnyitom a haditanácsot! – eresztette ki öblös

hangját a kancellár. – Köszöntöm a királynő kíséretében érkezett urakat

és egyháznagyokat! Felség, kezdhetem?

Albert helyett Erzsébet intett, hogy kezdje csak.

– Elsőként… – Schlick kihajtogatott egy összetekert pergamenlapot,

s olyan pillantást vetett rá, mintha a saját halálos ítéletét kellene

felolvasnia belőle.

– Tudomásul vegyétek, urak, hogy őfelsége, Albert, Magyarország,

Csehország, Horvátország királyának rendelkezésére Ulrik, Cilli és

Zagorje grófja ellen összeesküvés és árulás címén emelt vádakat

őfelsége parancsára a királyné személyesen vizsgálta ki. Ennek

eredményeképpen pedig… – Schlick nagy levegőt vett, hogy

egyvégtében kimondhassa a hátramaradt verdiktet. – Cilli és Zagorje

ura felmentetik valamennyi vád alól, s a mai nappal visszahelyeztetik a

cseh-morva-sziléziai tartományok kormányzói hivatalába.

Erzsébet szélesen mosolygott a trónuson, mintha a hír mindenki

számára megkönnyebbülést jelentene. De Garain, Széchy püspökön és a

köreikhez tartozó néhány nagyúron kívül kevesek arcáról lehetett valódi

örömet leolvasni.

– Egyúttal Ulrik, Cilli és Zagorje urának minden birtoka és vagyona

visszaadatik, s számára a méltánytalanul elszenvedett

meghurcoltatásokért őfelsége parancsára ötvenezer arany kárpótlás

fizettetik.

Az urak közt zúgolódás támadt: Rozgonyi Simon püspök és

Losonczi Dezső vajda kardja markolatát csapkodták tehetetlen

dühükben, de szólni nem mertek ők sem.

Hunyadi végigpillantott az urak karéján, aztán látva, hogy a

zúgolódás már el is halt, lendült volna, hogy előrelépjen, de Újlaki még

időben visszacibálta maga mellé.

– Legyen már eszed, te őrült! Rögvest az elején le akarod váltatni

magad báni hivatalodból?

Hunyadi belesápadt a gondolatba. Rangja nélkül senki lenne,

elveszítené még a lehetőségét is, hogy a határt védhesse.

– De hát ezt nem hagyhatjuk szó nélkül…

– Ördögöt! Nem mi fekszünk Albert hitvesi ágyában, hanem

Erzsébet! Az ő módszereivel, komám, egyikünk se versenyezhetik! Ha

azt akarja az a nő, hogy Cillei visszakerüljön a hatalomba, hát akkor

mérget vehetsz rá, hogy vissza is kerül!

Schlick udvariasan meghajolt Ulrik úr felé, aztán újabb pergament

kért Vitéztől.

– Tizenöt halaszthatatlan ügyben kell ma döntést hoznunk, urak! –

folytatta fáradt hangon. – Az előterjesztéseket a kancellárián

megvizsgáltuk, s most sorban őfelsége és a haditanács elé terjesztjük

valamennyit.

Hunyadi izmai megfeszültek. Úgy vélte, elérkezett az ideje, s már

izgatottan kereste a szavakat, amikkel megpróbálja majd meggyőzni az

urakat. Ezek itt mind sima modorú, kígyónyelvű gazemberek, úgy

csavarják a mondanivalót, ahogy akarják! Mégis meg kell győznie őket!

Nincs más lehetősége!

– Pozsony városának küldötte őfelsége színe elé terjesztette a

huszita dúlások során elszenvedett kárainak listáját – olvasta Schlick. –

Egyúttal kérelmezik a károk megtérítését. A városi szenátus négyezer

arany segélyt kér a királyi kincstárból, valamint fegyvereseket, ágyúkat,

s a városfalak megerősítésére Rozgonyi ispán úr jobbágyait!

Albert szólni akart, de Erzsébet leintette.

– Jogosnak és méltányosnak ítéljük a pressburgiak kérését, és

parancsba adjuk, hogy a királyi kincstárból négyezer aranyat utaljanak

haladéktalanul a város számára. Egyúttal utasítom Rozgonyi György

pozsonyi ispánt, hogy a falak megerősítésére szükséges számú

jobbágyot a város rendelkezésére haladéktalanul átengedjen!

Az ispán rokona, Rozgonyi István elvörösödött, de nem szólt, csak

morgolódva fejet hajtott. Tudta jól, hogy Pozsony német szenátusa

mindössze azt a pénzt kapja így vissza, amit a királyné

magánkölcsönként nemrégiben felvett tőlük. Igaz, a királyi kincstár

üres, így bizonnyal megint az ő tarsolyukban fog turkálni a kancellária,

mint ahogy Zsigmond idejében is tette mindig.

Hunyadi elhűlve pillantott a nagyurakra. Pozsony kártérítése? Hát

ezzel kell itt foglalkozni? Miféle haditanács ez?

– Őfelsége a tanács elé terjeszti az északi határ megerősítésének

javaslatát. Eszerint a bárói bandériumok kötelesek a nyár végéig

nyolcezer fős sereget gyűjteni Rozgonyi Simon püspök úr vezérlete

alatt Kassa városánál, s felkészülni a pártütő lengyelek megbüntetésére.

A báró urak egyetértőn bólogattak, de Hunyadi csak eddig bírta,

nem tovább.

– Felség! – robbant ki belőle. – A lengyel határt megerősíteni?

Miféle bolondság ez? Ha nagyon fülelnénk, tán már hallanánk a török

ágyúk dörgését! S te a lengyel ellen készülnél megint?

Cillei szélesen elvigyorodott a trónus mögött, ezer ránc gyűrte,

szürke képén gúnyos maszk feszült. A bárók meg csak röhögtek.

– Megint kezdi! – legyintett Garai, s halántékánál tekergőzve

ujjaival mutatta, hogy gyengeelméjű a szerencséden.

– Csendet! – kiáltotta a felzúdulás hallatán Schlick. – János bán, ne

zavarjad meg a tanács rendjét! A javaslat nem tűr halasztást!

– A bandériumokat megadjuk! – harsogta Garai a többiekre

kacsintva. – Nem tűrjük, hogy az a tejfelesszájú polák kölök leckéztesse

királyunkat!

A bárók egyetértőn dohogtak.

– Na de…

– Elég legyen, te bolond! – Újlaki nem kis erőfeszítéssel csitította

Hunyadit. – Tartogasd az erődet későbbre!

– Mint tudjátok, jó urak – folytatta Schlick rendületlenül –, néhány

nappal ezelőtt jobblétre szenderült Pálóczi György úr, Esztergom

érseke! Lelki üdvéért a hadjárat után engesztelő misét tartunk a budai

Nagyboldogasszony-templomban. Az esztergomi érseki szék

őszentsége döntéséig üres marad, ám a legsürgetőbb teendők ellátására

őfelsége ideiglenesen Széchy Dénes püspök urat bízza meg.

Néhányan kaján pillantásokat vetettek Széchyre. Úgy látszik,

nemhiába látogatta oly buzgó szorgalommal s fáradhatatlan férfierővel

a püspök uraság a királyné kamaráját. Lám, gömbölyödik is már a

királyné hasa rendesen!

Egyedül Rozgonyi Simon veszprémi püspök horkant fel sértetten a

bejelentés hallatán: váltig hitte, hogy ő kerülhet majd a legfontosabb

érsekség élére.

– Tudomásul vétessék, hogy őfelsége az esztergomi érsek úr halála

miatt a Szent Koronát és a koronázóékszereket személyesen elhozta

Esztergom várából, és azokat további intézkedésig Visegrád várába

vitette! Utóbbi királyi erősséget Őfelsége Bazini és Szentgyörgyi

Miklós és György grófok őrizetére bízza.

– No de felség! – kapta fel fejét erre Garai. – Visegrád királynéi

birtok! A Szent Koronával a királyné nem rendelkezhetik! A Szent

Korona sérthetetlen, azt csak…

– Csupán ideiglenes intézkedésről van szó – vágott közbe fagyosan

Erzsébet. – Ne aggódj, László, a Szent Koronátok biztonságban lesz

Visegrádon! Csupán azt kívánom, hogy az új érsek megválasztásáig jó

kezekben legyen…

– Erre visszatérünk még! – morgolódott Garai. Sehogy se tetszett

neki, hogy nagynénje az ő megkérdezése nélkül kívánja megváltoztatni

Szent István koronájának őrzési helyét. Végtére is a magyarok

legféltettebb kincséről van szó! Amúgy minden másban úgy alakultak a

dolgok, ahogy ő maga is kívánta volna: Cillei visszakerülése a hatalom

legfelsőbb köreibe tetszett neki, hisz Ulrik eddig is fő támogatója volt

céljainak. Széchy püspök anyja meg Garai nővére volt, így a következő

esztergomi érsek szilárd oszlopa lesz majd a Garai-Cillei-ligának.

Hanem ez az ötlet a Szent Koronával… Ez sehogy sem tetszett neki…

– Őfelsége tudatja továbbá véletek, hogy levelet kapott Eugenius

pápától, melyben őszentsége felhívja őt és Magyarország rendjeit, hogy

mindenben támogassák őt a bázeli zsinat által trónra emelt ellenpápa, a

bitorló Savoyai Amádé ellenében!

Cillei türelmetlenül intett Schlicknek, hogy ne vesztegessen sok időt

ezzel a napirendi ponttal, csakhogy a kancellár különösen fontosnak

ítélte a kérdést.

– Úgy vélem, jelentős ügyről van szó, urak! Őszentsége úgy

rendelkezett, hogy a bázeli zsinattal szemben saját conciliumát

Ferrarából Firenzébe helyezze át. Aláírás előtt áll ugyanis az egyházi

unió a bizánci császárral. Értesüléseim szerint János császár már úton

van Firenzébe, hogy Őszentsége jelenlétében megpecsételje

Konstantinápoly csatlakozását a római egyházhoz…

A bárók gúnyosan röhögtek.

– No hiszen! Valóban tele lehet a görög császár gatyája, ha már

Róma fennhatóságát is elfogadja!

– Támogatjuk Őszentsége törekvéseit! – ásított Erzsébet királyné. –

írd meg a szükséges leveleket, Caspar. Haladjunk!

Schlick dermedten bámulta a királynét. Szívügye volt az egyházi

unió, hisz maga Zsigmond hagyta meg számára búcsúzóul, hogy tegyen

meg mindent a nagy mű befejezése érdekében. Csakhogy itt szemmel

láthatóan senkit sem érdekelt a nagy mű…

– Tudomásul vegyétek, urak, hogy Őfelsége, Zsigmond királyunk

végakaratának megfelelően a Sárkányrend tagjaivá emeli Norfolk

hercegét, John Mowbrayt , Nottingham grófját, Calais hős védőjét azzal

a joggal, hogy további hat angol nemest a rend tagjává avathat!

– Avasson, ha akar! Kit érdekel?

– Tudomásul vegyétek, urak, hogy Őfelsége ünnepi pátensben

bővítette ki Garai László macsói bán úr bírói jogait saját jobbágyai

felett…

– Nyomorgassa csak őket! Megérdemlik!

– Tudomásul vegyétek, urak, hogy Őfelsége évi húszezer aranyat

rendelt a királyné udvartartásának újabb költségeire!

No, erre csak néma csend volt a válasz.

– Tudomásul vegyétek, urak, hogy Kolozsvár városa esdekelve kéri

Őfelségét, hogy a parasztfelkelésben játszott gyalázatos szerepe miatt

elvett szabad királyi városi címét és minden kiváltságait bűnei

megvallása mellett visszakaphassa…

– Nem támogatjuk! – csattant fel Erzsébet. – Aki a büdös parasztnak

oltalmat adott, az csak bűnhődjék! Nincsen grácia Kolozsvárnak!

A bárók és püspök urak egyetértőn bólogattak.

– Az erdélyi rendek panaszai alapján Őfelsége elé terjesztettek az

erdélyi parasztdúlások során elkövetett birtokháborítások számos ügyei!

– folytatta Schlick. – A kölcsönösen elkövetett háborítások

kivizsgálásával…

– Elég volt! – kiáltotta Hunyadi, és lerázva magáról Újlaki kezét,

kilépett középre. Garai és cimborái gúnyosan vigyorogtak: no lám,

megint kezdődik a cirkusz!

Hunyadi most örült csak, hogy hallgatott Kamonyai tanácsára, és

magára öltötte legjobb ruháját, a meggypiros mentét, s az aranysújtásos,

vállra vetetett mélyzöld köpönyeget. Legalább a megjelenése

emlékeztessen valami főúrra.

– Királyi felségek! Urak! Nékem ezen szócséplésekre fölös időm

nincsen! Nem azért jöttem fel őrhelyemről, hogy birtokháborítási

ügyekről, vallási uniókról fecsegjek! Én ezekhez nem értek. Katona

vagyok. S mint katona mondom: veszedelemben a határ! Ha kinyitnátok

a fületeket, ha kinyitnátok a szemeteket…

– Megint a régi nóta! – göcögött Cillei. – A bán uraság megent

fontoskodik!

– Báró uraim, úgy tesztek, mintha minden fontosabb volna

számotokra, mint a cél, amiért itt vagyunk, a határ közelében. Vagy tán

nem harcolni jöttetek? Néhány hete csak, hogy átvettem hivatalomat, de

máris látnom kell, báró urak, püspök urak, hogy az al-dunai

határszakasz recseg-ropog a török nyomás alatt, s csak a Szentlélek

kegyelme folytán nem történt eddig nagyobb baj! Kérlek tehát

benneteket, könyörgök néktek, tegyétek most félre a megannyi más

dolgotokat, s csak arra ügyeljetek, hogy mihamarabb végezzünk a

hadjárat ügyével!

Cillei előrehajolt, s valamit a királyné fülébe súgott. Erzsébet ajka

megrándult.

– Úgy hallottam, Hunyadi, hogy tegnap este megsértetted királyi

rokonomat, Garai bánt! – mondta ridegen az asszony.

– Rosszul hallottad, felség! Ő sértett meg engem! De ha kell,

megkövetem a bán urat, csak döntsünk elébb a hadjárat dolgáról!

Albert király, ki eddig jóformán meg sem nyikkant, most váratlanul

felemelkedett trónjáról.

– János bánnak igazsága van! Ti mind megfeledkeztetek arról, mi

végre vezettük hadainkat e helyre! Közületek senki sem törődik

esküjével? Egyetlen ember van csak, ki előbbre valónak tartja

kötelességét? Szégyelljétek magatokat, báró urak!

A bárók egyik fele helyeslőn zúgolódott, de a többiek csak

hőbörögtek a király szavain. Cillei alig észrevehetően intett Garainak,

hogy cselekedjék, mielőtt végleg kicsúszik kezükből a kezdeményezés.

Garai nem is habozott, felemelt kézzel kért figyelmet, hogy

elcsendesítse a többieket.

– Felséges úr, szavaid igen kemények. De bizony nem voltál ily

kemény velünk pár hete Budán, mikor a mi bandériumaink csitították le

a lázongó csőcseléket! Bezzeg nem voltál ily kemény velünk, mikor a

háborgó köznemesektől kellett megoltalmazni az érdekeidet Rákos

mezején! S akkor sem voltál ily kemény velünk, mikor cseh koronádért

könyörögtél segítségért hű magyarjaidtól! S még, hogy mink nem

tesszük kötelességünket? S éppen ezt a felkapaszkodott kis senkit hozod

te nékünk példázatul? Ezt itt? Hát tudjad csak meg, királyi felség, hogy

éppen ezek az oláh fajzat kutyák árulják el ügyedet! Kérdezzed csak

meg a te kedves Hunyadidat, vajon az ő birtokait miért nem dúlták fel

tavaly a jobbágyok hadai? Vajon az ő erszénye miért gyarapodott oly

sebesen, míg a miénk egyre csak apadt? Vajon ki ellen fegyverkezik oly

szorgosan birtokain János bán, mindenféle szökevény parasztokat,

huszita heretikusokat fogadva oltalmába?

– Ki ellen? – Hunyadi, ha nem fogják le az urak, nyomban

nekirontott volna a macsói bánnak. – Hogy ki ellen? Hát a haza

ellenségei ellen, Garai László! Akikre ti fittyet hánytok mind! Ha én

saját háromszáz lovasommal nem tartanám a déli határt, most már a

szultán ülne ünnepet Titel síkján oszló hullátok felett!

– Ugyan, kérem! – kacagott Cillei. – Kissé túlbecsülöd

képességeidet, Oláh Jankó! Még hogy ha te nem lennél!

– Felség! – nyújtotta ki segélykérőn a király felé kezét Hunyadi. –

Könyörgöm, hallgass rám! Napokkal ezelőtt elesett Osztrovica és

Ravanica erődkolostora! Ha Vég-Szendrő vára is elesik, nem marad

más erődünk a Duna túlsó oldalán, csak Nándorfejérvár! Ha Vég-

Szendrő elesik, csaknem nyitva az út az ország belseje felé!

Könyörgöm, uram! Tégy valamit!

Albert feleségére pillantott, de Erzsébet villámló tekintete

elbizonytalanította, mint mindig.

– De mit… mit tehetnék, Johannes? Még nem érkezett meg minden

báró bandériuma… Tüzes Orbán mester által ötvenezer aranyforintért

öntetett új ágyúim is még valahol Györgye táján járhatnak! Alig

húszezren vagyunk csupán!

– Akkor sürgesd meg a többieket, hogy igyekezzenek! – kiáltotta

Hunyadi. – Nincsen idő, felség!

– Ne híjjuk mindjárt Angolföld és Némethon összes keresztesét,

csak mert megriadtál néhány pogánytól, Oláh Jankó? – röhögött Garai,

de Cillei már le is intette, hogy megtoldja a magáéval:

– Avagy talán arról vagyon-e szó inkább, hogy a méltóságos bán úr

a saját birtokait a mi pénzünkből, a mi katonáink vérével akarná

megvédeni, mert saját erejét gyengének találja?

– Ajánlom, hogy saját erőmet meg ne kóstoljad, veres gróf! –

csikorgatta a fogait Hunyadi. – Mert akkor aztán megtapasztalod!

– Urak! Urak! – tárta szét csitítólag karjait Schlick. – Erre semmi

szükség! János bán valós veszedelemről beszél! Ki tagadhatná? Mind

azért gyűltünk össze, hogy elhárítsuk a Magyarországot fenyegető bajt!

A bárók ezen nem találtak vitatnivalót.

– Halljuk tehát János bán javallatát!

– Halljuk!

– Halljuk!

Végre csend támadt a sátorpalotában, s Hunyadi úgy érezte, eljött a

nagy pillanat.

– Húszezren vagyunk csupán, ez bizony igaz – kezdte elgyötört

hangon. – De még így sem lehetetlen, hogy felszabadítsuk Vég-

Szendrőt! Ahogy két éve tettétek, urak! Giskra lovag! Két esztendeje

magad is ott voltál! Írmagja se maradt akkor a töröknek Szendrő

környékén! Most sem kellene mást cselekednünk, mint megismételni

azon hőstetteiteket! A várat most Brankovics fiai védik, és híreim

szerint nem sokáig tudják tartani magukat! De, ti már bebizonyítottátok,

hogy a török nem legyőzhetetlen! Csak támadni kell! Merészen!

Átgondoltan! Éppen, ahogy két esztendeje tettétek!

– No, persze! – legyintett Garai. – Támadjál csak János bán a te

saját vitézeiddel, s a mieinket csak hagyjad békén!

Hunyadi eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

– Mindent megterveztem már, urak! A sereg egyik része Keve

váránál kél át a Dunán, a másik fele meg Nándor Albánál! Onnét a

bandériumok részben a folyóparton törnek előre, részben délnek

kerülnek, hogy végül három oldalról támadhassuk Murád ostromló

seregét. Nem nyílt csatára van szükség, hanem csak a török tábor

zaklatására, az utánpótlási utak elvágására. Ha kitartóan tépázzuk őket,

kénytelenek lesznek felhagyni az ostrommal, s szégyenszemre

visszavonulni Drinápoly felé. Akkor aztán a nyomukban maradunk, és

minden alkalommal, mikor tehetjük, le-lecsapunk rájuk!

Hunyadi körbepillantott, de egyedül Albert király arcán látott némi

lelkesedést. A bárók, s püspökök elképedve meredtek rá, míg végül

Garaiból robbant ki két pofára a röhögés.

– Hát ez fenomenális! Micsoda terv! Neked teljesen elment az

eszed!

Hunyadi elvörösödött.

Rosszat szólt?

Miért nevetnek rajta?

Márpedig a báró urak, s mind a fényes püspökök hétrét görnyedtek a

nevetéstől. Cilleinek a könnye is kicsordult, ahogy kinyújtott kézzel

mutogatott Hunyadira.

– Bolond ez! Be kéne záratni!

Hunyadi segélykérő pillantást vetett a Schlick mellett álló Vitézre,

de az csak rosszat sejtetőn csóválta fejét.

– János bán, hát te nem tudod, hogyan döntött az országgyűlés

Rákos mezején? – kérdezte Schlick kancellár.

Hunyadi nemet intett.

– Albert király megesküdött a rendek színe előtt, hogy bárói

bandériumokat az ország határain túl nem vethet harcba. Egyetlen

magyar nemes sem köteles fegyverrel szolgálni királyát az ország

területén kívül.

– De, urak…

– Ez őfelsége esküvel megpecsételt döntése! – somolygott

kenetteljes képpel Cillei. – Hozzátenném, hogy az ország határain belül

is csupán néhány hétig veheti igénybe őfelsége a csapatainkat! Úgyhogy

sajnos bár nagyon szeretnénk, nem követhetünk Vég-Szendrő alá, vitéz

bán!

– De hiszen ez…

– Ez a törvény! – tárta szét karját sajnálkozva a veres gróf, s látszott

a rókaábrázatján, mennyire szórakoztatja a Hunyadi arcára kiülő

elkeseredés

– Én elhiszem, kedves bán uram, hogy már remekül kifundáltad a

haditervet, de biz' csak magadra számíthatsz! Idecsődítettél minket,

hitem szerint teljesen feleslegesen!

– Felség… Igaz ez?

Albert szégyenkezve lesütötte szemét.

– Meg van kötve a kezem, Johannes… Az esküm…

– Ha megengeded, felség – lépett előre a trón mögül ekkor Cillei. –

Most én mondanék pár szót János bán ügyében!

Megállt a trón előtt, mintha védelmezni akarná a királyi párt a

középütt, céklavörös képpel tátogó Hunyaditól.

– Idecsődítettél minket, hiába, Oláh Jankó! De nem azért jöttem én

ide, hogy az ostoba, tudatlan haditervedről vitázzak tevéled! Hanem

azért jöttem, hogy leleplezzelek!

Hunyadi önkéntelenül is hátrált egy lépést.

– A korona elárulásával vádollak, János bán! – üvöltötte hirtelen,

magából kikelve Cilli és Zagorje ura, egyenest Hunyadira mutatva

göcsörtös ujjaival.

– Árulással!

Hatodik fejezet

KÉT NAPKORONG

1.

SZENDRŐ KÖZELÉBEN, RÁCORSZÁG,

A. D. 1439, KISASSZONY HAVA

– Ott közelednek! Készen álltok?

– Túlságosan sokan vannak ezek, Iván! Én azt mondom, inkább

hagyjuk őket…

– Nem azért jöttünk, hogy bámészkodjunk! Támadunk! Készüljetek!

Vagy húsz szedett-vedett magyar legény állt lesben a szendrői

országút mentén, a Mlava nádasában, hogy lecsapjanak a kamenovói

úton poroszkáló török csapatra. Nem akadt a lesben állók között egy

sem, kinek testét ne borították volna rút, heges sebek, mély vágások. Az

volt a csoda, hogy egyáltalában éltek: az elmúlt öt napot ellenséges

területen töltötték, éjjelente erdők, lápok mélyén rejtőzködve,

folytonosan változtatva szálláshelyüket, hogy aztán nappal újult erővel

csapjanak le a török utánpótlást szállító szekerekre.

– Öten elölről támadjanak – suttogta fojtott hangon Iván, miközben

felmérte a közeledő ellenséges lovasokat. – A többiek két oldalról, de

majd csak a jelemre rontsanak elő!

Székely Tamás, a Hunyadi-sereg ifjú zászlótartója elvigyorodott.

Bár már alig tántorgott a fáradtságtól, mégis roppantmód élvezte az

utóbbi napok vakmerő összecsapásait, mélyen az ellenséges vonalak

mögött. Iván unokabátyja vezetésével ötvenen keltek át a Dunán a

Temes-szigetnél. Igaz, azóta létszámuk alaposan megcsappant, vagy

harmincan elhullottak már közülük a rajtaütések során. A mérleg másik

serpenyőjében azonban vagy százhúsz lekaszabolt szpáhi, kilenc

felgyújtott szekér mutatta eddigi sikereiket. A helyükben bárki más

visszahúzódott volna már a biztonságos túlpartra, végtére is elvégezték,

amivel Hunyadi János megbízta őket. Eleinte persze szerencséjük is

volt: átkelve a folyón, még alig rejtették el a part menti nádasban a

csónakjaikat, amikor a közelben máris felbukkant az első, még mit sem

sejtő török őrjárat.

Iván azonnal parancsot adott a megtámadásukra. Ezek ugyan nem

szekeresek voltak, csupán a bodonyi bég egyik fosztogató csapata, úton

Kosztolácba. Akkor még mind az ötvenen megvoltak Iván fegyveresei,

székelyek, kunok vegyesen. Pillanatok alatt felszámolták a szpáhik

ellenállását, akik álmukban sem számítottak arra, hogy magyarokba

botlanak a folyónak ezen az oldalán.

Még aznap délután megtámadták a következő csapatot, délnek

tartva, a Mlava mentén, elérve az országutat. Ez egy három szekérből

álló, utánpótlást szállító menet volt, mely Bodonyból a Szendrőt

ostromló seregekhez tartott.

Ezekkel már alaposan meggyűlt a bajuk, mert nem a vidini

helyőrség elkényelmesedett katonái kísérték őket, hanem mint kiderült,

a ruméliai beglerbég kumbaradzsijai.

A szekereket dugig megtömték a Szendrő alá szállítandó

gránátokkal, petárdákkal, robbanóanyagokkal, lőporos hordókkal, így

amikor Iván egyik székely lovasa fáklyát vetett az első szekérre, az

akkorát robbant, hogy nem csak az első, de mindhárom szekér

egyszeriben füstté vált az irtózatos robaj-lásban, megölve az összes

törököt, és vagy tízet a magvarok közül.

Keserű lecke volt ez, de tanultak belőle. Másnap hajnalban már

tüzes nyilakkal gyújtották fel a rasanaci úton zörgő szekereket. Azok

viszont nem robbanóanyagot szállítottak, csupán búzát és kölest, a

seregnek. Ebben az összecsapásban is elhullottak Iván emberei közül

néhányan, így kénytelenek voltak bevenni magukat a környező erdők

mélyére, hogy sebeiket elláthassák, és valamelyest erőre kaphassanak.

Legnagyobb keserűségükre a környékbeli rácok ellenségesen

viselkedtek velük, mivel úgy vélték, immár nincsen erő, ami

legyűrhetné a török hadsereget. Iván nem kis megdöbbenéssel látta,

hogy a törökök előtt haladó önkéntesek soraiban mind több rác harcol,

tulajdon véreit pusztítva, rabolva.

A harmadik napra már híre ment, hogy egy magyar lovascsapat

vette be magát az utánpótlási vonalak mögé, így a törökök rájuk

uszították a környékbeli szerbeket. Valóságos hajtóvadászat vette

kezdetét, és Iván komolyan fontolgatta, hogy visszatér a túlsó partra,

hisz ilyen körülmények között nem maradt értelme a további

hadműveleteknek.

Egy napot pihentek, aztán a következő reggelen egymás után négy

szekéroszlopra is lecsaptak. Villámgyorsan támadtak, s nem

kegyelmeztek senkinek: a szekereken szállított lőport, élelmet

felgyújtották, a kísérőket egy szálig leöldösték. Délután Iván parancsára

lerohantak néhány rác falut, melynek lakói a hírek szerint szolgai

alázattal vettek részt Murád hadműveleteiben, saját fővárosuk ellen.

Ötödik napra a csapatból alig húszan maradtak életben, s jószerivel

mind sebesülten várták a következő összecsapást.

Iván úgy vélte, még egy utolsó rajtaütésre összeszedik erejüket,

aztán a lehető legrövidebb úton visszavonulnak a magyar oldalra, amíg

még tehetik. A törökök már így is több száz akindzsit, szerb lovast és

néhány tucat elit egységhez tartozó szpáhit is rájuk eresztettek, hogy

felkoncolják a hátukban tevékenykedő gyaurokat

Csak még egy utolsó támadás!

A súlyosabb sebesülteket visszaküldte a Dunához, azzal a

paranccsal, hogy keljenek át a túlsó partra, s jelentsék, hogy másnap ők

is követik őket. Aztán unokaöccse, Székely Tamás javaslatára az

eddigieknél délebbre vágtattak az éjjel, egy Kamenovó nevű, törököktől

nyüzsgő faluig, amitől északra az út a Mlava mocsarán át vezetett

tovább Szendrő felé.

Iván túlontúl vakmerőnek találta a tervet, de abban igazat adott a

zászlótartónak, hogy erre a helyszínre a törökök végképp nem

számítanak. A megerősített hadiállomáson kimerült akindzsik

táboroztak, vigyázva a tüzérség szekereit. Ez utóbbiak élelemmel és

hadifelszereléssel megrakottan várták, hogy továbbinduljanak velük az

ostromlók fő táborába.

Még egy gyors támadás, aztán illa berek, nádak, erek, már vágtatnak

is északnak, s valahol a Temes-sziget mocsarainál általúsznak a Dunán.

Ha egy kis szerencséjük lesz, néhányan ép bőrrel megúszhatják a

kalandot!

– Én mégis amondó volnék, Iván, hagyjuk ezeket! – suttogta

Székely Tamás a berek szélén lapulva, mikor megpillantották a közelgő

menetet. – Sokan vannak! Túlságosan sokan! Ha balul sülne el a

támadás, pillanatokon belül ezrek lihegnek a nyomunkban…

Hunyadi Iván is érezte a lelke mélyén, hogy túlontúl nagy falatnak

ígérkezik ez a hatszekeres menetoszlop, mely Kamenovóból indulhatott

nemrégiben. Legalább ötven szpáhi ügetett a szekerek mellett, ráadásul

valamely magas rangú szegbán basi lovas bölükjének lófarkas zászlaját

emelték a magasba. Ha a magyarok jobban ismerték volna a török

hadsereg jelvényeit, bizonyára az is feltűnt volna nekik, hogy a

szekereket meglepően erős gyalogos kíséret is vigyázza: a fehér süveget

viselő, hosszú lándzsás janicsárok nem a mezei sereghez tartoztak,

hanem bosztandzsik voltak. Ott caplattak a középső, a többinél jóval

díszesebb szekér mellett, egy kézzel annak oldalába kapaszkodva.

– Támadunk! – ismételte komoran Iván. – Felgyújtjuk a szekereket,

aztán itt sem vagyunk!

Székely Tamás vállat vont.

– Akkor hát Isten legyen velünk, Iván!

Gyorsan megölelték egymást, azzal a zászlótartó már kúszott is

oldalt, az odébb lapuló kunokhoz és székelyekhez.

Hunyadi Iván egyedül maradt néhány pillanatra. Szíve a torkában

dobogott. Tisztában volt vele, hogy ezzel az utolsó támadással mindent

kockára tesznek, de azzal is, hogy ha sikerrel járnak, akkor bizonnyal

elnyerik bátyja kitüntető elismerését.

S ez mindennél fontosabb volt számára.

Keresztet vetett, s megmarkolta szablyája markolatát. Mint mindig,

most is magára vállalta a legveszedelmesebb feladatok egyikét, néhány

társával együtt ők támadnak szemtől szemben a menetre. Az első

meglepetés erejét használják ki a többiek, hogy két oldalról nyílzáport

zúdítsanak a szpáhikra és janicsárokra, aztán lerohanják a szekereket.

Itt az idő!

Iván hátrakúszott a lovához. Négyen már türelmetlenül vártak rá:

cserzett arcú, kemény kunok.

– No, hát, legények! Rájuk!

Nyeregbe pattantak, és habozás nélkül kivágtattak a nádasból.

2.

TITELRÉVI HADITÁBOR, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, KISASSZONY HAVA

A bárók felhördültek Cillei kiáltására. Jól hallottak? Árulással

vádolják Hunyadit?

Többségük rühellte ugyan ezt a felkapaszkodott senkiházit, de

valahol, a lelkük mélyén szánták is naiv igyekezete miatt. S persze jól

tudták, hogy az árulás vádja képtelenség.

– Cillei – mordult fel Albert király is, de a veres gróf folytatta:

– Igen, árulással vádolom János bánt! Mit gondoltok, urak, vajh,

miért mozgat meg minden követ, hogy bennünket Szendrő felmentésére

tüzeljen?

A bárók értetlenül bámultak v issza rá.

– Nem is sejtitek? Hát megmondom én! A szörényi bán úr elárulta

királyát, és régi urát, a szerb despotát szolgálja immár! Igen, igen,

Gyorgye Brankovicsot! Kinek a dolga lenne megvédeni Vég-Szendrő

várát? A mienk? Ördögöt! Gyorgye Brankovicsé! Az ő vára, ő építtette!

Drága magyar vér hulljon a védelmében? Ördögöt! Kinek az érdeke

lenne az? Megmondom: egyedül Gyorgye Brankovicsé! Jól kifundálta

ezt a nagyságos bán úr, mondhatom! Mondjad, Oláh Jankó! Mennyit

fizet szolgálataidért néked Gyorgye Brankovics?

Hunyadit ekkor már királyi alabárdosok szorították két oldalról,

hogy meg sem tudott moccanni.

– Ezért kitekerem a nyakad, veres gróf! – sziszegte, miközben ide-

oda vonaglott a darabontok karmaiban. – Engem senki ne vádoljon

árulással!

– Ha nem Brankovics fizeti szolgálataidat, akkor vajh miért vezeted

saját lovasaidat rendre a rác területek védelmére? – üvöltötte Cillei. –

Téged Őfelsége azért rendelt a határra, azért nevezett ki szörényi

bánnak, hogy a drága magyar földet védelmezzed! S te mit teszel?

Elhanyagolod a gondjaidra bízott várakat, elhanyagolod a magyar

határszakaszt, s csupa ostoba, felesleges beütésekre viszed embereidet

idegen területre! Kinek az érdeke ez? A mienk tán? Ördögöt! Gyorgye

Brankovicsé!

A báró urak dermedten hallgattak. Jól tudták valamennyien, milyen

kétszínű, álnok játékot űz Cillei, hisz a despota éppen az ő apósa volt,

így hát inkább imára kulcsolt kézzel kellett volna hálálkodnia

Hunyadinak, amiért segít védelmezni a Brankovics-földeket.

– Igazak ezek a vádak? – kérdezte sápadtan Albert Hunyadi felé

fordulva.

– Felség! – szólalt meg kéretlenül Vitéz. – János bán kezdetektől

fogva azt hangoztatja, hogy az ellenséget nem bevárni kell, hanem saját

területén zaklatni, s ha lehet, még ott megsemmisíteni, mielőtt a mi

földünkre tehetné lábát! Hisz most is éppen ezért javallotta, hogy

induljunk Szendrő felmentésére! Ha ez árulás, akkor két esztendeje

áruló volt a teljes magyar hadsereg, Giskra lovaggal, Marczali ajtónálló

úrral, s a nádor úrral együtt! Akkor bizony árulásra adott parancsot a

boldog emlékezetű Zsigmond őfelsége is? Kötve hinném, felség!

– Atyám nevét te csak szájadra ne vedd! – förmedt a kancelláristára

Erzsébet királyné. – Téged senki sem kérdezett!

– Kötelességem felhívni felségtek figyelmét…

– Vitéznek igaza van – erősítette meg higgadtan Schlick. – Árulással

vádolni János bánt szembetűnő rosszindulat, mindazok tükrében, amit a

haza érdekében eddig cselekedett, felség. Már csak azért is, mert ki

Gyorgye Brankovics despota birtokait védi, az a magyar király birtokait

védi. Ulrik úr, talán még nem értesültél róla, de idefelé úton, Szegeden

Őfelsége Gyorgye Brankovicsnak adományozta Világos várát és a

hozzá tartozó váruradalmat, hogy ezzel is kifejezze: Magyarország nem

hagyja magára őt. Szerbia despotája egyben Magyarország zászlósura

is, ráadásul, szabadjon megjegyeznem, hogy a János bán által vitézül

védelmezett túlsó Duna oldali területek mindig is a Szörényi bánsághoz

tartoztak, mely bánság Magyarország törvényes melléktartományai

közé soroltatik az Árpádok óta. Éppen ezért, noha Szendrő jelenleg a

rác despota székhelye, a Magyar Királyság területén fekszik. Így

viszont Őfelsége joggal várja el tőletek, báró urak, hogy

bandériumaitokkal minden áron megvédelmezzétek, és semmilyen

indokkal a harc alól magatokat ki ne vonjátok!

Cillei elszürkült erre az érvelésre, s hirtelenjében nem is találta az

ellenszerét a kancellár szavainak. Ezt látva Hunyadi is lecsillapodott

valamelyest, épp csak annyira, hogy kirikkantson a sátorpalota

bejáratánál várakozó Kamonyainak.

– Királyi felség – folytatta aztán rekedten. – Most pedig hadd

mutassam meg néked, ki is az igazi árulója magyar hazánknak!

Kamonyai lapos pillantásokat vetve oldalra lépkedett befelé. Két

legénye követte, egyik vászonnal letakart jókora kast cipelt, a másik egy

nyakánál vasra vert, csurom vér férfit húzott maga után, súlyos

láncokon.

– Alaposan körbejártam ma reggel a tábort, felség! – folytatta

Hunyadi. – S úgy találtam, hogy bizony ezt a tábort nemigen védelmezi

senki. Az őrök az árnyékban heverésztek, íjászokat sehol, a környező

mocsarakban, az utak mentén nem találtam.

– Ne beszélj félre! Mi van abban a kasban? – kérdezte rosszat sejtve

Cillei.

Hunyadi válaszképpen leemelte a tetejétől a fehér vásznat.

Levágott török emberfők hevertek abban. Némelyiknek a

megüvegesedett szeme mintha még most is vádlón meredt volna

Hunyadira.

– Ezeket a jómadarakat a tündéresi lápban leltem. Persze akkor a

fejük még nyakukon ült, felség! Kénytelen voltam lemetszeni őket

onnét, mert ezek bizony Murád felderítői voltak, s egy derék magyar

vitéz épp a lápon általvezető ösvényt mutatta meg nékik!

Albert talpra szökkent felháborodásában, ahogy a bárók is dühödten

kezdtek zúgolódni.

– Ki volt az? Kinek az embere vezette őket?

Hunyadi a vason vezetett, véres képű emberre mutatott.

– Ő lett volna az. A zsebében már ott lapulnak Murád ezüstakcséi és

arany dukátjai, jó urak!

– Ki az? Nem látszik a vértől a pofája!

– Az utolsó pillanatban mentettem ki a legényeim karmaiból, mert

mifelénk az ilyen hitvány árulókkal rövid úton szokás végezni, urak! De

gondoltam, lássátok csak ti is, mi folyik itt körülöttetek!

Kamonyai felkapott az asztalkáról egy kancsó bort, és a megláncolt

férfi arcába löttyintette. A bor csak keveset mosott le az alvadt vérből,

de ez is éppen elegendőnek bizonyult, hogy Garai szörnyülködve

felkiáltson:

– Patonai! Te átkozott féreg, te! Hisz te az én emberem vagy!

Hunyadi odavetette Garai lába elé a lánc végét.

– Magam is úgy tudom, László! A te embered! Épp törököt vezetett

a tábor felé, kémlelni! Néked kötelességed megbüntetni őt!

Garai nem is habozott, kivont karddal rontott Patonaira, s ott

helyben összekaszabolta esztelen dühében. A bárók és püspökök

mozdulatlanul bámulták, ahogy még akkor is döfködi, vagdalja az

árulót, mikor az már alaktalan húskupacként hevert lábai előtt.

Bár a királyné volt a viselős, mégis Albert király kezdett öklendezni

a látványra.

– Elég! Elég legyen, Garai!

– A haditábor őrségét leváltottam – folytatta Hunyadi. – Minden

oldalon az én vitézeim vezetik az őrjáratokat, s a láp szélére az én

székelyeimet helyeztem íjász posztokra, utólagos engedelmeddel,

felség!

Schlick kancellár elismerően mosolygott. Úgy látszik, mégsem

olyan elveszett ember ez a János bán, mint amilyennek eleinte mutatta

magát. Kezdte érteni, vagy legalábbis érteni vélni, mit láthatott benne

Zsigmond annak idején.

– Felség! – Hunyadi most már végképp lehiggadva hajolt meg

Albert előtt. – Kérlek, fogadd el haditervemet, és sürgesd meg a még be

nem érkezett báró urakat, igyekezzenek mind ide, Titelrévbe! De

mostan adj ezer embert, haladéktalanul Nándorfejérvárba vinnem, hogy

megerősítsük Thallóczi perjel úr csapatait.

Erzsébet dühödten talpra szökkent, hogy tiltakozzon, de Schlick

megelőzte:

– Támogatom János bán javallatát, uram.

– Magam is – jegyezte meg Hédervári nádor, s szaporán bólogatott

Rozgonyi püspök és Marczali Imre is. Cillei összenézett Garaival, de az

elfordította tekintetét, és szuszogva figyelte, hogyan cipelik ki a szolgák

az áruló Patonai tetemét.

– Akkor hát úgy legyen! – Albert király szavai alig hallhatóan

rebbentek a sátorpalotában. – Van még valami, Caspar?

Schlick egy pillantást vetett a kezében szorongatott még néhány

pergamenre.

– Semmi fontos, felség, ami ne érne rá!

A bárók felélénkülve, a hallottakat taglalva indultak kifelé. Erzsébet

a karját nyújtotta Cilleinek, s úgy fordult el a királytól, hogy Albert

értsen az elutasító gesztusból.

Csak Hunyadi maradt ott középen, csöndesen piszkálgatva a török

főket tartalmazó kas fülét. Schlick és Vitéz megvárták, míg mindenki

más kimegy, s csak akkor léptek oda hozzá.

– Ugye tudod, hogy ma újabb ellenségeket szereztél magadnak? –

kérdezte a kancellár csöndesen.

– Már rég nem számolom őket! – vont vállat Hunyadi. – De

kegyelmed segítségét szívből megköszönöm!

– Ugyan! – legyintett Schlick. – Semmi az! Nékem amúgy is

hamarosan betelik a tisztességem errefelé. Erzsébet nem sokáig tűri

Zsigmond régi embereit. Hanem egy tanácsot megfogadjál tőlem, János

bán! Ideje, hogy barátokat is gyűjteni kezdjél, mert ezek a báró

uraságok hamar eltaposnak másképpen tégedet!

Hunyadi vállat vont.

– Próbálják csak meg! Majd megtanulják, kicsoda is Hunyadi János!

Schlick elnézően mosolygott.

– Vagy éppen te tanulod meg, hogy a puszta erő önmagában nem

elég! Csak ne bízzad hát el magad! Ma lehet, hogy sikerült fölébük

kerekedni, de ezek sokkal erősebbek tenálad, János bán. Ahhoz pedig,

hogy legyőzd őket, olyanná kell válnod, mint amilyenek ők maguk! Ezt

soha ne feledd!

Hunyadi meghajolt a kancellár előtt.

– Tanulom a szerénységet, kancellár uram! Mára megelégszem egy

győzelemmel!

És Schlick Gáspár, Zsigmond császár birodalmi kancellárja, nagy

idők politikusa, nagy idők tanúja kegyesen a kezét nyújtotta Hunyadi

Jánosnak, a jövendő emberének. Ráhunyorgott, s magában arra gondolt:

ebből a férfiből vagy hős lesz, vagy halott ember. Hogy melyik, az

hamar kiderül.

3.

SZENDRŐ KÖZELÉBEN, RÁCORSZÁG,

A. D. 1439, KISASSZONY HAVA

A rajtaütés néhány perc alatt összeomlott. Hunyadi Iván és négy

lovasa harsány üvöltéssel rontottak ki a lápból, és szemtől szembe

vágtattak a szekerekkel, valamint az őket kísérő szpáhikkal,

janicsárokkal.

Azok nem tűntek meglepettnek. Vagy húsz szpáhi villámgyorsan

előreszegezte lándzsáit, és vad kurjongatások közepette nekirontott

Ivánéknak. Hiába emelkedtek fel kétoldalt a többiek, és árasztották el

őket nyílzáporral, a rohamot nem tartóztathatták fel.

– Vissza! – kiáltotta Iván, de hangját elnyomta a szpáhik lovainak

robaja és a díszes szekerek mellett védelmi állást felvevő janicsárok

üvöltése.

Az élen loholó lovastiszt megpróbálta felnyársalni, de Iván

félreütötte a lándzsa nyelét szablyájával. Az ellenséges roham lendülete

azonban elsodorta őt is: kibillent egyensúlyából, és a földre zuhant.

Irtózatos porfelleg nyelte el, de így legalább oldalra vethette magát,

hogy elkerülje a többi szpáhi lovának patáit.

– Vissza! Vissza! Csapda!

Későn jött már a figyelmeztetés. Az oldalról a menetre rontó

magyarok vasfalba ütköztek. A janicsár testőrök mesterei voltak

fegyvereiknek, s tapodtat sem hátráltak állásaikból. A sebesült, kimerült

legények rohama megtört, s immár parancs nélkül is tudták, hogy

egyetlen esélyük a túlélésre, ha azonnal menekülőre fogják.

– A lápba! Vissza a lápba! – süvöltötte Székely Tamás, és

megeresztett néhány meggyújtott hegyű nyílvesszőt a porfelhőbe. –

Mindenki vissza!

Csak remélni merte, hogy Iván ott elöl túlélte a szpáhik rohamát.

Egyelőre semmit sem tehetett érte.

– Mindenki vissza!

A törökök most, hogy visszaverték a gyengécske lökést,

ellentámadásba lendültek. A lovasok előreszegezett lándzsával,

diadalittasan megsarkantyúzták hátasaikat, és tömör vonalba

rendeződve vették üldözőbe a magyarokat.

Székely Tamás kilőtt még egy tüzes nyilat, hátha legalább

felgyújthat egy szekeret, de a janicsárok résen voltak, és azonnal

kiszaggatták a szekér vásznából a lángoló nyílvesszőt. Maradék

székelyei és kunjai sorra hullottak el az ifjú zászlótartó mellett, s csak

igen kevesen vetették élve magukat a nádas sűrűjébe.

Ivánt nem látta sehol.

Miközben Székely Tamás rohant, hogy az életét mentse, arra

gondolt, mi lesz majd, ha Hunyadi János megtudja, öccse odaveszett

ebben a meggondolatlan, ostoba rajtaütésben?

Bokáig süllyedt a mocsárban, a sűrű nádban török nyílvesszők

sziszegtek a füle mellett. Innen is, onnan is fájdalmas üvöltések

jelezték, mikor érték be egy-egy emberét a szpáhik, s mikor nyársalták

fel hosszú lándzsáikkal…

Milyen messze lehet innét a Duna?

Mikor már azt hitte, sikerült leráznia üldözőit, valahonnan szemből

zörögni kezdett a sás.

Vagy száz lovas közeledett abból az irányból is: sötét körvonalaik

élesen elváltak a lemenő nap vörös hátterétől. Előreszegezett lándzsáik

karóerdőként szegeződtek előre.

4.

TITELRÉVI HADITÁBOR, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, KISASSZONY HAVA

Hunyadi hajnalhasadáskor felnyergeltette Sárkányt, s meghagyta

embereinek, hogy egy hét múlva visszatér, addig tartsák a szemüket a

táboron.

– Hová, hová, János? – kérdezte széles mosollyal Giskra lovag,

amikor Hunyadi megállott a cseh sátra előtt elbúcsúzkodni. – Éppen

most mész el, hogy meggyőzted őfelségét az igazadról?

– Nincsen időm várakozni – felelte Hunyadi. – Az öcsém, Iván most

is odaát kószál a Duna túlsó partján. Megnézem, mire jutott, amíg távol

jártam.

– Menj Isten hírével! Az őrségre ne legyen gondod, majd én

alaposan a körmükre nézek! – A cseh lovag indult volna vissza a

sátrába, de aztán csak megtorpant, és visszafordult Jankó felé.

– Ugyan nem az én dolgom, János fiam, de mint sokat tapasztalt

velencei condottierétől fogadj el egy tanácsot tőlem!

– Tőled szívesen veszem – vont vállat Hunyadi.

– Figyeltelek tegnap a haditanácsban. Láttam a szemedben a tüzet,

fiam, és szinte perzselt szavad. Ifjabb kori enmagamra emlékeztetsz,

János, ilyen voltam egykor én is. Én is hittem egy magasztos célban,

egy szent küldetésben. Egy tiszta vallásban, a hazámban, Isten örök

igazságában. De rá kellett jönnöm, hogy csak az ostobák hisznek

ilyesmiben. Csak a pénz számít! Csak a csengő arany! Kinek pénze van,

megtehet bármit! Ha nincsen aranyad, senki nem hallja a szavad. Ha

van, akkor nem csak értik, de még igazat is adnak néked. Kiábrándító?

Igen, az, tudom… De akkor is ez az igazság. Lássad, én most már a

királynő testőrző tisztje vagyok, s a királynak bizalmasa. Aki megfizet,

azé a kardom.

– Én a jó tanácsot köszönöm, Giskra uram! – mosolygott Hunyadi. –

De a magam hitén én kanyarítani nem tudok szemernyit sem. Láttad te

jól, a báró urak nem értik, micsoda veszedelemben az ország. Néked

viszont tudnod kell: két esztendeje magad vitézkedtél Szendrő falai

alatt…

Giskra hunyorogva nézte Hunyadi arcát, aztán csak kibökte, ami a

szívét nyomta:

– Én nem akarok többet a török ellen harcolni… Ezerszer inkább

bárki más ellen, de soha többé a törökkel.

– S vajon miért? – hökkent meg Hunyadi.

– Mert hiábavaló harc az! Higgyél nekem, János! A szultán annyi

embert mozgósít minden tavaszon, amennyit csak akar! Sorra

meghódítja a kis emírségeket, a perzsa tartományokat, Bizánc

valamennyi földjét bekebelezte már… Évről évre gyarapszik,

növekszik, mint valami szörnyeteg. Évről évre több és több rabszolgát

harácsol, s a serege e rabszolgák révén mind hatalmasabb lesz. A

janicsár hadtesteket szinte mind keresztény gyermekekből nevelik fel.

Szpáhi lovasságuknál fegyelmezettebbet én még nem láttam. A magyar

meg német vértes lovasok hozzájuk képest száz évvel elmaradott

módon harcolnak. Két esztendeje már olyan tüzérséggel vonult fel

Murád Szendrőnél, amilyen senkinek nincsen a világon. Velencei és

genovai tüzérmesterei vannak, János… S ne feledd: évről évre mind

nagyobb és nagyobb lesz a hada. Ha csak gondol egyet, fegyverbe

szólítja az egész birodalom seregét, akár kétszázezer embert! Senkit

sem kell megkérdeznie, ő parancsol mindenkinek. Ezzel szemben

szegény magyar király? Lassan már ahhoz is a bárók engedélyét kell

kérnie, ha vadászatra magával vinne néhány íjászt meg lándzsás lovast.

Még ha a hadjárat mellett állanak is a nagyurak, akkor sem tud zászlai

alá gyűjteni harmincezernél több fegyverest. Érted már, János? Nincsen

esély. A törökök legyőzhetetlenek, jobb, ha megbékélsz a gondolattal!

Hunyadi csak mosolygott ezen.

– Sok mindent helyesen mértél fel itt a Délvidéken, Giskra uram!

De a lényeget illetően tévedsz. Főképp abban, hogy a török

legyőzhetetlen. Nem az. És én le is fogom győzni őket, majd meglátod!

– Vitéz nép a magyar, de ilyen túlerő ellen nem harcolhat – vetette

ellen Giskra.

– Tudtad-e, lovag uram, hogy miért nincsenek magyarok a

janicsárok soraiban? Megmondom én! A janicsárok, való igaz,

keresztény gyermek rabszolgákból nevelt hithű, muszlim harcosok.

Rácok, bolgárok, görögök, oláhok… De magyar nemigen akad

közöttük. Miért? Mert a magyart átnevelni nem lehet. Akadnak persze

ilyen Patonai féle árulók, s lesznek is mindig. De a nép erős. A nép

makacs. Az a magyar gyermek, kinek bölcsője a Duna meg a Tisza

mellett ringott, elfeledheti tán a nyelvét, elfeledheti tán a szokásait, de a

szíve mélyén mindig ott ég valami dacos ellenkezés. A szíve mélyén

mindig magyar marad. A szultán néhány éve parancsba adta, hogy ne is

sorozzanak be magyar gyermekeket a janicsárok közé. Hajlíthatatlanok.

Véletlen volna hát, Giskra uram, hogy a Jóisten minket állított az

oszmán áradat ellenébe? Hogy minket rendelt Európa bástyáira,

megharcolni a legyőzhetetlen hadakkal? Véletlen volna?

Giskra hosszan, csodálkozva bámult Hunyadi arcába. Továbbra is

bizonyos volt ugyan a maga igazságában, de lám, az ifjúkori láng, ami

rég kihunyt már a szívében, mily erősen lobog még ebben a férfiben!

– Hivatásom a kardforgatás – jegyezte meg utolsó, tétova

próbálkozásként, hogy megértesse magát Hunyadival. – S mióta nem

nemes eszmékért forgatom a kardomat, csupán azért, ki megfizeti, azóta

sokkal jobb katona lettem. Azt hiszem, János, te is több lehetnél a

lelkesült eszmék nélkül!

Hunyadi könnyedén felpattant Sárkány nyergébe.

– Ebben is tévedsz, Giskra uram! Jól emlékezem, mi voltam azok

nélkül. Senki voltam. Te, úgy látszik, elvesztetted célodat. Én hálát

adok a Teremtőnek, hogy megtaláltam!

Azzal megsarkantyúzta Sárkányt, és Vladek kíséretében kivágtatott

a haditáborból.

5.

KEVE VÁRA, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, KISASSZONY HAVA

Hunyadi János Keve várában szállt meg éjszakára. Fáradtan álomra

hajtotta fejét, s mielőtt elszenderedett volna, gondolatai ide-oda

csapongtak, mint mindig, álom és ébrenlét határán. Először

gyermekkora emlékképei keltek életre. Itt született, a Duna mellett, s

félig öntudatlan állapotban rendre ide tért meg, atyja egyszerű házába.

Hol van már az a ház? Elmosta rég az idő…

Aztán derékalján forgolódva arra gondolt, hogy másnap Szentlászló

várához érve kipróbálhatják végre Orbán mester újonnan öntött

hatalmas ágyúját. Azt ígérte Tüzes Orbán, néhány hét alatt lerontják

azzal Galambóc falait! Itt van még Rozgonyi István ezer vértes lovasa!

Azokat holnap indítja Nándorfejérvárba erősítésként… Lesz dolog

elég…

A reményteli képek álommá színesedtek képzelete festővászonán,

amikor Vladek rohant be hozzá, s vadul rázogatni kezdte, cafatokra

szaggatva ezzel azt az egyre szépülő álom-vásznat.

– Uram! Uram! Ébredj gyorsan!

Hunyadi talpra szökkent, kezében szablya villant.

– Most ért ide Kevére Iván néhány embere! – hadarta a cseh fiú. –

Tegnap jöttek vissza a túlsó partról Dombónál! Tele vannak sebekkel…

alig élnek szerencsétlenek…

– És Iván? – kérdezte Hunyadi. – Ő még odaát van?

Vladek Hradski széttárta karjait.

– Bizonnyal baj érte, uram. Már régen vissza kellett volna térnie!

Valami utolsó rajtaütésre készülődtek, de ők vesztettek rajta…

Hunyadiba mintha villám csapott volna.

Tudta!

Érezte!

Az álmok nem hazudnak!

– Azonnal indulunk! Hol vannak azok a sebesültek?

6. Még éjfélt sem kongatott a vár templom harangja, mikor Hunyadi

húsz, sebtiben felköltött lovassal kinyargalt a kevei várkapun. Nem

messzire igyekeztek, éppen csak le, a folyó partjához. Rozgonyi mezőn

táborozó ezer vértese közül sokan bosszúsan nyújtogatták a nyakukat,

mi ez a fene nagy robaj éjnek évadján?

A Duna fölött félhold világlott, fényhálóját a csillogó víztükörre

vetve. E fényhálót fekete szörnyetegekként előresikló török gályák sora

szelte keresztül. Felfelé úsztak mind, Szendrő irányába, néha álmosan

fel-felmordult fedélzetükön az ágyú.

A partra érve Hunyadi intett legényeinek, hogy sorakozzanak fel a

parton ringatózó sajkáknál. A rác halászok, kiket épp most vertek fel

álmukból, rosszallón bámultak rájuk: ők sem nagyon értették, mire

készülnek a fegyveres magyarok holdvilágnál.

– Átevezünk! – harsogta Hunyadi. – Ki kell szabadítanunk az

öcsémet, míg él!

A legények zavartan lesütötték a szemüket.

– Engedelmet, Hunyadi uram – mondta halkan Kendeffy Miklós,

mikor látta, hogy fele sem tréfa annak, amit Jankó beszél –, de teli a

folyó török gályákkal!

– Hát nem érted? – kiáltotta Hunyadi. – Ivánt elfogták! Ha reggel

Szendrőbe érnek vele, menten karóba húzzák! Ezt akarod tán?

– Én ugyan nem, uram – Kendeffy a többiekre sandított, aztán csak

kibökte:

– Húszan kevesen leszünk kiszabadítani Ivánt. A túlpart nyüzsög a

töröktől! Nézzed csak, János úr! Karnyújtásnyira Szendrő! Mindenütt

törökök! Mindenütt! Hogyan találnád meg Ivánt odaát? Meg aztán…

által sem érnénk, a gályák még a folyó közepén szétágyúznak minket!

Hunyadi fújtatva állt kedves embere előtt, de válasz helyett csak

ellökte magától, s kivont szablyával belegázolt a Duna vizébe.

Megragadta a legközelebbi sajka palánkját.

– Sötét van! Átevezünk észrevétlen! De ki gyáva, maradjon csak!

Az jöjjék, kinek helyén a szíve!

Hanem ekkor Kamonyai állta útját. Térdig a vízben gázolva

penderült eléje, ősz, varkocsba font haja kibomolva omlott vállára.

– Mit akarsz? – förmedt rá Hunyadi. – Te is kötözködnél vélem,

Simon?

Kamonyai higgadtan ingatta fejét.

– Amit most tenni akarsz, Jankó, az ostobaság! Nem jutnál át élve a

túlsó partra!

– Félre az utamból, Simon bátyám, vagy istenemre, megkeserülöd!

– Nem engedlek, Jankó! – mondta nyugodtan Kamonyai. –

Elveszítetted a fejed! Vezér ilyet nem tehet. Akkor sem, ha… Meg kell

tanulnod hideg fővel dönteni…

– Utoljára mondom! – sziszegte Hunyadi, meg sem hallva az ősz

vitéz szavait. – Takarodj utamból!

Kamonyai nemet intett.

Hirtelen lendült Hunyadi keze, s a szablya keresztvasával képen

reccsentette Simont. Az öregember megtántorodott, vére bő patakban

ömlött mellkasára s a Dunába.

Hunyadi nem nézett hátra, de sejtette, hogy emberei nem

moccannak: ott sorakoznak mind a parton, s zavarodottan bámulják

tombolását.

– Egyedül megyek, ha féltek! – üvöltötte, s átvetette lábát a

palánkon. – Nem hagyom testvéremet odaveszni!

Egy nyurga fiú rohant oda, és húzni kezdte vissza a sajkát. Hunyadi

bosszúsan odakapott. Vladek volt az, megfeszített erővel igyekezett

visszacibálni a járművet, mielőtt Hunyadi ellökhette volna magát a

fövényről.

A legények felszisszentek. Bizonyosra vették, hogy Hunyadi menten

kettéhasítja kedves apródját. Ám ebben a pillanatban egy

medvetermetű, roppant férfiember cammogott le a partra, s egyenest

Jankó felé törtetett a vízben, fújtatva, mint egy felbosszantott bika.

– Nem mész te sehová, szerencsétlen!

Szilágyi Mihály kezében hatalmas buzogány tüskés agya fénylett.

Hunyadi gondolkodás nélkül felé csapott a szablyával, de sógora

könnyedén hárította a mozdulatot. Egyetlen ütés a buzogánnyal, és a

sajka meglékelve borult oldalára.

– Azt mondtam, nem mész sehová!

– Parancsolom, hogy takarodj innét!

– Mostan te nem parancsolsz senkinek! Nem vagy eszednél!

Szükségünk van rád, te eszelős barom!

– Félre az utamból!

Szilágyi keserűen felnevetett, s kihajította a buzogányt a fövenyre,

aztán széttárta karjait.

– Különben mi lesz, he?

– Különben megöllek!

– Mint Osvát öcsémet? No, gyerünk! Szúrjál csak! Sújtsál csak!

Vagyunk még néhányan! Ölj csak le mindőnket, egymás után!

A legények sokatmondón felsorakoztak Szilágyi mögött.

Hunyadi ott állt, zihálva, megfeszülő izmokkal. Egyre csak bámulta

Mihályt, aki visszafojtott dühvel várta a halált.

– No, mi lesz, te eszelős?

Mint Osvát öcsémet…

Ölj csak meg…

Mint Osvát öcsémet…

Mintha csak leforrázták volna, egyszeriben kihullott kezéből a

szablya.

A legények fellélegeztek.

– Én… – nyögte Hunyadi, mintha mákonyos álomból ébredt volna –

, én csak…

Szilágyi odalépet hozzá, és keményen megölelte, hogy

beléreccsentek a csontjai.

– Jöjjél, Jankó! Most azonnal kifundáljuk a tervet! Nem hagyjuk

odaveszni Ivánt, ne félj! De hevült fővel csak életed kockáztatod, és

embereid életét! Ezt többé nem teheted! Vezér vagy! Ezrek lesik

parancsodat! Nem viheted őket oktalan halálba, Jankó! Ha meg kell

haljunk, hát annak értelme kell legyen!

Hunyadi úgy ölelte sógorát, mintha saját öccse állana előtte. Aztán

szédelegve ellépett tőle, s odagázolt a parton pihegő Kamonyaihoz. Az

öreg megtörten bámult rá, szemében fájdalmas fény pislákolt. Arca,

szakálla csurom vér.

– Bocsáss meg nekem, Simon! – suttogta Hunyadi, és térdre rogyott

a vízben ősz vitéze előtt. Megragadta Kamonyai kezét, és megcsókolta.

– Kérlek, bocsáss meg nekem!

Kamonyai zavartan körbepillantott.

– Állj már föl, te világ mulyája! Nem illik ez!

Hunyadi feltápászkodott, s megtörölte gyöngyöző homlokát.

– Jertek a várba vissza, mind! Tanácsot tartunk! Hideg fővel!

Vitézei boldogan engedelmeskedtek. Az álmukból felvert Rozgonyi-

vértesek meg csak bámultak egymásra értetlenül, megindultan.

Hát ilyen vezér is van a világon?

7. Keve ormáról széttekintve tűnt csak elő, mily reménytelen

vállalkozás lett volna sebtiben átkelni a folyón.

A Duna fekete tükrén néhány kisebb török gálya csordogált lassan,

vigyázva a magyar oldalt. Fedélzetükön meg-megcsillantak a török

katonák csúcsos sisakjai és a kis öblű ágyúk csövei. A nagyobb hajók

meg ott horgonyoztak mind, Szendrőhöz közel, néha elsütve ágyúikat,

készen arra, hogy tüzüket átirányítsák bármely part menti területre, ha

kell.

– Nézzétek! – dörmögte bosszúsan Szilágyi. – Mennyi török!

A holdfényben élesen kirajzolódott a Szendrőt vívó oszmán tábor

sátorrengetege. Közel volt az ellenség, dermesztően közel: amikor az

ágyúk torkolattüze fel-felvillámlott, még inkább megelevenedett a táj,

láthatóvá váltak az éjszakában ide-oda száguldozó szpáhi lovas

egységek, az aknászok girbegurba árkai között és a topcsik fűzfa

fedezékei mögött füstölgő hatalmas lövegek, a Jezava pataktól fel

egészen a Morava torkolatáig.

– Ezen a szakaszon karddal át nem verekedjük magunkat! – ismerte

be szomorúan Hunyadi.

– Azt tudjuk-é, hol készültek arra az utolsó rajtaütésre Iván

legényei? – kérdezte Kamonyai.

– Kamenovónál, a Mlava partján. Egy hat szekérből álló oszlopot

készültek megtámadni. Abba törhetett bele a bicskájuk!

– Kamenovó egynapi poroszkálás ide…

Hunyadi próbálta sorra felidézni a túlsó part patakjait, folyóit,

falvait. Úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét: ifjúkorában

esztendőkön át Lazarevics despota udvarában szolgált, beszáguldotta

ezerszer Rácországot, keresztbe, kasul. Pozsarevác előtt Kamenovó az

utolsó állomás az országút mentén.

– Ha elfogták Ivánt, akkor Szendrő alá viszik, a szultán táborába,

hogy karóba húzzák…

– Azóta már Pozsarevácig érhetett véle a menet…

Emberei feszülten néztek Hunyadira.

– Kemény dió lesz! Gyors rajtaütésre van szükség, jelentős erővel,

és sebes visszavonulással az innenső partra!

– Ha Rozgonyi uram vértesei közül magunkkal viszünk vagy

háromszázat, s valahol észrevétlen átkelhetnénk velük a Dunán…

– Lejjebb, a Mlava torkolatánál már alig lézengenek törökök. Ott, a

római romoknál, a Temes-szigetnél van egy megfelelő átkelőhely. De

minden sajkára szükségünk lesz!

Kamonyai a tőre hegyével véste a folyók szalagját a bástya

lőréskövébe.

– A Mlava és a Morava közt sóhajtásnyi idő alatt átvágtatunk! Van

ott egy lápos, mocsaras rész!

– A Magyaritatós! – bólogatott egyetértőn Szilágyi. – Ott lest

vethetünk!

– Háromszáz vértessel nem bujkálhatunk sokáig! – Hunyadi elvette

a tőrt Kamonyaitól, és egy pontra bökött a Mlavát jelképező csíknál. –

A szendrői hadiúton már napkelte után óriási lesz a forgalom, sorban

jönnek-mennek az egységek a haditáborba, s vissza, Pozsarevácba. Kell

hát nekem néhány rác halász kikémlelni a szendrői országutat! Pontosan

kell ösmernünk, mikor indulnak a foglyokkal Pozsarevácból! Akkor

kerekedünk fel mink is a kosztoláci dombok rejtekéből. Ha jól

időzítünk, éppen itt kapjuk őket oldalba, a Magyaritatósnál, vagy ha

lehet, még a Mlava innenső oldalán!

Szilágyinak, Kamonyainak is tetszett a terv.

– Háromszáz vértes, meg felderítőnek, szárnyak biztosítására húsz

székely!

– Gyors rajtaütés, és még gyorsabb visszavonulás! – összegezte

Hunyadi. – Ha valóban jő az a hatszekeres menet, és sikerül

kiszabadítani Ivánt, a Magyaritatóstól néhány perc alatt a Dunánál

lehetünk!

Hunyadi jelentőségteljes pillantást vetett a többiekre.

– Készen álltok, barátaim?

Mind pontosan tudták, mire vállalkoznak. Mind pontosan tudták,

hogy ha bármi balul üt ki, a fogolyszabadítás vérfürdőbe torkollhat.

Ezúttal azonban már Rozgonyi háromszáz vértese is otthagyhatja a

fogát, nem csak Hunyadi saját lovasai…

– Egyszer már rám bízta a katonáit – vont vállat Jankó. – Sempténél,

a husziták ellen… Most sem hagyhatom szégyenben!

– Nyergeltetek! – indult volna Szilágyi, de Hunyadi még

visszatartotta.

– Mihály! Simon! Ha bármikor megint ostobaságra készülnék, amint

az imént… Ti ketten bármikor… Bármikor a képembe vághatjátok!

– Ne aggódj! – vetette oda morogva Szilágyi. – Ha kell, tulajdon

kezemmel csaplak agyon!

Vladek Hradski vigyorogva nyújtotta Hunyadinak a szablyáját.

Jankó elértette a fiú tekintetében csillogó kérdést.

– Te is nyugodtan szóljál rám, ha kell, te nyavalyás sajkahúzogató!

S már robogtak is lefelé a lépcsőkön. A vár alatti mezőn Rozgonyi

István háromszáz vértese teljes fegyverzetben várta őket.

8. Az átkelés csaknem meghiúsult, mert még jóval hajnal előtt zuhogni

kezdett az eső. A rác sajkások kétségbeesetten figyelték a Duna haragvó

hullámait, és kijelentették, hogy háromszáz teljes páncélzatú lovas

átszállítása ilyen időben teljességgel lehetetlen.

Hunyadi kénytelen volt bevárni a Dombó alól felfelé evező

tutajokat, csakhogy ezeknek meg kellett kerülniük a Temes-sziget

nyugati fokát. Mire nagy nehezen átkeltek a Dunán, már csaknem

pirkadt.

A túlsó oldal legalább kihaltnak tűnt. Az eső elállt, így nem kellett

sárban, pocsolyákban folytatniuk útjukat. Közvetlenül Kosztolác előtt

botlottak először török őrjáratba: mikor ezek meglátták a vértes

lovasokat, fülüket, farkukat behúzva vágtattak volna délnek, de

Hunyadi székely íjászai kérlelhetetlen pontossággal nyilazták le őket,

egyiket a másik után.

Jelentős késésben voltak, így mire elérték a kosztoláci dombokat,

nyugat felől már lóhalálában porzott is feléjük egy rác felderítő, hogy

jelentse batárból álló menet elindult Pozsarevácból, és igen sebesen

halad Szendrő felé. Ha le akarnak rájuk csapni, hát jobban teszik, ha

igyekeznek! Ám, ötven válogatott szpáhi, és még annyi testőrző

janicsár kíséri a menetet. Hunyadi Ivánt is látták a rác halászok, a

legdíszesebb batárhoz láncolva vonszolták a törökök maguk után a

földön.

Kimerülten vágtattak tovább.

A tervezettel ellentétben nem érték el időben a Moravát, de éppen ez

lett a szerencséjük. A pozsareváci út Brezsány falvánál érte el a folyót;

Hunyadi úgy döntött, itt állítják meg a menetet.

A háromszáz lovast a közeli erdő vonala mögé rendelte, ő maga a

székelyekkel az út menti nádasba rejtőzött.

Még kettőt sem fújhattak, amikor egy észveszejtve vágtató, veres

turbános szpáhi bukkant fel az országúton. Hunyadi intett, hogy

emberei kushadjanak vissza a sásba. A szpáhi azonban, mintha csak

tudta volna, hogy hol lapulnak, egészen a folyó partjáig eresztette lovát.

Éppen ott jött rá az itathatnék!

Hunyadi aggodalmasan figyelte, hogy az országúton megtorpant egy

közelben poroszkáló akindzsi őrjárat.

A legények lélegzetvisszafojtva vártak.

– Hála a magasságos Úristennek! – törte meg a csendet tökéletes

magyarsággal a szpáhi, amikor a lova horkanva abbahagyta a vedelést.

– Reméltem, hogy itt bujkáltok valahol…

Hunyadi értetlenül rámeredt a dús növénytakarón keresztül.

Hozzájuk beszél ez?

– Menten ideérnek! – motyogta a szpáhi. – Ötven lovas és ötven

janicsár…

Hunyadi majd kiugrott a bőréből.

– De hisz ez Székely Tamás! Unokaöcsém nékem! – suttogta

embereinek.

– A többieket lekaszabolták, elfogták – csitította a fiú. – Én a

nádasba rejtőztem, ott kaptam el egy óvatlan törököt… Kellett a

gúnyája…

– És Iván?

– Megsebesült. Éjjelre Pozsarevácra vitték, láncon, vasban…

Menten ideér véle a menet. Hozzák Szendrőbe, karóba húzni!

– Kiszabadítjuk! – Hunyadi intett embereinek, hogy húzódjanak

vissza.

Székely Tamás elvigyorodott.

– Amondó volnék, Jankó bátyám, tegyétek le nyugodtan a fegyvert!

Van nékem egy ötletem!

9. Néhány perc múlva egy veres turbános szpáhi vagy húsz

megkötözött magyar foglyot hajtott maga előtt Pozsarevác felé. A

szemből érkező hadiszekeresek alaposan megbámulták őket, s meg is

süvegelték a magányos török lovast, amiért a húsz galád gyaurt

egymaga merészelte terelni. Egy hájas bas csausz még fel is ajánlotta,

hogy ad melléje néhány akindzsit a biztonság kedvéért, nehogy

mozgolódni kezdjenek a foglyok, de a szpáhi fölényesen nemet intett.

Ezek biz' már egytől egyig az ő rabszolgái!

A törökök jókívánságaikat rikkantották felé, hol irigykedő

megjegyzéseket tettek hadiszerencséjére, hol pedig a foglyokat

becsmérelték. Szerencsére Székely Tamás az elmúlt esztendőkben

Hunyadi kifejezett ösztökélésére egészen tűrhetően megtanult törökül,

így most nem jött zavarba, s ímmel-ámmal még meg is felelgetett

nekik.

Amikor aztán az útkanyarulatban felbukkant a hatbatáros menet,

figyelmeztette „foglyait”. Felismerte a szekerek előtt poroszkáló

szpáhikat, s a középütt, a legdíszesebb ökrös batár mellett cammogó

bosztandzsi janicsárokat.

– Ott van! – hördült fel a foglyok közt Hunyadi.

A díszes szekér mögött valóban ott botladozott Iván. Mellkasát,

nyakát, fejét súlyos sebek borították, de még mindig szívós kitartással

igyekezett talpon maradni. Nem akarta megadni a törököknek az

örömet, hogy gyengeségén gúnyolódhassanak.

– Készüljetek, legények!

Hunyadi szíve a torkában dobogott.

10. Székely Tamás törökül karattyolva, egy ostort csattogtatva leterelte

az útról „foglyait”, hogy helyet csináljon a szemből jövőknek.

A magyarok Hunyadi köré csoportosulva az árokba húzódtak, s

megtört tekintettel bámulták, hogyan üget el mellettük az ötven szpáhi,

aztán egyik szekér a másik után. Várták a pillanatot, amikor egy

vonalba kerülnek a díszes határral. Még egy szekér… Még egy…

Ebben a pillanatban fülsiketítő robajlással elővágtatott a közeli

erdőből a vértes sereg. Talpig vasban, előreszegezett lándzsákkal

zúdultak az országútra, harsány kurjongatások kíséretében.

A szpáhik felhördültek.

Több száz lovas vasáradata özönlött feléjük, ellenállásnak semmi

értelme sem volt. Néhány szpáhi már meg is sarkantyúzta lovát, hogy

elinaljon, ám a bosztadzsi janicsárok a félelem legkisebb jele nélkül

állták körbe a díszes batárt, hogy akár életük árán is megvédelmezzék.

Elérkezett a pillanat.

A janicsárok egyik tisztje hátraugrott a batár mögé láncolt Ivánhoz,

hogy elvágja a torkát.

– Most! Rájuk, legények! Rájuk!

Hunyadi rávetette magát a tisztre, kicsavarta kezéből a tőrt, és a

mellkasába mártotta pengéjét.

Vladek, Kendeffy Miklós, és néhányan leghűbb emberei közül

odasereglettek eléjük, hogy tulajdon testükkel védelmezzék a két

Hunyadit. Rozgonyi vértesei ekkor robbantak a szpáhik első soraiba.

Fülsiketítő üvöltés, nyerítés, vasak csattogása, csont recsegése…

Hunyadi végigmérte öccsét: Iván öntudatlanul rogyadozott

karjaiban.

– Túl erős a lánca! – nyögte Vladek. – Nem tudjuk elvágni, uram!

– Fel vele a batárra! – döntött gyorsan Hunyadi. – Aztán el innét! El,

gyorsan!

Felkapaszkodott a batár hátuljára, s a magasból egyetlen csapással

kettészelt egy felé döfő janicsárt.

– Félre a többi szekérrel! Csak ezt visszük!

Félrerúgott egy feléje vágó pengét, a sajátját pedig egy másik

bosztandzsi gyomrába mártotta. Egy tépés a vásznon, s máris odabent

találta magát a széles utastérben. Megszédült egy pillanatra, el kellett

telnie néhány szívdobbanásnyi időnek, míg szeme hozzászokott a

félhomályhoz.

– Ne mozduljatok! – kiáltotta törökül.

Odabenn egy tízévesforma, hájas, tokás fiú reszketett a feltornyozott

párnák között. Ahogy a vad külsejű jövevény feléje moccant, rémülten

felkiáltott:

– Ki vagy te, s hogy mersz így rám törni, kutya?

A pokolba!

Hunyadi eltorzult arccal közeledik feléje.

– Ne bántson! Könyörgöm, ne bántson! – nyöszörgött a fiú, de

Jankó rá se hederített, grabancánál fogva felkapta a levegőbe, s a tőr

pengéjét a torkára szorítva kitartotta a batárból, hogy a janicsárok is

láthassák, egyetlen mozdulat, és a fiúnak vége!

– Fegyvereket lerakni!

Odakünn a Kamonyai és Szilágyi vezette vértesek már visszafelé

ügettek: a szpáhiknak nyoma sem volt sehol, csupán a szekerek körül

hevert néhány lekaszabolva, összetaposva. Ellenben a bosztandzsik még

nem adták fel, hátukat a batárnak vetve készen álltak a további harcra.

Ahogy észrevették, hogy Hunyadi a hájas fiút szorítja magához,

mozdulatlanná dermedtek.

Ki ördög lehet a kölyök?

– Tegyétek le a fegyvert! – Nagyon remélte, hogy jól használja az

évekkel ezelőtt ráragadt török szavakat. – Vagy mindannyian halál fiai

vagytok!

A janicsárok haboztak.

Hunyadi gyanakodni kezdett: ha a saját haláluktól nem is félnek, a

kölyökétől bizonyosan! Próbaképpen megkarcolta tőrével az erőtlenül

rángatózó fiú nyakát.

A janicsárok a földre vetették magukat, és jajongni kezdtek.

– Magunkkal visszük ezt a kölköt! Valami nagyúr porontya ez!

Sokat érhet!

– Várjatok!

A janicsárok mögül egy gyermek léptetett elő hófehér arabs paripán.

Vörös köntöst és turbánt viselt, amit hatalmas rubint fogott össze. A

többiekkel ellentétben kimért és nyugodt maradt. Délcegen ülte meg

lovát, szénfekete szeme kihívón a magyarokra villant.

– Inkább vigyetek engem! Értékes fogoly vagyok. Értem több

váltságdíjat adnak majd!

– Igyekezzünk! – kiáltotta Kamonyai, miközben Ivánt óvatosan a

batár hátuljába emelték. – Mindjárt nyakunkon a többi is!

Az útkanyarulatban máris porfelhő közeledett sebesen. Hunyadi

visszalökte a hájas fiút az utazótér belsejébe.

– Ha bárki megközelít minket, az apád máris sirathat!

– Halott vagy, így is, úgy is! – csóválta a fejét odalenn a bosztadzsik

tisztje.

– Vladek! A bakra! Hajts!

A vértesek egyenesen a Duna felé vágtattak.

11. Nem érték el időben a Dunát. Nyugat felől addigra vagy félezer

akindzsi, s néhány száz szpáhi vágta el az útjukat. Batovac irányából

meg egy másik, ennél is népesebb csapat közeledett lóhalálában, hogy

oldalba kapja őket.

Hunyadi megállította a kimerült menetet.

– Nincs más hátra, át kell törnünk, legények! Nem várjuk be őket,

magunk támadunk!

Hátrarendelte a batárt az erdő szélére, és Rozgonyi vérteseit hármas

csatasorba állította a mezőn.

– Egyetlen roham! Karnyújtásnyira a Duna, ott már várnak minket a

sajkások! Söpörjétek el őket az utunkból!

Szilágyi és Kamonyai állottak az élükre.

– Nékik nincsen vértjük, nékünk van! Arra ügyeljetek csak, hogy a

sorokat meg ne törje senki, legények! Tapossátok bele őket a földbe!

Hunyadi jelt adott a támadásra. Feldübörgött a vértes had, és

fokozatosan gyorsulva, előreszegezett lándzsákkal rontott az egyelőre

rendezetlenül forgolódó török lovasokra. Nem voltak messze, a magyar

paripák hamar felfalták a köztes tért.

Hunyadi gyorsan bőrzekét öltött, hátára kanyarította napkorongos

fekete köpenyét, s kivont szablyával vágtatott velük. Amikor fülsiketítő

robajjal belezúdultak a törökök soraiba, a kopják recsegve-ropogva

csattantak a törökök csontjain, koponyáin. Ellenállhatatlan erővel

vágták át magukat az ellenséges könnyűlovasságon.

Szabaddá vált az út a Dunáig!

12. Az átkelést gyorsan kellett végrehajtaniuk, mert a törökök nyílzáport

zúdítottak rájuk a közelből. Kétségtelennek tűnt, hogy néhány percen

belül erősítést kapnak Szendrő alól, s akkor aztán újult erővel

rohamoznak majd.

A rác és magyar sajkások kitettek magukért: számos sajka, s vagy

tucatnyi tutaj várta a vérteseket, hogy megkezdhessék az átszállításukat.

Hunyadi aggodalmasan figyelte, időben végeznek-e. Török nyílvesszők

suhogtak körülöttük, s csapódtak puhán a Duna fövenyébe vagy

csattogtak a vértesek páncélzatán.

Amikor a lovasok zöme már a folyó közepén, sajkákon, tutajokon

pihegett, Jankó intett, hogy hozzák a batárból Ivánt és a török fiút. A

rácok pallót vetettek a fövenyre, s Hunyadi felkapaszkodott a kocsira,

hogy megnézze, Iván magánál van-e még. Hanem amikor felhajtotta a

vásznat, ereiben megfagyott a vér a meglepetéstől.

Az utastérben nyoma sem volt a hájas fogolynak, csak a veres

turbános, veres köpenyes fiúnak. Épp Iván fölé hajolt.

– Az anyád szentségit! – hüledezett Hunyadi. – Mit keresel te itt?

A kölyöknek valahogy sikerült fellopódznia a batárra…

– Nem kis bátorságra vall, hogy idejöttél! – közeledett felé Jankó

fenyegetőn.

A fiú ráemelte szénfekete tekintetét, s kimérten, választékos

törökséggel felelt.

– Mondtam már: magam is értékes fogoly vagyok. Nem

hagyhattam, hogy a bátyám a kezetekben maradjon!

Addigra a legények is felkapaszkodtak, s látva, hogy értékes

foglyukat megszöktették, dühödten lökdösték le a fövenyre a rubint

turbános ifjút.

– Iván jól van? – kérdezte Jankó.

– Már nem vérzik: ez a kölyök bekötözte a sebeit! – sóhajtott fel

Kamonyai.

– Hozzátok ide! – morogta Hunyadi. – Gyorsan!

A legények odalöködték elé a fiút.

– Ki vagy te?

– Atyám fia. Testvérem megszabadítója.

– Egyedül oldoztad ki a bátyádat?

– Egyedül.

– S te kötözted be az öcsém a sebeit?

– Én.

– Miért tetted?

– Ezért – Az ifjú Mohamed félrehajtotta díszes köpönyegét, feltárva

az ingje mellkasára hímzett, megkopott napkorongot.

Hunyadi önkéntelenül is a saját köpenyét díszítő napkoronghoz

kapott. Ivánnak a mellkasába tetoválták gyermekkorában ugyanezt a

jelképet, mely a gyűrűs holló előtt nemzetségük összetartozását hirdette

az Arany Horda végtelen pusztáitól a Duna fövényéig.

Kamonyai döbbenten lépett közelebb a fiúhoz, hogy közelebbről

megnézze magának.

– De hiszen ez Csorba és Vajk törzsi jele!

A nyílvesszők sziszegve csapkodtak körülöttük. Indulniuk kellett,

mégpedig azonnal.

Hunyadi előhúzta saját tőrét, és Mohamed kezébe nyomta.

– Ez a tiéd. Gyermek vagy még, de helyén van a szíved! Eriggy!

– Szabadon ereszted? – kiáltotta felháborodottan Szilágyi. – Nézd

csak a rubintot a turbánján! Egy vagyont kaphatnánk a fiúért váltságul!

– Azt mondtam, szabad! – csattant fel Jankó.

Mohamed sem hitt a fülének. Csodálkozva tekingetett ezekre a

férfiakra, akik épp az életéről vitatkoztak.

– Tűnj innét – intett neki Hunyadi –, mielőtt még meggondolom

magam!

Mohamed a magyar köpenyét díszítő napkorongra mutatott.

– Tudom, ki vagy te, Hunyadi János, s hamarosan te is tudni fogod,

én ki vagyok – mondta a kunok ősi nyelvén. Jankó elsápadt.

– Egy asszony, akit te is ismersz, és én is ismerek, messzi idegenből

üzeni néked, hogy soha ne feledd el őt, Hadak Villáma!

Egy nyílvessző sziszegve csapódott be Hunyadi mellett.

Kamonyai megelégelte a teketóriát, s nemes egyszerűséggel belökte

a vízbe vezérét.

– Elég a fecsegésből! Fel, a tutajra!

Hunyadi prüszkölve kapaszkodott fel öccse mellé, és gyengéden

magához ölelte az alélt testet. Iván öntudatlanul volt még, a legények

pajzsokkal igyekeztek védeni kettejüket a mind sűrűbben csapkodó

nyílvesszőktől.

– Nem lesz semmi baj! – suttogta Iván fülébe Hunyadi. – Most már

itt vagyok, kisöcsém! Most már együtt vagyunk!

– Nem kellett volna elereszteni azt a kölköt! – dühöngött még

mindig Szilágyi. – Tán valami gazdag pasa fia!

– Isten segedelmével így is elértük, amit akartunk, Mihály!

Kiszabadítottuk Ivánt! Ne akarj hát többet ennél…

– De legalább azt a rubintot elhozhattuk volna…

Kamonyai sokatmondó pillantással intette le.

A sajkák, tutajok sorban egymás után elérték a Temes-sziget partját:

a túlsó oldalon már várták a magyarokat a dombói vár vitézei.

Hunyadi visszanézett.

A török oldalon ott állt az alig tízévesforma fiú veres köpenyben,

veres turbánban, melyet hatalmas rubint díszített. A távolodókat

bámulta.

Tekintetük találkozott a víz felett.

13.

KEVE VÁRA, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, KISASSZONY HAVA

Késő estére járt, mire mindannyian visszaértek Keve várába. Ivánt

azonnal kezelésbe vette a Thallócziak által küldött olasz seborvos. A

vitézek megszabadultak vértjeiktől, és izgatottan számoltak be

társaiknak a túlparti portya részleteiről.

Ideje lett volna a pihenésnek, de Hunyadi fáradhatatlannak tűnt.

Azonnal futárt menesztett Orsovába és Nándorfehérvárba, hogy katonái

mindenhol készüljenek fel az esetleges török válaszcsapásra.

Ahogy intézkedett, tett, vett, észrevette, hogy valami nincsen

rendjén. Sehogy sem tudott rájönni, mi zavarja oly nagyon.

Amikor aztán Szilágyi és Kamonyai kíséretében felkapaszkodott a

vár legmagasabb bástyájára, hogy szemügyre vegyék a Szendrő körül

táborozó török hadat, egyszeriben beléhasított a keserű felismerés:

De hisz néma csend volt!

Nem dörögtek Murád ostromágyúi!

Minek is dörögtek volna? Hisz a szultán parancsot adott a lövetés

befejezésére.

– Elhallgattak – morogta rosszat sejtve Szilágyi.

Hunyadi először arra gondolt, talán a király hadai csaptak a törökök

hátába, méghozzá oly sikeresen, hogy kénytelenek voltak feladni az

ostromot…

De sajnos nem erről volt szó.

– Nézzétek! – mutatta szörnyülködve Kamonyai Simon.

Az éjszakában lobogó tüzek fényében jól látták, amint Szendrő

várának valamennyi tornyára, sorban egymás után felkúsztak a török

félholdas zászlók.

14. Murád szultán elégedetten tekintett körbe a belső vár udvarán. Néma

csend fogadta, testőrsége büszkén tisztelgett, az életben maradt szerb

védők pedig térdre kényszerítve, hátrakötözött kézzel sorakoztak a kapu

maradványaitól egészen a beomlott kútig.

A szultán pillantásra sem méltatta őket.

Ostobák!

Hosszú hetekig feleslegesen pazarolták a fél világ urának idejét!

Ugyan miben reménykedtek? A magyarok felmentő seregében? Ugyan!

Az engürúsz király gyermekded hada még most is odaát tétlenkedik,

Titelnél. Ha meg véletlenül támadásra szánnák magukat, a szpáhik majd

eltapossák őket, ahogy a férgeket szokás! Senki nem állhat immár az

oszmán hódítás útjába! Senki!

Murád megvetően végigmérte az előtte térdeplő foglyokat. Most

már késő rimánkodni! Ha időben feladták volna Szemendrét, akkor

most joggal bízhatnának a szultán könyörületességében. De nem! A

szerbek ostoba, bosszantóan ostoba népségnek bizonyultak.

A szultán méltóságteljes léptekkel az udvar közepére ment. Itt újra

körbepillantott.

Alig maradt a várnak oly bástyája, ami ép maradt volna a hetekig

tartó ágyúzástól. A falak lábánál oszló tetemek, a levegőben orrfacsaró

hullabűz…

Murád elmosolyodott.

Igaznak bizonyultak a hírek, miszerint a szerbek már elesett társaik

teteméből lakmároznak! Vadállatok ezek! Nem érdemelnek kegyelmet!

A félkörben várakozó, szájuk elé színes kendőket szorító

szandzsákbégek, agák, szerdárok, vezírek mélyen meghajoltak uruk

előtt.

– Tiéd a győzelem, fényes tekintetű padisah! Lázország utolsó

darabkáját is hódolásra kényszerítettük nevedben!

Murád kegyesen intett.

– Hol van Brankovics? – kérdezte vészjós hangon.

Vezírjei rá sem mertek pillantani.

– Úgy tudjuk, elmenekült, még az ostrom előtt! – adott végül

feleletet a ruméliai szpáhik parancsnoka. – Egyik fiát magával vitte,

hogy felséges haragod villámai elől menedéket keressen véle, de két

idősebbik fia itt maradt.

– Vezessétek őket elém!

Két ifjút lökdöstek maguk előtt a csauszok. Mindkettejük dacosan

viszonozta Murád kérdő tekintetét.

– Ti vagytok hát! Titeket vetett bosszúm áldozatául a ti gyáva

apátok!

Grigor és Stefan Brankovics kihúzta magát.

– Ne gyalázd atyánkat, szultán! Tudtuk, mit vállalunk! S tudd meg,

míg egyetlen szerb él e földön, soha nem lesz tiéd Szerbia!

Murád mosolygott.

– Soha? Hisz máris enyém!

Bátor fiúk ezek! Éppen olyan dacosak, mint a nővérük, Mara. A

tekintetükben is éppen az a különös, merész fény izzik…

– Mindenféle remény nélkül védtétek ezt a rozzant aklot – mondta

hosszas mérlegelés után Murád. A várudvarra csend ereszkedett,

törökök, szerbek egyaránt jól tudták, hogy az elkerülhetetlen

ítélethirdetés következik. – Tisztelem ugyan a férfias bátorságot, de az

esztelenséget megvetem! Dacos ellenállásotok számos harcosom

életébe került!

Murád vonásai megkeményedtek.

– Szerbia mától az enyém! Gyalázatos nemzetségtek uralmának

ezennel vége! Hogy hitvány magvatok ne szennyezze tovább e

tartományt, büntetésül megszakíttatom családotok vonalát. S hogy

elvakult tekinteteket többé ne vethessétek a napra s a csillagokra, hogy

onnét merítsetek reményt, elvétetem szemetek világát is. Egyedül

életeteket hagyom meg, nővéretek kívánságára. Megértettétek az

ítéletet?

Grigor és Stefan egymásra pillantottak. Szemükben könnycseppek

csillogtak.

– Isten veled, bátyám!

– Isten veled!

Máris közeledett a szultán ítéletvégrehajtója. Brankovics hős fiait

lemeztelenítették, és a várnép, valamint a török tisztek szeme láttára

néhány szakavatott mozdulattal kiherélték. Heregolyóikat a kutyáknak

vetették oda. Szerencsétlenek fiúk próbáltak uralkodni magukon, de a

fájdalom legyűrte őket: sikolyuk iszonytató élességgel visszhangzott az

éjszakában.

De ezzel még nem volt vége.

Izzó kardot hoztak, és tatár módra kiégették vele mindkettejük

szemét.

A szultán dzserrahjai a szer-dzserrah vezetésével csak ezután vették

őket kezelésbe. Mert azt szigorú parancsba kapták, hogy szörnyű sebeik

ellenére is életben kell tartaniuk mindkettőt. Amint állapotuk

valamelyest rendeződik, útnak kell indítani őket Edirnébe, nővérükhöz,

Mara hatunhoz…

Addig is…

Hadd okuljanak sorsukból a Balkán népei! Hadd okuljanak

sorsukból a magyarok!

Mert bizony így jár mindenki, ha az oszmán hatalom útjába áll!

15. A török tábor győzelmi ünnepet ült azon az estén. A katonák

szabadon fosztogathatták a környező falvakat, s megkezdték a szendrői

hadizsákmány és a rabszolgák elosztását is.

A szultán hagyta vigadni seregét: úgy vélte, alaposan rászolgáltak.

Ő maga nem vett részt az ünneplésben, inkább visszavonult

sátorpalotájába.

Két fia ott várt már rá a kádik és a hodzsák sorfala között.

Murád fáradtan letekerte fejéről a turbánt, és leheveredett egy

kerevetre.

– Lépjetek közelebb! Hadd lássalak benneteket!

Aleaddin Ali kissé kacsázva, máris hatalmas pocakjával

egyensúlyozva sietett a szőnyeg széléig. Mohamed illedelmesen a

háttérben maradt.

– Hírét vettem, hogy megtámadták a menetoszlopot, amivel

érkeztetek! – mondta a szultán, és metsző pillantást vetett fiaira.

Aleaddin Ali elsápadt.

– Igaz, hogy a hitetlenek foglyul ejtettek, fiam?

– Én… Én…

– Küzdöttél velük? Ellenálltál?

– Küzdöttem, atyám! Harcoltam! De túl sokan voltak! Legyűrtek

engem!

Murád hunyorogva figyelte a hájas arcot.

Aleaddin Ali elkényelmesedett, lusta gyermek volt, s máris

nyilvánvalónak tűnt, hogy kizárólag a saját neme iránt vonzódik. S bár

Murád egyformán élvezte az asszonyi és férfiöleléseket, fia egyoldalú

vonzalmának mégsem örült. Végtére is utódok nemzéséhez asszony is

szükségeltetik!

– Kik voltak azok a gálád támadók?

– Ördögök, atyám! Vagy tízezren leptek meg minket! Vasba bújt

démonok, gyilkosok!

– Vagy tízezren? – színlelt csodálkozást Murád. – S hogyan

kelhetett át a Dunán tízezer páncélos lovas? Hol? Mikor?

Aleaddin Ali elvörösödött.

– Szerinted is oly sokan voltak? – fordult Mohamed felé a szultán.

– Néhány százan csupán.

– Úgy! – bólogatott a szultán szakállát simogatva. – S hogyan

szabadultál meg a fogságukból, Aleaddin Ali?

A hájas fiú csak tátogott.

– Mohamed – intette közelebb Murád a másikat. – Igaz, amit a

vidini bég említett nekem? Hogy te szabadítottad meg foglyul ejtett

bátyádat?

– Igaz, atyám.

Murád mélázva bólogatott.

– Egyedül?

– A hitetlenek a Duna felé vágtattak. Ott elálltak útjukat viharzó

lovasaid, s míg ők megütköztek velük, én fellopóztam a batárra, és

helyet cseréltem bátyámmal.

Murád igyekezett palástolni meglepetését.

Mohamed nyolcadik esztendejében járt csupán, de jóval idősebbnek

tűnt a koránál. Megfontolt, okos fiú volt, s a jelek szerint bátrabb a

legmerészebb harcosainál.

– Miért cseréltél helyet vele?

– Mert ügyetlen voltam, uram. Magam is kereket akartam oldani, de

elkéstem vele… Elkaptak…

– Ezt értem. De miért mentél a bátyád után? Miért akartad

kiszabadítani?

Mohamed elcsodálkozott:

– Mert ő az eljövendő szultán, atyám. Kötelességem volt…

– Úgy… Emlékszel, már beszéltünk róla, ifjú Mohamed, mi lesz

sorsod azon a napon, amikor halálommal Aleaddin Ali szultánná lesz?

– Meg kell halnom azon a napon.

A szultán sajnálkozva bólintott.

– Kiszmet! Ez Allah akarata! S vajon kik voltak a támadók?

– Magyarok, atyám. Az a férfi vezette őket, akiről már annyit

hallottam, mióta eljöttem Edirnéből. Vidinben mindenki csak az ő nevét

emlegeti!

– Hunjadi?

– Úgy is nevezik: a Hadak Villáma!

– Csakugyan találó név – biggyesztette le szája szélét Murád. – Az

az ember nem ismeri a félelmet!

– Ahogy én sem, atyám! – jelentette ki Mohamed, s az ő szájából

még ez is egyszerű megállapításnak tűnt, semmint hencegésnek.

Allahra, gondolta a szultán. Milyen nagyszerű fiú! S milyen hitvány

a másik! Gyors pillantást vetett Aleaddin Alira.

Soha nem lesz belőle jó uralkodó…

Soha…

Lusta és gyáva… Nincsen benne semmi Szeldzsuk hős szelleméből…

– Tudjátok meg, hogy ma két tündöklő ajándékkal örvendeztetett

meg Allah – mondta hosszas hallgatás után a szultán. – Az egyik:

Szemendre a miénk végre! De meg kell mondanom néktek, a másik

ajándék jobban melengeti az én vén szívemet.

Mindkét ifjú lélegzetvisszafojtva hallgatott.

– Megtudtam ugyanis, hogy mi lakik fiaim lelkében! Most

menjetek! Néhány napon belül eldöntöm, miként folytassuk a

hadjáratot. Míg Edirnébe vissza nem térünk, mindketten mellettem

maradtok. Nap mint nap látni akarom, hogyan fejlődtök, ifjú

sólyommadárkáim!

A fiúk mélyen meghajoltak, s kihátráltak a sátorpalotából. Odakünn

Mohamed önkéntelenül is a köpenye alatt, a mellkasát díszítő

napkorongra csúsztatta ujjait.

Lesz miről beszámolni odahaza Mara hatunnak…

Hetedik fejezet

HOLTAK SEREGE

1.

TITELRÉVI HADITÁBOR, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, SZENT MIHÁLY HAVA

Nyugtalan, feszült hetek következtek. Hunyadi meg volt róla

győződve, hogy gyors török ellencsapás várható, csak azt nem tudta,

hogy pontosan hol. Most, hogy Szendrő elesett, immár egyetlen

keresztény vár dacolt csak a törökökkel a Duna túlsó oldalán:

Nándorfehérvár.

Tüzes Orbán mester is egyre késlekedett az ötvenezer aranyakon

öntetett gigászi ágyúival, pedig már nagyon kellettek volna azok a vár

tornyaiba.

A helyzet reménytelennek tűnt.

A Tiszán átkelve aztán látta, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint

amire számított. A fegyveres őrséget ugyan ott találta a láp szélén, de az

alabárdos, vértes katonák képéről pokoli ijedelmet olvashatott le, ahogy

lovasaival előrobogott a fák közül.

– Csak nem a törökök jönnek, nagyságos bán úr? – ugrott eléje a

strázsák kapitánya.

– Ki tudja? – felelte rosszkedvűen Hunyadi. – Ha jönnek, hát

jönnek! Éppen azért vagyunk itt, hogy tovább ne jussanak!

– Csakhogy nem lesz, ki megállítja őket – legyintett a kapitány. –

Hát nagyságos bán uram nem hallotta hírét, mi történt?

– Mi történt volna?

– Vége van a seregnek, uram! Mindennek vége van!

Hunyadi vágtára fogta Sárkányt, hogy mihamarabb a tábor közepére

érjen. Hanem már a tábor szélén érteni kezdte, miért is van vége a

seregnek.

A levegőben förtelmes bűz terjengett, a sátrak mellett a földön hétrét

görnyedeztek a katonák. Arra sem volt ideje némelyiknek, hogy a

bokrokig elbotorkáljon, s letolja gatyáját, ott rondította össze magát,

ahol éppen hevert.

– Jézus Krisztus! – szörnyedt el Hunyadi, pillantást vetve a fűben

barnálló, vereslő kupacokra. – Vérhas!

Ahogy beljebb értek, a látvány még rettentőbbé vált. A főúri

bandériumok saját mocskukban fetrengtek, a sátorpaloták közvetlen

közelében is trágyahalmok emelkedtek mindenfelé.

Hunyadi katonái öklendeztek a bűztől.

– Jó helyre jössz, Jankó, de csak akkor, ha halálod keresed! – rivallt

az érkezőre Újlaki, mikor megpillantotta sátra bejáratából. Arca elé

illatos kenőccsel átitatott kendőt tekert, s szédelgett a sok benyakalt

bortól.

– Mi történt itt? – Hunyadi lehuppant a nyeregből, és óvatosan, hogy

bele ne lépjen valami vérsalakos tócsába, odasietett Újlakihoz. – Mióta

dúl a vérhas?

– Jöjj be sátramba! – húzta maga után Újlaki. – Nem kell, hogy

avatatlan fülek hallják, amit beszélünk. Meg aztán, mielőtt Albert elé

járulsz, nem árt, ha értesülsz erről, arról!

Odabent Hunyadi dermedten ült a sátorcölöp mellé halmozott

szőrmékre, s már nyeldekelte is az Újlaki által felé nyújtott bort.

– Csak ma nyolcszázan pusztultak el – dünnyögte Újlaki. – Tegnap

háromszáztízen, azelőtt meg harmincan! Ki tudja, holnap már ezrek

döglenek meg!

– Vérhas… – borzongott Hunyadi. – De hát hogyan? Miként?

– Miként? Hol gyilkos nap tűz itt, hol meg eső esik folyvást! A

mocsár a tábor mellett tele felpuffadott állati dögökkel! Hiába

parancsolta a nádor úr, meg a többi báró mind a katonáknak, hogy

annak vizéből ne igyanak, mást ugyan mit ihattak volna? A bor

alaposan megfogyatkozott, s a maradékból csak nem oszthatunk

mindenkinek!

– Miért nem vetettétek ki a táborból a betegeket? Nem lett volna

szabad hagyni őket a többiekkel!

– Könnyű utólag okosnak lenni! – legyintett Újlaki. – Csakhogy

mire észbe kaptunk, már késő volt! Láthatod, nem lesz itt semmiféle

hadjárat, Jankó! Reggel már tábort bontott a győri püspök, és vitte az

embereit, mielőtt mind elhullottak volna…

– Tábort bontott? De hisz…

– Vége van, Jankó! Vége van! Holnap, a királyi tanács után szedi a

sátorfáját a Frangepán serege is, és menekül innét a többi egytől egyig.

Farkast kiáltottak , egymás után szedi a sátorfáját mindenik báró! Cillei

és a Marótiak is iszkolnak holnap, aztán megy mindenki más!

– És a király? – csattant fel Hunyadi. – Miért nem parancsolja őket

vissza? Itt áll velünk szemben a teljes török sereg! Nem mehetnek el!

– Érdekli is a török a bárókat! Mind retteg, hogy megcsikarja őket is

a vérhas! Parancsolhat akármit Albert, rá se hederítenek! A katonák már

így is lázadoznak! Tegnap este széjjel kellett verni Medvei Henrik

püspök úr bandériumát… Rátörtek Kórógyi embereire, a veszett

kutyák!

– Eleség van e elég?

– Hogy volna? Kifosztották rég a katonák a környékbeli falvakat, de

a nyives parasztnak sincsen már semmije! A minap Frangepán katonái

éjnek leple alatt megrohanták a péterváradi káptalan magtárát, hogy

betevő falathoz jussanak! Otthagyták a fogukat vagy kétszázan, a király

lándzsásai aprították őket miszlikbe!

Hunyadi csak meredt maga elé.

– Vérhas… Fosztogatás… Lázadás…

– Albert végső haditanácsot hívott össze holnapra – nyújtotta fejéje

az újabb kupa bort Újlaki. – Azt még én is megvárom, de aztán viszem

a katonáimat haza.

– Nem teheted! – szörnyülködött Hunyadi. – Legalább te értsed

meg, Miklós! Ha nem marad itt a sereg, szabad Murád útja egész

Budáig!

– És kikkel álljak elébe? A katonáim görnyedve fossák össze

magukat, a kardot se bírják már felemelni! Én inkább azt mondom,

bízzunk jó szerencsénkben, Jankó, s abban, hogy mégsem mer Murád

miránk támadni! Hisz különben is vége a nyárnak! A töröknek is haza

kell takarodnia, mielőtt beköszöntnek az első fagyok!

– A jó szerencsében bízzunk? – Hunyadi a sátor sarkába hajította a

boroskupát. – Te is megvesztél, Miklós! Hallottad-e hírét, mit míveltek

Brankovics fiaival a törökök?

– Hallottam ugyan, de amiatt fájjon a Brankovics feje! Meg fájjon

Cilleié, annak a rokonai! Hanem ide hallgass! Engem te Hunyadon

ligádba hívtál! De hogyan lehetnék szövetségesed, amikor magam is

segítségre szorulok? Újlakot és egész Szerémséget az az eszelős

inkvizítor borítja lángba! A parasztjaim lázonganak, s nem is ok nélkül,

hisz sorra sütögeti őket a máglyán Marchiai Jakab! Nincs, ki vessen,

nincs, ki arasson! A kamonci Bálint pap ezreket csábít magával messzi

Moldvába, száműzetésbe! Elnéptelenednek a falvaim, Jankó!

– Eriggy, panaszkodj a királynak!

– Hallgat is az rám! Hanem van ám ennél nagyobb baj is! Cillei

fenemód fegyverkezik a birtokain! Vitovecz akkora zsoldos sereget

toborzott már, amekkorával Albert se bírna, ha ellene találna fordulni…

Nemigen szövetkezhetek én véled, ha a szomszédomban ekkora

ármádia tart szemmel!

– Inadba szállt tán a bátorságod, Miklós?

Újlaki elvörösödött mérgében.

– Hétszentséges ördögöket szállt! Mit merészelsz? Megmentettem

az életedet Fejérvárnál!

Hunyadi legyintett.

– Cillei hamarosan oly hatalmasra puffad, hogy többé le nem

gyűrheti senki! Legkésőbb akkor elveszi mindenedet, Miklós!

Újlaki felböfögött.

– Nem fér mát több bor belém, de ebből a dögletes vízből akkor sem

iszom! Ma este Rozgonyi érsek hívott sátrába egynémely bárókkal

egyetemben. Hogy tanácskozzunk még utoljára. Jöjjél, ha úgy tartja

kedved, Jankó!

– Kik lesznek ott?

– Csak olyanok, kiknek szúrja a szemét Cillei.

– Akkor ott leszek magam is.

Hunyadi feltápászkodott a szőrmékről.

– Hány katona maradt a táborban?

– Tízezer. Holnap estére már csak jó, ha ötezer lesz abból…

Hunyadi a bejárathoz lépett.

– Ha a török ezt kiszimatolja, azonnal átkel a Dunán.

Újlaki röhögött.

– Márpedig ezt kiszimatolja! Ezt a dögletes bűzt már bizonnyal

Szendrőben is érezni!

2. Rozgonyi Simon püspök sátrában nyoma sem volt a járvány előtti

dévaj hangulatnak. Minden sarokban füstölők ontották tömjénes

illatukat, a padlóra friss virágok szirmait szórták, hogy legalább

valamelyest tompítsák a mindenütt terjengő gyomorforgató bűzt.

Az urak sem voltak sokan, és módfelett komor ábrázattal hajoltak

össze, kisebb csoportokban. Schlick kancellár sápadtan szédelgett

közöttük, mert napok óta láz gyötörte. Hédervári nádor, Thallóczi

Matkó horvát bán, Lévai Cseh Péter, Kórógyi János, Guthi Országh

Mihály asztalnokmester, Kusalyi Jakcs Mihály sugdolóztak összebújva,

mintha attól félnének, hogy kihallgatják beszélgetésüket. Hátul,

távolabb a bejárattól Vitéz magyarázott valamit Ghattalóczinak.

Mikor Hunyadi belépett, Rozgonyi Simon örömtől áradó képpel

eléje sietett.

– Itt a mi rettenthetetlen barátunk! Isten hozott, Oláh Jankó!

Hunyadi meg sem rezzent a lekicsinylő fogadtatásra.

– Püspök uram! Nem összeesküdni jöttem én, hanem kérni. Rá

tudja-e venni kegyelmed a királyt, hogy ne engedje széjjelszéledni a

sereget?

Rozgonyi szeme sarkából a többiekre sandított, kik egyszeriben

elcsendesedtek, meghallva Hunyadi öblösen kieresztett hangját.

– Bajosan, kedves barátom! Bajosan! Őfelsége félti Erzsébet

nagyasszonyunk egészségét! Mint tudod, áldott állapotban van a mi

kedves királynénk, talán végre fiút szül Albertnek! Holnap, ebéd után

tábort bontunk!

– Maradnotok kell! Értsétek meg, nem oszolhat fel a sereg! Az

ország védtelen!

Az érsek elmosolyodott.

– Attól tartok, bán utam, nincsen az a bolond, aki ezen a járvány

dúlta földön merészelne maradni. Túl sokat vársz el mitőlünk.

Mindazonáltal… Az al-dunai határ védelme a te feladatod meg a

Thallócziaké!

Hunyadi nem hitt a fülének.

– Nékem háromszáz lovasom van, s azok zsoldjával is két hónapja

késlekedik a király őfelsége. A Thallóczi fivéreknek összesen ha

kétezer fegyverese lehet… Ennyivel szálljunk szembe Muráddal?

Rozgonyi somolyogva belekarolt Hunyadiba, és halkabbra fogva a

hangját félrehúzta a többiektől.

– Beszéljünk okosan, János bán! Valamit valamiért! Ha te

támogatsz engem, hogy elnyerjem az esztergomi érsekséget Széchy

püspök ellenében, akkor én is támogatlak téged, hogy néhány újabb

faluval gyarapodjál Hunyad környékén.

– S azzal a néhány faluval állítsam meg Murádot?

– A török jön, de előbb-utóbb elvonul, ahogy szokott. A falu marad.

– A török jön, és magával visz hetvenezer magyar leányt és

gyermeket rabszolgának. A török jön, és felégeti a falvakat!

Rozgonyi megütközött Hunyadi éles hangján.

– Úgy hittem, a mi pártunkon vagy, bán uram!

– Ha Murád átkel a Dunán, semmit se számít, ki kinek a pártján van!

Az érsek fújtatni kezdett.

– Egyezkedjünk a ligáról, Hunyadi! Ha segítnénk egymást,

hamarabb emelkednél magad is a ranglétrán! Néked sem mindegy, mire

jutsz az életben!

Jankó elhúzta tőle a karját.

– Ez volna az okos beszéd, püspök uram? Ez?

– Lássad, János bán, ilyen világot élünk! Aki nem velünk van, az

bizony ellenünk van! Hamarosan új rend épül Magyarországon! A mi

rendünk!

Hunyadi keserűen mosolygott, bár leginkább sírni lett volna kedve.

– Tévedsz, püspök uram! Hamarosan nem lesz többé Magyarország,

ha ilyen alkukra teszitek fel ti mind a haza sorsát!

Csalódottan végigpillantott a bárók karéján, s elindult kifelé.

– Ha mégis meggondolod magad, bán uraság, minket mindig

megtalálsz! – kiáltott utána Rozgonyi Simon.

Hunyadi úgy tett, mintha nem hallaná.

3. Sietett, hogy elrendezze embereit. A vérhas dúlta tábortól messzebb,

fel, egész a tündéresi rétig húzódtak, s csak ott verték fel a sátrakat. Itt

legalább a dögletes bűzt nem lehetett már érezni…

Mintha ellenséges területen táboroztak volna: minden oldalra

őrséget állítottak, s Hunyadi meghagyta Szilágyi Mihálynak és másik

sógorának, Dengelegi Pongrácnak, hogy még a király katonáit se

engedje közel.

– A legények vizet nem ihatnak! Ha valaki mégis elkapja a vérhast,

rögvest bekergetitek a mocsárba! Nincs kegyelem! Ha életben marad,

életben marad! Ha nem, hát nem! De a többit megfertezni nem

engeditek!

Szilágyi és Dengelegi komoran bólogattak.

Úgy hitték, azon az estén már nyugtuk lesz. Hunyadi korán aludni is

tért, hogy tartogassa erejét a másnapi haditanácsra, ám Vladek Hradski

nemsokára költögetni kezdte.

– Kardcsörgés hallik a királyi táborból, uram!

– Kardcsörgés? Mi az istennyila lehet az már megint?

Ötven lovassal haladéktalanul átvágtatott a főtáborba. A fáklyák

fényében rettenetes kép tárult a szeme elé: a bárói, főpapi bandériumok

összekavarodva verekedtek a dombok hajlatán, ököllel, karddal

csépelve egymást. Egy népesebb csapat, kihasználva a sötétséget,

alabárdokkal, lándzsákkal ostromolta a középütt körbeállított

szekereket.

– Hívj még lovasokat! – parancsolta Vladeknek Hunyadi. – Ezek a

veszett kutyák menten a királyi szállásra vetik magukat!

Ő maga a tábor közepe felé vette az irányt. Épp az utolsó pillanatban

érkezett, Erzsébet királyné sátra előtt véres csetepaté kavargott, s

néhány zsoldos már éppen azon volt, hogy kivont karddal rontson be a

királynéhoz.

– Itt vagyok, Giskra uram! – kiáltotta Hunyadi, és kettéhasított egy

vértest, ki túl közel tolakodott a bejárathoz.

A cseh lovag alig állt már a lábán, egész idáig néhány harcosával

igyekezett védelmezni a sátrat. Hunyadi felemelt pallosán egyszerre két

zsoldos csapása csilingelt, de a válaszra már elég volt egy suhintás is: a

penge mindkettőnek a belét ontotta.

– A király?

– Odabenn reszket… Meg Erzsébet, s Cillei…

Hunyadi soha nem tudta meg, miért esett egymásnak a két népesebb

csapat. A civódás éjfélre véres háborúvá durvult, amikor a vérhastól

rettegő, szökni készülő katonák fosztogatni kezdték a bárók sátrait. A

leggazdagabb zsákmánnyal kétségkívül a királyné vászonpalotája

kecsegtetett, összefogtak hát néhány százan, és azt támadták.

Giskra levegő után kapkodva rogyott térdre, mikor az utolsó,

őrjöngő támadó is elfogyott előlük.

– Hol az istennyilában késtek a bárók, s főpapok katonái? – lihegte

Hunyadi. – Miért nem jött senki a segítségünkre?

Giskra zord vigyorral válaszolt.

– Mert épp a falvakat fosztogatják. Hédervári lovasai Temerig,

Becskerekig dúlták Bácsot, Torontált! Hálát adok a teremtőnek, ha innét

élve kimenekíthetem a királyt és a királynét!

Hunyadi csalódottan törölgette a vért pallosa pengéjéről egy hulla

hátába.

– Úgy látszik, nem kell ide a török! Elég, ha a magyar pusztítja a

sajátját!

Körbepillantott.

A tábor néhány sátra lángolt. A rőt fényben arrébb, a Tisza felé

fekete körvonalú emberalakok viaskodtak a mocsár partján. Ki küzdött

kivel? Ki tudta volna már megmondani? Az egymást gyilkolók lábainál

trágyafoltok barnállottak mindenfelé, abban tipródtak a fémcsizmás

lábak. Az apródok mezítláb taposták, s ahogy el-elterültek a földön,

megmártóztak bennük. Még odébb, a láp szigetein temetetlen holtak

százai hevertek: oda cipelték át őket – gödröt ásni már senkinek sem

maradt kedve.

– Holnapra ezrek pusztulnak bele a vérhasba – sóhajtotta Hunyadi. –

Külön kell válogatni az egészségeseket a fertezettektől!

– Késő!

– Kegyelmed is úgy véli, nem tartható egyben a had?

– Ezt a hadat már Isten sem tarthatja egyben. Vége van, barátom! –

felelte Giskra. – Holnap visszakísérem a királynét Budára!

Hunyadi még soha nem érezte magát ilyen nyomorultul. Felhajtotta

a sátorlapot, és belépett a királynéi lakosztályba.

Albert a tábori oltár előtt térdepelt, és buzgón imádkozott.

Olyannyira belemerült a fohászba, hogy észre sem vette őt.

– Elmúlt a veszedelem, felség!

– Mi tartott ilyen sokáig? – csattant fel Erzsébet, ki eddig Cillei

karjaiban reszketett a sátor sarkában. – Hol késtél annyit, János bán?

Hunyadi letörölte homlokáról a vért és a verítéket.

– Késtem? Lehet, tán még korán is jöttem!

Cillei sokkal barátságosabbnak tűnt.

– Nemes bán, hoztad a katonáidat is? Az enyémek közt már alig

maradt egészséges! Hozzad hát sietve a tieidet, és állítsad fel a királyné

sátra körül!

Hunyadi válaszra sem méltatta, tisztelgett Giskrának, s már indult is

vissza a lovához. Hajnalhasadásig legalább egy-két órácskát aludni

szándékozott, hogy aztán felderíthesse a környező mocsarakat, nem

botlik-e valahol török felderítőkbe.

Albert is csak akkor emelte fel fejét, amikor csikorgó, fémes

léptekkel kicsattogott a királyné sátrából.

4. Hunyadi másnap nem vehetett részt mégsem a haditanácsban, mert

hajnal után nem sokkal ellenséges lovascsapatba botlottak Tündérestől

nyugatra. Először azt hitték, csupán tucatnyi felderítő kémleli a magyar

tábort, de a dombok hajlatából újabb és újabb akindzsik vágtattak elő.

Hunyadi habozás nélkül az ellenségre vetette magát, és ötven lovasa

élén csatába bocsátkozott velük. S noha az akindzsik vagy kétszázan

lehettek, a rövid, de annál véresebb kaszabolás mégis magyar

győzelemmel ért véget. A menekülők nyomában vágtató lovasok egész

Kabolig űzték őket, s a bosnyák ferencesek kolostora mellett még

egyszer megütköztek velük. A maradékból alig néhányan ugrattak a

Dunába, de a túlpartot egyikük sem érte el élve: Hunyadi íjászai

lenyilazták valamennyit.

– Hogyan lehetséges ez? – csóválta a fejét Jankó, amikor az utolsó

turbános is átlőtt torokkal bukott alá a habokban. – Hát senki sem védi a

Szerémséget?

Kamonyai a messzeségben egy komor füstfellegre mutatott.

– Amott, Kamoncon máglyák égnek, Jankó! Az inkvizítor pusztítja

a magyart! Lentebb Nándorfehérvár bekerítve már! Cillei, Újlaki hadai

vérhastól gyengülten menekülnek! Mégis ki védené akkor a

Szerémséget?

– Vissza a táborba! Azonnal!

Mire visszatértek Titelrévbe, a királyt és a királynét már nem

találták ott. Eltűntek a bárók seregei is, néhányuk kivételével, akik

sápadtan lézengtek a tömérdek halott között.

Hunyadi leroskadt a földre.

– Mindennek vége? – bámult maga elé.

5. A tábor romjai közt bolyongva, arcuk elé kötött ecetes kendővel

Hunyadi, Szilágyi és Kamonyai azon tanakodtak, mit lehetne itt még

tenni.

A sátrak nagy részét fel sem szedték a sietve távozók, ott hagyták a

haldoklók és holtak ezreivel egyetemben. Senkit sem vittek magukkal

azok közül, akik már elkapták a vérhast. Ahogy vértesek sorfala közt a

három vezér elhaladt, kínlódó szerencsétlenek nyújtogatták feléjük

karjukat.

– Kegyelmet, nagyuram! Ne hagyjál magunkra!

– Vizet! Csak egy korty vizet ádj!

– Isten szent nevére! Ne hagyjatok itt minket! Testvérek!

Hunyadi borzongva nézte a saját piszkukban fetrengő férfiakat.

– Mennyi halott maradt itt?

– Hat-hétezer – mormolta Kamonyai. – És még vagy ezer, aki

holnapra lesz az.

Agg vitéz közeledett feléjük. Határozott léptekkel jött, vértlemezei

minden lépésnél katonásan zörögtek.

– Elmaradtál a haditanácsból, hollós lovag!

Hunyadi arca felderült, ahogy felismerte a keményre cserzett

vonásokat a felvont sisakrostély alatt.

– István bátyám! Hát téged meg itt felejtettek, a halálnak rút

mezején?

Rozgonyi István széles vigyorral ölelte meg Hunyadit.

– Ha az én Cicellém megtudná, hogy magadra hagytalak, Jankó

öcsém, félek, kikaparná mindkét szemem!

– Nem félsz a vérhastól, István úr?

– Öregember mitől féljen? Ha meg kell halni, hát meg kell halni! No

de arra az esetre, ha Isten rendeléséből mégis életben maradnánk, itt

tartottam háromezer vértesemet és Országh Mihály uram kétezer

lovasát is. Amott táborozunk, ippeg, a Duna-szegletben! Gondoltam, jól

jöhet még egy kisebb sereg, ha Murád valóban át találna kelni a Dunán!

Hunyadi akkorát sóhajtott, hogy még az égbolt is beleremegett.

– A Jóisten áldjon meg téged, István bátyám! Ötezer vértessel

szembeszállok én a sátánnal is!

– Tudom én azt nagyon jól! De elébb, fiam, temetnünk kell!

Mégpedig reggeltől estig!

– Temetni? – Hunyadi belehunyorgott a lemenő napkorongba. –

Nem fogunk temetni, István bátyám!

– No de a holtak…

– Ha élő sereget nem hagyott hátra király urunk, akkor a holtak

seregével állunk ellent a töröknek!

Rozgonyi a homlokát ráncolta.

– Te Jankó! Te valami nagyon nem keresztényi dolgon töröd a

fejed!

– Való igaz! De én arra esküdtem fel, hogy édes hazánkat minden

áron védelmezem! És ezt fogom tenni, éppen ezt!

Rozgonyi István ősz feje megrezzent e szavak hallatán.

– Igaza van az én Cicellémnek! Csudabogár vagy te, Hunyadi

Jankó! No, ki vele! Halljuk azt az istentelen tervet!

6.

BECSE ÉS MOHOL KÖZÖTT, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, SZENT MIHÁLY HAVA

Albert király szűkölt, mint egy kivert kutya. Kicserepesedett száját

nyalogatta, hátha attól csillapodik valamelyest kínzó szomjúsága.

Megdagadt nyelvét szájüregében lüktető, forró kavicsnak érezte.

– Inni! Adjatok inni! Az Isten szerelmére! Nem halljátok?

A vértesek, kik a királyi batárt kísérték, magukban szentségeltek. Ha

egy csepp vizük lett volna, adtak volna ők szívesen. De nekik sem volt.

Szomjaztak, mióta a sereg tábort bontott Titelrévnél. Szomjaztak,

percről percre egyre jobban szomjaztak, immár másra sem tudtak

gondolni, mint a friss, hideg vízre.

Kínjaikat csak tetézte, hogy mindvégig friss, hideg víz mellett

ügettek. Csakhogy az út mentén, a patakokban, a folyókban, amerre

csak elhaladtak, katonák tetemeit sodorta a víz. Az országút pora véres

kupacoktól barnállott, s a kupacokat máris belepték a zöld és fekete

legyek.

Bűz… Fojtogató bűz…

Szomjúság…

A király ezerszer elátkozta már magát, hogy hagyta meginni a

táborban az összes bort. Ha csak egy kortyocska maradt volna… Már a

gondolatra is összefutott a keserű nyál a szájában.

Édes Istenem, egy korty aranyszín kamonci nektár…

Csak egy cseppecske…

A sereg csigalassúsággal araszolt északnak: Becse után Mohol felé

haladtak. A hírek szerint ott végre iható víz vár rájuk… Pincében hűlt

bor… Élelem… Vetett ágy…

– Ha Istent ismertek, adjatok innom! – nyögte a batár belsejében

Albert. – Csak egy kortyot! Könyörgöm, csak egy kortyot!

Guthi Országh Mihály asztalnokmester és Schlick Gáspár kancellár

a kocsi mellett poroszkálva egymásra pillantottak Nem volt szükség

szavakra, elcsigázott tekintetük mindent elárult anélkül is. Férfiasan

tűrték a megpróbáltatásokat, a szokatlanul meleg őszi időjárást, a

förtelmes bűzt, a fáradtságot, és mindezek tetejébe Albert szüntelen

nyavalygását.

– Türelem, felség – köszörülte torkát Schlick. – Még egy kis

türelem! Nemsokára magunk mögött hagyjuk ezt az átkozott vidéket!

A kancellár valójában nem volt ilyen optimista. Reggel óta negyven

lovasuk dőlt ki a sorból, s azóta is egyfolytában kerülgették az

árokparton kuporgó és megállás nélkül fosó embereket. A vérhas nem

kímélt senkit, az utolsó darabonttól a bandériumok vezéreiig, a

nagyurakig, püspök urakig egyformán sújtott mindenkit.

De hát mit tehettek volna?

Vizük elfogyott, s hiába adták parancsba a katonáknak, hogy nem

ihatnak sem a Duna, sem a patakok vizéből, az alig vánszorgó,

végkimerülés szélén tántorgó férfiak nem voltak képesek megálljt

parancsolni gyötrő szomjuknak.

Schlick és Guthi Országh Mihály szánakozva figyelték az út

mentén, a patakokból szürcsölő embereket. Már azzal sem törődött

némelyik, hogy a víz színén lebegő hullákat félrelökdösse.

– Álljatok meg! Álljatok meg! – hörögte Albert, s már ugrott is ki a

párnákkal bélelt batárból. A lovak megtorpantak, így megtorpant az

egész menet is.

Schlick dermedten bámulta, ahogy a király a hatalmas kerék mellé

kuporodik, s remegő kézzel tépkedi nadrágja kötőcsomóit.

– Édes Istenem, felség, csak nem?

Szavak helyett förtelmes bugyborékolás hallatszott.

Zümmögő, zöld hátú legyek…

A kancellár az asztalnokmesterre pillantott.

Országh Mihály közelebb intette a király itáliai orvosát.

– Maestro, prego!

A kirurgus tudta kötelességét. Gyengéden visszasegítette Albertet a

batárra, s úgy tett, mintha nem zavarná, hogy a királynak annyi ereje

sincsen, hogy visszahúzza bélsaras ülepére nadrágját.

A maestro kötelességtudón orrára csíptette az okulárét, és a

szekérkerék mellé térdepelt, hogy közelebbről szemügyre vegye a király

székletét.

– Túlságosan híg – állapította meg. – De ez még nem vérhas. Ha

időben megérkezünk…

– Időben megérkezünk, ne aggódj! – förmedt rá az asztalnokmester.

– Indulunk!

A menet nagy nehezen újra meglódult.

Az elkövetkező egy órában vagy tíz lovas fordult le a nyeregből.

Mind összerondították magukat, s csak kezüket nyújtogatták a

tovahaladók után, elhaló hangon rimánkodva, hogy valaki szánja meg

őket.

Egy órával később Albert megint kikászálódott a batárból.

Schlick először azt hitte, most is könnyíteni akar magán, de a király

szédelegve feltápászkodott.

Valahol Csongrád vármegye határán járhattak, a távolban azok

mintha már Mohol házai lettek volna! Őfelsége megtántorodott. Az út

melletti Duna-ág saras-szürke habjaiba bámult.

Felpuffadt emberi tetemek sodródtak benne.

Albert elmosolyodott, lábai megroggyantak, s máris bucskázott

lefelé az árok oldalán.

– Hozzátok vissza! – nyöszörögte a kancellár. – Ne hagyjátok, hogy

igyon a vízből! Ne hagyjátok!

A lándzsás katonák szánalmas lassúsággal ereszkedtek alá, de azt

már nem tudták megakadályozni, hogy Albert fejjel előre belezuhanjon

a bűzlő posványba.

– Az Isten szerelmére! Húzzátok ki!

A három katona közül az egyik összeroskadt, s megadta magát belei

csikarásának. A másik kettő azonban üstökénél és dúsan hímzett

köpenyénél fogva megragadta Albertet, és kicibálta a vízből.

– Engedjetek! Engedjetek, kutyák! Inni akarok!

Addigra már Schlick Gáspár is leereszkedett melléjük. Szédült,

zihált, de igyekezett kihúzni magát a király mellett.

– Nem ihat, felség! Nem engedhetem!

– Nézzétek! – nevetett eszelősen Albert. – Egy dinnye!

Sárgadinnye!

A hullák közt valóban egy dinnye sodródott.

– Adjátok ide! Dinnye! Enni akarom!

Az egyik katona engedelmesen beledöfte lándzsáját, és kiemelte a

zavaros vízből.

– Törd fel! Gyorsan! Gyorsan! – hörögte Albert.

A katona kettéhasította a gyümölcsöt. A dinnye bele sárgán

csillogott. A kancellár közelebb lépett, hogy csizmás lábával

visszarúgja a vízbe a rothadó héjú gyümölcsöt, de Guthi Országh

Mihály fáradtan legyintett odafentről.

– Hagyjad, Caspar! Az csak nem fertezett! Hadd igya! Hadd egye!

Schlick szédelegve bámulta, ahogy a király a szájához emeli a dinnyét,

és teli pofával habzsolja. Néhány pillanat alatt felszürcsölte a belét,

aztán zabálni kezdte a héját is.

– Felség… – nyögte a kancellár. – Elég volt! Elég volt!

De Albertet már nem lehetett visszatartani. Néhány falással

eltüntette az egészet.

Amikor a katonák visszatámogatták a batárba, Schlick

megborzongott a gondolatra, hogy a dinnye az előbb még a hullák és az

ürülék közt úszott.

– Csak már érnénk Moholra! Onnét néhány óra Zenta! Indulás! A

batár belsejéből undorító fortyogás hallatszott.

Őfelsége egyszerre öklendezett, és egyszerre könnyített magán alul.

Az út hátralévő szakaszán Schlick tíz miatyánkkal próbálta

helyrebillenteni megrendült lelki egyensúlyát.

Estére elérték Moholt. Itt tudták meg, hogy a királyné és kísérete

már réges-régen Szegeden pihennek biztonságban, egészségben. Azt is

hallották, hogy Erzsébetnek esze ágában sincs bevárni férjét, máris siet

tovább Budára, siet intézkedni a mind fenyegetőbben mozgolódó

lengyelek ügyében.

Amikor a szolgák kinyitották Albert batárjának ajtaját, néhány

pillanatig képtelenek voltak belépni az elviselhetetlen bűztől. Odabenn

hatalmas, fekete legyek zümmögtek a padlót borító székletben.

Albert, a magyarok, németek, csehek és horvátok királya ott

fetrengett saját ürülékében.

7.

TITELRÉVI HADITÁBOR, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, SZENT MIHÁLY HAVA

Későre járt, s Hunyadi fáradtan támolygott sátrába. Leroskadt a

bivalybőr derékaljra, s ahhoz sem érzett elegendő erőt, hogy lerúgja

csizmáját lábáról. Egy kis bor, be jó volna… Hirtelen megdermedt.

Egy csuklyás figura kupa bort nyújtott felé a sötétben. Hunyadi

talpra szökkent, s megragadta az idegen karját. A kupa a földre hullott,

a bor szétfolyt.

– Ki vagy te, az Istenedet! Mit akarsz tőlem?

Amaz moccanni sem tudott, Hunyadi karja úgy feszült a nyaka köré,

hogy meg sem bírt nyikkanni.

– Hát már itt sem hagytok békén?

A csuklya alól egy halálra vált férfiarc bukkant elő.

– Meg ne… ölj, te! – krákogta, mikor végre szusszanni tudott. – Én

vagyok… Vitéz!

– Az anyád úristenit! Meg akarsz halni? Nem tanácsos csak úgy

belopódzni az én sátramba!

– Vettem észre! – tapogatta kiveresedett torkát a kancellárista. Aztán

elvigyorodott.

– Emlékszel-e, te eszement? Épp így ismerkedtünk meg! Újlakon!

Réges-rég volt, tán igaz se volt!

Hunyadi legyintett.

– Ne szájalj annyit, inkább töltsd újra a kupámat! Hogyhogy te is

maradtál?

– Maradni akartam.

– S a haditanács? Miről döntöttek az urak?

– Albert úgy rendelkezett, hogy megerősíttessék néhány vár: Nándor

Albába rendelt még ötszáz vértest, Zalánkeménre százat, Újlakra százat,

s Péterváradra kétszázat!

– Ennyivel nem sokra megyünk!

– Hagyd el! Jövő tavasszal hatalmas sereg állíttatik fel a török ellen!

Száz dénár hadiadó vettetik ki mindazokra, kinek háza van, jobbágyra,

nemesre egyaránt. Albert esküdözött, hogy cseh és német segítséget is

hoz majd.

– Majd… Csak késő ne legyen!

Vitéz keserűen felnevetett.

– Én azért itt maradtam.

Hunyadi felhajtotta a kupa bort, s visszarogyott a bivalybőrre.

Pillantása megakadt a Kamonyai által már kikészített aranyazott

milánói vérten, sisakon.

– Kár volt maradnod. Mert bizony olyasmit mivelünk itt holnap,

amiről jobb lenne, ha nem tudnál. Csak akkor maradj, ha hallgatni

tudsz!

Vitéz rosszat sejtve bámult rá.

– Mi az ördögről beszélsz?

– Ha maradtál, látni fogod saját szemeddel. Most ne faggass, inkább

adj még bort!

Vitéz töltött magának is, aztán sokatmondón Hunyadi vállára tette

kezét.

– Sápadt a képed, Jankó!

– Csodálod?

– Nem. Csakhogy akad valaki, aki igen aggódik egészségedért.

– Ugyan, ki aggódna értem?

– Hát a feleséged! Mikor írtál néki utoljára?

– Ne bosszants már! Hisz jól tudod, hogy nemigen ismerem a

betűvetést!

– Deákod ismeri.

– Filipesi hazakéredzkedett Hunyadra. Ha akarnék, se tudnék írni

Erzsébetnek.

– Ha akarnál? Mert, hogy nem akarsz?

Hunyadi szeme bosszúsan villant.

– Az isten szerelmére, ne beszéljünk erről, Zrednai! Nincsen

hangulatom hozzá!

– De márpedig beszéljünk csak! Merthogy Erzsébet igen dühös

terád! Erőst panaszkodott levélben!

– Furcsállom, hogy néked ír…

– Ír bizony Azt írja, te nem felelsz az ő szerelmetes leveleire!

– Miféle leveleire? Hisz nem kaptam üzenetet felőle hónapok óta!

Vitéz értetlenül bámult vissza rá.

– Ő nem így írta…

– Akkor tán hazudok?

– Azt nem mondtam. Csak azt, hogy asszonyod várna már hírt

felőled. S te csak egyre hallgatsz. Hetente küszködik, hogy elérjen

levélben, s te hallgatsz csak egyre. Aggódik teérted, félti életed, de te

hallgatsz csak egyre.

Hunyadi elvörösödött.

– Ejh, ne bosszants már! Újabban másról se tudsz beszélni nékem,

mint Erzsébetről! Kezdesz gyanússá válni énelőttem! Mindig a

feleségem, egyre csak a feleségem! Más körül se jár a te eszed!

– Mert a barátod vagyok – jelentette ki Vitéz. – Kötelességem

szólni, ha…

– Kötelességed? Ördögöt! Az én életem az én életem! – harsogta a

kelleténél tán durvábban Hunyadi. – Van énnekem elég bajom nélküled

is! Ha csak azért maradtál itt, hogy üres fecsegéssel fárassz, akkor jobb,

ha most eltakarodsz innét! Fuss csak Albert után!

Vitéz elsápadt.

– Üres fecsegéssel? Mert nem hagyom, hogy Erzsébet és te…

Hunyadi dühöngve felpattant, s a kancellárista fölé tornyosult.

– Elég! Ne avasd magad az én ügyeimbe, Zrednai! Utoljára

figyelmeztetlek!

Vitéz tágra nyílt szemmel felemelkedett, s elindult a sátor kijárata

felé. Vállai megereszkedtek, fejét lehorgasztotta.

– Azonnal visszagyere! – dörrent rá Hunyadi, máris megbánva

iménti dühkitörését, de a kancellárista hátra se nézett.

8.

SZERÉMSÉG, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, SZENT MIHÁLY HAVA

Azokban a vészterhes napokban Szerémség népe a Duna mocsaras

szigetein keresett menedéket. Futniuk kellett, bujdosniuk.

Délről török előőrsök keltek át a Száván, s száguldották be

keresztül-kasul a gazdagon termő mezőket, a szőlőhegyeket,

felperzselték a falvakat, s rárontottak a védtelen városokra is.

Nyugatról a magyar király, a bárók, s az egyháznagyok zsoldosai

zaklatták a szerémségi falvakat, hisz éhezett a Titelrévnél összegyűjtött

sereg. Elvittek minden eleséget, amit csak találtak, s ha ellenkezni mert

velük bárki, kérdés nélkül kardélre hányták.

Északon a pápa őszentsége inkvizítor a járta a Duna menü

településeket, és ezrével küldte máglyára a huszita eretnekség

gyanújába keveredett – városi polgárokat, kétkezi parasztokat,

kereskedőket.

Nehéz lenne megmondani, kitől szenvedett leginkább az elgyötört

tartomány. Aki csak tehette, menekült: a mocsarak szigetei, a régi

rejtekhelyek újra megteltek.

A Szerémségre halotti csend telepedett. Az égbolton lángoló falvak

és lángoló máglyák füstfellege bodorodott, a romok közt, az üszkös

máglyaoszlopok tövében hamvakat sodort a szél. Hamueső pernyéit

mindenütt, s a nap elbujdosott a fekete felhők mögé.

Aztán egyszerre csak felragyogott megint, éppen akkor, amikor egy

tetőtől talpig aranyozott páncélba öltözött harcos bukkant elő tüzes

paripán. Sisakján veres vezéri toll lengedezett, pajzsán a holló gyűrűt

tartott csőrében.

– Jöjjetek elő! – kiáltotta a lovag. – Mind jöjjetek hozzám!

Beszédem van veletek!

Tündöklő volt, ahogy ott állt a mocsár kigőzölgésében, a napsugarak

oly ragyogó tisztasággal ölelték délceg alakját, mintha egyenest az Úr

angyalai küldték volna őt. A lápban, mocsárban reszkető menekültek

lassan előmerészkedtek.

Az arany vitéz végigpillantott rajtok.

Felhúzta sisaklemezét: kemény, férfias tekintet villant elő az acél

árnyékából. Csontos, kun orca, kemény esztendők véste, gondterhelt

ráncok a homlokon, dús bajusz. És egy szempár: könnycseppektől

ragyogó gyémántok a füstrétegen átfénylő napsugarakban.

– Hozzád jöttem, én fájdalmas népem. Hallgassátok szavam!

Az emberek köréje gyűltek.

9.

KAMONC, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, SZENT MIHÁLY HAVA

Az inkvizítor álmodott.

Mindig ugyanazt álmodta, újra meg újra, mintha nem lett volna

képes szabadulni azoktól a képektől, azoktól a réges-régi emlékektől.

Álmában most is odahaza járt, Monteprandone városában, s a város

körüli, szelíd hajlatú dombok közt vigyázta a juhnyájat. Ahogy minden

áldott nap, most is elszenderedett a nyári melegben. Mire felriadt, már

csak a juhok kétségbeesett bégetését hallotta: a farkas újra elragadta a

bárányok közül a leggyengébbet.

Újra…

A fiú tehetetlen dühvel toporzékolt. A rábízott nyájat nem képes hát

megvédeni… Soha nem is lesz képes…

Soha…

Felriadt: a fiú eltűnt az álommal, s a rideg szobában csak az

inkvizítor maradt. Odakünn, Kamonc főterén már esteledett.

Hangok.

Kiáltások.

Lódobogás.

Mi ez a lárma? Csak nem Néma Titusz tért vissza? Marchiai Jakab

reménykedve, hajadonfőtt sietett ki a bíró házából.

Csalódnia kellett: odakünn nem Titusz várt rá.

Egy aranyozott vértbe öltözött lovag érkezett, s földöntúli

jelenésként forgatta paripáját a kihunyt máglyák között.

– Te vagy-e Marchiai Jakab, Őszentsége inkvizítora? – kérdezte

mennydörgő hangon.

Az inkvizítor sápadtan tett felé egy lépést.

– Én vagyok…

– Te vagy hát a máglyák meggyújtója? – mutatott a jövevény a

fekete oszlopokra.

– Isten ítéletét hajtom végre – felelte az inkvizítor. – Kiirtom az

eltévelyedésnek, a hamisságnak magvát e földből!

Az arany vitéz megrázta fejét.

– Rossz helyen keresed az ellenséget, atyám! Amott, nem is oly

messze innét, vad pogány sereg dühöng! Ha Isten felkent embere vagy

valóban, ha keresztényi hitünk tüze ég szívedben, hát oda menjél! Ne

védtelen asszonyokat és öregembereket égess, ne holtakat forgass ki a

földből, hanem vedd fel a szent keresztet, emeld a magasba, és szállj

szembe az igazi ellenséggel!

– Az igazi ellenséggel? – Az inkvizítor rosszat sejtve bámult rá.

– A törökkel! Keresztényi hitünk védelmében! Nékünk olyan pap

kell, aki harcolni is tud!

– Nem az én hivatásom a kard…

– Isten embere! – mennydörögte az arany vitéz. – Vedd fel a

kereszted! Mitől félsz?

Az inkvizítor szűkölve körülnézett.

Kamonc főterén százak álltak, és őt bámulták. Tekintetükben

gyűlölet izzott. Rongyos, sármocskos arcú parasztok, beesett arcú,

kiálló bordájú gyermekek. Menekültek. Földönfutók.

Mind keze ökölbe szorult.

– Mit akarnak ezek az emberek tőlem? – hebegte az inkvizítor. –

Miért hoztad ide őket?

Az arany vitéz kivonta pallosát.

– Vedd fel a keresztet. Indulj! S mi követünk téged!

Az inkvizítor saját katonáit kereste a tér sarkában. Azokat a

katonákat, akiket Cillei és Újlaki bocsájtott a rendelkezésére, hogy

szabadon végbevihesse büntető hadjáratát. Hová lettek? Elrejtőztek

talán?

– Már nincsenek itt! – vetette oda az arany vitéz. – Ott vannak, ahol

valóban szükség van rájuk.

– Ki vagy te? – hebegte az inkvizítor.

– Isten katonája – felelte az aranyvértes ember.

10. Az inkvizítor nem mert hátrapillantani. Tudta, hogy a tömeg követi

őt: ott lépdeltek a nyomában, gyűlölettől izzó tekintetüket le sem vették

tarkójáról.

Lépkedett hát tovább, mezítláb, a keresztet remegő kézzel emelve a

magasba.

Előtte szelíd dombhajlat húzódott: a Tarcal-hegy lankáin

engedelmesen hajladoztak a fűszálak az őszi szélben. Az inkvizítor

érezte a talpa alatt a fű selymét, s beleborzongott a balzsamos érintésbe.

Belésajdult szíve a fájdalomba. Meg fog halni! Néhány perc múlva

vas járja át a testét, tüzes fájdalommal döfködik gyenge mellkasába

szablyáikat a törökök, éles pengék metszenek torkába, koponyájába…

Fájdalom…

Istenem…

Egészen másfajta fájdalom lesz, mint a ciliciumöv tüskéi… Mint a

saját hátán csattanó ostorcsapások…

Eleven vas…

Nincs már sok hátra…

Ide hallani dobjaik dübörgését…

Odaát gyülekeznek, túl a dombokon…

Odaát, ahol ez a selymes rét ugyanilyen selymes völgybe ereszkedik

le…

Ott vannak mind… Vad gyilkosok…

Az inkvizítor megtorpant. Hátrapillantott.

A tömeg is megállt. Őt figyelték.

Könyörögni szeretett volna, de a szemükből látta, hogy nincs

kegyelem, nincs visszaút. Ott lépdelt mögöttük az aranyozott vértbe

öltözött férfiú.

Nem tehetett mást, visszafordult a domb felé, és rogyadozó

léptekkel tovább ment. Félhangosan dadogni kezdte a fohászt:

Pater noster, qui es in caelis,

Sanctificetur nomen tuum,

Adveniat regnum tuum,

Fiat voluntas tua,

Kezében mindjobban remegett a kereszt.

Tovább…

Tovább…

Isten vigyáz rám! Óvja lépteimet, vigyázza lelkimet, nem hagyja

elveszni gyermekét, nem hagyja, nem hagyja, nem hagyja, nem hagyja,

nem hagyja…

Nem hagy el engem…

Nem…

Nem…

Az inkvizítor szűkölve lépkedett a domboldalon. Túl a lankán, a

völgyben, alig néhány tucat ölnyire tőle lovascsapat dübörög felfelé.

Mindjárt felérnek a Tarcal csúcsára. Mindjárt… Már tisztán hallani

bősz kiáltásaikat… Már tisztán hallani az acél csilingelését, a lovak

horkanását… Tisztán hallani a közeledő halál neszeit…

Az inkvizítor zokogva megállt.

Sicut in caelo et in terra…

Panem nostrum quotidianum da nobis hodiae,

Et dimitte nobis debita nostra,

Nem… nem vagyok képes továbbmenni… Istenem, miért hagytál el

engem?

Sicut et nos dimittimus debitoribus nostris…

Senki vagyok. Féreg vagyok… Nincsen bennem hit! Üres az én

lelkem… nem merem… nem tudom… Egy tapodtat se tovább…

Hallom őket… Már itt vannak…

Féreg vagyok!

Az inkvizítor elhajította a keresztet, és futni kezdett visszafelé.

Egyre gyorsabban futott, hátra-hátrapillantva, nem bukkan-e fel máris

egy török a túlsó oldalról.

Futott, eszét vesztve, páni félelemmel. Az sem érdekelte, mit művel

vele a tömeg. Csak ne… ne kelljen azokkal szembenéznie!

A hódítókkal, kik elevenen nyúzzák meg a keresztény papokat. Akik

egyenként tépik le a körmeiket… Akik izzó vassal herélik ki isten

embereit, akik a legförtelmesebb, leggyalázatosabb módon ölik meg

őket…

A tömeg sorfala előtt megtorpant.

Odavetette magát az aranyvértes vitéz lova elé. Zokogott. Őrjöngött,

artikulálatlan olasz szavakat vinnyogott.

Hunyadi egy csepp szánalmat sem érzett iránta.

Feltámadt a szél, s a füstfellegektől terhes égbolt hirtelen tisztulni

kezdett. A bátortalanul átragyogó napsugarak megcsillantak a

dombtetőre felhágó lovascsapat vértjein. A dobpergés erősödött. Lovak

horkantak, acél csörgött.

Az inkvizítor Sárkány lábába kapaszkodva lesett hátra.

A dombtetőn vértesek sorakoztak fel, és a fejük felett hollós zászlót

lobogtatott a szél.

11.

NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, SZENT MIHÁLY HAVA

A szultán kilovagolt két fiával messze, a török haditábor őrállásain

túlra, a Vracsár-hegy lábához. Szendrőtől egészen addig, míg a Duna

északnak kanyarodik, háborítatlanul haladhattak: az elnéptelenedett,

felperzselt szerb falvak között, a mezőkön, a dombok oldalán fosztogató

akindzsi csapatok nyargalásztak mindenfelé. Az oszmán sereg egységei

közeledtek következő célpontjuk felé.

– Erősnek tűnik – jegyezte meg Mohamed, szemügyre véve a

távolban felsejlő tornyokat és a masszív bástyákat. – Sokkal

erősebbnek, mint Szemendre!

Murád egyetértőn bólogatott.

– Nézzétek meg, fiaim, milyen remekül megépített erőd! Az a

szürkéskék sáv ott a Száva. Éppen a vár alatt hömpölyög a Dunába.

– A folyók felől is támadhatnánk, ha hadihajókkal bombázzuk a

falait – vélte Mohamed.

– A magyaroknak sok ideje maradt megerősíteni, új fegyverekkel

felszerelni azokat a bástyákat. Egy ostrom…

– Túlságosan sokáig tartana – fejezte be a mondatot Mohamed. – És

a seregünk fáradt.

– A seregünk készen áll, hogy folytassa a harcot! – csattant fel

Aleaddin Ali. Napok óta duzzogva hallgatott, de alig várta már, hogy

ellentmondjon Mohamednek.

– Ez igaz – mosolygott atyjuk. – De van itt még egy bökkenő!

– Nyakunkon a tél – vágta rá Mohamed.

A szultán a szakállát simogatta.

– Áferín! Áferín! Napról napra mind jobban sürget minket az idő.

Vagyis két dolgot tehetünk. Átkelünk a sereggel a Dunán valahol

Szemendre mellett, és megpróbálhatjuk kifosztani a folyó feletti

tartományokat. Ennek azonban nagy a kockázata, hiszen a magyarok

serege a Duna és a Tisza találkozásánál táborozik. Ha beléjük botlunk,

meg kell ütköznünk velük. Avagy próbálkozhatunk ostrommal is.

Aleaddin Ali verejtékezve leste atyja arcát. Tudta, hogy Murád most

is vizsgáztatja őket, most is csupán arra kíváncsi, melyikük milyen

választ ad olyasfajta kérdésekre, melyekre a szultán magában már régen

megtalálta a feleletet.

– A hitetlenek serege túlságosan közel van! – préselte ki magából

Aleaddin Ali, mintha szavanként próbálná lemérni Murád reakcióit. Az

eddigiek alapján megértette, hogy atyja ódzkodik az újabb ostromtól.

Nyilvánvaló tehát, hogy mást kell javasolnia, Murád valami másra

akarja rávezetni őket. – Ha ők kelnek át a Dunán, még a hátunkba

kerülhetnek!

– A kérdés csak az, meg merik-e tenni! – mosolygott Murád. – A

felderítők jelentése szerint jóval kevesebben vannak, mint mi.

Aleaddin Ali tokája megremegett, ahogy hevesen megrázta a fejét.

– Akkor is nagy a kockázat! Hagyjuk ezt a várat! Mást javaslok,

atyám: támadjuk meg Khorvatisztánt s Boszna tartományt!

Találgatott csupán, de amikor látta, hogy Murád felvonja

szemöldökét, már érezte, hogy ezúttal kivételesen a helyes szavak

tódultak ajkára.

– Khorvatisztánt? Bosznát?

– A magyarok arra számítanak, hogy ellenük folytatjuk a háborút.

Boszna gyaur fejedelme védtelen! A tartomány a miénk lehet a tél

beállta előtt!

Murád hosszan bámulta a távoli bástyákat és falakat, aztán

elismerően bólintott.

– Azt hiszem, fiam, ez meggondolandó javaslat. Neked mi a

véleményed erről, Mohamed?

A fiú fejet hajtott.

– Kiváló ötletnek tartom, atyám. Sajnálom, hogy nem nekem jutott

az eszembe.

– Az őszinte szó ritka madár ebben a kertben, Mohamed.

– Mindazonáltal azt javaslom, küldd ki felderítőinket a Duna túlsó

partjára! Tudnunk kell, hogy a magyarok hadának száma valóban oly

alacsonyra apadt-e, amint hírlik. Mert ha igen, sereged fele átkelhet a

nagy folyón, és a menekülők nyomába eredhet. Budun városát

kifoszthatjuk, mielőtt beáll a tél. Emellett a sereg másik fele

könnyűszerrel szétszórhatja a boszna király csapatait.

Murád elégedetten bólintott.

– Mindketten bölcsen szóltatok. Elhámd-ulláh szumn elhámd-ulláh!

– Ezt a várat itt – Aleaddin Ali fellelkesült a dicséret hallatán –,

Allah segítségével majd a következő tavaszon lerontjuk, atyám!

– Allah segítségével bizonyosan!

– Mi a neve ennek a várnak? – kérdezte Mohamed.

Murád utolsó pillantást vetett a tornyokra, a zömök falakra, melyen

az Árpádok veres-fehér zászlai lobogtak.

– Belgirád a neve. A magyarok úgy hívják: Nándorfehérvár.

12.

TITELRÉVI HADITÁBOR, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, MINDSZENT HAVA

Hallgat a tábor.

Csak a varjak kárognak a levegőben, csak a kóbor farkasok, elvadult

ebek ólálkodnak a sátrak között. Nem rebbenti el senki a varjakat, nem

kergeti el senki a farkasokat, ebeket. A tábor hallgat.

Távolról úgy tűnhet, minden rendben van.

A tündéresi láp felé karóerdő meredezik, hogy távol tartsa az

esetleges támadókat. A frissen kiásott árkok belső oldalán vértes vitézek

állanak őrt: lándzsáikra támaszkodva fürkészik a láthatárt.

Mozdulatlanok.

Mint ahogy mozdulatlan a táborban a sátrak előtt ácsorgó, ücsörgő

megannyi katona is. Némelyik tábortűz körül melengeti kezét. Azok a

kezek már jéghidegek napok óta, s nincs az a tűz, mi valaha felmelegíti

őket megint.

Ezrek sorakoznak a táborban szerte. Talpig vasban, talpig

fegyverben. Néhányan csoportokba verődve álldogálnak, kezükben

boroskupával. A tisztek díszes tollforgóval sisakjukon összehajolnak,

mintha csak egymás közt pusmognának. Amott apródok dőlnek az

istállódeszkáknak, a sarkon fegyverkovács műhelyéből dől a füst. Ott

áll a fegyverkovács is, kezében kalapács, másikban patkót szorít a

fogóval. De a tűz kezd kialudni, a fújtató is pihen. A fegyverkovácsot

nem zavarja. Nem zavarja azt már semmi a világon! Csak áll,

vicsorogva mered a semmibe, egyik kezében kalapács, a másikban

patkót szorító fogó.

A tábor közepén, a dombtetőn feszes vigyázzba merevedett vértesek

ezrei várják a parancsot. Fejük felett bandériumaik zászlait csattogtatja

a szél.

Mozdulatlanok.

Mind mozdulatlanok.

A varjak óvatosan alacsonyabbra ereszkednek. A farkasok merészen

beljebb araszolnak.

Senki sem rebbenti el őket.

A táborban nem moccan senki se.

Ezer és ezer vitéz, megannyi mozdulatlan szobor. Mert valójában

azok is. Szobrok. Üveges szemekkel merednek a semmibe. Oszló,

rothadó testüket sűrűn földbe vert karók tartják: azokhoz kötözték őket.

Ezer és ezer bábfigura, egy rettenetes színielőadás ocsmány kellékei

csupán.

A tábor hallgat.

Távolról úgy tűnhet, minden rendben van.

De közelebbről látszik: ezer és ezer bűzlő, rothadó korpusz az, s egy

sem eleven! Mindenütt rongybabaként karóhoz kötözött, ernyedten

csüngő férfiak. Életteli pózokba merevedett élettelen testek. Fennakadt

szemek, halálos vicsorba torzult arcok.

Távolról úgy tűnhet, minden rendben van.

Közelről feltárul az iszonytató temető, hol elfelejtették a holtakat

elföldelni, s hol gúnyt űzve az eltávozottakkal, valami bomlott elméjű

bábjátékos élőképet kreált a nyomorultak hulláiból.

Amikor leszáll az éj, a tábortüzeket meggyújtja néhány láthatatlan

kéz.

Távolról úgy tűnik, a tábor él.

Csak közelről látszanak a nyüzsgő férgek, mik ellepik a karókhoz

kötözött tetemeket. Fehér lárvamocorgás az egész tábor. Eleven

féregszőnyeg nyüzsög mindenütt.

Távolról úgy tűnhet, minden rendben van.

Közelről a titelrévi haditábor maga a megelevenedett iszonyat…

13. Ezúttal is a vidini bég részesült a dicsőségben, hogy szpáhijaival

átkeljen a Dunán, és felderítse a magyarok táborát.

A bég nem igazán örült a megbízásnak, mert már több csapatát

megszalasztották az utóbbi hetekben a szörényi bán lovasai. A legutóbb

Sirem szigetére küldött felderítői közül egy sem érkezett vissza.

Ördög Hunyadi!

Mint a villám, hol itt csap le, hol ott!

De hát nem volt mit tenni: a bég kiválogatta ötszáz legjobb

szpáhiját, és a tárcsói szigetnél átkelt velük a túlsó partra. Remélte,

hogy nem botlik a bán portyázóiba, mielőtt eléri a két nagy folyó

találkozását.

Nem is botlott beléjük.

Ennek persze egyetlen oka volt: Hunyadi így akarta. A törökök

ellenállás nélkül vágtattak fel a Duna mentén, egészen az

Islankamenével szemközti nádasokig. Innen fokozott óvatossággal,

lóról szállva lopakodtak tovább.

Már esteledett, amikor megpillantották a Tisza túlsó oldalán a

magyar haditábort, de vagy mérfölddel messzebbről megcsapta orrukat

a dögletes bűz.

Alig győzték leplezni túláradó örömüket. Igaz tehát a hír, miszerint

járvány tizedeli a magyarok sorait. A vidini bég már előre dörzsölte a

tenyerét: a szultán bizonnyal busás jutalommal köszöni meg a remek

hírt!

Közelebb! Lopakodjunk még közelebb!

A törökök örömét hamar elsöpörte az undor. Öklendezve

engedelmeskedtek, s kúsztak keresztül a mocsár külső övezetén. Az

emberi ürülék és az oszló hullák bűze itt már elviselhetetlennek tűnt.

Végre, a tiszai mocsár széléhez érve, a nádszálakat széthajtogatva

szemük elé tárult az iszonyú bűz forrása, a magyar haditábor.

A vidini bég először nem látott semmi gyanúsat.

Ezrek sorakoztak a táborban szerte. Talpig vasban, talpig

fegyverben. Néhányan csoportokba verődve álldogáltak, kezükben

boroskupával. A tisztek díszes tollforgóval sisakjukon összehajoltak,

mintha csak egymás közt pusmognának. Amott apródok dőltek az

istállódeszkáknak, a sarkon fegyverkovács műhelyéből dőlt a füst. A

tábor közepén, a dombtetőn feszes vigyázzba merevedett vértesek ezrei

várták a parancsot. Fejük felett bandériumaik zászlait csattogtatta a szél.

A bég bámulta őket, aztán egyszeriben remegni kezdett.

Aztán oldalra hemperedett, és a vízbe öklendezett.

– Allah! Allah! Ez… Ez…

Társai közül néhányan felpattantak és futni kezdtek visszafelé.

A vidini bég nem állította meg őket. Halálra váltan bámulta a tábort,

s csak lassan, nagyon lassan kezdett visszafelé kúszni. Kiverte a hideg

veríték.

Ekkor dördültek fel a magyarok ágyúi. Iszonytató dübörgéssel

bömböltek, s akkora kőgolyóbisokat lőttek ki rájuk, amekkorákat a

törökök még sohasem láttak.

Amikor a bég visszafutott a többiekhez, akik a lovakkal várták őket,

már bizonyos volt benne, hogy az oszmán seregnek nem szabad átlépnie

a Dunát.

Nem!

El innét, amíg lehet!

El innét, ahol…

Fáradhatatlanul vágtatott vissza a török oldalra, ahol haladéktalanul

a szultán színe elé vezették.

– Ott vannak még a magyarok a Duna partján? – kérdezte Murád.

A vidini bég eszelősen hajlongott előtte.

– Mi ütött beléd? Felelj már!

– Ott vannak… Ott vannak… Ott vannak a magyarok, fényes

tekintetű szultán! – suttogta a bég. – Ott vannak mind… de…

– De?

– De nem élnek már!

Murád arcán meglepett öröm terült szét.

– Igaz tehát? Járvány pusztít soraikban?

A vidini bég most először emelte fel tekintetét, szemében az őrület

tüze izzott. Murád ekkor vette észre, hogy a férfi szakálla megőszült

előző este óta.

– Ott álltak mind! – hörögte a bég. – Ott álltak mind, a holtak! Ott

álltak, és minket bámultak! Némán… Némán… Minket néztek…

Mozdulatlanul…

Murád elhátrált egy lépést, és intett testőreinek, hogy fogják le az

eszelőst.

– Mit beszélsz, szerencsétlen? A holtak?

A bég zihált, nyála fröccsent, ahogy a szultán felé harsogta:

– Holtak serege őrzi a túlsó partot, uram! Holtak serege! A bűzüket

már messziről éreztük! Oszló hullák azok! Mégis élnek! A Hadak

Villáma életre keltette őket! Ott állnak a sátrak között… a tüzek körül…

Ott állnak, és bámulnak… Várják a támadást… A holtak serege, uram!

A holtak serege!

Murád elborzadva intett, hogy vezessék el.

Csakhogy másnap a ruméliai beglerbég által kiküldött felderítők

ugyanezt jelentették.

A török táborban már mindenki erről suttogott: a magyar haditábort

holtak serege őrzi. És rájuk vár a túlsó parton…

14.

NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, MINDSZENT HAVA

A szultán dühöngött. Csauszai jelentették, hogy a rémhír

tűzvészként terjed a seregben, s nem akadt immár senki, aki kételkedett

volna a démoni hatalmak jelenlétét illetően.

A Hadak Villámát szellemek segítik!

Jaj annak, ki szembeszáll véle!

Murád parancsot adott, hogy Iszhák bég, a frissen kinevezett

szendrői katonai parancsnok gyűjtsön össze ezer akindzsit és

szerdengecstit, és haladéktalanul támadják meg a magyarok haditáborát.

Ez tűnt az egyetlen lehetőségnek, hogy elcsendesítsék a babonás

csőcseléket, és újra katonás fegyelmet kényszerítsenek rájuk.

Iszhák morgolódott ugyan a parancs hallatán, de hangosan nem mert

ellenkezni. Összeszedte minden bátorságát, de ezúttal nem Szendrőnél

kelt át a Dunán, hanem Nándorfehérvártól nyugatra a Száván, Zimony

közelében lépve a Szerémség területére.

Az előrenyomulókat kísértetiesen üres, elhagyatott falvak fogadták.

A szokottnál jóval óvatosabban s lassabban haladtak. Iszhák megtiltotta,

hogy portyázó csapatok szakadjanak le a főseregtől, mert mindenáron

egyben szerette volna tartani embereit. Másfél nap alatt szinte lépésben,

minden neszre összerezzenve hatoltak fel Zalánkeménig. Itt esteledett

rájuk.

– Pihenjetek le! Hajnal előtt törünk rájuk, mikor az igazak álmát

alusszák! – rendelkezett a bég.

Az akindzsik rosszat sejtve szimatoltak a dögletes levegőbe.

– Mi az a bűz?

– Oszló hús… Holtak bűze…

– A magyarok közt vérhas pusztított! – mordult rájuk Iszhák bég. –

El sem temették őket… Ott rohadnak mind a Duna túlsó oldalán!

– A holtak serege… – suttogták halálra váltan az akindzsik.

– A holtak serege! – suttogták reszketve a szerdengecstik.

– Hallgassatok! – toporzékolt az aga. – Készüljetek inkább a

támadásra!

Iszhák maga is rettegett. Babonás lelkének minden iszonyával

gondolt arra, mi vár rájuk hajnalban. Igaz lehet, hogy a Hadak Villáma

a démonokkal szövetkezett? Ha igen, akkor a magyarokat lebírhatatlan

szellemek segítik majd! A holtak ellen pedig ugyan hogyan vehetnék fel

a harcot?

Egy órával pirkadat előtt a parancsnokok összeterelték a harcosokat.

Kiderült, hogy máris vagy százan megszöktek az éj leple alatt.

Iszhák, megszegve az iszlám szigorú törvényeit, egész éjszaka bort

vedelt, csak hogy bátorítsa magát, s most tántorogva lépett oda díszesen

felszerszámozott lovához.

– Indulás!

A Duna menti mocsaraknál lépésben haladtak Zalánkemén legszélső

házai felé.

A városka gyanúsan csöndesnek tűnt. Sehol nem moccant a sűrű

éjszakában semmi.

Iszhák bég előre akart küldeni egy felderítő csapatot, de ezúttal

senki sem jelentkezett önként.

– Kutyák! Reszkettek, mint a nyárfalevél! – szitkozódott a bég. –

Hát nincs köztetek egyetlen férfi sem? Száz akcsét adok annak, aki

felderíti Islankamenét!

Egy ifjú gagauz lovastiszt végül megemberelte magát, és vagy húsz

szedett-vedett martalóccal előrevágtatott.

A többiek szorongva várakoztak a mocsár szélén, lesve a feléjük

szűrődő neszeket. Amikor a nap első sugarai végre áttűztek a

nádlevelek közt, a közelben baglyok huhogtak fel, mintha csak a

holtakat akarnák ébresztgetni.

15.

A gagauz tiszt és emberei elérték az első házakat. Intésére néhányan

leszálltak lovaikról és odalopóztak a legszélső kunyhóhoz.

Nyomorúságos kalyiba volt, előtte egy láncra vert, csenevész korcs

keservesen vonított az udvarban, de csak addig, amíg a gagauz le nem

sújtott rá szablyájával. Akkor aztán csend lett.

A tiszt belesett az ablakon. Először nem látott semmit. Odabenn

sötét volt, s el kellett telnie néhány szívdobbanásnyi időnek ahhoz, hogy

megsejtse az árnyakat a sűrű félhomályban.

Nem hitt a szemének. Odabenn hatalmas alakok ültek az asztal

körül. Nem emberek voltak: ormótlan, busa koponyájukból szarvak

meredeztek. Mind az ablak felé fordultak, mintha látnák és hallanák a

leselkedőt. Szemük eleven lánggal perzselt a sötétben. Szájuk lassan,

éhesen tágra nyílt.

A gagauz felsikoltott, s páni félelmében térdre rogyott. Emberei

futásnak eredtek.

16. Iszhák bég ereiben meghűlt a vér a sikoly hallatán. Allahra! Mi ez?

– A holtak serege! – kiáltották a háta mögött.

– Démonok!

– Eleven holtak!

A gyalogos martalócok máris futásnak eredtek, hiába próbálták az

akindzsik visszatartani őket. Néhány pillanat alatt pánik lett úrrá a

seregen, egymást lökdösve, tiporva próbáltak kereket oldani, hiába

csattogtak bülük-basijaik ostorai a levegőben, véres hasítékokat szelve a

hátukon, arcukon.

– Eleven holtak!

– A holtak serege!

– Megálljatok! – hörögte Iszhák bég. – Ha megfuttok, a szultán

elevenen nyúzat meg benneteket!

A menekülők egy része megtorpant. A kegyetlen büntetés rémképe

még az eluralkodó káoszon is úrrá lett néhány pillanatra.

– Vissza! Vissza, kutyák! Ez csak valami csel lesz! Ne féljetek!

Vissza, mind!

Bár néhányan belevesztek már a mocsár sűrűjébe, a többség

vonakodva visszavánszorgott az első vonal mögé, ahol lesütött szemmel

tűrték parancsnokaik válogatott szidalmait.

– Készüljetek, kutyák! – sziszegte Iszhák, s kivonta szablyáját.

Mind elhallgattak, s zakatoló szívvel meredtek a félhomályos

házakra.

Mély, baljós csend ereszkedett a környékre. A felkelő nap sugarai

sápadt körvonalakat festettek a feketén homályló házak köré. És az

árnyak köré. Az árnyak köré, akik Zalánkemén házai közül dülöngéltek

elő, egyik a másik után.

A törökök felkiáltottak rémületükben.

– Démonok!

– Eleven holtak!

Iszhák káromkodott egyet, de amint előrefordult nyergében, elakadt

a lélegzete.

A házak közül valóban hatalmas szörnyetegek lépdeltek feléjük a

félhomályban. Félig ember, félig állat teremtmények voltak, iszonyú

koponyájukon szarvak imbolyogtak, előremeresztett karmaikkal

belehasítsanak a levegőbe.

És üvöltöttek.

Egetverő kolompolás, rikácsolás, fülsértő hangzavar kélt, s

megelevenedtek a házak is. Mindenhonnét bundás, szőrmés ember

állatok ugráltak elő, üvöltve, sátáni sikollyal, hörögéssel közeledtek a

törökök felé.

– Démonok! Démonok! – kiáltozták az akindzsik.

Immár nem volt földi hatalom, ami visszatarthatta volna őket.

Fejvesztve menekültek vissza, egymást taposva, tiporva. Sokan

fegyvereiket is elhajigálták, s azt sem nézték, biztos ösvényre téved-e

lábuk. Kisvártatva a mocsárból hátborzongató szörcsögés, kiáltozás

hallatszott.

Iszhák bég egy utolsó, elkeseredett gondolattal a démonok felé

fordította lovát. Ha meg kell halnia, hát férfiként hal meg!

De aztán, ahogy újra megpillantotta a dülöngélve közeledő

rémalakokat, kezükben kaszákkal, vasvillákkal, s látta az izzó

szemüket, hallotta állati üvöltésüket, hirtelen minden erő elszállt

tagjaiból. Hagyta, hogy lova magával ragadja, el innét, minél messzebb,

el ettől a hullabűzű helytől…

A démonok pedig kerepelve, üvöltve űzték őket mind beljebb és

beljebb a mocsárba.

17. Az anatóliai béglerbég által vezérelt tízezer fős seregtest napok óta

hiába várta az újabb parancsot. Úgy tűnt, a szultán nem tud dönteni.

Pedig a tétlenség igen szerencsétlen következményekkel fenyegetett,

különösen úgy, hogy a második őszi hónap is ellenséges területen

találta a sereget.

Dönteni kellett: vagy megkezdik Nándorfehérvár ostromát, vagy

továbbindulnak, és lerohanják Tvratko bosnyák király tartományát. S

bár a had élelmezése is komoly gondot okozott, a parancs egyre csak

késett. Tetézte a bajt, hogy a katonák mind több rémtörténetet

sugdostak egymásnak a túlpartot őrző holtak seregéről és az állatfejű

démonokról, melyek sorban mészárolják le a Száván és a Dunán

átvezényelt török csapatokat. S ahogy az lenni szokott, az együgyű

lelkű, babonás katonák ajkán mind vadabbá és vadabbá nőttek a

szörnyetegek tombolásáról szóló históriák

Aztán megérkezett a hír a szultánhoz Iszhák bég ezer emberének

vesztéről. Maga a bég néhány szilahdárjával megmenekült ugyan, de

csak üggyel-bajjal vergődtek vissza a török oldalra, emberei szinte az

utolsó szálig a Duna menti mocsarakba vesztek.

Murád dühöngött. A démonokról szóló híradás igaznak tűnt, s egyre

bizonyosabbá vált, hogy a sereget korbáccsal sem lehet rákényszeríteni,

hogy átkeljen a Dunán. A szultán egyre reménytelenebbnek látta a

magyarországi villámhadjárat lehetőségét. Még azon az estén

összehívta a haditanácsot sátorpalotájába, hogy meghallgassa vezírjei és

bégjei véleményét.

Azokban a percekben, amikor a haditanács megkezdődött, a

Nándorfehérvártól a Bezsányi-sziget nyugati sarkáig elhúzódó török

tábor legkeletibb szárnyán történt valami, ami végleg el is döntötte a

hadjárat folytatásának kérdését.

18.

A Száva mentén mérföldeken át török őrtüzek lobogtak. Az utolsó

néhány lángoszlop a bythiniai dzserehor alakulatok tüzeit jelezte. Ők

ásták a tábor körük árkokat, s így az ő sátraik álltak a tábor külső

övezetében.

A haditanács éjszakáján az őrök imbolygó fénypontokra figyeltek

fel a Száván. Ereikben megfagyott a vér: a fénypontok gyorsan

közeledtek. Kiáltozni kezdtek, mire a már szendergő katonák felriadtak,

s valamennyien a partra rohantak, hogy lássák, mi rémítette meg

strázsáikat. A folyó nem túl széles a Bezsányi-szigetnél: a sötétségből

sajkák, csónakok százai bontakoztak ki. Mindnek az orrában

lélekfények imbolyogtak, s azok világánál a törökök gubbasztó

démonokat pillantottak meg. Izzottak a szemeik eme szörnyetegeknek,

öklelésre kész, busa bivaly koponyáikat feléjük fordították, kezükben

kaszák, vasvillák villantak.

A dzserehorok parancsnoka, egy félszemű kappadókiai halálra

váltan hadarta utasításait, de senki sem Egyelt rá. A törökök

nyüszítettek félelmükben, sokan futva menekültek a tábor belseje felé,

mások az árkokon átugrálva rohantak ki a senki földjére, a sötétségbe.

A kappadókiai tehetetlenül nézte, amint a csónakok, sajkák egymás

után partot érnek, s a démonok felemelkednek belőlük. Fülsiketítő

üvöltés, cserregés, sípolás közepette vetették magukat a dzserehorokra.

A szomszédos sátrakból már elősereglettek a katonák: annak a

janicsár hordának a harcosai, akik elsőként tűzték ki a lófarkas zászlót

Szendrő ormaira. Ezeket nem lehetett oly könnyedén megijeszteni,

mégis, amikor meglátták a feléjük rohanó démonokat, karmaikban a

csillogó vasvillákkal, nekik is inukba szállt a bátorságuk.

S a démonok egyre csak özönlöttek a partra. Néhány perc alatt a

tábor nyugati végében felbomlott a rend, s immár ezrével rohantak a

törökök a tábor belseje felé, mind újabb és újabb alakulatokat verve fel

álmukból.

A félelem futótűzként terjedt: aki még nem értette, mi történt,

megértette, ahogy megpillantotta a sötétségből előugró, vadállati

fürgeséggel mozgó szörnyetegeket.

Amikor felharsantak a harci dobok az anatóliai beglerbég sátra

mellett, már legalább kétezer válogatott janicsár igyekezett útját állni a

lavinaként rájuk zúdulok sűrű sorainak.

Nem sok sikerrel…

Valahol a tábor belsejében felbömbölt egy faltörő zarbuzán, s hiába

üvöltözött a beglerbég, senki sem tudta megmondani neki, hogy a

tüzérek kire, mire céloztak tulajdonképpen, amikor elsütötték az ágyút.

A pánik hullámai mind mélyebbre és mélyebbre terjedtek a Száva

mellett elnyúló táborban.

Aztán megremegett a föld, s mielőtt még a törökök észbe kaphattak

volna, dél felől vértes lovasok törtek rájuk. Átugratták a tábort övező

árkokat, és eget rengető harci kiáltással vetették magukat a felbomlott,

összekeveredett katonákra.

Úgy vágták át magukat az eleven húsfalon, mint kés a vajon:

kezükben cséphadaróként járt a szablya, a pallos.

Egy aranyozott vértet viselő harcos vágtatott élükön, sisakján veres

vezéri toll lengedezett. A janicsárok most rémültek csak meg igazán:

– Jilderim! Jilderim! – sikoltották.

– A Villám! A Hadak Villáma!

– Hunjadi! Itt van az ördög Hunjadi!

Az is könnyen felismerte, aki még soha nem látta: pajzsán a fekete

holló, annak csőrében az aranygyűrű. Murád seregében mindenki hallott

már erről a baljós címerről, s imáiban azért fohászkodott Allahhoz,

hogy a harcmezőn messzire elkerüljék.

A magyar vértesek a fejvesztve menekülő törökök soraiban gázoltak

előre. Amikor a táboron villámként végigcikázó fémék elérte az

anatóliai beglerbég sátrát, a legények fáklyát vetettek rá. A támadók

ekkor már nagyon közel jártak az ágyúkhoz. A célra irányított

lövegeknél vezénylő topcsi basi szívdobogva várta, hogy parancsot

adhasson végre a tüzelésre, csakhogy a magyaroknak annál több eszük

volt, semmint hagyják magukat lemészároltatni.

A topcsi basi üvöltött, hogy az ágyúkat süssék el Az ötvenokkás

kiránok egymás után bömböltek fel, s köpték kőgolyóbisaikat az

előttük kavargó tömegbe. Amint a füstgomolyag eloszlott,

nyilvánvalóvá vált, hogy többtucatnyi janicsáron kívül mást nem

találtak el: a magyarok szélsebesen vágtattak vissza ugyanazon az úton,

amelyen rácsaptak a táborra.

Addigra már a „démonok” is visszaszálltak sajkáikba, és visszafelé

eveztek a túlsó part felé.

19. A haditanács nyomasztó légkörben folyt. A szultán szúrós tekintettel

pillantott körbe vezírjein, beglerbégjein, szerdárjain, s e pillantást

érezve senki sem érzett késztetést, hogy újra meg merjen szólalni.

A szultán ugyanis felelőst keresett.

Még az uralkodó fiai, Aleaddin Ali és Mohamed is magukat

meghúzva bámulták a szőnyeg mintázatát. A nagyvezír sem mert

moccanni: a turbánját díszítő fekete kandiai kócsagtoll mégis meg-

megrezzent, ahogy a feje remegett szerencsétlennek. Csöndesen

számlálta magában a perceket, s azon morfondírozott, megéri-e vajon a

reggelt…

Amikor a halálra sápadt ulekcsijama bátortalanul belépett, minden

tekintet felé fordult. A küldönc térdre borult, homlokát a földhöz

érintette.

– A magyarok! – nyögte, amikor Murád végre kegyesen intett, hogy

megtörheti a csendet. – A magyarok átkeltek a Száván, és megtámadták

a tábort, fényes tekintetű szultán.

Murád arca meg sem rezdült, szemét továbbra is lehunyva tartotta.

Mérhetetlenül fáradtnak érezte magát.

– Feltételezem, nem voltak sokan. Megöltétek őket?

A küldönc elhaló hangon nyögte:

– Velük jöttek a démonok is, fényes tekintetű szultán! Ezren és

ezren! Emberhúst marcangolnak, és… A Hadak Villáma vezeti őket, ó,

uram!

– Elég! Nem akarok többet démonokról, élőholtakról hallani, sem

róla!

A szultán kinyitotta a szemét, és vádlón vezéreke meredt.

– Melyikőtök pusztítja el végre ezt az átkozottat? Miért ültök itt még

mindig? Takarodjatok a színem elől! Menjetek, és öljétek meg! A fejét

akarom!

Türelmét vesztve talpra szökkent, és üvöltött, ahogy a torkán kifért.

– A fejét! A fejét! Értitek? Hozzátok elém a fejét!

A vezírek, beglerbégek, szerdátok meggörnyedve, egymás sarkát

taposva igyekeztek kijutni a sátorpalotából.

A törökök nem találták meg és nem morzsolták fel Hunyadi seregét.

Másnap ugyanis jelentették a fényes tekintetű szultánnak, hogy ezúttal

Nándorfehérvárból tört ki ezer vértes, az aranypáncélos vezérrel élükön.

Villámgyors rácsapással lángba borították a várral szemközt

felsorakozott sátrakat, felrobbantották az ostromárkok túloldalán

felállított zarbuzán ágyúkat, és lemészároltak vagy kétezer fejvesztve

menekülő janicsárt.

Murád remegett a dühtől. Haladéktalanul parancsba adta, hogy a

tartalékokból erősítsék meg a Nándorfehérvárral szemközti csapatokat,

hogy megkezdhessék végre az ostromot.

Másnap újabb futár érkezett a szultánhoz.

Ezúttal Pancsalnál kelt át tutajokon, sajkákon ötszáz vértes, és

kíméletlenül lecsaptak a Nándorfehérvár felé szekerező topcsi

odzsakokra. Pillanatok alatt lekaszabolták a kísérő szpáhikat, majd a

tüzéreket is, végül felgyújtották az ágyús szekereket. A felrobbanó

puskaporos batárok szinte mindent eltüntettek a föld színéről. A

veszteség immár súlyosnak tűnt.

Murád tombolt dühében.

Másnap jelentették neki, hogy a Szerémségbe parancsolt újabb

janicsár bölükök megtagadták a parancsot, hogy átkeljenek a Dunán.

Amikor a bölük agák kivégeztettek néhányat az engedetlenek közül, a

katonák szökdösni kezdtek, csak hogy ne kelljen a holtak földjére

lépniük, ahol bizonyosan démonok vártak reájuk.

Murád tudta, hogy csupán egy gyors, mindent elsöprő hadművelet

és egy megkérdőjelezhetetlen győzelem állíthatja vissza serege

megrendült fegyelmét. Összegyűjtötte hát válogatott csapatait, hogy

felkészüljön a támadásra a magyarok ellen, ám ekkor újabb rossz hír

érkezett sátorpalotájába.

Az aranyvértes vezér ezúttal ismét Szendrőtől keletre, a Temes-

szigetnél kelt át a Dunán, ám most jóval nagyobb, mintegy háromezres

sereggel, és egyetlen gyors hadmozdulattal elvágta az oszmán hadak

visszavonulási útvonalát, felperzselve Pozsarevácot, felgyújtva és

megsemmisítve az ott felhalmozott élelmiszerkészletet és hadianyag-

utánpótlást.

Veszélybe kerültek az utánpótlási vonalak? A törökök megrendülten

szembesültek azzal, hogy túlerejük ellenére igen sebezhetőek. A

környéken nem maradt élelmiszer, és a csapatok közt éhínség tört ki.

Murád már nem dühöngött, nem tombolt, csak magába roskadva

törte a fejét, hol csaphat le megint a Hadak Villáma.

Ezúttal két napot kellett várni a következő hírre.

A magyarok ötezer lovassal átkeltek a Dunán Orsovánál, és egészen

Bodonyig hatoltak, felgyújtva a török erődöt, lemészárolva a város

lakóit, megsemmisítve a felhalmozott és már útra kész utánpótlást.

Ez így nem mehet tovább! Murád az azonnali támadás mellett

döntött. Most jött el az idő! Vidinből, Orsovából napokba telik, míg a

Hadak Villáma visszatér Nándorfehérvárra… Most kell bosszút állni

rajtuk!

A török hadmérnökök elkezdtek hát hidat verni a Száván, hogy a

hadsereg megkezdhesse Magyarország invázióját.

Másnap hajnalban felbömböltek Tüzes Orbán mester ágyúi

Nándorfehérvár bástyáin. A félig kész hídcsonkokat néhány perc alatt

pozdorjává lőtték.

Még aznap este jelentették a szultánnak, hogy újabb magyar

támadás érte a hadsereg nyugati szárnyát, és ezúttal is a szörényi bán

vezette őket… Senki sem értette, hogyan kerülhette meg a teljes török

sereget.

Murád szultán elmosolyodott.

Hívatta írnokait, hogy jegyezzék le parancsait a hadsereg vezírjei,

beglerbégjei és szerdárjai számára. Amikor az irat elkészült, hívatta a

szultáni főpecsétőrt, hogy rajzolja rá a fermánra a díszes szultáni

tugrát .

A fermánt haladéktalanul kihirdették. A parancs értelmében a

szultán felhagy a magyarok elleni tervezett hadművelettel, felhagy

Nándorfehérvár ostromával, a még a Száva túlpartján portyázó

akindzsiket is visszarendeli. Egyúttal megparancsolja Iszhák bégnek,

hogy a sereg egy részével vonuljon vissza Vidinig, állítsa helyre a

rendet a város környékén, építse újra a falakat, majd vezesse hadát

Iflak tartomány ellen, nehogy Vlad Dracul fejedelem is kedvet kapjon

az ellenszegülésre, látván az átkos Hunjadi sikereit.

Murád ugyanezen parancsban rendelkezett arról is, hogy a sereg

másik része induljon meg nyugat felé. Úgy vélte, éppen elegendő idő

maradt hátra a tél beköszöntéig, hogy letörölje a térképről Tvratko

király Bosnyákországát.

Ebben az egyben nem is tévedett.

20.

BÁNMONOSTOR, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, MINDSZENT HAVA

A bánmonostori apácák alaposan bezárkóztak ezekben a napokban.

A szerémi püspök urak tornyos váracskáját, a melléje simuló bencés

monostort, s a Szent Jakab-plébániatemplomot egyformán magas falak

övezték, azokat könnyedén védhették a püspöki darabontok a portyázó

töröktől. Az apácák háza azonban ott állott a Duna partján,

kiszolgáltatottan mindenféle haramia csapatnak.

Márpedig zavaros hírek jöttek mindenfelől.

A kamonci és a cserögi jobbágyok tudni vélték, hogy a magyar

haditáborban már csak temetetlen holtak maradtak a vérhasjárvány

pusztítása után, s azt is rebesgették, hogy küszöbön áll a török invázió.

Annak első célpontja pedig bizonyosan Szávaszentdemeter és Újlak

vára lesz. Ha azokat lerontották, jöhet valamennyi Duna menti falu,

város, s akkor Bánmonostor, vagy ahogy a környékbeli parasztok

emlegették még Árpád-kori nevén, Kő sem kerüli el sanyarú sorsát.

Az apácák szaporán imádkoztak, s elhatározták, hogy maradék

pénzecskéjükön felfogadnak néhány lézengő zsoldost. Éppen jókor

bukkantak fel Bánmonostor utcáin az inkvizítor szolgálatába szegődött

Cillei- és Újlaki-címert viselő lándzsások. Immár munka nélkül

maradtak, hisz Marchiai Jakab felhagyott a huszita tanok kiirtásával.

Maga a szörényi bán hozta szégyenbe, s mikor végképp kitudódott az

inkvizítor gyávasága, Jakab atya megzavarodott, s mindent hátrahagyva

menekült vissza Budának. Az apácák tehát tizenöt arany és teljes ellátás

fejében három hétre a zárda védelmére marasztaltak tíz fegyverforgató

vitézt Újlaki katonái közül, s most már kissé nyugodtabb lett az álmuk.

Várták, jön-e a török.

De a török csak nem jött.

Jött viszont helyette más.

Egyik éjjel egy fekete ruhás, magányos lovas dörömböl a zárda

tölgyfa kapuján. Az álmukból felvert Újlaki-csatlósok ismerősként

üdvözölték a jövevényt, mint ahogy ismerősként üdvözölte Eufrozina

nővér is, a rendfőnök asszony.

– Isten hozott, Titusz! – ölelte meg a magányos férfit. – Régen

láttunk errefelé!

Kamonczi Titusz fáradtan egy padra rogyott. Társai látták, hogy új

kard díszíti övét, egy míves markolatú, görbe kard, melynek ezüstös

gombján kék köves keresztberakás ragyog. A többiek biztosak voltak

benne, hogy szótlan kapitányuk korábban nem viselte e fegyvert.

– Jöjj, fiam! Biztosan éhes vagy!

A rendfőnök asszony külön szobácskába vezette a fekete vitézt,

kenyeret, sajtot és szárított húst tett elébe, meg egy kancsó kamonci

bort.

Titusz lassan falatozott, mindvégig maga elé meredve, mintha lelki

szemei előtt valami borzalmas képsor ismétlődne újra meg újra.

Eufrozina nővér figyelte az arcát, s mikor a férfi végzett a vacsorával,

gyengéden megfogta a kezét.

– Jobb lesz így mindenkinek, hogy őszentsége inkvizítora elment

innét – mondta. – Talán istenkáromlás a részemről, de Balázs papnak és

Bálint papnak bizony sok mindenben igaza vagyon!

Titusz ráemelte tekintetét, mintha tudná, hogy a nővér e szavakat

csak bevezetőnek szánta.

– Ez a kard… – mutatott a rendfőnöknő a kék köves fegyverre. –

Réges-régen Dugovics Mihály készíttette ezt a kardot a nyesti Andorás

kováccsal. Úgy van-e, Titusz?

A fiú végigsimította a fegyver hüvelyét.

– Ajándéknak szánta, úgy emlékezem – mélázott az elmúlt idők

emlékén Eufrozina nővér. – S lám, az ajándék végül célhoz ért. Jöjj,

fiam! Azt hiszem, Viola még nem aluszik.

A férfi megigazította ruháját, nagy levegőt vett, és intett a rendfőnök

asszonynak, hogy indulhatnak.

Eufrozina nővér egy faggyúgyertyát emelt a magasba, úgy vezette

végig a vendéget a zárda kerengőjén. A belső, zárt udvarhoz érve

lemutatott a gondosan nyírt fűre.

– Megismered még, fiam?

Titusz nekitámaszkodott a kerengő oszlopának, s vágyakozón

kilesett mögüle.

Lenn, a kőkút mellett két gyertyát tartó apáca közt egy szőke kislány

ült Nyolc-kilencéves forma lehetett, haját kétoldalt sűrű fonatban

eresztette le háta közepéig. A gyertyafény kiemelte leheletfinom

vonásait, szépen ívelő szemöldökét. Szálfaegyenesen ült, és éppen az

újonnan tanult ima szövegét próbálta felidézni:

– Deus, meus ad te de luce vigilo…

– Nagyon gyorsan tanul – sóhajtotta Eufrozina nővér. – A

legélesebb eszű gyermek, akit Isten a gondjainkra bízott.

Titusz tágra nyílt szemel bámulta Violát.

Ki tudja, mikor láthatja megint? Lehet, éveken át ismét ez a kép lesz

az egyeden, ami életben tartja majd: a kislány, amint két apáca között ül

a kőkút lábánál, és gyertyafénynél imát mormol.

Gyönyörű volt, mint egy angyal.

Épp, mint az anyja, Veronika…

– Most sem akarsz közelebb menni hozzá, fiam?

Titusz a fejét rázta.

Nem…

Nem lehet…

Nem akarta, hogy a gyermek megrémüljön Nem akarta, hogy a

kiegyensúlyozott, védett világát bármi is felbolygassa. Főképp nem egy

zord, megszólalásra képtelen, sebes arcú férfiú. Nem, nem lehet… Itt

biztonságban van. Így, mindentől elszigetelve, a lehető legjobb helyen

van…

Hosszan nézte leányát, aztán mikor a két apáca beterelte a

gyermeket az épületbe, Titusz kimerülten nekidőlt az oszlopnak.

Ezekért a percekért élt.

Csak ezekért…

Eufrozina nővér várt még kicsit, míg a férfi lehunyt szemmel

magába mélyedt. Aztán látva Titusz halovány mosolyát, visszakísérte a

főépületbe, s borral kínálta megint.

– Láttad Veronikát mostanában? – kérdezte. – Vajon Budán van-e

még?

Titusz nem felelt, fekete öltözéke belső varratából meggyűrődött

lapokat kotort elő, és a nővér felé nyújtotta őket.

A rendfőnök asszony a fény felé tartotta a legfelső pergament.

– Istenem! De hiszen ezek gyönyörűek, Titusz! Gyönyörűek!

A lapokon szénnel rajzolt arcképek voltak. Egytől egyig Violát

ábrázolták.

– Előbb-utóbb látnia kell téged. Már így is sokat kérdezget a

szüleiről. Jól tudod, Titusz, hogy nem hazudhatunk neki…

A férfi gyengéden megfogta a rendfőnöknő kezét, s megcsókolta.

Eufrozina nővér a fejét csóválva erre.

– Mindennap imádkozom érted, Titusz! Imádkozom, hogy bűneid

megbocsájtassanak. Ismerlek kölyökkorod óta. Én ismerem a szíved, és

tudom, hogy létezik számodra megváltás.

A férfi fájdalmas képpel szorongatta a nővér kezét.

Eufrozina felsóhajtott.

– Igen, tudom… Tudom… Sötét időket élünk. De nem adhatjuk fel

a reményt, igaz, fiam? Ezeket megtarthatom?

Titusz kivett egy kicsiny képmást a többi közül, s a többit a

rendfőnök asszony felé nyújtotta.

– Viola bearanyozza a napjainkat – mondta a képekben

gyönyörködve a nővér. – Mindennap hálát adok Istennek, hogy ránk

bíztátok őt. Ha egy napon eljöttök érte, hogy magatokkal vigyétek,

biztosan tudom, hogy megszakad majd a szívem.

Keresztet rajzolt a férfi homlokára, és a szoba sarkába készített

szalmával tömött derékaljra mutatott.

– Tudhatod, fiam, hogy e ház nem a kényelem hajléka. De itt mindig

oltalmat találsz!

Miután magára maradt, Titusz sokáig csöndesen üldögélt a

gyertyafényben, aztán fogta magát, s elindult a kerengőn a kápolna felé.

Odabenn dohos hideg fogadta.

Az oldalsó falhoz lépett, melyen félig kész szénrajz mutatta, hol

hagyta abba a munkát évekkel ezelőtt.

Elmosolyodott.

A szénrudacskák ott voltak, ahol hagyta őket, a Mária-szobor

talapzata alá csúsztatva.

Kamonczi Titusz letette a gyertyát a talapzatra, s mindkét kezét a

falra helyezve lehunyta a szemét. Nem sok időre volt szüksége, hogy

lelkében felderengjen az áhított kép, amely a legbenső gondolatai és

vágyai közt rajzolódott ki.

Ihletett mozdulatokkal folytatta a munkát.

A hatalmas freskó a mennyek birodalmát ábrázolja majd. A fellegek

közt lebegő angyalok, a mennyei trónusán kezét intőn felemelő Jézus

Krisztus. A kép sarkában, a földi árnyékvilág megtestesüléseként egy

falucska házai sorakoztak. Az egyik ház előtt három emberalak. A nő

szakasztott Veronika. A férfi szakasztott Titusz. S kettejük között,

mindkettejüktől átölelve egy kislány: nyolc-kilencéves forma, haját

kétoldalt sűrű fonatban eresztve le háta közepéig.

A freskók néma világában úgy tűnt, mintha egy család lettek volna

ők hárman.

21. Az aranyvértes vezér a lemenő nap korongjába bámul. Körülötte a

holtak serege áll őrt némán. Ezer és ezer tetem. Mozdulatlanok. Oszló,

rothadó testek. Kibírhatatlan bűz terjeng a mező fölött, a láp fölött,

megfertezve immár mindent közel, s távolban.

Az aranyvértes vezér könnyeivel köszöni meg a néma seregnek

mindazt, mit holtuk után tettek a hazáért. Egy utolsó tisztelgés a

szerencsétleneknek, kik élve oly kevés hasznára voltak az országnak, de

holtukban megakadályozták a legrosszabbat, ami a magyar földre várt

volna, ha a szultán átkel a Dunán.

A veszély elmúlt. Murád hada elvonult, és idén már nem fog

visszatérni.

Az ország egyelőre megmenekült.

A táborban sok száz halott ácsorog még mindig. Karjuk ernyedten

lóg, vállukon dögevő varjak kárognak. Messziről borzasztó látvány.

Közelről karókhoz kötözött élettelen bábuk csupán.

Az aranyvértes vezér tulajdon kezével vágja el az első néhány

holttestet a karókhoz rögzítő köteleket. A rothadó testek undorító

cuppanással, förtelmes fortyogással omlanak magukba.

De már jönnek a többiek mind, az emberei, a környékbeli parasztok,

a nádasok mélyén bujdoklók, immár félredobva rettenetes maszkjaikat.

Rosszullétükkel küszködve megszabadítják a holtakat a merevítő

karóktól.

A Duna és a Tisza összefolyásánál gigászi máglya lobog, fénye

beragyogja a magyar határvidéket, pokoli derengésbe vonva az éjszakát.

A holtak serege ezzel az izzó lángtengerrel búcsúzik a világtól. Az

oszló testek békésen hamvadnak el a tűzben.

Az aranyvértes vezér pedig ott térdepel a máglya mellett, s

imádkozik szerencsétlenek lelki üdvéért.

– Nyugodjatok békében, drága fiaim!

A máglya fojtó füstfellege eltakarja a csillagokat, de az aranyvértes

vezér tudja jól, hogy ezen az éjszakán, túl a sötéten bodorodó

fellegeken, túl a végtelen égi tükörtengeren, a Csillagösvény hídja most

fényesebben ragyog mindeneknél. Sok ezer magyar vágtat már az égen,

hogy kövesse őseik nyomát.

Fel, az örök égi hazába.

Nyolcadik fejezet

VISEGRÁD

1.

KÖLKED, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1526, MINDSZENT HAVA

Átkelve a Dunán a mohácsi partvidék, ha lehet, még kísértetiesebb

látványt nyújtott, mint amott, a kandai oldal a pákászok vérben fürdő

tisztásával s a felgyújtott püspöki vadászlakkal egyetemben. Az erős

sodrás a Kormos-erdő vonaláig lecsorgatta sajkájukat, onnan kellett a

bédai rétekig visszakutyagolniuk.

Harapós, őszi délelőtt volt, köd telepedett a tájra. Dénes egyre

szaporázta, hogy lépést tudjon tartani a szép öregemberrel, de érezte,

hogy nem bírja már sokáig. Láz gyötörte, minden tagja reszketett, szája

egészen szederszínűvé lett. Mikor aztán felfelé kezdtek kaptatni a

Kölkednek vivő, erdő borította domboldalnak, összeroskadt.

– Ej, fiam…

A szerzetes halántéka forró volt, mint a kemence oldala. Nem volt

mit tenni, a matuzsálem göncei redői közül valami fűfélét kotort elő, s

tenyere közt őrölni kezdte.

– Bárcsak forró vízben megfőzhetném… De itt felettébb kockázatos

volna tüzet rakni.

– Mi ez? – kérdezte fogvacogva Dénes.

– Zsilizfű. Mondják fehér mályvának is, sebet gyógyít, lázat lohaszt.

Nemsokára beérünk a faluba, ha találunk ott teremtett emberfiát,

főzetek neked egy tálkával. Addig is bekenem véle homlokod. Éhes

vagy? Nem ettél napok óta… No, majd sütünk csíkhalat meg lápi pócot,

meglásd! Csak bírd még ki kicsit!

Dénes hálásan az öregre mosolygott. Nem panaszkodott egész út

alatt, hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat, tűrt mindent, mert tudta,

hogy bármily mostoha vidéken járnak is, órákra elmerülhet Hunyadi

János történetében. Most azonban már oly gyengének érezte magát,

hogy először merült fel benne a rettentő gondolat: mi lesz, ha elviszi a

láz? Mi lesz, ha itt hal, az Isten háta megett? Mi lesz, ha nem ismerheti

meg a történet végét?

– Csak kicsit tarts még ki, Dénes fiam! – ismételgette a szép

öregember. – Nincs már messze ide Kölked, s onnét egy keserű sóhajtás

a mohácsi mező…

– De hisz nem maradt életben senki – hebegte Dénes. – A török

mindenkit kiirtott, rabszíjra fűzött. Édes Istenem… Amit azok a

jóemberek elbeszéltek, az apátságban… A Pilisben…

Székesfehérvárott… Mindenütt mindenkit kardélre hánytak…

Mindenkit felkoncoltak…

Deér-Sólyom István aggodalmasan körbetekintett a domboldalról.

– Nem. Nem mindenkit: a mocsarak mélyén sokan húzhatták meg

magukat. A török már rég elkotródott a Dunának ezen feléről, azóta

visszatértek tán az emberek a falvaikba…

Fertályórát vártak, s akkor a zsilizfű megtette hatását, Dénes

szédelegve feltápászkodott. Egymásba kapaszkodva komótosan

nekiindultak a domboldalnak.

A lápban, a nádasban innen is, onnan is neszek zörrentek feléjük:

egy-egy surranó gyík, csusszanó sikló, ugráló béka, felröppenő kócsag,

szárnyát csattogtató szárcsa…

Az élet ezen az oldalon legalább már visszatérőben volt. Csak

egyvalami hiányzott csak a képből: az ember.

A bédai lápon túl lerombolt kunyhók maradéka mellett bukdácsoltak

el. Az egyikben oszló gyerekhulla bűzölgött. Le, egész a Duna partjáig

elszórva nyomorúságos edénykék, paraszti szerszámok.

Már délutánba hajlott az idő, mikor elérték a kölkedi mocsarat. A

szép öregember annak szélén megállt, és a fülét hegyezte.

Megismerte a vidéket: ide hozták be a parasztok a mohácsi

csatatérről jó másfél hónappal ezelőtt. Itt rejtegették a portyázó törökök

elől…

Édes Istenem…

Megborzongott az emlékezésben. Napokon át ápolták a láp mélyén.

Napokon át hallgatták ott, a zsombos rejtekében a törökök tombolását,

diadalmas üdvrivalgását. Ő pedig napokon át élet és halál közt

lebegett…

– Gyere, fiam, gyere! Közel vannak már ide a szélső házak…

De mielőtt még elérték volna azokat, a nádas sűrűjéből egy hatalmas

teremtmény toppant elébük. Szürke, bozontos szőr fedte testét,

kiterjesztett mancsai végén éles körmök meredeztek. Két öklelő szarvát

előreszegte, és üvöltve nekik rontott.

Dénes aléltan aláhanyatlott, de á szép öregember csak feltartotta

kezét, s szelíden így szólt.

– Csihadj, legény! Nem haramiák vagyunk, s csak nem is törökök!

A szörnyeteg megtorpant, és nagy csodálkozva oldalt fordította busa

üstökét.

2. Hátborzongató maskarába bújt férfiak vitték be őket a faluba.

Faluba?

Annak aligha volt már nevezhető az a néhány kiégett, üszkös rom.

Még a föld is megfeketedett, mintha az égbolt alja is bekormolódott

volna a napokig pusztító tűztől.

– Jól vagy, fiam? – kérdezte aggodalmasan a szép öregember, mikor

észrevette, hogy Dénes ébredezik.

A szerzetes először azt sem tudta, hol van. Dülöngélő, öklelőszarvat

viselő teremtmények töltötték be látómezejének nagy részét. Egy

gallyakból, ágakból összetákolt hordágyon cipelték.

– Ne félj, ne félj! – nevetett Deér-Sólyom István. – Ezek a legények

csak a falut vigyázzák, nem hallották még hírét, hogy Szulejmán és

serege kitakarodott az országból!

Dénes hitetlenkedve próbált felkönyökölni a rángó hordágyban.

– Ezek… emberek?

– Emberek hát! – simította meg lázas homlokát az öreg. – A török

rettegi ezt a maskarát! A Száva-Duna népe azóta a régmúlt háború óta

űzi el ilyen rémisztő öltözékbe bújva a prédára leső pogányt.

Dénes haloványan elmosolyodott.

– Azóta így cselekednek, mióta Hunyadi urunk… aranyló

páncéljában meghagyta nékik…

A szép öregember szelíden visszanyomta a fiút a hordágyra.

– Egy szót se többet! Bódis bíró már vár minket!

A szörny-maskarás legények a néhai falu szélén náddal fedett,

sárból tapasztott kunyhóhoz vezették őket. Odabentről görbe hátú

öregember mászott elő. Első pillantásra valami úrfélének tűnt, hisz

szalmaszínű, habos tafotával bélelt, vörös bársonydolmányt viselt,

téglaszínű, cifra zsinórzatú nadrágot, meg sarkantyús bécsi csizmát.

Öltözékével azonban éles ellentétben állott parasztos fizimiskája: lomha

gondolkodásra valló, ostoba pofázmánya, előreugró homlokcsontja alól

rosszindulatúan villanó malacszemei, torkára boruló, redős tokája. Az

álarcos legények egy szót sem szóltak, néhány kézmozdulattal jeleztek

csak valamit a férfinek.

– Hát visszajött, nagyuram! – jegyezte meg amaz, miután kelletlenül

végigmérte a jövevényeket.

– Visszajöttem, Bódis bíró.

– Aztán minek? Nem elég, hogy megmentettük az életét? Mit akar

még kegyelmed mitőlünk?

– Dolgom van itt. Meg kell bizonyosodnom valamiről.

– Csakhogy mink nem szeretjük errefelé a szaglászó idegeneket! –

morogta Bódis bíró. – Megvan nekünk a magunk baja az ilyen úri fajták

nélkül is, meghiheti kegyelmed!

Deér-Sólyom István táncoktól barázdált arcán fanyar mosoly terült

szét.

– Nem vagyok én itt idegen. Elfeledted tán, hogy én is itt születtem?

Itt, la, éppen abban a házban, mint te is. Hetven esztendőkkel ezelőtt…

De hisz sejted te, ki vagyok én valójában, Bódis Sebestyén… Sejted te,

ki szült engem erre a világra!

A bíró tokája kocsonyaként rezgett, ahogy megrázta a fejét.

– Mit akar itt kegyelmed? Minek jött vissza?

– Meg kell keresnem valakit.

A bíró elsápadt.

– Odakinn?

– Odakinn.

– Nem fog az sikerülni. Már sokat eltemettek. A sajátjait elföldelte a

török. Aztán temettünk mink is. Temetett sokat Kanizsai Dóra asszony,

Perényi nádor özvegye. Egyedül ő merészelt mirajtunk kívül idejönni, a

dögletes mezőkre…

A szép öregember rosszat sejtve körbetekintett a romok közt.

– Sok hulla rothad még Isten ege alatt, igaz-e Sebestyén?

A bíró nem állta az öreg tekintetét, zavartan elfordult inkább.

– Rothad, rothad. A környék végtére is, tele van hullákkal. A csata

után futott, ki merre látott, a török meg ott vagdalta őket, ahol érte.

Bokrok alján, a Botza mederében, a Bédai ágon, a Duna árterében, a

mocsárban, a lápban, fönn, a Csele vizében még ott oszladoznak a

nyomorultak. Kinek van hozzá ereje, s kedve mindet összekaparni? A

toportyánférgek és dögevők lakmároznak a húsukból. Majd a hó elföd

mindent. Tavaszra csak a csontok maradnak…

A szép öregember megértően bólogatott.

– Aztán szépen kigömbölyödtél, bíró uram, mióta legutóbb

találkoztunk! Nem lehetett nagy errefelé az éhínség!

Bódis Sebestyén a szeme sarkából a közelben várakozó

maskarásokra sandított. Dénes érezte a növekvő feszültséget, de csak

most vette észre, hogy mekkora erdőirtó fejszéket szorongatnak azok a

legények.

– Élünk, ahogy tudunk – morogta a bíró. – Kinek mi köze hozzá!

A szép öregember bólintott.

– Csak annyit kívánok, hogy ma éjszakára megszállhassunk. Reggel

indulunk tovább.

Bódis a legényekre pillantott megint.

– Nincsen nékünk épen maradt házunk.

– Elalszunk a szalmán is. Vagy a nádasban, ahogy ti alusztok.

– Csakhogy nem biztonságos a környék. Tele a mocsár rác

haramiákkal. Szivárognak fel a Szerémségből, jönnek leölni a

megmaradt magyart… Zsákmányra vadásznak, falkába verődve, mint a

sakálok…

– Mint a sakálok – bólogatott a szép öregember. – Éppen úgy, mint

a sakálok.

Valahogy nem tetszett ez a hang a bírónak.

– Jobb lenne, ha kegyelmed meg ez a papféle továbbállnának innét.

Menjenek mihamarabb, Isten hírével.

– Maradunk – jelentette ki Deér-Sólyom István.

A bíró malacszemében kiismerhetetlen fény villant.

– Úgy látom, nem ért a szép szóból kegyelmed!

– Úgy látom, te nem értesz a szép szóból! – sziszegte a szép

öregember, és megragadva veres dolmányát, magához rántotta a bírót. –

Néhány nap múlva katonáktól nyüzsög az egész környék! A királyné

elküldi az embereit megkeresni a királyt! Mit képzelsz, Sebestyén?

Majd őket is elküldöd-e?

– Nékünk nincs semmi félnivalónk!

– Ha nincsen, akkor nyugodtan eltölthetünk itt egy éjszakát, nem

igaz?

A bíró kitépte magát a szép öregember kezéből.

– Felőlem! De ne mondja kegyelmed, hogy én nem

figyelmeztettem! Nem biztonságos mostanság a mocsár… Különös

teremtmények mászkálnak a lápvidéken… Mintha megnyílt volna a

pokol a csata óta… Valaha embervolt szörnyetegek kóborolnak, a

holdat ugatva. Férgeket, békákat zabálnak, de néha idemerészkednek a

romokhoz, s megpróbálnak csecsemőket rabolni… Elmeháborodott

szerencsétlenek, kik úgy vadásznak hordába verődve az emberfiára,

akár a farkasok!

A szép öregember elvigyorodott.

– Tudok vigyázni magamra, Bódis Sebestyén!

Amaz gúnyosan lebiggyesztette száját.

– Majd meglátjuk, nagyuram! Majd meglátjuk!

3. Egy régi csűrbe húzódtak éjszakára, melynek nem volt fedele: a

csonkán meredező, megszenesedett végű gerendák közt kitartóan

szemerkélt az eső. Dénes alaposan bebugyolálta magát egy takaróba. A

szép öregember is összehúzta köpenyét, letelepedett melléje, és térdére

fektette a török szablyát.

Felettük sötét felhők nyargaltak az égbolton, csak pillanatokra

engedve a Holdnak, hogy tejszerű fényét a mocsárvilágra vesse.

– Kőhajításnyira ide a csatamező – mormolta fáradtan Deér-Sólyom

István. – Vagy ötvenezer halott kísért, Dénes fiam… Szinte hallom a

sóhajukat…

– Ne mondjon már ilyet, nagyuram' – vacogott a szerzetes. –

Haragszom én az ilyen beszédre. Nincsenek is kísértetek…

– Hogy nincsenek-e? Vannak, Dénes fiam… Hogyne lennének! Ott

zokog most mind a megfeketedett föld felett. Ott lebegnek a szellemek

nyögve, sikoltva… Tavasszal dúsabban sarjad ott a fű, s a kalász. Az a

föld száz esztendeig termékenyen ád életet. Ez Isten rendelése. Hol

annyi ifjú hős ontotta vérét, hol annyi jó fiú teste rothad a rögben, ott új

élet ébred… Elhallgatott, megtörten bámulta a szablya markolatát.

– Soha nem lesz béke ezen a földön… Soha…

– Meséljen tovább! – kérlelte a fiú. – Kérem, nagyuram… A szép

öregember elmosolyodott.

– Holnap hosszú napunk lesz. Nem lenne jobb inkább pihenni,

Dénes fiam?

– Ne kínozzon! Mondja tovább a históriát! Tudja, hogy engem csak

ez éltet! No, mondja már!

A szép öregember felnézett a komor éjszakai égboltra.

– Legyen. De majd éjfél után lesz egy kis dolgom a környéken.

Akkor magadra hagylak… Addig…

Dénes felkönyökölt, és láztól ragyogó szemét az öregre függesztette.

Úgy itta a szavát, ahogy a környékbeli mezők itták a hősi vért másfél

holdtöltével ezelőtt.

4.

VISEGRÁD, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, MINDSZENT HAVÁNAK 24. NAPJA

– Mi az, hogy nem engedi? Nem engedi be a királyt a saját várába?

A küldönc sápadtan tárta szét a karját. Érezte maga is, hogy nincsen

rendjén a királyné parancsolatja, de hát ki volt ő, hogy beleszóljon az

urak és úrnők dolgába?

– Azt mondja… – ismételte. – Azt mondja Erzsébet királyné

őfelsége, hogy csak behozná Albert úr a ragályt a várba! Kéri az urakat,

inkább idelenn szállásolják el őfelségét!

Guthi Országh Mihály veres képpel fordul Schlick felé.

– De már ilyet hallottál, Caspar? Miféle szuka ez, hogy szakadna rá

az ég? Hát van lelke ennek a ribancnak?

– Ki mondja meg neki? – A kancellár leverten huppant le a batár

mellé. – Te vagy én?

Az asztalnokmester elcsendesedett.

– Inkább te.

Schlick nagy levegőt vett, s kendőjét a szája és az orra elé emelte,

mielőtt kinyitotta volna a batár ajtaját.

– Sajnálom, felség! – ahhoz már nem volt ereje, hogy felemelje

tekintetét. Hiába javult valamelyest Albert állapota Budán, a

viszontagságos út alatt Visegrádig megint láz verte ki, és a vérhas

tünetei kezdtek elhatalmasodni rajta. Hiába kúrálták a megfelelő

módon, nyúl meleg vérébe kevert árpalisztből sütött pogácsával. Nem

segített a másik módszer sem, amiben pedig olyannyira bíztak a tábori

orvosok: nevezetesen hogy egy vöröshagyma kivájt belsejébe forró

fenyőszurkot öntöttek, arra visszaborították a púpját, aztán csepű közé

takarták és meleg parázsban megsütötték. A púpját levéve, ami az alatt

megmaradt, a beteg köldökére kenték, olyan forrón, ahogy csak elbírta.

A batár belsejében döglegyek zümmögtek, a padlót beborító véres

ürülékhalmokban apró, fehér pondrók nyüzsögtek. – Sajnálom, felség,

de nem mehetünk fel a várba! Itt, az alsó palotában készíttetek

felségednek szállást! Kis türelmet kérek még!

Már becsukta volna a batár ajtaját, de Albert bágyadtan feléje

fordította fejét. Egész arca beesett, szája cserepes sebbé duzzadt, szemei

lázasan ragyogtak a félhomályban.

– Caspar… – suttogta. – Drága Casparom… Meg fogok halni, igaz?

A kancellár a torkát köszörülte zavarában:

– Felséged Bécsből rendelt orvosai holnap ideérnek. Az ő tudásuk

mindenekfelett…

– Az igazat mondd, Caspar! – nyögte a király. – Meg fogok halni?

A kancellár nem felelt.

– Parancsolom, hogy… parancsolom, hogy a lányomat… a

kislányomat… hozzátok elém. Látni akarom… Utoljára még… csak

egy pillanatra… látni akarom Lisabethát. Már csak ő maradt nekem…

– Nem volna bölcs döntés, felség, ha a hercegnőt közel engednénk

hozzád. A vérhas ragályos…

Albert lehajtotta a fejét. Saját ürülékében fetrengett, s akárhány

koronája volt is, akárhány országa volt is, akárhány millió alattvalója

volt is, most, e pillanatban a világ legmagányosabb emberének

számított.

– A lányomat akarom…

Schlick intett a katonáknak, hogy vonszolják ki a bűzlő, megtört

emberalakot a batárból, aztán elsietett, hogy az alsó palota valamely

félreeső szobájában, lehetőleg távol mindentől, fűtsenek be egy szobát

számára.

5. Veronika alig győzte visszatartani a kis Lisabethát. A leány az

ablakhoz rohant, és zokogva bámulta a Duna partjáról az alsó palota

kapujához forduló batárt. A ponyván a magyar királyok veres-ezüstös

vágású címere mellett a Habsburgok kétfejű sasmadara és a

Luxemburgok vörös oroszlánja meresztgette karmait békés

egyetértésben.

– Apa! Apa! Az apámat akarom! Engedjetek az apámhoz!

– Nem lehet, kicsim! Most még nem lehet!

Veronika magához húzta a kislányt és kisimította a szemébe tapadt

tincseket.

– Tudod, édesapád nagyon beteg. Majd csak akkor mehetünk hozzá,

ha meggyógyult.

– Mikor? – biggyedt le a kislány ajka. – Mikor?

– Nem tudom… Senki sem tudja! De legalább most már itt van, a

közelben! Ni csak, láthatod az ablakból az alsó palotát! Ott aluszik már

ma éjjel!

Lisabetha vállai rázkódtak a sírástól. Hosszú hónapok óta éltek itt

Visegrád várában, kettesben. Az idő végtelen lassúsággal telt: egész

nyáron, míg anyja és apja messzi, délen, a haditáborban múlatták az

időt, a kis Lisabetha számára egyedül Veronika jelenléte hozott vigaszt.

Immár nővére, Anna sem volt mellette: csaknem fél esztendeje, hogy

elvitte jövendőbelije a távoli Meissenbe.

– Az apámat akarom látni! – motyogta a kislány, aztán Veronika

nyakába omlott. – Miért nem engeditek?

– Tudod, mit, kincsem? – derült fel a frajla arca. – Küldjünk néki

ajándékot!

– Miféle ajándékot?

– Bármit, amiből atyád tudni fogja, hogy gondolsz rá. Ha tudja,

hogy gondolsz rá, hamarabb meggyógyul!

Lisabethának tetszett az ötlet.

– Jó, de mit?

– Az ingecskédet! Örülni fog neki!

Néhány perccel később egy lándzsás őr rohant le az alsó palotába,

hogy átadja a királyt őrizőknek Lisabetha hercegnő ingecskéjét.

Schlick személyesen vitte be Albertnek, s mikor átnyújtotta, először

látott mosolyt a király arcán azóta, hogy hetekkel ezelőtt elindultak

Titelrévből.

Igaz, utoljára is.

6. Még aznap este, hogy Albert nagybetegen megérkezett Visegrádra,

sorra gyűltek a magyar urak is mind az alsó palota tanácskozótermébe.

Eljött, aki csak tudott, mert úgy tűnt, a tragédia elkerülhetetlen. Ott

akart hát lenni mindenki, amikor újraosztják a koncot…

Mindazonáltal míg a király élt, a tanácskozás teljességgel titkosnak

minősült, hisz sem Albert, sem a fellegvárba visszahúzódó királyné

nem adott rá engedélyt. Hédervári nádor tördelte is a kezét, úgy vélte,

ezért az összesugdolózásért még alaposan megüthetik a bokájukat.

Zsigmond idejében az ilyesmiért sorra csapta volna le a bakó az

összeesküvő nagyurak fejét!

Az nyugtatta csak kissé, hogy eljött Garai László bán is, márpedig ő

mégiscsak a királyné unokaöccse, nagy baj nem lehet a tanácskozásból,

ha ő itt van!

Rangidősként természetesen a nádor fogadta az érkezőket.

Legelőször is a vadkanként dúló, fúló Rozgonyi Simon püspököt, ki épp

a napokban vette csak hírét, hogy a pápa immár hivatalosan is kinevezte

esztergomi érsekké Széchy Dénest. Nem csoda hát, ha nyálfröcsögve

rúgta be a tanácsterem kétszárnyú ajtaját.

– Gyalázat! Hallottad Lőrinc a hírt?

Hédervári elmosolyodott a bajsza alatt.

– Hallottam, bizony, de mondom néked, Simon, van ennél rosszabb

is.

– Rosszabb? – kerekedett el a püspök szeme. – Ugyan, mi lehet

ennél rosszabb?

– A király haldoklik.

Jöttek sorban a többiek is. Rozgonyi György pozsonyi ispán,

Perényi János tárnokmester, nyomban utánuk Garai bán, a kutyájával

nyomában. Merthogy Cseribasi nem hiányozhatott egyetlen királyi

tanácsból sem: ha az a vadászeb beszélni tud, bizony cifra dolgokról

mesélhetett volna, jóval cifrábbakról, mint amikről a krónikák

beszámolnak.

Aztán jöttek a vitéz katona bárók: Thallóczi Matkó horvát-szlavón

bán, Újlaki Miklós macsói bán, Losonczi Dezső, az erdélyi vajda, meg

vegliai Frangepán Bertalan, ki igen kívánta volna már magának a

horvát-szlavón bánságot. Csak az öreg Rozgonyi István meg Hunyadi

János nem értek ide, úgy hírlett, odalenn őrködtek még a határon,

nehogy a török mégis rá találjon törni a Délvidékre.

Aztán érkeztek a többiek: Széchy Tamás komáromi várnagy, kinek

igen megnőtt a mellénye, mióta a bátyja esztergomi érsek lett. Jöttek a

Marótiak, a Kórógyiak, a Kanizsaiak, a Tamásiak, a Medveiek, s mind a

hatalom körül legyeskedő bárói famíliák vezérbikái.

Egyedül Cillei nem jött, de azt nem bánta senki. Amit Cillei előtt

mondtak volna, azt mintha egyenesen a királyné fülébe harsogják. Jó

helyen van a veres gróf odafönn a fellegvárban, Erzsébet szoknyáján

ücsörögve!

De kik itt voltak, a rég használt tanácsteremben, máris egymást

méregették, gyanakodva, féltékenyen, azt találgatva, ki mit tudhat, ki

miről értesülhetett a színfalak mögött, ki kivel sugdosott már össze a

folyosón, ki milyen hírt vagy hírtöredéket adhatott tovább másoknak, s

azokból a hírmorzsákból kinek származhat még baja a közeljövőben.

Amikor már azt hitték, mind itt vannak, akik itt lehetnek,

egyszeriben kitárult az ajtó, s megjelent benne a vén Brankovics a

fiával, Lázárral.

A terem elnémult.

Brankovics!

Az ország nélküli király!

A despota hajlott háttal, erősen sántikálva lépett be, Lázár karjára

támaszkodva. Ez a legkisebb fia igen satnyácska volt, magas, mint egy

égimeszelő. Savószín szeme ijedten rebbent egyik testes magyar úrról a

másikra, mozdulatai rémüldözők voltak, akár a vadak közé eresztett

szelíd galambé.

Brankovics könnyes szemmel lépkedett egy üresen hagyott székhez,

de a fejét felszegte, ezzel is jelezve, hogy országát ugyan elvehetik

erőszakkal, de a büszkeségét soha.

Minden szem őrá szegeződött.

Mit is mondhattak volna neki? Hisz itt a teremben mindenki az ellen

szavazott néhány héttel ezelőtt, hogy a magyar sereg meginduljon

Szendrő felmentésére.

Hédervári ismerte az illemet, meghajolt hát a despota előtt. Tudta,

hogy Brankovics az elmúlt hetekben, hónapokban az életét mentve ide-

oda futkosott. A török elől először Zárába lovagolt fiával és feleségével,

onnét saját várába, Antivariba, az Adriai-tenger partjára. Itt sem

érezhette azonban magát biztonságban, mert innen meg minden

kincsével, ötszázezer arannyal ládáiban Raguza városába hajózott.

Azt hitte, ott kihúzhatja a telet, de a Boszniát dúló szultán követelni

kezdte a kiadatását a város-köztársaságtól. Azt javallotta Murád, hogy a

raguzai kalmárok tartsák meg nyugodt szívvel Brankovics összes

kincsét, csak őt magát adják ki neki. Szó se róla, a derék raguzaiak nem

engedtek a fenyegetésnek, az ígérgetésnek, de Brankovics már elég

hosszú ideje élt ahhoz, hogy tudja, innentől idő kérdése csupán, hogy

egy bérgyilkos elvágja a torkát, vagy ami még annál is rosszabb

lehetőségnek tűnt, elrabolja őt a fiával együtt, és élő ajándékként tálcán

nyújtsa át tulajdon vejének.

Mivel felesége, Kantakuzena Ilona bizánci császári családból

származott, először Konstantinápolyhoz folyamodott segítségért.

Csakhogy a császár sietősen visszaüzente, hogy segítségre leginkább

neki magának volna szüksége. Brankovics ekkor Velencének kezdett

könyörögni, hogy annak kalmárjai engeszteljék ki a nevében Murádot,

végül hírét véve Hunyadi katonai sikereinek az Al-Dunánál, mégis

inkább régi hűbéres urának udvarába, Budára menekült. Onnét pedig

egyenest ide, Visegrádra.

A bárók összesúgtak a megtört ember háta mögött.

– Ha hozta az ötszázezer aranyát, akkor Erzsébet tárt karokkal

fogadja! – vihogott Garai fülébe Perényi tárnokmester. – Nékem

elhiheted, Lackó, oly üres a kincstár, hogy a rácok ötszázezer aranyáért

még a fél Dunántúlt is megkaphatja őkelme! Jobban jár azzal, mint az

egész Szerbiával!

Garai csak legyintett.

– Az a tömérdek arany, úgy veheted János, mintha máris a

zsebünkben csörögne! A vén bölény nagy köpönyegforgató, de ezúttal

csak mitőlünk remélhet segítséget!

– Urak! Urak! – igyekezett túlkiabálni a diskurálok zsivaját

Hédervári. – Ideje, hogy szavamra figyelmezzetek!

Mindenki letelepedett a roppant asztalhoz. Összevissza ültek, rend

és rang nélkül, mégis, mintha az ovális tábla két oldalán máris két párt

nézett volna egymással farkasszemet.

– Urak. Tudjátok már, mivel sújt bennünket a Jóisten! A király

őfelsége igen beteg. Imádkozzunk most az ő felgyógyulásáért…

– Majd otthon imádkozunk! – vágott közbe türelmetlenül Kórógyi

országbíró. – Ne fecséreljük az időt, Lőrinc! Térjünk a lényegre!

– Úgy van! Úgy van!

– Ahogy akarjátok! – tárta szét a karját Hédervári. – Tudjátok, urak,

néhány nap múlva… Hisz, értitek…

– Albert halott lesz! – legyintett Kórógyi. – Olyat mondj, amit még

nem tudunk, Lőrinc, az Isten szerelmére!

Hédervári krákogott zavarában, sehogy sem volt ínyére, hogy máris

úgy beszéljenek a királyról, mintha nem volna közöttük.

– A lengyel követ igen fenyegetőn szólalt fel Budán – mondta aztán

rövid habozás után. – Újra követeli a határ menti városok átadását,

azokét, melyeket még megboldogult Zsigmond őfelsége zálogosított el

nékik…

– Kutya faszát a lengyelnek! – kiáltotta erre Kórógyi. – Valaki

móresre taníthatná végre azt a tejfelesszájú kölköt!

– Nagyobb a baj, urak. Ulászló emberei immár azt is követelik

tőlünk, hogy adjuk vissza az elűzött Barbara királyné magyarországi

várait és birtokait.

– Kutya faszát a lengyelnek! – ismételte meg határozott véleményét

Kórógyi. – Semmit annak a ribancnak! Egy nyives falut se!

– Az északi határt meg kell erősíteni! – harsogta Garai. – Vagy még

inkább sereget kell vezetni a szemtelen kölök ellen!

– Hohó! Csakhogy a határon túl nem vagyunk kötelesek hadakozni

– emelte fel figyelmeztetőleg mutatóujját Bazini és Szentgyörgyi

György, pohárnokmester. – Ha kegyelmed sereget vezetne a polákra,

csak vezessen nyugodtan, de minket hagyjon ki belőle!

– Azt se feledjétek, jó urak, hogy a vérhas megtizedelte csapatainkat

– morogta Hédervári. – Úgyhogy a lengyelt ajánlatosabb lesz

megbékíteni, még mielőtt szövetséget köt Muráddal, miellenünk!

– Megbékíteni? Hogyan?

– Hozzá kell adni a királynét!

Ezt Rozgonyi püspök mondta, s szavára hirtelen elnémult a zsivaj.

– Miért néztek, ostobák? A vak is láthatja, hogy ez a megoldás!

Vagy kell néktek az asszonyi uralom? Emlékezzetek, mily pusztulásba

sodorta már az országot a női kormányzás Lajos királyunk halála után!

Kotromanics Erzsébet, meg a lánya, Mária királynő idejére

emlékezzetek! Azt akarjátok megint? Fejetlenséget, káoszt? A

kormányzás nem asszonyi kézbe való! Ahhoz bizony férfi kell!

– Bökd már ki, mit akarsz! – vetette közbe Széchy érsek. – Mind

tudjuk, hogy mit izentél a királynénak dühödben, hogy nem te lettél az

esztergomi érsek! Tán úgy gondolod, te eszetlen tulok, téged kéne

megkoronázni?

– Ördögöt! De lássátok be! Férfiember fejére kell tenni Szent István

koronáját, nem asszonyéra!

– Ugyan kiére?

– Ulászlóéra! Hozzá kell adni az özvegy királynét Ulászlóhoz, s az

ellenségből egyszerre barát lesz!

Nagyot néztek erre a bárók, a szemüket forgatták

felháborodásukban.

– Gondolkodjatok csak kicsit! Ulászló a magyar trónon! Ez azt

jelentené, hogy a teljes lengyel sereg a török ellen ereszthető volna! Én

jobb szeretném, ha mellettünk harcolnának a polákok, mint ellenünk!

Garai felröhögött.

– De a legjobb az volna, Simon, ha helyettünk harcolnának, igaz-e?

Míg a göcögés elült, a mindeddig sértetten hallgató Brankovics

emelkedett szólásra.

– A sorsunkra hagytatok minket, magyarok! – morogta elgyötörten.

– Ahogy ti is minket, de mennyiszer! – ugrott talpra Thallóczi

Matkó bán. – Álnok szerbek! Hányszor harcoltatok már a török oldalán

miellenünk! Úgyhogy te csak ne szájalj, Gyorgye, az Úristenedet!

– Kegyelmed magyarországi birtokos nemes – figyelmeztette a

nádor Brankovicsot. – Szerbia elveszett, ezen már nem segíthetünk. De

itten most már Magyarország sorsa a tét, ha ahhoz van hozzávetésed,

Brankovics, akkor beszélj csak! Ha nincsen, akkor jobb, ha hallgatsz!

– Ahhoz is van! Követelem, hogy az özvegy királynét ne a

lengyelhez adjátok férjül, hanem az én Lázár fiamhoz!

A bárók felröhögtek, s azzal sem törődtek, hogy a despota képe

most már fenyegetőn veres színt öltött.

– Követeled, te szerencsétlen? Ehhez a mamlaszhoz? Ehhez? Hisz

úgy áll itt, mintha ezt is kiheréltette volna Murád!

– Miattatok veszett el az országom, kutyák! – csapott az asztalra

dühödten Brankovics. – Követelem, hogy jóvátegyétek, amíg…

Hirtelen nagy-nagy csend lett, és a despota először azt hitte, hogy

szavai okoztak egyszeriben ily nagy némaságot. Hanem aztán

észrevette, hogy minden szempár a háta mögé, a kétszárnyú ajtóra

szegeződik.

Rozgonyi püspök falfehér arccal felállt, és mélyen meghajolt.

Aztán egyszerre a többiek is követték példáját.

– Miről beszéltek ti itt? – hörögte Albert az ajtószárnyba

kapaszkodva. – Kihez akarjátok ti hozzáadni az én feleségemet? Még

élek! Még élek!

Hédervári reszketve fordult meg. Hogy nem vették észre, hogy a

király belépett a terembe? Albert alig állt a lábán, mezítláb, bélsaras

nadrágban, összemocskolt köntösben különösen szánalmas látványt

nyújtott.

– Felség, mi csak…

– Ti már a tetemem fölött osztogatjátok a koncot? Ti már…

A király térdre rogyott. Szája sarkán nyál csorgott a nyakára.

– Ti már…

Schlick kancellár jelent meg mögötte, gyengéden felemelte az

uralkodót, aztán a nyomában lihegő palotaőrök gondjaira bízta, hogy

tüstént vigyék vissza a szobájába.

Aztán megállt az ajtóban, vádlón végigpillantott a bárók, püspökök

díszes karéján. Mielőtt becsapta volna maga előtt az ajtót, csak ennyit

vetett oda nekik megvetően:

– Sakálok! Kutyák!

Néhány pillanatig feszült csend telepedett a báró urakra, de aztán

Perényi tárnokmester krákogva megtörte a hallgatást.

– Hol is tartottunk, urak? Igen, igen… Erzsébet királyasszonyt

hozzáadni Ulászlóhoz. Halljuk, urak! Kinek van még ötlete? Mi lenne,

ha az osztrák Frigyeshez ajánlanánk feleségül?

Ez az ötlet is sokaknak tetszett. Feltűnően számosan voltak azonban

azok, akik mindvégig hallgattak. Ezek egyre egymás tekintetét keresték.

Ezek nem feledkeztek meg egy aprócskának tűnő tényezőtől, amelyen a

többiek – úgy látszik –, könnyedén továbbléptek.

Mégpedig arról, hogy Erzsébet királyné, odafönn a fellegvárban

nem csak hogy nem volt még özvegy, de a szíve alatt egy öt hónapos

magzatot is hordott. Egy magzatot, aki bárki legyen is a nemzőapja, a

törvény betűje szerint Habsburg Albert gyermekének számít majd, ha

megszületik. S mint ilyen, ha fiú lesz, Magyarország trónörököseként

jön a világra.

S mert az urak egy része megfeledkezett e magzatról, néhány

hónapon belül pusztító háborúba sodorták szegény Magyarországot.

De az urak most még nem gondoltak ezzel.

Vígan tovább alkudoztak, mintha a királyné odafönn, a fellegvárban

a saját tulajdonuk volna, mint ahogy minden és mindenki ebben az

országban.

7. Odafönn, a fellegvárban a terhes királyné furcsa módon ugyanígy

érzett: ebben az országban minden és mindenki az ő tulajdona. Igaz,

Albert még élt, de ez csak jelentéktelen apróságnak tűnt, elhanyagolható

tényezőnek. Amúgy is nyilvánvaló, hogy napokon belül elpatkol a

nyomorult, s akkor az ország végre egyedül az ő ölébe hullhat atyja,

Zsigmond császár örökén.

– Újra férjhez akarnak adni téged – jegyezte meg Cillei Ulrik

gúnyosan, miközben kipillantott a vár délnyugati szárnyának ablakán,

ahonnan kiválóan szemmel lehetett tartani az alsó palota kivilágított

épületeit. – Épp most tárgyalják, hogy kihez!

Erzsébet fel-alá rótta a szobát, mindkét kezét domborodó hasára

szorítva.

– Átkozottak! Hullarablók! Milyen jogon?

– Ne aggódj! Garai most is ott ül közöttük, és figyel. Nemsokára

tudni fogjuk, kedvesem, ki a legfőbb ellenségünk ebben a

sakálcsapatban!

– Mintha nem tudnánk anélkül is! – fújtatott kipirult arccal Erzsébet.

– Amint a kezemben lesz a királyi jogar, lefejeztetem az összeset, ahogy

apám tette! Ezek csak abból értenek! Mocskos dögök!

Cillei tágra nyílt szemmel gyönyörködött a királynéban.

– Csodálatos vagy, amikor így dühöngesz, kedvesem! Kívánlak!

Erzsébet, ha lehet, még bosszúsabb lett.

– Hazudsz te is! Hogy kívánhatnál egy terhes nőt? Nem elég, hogy

felcsináltál, most még gúnyolódsz is?

– Ha nem hordoznád azt a gyermeket a méhedben, kedvesem –

figyelmeztette Cillei –, akkor már most búcsút mondhatnál a

hatalomnak. Jelenleg egyedül az a magzat garantálja az életedet!

– És a tiédet! Te kevertél ebbe a helyzetbe, Ulrik! Te húzz is ki

belőle!

Cillei odalépett Erzsébethez, és gyengéden a karjaiba zárta.

– Ne aggódj, kedvesem! Tudom, mit kell tennünk. A magyarok

szentimentális barmok! A gyenge, védtelen asszonyt és a gyermekét

oroszlánként védő anyát látják majd benned. Mindent alaposan

megterveztem. Ha fiad lesz…

– Ha fiunk lesz – javította ki Erzsébet.

– Ha fiunk lesz, a születése másnapján a fejére kerül a Szent

Korona, és onnantól kezdve csak a miénk az ország. – A királyné

csodálkozva bámult fel a veres gróf ráncoktól barázdált arcába.

– Te valóban hiszel ebben?

Cillei nem felelt, csak megcsókolta Erzsébetet. Csókja hosszú volt

és forró.

– Te valóban kívánsz engem – suttogta a királyné.

Cilli és Zagorje ura gyengéden vetkőztetni kezdte az asszonyt.

– Te és én… – suttogta, és hatalmas, szuggeráló szemeivel

valósággal felfalta Erzsébetet, aztán egy gyors mozdulattal

megfordította az asszonyt. – Mi ketten elérhetünk mindent, amit

akarunk!

Erzsébet megadóan tűrte, hogy a férfi ujjai kibuggyantsák a szűk

ruhából roppant kebleit.

– Mi ketten… – borzongott bele a gondolatba. – De azt ugye tudod,

Ulrik… hogy mindenki ellenünk lesz?

– Ó, nem! – Cillei bizonytalanul a vetkőztetőparaván felé sandított,

de nem volt benne bizonyos, hogy Kottannerné ezúttal is ott lapul-e

szokása szerint, s kihallgatja szavukat. – Megvannak a hű

szövetségeseink is, ne aggódj.

Erzsébet már nem aggódott.

Átadta magát a gyönyörnek.

8. Délután megérkeztek a bécsi orvosprofesszorok, és fontoskodva

azonnali konzíliumot tartottak a király betegágya felett. Mindannyian

beleturkáltak a királyi székletbe, mit ezüsttálon tártak elébük, majd

egyöntetű rosszallással csóválták a fejüket.

– Nos, urak? – Schlick türelmetlenül toporgott a hátuk megett. – Mi

a véleményetek? Milyen gyógymódot javallotok?

Az orvosprofesszorok hümmögtek, a szakállukat simogatták, aztán

félrevonultak megint, konzultálni. A kancellár addig betakargatta

Albertet.

– Ugye meg fogok halni? – hebegte a király, mikor felismerte.

– Nyugodjék meg, felség. A lehető legjobb kezekben van.

Albert közelebb intette magához, Schlick viszolyogva

engedelmeskedett.

– Caspar… kedves Casparom… benned megbízom… Csak terád

számítok… Hozd… hozd el nekem a kislányomat… Odafönn van… a

fellegvárban…

– Az nem volna tanácsos, felség. Az állapotod súlyos. Nem

gyermeknek való ez a látvány…

A király zokogni kezdett.

– Hát már ennyit sem érdemlek?

– Nincs veszve még minden, uram. A bécsi orvosdoktorok…

– Nem érnek semmit. Tudom, hogy meg fogok halni… Tudom…

Érzem… Vigyetek engem haza meghalni… Nem itt akarok elpusztulni,

ezen a barbár helyen… Vigyetek haza…

– Budára, felség?

– Nem. Azt mondtam, haza. Bécsbe.

A kancellár felvonta szemöldökét.

– Bécsig túlságosan hosszú az út, uram…

– Ezért nincs vesztegetni való időm… Ha már a lányomat nem

engeditek látnom… vigyetek haza… Otthon… Bécsben… Ott akarok…

meghalni…

Schlick meghajolt.

– Máris intézkedem, felség.

Albert, magyar király könnyes szemét a szoba mennyezetére

függesztette.

Elege volt ebből az országból.

Elege volt a folyton szervezkedő, nyakas, pénzsóvár bárókból, elege

az örökkön-örökké áskálódó udvaroncokból, a haszonleső főpapokból,

elege volt a magyarok szalmaláng-lelkesüléséből, a mindenütt,

mindenkor tetten érhető csalárdságból. Nem maradt senki, aki jó szót

szólhatott volna hozzá. Felesége elfordította tőle arcát, mintha csak

valami múló kellemetlenség volna, amivel nem is óhajt foglalkozni, s

lám, lányát sem engedik hozzá…

Magára maradt.

Magára maradt meghalni.

9. – Veronika! Veronika! Apám visszaküldte az ingecskét!

Lisabetha hercegnő kétségbeesetten rontott be a komornához, s

kezében ott szorongatta a néhány napja leküldött gyolcsruhát.

– Jézus Mária!

Veronika kikapta a kezéből az inget, s ugyanazon mozdulattal be is

hajította a kandallóba.

– Jaj, kicsim! Szegény édesapád nagyon beteg! Jobb lesz, ha ezt…

Erzsébet a kandalló elé roskadt, és szívszaggató zokogással siratta a

ruhát.

– Apácska visszaküldte! Nem kellett neki…

– Édesapád most nem tudja, mit cselekszik. Hidd el, örült az

ajándéknak, kincsem! Azért küldte, mert azt hiszi, fázol idefönn!

Veronika szemei alatt sötét karikák jelezték, hogy napok óta

hunyásnyit sem aludt. Éberen őrködött Lisabetha mellett, mert a

fiatalabbik hercegleány nappal szótlanul rostokolt a szoba sarkában,

legfeljebb babáival játszott, éjjelente pedig gyakran felriadt, és

hisztérikusan dobálta magát ágyán. Veronikának a szíve szakadt meg

szegényért.

Néhány órával később, hogy az ingecske elhamvadt a kandallóban, a

kislány felsikoltott. Veronika odarohant melléje, az ablakhoz, s látta,

hogy odalenn, az alsó palota udvarán épp befogják a király batárját.

– Hová viszik? – zokogta a kislány. – Hová viszik apámat?

– Biztosan meggyógyulni – Veronika átölelte Lisabethát. – Olyan

helyre, ahol gyorsabban felépül majd…

– Nem! Nem vihetik el! Engedjetek apushoz! Apa! Apa!

Veronika megpróbálta lefogni, de a hercegleány kitépte magát a

kezéből. A kandallóhoz rohant, és az annak oldalának támasztott

kecskelábas ülőke mögül előhúzott valamit.

– Vidd le neki, Veronika! Vidd le neki!

– Mi ez, kincsem?

– Gyógyító csodaszer! Én készítettem! Ettől meggyógyul. Ettől

biztosan meggyógyul! Ugye, leviszed neki?

Veronika elérzékenyülve forgatta ujjai közt a „csodaszert”. Két

szentképet varrt össze csálé öltésekkel a gyermeklány. A szentképek

száraz lapjai közt mintha zörgött volna valami.

– Csodatevő borsóhajak! – rázkódott Lisabetha válla a sírástól. –

Vidd le neki, kérlek, kérlek szépen! Ettől biztosan meggyógyul!

Veronika megsimította a kislány fejét.

– Édesapád nagyon fog örülni neki, kincsem. Tudni fogja, hogy van

valaki ezen a világon, aki még szereti. Aki nagyon szereti…

S már rohant is. Éppen idejében ért le nagy lélekszakadva a meredek

hegyi ösvényen a nyári palota kapujához, hogy még átadhassa a menet

élén komoran ügető Schlick kancellárnak a küldeményt.

– Őfelsége kislánya küldi, uram! – zihálta. – Csodatevő varázsszer!

Schlick átvette a szentképeket, megzörgette a borsóhajakat benne, és

halványan elmosolyodott.

– Köszönöm, leányom. Ezzel meghiggyed, bearanyozod őfelsége

napját… Ki tudja, tán… lehet, az utolsót…

Amikor a batár kifordult a kapun, odafönn, a fellegvár délnyugati

palotájának ablakában egy csöppnyi gyermeklány tapadt az ólomüveg

hideg lapjának. A pirosra és zöldre festett karikák közt, a parányi,

áttetsző folton át egy pillanatra, de valóban csak egy röpke pillanatra

úgy látta, mintha a parton távolodó batárból egy erőtlen kéz nyúlt volna

ki a ponyva alól.

S mintha intett volna.

A gyermeklány tudta, hogy az az intés neki szól.

Egyedül neki a világon.

10.

NESZMÉLY, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, MINDSZENT HAVÁNAK 27. NAPJA

A kancellár és az asztalnokmester zuhogó esőben ácsorogtak a

parasztház előtt, de nem éreztek szemernyi kísértést sem ahhoz, hogy

belépjenek a tető alá. Jó volt ott nekik a hideg, megtisztító esőben.

Idekinn friss volt a levegő. Odabenn, a sötét szobában, a szánalmas

szalmaágy körül halálbűz terjengett. A halál körül jártak egyre a két

öregember gondolatai is. Két esztendeje sincs, hogy látták elmúlni a

világból Zsigmond császár őfelségét, de az Isten szerelmére,

Zsigmondnak fél évszázadnyi uralkodás és matuzsálemi kor jutott

osztályrészül! Ennek a szerencsétlen embernek odabenn két évet sem

adott a Mindenható… Pedig mennyi terve volt még…

Schlick és Guthi Országh Mihály megtörten álldogáltak az esőben,

és hallgattak. Mit is mondhattak volna? Sírás fojtogatta őket. Vártak.

Várták, hogy odabenn megszűnjék a bécsi orvosok jövés-menése,

megszűnjék fontoskodó sustorgásuk.

Habsburg Alberten már úgysem segíthet földi halandó. Mocskos

halál terítette le, mocskos halál alázta földi porhüvelyét, s mocskos

halál rángatja magával a sírba is.

Bécs messze volt. Eddig jutottak őfelségével, eddig a kicsiny Duna

menti faluig… Neszmély…

Schlick kancellár és Guthi Országh Mihály is arra gondolt ott, a

vályogfalú parasztház előtt, a zuhogó esőben, vajh, őket hol éri majd a

halál? Hol talál reájuk?

A bécsi orvosok egymás után kioldalogtak a házból.

– A kancellárt hívatja – motyogta egyikük.

Schlick nagy levegőt vett, az arca elé kötötte a balzsamokkal

illatosított kendőt, és belépett.

A látvány meglepte: a halál közelsége mintha kegyesen

visszacsempészett volna valamicskét az alig negyvenkét esztendős

férfiember tartásából és szépségéből.

Frissen vetett párnákon feküdt, hosszú, keseszín haja kibontva a feje

mellett Arca beesett, de szeme lázasan villant ide-oda. A kancellárt

kereste.

– Caspar… Caspar…

– Itt vagyok, felség…

– Ez a te sorsod, lásd… Második királyodat temetheted két esztendő

leforgása alatt…

Schlick leküzdötte viszolygását, és megfogta Albert forró kezét.

– Ha ezt előre tudom, felség, könyörögtem volna a jó Istennek, hogy

elébb engem ragadjon el a földi árnyékvilágból…

Albert szeme hálásan csillant.

– Te mindvégig mellettem álltál, Caspar… Téged bízlak meg

akaratom feljegyzésével! Teljesítsd egy haldokló király végső

kívánságait!

Schlick közelebb húzta a girbegurba asztalkát, és sebtiben

jegyzetelni kezdett a kikészített lúdtollal.

– Ha fiam születik… – zihálta Albert. – Parancsolom, hogy

Pozsonyban neveltessék fel. Pozsony alkalmas város… a birodalmat

kormányozni könnyű onnét… Sem Bécsből… sem Budáról… sem

Prágából… Pozsony jó lesz. Közel van Ausztria, Csehország… A fiam

gyámja felnőtté válásáig jó rokonom, Frigyes herceg legyen… Ő

kormányozza majd Ausztriát…

A király elhallgatott, nagy, dióbarna szemét a parasztház

mennyezetére függesztette, mintha annak durva hepehupáiból akarná

kiolvasni a hátralévőket. Schlick megköszörülte a torkát.

– A többi tartomány, felség?

– Vigyázzatok, Caspar! Erzsébet nem kormányozhat! Veszedelmes

asszony… Engem világéletében megvetett… megalázott…

megcsúfolt…

A király arcán gyengéd mosoly terült szét.

– És lássad, én mégis nagyon szerettem őt… Bolond vagyok, igaz,

Caspar? Mondd csak ki bátran!

– Felséged egy bolond – szorította meg Schlick a király kezét.

– A birodalom ügyeit… – nyögte tovább Albert. – Kilenctagú tanács

vigye fiam nagykorúságáig… Ha egyáltalán fiam lesz… Az is lehet…

Jézus Krisztusra… És ha lányom lesz? Ha a harmadik is leány lesz?

Caspar! Akkor csak káosz marad utánam!

Schlick nagyot nyelt.

– Bizonyos vagyok benne, hogy a királyné asszony gyönyörű,

egészséges fiút szül majd!

– Jó… Jól van… Hol is tartottunk? Igen… a tanács… Annak a

tanácsnak a tagja legyen mindenképpen Frigyes és Albert herceg, jó

osztrák rokonaim… A csehek közül Neuhaus és von Rosemberg… Ők

hívek a koronához… A magyarok közül Garai és Újlaki… Várj! Még

valaki! Johannes Hunyadi! Ez a parancsom! Érted, Caspar? Zsigmond

sokra tartotta őt! Én is becsülöm, tiszta szívű, vitéz ember! Kemény a

feje, de hát végtére is… magyar. Az övéinek nagy szüksége van rá… a

többi mind ostoba, vak, senki! Egyedül ő… A tanács… Igen, a tanács…

A magyarok három, az osztrákok három… és a csehek is három embert

küldjenek a királyi tanácsba… Hunyadi köztük legyen… de ezt már

mondtam… Feljegyezted, Caspar? A többiek neveit te határozd meg…

Tudom, jól döntesz majd…

A kancellár lejegyzett mindent.

– Parancsolom, hogy testemet szeretett városomban, Bécsben

temessétek el. Ott akarok nyugodni, őseim csontjai közelében.

Megint a plafont bámulta, aztán könnycseppek csordultak ki

szeméből.

– Milyen ostoba halál… Milyen megalázó halál… Bűzlök… Édes

Istenem…

Schlick letérdelt az ágy mellé, és megcsókolta a haldokló kezét.

– Minden úgy lesz, ahogy kívántad, uram.

– Félek, Caspar…

– Tudom, felség. De én itt vagyok veled.

– Fogd a kezem, kérlek… Mindig… mindig rettegtem a

sötétségtől… Caspar…

A birodalmi kancellár ott térdepelt a király mellett, abban a névtelen

parasztkunyhóban egész addig, míg őfelsége ki nem lehelte a lelkét.

Akkor a király jobbját keresztbe fektette a balján, és remegő kézzel

lecsukta a semmibe meredő szemeket. Most pillantotta csak meg a

szentképekből varrt varázsszert Albert szíve fölött.

Jól van így, gondolta a kancellár. Ez maradt neked, Habsburg

Albert… Lásd, csak ezt viszed magaddal a túlvilágra. Három koronád

volt, de az út végén nem maradt más neked, csak néhány szentképek

közé varrt borsóhéj… Isten legyen irgalmas a te lelkeddel!

Kilépett a ház elé.

Guthi Országh Mihály felé fordította fejét.

– Bevégeztetett! – sóhajtotta Schlick. A közelben állók keresztet

vetettek. Az eső zuhogott.

A láthatáron, a Duna felett súlyos, fekete fellegek gyülekeztek.

11.

Néhány nap múlva megérkezett Budáról a ceremóniamester és Garai

bán, hogy Cillei Ulrik utasításának megfelelően felkészítsék őfelsége

maradványait a temetésre. Albert belső szerveit kiemelték, és ott

helyben, Neszmélyben temették el, a templom kertjében. Az üres testet

a halott végakarata ellenére mégsem Bécsbe, hanem Székesfehérvárra

vitték. Amikor a koporsót aláeresztették a magyar királyok kriptájába,

nem állt ott senki a családtagjai közül.

A királyt úgy temették el, hogy még a lovait sem vonultatták fel a

gyászmenethez . A magyarok ezen különösen felháborodtak. Albertet

díszes köntösben, olcsó fejékkel a homlokán helyezték a kriptába. A

felesége sajnálta a pénzt tisztességes halotti koronára. Még cipőt sem

adtak rá.

Egyedül kislánya csodaszerét vitte magával az örök sötétségbe.

Utolsó napján minden kincsnél többre becsülte azt…

12.

VISEGRÁD, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1439, MINDSZENT HAVÁNAK 29. NAPJA

– Ellopták a Szent Koronát! Ellopták a Szent Koronát!

– Dehogy lopták! Mit képzel, felséges asszonyom? Hisz mink éjjel-

nappal vigyázzuk azt!

Erzsébet királyné úgy állt a várnagy előtt, mintha máris azon törné a

fejét, hogy rögvest kivégeztesse-e a várőrséget vétkes hanyagságukért.

– Mutasd meg! Hiszem, ha látom!

Pöker Ferenc várnagy hebegett, habogott, de szerencséjére máris

közeledett az udvar felől a vár és a Szent Korona őrizetével megbízott

főúr, Bazini és Szentgyörgyi György gróf, meg a fia, Miklós.

– Felséges asszonyom! Felséges asszonyom! Fogadjad őszinte

részvétünket! Szívünk minden fájdalmával együtt érzünk tevéled, és…

– Tartogasd a részvéted valaki másnak, György gróf! A koronát

akarom látni!

– A koronát? – A gróf észbe kapott, s mélyen meghajolt Erzsébet

előtt. Az elébb ébresztette álmából az apródja azzal, hogy a királyné a

belső kaputorony előtt várakozik, és azt követeli, hogy adják elő neki a

Szent Koronát.

– Nincs is annak semmi akadálya, felséges asszonyom! Látni fogod,

hogy a korona érintetlen, s biztonságban van, ahogy rendelkeztél!

Erzsébet fújtatott egyet, s mindjobban domborodó hasát előretolva

becsörtetett a várkapun. A vasrácsozat alatt strázsáló őrszemek ijedten

vigyázzba vágták magukat.

Bazini gróf intett a várnagynak, hogy szaladjon a kulcsokért. A

királyné be sem várta, felemelt fővel törtetett előre a szemközti

palotaszárny, az asszonyház felé, ahol saját lakosztálya és a komornák

szállása is volt.

Nyomában Kottannerné emelte két ujjal uszályszerűen libegő

szoknyáját, és sorban követte őket a többi német frajla is: Frau

Fronacherin, Frau Rorerine, Frau Dachpekchin, Frau Michelperk, Frau

Huentlin és Semayn kisasszonyok. A gróf szeme csak akkor kerekedett

el, amikor a nyomukban bemasíroztak sorban a magyar főurak is a

várudvarba. A királynét kísérték vissza Budáról. Kiderült aztán, hogy

mire fel ez a nagy felhördülés: a király halálhírével együtt elterjedt a

szóbeszéd, hogy ismeretlenek behatoltak a visegrádi Öregtoronyba, s

ellopták onnét Szent István koronáját.

Sorra biccentett Szentgyörgyinek az összes érkező: Guthi Országh

Mihály asztalnokmester, a győri püspök, Schlick kancellár, Garai

László bán, Kórógyi János országbíró, Hédervári nádor és Újlaki

Miklós macsói bán. Őket szemmel láthatóan legalább annyira izgatta a

korona holléte, mint a királynét.

Erzsébet még el sem ért az asszonyház ajtajáig, amikor egy fekete

ruhás kislány rohant ki az épületből, és futott felé, hogy a nyakába

boruljon.

– Anya! Anyácska!

Erzsébet bosszúsan eltolta magától.

– Vigyázz már, te mihaszna! Még megütöd a hasamat! Ilona! Vidd

innét!

Az ajtóban kezét tördelve megjelent Veronika.

– Elnézést, asszonyom! Amikor Lisabetha meglátta az ablakból,

hogy közeledsz, nem tudtam visszatartani!

Erzsébet szó nélkül elviharzott Veronika mellett, s a többiek

felemelt fővel követték. Egyedül Kottannerné méltatta némi figyelemre.

– Szeretném, ha Lisabetha nem lábatlankodna a közelünkben ma

este. Ha csak egyszer is meglátom a királyné árnyékában, kénytelen

leszek megbüntetni téged. Megértetted?

Veronika meghajolt, és magához húzta a kislányt.

– Megértettem, frauline.

A kislány értetlen szemeket meresztett rá.

– Nincsen semmi baj, kincsem! – suttogta neki Veronika. – Majd

csak elleszünk valahogy. Eddig is ketten voltunk… Úgy látom, ezután

is ketten leszünk…

A sor végén szürke arccal Cillei közeledett. Vonásain saját

fontosságának tudata tükröződött, ahogy pökhendi léptekkel

elmasírozott az őrök sorfala előtt. Hanem mikor Veronikához ért, csak

rávicsorgott egy pillanatra.

– Véled még van némi elszámolnivalóm, kis kedvesem! Pozsonyban

elkezdtünk valamit, amit ideje volna bevégezni, nem gondolod?

A lány elsápadt.

Most, hogy Albert nem él, s Szentgyörgyi Cicelle sincsen a

közelben, vajh ki védelmezi meg ettől a szörnyetegtől?

Félrehúzta a hercegleányt, s idegesen figyelte, hogyan sietnek be a

palotaépületbe a magyar urak. Mihelyt meglátta Újlakit, szíve

hevesebben kezdett verni.

– Miklós! Beszélnünk kell! – súgta a fülébe, mikor sikerült nagy

nehezen a közelébe férkőznie.

Újlaki gyengéden megérintette a karját, de nem ölelte meg, mert az

feltűnt volna a többieknek. Azt pedig nem akarta, hogy mások is

megtudják: törvénytelen testvére egyszerű frajla a királyné udvarában.

– Sápadtnak tűnsz, húgom…

– Mert élve vagyok itt eltemetve, Miklós… Cillei…

– Este beszélhetünk. Most dolgom van.

Az urak mind besiettek a palotaépületbe, követve Erzsébetet.

Mind látni akarták a Szent Koronát.

13. Bő kétszáz esztendővel korábban, midőn IV. Béla királyunk a

tatárjárás után az országot romjaiból újjáépítette, elrendelte, hogy a

Duna-kanyarban is erős menedékvár épüljön, olyan erőd, mely képes

ellenállni a netán újra betörő mongol hordáknak. Visegrád falait a

királyné ékszereinek eladásából emelték. A niceai görög császári házból

származó Lascaris Mária csodaszép gyűrűiből, nyakékeiből és

asszonykoronáiból zord falak épültek a hegytetőn, elsősorban azért,

hogy a Nyulak szigetén ugyanekkor épült domonkos kolostor lakóinak,

köztük Margit királylánynak legyen hová bemenekülni, ha újra rátörne

az országra a tatár.

Akkoriban a várnak egyetlen lakóépülete volt még csupán, egy

háromemeletes, zömök lakótorony. Kifelé hegyesedő, ötszögletű

alaprajza szokatlannak számított. A rézsűs, masszív falak azonban

remek újításnak bizonyultak, hiszen sorban lepattantak róluk a

hajítógépek lövedékei, miközben a lőrésekből és a gyilokjárókról az

íjászok sikerrel tizedelhették meg az ostromlókat. Öregtoronynak hívták

az ilyen, s ehhez hasonló, menedékként szolgáló épületeket: ha esetleg

az ellenség betört a várkapun, ezek a zömök tornyok még mindig

védhetőek maradtak.

Hanem Zsigmond őfelsége idején még több helyre lett szükség,

mivel Barbara királyné kicsinyellte a kényelmet. Ekkor építették össze

az északkeleti palotaszárnyat az Öregtoronnyal, lemondva ezzel a

torony stratégiai szerepéről. De hát mit számított a stratégiai szerep,

amikor a királyné kényelme volt a tét! Tény, hogy a palota szép, tágas

lett, ráadásul most már egy ajtón keresztül közvetlenül át lehetett jutni

belőle az Öregtorony emeletére, ahol a királyné számára külön kis

kápolnát alakítottak ki. Így legalább nem kellett közösködnie az

egyszerű várnépekkel, kik odalenn, az udvaron, a Keresztelő Szent

Jánosról elnevezett régi kápolnáját használták. Fel is hozták a toronyba

színezüst ereklyetartóban ama nevezetes Árpád-házi Szent Erzsébet

csontereklyéjét, ki szegény messzi idegenben, Türingiában volt

eltemetve. Azt gondolta szegény bolond Zsigmond király, hogy az

ereklyecsontok közelségében tán gyakrabban támad ingerenciája a

királynénak imádkozni. Hiába, mert Barbara sokkal praktikusabb

újításnak ítélte az asszonyház mellé illesztett árnyékszék-tornyocskát,

mint a saját használatra kialakított kápolnát. Utóbbiban nem is sok időt

múlatott.

Akár átjárt imádkozni, akár nem, az ajtó már ott volt, hogy ha

nagyon akar, átmehessen az asszonyházból az Öregtoronyba. S ebből az

utólag a falba vágott szűk kis ajtóból igen nagy baj származott az egész

országra nézve.

14. – Itt van, felség! – Bazini gróf egy selyempárnán nyújtotta át a

hatalmas, aranyozott kulcsot. – Láthatod, megvan. Biztonságban van.

A királyné bosszúsan legyintett.

– Én a koronát kértem, nem ezt a kulcsot!

– De felség, ez a kulcs…

– A koronát akarom!

Bazini és Szentgyörgyi György gróf gyors pillantást vetett a

királyné mögött pöffeszkedő Cilleire, s látta az arcán, hogy ennek a fele

sem tréfa.

– Kövessél, királyi asszonyom!

Bazini mutatta az utat: átléptek a frajlák szobájába. Ennek végében

egy meglepően alacsony ajtó nyílt, melyet a vastag kőfalba véstek. Ezen

keresztül léptek át az Öregtoronyba, pontosabban egy fáklyákkal

bevilágított, dohos előtérbe, melyből a várnagy szűk szobája nyílott.

Erzsébet legutóbb alig néhány hónapja járt itt, amikor Pálóczi érsek

halála után elhozták Visegrádra a Szent Koronát.

– Mindjárt felhozom, asszonyom! Kérlek, várjál itt!

– Nem! Magam akarom látni, hogy érintetlenek-e a pecsétek!

Bazini és Szentgyörgyi gróf elvörösödött, hisz már a követelés is

sértő volt. Még hogy ő nem vigyázta éberen az ország legféltettebb

kincsét? Skandalum!

Az előtérből keskeny csigalépcső vezetett lefelé, az alsóbb szintekre.

– Vigyázzál, asszonyom! Nagyon csúszik a grádics!

Erzsébet dühödten kikapta a fáklyát a gróf kezéből, és Cillei karjába

kapaszkodva, bő, fekete szoknyáját felemelve lebotorkált. A fény

imbolyogva távolodott a fordulóban: a nagyurak, bárók és főpapok

egymást félrelökdösve követték őket, mint lepkék a távolodó lámpást.

A legalsó szinten bolthajtásos helyiségbe érkeztek. Itt őrizték a

koronát.

A didergő uraknak felrémlett, hogy nem is oly régen itt, Visegrád

földalatti vermeiben tartották fogva a magyar királyok halálos

ellenségeit.

A kincstár, akár egy kripta… Ajtaján lakatok, s mindegyiken a

királyné pecsétjei vereslettek a fáklyafényben.

– Lássa, felség! Mind érintetlen! – lélegzett fel György gróf.

– Törjed csak fel őket! – utasította Erzsébet.

A gróf kényszeredetten engedelmeskedett, de beletelt néhány

percbe, míg nagy piszmogva végzett valamennyivel.

Az ajtó kísérteties nyikordulással feltárult előttük.

Odabenn félhomály fogadta őket. A föld szintjén egy aprócska

ablakon halovány fénypászma csordogált be. A gróf intett, s két

lándzsás őr görnyedve belépett. Nemsokára jöttek is kifelé: nyögve

cipeltek egy erősen megvasalt ládát.

– Itt van, ni, felség!

A ládán vagy tizenöt veres pecsét csüngött, a királyné, a király, a

nádor, valamint a zászlósurak pecsétjei.

Mind érintetlenek voltak.

Erzsébet királyné most először elmosolyodott, és megbocsájtón

Bazini felé fordult.

– Jól van, jól van, grófom. Ím, hát megbizonyosodtam róla, hogy

híven teljesíted kötelességed. A láda valóban érintetlen.

György gróf már intett volna az őröknek, hogy cipeljék vissza a

ládát a helyére, de a király né megelőzte.

– Nem, nem! Nem kell visszatenni! Inkább vigyék fel az

ágyasházamba. Azt akarom, hogy ma éjjel a közelemben legyen!

A magyar uraknak nem tetszett a kívánság.

– Itt nagyobb biztonságban lesz, felség! – vélte a nádor, de Erzsébet

hajthatatlannak bizonyult.

– Hallottátok, ez akaratom. Vigyétek fel!

Odafönn a királyné szobájának közepére tették le a ládát.

– Nyisd ki! – utasította Erzsébet a grófot. Bazini verejtékezve

engedelmeskedett. Sorra feltörte a pecséteket, aztán kinyitotta az

aranyozott kulccsal a láda zárját.

Mindenki kíváncsian előrehajolt, ha csak lehet, egy pillantást

vethessen a feltáruló látványra. A gombos szögekkel kivert ládafedél

nyikorogva feltárult.

A ládában egy másik, kisebb láda volt. Abban könnyű abroncsú,

színarany női korona, mellette nyakékek, ékszerek, no és persze egy

egyszerű fa tok.

Mindenki ezt a fatokot bámulta.

A gróf kiemelte a királynéi korona mellől. A magasba tartotta, hogy

mindenki láthassa. Ezen a tokon nem látszott pecsét. Könnyű volt

kinyitni.

Remegett a gróf keze, ahogy felhajtotta a fedelét.

A Szent Korona…

Tetején a kereszt. Az abroncsról fityegő aranyláncok végén piros,

kék drágakövek. Pántján, s mindenütt zománcos szentképek…

Színarany tündökléssel ragyogott, ahogy a gróf a kezében forgatta.

Erzsébet elmosolyodott.

Hogy bámulják! Majd felfalják a szemükkel! Mindet

megbabonázza! Ki tudja, miért imádják a magyarok annyira? S milyen

széles, milyen nagy koponyára való ékszer ez!

Erzsébet jól emlékezett, amikor majd két esztendeje Albert fejére

tette Pálóczi érsek Székesfehérvárott, bizony belecsúszott a korona

abroncsába a keskeny Habsburg-fej, egész a szemöldökig. Az a Szent

István király, meg mind az Árpádok, bizonnyal bivalynyakú, széles

homlokú nomádok lehettek, hogy ilyen bő fejékre volt szükségük!

– Tegyétek vissza a kisebb ládába! – intézkedett Erzsébet. – A

nagyobbat vigyétek le vissza, a helyére!

György gróf hebegett, habogott.

– No de felség!

– A kisebbik ládát ide tegyétek, az ágyam mellé! Fáradt vagyok,

aludni akarok. Kérlek benneteket, urak, most távozzatok! Holnap

visszatérhetünk Budára!

Az urak egymásra pislogtak.

Aztán sorban, egy más után kiléptek a királyné szobájából, nagy

hümmögések közepette, a fejüket himbálva.

A szobában hárman maradtak csupán. Erzsébet elterült az ágyán,

Kottannerné odalépett a nyitott ládikához, s imára kulcsolt kézzel

bámulta tartalmát.

– Soha életemben nem láttam ilyen szépet!

Cillei röhögött ezen, becsmérlő arckifejezéssel félretolta a

komornát, aztán, mintha csak valami gyermekjáték volna, fél kézzel

kikapta a tokból Szent István koronáját.

– Csak egy ékszer… S mégis… ezeknek mindent jelent!

Akár egy süveget, saját fejére illesztette. Aztán csak vigyorgott a két

asszonyra, mint a tejbe tök.

– Na, jól áll-e rajtam?

– Rakd le! – förmedt rá Erzsébet. – Az az enyém!

– Úgy véled, kedvesem?

Cikei szemérmetlenül oldozgatni kezdte ruhája kötőit. Néhány perc

múlva ott állott anyaszült mezítelenül. Nyeszlett, szeplős test, pipaszár,

göcsörtös lábak, petyhüdt hímtag… Rőt haján ott billegett a tündöklő

korona.

– Azt mondtam, rakd le! Hogy merészeled?

Kottannerné a torkát köszörülte, s máris hátrált kifelé, mert sejtette,

mi következik. Erre most nem lett volna kíváncsi.

– A korona mindkettőnké… elfelejtetted talán? – sziszegte Cillei a

királynénak. – S nemsokára hárman leszünk!

Gyengéden megsimította az asszony gyászruhája alatt domborodó

hasát.

– Álnok kígyó! – sziszegte Erzsébet.

– Mi ütött beléd, kedvesem?

– Hogy mi? Azt hitted tán, nem tudom meg?

Cillei elsötétülő tekintettel lebillentette fejéről a koronát. Forgatta,

pörgette kezében, hogy az ékköves függők csak úgy suhogtak a

levegőben.

– Mi a csudáról beszélsz?

Erzsébet arca eltorzul a gyűlölettől.

– Azt hitted, el tudod titkolni előlem? Gyereket csináltál a

Brankovics lányának!

Cillei megvetően elhúzta a száját.

– Szabad legyen figyelmeztetnem téged, kedvesem, hogy a

feleségemről beszélsz!

– Azt mondtad, semmi közöd hozzá! Azt mondtad, évek óta egy

ujjal sem értél hozzá!

Cilli és Zagorje ura unottan vállat vont, s visszahajította a koronát a

tokba. Az ékszer oldalára dőlt, tetején az aranykereszt nekikoccant a

doboz oldalának.

– Féltékeny vagy, kedvesem. Ez igazán hízelgő. De ne feledd, hogy

ügyelnünk kell a látszatra. Sokan már gyanakodva néztek rám, amiért

nem tudtam gyereket csinálni Katalinnak. De higgy nekem…

Átölelte a királynét.

– Higgy nekem, ő semmit sem jelent. Buta, babonás, magában

motyogó kóró! Rühellem! Igaz, lányt szült nekem… De sem előtte…

sem azóta egy ujjal sem… Nekem csak te számítasz… Nekem csak te

vagy!

Erzsébet dühödten elhessegette magától.

– Hagyj magamra, Ulrik! Elegem van belőled!

Cillei szórakozottan felszedegette ruháit a padlóról.

– Ahogy akarod. Csak azt ne feledd, hogy szükséged van rám.

Budán az urak néked esnek majd. Követelni fogják, hogy menj hozzá

Ulászlóhoz. Ha én nem állok melletted, akkor…

– Ne fenyegess!

– Egy magányos asszony kétes származású újszülöttel… Ugyan,

mire mész nélkülem?

Cillei most már eltorzult arccal, közvetlen közelről fröcsögött a

királyné arcába.

– A magyarok nem akarnak többé asszony-uralmat! Egyedül a fiunk

menthet meg téged a legrosszabbtól… kedvesem!

Azzal sarkon fordult és kiviharzott a szobából.

A szomszédos helyiségben Kottannerné odalépett hozzá, és gyorsan

öltöztetni kezdte.

– Légy óvatos! – súgta a gróf fülébe. – Egyre hisztérikusabb!

Cillei átölelte a komornát.

– Te csak tartsd a szemed a koronán. Érted?

Kottannerné gúnyos mosollyal pukedlizett előtte.

– Pedig igen jól állt a fejeden…

Cillei hálásan megsimította az arcát ezért a megjegyzésért.

– Magam is úgy vélem…

15. Veronika egyedül maradt. Kottannerné az este folyamán többször

ráförmedt, hogy ne beszéljen magyarul a kis hercegnővel, aztán úgy

döntött, hogy jobb lesz, ha mostantól a kis Erzsébet az ő szobájában

tölti az éjszakát.

– Rossz hatással vagy rá! – vetette oda Veronikának. – A végén még

egészen ellenünk fordítod! Nem ezért tartunk!

Veronika nem tiltakozott. Alig várta, hogy az este folyamán szót

válthasson bátyjával, ám erre csak a vacsora után nyílt lehetősége,

mikor a nyugati palotaszárnyban már csitult valamelyest az urak

mulatozásának lármája.

Újlakit a várudvaron pillantotta meg, épp szállása felé dülöngélt,

kapatosan. Veronika gyorsan a vállára vetette kendőjét, s mintha csak

az árnyékszékre osonna ki, egy gyertyával a kezében lesietett a lépcsőn.

– Miklós! Miklós!

Újlaki látszólag megörült neki.

– Kísérj el szállásomra, húgom. Nincs sok időnk, reggel korán

kelünk. Vissza kell kísérnünk a királynét Budára…

Odabenn, a Miklósnak fenntartott szűk szobácskában Veronika

zokogni kezdett.

– Segíts, bátyám! Kérlek, segíts! Végem van, ha tovább itt kell

senyvednem!

– Nocsak! Azt hittem, kedvedre való a herceglány…

– Nem is vele van a baj… Kottannerné… és a többiek…

Gyűlölnek… S most, hogy a király úr is halott, nincs, ki megvédjen...

Cillei…

Újlaki elkomorult. Nem volt még oly rég, amikor Ulrik gróf

Pozsony városában kéjelgő örömmel ragadta el tőle a feleségét, és

csaknem elragadta újonnan megtalált kishúgát is. A megaláztatás és a

kiszolgáltatottság legmélyebb bugyrait akkor kénytelen volt megjárni,

de vajon elérkezett-e már az idő, hogy most megvédhesse azokat, akiket

szeret?

– Én… nem húzhatok ujjat Cilleivel – vakargatta állát Miklós. – De

ne félj, megtalálom a módját, hogy segíthessek. Kérni fogom a

királynét, hogy bocsásson el téged szolgálatából

– Nem fog ragaszkodni hozzám – sóhajtotta megkönnyebbülten

Veronika. – Ő is gyűlöl. Nincs többé keresnivalóm az udvarban,

Miklós. Segítesz tehát?

– Hazajössz Újlakra. Te maradtál egyeden rokonom…

A lány bátyja nyakába ugrott.

– Segítened kell másban is. A kislányom, Viola… Bánmonostoron,

az apácáknál nevelkedik… Hallottam, a török behatolt a

Szerémségbe…

– Úgy tudom, Bánmonostorig nem jutottak – vont vállat Újlaki. –

De ha kívánod, húgom, érte küldetek, és elvitetem Újlakra. Amíg te is

érkezel, legalább biztonságban lesz…

Veronikával madarat lehetett volna fogatni.

– Esztendők óta nem láttam… Most végre… Köszönöm, Miklós!

Köszönöm!

Újlaki csak legyintett.

– Immár nem packázhatnak velem. Vagyonom megvéd engem, és

ígérem, megvéd majd téged is. A kutya Cillei előbb-utóbb megfizet

még azért, amit vélünk tett! Odahaza Isten színe előtt testvéremmé

fogadlak, atyánk jogos és törvényes örököseként.

Veronika megcsókolta a kezét.

– Igaz ember vagy, Miklós!

Újlaki kijózanodva ölelte magához a lányt, s egészen meghatódott

tulajdon nagylelkűségétől. Mert hisz maga is úgy vélte, hogy ez az új

Újlaki Miklós nyomokban sem emlékeztet a régihez, a léha, a hamisan

esküdő, a megbízhatatlan Újlakihoz. Ez az új Újlaki Miklós valóban

igaz ember volt, kinek számít a szava, kinek minden tette nemes és

dicséretes.

Úgy határozott, hogy másnap, úton Buda felé meg is említi a

királynénak Veronika ügyét, s kérni fogja, bocsássa el szolgálatából.

Csakhogy másnap nem beszélhetett a királynővel.

Mert másnap már mindenki másról beszélt: az éjszaka ugyanis tűz

ütött ki a királyné szobájában.

16. Miután Cillei magára hagyta, Erzsébet nyögve visszafeküdt ágyába.

Nem érezte jól magát: fájt a hasa az egész napos utazástól, és fájt a feje

az egész napos idegeskedéstől. Úgy rendelkezett, hogy két frajla, Frau

Fronacherin és Bothos Borbála aludjanak az ő szobájában, s ha éjszaka

rosszul lenne, rögvest riasszák Kottannernét. A koronát tartalmazó tokot

az ágya mellé tétette, s egy kék bársonyhuzatú párnát rakott rá.

– Jó éjszakát, hölgyek! – Erzsébet soha nem aludt teljes sötétségben,

ezúttal is meggyújtatott egy gyertyát, s odaállíttatta a mennyezetes

nyoszolya fejéhez. Egy éjjeliedényt is odakészíttetett, mert ha rájön a

szükség, így, várandósan biztosan nem botorkál ki a hűvös

árnyékszékhez.

Végre a fal felé fordult. A két frajla még hosszú ideig hallgatta az

ágy nyikorgását, aztán elcsendesedett minden. A királyné egyenletesen

szuszogott, a gyertya fénye aranyszín derengésbe vonta a szobát.

A két frajla is álomba merült.

17. Veronika lábujjhegyen lopódzott vissza az Öregtoronyhoz

legközelebbi szobába, melyben négy másik kisasszonnyal

elszállásolták. Ahogy elhaladt a királyné ágyasháza előtt, rémült

kiáltozás ütötte meg a fülét.

– Vizet! Vizet!

Szívdobogva a falhoz lapult. De hiszen ez a királyné sikolya!

Az ajtó résnyire nyitva…

Füst ömlik kifelé.

Veronika betaszította az ajtót, s valósággal mellbe vágta a kitóduló

füst.

– Vizet! Vizet!

A királyné ágya mellett felborult a gyertya, s a parányi láng

meggyújtotta a mennyezetes nyoszolya selyemfüggönyét. A

lángnyelvecske fürgén kúszott felfelé, villámgyorsan habzsolva a

selymet. Egy izzó darab leröppent, s ráhullott a fatokra tett párnára.

Mikor Veronika berontott, már a párna is égett.

– Vizet! Az isten szerelmére, vizet!

A szomszédos szobából Kottannerné támolygott be hálóruhában, de

a fojtó füstfelhőbe érve megtorpant.

– A láda!

Veronika ösztönösen cselekedett. A fatokhoz ugrott, és lelökte róla a

lángoló párnát. Csak ezután sietett a királyné segítségére.

Az álmukból felvert frajlák sikoltoztak, a királyné pedig rekedten

kárált, egészen addig, míg a füst véget nem érő köhögő rohamba

fullasztotta.

– Nyissátok ki az ablakot! Nyissátok… ki…

Kottannerné leszaggatta az ágyasház még mindig lángoló

függönyét, s ott helyben megtaposta. A talpa alól még sűrűbb füst szállt

fel.

– Nincsen semmi baj! Ne sikoltozzatok már, az ég szerelmére!

A frajlák nagy nehezen megnyugodtak, s felhagytak a rohangálással.

Néhány perc múlva a füst is ritkulni kezdett, igaz, ennek ára az lett,

hogy a szobába fagyos éjszakai levegő áramlott be.

Kottannerné egy vastag csemeletszőrrel szegett köpenyt kanyarított

a királyné hátára.

– Nincsen semmi baj! Hogyan lobbant fel a tűz?

– Az éjjeliedényre próbáltam ráereszkedni – vacogta Erzsébet. –

Magam löktem fel a gyertyát…

– S te? – fordult gyanakodva Kottannerné Veronika felé. – Te mit

kerestél itt?

A lány elsápadt.

– Felriadtam a sikoltásokra – nyögte rövid habozás után. – Siettem,

mert láttam, hogy dől a füst az ajtó alól!

– Ő oltotta el a párnát – legyintett a királyné.

– Miféle párnát?

– Amit a ládikára tettem.

Kottannerné rémülten a szája elé kapta a kezét.

– Jézus, Mária! Amiben a korona van?

Dühödt kiáltozás támadt az ajtóban, és sorra, egymás után

bedülöngéltek a magyar urak. Akadt köztük, ki már aludni tért, mások

mulatozás közben kapták a hírt, hogy kigyulladt a királyné ágyasháza.

– Hol a korona, királyné asszony? – dübörgött a szoba közepére

saras csizmában Bazini gróf, s földúltan körbetekintett. – Igaz, hogy

elégett a tűzben? Én tudtam, hogy baj lesz belőle, ha felhozzuk!

– Égett az ördögöt! – sziszegte Erzsébet. – Itt van, a ládában!

– Mondtam! Mondtam, hogy a korona nem asszonykézbe való!

A többieket félrelökdösve Hédervári nádor lépett a királyné elé.

– Felséges asszonyom… ómen ez! Isten figyelmeztető jelzése!

Lássad, nem való a koronát őrizeti helyéről elmozdítani… Akár magad

is tűzhalállal halhattál volna, kevésen múlott, hogy elpusztulsz a Szent

Koronával együtt!

– Add vissza a koronát! – förmedt rá kevésbé udvarias hangon

Bazini gróf. – Nem a tiéd az, hanem a miénk!

Erzsébet sápadtan nyújtogatta a nyakát, hálóköpenye előtt vacogva

húzta össze csemeletköntösét. Cilleit kereste tekintetével, de a veres

gróf nem bukkant fel a többiek között.

– Add vissza a koronát! Add vissza! Add vissza! – kiáltozták a

részeg urak, s nagyokat dobbangattak hozzá. Csizmáikról sár fröcsögött

a királynéi ágyasház selymeire, Erzsébet arcába tömény borbűz és

verejtékszag csapott.

– Add vissza a koronát, királyi asszony! Nem tiéd az!

A frajlák megint sikoltozni kezdtek, megrémisztette őket az urak

kiáltozása. Kottannerné kisurrant, hogy segítségül hozza Cilleit.

– Takarodjatok a szobámból! – sziszegte Erzsébet. – Mit

merészeltek? Egy várandós özveggyel pöröltök? Takarodjatok!

– Nem addig az! – szédelgett Rozgonyi Simon, s tán maga sem

tudta, mit cselekszik, gyűlölettől telve kivonta szablyáját. – Mostan

nékünk számot adsz, királyné asszony!

Erzsébet most már halálfélelmében sikoltott.

Veronika megdermedt a rémülettől. Kifelé rohant volna ő is, de az

éppen berontó Cilleibe és Garaiba botlott.

– Mi folyik itt? – kérdezte hűvös nyugalmat magára erőltetve Ulrik

gróf. – Püspök uram! Jól látom? Kardot merészeltél rántani királyné

asszonyunkra? – Rozgonyi sápadtan hebegett. – Mindenki kifelé! –

parancsolta Cillei ridegen, miután hüllőtekintettel felmérte a helyzetet.

– Majd' odaveszett a korona! – panaszolta Bazini.

Cillei látta, hogy a fatok érintetlen.

– Nem asszonyházban a helye! – mondta aztán lassan, megfontoltan.

Az urak egyetértőn bólogattak. – György, rögvest gondoskodjál róla,

hogy a Szent Korona visszakerüljön a helyére!

Rozgonyi püspök elvigyorodott. Nocsak! A veres gróf is egy követ

fújna velük?

– Egy pillanat! – Erzsébet látta, hogy Cillei az ő rovására erősíti

népszerűségét. – Magam is belátom, hogy szerencsétlen ötlet volt

idehozatni a koronákat. Igazatok van, urak! Köszönöm, nádor uram,

hogy felhívtad figyelmemet e tévedésemre. De halljátok mind!

Mostantól a korona őrizetét Garai bánra bízom!

Az urak némán bámultak rá.

Garaira?

Maga László bán is meghökkent a javaslaton. Tátogott egy kicsit,

aztán zavarában széttárta karjait.

– Parancsolatodra, királyné asszony!

De azért mégis Cilleire sandított beleegyezésért, nem Erzsébetre.

Ulrik gróf felöltötte sakálvigyorát.

– Remek ötlet, felség. Igazán remek ötlet!

Az urak először morgolódtak kicsit, aztán meg a vállukat

vonogatták. Garai ugyan a királyné nagybátyja, de mégiscsak magyar

zászlósúr! Nem afféle svába szerzet, igaz, magyar fajta!

Nemsokára lándzsás őrök trappoltak a szobába, és felnyalábolták a

ládikát, hogy visszavigyék az Öregtorony bolthajtásos kamrájába.

– László bán, vigyed a pecsétnyomómat! – állította meg az őrök

után somfordáló Garait a királyné. – Gondoskodjál róla, hogy a kamra

ajtaját és a ládát gondosan lepecsételjék! Ez most már a te feladatod!

Garai fejet hajtott.

– Úgy lesz, királyné asszony!

Kottannerné elérkezettnek látta az időt, hogy kifelé terelgesse a

kapatos magyar urakat. Úgy tűnt, a kedélyek kezdenek megnyugodni

valamelyest.

Legalábbis mára.

Mikor a férfiak kikotródtak végre, a komorna körbepillantott az

ágyasházban. A padló csupa sár, a királynéi nyoszolya mellett a

megégett selyem-függöny cafatai.

– Takarítsatok! – utasította a szoba sarkában sápadozó frajlákat. –

Igyekezzetek, még aludni is kell! Reggel korán indulunk Budára!

Erzsébet komoran maga elé meredt, jobbját hasán nyugtatva.

– Itt volt, Ilona… – suttogta alig hallhatóan. – Itt volt

karnyújtásnyira tőlünk…

– Jó helyen van most is – vélte Kottannerné.

– Hát nem érted? Itt volt… Itt volt, a magzatom közelében… Az ő

fejére kell kerülnie annak a koronának, Ilona! Érted? Nem lehet másé!

Kottannerné lehuppant az ágyra, és átölelte úrnőjét.

– Az övé lesz, ne aggódj. Nincsen az az ajtó, amit be ne lehetne

taszítani, nincsen az a lakat, mit fel ne lehetne törni, s nincsen az a

pecsét, mit le ne lehetne olvasztani.

Erzsébet elmosolyodott.

Megsimította a komorna ráncosodó kezét. Örült, hogy nem neki

kellett kimondania ezeket a szavakat. Igaz, Kottannerné mindig is tudta,

mi a dolga…

Tudni fogja most is…

Kilencedik fejezet

KÉT MAGÁNYOS EMBER

1.

BUDA, MAGYARORSZÁG,

A. D 1440, BOLDOGASSZONY HAVA, ÚJÉV NAPJA

Történjék bármi, a hírek megmagyarázhatatlanul gyorsan terjednek,

dacára annak, milyen sokan vannak épp, akik megpróbálják eltitkolni,

jelentéktelenné kicsinyíteni őket. Az ilyesfajta hírek végül, dacolva

minden akadállyal, mégis eljutnak az ország legtávolabbi pontjaira is.

Amikor Hunyadi János száz válogatott vértes zsoldos kíséretében

belovagolt Buda városába, maga is megtapasztalta ezt. Mert bár a

Titelrév közelében, a Szerémségben, és a Szendrő, valamint

Nándorfehérvár határában véghezvitt tetteit hivatalos formában nem

örökítette meg egyetlen krónikás sem, a környék sokat szenvedett népe

nagyon is tudta, mit köszönhet a szörényi bánnak. S ha a Délvidék népe

tudta, napokon belül tudta a Duna-Tisza köze, a Temes vidék, Erdély, a

Dunántúl, s tudta Buda népe is.

Így történhetett, hogy a frissen hulló hóban, a szikrázó jégvilág

fehérségében színes zászlók alatt bevonuló zsoldos sereg fogadására

hatalmas tömeg gyűlt össze Zsidó-kapu környékén, s azon túl, a Szent

Zsigmond utca két oldalán. S Hunyadi legnagyobb meglepetésére nem

csak a budai magvarok jöttek köszönteni őt, de a németek is szép

számmal elősereglettek, hogy kalapot lengetve, hurrázva üdvözöljék. A

városban nyoma sem volt már a tavaly tavaszi vérengzésnek: a

felgyújtott, kifosztott házakat újjáépítették rég.

Buda népe egyetemlegesen megmentőjét látta Hunyadiban. A jól

értesültek elterjesztették, hogy a szörényi bán maga vezette a hadat,

mely szétszórta a török erőket. S ahogy az lenni szokott, a valóságosnak

sokszorosára nagyították tetteit, már-már azt rebesgetve, hogy János

bán mindössze ezzel a száz deli vitézzel, kik itt léptettek ni, mögötte –

ragyogó-fényes páncélban, farkasbőr kacagánnyal a vállukon –

megszalasztotta Nándorfehérvár alól Murád százharmincezres hadát, de

úgy, hogy az meg sem állott Ázsiáig. S Buda népe boldogan hitelt adott

a legvadabb híreszteléseknek is. Hitelt adott nekik, mert szüksége volt

végre egy hősre. Hitelt adott nekik, mert látni akart végre valakit, aki

nem önmaga zsebét tömködi, hanem őérettük harcol.

Ezekben a terjengő történetekben persze már szó sem esett

vérhasról, árulásról, gyávaságról, kapkodásról, hibákról és

könnyelműségekről. Ezekben a történetekben már csak a szörényi bán

hősiességéről esett szó.

S ez így is volt rendjén.

Hunyadi megrendülten fogadta az ünneplést. Titkon bízott benne,

hogy jó szívvel fogadják, hogy végre ennek jelét is adják néhányan, de

a Buda utcáin éljenező, ünneplő tömeg meghaladta legmerészebb

várakozásait is. Zavarba jött tőle. Aranyozott milánói páncélját viselte,

melyen már jó néhány horpadás jelezte, hogy az utóbbi időben nem

csupán parádéra használta. Szerencsére Kamonyai gondoskodott róla,

hogy pompásan ragyogjon annak a vértnek minden darabja a jeges,

januári szikrázásban.

Így haladtak felfelé, elléptettek a Szent Zsigmond-prépostság előtt,

melynek harangjai versenyt kongtak a Szent János-kolostor és a Szent

György templom, meg a Nagyboldogasszony-templom harangjaival. Az

utca két oldalán, a házak ablakaiból virágszirmokat szórtak a lovak

lábai elé.

Önfeledt ünneplés közepette érkeztek az Északi-kaputoronyhoz.

Ennek boltozat alatti falára vannak kifüggesztve ama legendás Toldi

Miklóstól megmaradt csoda-eszközök: a vasgolyók, amiket áthajított a

Duna túlsó partjára, a kilyuggatott ekevas, amit saját kelevézével

likasztott át. Ott láthatja minden palotába jövő annak az óriásnak a

lábszárcsontját is, amit a Friss Palota alapozásakor találtak az

építőmesterek. Innen tudható, hogy valaha a budai várhegy helyét hat öl

magas gigászok lakták, még az emberek előtti időkben.

A kaputornyon átrobogva roppant, nyílt udvarba érkeztek. A fehér,

dunai kaviccsal felszórt téren, az area magnán tartották a lovagi

tornákat, felvonulási parádékat a boldog emlékezetű Zsigmond király

idején. Hunyadi elmosolyodott: itt, ezen a téren nemegyszer

győzedelmeskedett a király lovagjaként. Be rég is volt!

Jó ideje nem látott ez a tér ily fényes lovagi felvonulást, mint

mostan!

Itt már vártak rájuk a királyné, Cillei Ulrik, Garai bán és az új

esztergomi érsek, valamint a nádor felsorakozott bandériumai.

Hunyadi intett a kaputorony mellett ácsorgó lovasoknak. A két cseh,

Giskra és Jan Vitovecz visszaintettek, s máris mutatták, hová soroljanak

be az újonnan érkezők.

A hatalmas, hollós zászló kibontva csattogott a legények feje fölött,

ahogy roppant fémhernyóként bekanyarodtak a helyükre. A bárói hadak

kapitányai leplezetlen elismeréssel bámulták őket: ez a száz vitéz az

elmúlt hónapokban több ütközetben harcolt a törökkel, mint az összes

többi együttvéve, egész életében!

Hunyadi a mellette lovagló Ivánra pillantott.

A fiú haloványan visszamosolygott rá. Sebeiből már felépült, de

erejét nem nyerte vissza egészen.

– Mindjárt jő a királyné megszemlélni a csapatokat! – mondta

Jankó. – Utána a szállásomon lepihenhetsz.

– Bírom én napestig – tiltakozott Iván, de azért Hunyadi csak

biccentett Kamonyainak, hogy álljon közel a fiúhoz, ha meg találna

szédülni, tartsa meg nyergében.

Hamarosan harsonások jelentek meg a Friss Palota erkélyén, és

megfútták a vigyázzba parancsoló jelet. A mintegy ezer válogatott vitéz,

javarészt lovagi vértben, fémes csattanással emelte tisztelgésre kardját.

A térre csend ereszkedett, egy pillanatra még a palota fölött köröző

varjak károgását is hallani lehetett. Aztán a várkapun kilovagolt a

királyné, teljes kíséretével, Cilleivel, Garaival és Széchy érsekkel.

Erzsébet, terhessége miatt asszony módra, féloldalasan ülte meg lovát, s

két oldalt apródok támogatták. A nyolcadik hónapban volt már, s nem

csak hasa nőtt meg, de mindene megszélesedett, még az arca is. Táskás

szemét a felsorakozott bandériumokra vetette, s ridegen végighordta

tekintetét soraikon.

A csöndben csak a zászlók csattogtak.

A királyné mögött lovas heroldok hozták a királyi harci lobogót: az

Árpádok veres-fehér sávos zászlaját, s kilépve a kaputorony árnyékából

a magasba emelték.

A nép felujjongott.

– Asszony a magyar trónon? – szűrte a fogai közt Kamonyai

bosszúsan. – Nem tetszik ez nékem, Jankó!

Hunyadi egyetértőn bólintott.

– Lássad, Simon. A budaiakat nem zavarja! Hogy éljenzik!

– Az előbb meg téged éljeneztek – vetette közbe Iván. – Holnap

valaki mást éljeneznek. Nekik aztán édes mindegy.

A királyné ellovagolt a felsorakozott csapatok előtt. Amikor

Hunyadi elé ért, a férfire mosolygott, s enyhén megbiccentette fejét.

Jankó igyekezett rezzenéstelen arcot vágni.

Tudta, minek szól a mosoly.

Erzsébet királyné a Friss Palota lovagtermében tartott királyi tanács

után személyes meghallgatásra lakosztályába hívatta a szörényi bánt.

2. A királyné a trónuson ült, domborodó hasát előrenyomva, és

keservesen sírt. A magyar urak rühellték a sírást, s most lapos

pillantásokat vetettek egymásra. Ki mondja meg neki? Ki lesz az a

bátor?

Ott ültek valamennyien, a Zsigmond által emelt palota hatalmas

dísztermében. A kandallóban vaskos fahasábok pattogtak, de a roppant

boltívű helyiséget a tűz nem tudta bemelegíteni. Ezért viseltek a bárók,

a főpapok is szőrmével bélelt, vaskos köntösöket díszes öltözékük

felett. Morc képpel gubbasztottak a dúsan faragott székeken, s vacogtak

a hideg miatt, meg vacogtak a rájuk váró asszonyi színjáték miatt is.

– Ne ríjál mán, királyné asszony! – morogta Rozgonyi Simon

bosszúsan. – Itt most az ország sorsa a tét. Holmi hitvány női sírás-rívás

itt nem segít!

– Tudod is te, püspök uram, milyen mély az én fájdalmam! –

zokogott még szívszaggatóbban Erzsébet. – Magányos asszony vagyok

én a farkasok között. Méhemben az eljövendő királyt hordom, s ti mind

ellenem fenekedtek, védtelen asszony ellen!

No, persze, gondolta a püspök. Azért áll mögötted egyik oldalt

Cillei, a másik oldalt meg Garai! Mindkettő nagybátyád, együtt urai a

fél országnak! Még hogy védtelen vagy…

– Királyné asszony! Őszintén beszélünk véled, mert nincsen értelme

az alakoskodásnak. Mink semmiféle asszonyi uralomból nem kérünk!

Bosnyák Erzsébet és Mária királyné alatt elég volt abból! Emlékeznek

még az öregek, milyen sötét verembe taszította az országot a női

szeszély! Belássad hát, Magyarországnak férfiemberre van szüksége!

Erőskezű, erős akaratú királyra, mert az ország nagy veszedelemben

forog!

– Eljövendő királyotokat itt hordom, méhemben! – csattant fel

Erzsébet.

– Ki tudja, tán leányt hordasz ott megent! Hisz eddig csak leányt

szültél, királyné asszony! Meg aztán, ha fiú is lesz a kis ártatlan: mire

megyünk egy csecsszopóval? Az ő fejére tesszük tán Szent István

koronáját? Ő áll talán a seregek élére, ha tavasszal megent ránk tör a

török? Ő fékezi meg a hatalmaskodókat, a lázongókat, ő szolgáltat

igazságot az elnyomottaknak?

Erzsébet néhány pillanatig szóhoz sem jutott felháborodásában.

– Éppen te beszélsz hatalmaskodásról? Lázongásról?

Elnyomottakról? Éppen te, püspök uram, ki nyíltan lázítasz

megkoronázott királynőd ellen?

Rozgonyi pulykaveres képpel felpattant az asztal mellől.

– Hohó! Nem addig a'! Királynőnk nem vagy, Erzsébet, csak elholt

királyunk asszonya: királyné csupán! Homlokod Szent István koronája

soha nem érintette!

A bárók és főpapok helyeseltek. Hunyadi a mellette ülő Újlakira

pillantott, de Miklós zavartan elfordította a fejét.

– Erőskezű, erős akaratú király kell nékünk! – ismételte Rozgonyi

püspök. – Nem csak a határok védelme végett! Nem csak a

hatalmaskodások megszüntetése végett! Nem csak a német

kegyenchadak zsarnokoskodása végett! Nékünk olyan király kell, ki

sorban visszaszerzi Magyarország elvesztett tartományait! Mert tudjad,

királyné asszony, a te atyád elherdálta a magyar Tengermelléket,

elherdálta a Szepességet, elherdálta Moldvát, és elherdálta

Oláhországot! Nékünk olyan király kell, ki nem herdál, de szerez!

A bárók lelkesülten bólogattak.

– Úgy! – sziszegte Erzsébet, és tekintetét végigjáratta valamennyi

nagyúron, de kire csak ránézett, jobbnak látta sürgősen másfelé

pislogni… – Miért kertelsz, püspök uram? Bökd csak ki, hogy kihez

akartok elkommendálni engemet! Kit akartok ti erős akaratú királynak?

Kit találtatok ti férjnek, énnékem? A lengyelt? A rácot? Hát nem

szégyellitek magatokat? Egy idegen férfihoz akartok

hozzákényszeríteni? Engem? Ki még férjemet gyászolom? Ki még

férjem meg nem született gyermekét hordom a szívem alatt? S kihez? A

lengyelhez? A ráchoz? Brankovics fiához? Egy pogányhoz? Ó, urak, ne

adjatok engem egy vademberhez, adjatok akkor már inkább egy

keresztény paraszthoz! Ulászló? Egy kisfiú nászi ágyába dugnátok, ki

kora alapján akár saját fiam is lehetne? Hát miféle emberek vagytok ti?

Ulászlóhoz már hozzáadtátok volna az anyámat! Hozzáadtátok volna a

lányomat! Most meg engem akartok az ágyába kényszeríteni?

– Szükséges döntés ez, úrnőm! – tárta szét karjait Hédervári nádor –

Néked az ország jövőjét kell nézned, nem a magadét. Alaposan

megfontoltuk, mit lehetne tenni. S igen, való igaz: férjhez kell menned a

lengyel királyhoz! Ulászló országa erős. Véle visszatérne boldog

emlékű Lajos királyunk magyar-lengyel államszövetsége. Az

megvédhetne minket a töröktől, némettől egyaránt!

Cillei ajka megrándult.

– Lengyelország hatalmas és erős – folytatta Rozgonyi. – Az

Északi-tengertől a Kárpátokig, az orosz pusztáktól a Fekete-tengerig

terjednek határai. Dicső, közös háborúkat vívtunk a lengyelek oldalán, a

pogány litvánok ellen, a tatárok ellen, a csehek ellen. Úgy hisszük,

királyné asszony, hogy együtt képesek leszünk megvédeni a keresztény

világot a muszlim hódítóktól. Boldog emlékezetű Szent László

királyunk óta testvéri, vérségi atyafiságban vagyunk a lengyellel…

– Egyről feledkezel csak meg, nádor uram! – vágott közbe Cillei. –

Mégpedig arról, hogy Isten és ország törvénye szerint a születendő

gyermeket illeti az elsőbbség!

Az urak összesúgtak egymás között. No, persze! Tudták ők jól, kit

illetne az elsőség. Cilleit meg Garait, s mind a német siserahadat! Hát

nem a napokban íratta Erzsébet királyasszony Kosztojnicz várát és

városát a Száva és az Unna mellett Ulrik úr birtokába? Hát nem a

napokban íratta a péterváradi apátság javait Garai bánra? Hát nem a

napokban íratta Liechtenstein várát Schlick kancellárra? Még a szász-

meisseni udvarba küldött Annácskát is elhalmozta adománnyal:

karácsony napja előtt íratta nevére a család legősibb birtokát, a

luxemburgi hercegséget.

Várak, városok, adományok… A királyné megfeszített erővel

építgette pártját, bőkezűen osztogatva a családi ezüstöt és az ország

vagyonát egyaránt.

A magyar urak miért is lettek volna vakok? Látták jól, mi folyik a

hátuk mögött. Erzsébet a várandós anya álarca mögé bújva anya

farkasként védte saját és meg nem született gyermeke érdekeit. Sorra

megmásította halott férje végrendeletének pontjait: elérte, hogy az

osztrák rendek elutasítsák a kilenctagú kormányzótanács létrehozásának

tervét, s ehelyett a születendő gyermeket ismerjék el uralkodójuknak.

Annak felnőtté válásáig a stájer Frigyes herceget jelölték ki gyámnak és

kormányzó fejedelemnek. Egy aprósághoz ragaszkodtak csupán az

osztrák urak: a gyermek semmiképp ne Magyarországon nevelkedjék,

hanem német szón, Ausztriában.

Sokan már arról suttogtak Budán, hogy Erzsébet és Cillei éppen

előkészítik a kígyó természetű Barbara királyné hazatérését. Elég volt

nekik egy intrikáló özvegy királyné, kettőről már hallani sem akartak!

A bárók a vállukat vonogatták.

– Az ország érdeke, asszonyom…

Erzsébet segítségkérőn Garaira emelte tekintetét. László bán eddig

gondolataiba mélyedve állt a trónus mellett, lábánál Cseribasival.

– Kedves rokon… Adj választ ezekre a képtelenségekre! Mondd

meg nekik!

Garai megvakarta a füle tövét.

– Úgy vélem királyné asszony… A báró uraknak ezúttal kivételesen

igazuk vagyon. Nem sok választásunk maradt. Én szívesen felesküszöm

meg nem született gyermeked hűségére, már persze, ha fiú lesz… De

addig, míg ő felnő, valakinek meg kell védelmeznie az országot.

Ulászló bizonyosan…

– Hát te is? – szörnyedt el Erzsébet.

– Az esztergomi érsek is így gondolja – vágta rá gyorsan Garai.

Széchy sápadtan bólogatott a bárók soraiból.

– Nincs más választásod, valóban, királyné asszony! Ha nem

fogadod el hites uradul a lengyelt, a magyar rendek akkor is őt

választják királynak. S akkor születendő magzatod jogai

végérvényesen…

Elhallgatott, s a teremben néma csend támadt.

Erzsébet remegett az indulattól. Nyögve feltápászkodott a trónusról,

és Cillei karjába kapaszkodva kihúzta magát. Most minden szempár

rászegeződött.

– Értem, urak. Értem én nagyon jól! Ez volna hát a ti legendás

magyar lovagiasságotok… Kisemmizni egy magára hagyott özvegyet!

Meglopni egy meg sem született árvát! Szép, mondhatom!

Gazemberek! Haramiák!

Cillei belemart a kezébe, s átvette a szót.

– Mindazonáltal – zengedezte, hogy a lovagterem falai csak úgy

visszhangozták mély orgánumát. – Mindazonáltal őfelsége a királyné

maga is elismeri, hogy a magyarok asszonyi vezetést soha el nem

fogadnának! S noha jog és törvény szerint atyja, Zsigmond király

örökségeként őt, egyes-egyedül őt illetné Magyarország trónja…

– Ulrik! – sziszegte Erzsébet dermedten. – Mit merészelt?

De Cilleit nem lehetett leállítani.

– Ezért a királyné asszony mégis alázattal tudomásul veszi

döntéseteket! Mert érti, és tudja, hogy ily válságos esztendőkben erős

férfikarra van szüksége az országnak. Beleegyezik hát, hogy szabad

akaratotokból királyt válasszatok magatoknak!

– Elég! – üvöltötte Erzsébet, de Cillei vigyorogva folytatta,

tudomást sem véve a karját rángató terhes asszonyról.

– Mi több, a királyné asszony hajlandó szíves örömest feleségül

menni Ulászlóhoz, ha választástok őreá esne…

– Őrség! – sápítozta Erzsébet most már halálra váltan, mindhiába.

– De persze van három feltételünk is – mosolygott rá Cillei, és

megcsókolta a kezét.

A bárók, a püspök urak lélegzetvisszafojtva figyeltek. Cillei

girbegurba ujjain számolt:

– Egy: a királyné asszony fenntartja magának és születendő

gyermekének a trón öröklésének jogát! Kettő: Ulászló király köteles

örökbe fogadni a királyné asszony születendő gyermekét! Három: a

születendő gyermek – már persze, ha fiú lesz –, nemcsak Magyarország

trónját örököli meg, hanem Lengyelországét is! Természetesen, amíg a

gyermek nagykorúvá nem válik, a királyné megtarthat minden várat,

várost, birtokot, ami most atyja jogán és a halott Albert király urunk

után őt jog szerint megilleti!

Az urak elszörnyülködtek a feltételek hallatán, Erzsébet viszont

mintha megenyhült volna. Már nem kapálózott Ulrik úr kezében, már

nem szentségelt. Lassan el is mosolyodott, és belekarolt Cilleibe.

– Nem kíván sokat királyné asszonyunk, ezt beláthatjátok, urak! –

hajolt meg gúnyosan Ulrik úr, mint valami ócska csepűrágó.

– Nem hát, csak épp mindent! Ilyen feltételeket miféle bolond

fogadna el? – háborogtak a bárók.

– Ezek a feltételek! – tárta szét a karját Cillei.

Az urak, püspökök, bánok haragosan vitáztak, s csakhamar oly

hangzavar támadt, hogy senki nem értette a másik szavát.

Hunyadi lassan felállt.

Zúgott a feje a sok beszédtől. Tanácstalanul Újlaki felé fordult, de

az már el is surrant mellette, hogy felrohanjon a trónushoz, Erzsébethez.

Ott megragadta az asszony kezét, és udvariasan lesegítette az

emelvényről.

– Készüljél az újabb nászi éjszakára, királyné asszony! – rikkantotta

Erzsébet után Rozgonyi püspök. – Olyan legényt hozunk a

nyoszolyádba, hogy mind a tíz ujjad megnyalod utána!

A bárók röhögtek.

Hunyadinak egyáltalán nem tetszett az ízetlen tréfa, körbetekintett,

kihez szólhatna, kitől kérdezhetne, mert fejében kérdések tucatjai

sorjáztak. De a bárók ügyet sem vetettek rá. Még Rozgonyi István úr se,

még Thallóczi bán se, pedig mindkettő atyai jó barátja volt: most

Kórógyit és Marótit győzködték hevülten, heves gesztikulálással az

igazukról.

Egyvalaki bámulta csak Hunyadit a tömegen át, rezzenéstelenül.

Időbe telt, mire Jankó észrevette.

Vitéz János volt az, kit a királyné aznap reggel nevezett ki a királyi

titkos kancellária protonótáriusává, zágrábi őrkanonokká.

Hunyadi arcán örömteli kifejezés terült szét.

De Vitéz ezúttal csak hűvösen biccentett, és kifordult a bolthajtásos

teremből.

3. Odafönn, a királyi palotából illetlen vigalom hangjait sodorta a szél

a roppant kőfalon túlra. Igen vígan voltak az urak, noha gyászolni

kellett volna még királyukat. De ki törődött már a gyásszal! Új királyt

koronázni, királyi menyegzőt ülni, keresztelőt ülni készült már a sok

cifra öltözetű uraság és egyház-nagy. A régi, Anjou-palotaszárny

ablakai tárva-nyitva, úgy üvölt bele az éjszakába a sok gazdagon

öntözött torok:

Bújjon el a német rhénusi borával,

Hallgasson olasz Róma nektárjával,

Hadd igya az frantzia az ő híg löttyét!

Egy hordónk feléri boraik tengerét!

A magányos férfi, ki az István-torony mellett sétált át a nyugati

várfalon túlra, a szűk falszorosba, rosszallón csóválta fejét. Csizmás

léptei alatt harsányan ropogott a hó. A virágágyásokat hótakaró fedte,

csak a középső sétányt taposták ki napközben a szolgák. Hunyadi ezt a

szűk ösvényt rótta, kezét háta mögött összefonva. Hetek, hónapok óta

először maradt magára gondolataival. Odalenn, az Al-Dunánál percnyi

nyugodalma sem volt, folyton az aggodalom, folyton a török miatti

fejfájás…

Most nem kellett aggódnia a török miatt.

Most ideje volt aggódnia minden más miatt.

Ahogy a hó ütemesen ropogott lábai alatt, visszhangot keltve a két

magas fal közt, Hunyadi ráébredt, elkerülhetetlenül szembe kell néznie

a kérdéssel:

Miért nem mer hazamenni Hunyadra? Miért nem mer a felesége

szemébe nézni?

Lassan elhalt a palota ablakain kiszűrődő dajdajozás. Sötétedett

Buda vára felett, az égen éhes varjak köröztek

Hunyadi teleszívta tüdejét a jeges levegővel.

Odalenn, az Al-Dunánál, odalenn az állandó életveszedelemben

sokkal könnyebb volt eligazodni a világ dolgaiban.

Itt sokkal nehezebben boldogul.

Mert itt előbb vagy utóbb szembe kell néznie önmagával is.

4. Veronika nem értette, miért cipelte magával a királyné őt is Budára,

hiszen a kis Lisabetha Visegrádon maradt a mind morcosabb

Kottannerné felügyelete alatt. Eleddig csak a gyermekkel kellett

foglalkoznia, Erzsébet szinte soha nem tartott igényt egyéb

szolgálataira, már csak azért sem, mert a frajlák közül a németekkel

vette körül magát szívesen.

Budára érkezve Erzsébet parancsot adott komornáinak, hogy este

kísérjék át a mozaikos fürdőbe. A fürdőt az István-torony melletti

palotaépület boltíves pincéjében alakították ki, még Zsigmond

parancsára, aki előszeretettel töltötte itt estéit két-három cselédlány

vagy polgárasszony társaságában.

A várban legendákat lehetett hallani erről a fürdőről, ezért is

ütközött meg a parancson Veronika. Erzsébet korábban soha nem jött

ide, most pedig valamennyi komornáját ide kérette. Gyanakvása

félelemmé változott, amikor a királyné utasította őket, hogy

Fronacherin és Rorerine kisasszonyok kivételével vetkőzzenek le, és

illatosítsák be a mozaikos medence vizét. Fronacherin és Rorerine

kisasszonyok csúnyácskák voltak, a többiek valamennyien kívánatos,

ifjú hölgyek…

A fürdőhöz közeledve Veronika látta, hogy az őröket kizavarták az

István-torony előtti terecskére, az épületben fegyveres férfiember nem

maradhatott. Odabenn sejtelmes fáklyafény fogadta őket, az erős

fűtésnek köszönhetően gőzfelhő párállott mindenütt. A mozaikos

medence mögött, egy sötét boltív alatt cifra ruhás itáliai muzsikusok

futták flőtéiket, pengették lantjaikat. Mindnek be volt kötve a szeme.

Erzsébet királyné már ott fürdőzött, anyaszült mezítelenül, nyakig

merült a rózsákkal telehintett vízben.

– Mire vártok? Vetkőzzetek! Mindjárt érkezik a vendég is!

A vendég?

Veronika szíve a torkában dobogott. Miféle vendég? Miért kell

levetkezniük? Csak nem a rókaképű Cilleit ereszti közéjük úrnőjük?

Róla mindenki jól tudta az udvarban, hogy minden kapható cseléddel

összeszűri a levet! Rá pedig már Pozsony óta feni a fogát!

De hát mit tehetett volna, szégyenlősen levetkezett, és gyorsan

becsavarta magát egy fürdőlepelbe.

– Ide gyertek körém! A vízbe!

A komornák izgatottan viháncoltak, s Veronika ettől még jobban

szégyellte magát. A lepel pillanatok alatt átnedvesedett rajtuk,

tökéletesen kirajzolva alakjukat. Huentlin és Dachpekchin kisasszonyok

igazi töltött galambok voltak, a többiek inkább karcsú, kislányos

idomokkal rendelkeztek. Néhányan pironkodva takargatták magukat

egymás elől is, de a többiek nagyokat nevetve úszkáltak, a leplet is

kihajítva a medence szélére.

Amikor kopogtak a fürdő ajtaján, Erzsébet még odavetette nekik:

– Vendégünk választani fog közületek. Akit választ… az tudja, hogy

mi a dolga! Ugye?

Veronikának tiltakozni már nem maradt ideje.

A vendég belépett a gőzfelhőbe.

5. – Jöjj közelebb, kedves hívünk, Johannes! Jöjj csak bátran! Az olasz

zenészek újult lendülettel belecsaptak a húrokba. Jankó értetlenül

előrelépett, de máris kaparta a torkát a gőz. Kényelmes udvari

öltözékben érkezett, meggypiros dolmányára fehér köpenyt kanyarított,

fejébe süveget tett. A süveg azonnal lekerült a hollófekete üstökről, de a

dolmány zsinórozását is önkéntelenül bontogatni kezdték ujjai a párálló

melegben. Amikor ellegyezte arca elől a gőzfelhőket, s megpillantotta a

vízben lubickoló mezítelen leányokat, középütt az anyabálnaként

terpeszkedő Erzsébettel, rákvörösre vált az arca. Tenyerébe temette hát

gyorsan.

– Királyné asszony… Grácia fejemnek! Odakünn azt mondták…

– Ej, ne szégyenlősködj már, Johannes! Lépj csak közelebb bátran!

Hunyadi levegő után kapkodott. Úgy nevelték, hogy férfiember

szeme ne illesse a fürdőző asszonyi testet. Eltekintve ifjúkorától, mikor

magas fenyők csúcsára s képes volt felkúszni, hogy megleshesse a

Csernában lubickoló parasztlányokat, mindig betartotta az

illedelmesség szabályait.

Fel sem mert pillantani, úgy hajtott térdet.

– Remélem… remélem, jó egészségben talállak, királyné asszony!

Erzsébet kipirosított arccal, gondosan feltornyozott hajjal

támasztotta hátát a medence szélének. Hurkás karjait szétvetve a

rézfogókba kapaszkodott, a lepel lebernyegként lebegett hatalmas hasa

előtt a víz színén.

– Az orvosaim javallották a gyakori fürdőkúrát – mentegetőzött. – A

nyolcadik hónapban már igen nehéz a járás, igen nehéz minden. Ezért

ha nem zavar, itt kívántam beszélni veled. Amúgy is bizalmas a

mondandóm.

Hunyadi a fejét csóválta.

– Nem illő, asszonyom, semmiképp…

Ebben a pillanatban látta meg a kacéran feléje somolygó frajlák közt

Veronikát. A lány kebleit takargatva próbált elbújni társai mögé, de ők

vizet fröcskölve a mozaikos medence szélén térdeplő férfira maguk elé

lökdösték a lányt. Hunyadi szíve akkorát dobbant, hogy attól tartott,

hallja azt mindenki a palotában.

– Sokat törtem a fejem azon, Johannes, honnan ismerlek én téged –

mondta Erzsébet negédes hangon. – Aztán rájöttem: te mentetted meg

az életemet!

Hosszú pillanatokba tellett, mire Hunyadihoz eljutottak a szavak.

– Az életedet, királyné asszony?

– Nagyváradon… Réges-rég… Anyámmal záratott a klastromba az

apám. Anyámat büntetésből, kurválkodásai miatt… Engem meg azért,

mert nem tudott volna vélem mit kezdeni… Pokol volt az ott töltött

hosszú idő, igazi pokol, Johannes. Egy napon bérgyilkos rontott ránk.

Meg akart ölni minket.

Hunyadi csak most eszmélt.

– Igen, királyné asszony… Emlékezem. Én késve érkeztem, de

mégis időben. Az atyám…

– Borítsunk fátylat a múltra! – legyintett Erzsébet, s Hunyadi csak

most értette meg, hogy a szép emlék, a köszönet könnyedén halálos

ítéletté is válhat, hisz atyja, Vajk csakugyan a királyné és leánya életére

tört, több mint húsz esztendővel ezelőtt… Ezt akarná most ellene

fordítani Erzsébet?

– Azon is sokat gondolkodtam, kedves barátom – simogatta a víz

felszínét a királyné –, hogy könnyen lehet, te meg én édestestvérek

vagyunk…

Hunyadi, ha lehet, még jobban elvörösödött. Nem hitte volna, hogy

Erzsébet ennyire zavarba hozza majd.

– De felség…

– Ugyan, Johannes. Mind a ketten jól ismertük az apánk… bocsánat,

az apám nagy természetét. Több tucat fattya rohangál szerte az

országban, némelyiket magam is ismerem. Ki tudja… No, nem

akartalak zavarba hozni… ne pironkodj, Johannes, én csak…

Erzsébet mélyen a férfi szemébe nézett.

– Én csak… akartam, hogy tudd, úgy gondolok terád, hogy akár a

testvérem is lehetsz. Ki tudja? Annál inkább egymás segedelmére kell

lennünk!

Hunyadi megköszörülte a torkát. Ideje, hogy összeszedje magát,

mégsem járja, hogy ez a szemérmetlen asszony bolondot csináljon

belőle! Hanem azok a komornák! Az utóbbi két esztendőben egyeden

alkalommal hált nővel (bár azt igyekezett volna mind hamarabb

elfelejteni), s a látvány most végletekig felkorbácsolta érzékeit.

Katonaembernek ezek a kemény húsú, mosolygós leányok

mezítelenségükben a mennyországot jelentették…

És Veronika…

Veronika volt mind közül a legszebb. Kibomlott, fekete haja

palástként lebegett a vízen, szemérmesen takargatva kebleit.

Hunyadi azon kapta magát, hogy igen erősen kell összpontosítania

arra, mit is mond tulajdonképpen Erzsébet.

– De nem ezért hívattalak, kedves Johannes. Talán azt hiheted, hogy

mi ketten nem egy oldalon állunk. Elismerem, nem gondoltam rád

mindig jó szándékkal. Ellenségemnek hittelek. De ideje ezen

változtatnunk! Hallhattad a királyi tanácsban hogy fenekednek ellenem

a bárók! Semmibe veszik özvegyi fájdalmamat! Remélem, te nem

tartozol közéjük!

Hunyadi hosszas hallgatás után bökte rá:

– Én tisztelem özvegyi fájdalmadat, királyné asszony, de az

országnak bizony javára válna a lengyel…

– Egyedül vagyok, Johannes! – vágott közbe Erzsébet fájdalmas

képpel. – Csupa álnok kígyó vesz körül! Kiben bízhatnék? Cillei a

rokonom, de csak a saját pecsenyéjét sütögeti! Az első alkalommal

elárul majd, tudom! Garai is egy követ fúj a bárókkal!

– Ott van Giskra lovag…

– Ó, igen! – Erzsébet arcán széles mosoly terült szét. – Jan Giskra

megbízható, hű emberem. Meg is fizetem őt gazdagon. De most az a

kívánságom, hogy vedd te át az ő helyét! Nem lennék hálátlan,

Johannes!

– A helyét? – értetlenkedett Hunyadi. – Kutya legyek, ha értem,

asszonyom!

– Azt akarom, hogy te légy legbelső bizalmasom, testőrző

hadnagyom és első tanácsadóm!

A királyné úgy terelgette a vizet, mintha szavait terelgette volna

Hunyadi füle felé. A gőz mostanra megtette hatását, Jankó izzadt,

verejtékezett, bőre viszketett a dolmány szövete alatt.

– A királyi főemberek közé emellek téged, Johannes! Bárót csinálok

belőled! Ha mellém és a megszületendő király mellé állsz, te leszel

uralmunk legfőbb támasza! Első bárónk! Hadaink vezére! Ugye tudod,

mit jelent ez?

Hunyadi mindenre számított, csak erre nem. Mit mondjon most?

Egyáltalán, miért ez a nagylelkű ajánlat? Megpróbált Veronikára

pillantani, de Erzsébet előrehajolt, azzal sem törődve, hogy roppant

keblei a férfi szemei elé tárulnak.

– Ki másra is számíthatnék, mint terád, drága Johannes?

– Királyné asszony, én… félek, túlbecsülöd a képességeimet…

– Ugyan! – nevetett Erzsébet, hogy csak úgy rengett körülötte a

rózsákkal telehintett víz. – Cillei retteg tőled! A bárók rettegnek tőled!

Mindenki tudja, hogy mire vagy képes! A határon bebizonyítottad,

hogy egymagad megállítod a pogányok seregét!

– De asszonyom!

– Hallgass! Én a barátságomat kínálom neked. Nem mindennap

adódik ilyen lehetősége a magadfajtának… Persze… kérni is fogok

tőled… Sokat! Kemény harc áll előttünk, hogy megküzdjünk a lázadást

szítókkal, özvegységem megcsúfolóival! Te képes vagy legyőzni őket!

Neked hinni fognak a többiek, te meggyőzöd őket, hogy mellém

álljanak! Hallgattalak Titelrévnél, a haditanácsban! Nagy hatással

voltak rám szavaid!

Hunyadi elfordította a fejét, és belebámult a falakra aggatott fáklyák

tüzébe. Férfiassága kínzón ágaskodott már, s egyszerűen képtelen volt

higgadtan gondolkodni. A mezítelen, hófehér vállú, csupasz keblű

frajlák meg csak nevettek a vízben, csilingelőn, ingerlőn…

– Válassz csak közülük! – ajánlotta a királyné. – Fogadd ezt

személyes ajándékul éntőlem, Johannes! Megérdemled! Ha akarsz,

válassz kettőt. Szende képű, ájtatos hölgyek ezek, de meghiggyed,

kikapós fajta mind! Odakünn hideg az éj, a szállásod bizonyára

kényelmetlen. Mostantól elfelejtheted a kényelmetlenséget! Az ország

első bárója leszel. Személyes testőrzőm… Fiam gyámolítója… Seregem

parancsolója!

– Sereged…

Erzsébet szeme megvillant a rőt gőzölgésen keresztül.

– Tudom, mi a szíved vágya! Hadat akarsz, ami képes ellenállni a

töröknek. Fogadd el az ajánlatomat, Johannes, és megkapod a királyi és

királynői bandériumokat!

Hunyadi arcából kifutott a vér.

– Az tízezer zsoldos, asszonyom…

– Több! Amennyit csak akarsz! – nevetett a királyné. – De ezzel

ráérünk később is törődni, Johannes. Most fontosabbak a gyönyörök, az

élvezetek! Akarsz itt maradni? Nekem már úgyis mennem kell. Maradj

csak nyugodtan! Kit kívánsz? Válassz szíved szerint!

Hunyadi szédült a hirtelen lehetőségek sokaságától…

Tízezer vértes zsoldos… Egy egész hadsereg… Első báró…

hatalom… Korlátlan hatalom… Veronika mezítelen teste a fáklyafény

ragyogásában. A csillogó vízcseppek keblein, vállain… Az arcába hulló

dús, fekete haj… Zöld szemének ragyogása…

– Nos, kit választasz, Johannes?

Semayn és Micheperk kisasszonyok játékosan a medence széléhez

úsztak, és alulról nevettek az arcába.

– Őt… – nyögte kábultan Hunyadi, és Veronikára mutatott. – Őt

akarom!

Erzsébet csak egy pillanatra tűnt meglepettnek. Ezt? Éppen ezt? Ezt

a mogorva, magának való magyar fruskát? De aztán csak vállat vont.

Kit érdekel? Azt választ, akit csak akar'

– Maradjatok, kedves Johannes! Jobban teszed, ha magad is

megszabadulsz ezektől a nehéz, meleg ruháktól… Bizonyára jólesne

egy kis kényeztetés…

– Nem, asszonyom… Nem nekem való hely ez!

– Ahogy kívánod! Akkor a lány nemsokára felkeres szállásodon.

Érezd jól magad, holnap majd folytatjuk!

Azzal kimászott a vízből, és csalódottnak tűnő komornái kíséretében

eltűnt a szomszédos szoba ajtaja mögött.

A vízben csak Veronika maradt, magányosan, szégyenlősen, a

medence falának hátrálva.

Hunyadi nem tudta, mit mondjon, ott állt még néhány pillanatig,

aztán sarkon fordult, és szinte kimenekült a fürdőből.

6.

Pontosan egy órával később kopogtak Hunyadi szállásának ajtaján.

A férfi akaratlanul is összerezzent, hiába számolta már a perceket, a

pillanatokat.

Itt van…

Megigazította öltözékét, aztán kitárta az ajtót. Odakintről friss havat

sodort be a szél, és csikorgó, csontig hatoló hideget.

Veronika állt a küszöbön. Fázósan összehúzta a teste előtt köpenyét,

de ennek ellenére valahogy mégsem akaródzott belépnie.

– Jöjj csak! – dörmögte Hunyadi bosszúsan. – Nem eszlek meg, ne

félj!

Veronika nagy szorongva belépett, de nyomban le is cövekelt az ajtó

előtt, ahogy Jankó becsukta a háta mögött. Hunyadi végigmérte a lányt,

aztán harsányan felnevetett.

– No hiszen! Te reszketsz!

– Csak a hidegtől…

Jankó legyintett, hátat fordított a lánynak, és bort töltött egy kupába.

– Ne aggódj! Visszafelé jövet alaposan megmostam a fejem a friss

hóban! Kijózanodtam az úrnőd praktikáiból!

Veronika félénken elvette a kupát, de nem mert még inni. Hunyadi

nemigen törődött vele, leheveredett a fekhelyére, és megütögetett egy

rozzant széket az ágy mellett.

– Ne félj már! Nem bántlak! Ülj le ide, gyöngyöm! Szívemből

örülök, hogy látiak, Prágában bearanyoztad a napjaimat. Csak nem

gondolod, hogy most majd neked esem?

A lány elmosolyodott, és egy hajtásra kiitta a bort. Aztán leült

illedelmesen.

– Csak azt hittem… Ahogy néztél engem a fürdőben, uram…

– Ahogy néztelek, ahogy néztelek! – nevetett Hunyadi. – Az

ördögbe is, hogyne néztelek volna? Tudod te, mióta nem háltam nővel?

Te pedig gyönyörű fiatal lány vagy, hogyne néztelek volna! De csak ne

féljél! A gőzben felforrtak a gondolataim, de már lehűtötte őket a hó!

Rád amúgy sem úgy tekintek, mint… szóval, mint…

– Mint nőre? – csodálkozott Veronika, s maga lepődött meg a

legjobban, hogy mennyire rosszul esett neki az így kikerekedett

mondat.

Hunyadi elkomorult.

– Ej, hát… Nem úgy gondoltam…

– Nincsen semmi baj, uram. A királyné asszony azért küldött, hogy

veled töltsem az éjszakát. Azért küldött, hogy a kedvedre tegyek.

Hunyadi úgy döntött, itt az ideje újratöltenie saját kupáját.

– Tudom jól, hogy azért küldött. De nem kell ilyesmit tenned. Más

férfit szeretsz…

– Az a férfi meghalt már – mondta a lány.

Hunyadi hosszan hallgatott.

– Én kedvellek téged, Veronika… – mondta aztán. – Jobban, sokkal

jobban, mint gondolnád. Ismerlek is… Kitártad előttem a szíved ott,

Prága városában. Úgy érzem most magam, mintha rég elveszett

kedvesemet találtam volna meg. No, félre ne értsed!

A lány felpattant a székről, szemében könnycseppek csillantak.

– Akarod, hogy elmenjek, uram? – kérdezte.

– Felőlem… – Hunyadi az ajtóhoz lépett, és kitárta a lány előtt.

Először csak kósza hópihék szállingóztak be, de egy váratlan széllöket

valóságos hófelhőt sodort rájuk. A lány hunyorogva kibámult a

palotaudvarra.

– De akár maradhatsz is. Egyedül vagyok. – Hunyadi hangja

fáradtnak tűnt. – Beszélgethetnénk, ahogy régen. Nagyon szerettem a

hangod hallgatni, Veronika. Nagyon szerettem a közeledben lenni…

A lány elmosolyodott.

– Szép idők voltak azok, uram!

– Ne uramozzál már, az Isten szerelmére! Prágában a nevemen

szólítottál. No, bejössz, vagy mész? Döntsed el, mert kiiramlik az a

maradék kis meleg is, ami idebenn volt!

Veronika tétován visszalépett a szobába.

– Az elmúlt esztendőben sokat hallottunk ám terólad, János!

– Aztán jót-e?

– Jót is, rosszat is! A jót a szolgáktól, egyszerű katonáktól. A rosszat

Cilleitől, a királynétól…

Hunyadi nevetett.

– Na, meghiszem. Hanem a te asszonyod igen veszedelmes egy

perszóna! Ott voltál, hallhattad, mit ajánlott nékem!

Veronika kért egy pohárkával még a borból. Ahogy felhajtotta,

érezte, hogy kezd felengedni a lelke, s a nyelve is.

– Kérlek, ne hallgass rá, János! Éppen olyan, mint az anyja! Több

vasat is tűzben tart! Tőled fél, jobb szeretne maga mellett tudni, mint az

ellenségei sorában.

– Ez hízelgő. – Hunyadi visszahuppant a fekhelyére. – Hanem az

országnak nem énreám van szüksége, hanem egy királyra.

Olyasvalakire, akire mindenki felnéz, akinek parancsát habozás nélkül

teljesítik.

– Ha visszautasítod, Erzsébet fúriaként kél ki ellened!

– Tudom. De félre a gonddal! Mesélj, kedves! Hogy megy sorod?

Kisleányod láttad-e már azóta?

Veronika lehajtotta a fejét.

– Odahaza van még… Bánmonostorán, az apácáknál… Ki tudja,

mikor ölelhetem magamhoz megint. Egész nagy lehet már…

Hunyadi elmerengve bámulta a parányi ablak mögött kavargó

hófelhőket.

– Az én Lackóm is nagyot nőhetett, mióta odahaza jártam…

Remélem, megismer még…

Hosszú percekig hallgattak, hallgatták a szél zúgását a palota cifra

tornyai és ormai közt.

– Vitéz említette – törte meg aztán a csendet nagy sokára Hunyadi –,

hogy csaknem sikerült elkapni a kutya Cillei grabancát. Még tavasszal.

Mondta, hogy nagy segítségére voltál akkor…

– A kancellár úr igen jó ember – nevetett Veronika. – Úgy hiszem,

nagyon megkedvelt, tette is a szépet nékem heteken át!

Hunyadi csöndesen göcögött magában.

– Csakugyan? Nem csodálom! Nálad jobbat nem találhat sehol a

világon!

A lány elpirult. Milyen régen hallott már ilyesfajta bókot…

Magányában, hosszú hónapokig minduntalan Tituszhoz tértek vissza

gondolatai. De Titusz nincsen már többé… Most, a bortól átmelegedve.

Hunyadi közelségének hatására lassan, de bizonyosan valami

átragyogott a szíve köré kérgesedett jégrétegen.

A férfi szemmel láthatóan jól érezte magát, de mégsem vette őt

egészen komolyan. Hogyan is vehette volna… Zászlósúr, jóval idősebb

nála… Asszonya van, gyermeke odahaza… Kell is néki egy ilyen

fruska…

Hunyadi mesélni kezdte az al-dunai kalandokat. Színesen,

lebilincselően mesélt, s ahogy Veronika hallgatta, szemét le sem vette

róla. A férfi arca átszellemült, s a szoba egyszeriben megtelt élettel.

Eltűnt a tél, eltűnt a magány, és átadta a helyét a megannyi csodának, a

torokszorító pillanatoknak, az átélt kalandok sorának. Mindketten

kimelegedtek, kipirultak. Nevettek.

Amikor meg Hunyadi abbahagyta, Veronikából kezdett áradni a szó

Nem akart ő sokat beszélni, épp csak megemlítette, hogyan került

veszélybe a Szent Korona Visegrádon, az asszonyházban. De ha már ezt

elbeszélte, mesélt még a kis Lisabetháról, mesélt az álnok német

frajlákról, mesélt az unalmas visegrádi hónapokról, aztán töviről

hegyire elbeszélte a budai véres napok eseményeit, hogyan futottak

Vitézzel a városháború dúlta utcákon, hogyan nyelte el a felhergelt

tömeg Tituszt, s hogyan menekültek Vitézzel vissza, megannyi

veszedelmen keresztül a palotába…

Hunyadi lélegzetvisszafojtva hallgatta.

Aztán nagy levegőt vett, odaballagott a ládájához, és elővett egy

hétrét hajtogatott pergament.

– Mi ez? – kérdezte a lány.

– A levél, amit a feleségemtől kaptam. Üres, nem írt egy sort sem –

sóhajtotta Hunyadi, és széthajtogatta az ívet. Apró cafatokra szaggatott

fecnik hullottak ki belőle. – Ez meg a levél, amit legutóbb én küldtem

neki. Így küldte vissza. Összetépve. Ez volt a válasza, nem több…

Ültek a szobában, hallgatták a kandallóban ropogó tüzet és az

odakünn süvítő szelet.

Meleg volt idebenn.

7. Másnap Rozgonyi István azzal állította meg a palota lépcsőjén

felfelé igyekvő Hunyadit, hogy a nádor javaslatára ő is tagja lett a

Lengyelországba menesztendő küldöttségnek.

Jankó értetlenül bámult az ispánra.

– Lengyelországba? Küldöttség? Minek?

– Hogyhogy minek, te ütődött? Behívni Ulászlót, magyar királynak!

Nagy ember lettél, barátom! Megy Simon püspök, Marcali

asztalnokmester, Perényi tárnokmester, Pálóczi főudvarmester, és megy

De Dominis János, zenggi püspök! Ezek mellé választottak be téged is!

Hunyadi elkomorult.

– Küldöttségbe…

Rozgonyi nem hitt a fülének.

– Azt hittem, kiugrasz majd a bőrödből!

– Örülök én, István bátyám…

– Ha így örülsz, hogyan búslakodsz vajon? Ej, te! Az Isten se ismeri

ki magát rajtad!

Azzal faképnél hagyta.

Hunyadi felsietett a lépcsőn, mert Erzsébet királyné már várta.

A trónterembe lépve az asszony messziről rámosolygott.

– Johannes! Drága Johannesem! Jól szórakoztál az éjszaka?

Hunyadi elvörösödött: gyűlölte, hogy ilyen könnyen zavarba lehet

hozni.

– Fenség, én…

– Jól van, jól van! Nem kérdeztem semmit! – nevetett Erzsébet

hamiskás mosollyal. – Hanem arra felelj, igaz-e a hír, hogy téged is

kiküldenének Krakkóba, behívni Ulászlót?

Hunyadi bólintott.

– Magam is úgy hallottam, királyné asszony!

– Remélem, meggondolod, hogy elfogadd-e ezt a felkérést…

Erzsébet mélyen a szemébe nézett. Sok jót nem lehetett kiolvasni a

tekintetéből.

– Meggondolom, fenség.

– Helyes! Ne feledd, Johannes, ez csak az első lépcsőfok! Ám azt

se, hogy a lépcső két irányba vezet. Felfelé is, lefelé is. Rajtad áll, hogy

merre indulsz el.

Hunyadi térdet hajtott.

– Most elmehetsz – mosolygott a királyné. – Néhány nap múlva

hívatlak megint. Volna egy megbízásom a számodra. Egy megbízás,

amit Visegrádon kell végrehajtanod… De addig is… Óhajtod, hogy az a

lány gyakrabban meglátogasson szállásodon? Vagy óhajtanál valaki

mást? Láthattad, szépek az én komornáim…

Hunyadi nagyot nyelt.

– Ha lehet, felség… Veronika… Őt szívesen látnám megint…

Erzsébet a szája elé tette mutatóujját, jelezve, hogy ez az ő kettejük

kis titka marad. Aztán intett, hogy a látogató távozhat.

Hunyadi kihátrált a trónteremből.

Odakinn, az árkádos folyosón körbepillantott, látta-e valaki, hogy

kinél járt. Úgy érezte magát, mintha bűnt követett volna el, úgy érezte,

mintha valami bemocskolta volna.

Kifelé menet nem nézett se jobbra, se balra.

Csaknem felöklelte Vitézt, ki szembe jött vele. Úgy mentek el

egymás mellett, mint az idegenek.

8. Hunyadi másnap megüzente Rozgonyi Istvánnak, hogy nem mehet a

küldöttséggel Krakkóba. Nem magyarázkodott, nem mentegetőzött, de

ettől talán még nyomorultabbul érezte magát. Hát még, amikor a

királyné küldönce beállított hozzá egy újabb adománylevéllel, melyben

Erzsébet Hunyadi Jánosnak különös keggyel, tekintettel az iránta

tanúsított rendületlen hűségére, birtokába adta Kecskemét mezővárosát.

Csak úgy, köszönetképpen. Az első lépcsőfok megtételéért.

9. Veronika az ágy mellé húzott széken kuporgott, és az alvó férfit

nézte. A kandallóban lobogó tűz megvilágította Hunyadi szikár, éles

metszésű arcát, s kiemelte a mind mélyebb vágásokat homloka közepén

és pofacsontja alatt.

Egyik kezét feje alatt nyugtatva aludt. Mezítelen volt, s Veronika

nem tudott betelni a szoborszerű test látványával. Mióta az eszét tudta,

soha nem érezte magát biztonságban, még akkor sem, amikor Titusz a

karjaiban tartotta. Most biztonságban érezte magát.

Tudta, hogy ennél boldogabb mát nem lesz az életében, de ez a

keserves gondolat különös módon nem szomorította el. Hálás volt

minden pillanatért, hálás volt minden szívdobbanásnyi időért, amit

kettesben tölthetett ezzel a férfivel.

Tudta, hogy nem tarthat sokáig.

Törvényszerű volt, hogy véget érjen, hisz túlságosan tökéletesnek

tűnt ez a néhány nap. De tudta azt is, hogy ez az ideiglenes boldogság

mások boldogtalanságát jelenti, ezért valójában nincs joga hozzá.

Mégis, életében először önzőnek mutatkozott. Nem akart gondolni

más boldogtalanságára, egyszerűen csak meg akarta élni ennek a röpke,

gyorsan tovatűnő napnak minden örömét.

Hunyadi motyogott valamit álmában.

A lány közelebb hajolt, megigazította a takarót az izmos férfitesten.

Nem sírt.

Nem sírt, pedig a férfi nem az ő nevét mormolta álmában.

Na és?

Sem egymásnak, sem önmaguknak nem hazudtak, nem hazudhattak.

Ahhoz túlságosan magányosak voltak mindketten.

10. Kettejük téli álma majd' két héten keresztül tartott. Erzsébet királyné

cinkos beleegyezését adta, hogy Veronika minden idejét Hunyadival

töltse, így semmi akadálya nem maradt, hogy kizárják maguk körül a

világ nyüzsgését.

Minden elszürkült, minden elhomályosult körülöttük, csak annyit

érzékeltek a folyton sürgő, folyton izgatott környezetükből, hogy

emberek jönnek, mennek a palota folyosóin, a behavazott udvaron,

város utcáin, odalenn, a Duna-parton, pörölnek, fenyegetőznek,

szitkozódnak. Mindenki feszült volt, mintha valami elkerülhetetlen

összecsapásra készülne.

Ők ketten nem voltak feszültek.

Csak az a kis szoba maradt nekik, tűzfénnyel, borral, egy meghitt

szeglet a palota nyugati szárnyának emeletén, egy jellegtelen, kandallós

szobácska, mely tán cselédek zuga az év nagyobb részében, de most

Magyarország zászlósurának szállása, távol a tanácstermek

zsúfoltságától, távol az egymásnak feszülő politikai érdekektől.

Csak egy szoba.

Tudták, hogy nagy ára lesz ennek a két hét békének, csöndességnek.

Tudták, hogy a lelkiismeret szavát nem tompítja el sokáig a már nem

remélt, de hirtelen mégis meglelt nyugalom balzsama.

11. Vitéz éppen a krakkói követség dolgában tárgyalt Perényi

tárnokmesterrel, amikor az ablakon kipillantva meglepő látvány tárult a

szeme elé.

Odalenn, a palota kőfalain túl, a nyugati falszoros övezte,

behavazott kertudvarban két ember állott. A férfi karjaiba zárta a lányt.

Összeölelkezve, egy jégcsapoktól díszített kőkút boltíve alatt szemmel

láthatóan mindenbe belefeledkezve hallgatták a csöndet, s egymás

szívverését.

Vitéz félbehagyta a mondatot.

Csak bámulta őket, s megfeledkezett mindenről. Perényi rosszallón

nógatta egy öblös szék mélyéből, de ő csak bámulta azt a két embert, és

nem felelt semmit.

Belesápadt a látványba.

12. Néhány nappal később társzekér csattogott be az Északi-kaputorony

deszkáin a várba. A bivalybőrrel letakart szállítmányt szokás szerint

csak a Csonkatoronyig vihették, onnét már nem hajthattak be a palota

belső udvarába. Az apródok gyorsan kifogták a lovakat, s a menetet

kísérő lovasok sorban lekászálódtak a nyeregből.

Először Filipesi Albert lépett oda a kocsihoz, hogy lesegítse az úrnőt

is, de mire Szilágyi Erzsébet sápadtan körbepillanthatott volna, már

Thuz János és a bátyja, Osvát is ott állottak mellette.

– Eriggy, Albert! Tudd meg, hol van az uram szállása! – sóhajtotta

Erzsébet dideregve.

Megviselte a hosszú út, s bár igyekezett palástolni idegességét, szíve

a torkában dobogott. Két esztendeje nem látta a férjét.

Amíg Filipesi elrohant, Erzsébet a várudvar közepén álló kúthoz

sétált. A kút kagylógerezdeket formáló kőhéjairól méretes jégcsapok

csüngtek. Ahogy körbetekintett, Erzsébetet fájdalmas emlékek rohanták

meg. Itt a Friss Palota, cifrán faragott tornyocskáival, csúcsíves

kőablakaival, amott a Csonkatorony zömök, vészjós épülete, s kétoldalt

végig, a dél felé keskenyedő udvaron a palotaépületek, egész a

legdélibb ponton emelkedő István-toronyig…

Lassan tíz esztendeje annak, hogy Jankóval itt éltek, Zsigmond

budai udvarában… Fiatal házasok voltak, mámorosan itták a szerelem

borát, és azt hitték, az íze örökké mámorító marad…

Az István-torony felől jött már lihegve Filipesi.

– Azt mondják, asszonyom, a Tárnokház mellett, a régi

palotaszárnyban vagyon Hunyadi urunk szállása!

– Akkor indulunk! – Erzsébet mintha csak azt mondta volna: essünk

túl rajta… Albert a karját nyújtotta, hogy a nagyasszonynak ne kelljen a

szolgák, udvaroncok által letaposott hóban csúszkálnia, s komor

léptekkel megindultak a palota udvarát kettészelő sziklaárok felé. Az

árkon híd vezetett át, s egy újabb kaputornyon áthaladva jutottak a

bolthajtásos palotaszárnyaktól övezett középső udvarra.

A tróntermet és a király hálótermeit magába foglaló épület mellé

érve fekete köpenyes, veres képű férfi rohant eléjük.

– Erzsébet! Erzsébet!

A nagyasszony arcán halvány mosoly jelent meg.

– János! De jó, hogy látlak!

Hogy Vitéz is örült-e valóban, az legalábbis kétségesnek tűnt, hisz

rákveresből rögvest halotti sápadtságba váltott a képe.

– Erzsébet… Te itt?

A nagyasszony vonásaiból semmit nem lehetett kiolvasni.

– A férjemhez jöttem. Hónapok óta semmi hírt nem kapok felőle.

Még azt is a bátyámtól kellett megtudnom, hogy az Al-Dunától

egyenest ide jött, Budára.

Vitéz feszülten pillantgatott körbe.

– Jöjj, Erzsébet, jöjj be a palotába! A kancellárián kellemes meleg

van! Ott beszélgethetünk!

– Nem beszélgetni jöttem, János. A férjemet akarom látni. A

szállására megyek.

Vitéz még jobban elsápadt.

– Azt nem lehet…

– Miért ne lehetne?

– Nem lehet, mert…

A változatosság kedvéért a kancellárista megint elvörösödött.

– Mert… nem lehet.

Szilágyi Erzsébet arcán fájdalmas kifejezés suhant át. Hát persze…

nem lehet.

– Állj féke az utamból, János! Látnom kell a férjemet.

S most már Vitéz hiába szedte a lábát, hiába loholt Filipesivel meg a

két Thuzzal a nagyasszony nyomában, Erzsébet oly sietősen szelte

keresztül az udvart, hogy lemaradtak tőle, mire elérte a nyugati

palotaszárny lépcsőjét.

S mielőtt Vitéz megakadályozhatta volna, belépett az ajtón.

13. Az ágyban Veronika aludt. Mezítelenül.

Erzsébet megtorpant a küszöbön, s ahogy a villám keresztülhasított

a szívén, kihúzta magát. Lélekben már felkészült erre a pillanatra, de

most sokkal, de sokkal nehezebbnek tűnt minden, mint sejtette.

Az a lány nagyon fiatal volt. Kibomlott, fekete haja szétterült a

vánkoson. Kebleinek halmai békésen hullámoztak, ahogy aludt.

Addigra már Filipesi, Thuz János meg Vitéz is felértek a

nagyasszony mögé a lépcsőn. Ott aztán zavart csendben megtorpantak,

pillantást sem mertek vetni a szoba belsejébe.

– Maradjatok kint, kérlek – szólt elhaló hangon Erzsébet, azzal

becsukta maga mögött az ajtót.

A neszre felriadt Veronika.

Nyújtózott egy nagyot, s elmosolyodott. Azt hitte, Hunyadi jött meg.

Kinyitotta a szemét. A két asszony pillantása egy végtelennek tűnő

pillanatig egymásba fonódott.

– Édes Istenem!

Veronika maga elé kapta a takarót, és hátát nekifeszítette az ágy

dúsan faragott támlájának.

A lélegzete is elállt.

Tudta jól, ki ez az utazóköntösbe bugyolált, kibomlott hajú asszony,

kinek szőke hajkoronájába egyre több ősz szál vegyült, s kinek finoman

ívelő szemöldöke most kérdőn emelkedett homloka közepére.

– Édes Istenem!

Erzsébet lassan tett előre egy lépést. Arca kiismerhetetlen kifejezést

öltött.

– Tudod, ki vagytok?

Veronika remegett.

– Igen, asszonyom.

– Öltözz fel!

A lány reszketeg kézzel kapkodta magára ruháit. Erzsébet hűvös

pillantással méregette.

– Asszonyom, én… – Veronika a kezét tördelve megállt előtte,

amikor végzett az öltözéssel.

– Menj el, kérlek!

Veronika egy pillanatra nem tudta, mit kellene tennie. Aztán

villámgyorsan megragadta Erzsébet kezét, és megcsókolta.

Vitéz, Thuz János és Filipesi igyekeztek nem ránézni, amikor

elsietett mellettük az ajtóban, s lefutott a lépcsőn. Veronika eltűnt a

szemközti palotaépület árkádjai alatt, és Filipesi halálra váltan

megkérdezte Vitéztől:

– Hunyadi urunk hol van?

– Remélem, messze innen – motyogta Vitéz. – Remélem, nagyon

messze…

14. – Mondd csak, barátom! Te miért gyűlölöd ennyire őket?

Cillei háttal állt a papnak, fiókos asztalkája mögött. Földig érő,

hímzett köntöst viselt, éppoly vereset, amilyen veres a ráncos képe és

németesen nyírt, bodorított haja volt. Kifelé bámult. A Dunát nézte,

melynek vizén széles, billegő jégtáblák siklottak, s a túlpart aprócska,

összetömörülő házait, a girbegurba utcácskákat, s a ködbe vesző

mezőket Pesten túl.

– Hogy én, uram? Miért gyűlölöm őket?

Thuz Osvát kényelmetlenül toporgott a szűk, levegőtlen szobában.

Hivatalosan nem kihallgatás volt ez, alig több baráti csevejnél, mégis

úgy érezte magát, mintha valamiféle kínzókamrába lökték volna az

imént.

Ahogy belépett, Cillei végigmérte fagyos hüllőtekintetével, aztán

szürke ajkai vonakodva elhúzódtak, amiből Thuz úgy sejthette, hogy a

nagyúr elmosolyodott.

– Ó, szóval te volnál az! Eleddig csak a leveleidből ismertelek! No,

jöjj csak be bátran! Hadd nézzelek meg magamnak!

Osvát maga kérte a kihallgatást. Jó ideje felvette már a kapcsolatot

Cilleivel, felajánlva szolgálatait a nagyúrnak, de most, hogy Budára

kísérte Szilágyi Erzsébetet, szemtől szemben akart találkozni vele. A

nagyúr órákon át várakoztatta egy huzatos, jégveremhez hasonlatos

folyosón, s mikor végre nagy kegyesen színe elé eresztette, semmi jelét

nem adta annak, hogy tisztában van a másik papi mivoltával. Úgy

kezelte, mint egy besúgót. Igaz, ami igaz, ezt még Osvát is el kellett

ismerje magában, az ő szempontjából az volt, nem egyéb.

Közönséges besúgó.

Cillei, köszönhetően szerteágazó kémhálózatának, pontosan ismert

mindenkit, aki Hunyadi környezetébe tartozott. Amikor az első levelet

megkapta ettől a kikeresztelkedett pozsonyi zsidótól, akiből Hunyadi

meg Vitéz papocskát csinált, már tisztában volt vele, hogy igazi kincsre

lelt.

– Szóval? Miért gyűlölöd ennyire őket?

Thuz Osvát távol ülő, szürke szemeiben zavart fény csillant.

– Én… Én azt hiszem, nagyuram…

Cillei megfordult, és úgy bámult rá, mint valami rongydarabra a

padlón.

– Ne kertelj! Mind a ketten gyűlöljük őket! De nekem tudnom kell,

miért! S hogy miért teljesíted a… fogalmazzunk úgy, a kéréseimet.

Tudnom kell, hogy megbízhassak benned, fiacskám…

Osvát elmosolyodott.

– Gyűlölöm őket, utam, mert ostobák, erőszakosak és önzőek!

Gyűlölöm minden megnyilvánulásukat. A kivagyiságukat, a

kicsinyességüket, a hitványságukat. Minden perc, amit köztük kell

töltenem, gyötrelem számomra, uram!

– Úgy tudom, Hunyadi megmentette az életedet!

– Megmentette? – nevetett gúnyosan Osvát. – Öcsémet választás elé

állította: vagy őt szolgálja élete végéig, vagy hagyja, hogy a pozsonyiak

meglincseljék. Ezt nevezed te megmentésnek?

Cillei elégedetten bólintott.

– Azt is hallom, hogy az öcséd híven követi őt! Pénzt szerez neki!

Sáfárkodik javai fölött! Ügyesen gyarapítja vagyonát!

Thuz Osvát elsápadt.

– Az öcsém és én… Minket nem egy fából faragtak, uram… Ő akár

egy hálás kutya… a gazdája kezét nyalja… hízeleg néki… Feladja azt,

aki volt… ami volt…

– Jól van – Cillei lehuppant a székre, hosszú ujjait összeillesztette az

asztalka lapján. – Meglepően sok bennünk a közös, fiacskám…

– Köszönöm, nagyuram!

– Ezt fogadd eddigi fáradozásaid jutalmául! – ejtett az asztalkára

egy vaskos, tömött erszényt Cillei. – Szükséged lesz rá, mert a

továbbiakban újabb parancsokat küldök majd, s ezeket maradéktalanul

végre kell hajtanod…

Thuz Osvát gyorsan eltette az erszényt, és mélyen meghajolt.

– Nem fogsz csalódni bennem, nagyuram!

– Elmehetsz…

A pap hátrálni kezdett az ajtó felé, de odaérve megtorpant.

– Nagyuram? Kérdezhetnék én is valamit?

Cillei bosszúsan ráemelte szürke tekintetét.

– Mondd, uram, mi értelme van… leveleket elégetni, apró

pletykákat az úrnőm fülébe juttatni… Úgy értem… vannak ennél sokkal

célravezetőbb eszközök is. Ha érted, uram, mire gondolok…

Cillei egy hosszú pillanatig mélázva fürkészte a másik arcát. Lehet,

hogy rossz lóra tett? Ez a szorgalmas kis zsidó értelmes embernek

tűnt… Lehet, hogy tévedett?

– Mire gondolsz, barátom? Mérgezett ételre? Tőrdöfésre? Véletlen

vadászbalesetre? Ugyan. Mindaddig, amíg végképp be nem

bizonyosodik róla, hogy nem lehet a hasznomra, esztelen pazarlás volna

eltenni láb alól! Hunyadi tehetséges ember… a maga módján… Ért az

emberek nyelvén. Árad belőle valami parasztos, ostoba naivitás. A

magyarok szeretik az ilyesmit, fiam. Még a hasznunkra válhat. Csak a

mi oldalunkra kell állítani.

– De hisz Hunyadi gyűlöl téged! – sziszegte Osvát. – Ha tudnád,

hogyan beszél rólad!

– El tudom képzelni – kacagott Cillei. – Ezzel nem sok újat mondtál

nekem. Mint ahogy az okokról sem, amiért a szolgálatomba álltál…

– Miért? Te miért gyűlölöd őket, uram?

Cillei lehajtotta fejét, s úgy nézett fel a papra. Arca ördögi

grimaszba torzult.

– Mi közöd hozzá, zsidó?

Thuz összeszedte minden bátorságát, és leült az asztalkával

szembeni székre, noha Cillei nem kínálta hellyel.

– Ne kertelj, uram! Mind a ketten gyűlöljük őket! De nekem tudnom

kell, miért. Miért teljesítsem a… fogalmazzunk úgy, a kéréseidet.

Tudnom kell, hogy megbízhassak benned, nagy jó uram…

Cillei előbb meghökkent, aztán harsányan hahotázni kezdett.

– Figyelemre méltó a pimaszságod!

– Csak szeretném tudni, uram. Ennyi az egész!

A nagyúr elkomorult. Hosszan hallgatott, és Osvát már azt hitte,

nem is kap választ, de akkor Cillei alig hallhatóan megszólalt:

– Talán mert… minden ostobaságuk, minden szánalmas hibájuk

ellenére is… képesek a boldogságra…

– Attól tartok, nem egészen értem, uram.

– Persze hogy nem érted. Sokáig én sem értettem… Én vagyok az

ország leggazdagabb embere! Magam sem tudom pontosan, hány

váram, hány uradalmam, házam van… S mégis… Idegen vagyok a saját

birtokaimon… De ez a Hunyadi… Már akkor felfigyeltem rá, amikor

még egyszerű palotás hadnagyocska volt. Gyakran láttam itt Budán őt is

meg a mezítlábas asszonyát… Egy aprócska lyukban húzták meg

magukat, valahol a Szekérgyártó utcában. Láttam őket… Boldogok

voltak. Láttam, ahogy az emberek az utcán szóltak hozzájuk. Szerették

őket, maguk közül valónak érezték őket. S éppen ez az, zsidó, amit te

meg én… soha nem fogunk érezni… Miránk mindig idegenként néznek

majd, akik csak azért vannak itt, hogy megkeserítsék az életüket. A

szolgálatodba fogadhatod őket, megalázhatod őket, avagy akár a

bizalmukba férkőzhetsz… Bármit tehetsz… Akkor sem fognak úgy

tekinteni rád, ahogy őrá tekintenek… Érted már?

Thuz Osvát összeszűkült tekintettel meredt a nagyúrra.

– Akinek pénze van, annak mindene van, uram.

– No, persze. Ifjú vagy még – legyintett Cillei. – Különben nem

beszélnél ilyen ostobaságokat. Azért abban igazad van, hogy a pénz a

legtöbbjüknek elveszi az eszét. A legtöbbjüknek… De mi legyen

azokkal, akiket nem tudsz a pénz rabszolgájává tenni? He? Ezen

gondolkodtál már?

Thuz összehúzta magát. Nem volt biztos benne, hogy tudja követni

Cillei csapongó gondolatait.

– Hát nem érted? Mindenüket el kell vennünk! Mindenüket! A

büszkeségüket! A rátartiságukat! A bátorságukat, az önbizalmukat!

Nincs joguk egymásra nevetni! Nincs joguk együtt énekelni! Nincs

joguk szeretni egymást! Nincs joguk boldognak lenni! Elég, ha egész

életükben kúsznak, másznak, és az általunk a porba vetett alamizsnát

szedegetik…

Cillei felpillantott, aztán zavartan elfordította a fejét.

– Eh, látom rajtad, hogy nem érted. De sebaj! Meg fogod érteni.

Akiben a gyűlölet magja már szárba szökkent, az többé nem tekint rájuk

másként, csak ahogy én. Ideje távoznod. Levélben kapod meg az

utasításokat. S ne feledd, zsidó! Egy széttépett levél… talán egy

széttépett szív… S egy széttépett szív… jobban sajog, mint a vas döfte

seb…

Thuz Osvát jóval mélyebben hajolt meg, mint az imént.

– Magam is úgy vélem, nagyuram, ha megengeded… kettőnkben

meglepően sok a közös vonás.

Azzal kihátrált a szobából.

15. Hunyadi elgémberedett tagokkal verte le csizmás lábáról a havat a

lépcső tetején. A hazatérés örömével lekapta medvebőr süvegét, s

benyitott az ajtón.

– Megjöttem! – rikoltotta, és a süveget az ajtó melletti szögre

akasztotta.

Nem jött válasz.

Jankó rosszat sejtve megfordult, s ekkor pillantotta meg az asztalka

körül sürgölődő Erzsébetet.

– Isten hozott – mondta az asszony, meg sem fordulva. – Jöjj be!

Biztosan átfáztál!

Hunyadi körbenézett az aprócska szobában. A kandallóban tűz

ropogott, a hasábfák katonás rendbe oldalra rakva. Az ágy bevetve.

– Készítettem vacsorát – mondta Erzsébet. – Itt ugyan sütni, főzni

nem lehet, de hoztunk otthonról sonkát, szárított húst és bort.

Gondoltam, jól fog esni.

Hunyadi komoran közelebb lépett, csizmájáról hólé csöpögött a

feltakarított kőpadlóra.

– Nem tudtam, hogy jössz – mormolta.

– Észrevettem. No, vedd le a csizmádat!

A férfi engedelmeskedett. Nem kérdezett semmit, csak kimért

mozdulatokkal letelepedett az asztalkához.

Erzsébet tálat és fakupát tett elé, meg kést, friss cipót, és az ígért

sonkát. A kupába bort töltött, aztán letelepedett a férfivel szemben, és

ölébe ejtett kézzel figyelte, ahogy Jankó lassan enni kezd.

Ilyen keservesen még nem ment le falat Hunyadi torkán, pedig a

sonka ízletes volt, a cipó omlós, a bor pedig gyöngyöző.

– Nem vagyok éhes – tolta el a tálat.

Erzsébet felpattant, és elrakosgatta az ételt a kosárkába, amiből

nemrég elővarázsolta. Hunyadi figyelte serény mozdulatait, leste szeme

villanását, mikor néz végre megint rá, de Erzsébet úgy tett, mintha férje

ott sem lett volna.

– Látom, kitakarítottad a szobámat – törte meg a csöndet Jankó.

– Kitakarítottam.

Megint hosszas, feszült csend.

– Nékem jó volt úgy, ahogy volt. Izenhettél volna, hogy jössz –

köszörülte a torkát Hunyadi.

– Izentem is. Levélben.

– Levélben? Nem kaptam semmiféle levelet.

– Ahogyan én sem tetőled.

Szilágyi Erzsébet abbahagyta a rendrakást, és a sarokba gyűjtött

szeméthez lépett. Kiemelt onnét egy maréknyi papíros fecnit.

– Ezt nékem írtad?

Hunyadi bólintott.

– Megpróbáltam összerakosgatni – pörgette ujjai közt a fecniket

Erzsébet. – De nem igazán sikerült. Azt viszont láttam ennyiből, hogy a

betűvetés még mindig nem erősséged.

Hunyadi elvörösödött.

– Gondolom, nem azért utaztál Hunyadtól idáig, Erzsébet, hogy

megrójál a betűvetésem miatt.

– Azért jöttem, mert két esztendeje nem láttalak. Azelőtt három

esztendeig, s azelőtt még háromig. Amióta a férjem vagy, alig voltunk

együtt. Az ember könnyen beleőrül a magányba…

Hunyadi elfordította a fejét.

– Tudhattad, mikor hozzám jöttél, nem ülök majd a szoknyádon

esztendőszám.

– Tudtam. Katona lánya vagyok, s katona asszonya lettem. Tudtam,

János.

Erzsébet gondosan ruhájába rejtette a papírfecniket, mintha valami

kincs volna, s visszaült az asztalhoz, Jankóval szemben.

– Valaki egymás ellen játszott ki minket. Bennem elültette a

gyanakvás magvát, s talán tebenned is énirántam. Isten kemény

próbának tett ki mindkettőnket. Én kiálltam.

Hunyadi elvörösödött.

– Azért is jöttem, hogy hazahívjalak – folytatta a felesége. – A fiad

hetek óta meg se szólal. Félek, megint erőt vesz rajt' a betegség: egyre

csak sápadozik, egyre csak fogy. Ki sem mozdul a szobájából,

semmivel nem lehet kedvében járni.

Hunyadi a fejét ingatta.

– Most nem mehetek. A király halott, s még nem tudni, kit

koronáznak meg helyette.

– Haza kell jönnöd!

– Az országnak nincsen királya!

– A fiadnak nincsen apja. Asszonyodnak nincsen férje.

Hunyadi állta Erzsébet tekintetét.

– Nincsen miért szégyenkeznem teelőtted.

– Nem is akarom, hogy szégyenkezz. Katona felesége lettem,

tudom, hogy téged kötelesség vezérel, tudom, hogy feladat hív. De ha

ez így megy tovább, végleg elveszítesz engem, s én elveszítlek téged…

– Nem veszítettük-e máris el egymást, Erzsébet?

Az asszony fájdalmasan elmosolyodott.

– Itt volt, ágyadban egy leány. Néked kell tudnod a választ e

kérdésre. Felelj hát egyenesen, János. Elveszítettelek?

Hunyadi megfogta Erzsébet kezét, s fáradtan saját, kérges tenyerébe

zárta.

– Nem tudom.

– Szereted azt a lányt?

Hunyadi szemében ott volt a válasz, s ez a válasz valamelyest

megnyugtatta Erzsébetet.

– A páncél megvédi a testet a sebektől. De mi védi a szívet? –

kérdezte Hunyadi.

– Én Isten színe előtt fogadtam hűséget neked. Engem ez a

fogadalom védett mindeneken keresztül…

– Mert te erősebb vagy nálam – bólogatott Jankó.

Erzsébet szemébe könny szökött, felpattant a székről, és az aprócska

ablakhoz lépett. Szemközt a palota dunai szárnyának boltívei, ablakai

sorakoztak. Szolgák siettek a boltívek alatt, unatkozó asszonyok

bámultak kifelé az ablakokból.

– Thuz megfeszítetten dolgozott az elmúlt esztendőben – mondta

hosszú hallgatás után. – Pontos kimutatást készített a birtokaid

bevételeiről. Szentetornya, Szentandrás, Hold, Vásárhely, Komjáti,

Szabadka, Halas, Tavankút, Ikös, Morzsina… Az utazóládámon találsz

egy részletes listát, abból Albert eligazodhat. A török elpusztított

majdnem mindent, odalett a termény, a falvaid java része. Sok száz, sok

ezer jobbágyod meghalt vagy török járomba került. Thuz a semmiből

épített újjá mindent, a semmiből… Éjt nappallá téve szervezte meg a

munkát. Magtárakat létesített, az elnéptelenedett falvakba jobbágyokat

telepített. A szász városokkal újracsináltatta felperzselt harci

szekereidet, és újabb ágyúkat is öntetett. Az elégedetlenkedő parasztok

java részét megbékítette, ahol szükségesnek tűnt, egy esztendőre

elengedte a cenzust és a dézsmát. Filipesivel új katonákat gyűjtött a vár

védelmére.

Hunyadi odalépett a ládához, és felemelte a pergament.

– Thuz minden arannyal elszámolt – folytatta Erzsébet. – Láthatod,

János, vagyonos ember maradtál. Az Al-Dunáról szekereken

hazaküldött hadizsákmányt Thuz lajstromozta, és Budán, Kolozsvárott

eladott mindent, ami pénzzé tehető volt. Jó zsidót találtál magadnak,

János.

– Thuz nem ért a földhöz – jegyezte meg Hunyadi. – Hogy tudott a

terménnyel gazdálkodni?

– Azt megtettem én. Familiárisaidtól behajtottuk az adót. Azoktól is,

akik tudtak volna fizetni, csak éppen nem akartak.

Hunyadi bólintott.

– A vár védelmében elhalt katonáid özvegyeinek két-két aranyat

utaltattam. Az árváknak iskolát szerveztem a falu templománál, az

elűzötteknek, magukra maradtaknak megengedtem, hogy a faluban

letelepedjenek. Telket osztottam nékik Bujtur mellett. Jöttek néhány

százan Oláhországból, hogy a hunyadi kenézek birtokain

megtelepedjenek. Engedtem azt is: elkél a dolgos kéz a kihalt

falvakban…

Hunyadi odalépett Erzsébet mögé. Szerette volna megölelni, szerette

volna magához húzni asszonyát, de tudta, illetlenség volna az most.

– Thuz újraindította a kitermelést a sóbányákban, megszervezte a

kereskedést, de az erdélyi vajda irigységből kitiltotta Vízaknáról.

Izentem neki, hogy Thuz kikeresztelkedett ember, nem zsidó, s ráadásul

a te sáfárod, személyes megbízottad. Mégsem engedi be a városba.

Levelet írattam hát neki a te nevedben, Albert elhozta. Ha akarod,

aláírod és elküldöd.

Hunyadi letette az elszámolást.

– Holnap intézkedem.

– A jobbágyaid csöndesek mostanában. De kell, hogy lássanak

téged, kell, hogy érezzék szigorod. Én mindent megtettem, ami egy

asszonytól telhető volt. Nem kedvelnek. Félnek tőlem. De te képes vagy

a lelkükre hatni, nem csak félelmet plántálni beléjük. Nekik is

szükségük van rád.

– Nekik is…

– A vár omladozott. Thuz félretett száz aranyat a legszükségesebb

javításokra. Az árkokat kitisztíttattam, és szekereken köveket hordattam

a falak megerősítéséhez. De kell majd egy kőfaragó mester, aki

csinosítja az épületeket.

– Itáliából hozatok mestert – bólintott Hunyadi. – Az én házam

különb lesz mindenkiénél.

Még közelebb lépett Erzsébethez. Észrevette, hogy az asszony

utazóköpenyének széle rojtos, és a váll-részén is folt hátán folt

éktelenkedik.

– Úgy sejtem, magadra nem sokat költöttél – mormolta. – Holnap

Budán ruhákat rendelünk. A feleségem vagy. Nem járhatsz így.

Szilágyi Erzsébet nem felelt.

– Annak idején az anyám eljött értem Rómába, hogy hazavigyen.

Most te jöttél el értem Budára. Röstellem, hogy nélkületek nincsen meg

a magamhoz való eszem és a hozzátok méltó erőm.

Hunyadi leült az ágy szélére.

Odakünn a palota udvarára lovasok csattogtak be. Követek jöttek

tán valahonnét.

Hunyadi lehunyta a szemét.

Szomorú melegség járta át a szívét, szégyennel vegyes büszkeség.

És a bizonyosság, hogy angyala még mindig vigyáz rá, s bűnös lelkére.

16. Másnap csaknem kiürült Buda vára. Egy népes küldöttség már

hajnalban kilovagolt a városból, egyenest Krakkó felé véve az irányt,

azzal a céllal, hogy behívják a magyar trónra az ifjú Ulászló királyt. A

nádor úgy döntött, hogy Hunyadi helyett Vitéz János protonótárius

legyen a küldöttség tagja.

A zászlósurak utasítására Erzsébet királynénak haladéktalanul vissza

kellett térnie Visegrád várába, hogy ott szülje meg gyermekét. Bíztak az

urak abban, hogy leány lesz az istenadta, s így az utolsó akadály is

elhárul a lengyel király koronázásának útjából.

Végül, hogy Erzsébet királyné és frajlái is elhajtottak társzekereiken

Giskra lovag kétszáz cseh vértesének kíséretében, a nagyurak is

hazatértek néhány hétre, birtokaikra. Úgy vélték, leghamarabb két

hónap múlva érkeznek haza a Krakkóba menesztett küldöttek, addig

unalmas, csöndes, téli hónapok várnak rájuk.

Hunyadi is hazaindult, megüzenve Luxemburgi Erzsébetnek, hogy

nem tud a segítségére lenni tervei megvalósításában. Szentendre

közelében érte utol a hollós címert viselő futár a társzekereket, hogy

átadja az üzenetet.

– Az átkozott! – sziszegte a királyné, mikor meghallotta a hírt. – Hol

van az a lány? Hozzátok azonnal ide!

Veronikát a frajlákat szállító batárból vitték egyenest a királynéi

utazó kocsiba.

– Hát már ennek a rühes oláhnak sem kellesz? – förmedt rá

Erzsébet. – Használt néhány éjszakára, aztán eldobott, mint egy

rongyot? Miféle ostoba szajha vagy te?

Veronika lehajtotta a fejét. Arca, oldala feltűnően beesett volt,

mintha néhány nap óta valami belső kór emésztette volna.

– Na, mi lesz? Válaszolsz végre, te szerencsétlen?

– Sajnálom, felség…

– Azt hittem, tudod, mi a dolgod… Semmire sem vagy jó! Semmire!

Elegem van belőled! Átadatlak Cilleinek! Már úgyis rég feni rád a

fogát… Néhány napig őt is elszórakoztathatod!

Intett, hogy látni sem akarja a lányt.

Veronika zúgó fővel, remegve ült vissza az utazóbatárba. A német

frajlák kárörvendő villogással fogadták, aztán összesúgtak egymás

között. Nem volt nehéz kitalálni, miről sutyorognak.

Veronika elfordította fejét. Odakünn téli álomba merült Duna menti

falvak maradoztak el mellettük. Minden dermedt némaságba

burkolózott, valahol a messzeségben varjak rebbentek fel a kopár fák

ágairól.

Mi lesz most?

Mi lesz most velem?

Tudta, hogy keserves napok köszöntenek rá. Visegrád… a hideg,

barátságtalan szobák, az eseménytelen napok, végtelen hosszú, gyötrő

éjszakák, megaláztatás, Kottannerné szűnni nem akaró

egzecíroztatása…

Arra gondolt, ahogy megérkeznek, levelet ír bátyjának. Újlaki

megígérte, hogy segíteni fog. Ki kell kerülnie innét, amíg nem késő! Ki

kell kerülnie innét minél előbb!

Amikor aztán a zötykölődő batár mellett elvágtató férfiben Újlakit

ismerte fel, a remény, mint halovány fénysugár melengette meg lelkét.

Tizedik fejezet

A VERES VÁNKOS

1.

VISEGRÁD, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1440, BÖJTELŐ HAVA

A visegrádi királyi palota kertje vastag hódunyha alatt aludta téli

álmát. Csak az őrtornyokban gubbasztó strázsák moccantak néha,

felrebbentve a mellvédre kiülő varjakat. Csikorgó, csontig hatoló szél

süvített a palota házai közt. A lovagi tornáknak helyt adó terecske

hómezejében apró, fekete lábnyomok jelezték, merre baktatott a

királyné gyóntatópapja a ferences kolostorhoz vezető kiskapuig. A falon

túl a városka utcái kihaltak voltak, s a Duna szürke sávja is mindinkább

összefüggő jégmezővé fehérült.

Magányos, főkötős asszony botladozott lefelé a fellegvárból. Majd

minden lépésnél megcsúszott, hisz amellett, hogy szoknyáját fél kézzel

felcsippentve egyensúlyozott a havas úton, a hóna alatt cipelt vaskos

csomagokat is tartania kellett.

Kottanner Jánosné, a királyné komornája szándékosan nem a

szekerek által is használt, széles utat választotta, hanem a kissé arrébb

vezető gyalogösvényt. Úgy vélte, itt nem botlik senkibe, aki

kérdezősködne, mit visz oly serényen lefelé.

Tévedett.

Amikor a plébániatemplom tornyának tetején már ki tudta venni a

keresztet, néhány lovas bukkant fel az ösvényen. Felfelé léptettek,

vastag szőrmebundákba burkolózva, lélegzetük pára fellegként kísérte

őket.

Kottannernének a szívverése is elállt a rémülettől.

De hisz ez Garai!

A korona őrzője!

Mi mást tehetett volna, nyugalmat erőltetett magára, és közelebb

húzódott a fák vonalához, hogy utat engedjen a felfelé kaptató

lovasoknak.

Garait a várnagy, Pöker Ferenc és két lándzsás kísérte.

Gondterheltnek tűntek, Kottannerné úgy sejtette, épp lenn jártak a lenti

palotában, Erzsébetnél. No, akkor aztán érthető, miért redőzi

homlokukat gondnak fellege!

Amikor odaértek melléje, Garai épp elmélyülten magyarázott

valamit a várnagynak. Rá se hederítettek volna, de Pöker lova

váratlanul a komorna felé kapott, sárga, csorba fogaival a hóna alatt

szorongatott csomagba tépve.

– Hó, te hó! – rikkantotta László bán. – Nézzenek oda! Hisz ez

Kottannerné! Mit viszel oly lopva a hónod alatt, asszonyság?

A komorna elvörösödött.

– Mit vinnék, bán uram? Hát a ruhámat! A királyné kezd igen

elnehezülni, az is lehet, hogy néhány napon belül megszüli a kisdedet!

Nem sok időm marad majd felszaladgálni a fellegvárba a holmikért!

Garai a várnagyra sandított, aztán megint vissza a csomagra.

– No, hát csak vigyázz ezen a csúszós úton Kottannerné! Még

kitöröd a nyakad!

– Vigyázok, uram! Vigyázok!

A komorna botorkált tovább, lefelé, a plébániatemplom irányába.

Még legalább egy percig a hátán érezte Garai és Pöker szúrós

pillantását, aztán hallotta, hogy felhorkan valamelyikük lova, s azok

ketten már kaptattak is tovább, hogy ellenőrizzék a vár őrségét.

Merthogy Garai László szigorú parancsba kapta a nádortól és

Rozgonyi Simon püspöktől, hogy tartsa rajta a szemét a strázsákon. S

különösképp, hogy tartsa rajta a szemét a Szent Koronán!

2. – Elhoztad? Elhoztad?

– Itt van, úrnőm! Ment minden, mint a karikacsapás!

Kottannerné megvárta, míg Fronacherin és Huentlin frajlák

becsukják maguk mögött az ajtót, s csak ekkor kezdte kibontogatni a

baldachinos nyoszolyára hajított csomagot.

A királyné és Cillei is odaálltak mögé, és elkerekedett szemekkel

vizslatták, mi kerül elő a gyolcs-gurgulából.

– Az Öregtorony felső emeletjére beköltöztek a denevérek –

zsörtölődött Kottannerné. – Ott suhognak a kápolnában, mint valami

kísértetek!

– Majd szólok Garainak, hogy pusztíttassa ki őket! –

türelmetlenkedett Erzsébet, és valósággal félrelökte a komornát, amikor

a ruhákból előbukkant a királynéi korona, s mind az ékszerek, melyeket

a koronázáskor viselt.

– Édes Istenem! – sóhajtott fel, amikor remegő kézzel sorra

végigpörgette őket ujjai között. – Gyönyörűek! Nézzétek, milyen

gyönyörűek! Sokkal jobban érzem magam most, hogy itt vannak velem!

Köszönöm! Köszönöm, Ilona!

Kottannerné szerényen mosolygott, s hagyta őket, hogy az ágy elé

térdepelve játszanak a sok arannyal, ezüsttel, drágakővel, mint a

gyerekek.

– Nem gyanakodott senki? – kérdezte a királyné, miközben fejére

illesztette koronáját.

– A várkapu őrei igen elcsodálkoztak, asszonyom, miért marad fenn

a várban még az a négy frajla! Azt is kérdezgették, miért nem költözöl

fel magad is az asszonyházba? Szülés előtt ott volna a helyed!

– Hogyisne! Fogoly lennék én odafönn! – borzongott meg Erzsébet,

és a velencei tükör elé lépett. Fején a királynéi korona, nyakában a sok

ragyogó, csillogó arany, rubint, gyémánt. Megnézte csúnyán

megnyújtott képmását. Elmosolyodott: domborodó hasa így még

hatalmasabbnak tűnt. – Eszem ágában sincs visszamenni abba a

denevérfészekbe! Garai nyomban rám zárná a kaput!

– Igen komolyan veszi a megbízását, annyi szent! – somolygott

Cillei, fél térden fürkészve Erzsébet ékeit. – Attól tartok, benne többé

nem bízhatunk!

Erzsébet durcásan vállat vont.

– Ha már benne sem, akkor kiben, Ulrik? Egyre többen sóhajtoznak

Ulászló után! Hogy majd Ulászló így! Hogy majd Ulászló úgy! Elegem

van belőlük! Apám császár volt! Magyarország jogos örökségem!

Cillei vigyorgott.

– Csakhogy ahhoz az örökséghez a királynéi korona édeskevés lesz

ám, kedvesem!

– Tudom! A Szent Korona kell! Azt kell még lehozni!

Mindketten Kottannernére pillantottak.

A komorna arcáról leolvadt az önfeledt mosoly.

– Nem! Azt már nem! Az végképp kockázatos volna, asszonyom!

Hisz minden lépésemet árgus szemmel figyelik!

– Néhány hét múlva már késő lesz! – lépett oda melléje Erzsébet, és

megragadta a kezét. – Ilona! Értsed meg! Néhány hét múlva a

magyarok behozzák Ulászlót, és a fejére teszik a Szent Koronát! Most

kell megkaparintani! Most kell lehozni az Öregtoronyból!

– Túlságosan kockázatos!

– Te képes vagy rá, Ilona!

Kottannerné Cilleire pillantott, s látta, hogy mindketten komolyan

gondolják. Lehuppant az ágyra, kettejük közé, és törni kezdte a fejét.

– Lássuk csak… Az asszonyházból át lehet menni az

Öregtoronyba… Csakhogy az ajtók le vannak lakatolva. A te pecséted

van mindegyiken…

– Örök életünkben hálásak leszünk néked! – ölelte át a királyné. –

Mindent, de mindent megkapsz tőlünk, amit csak akarsz! Semmire sem

lesz többé gondod!

Kottannerné megsimogatta Erzsébet arcát, Cillei pedig belecsókolt a

nyakába.

– Meg kell tenned, Ilona! Meg kell tenned!

A komorna befelé mosolygott. A férjére gondolt, arra a pipogya

bécsi udvaroncra, kinek a nevét viselte. A lányaira gondolt, akik

neveltetése egy vagyont emésztett fel.

– Szükségem lesz férfiember segítségére – suttogta. – Legalább két

ember kell!

– Megkapod! – bólogatott hevesen Cillei. – Mindent ügyesen elő

kell készíteni! Mindent! Erzsébet nemsokára elhagyja Visegrádot a kis

Lisabethával! Pozsonyba megyünk, ott szüli meg a gyermeket,

biztonságban, közel az osztrák tartományokhoz… Oda fogod utánunk

hozni a koronát!

Kottannerné kibámult az ablakon.

Odakünn vészjós, téli csend borult a tájra.

3. Néhány nap múlva Kottannerné nagy titokban egy horvát

nemesembert vezetett fel a palota hátsó lépcsőjén a pénzverő kamara

melletti fűtetlen szobácskába. Az istállók és a hegyoldal teraszai felől

érkeztek, az udvarbíró és a királyi háznép lakásait magába foglaló

épület mögött osonva, akár a tolvajok.

A horvát széles képű, zsíros bajszú férfi volt, Frangepán bán

közvetlen környezetéből való. Apró szemeivel pislogott, amikor

Kottannerné bevezette a kamarába. Megpillantotta Erzsébetet, s ijedten

lekapta fejéről a kucsmát.

– Bozse moj! Kraljica Elisabetha!

– Kelj föl! – mondta kedvesen a királyné. – Nem is kérdem a neved,

maradjon ez Ilona titka. A lényeg, hogy Kottannerné szerint

megbízható, hű hívünk vagy.

– Az vagyok – bólogatott a horvát, s tekintete gyanakodva villant a

királyné mögött álló egyik férfitől a másikra. A jobb oldalit ismerte:

Cillei gróf volt az, ki a hatalmasok közt is a leghatalmasabbnak

számított Szlavóniában. A másik inkább valami csehféle zsoldosnak

tűnt, azt még sosem látta.

– Ilona! – intett a királyné Kottannernének. – Mondd el neki, kérlek,

miről is volna szó.

A komorna nagyot sóhajtott, aztán belekezdett. Csakhogy még a

harmadik mondatig sem ért, amikor a horvát rémülten felpattant, s

hátrálni kezdett kifelé a kamrából.

– Bozse moj! Bozse moj! Nem! Nem lehet azt! A magyarok

megölnek! Megölnek! Édes Istenem!

Azzal kirohant a kamarából.

Cillei legyintett.

– Mást kell keresnünk! Ezzel az idiótával semmire se megyünk!

– Az lehet, de most már tudja, hogy mire készülünk!

Erzsébet hátrapillantott Giskra lovagra, aki alig észrevehető

biccentéssel jelezte, hogy érti a parancsot.

Öles léptekkel kisétált a horvát után.

Fertályóra múlva jelentették Erzsébet királynőnek, hogy a horvát

úgy megrémült, hogy lóra pattant, ám sajnálatos módon a város

határában leesett lováról, s kitörte a nyakát.

4. – No, angyalom! Te meg miért lógatod az orrodat?

Veronika összerezzent.

A várnagy strázsamestere állt mögötte, ősz bajszú, varkocsba font

hajú öregember. Szánakozva szólt hozzá, mert látta, hogy a lány hosszú

órák óta magányosan ücsörög az ablakban.

– Hiányzik Lisabetha! – sóhajtotta Veronika. – Nincs kihez szólnom

naphosszat, István bátya!

A vén strázsamester megértően bólogatott. Hisz látta azt jól minden

katonaember a visegrádi fellegvárban, hogy ezt a szerencsétlen magyar

fruskát a rátarti, német frajlák kiközösítették maguk közül. S tudta azt

minden katonaember a visegrádi fellegvárban, hogy valamennyi közül

épp ennek az egynek van helyén a szíve.

– Ne aggódj, Veronika! A királyné nem feledkezett meg tirólatok!

Tegnap megindult Pozsonynak, de az éjszakát Komárom várában tölti.

Épp az imént jött izenet Pöker várnagy uramhoz, hogy még ma felküldi

Kottannernét, csomagolja össze a maradék asszonyi holmikat! Még

máma mentek ti is a királyné után meg a kis Lisabetha után

Komáromba!

Veronika az ablaknak támasztotta homlokát.

– Komáromba? Én meg már azt hittem, egész télen itt

rostokolunk…

– Üres lesz a vár nélkületek, violám! Különöst a te látásod nélkül

búslakodunk mind, kik itt maradunk!

Violám…

A frajla szíve megdobbant lánya nevének hallatán. Hálásan

megszorította az öreg kezét.

– Soha nem feledem az irántam való jóságát, István bátya! De én ide

már vissza biztosan nem jövök! Hazatérek, Cserögre, a kislányomhoz!

Elég volt a komornaságból!

Az öreg vitéz bólogatott.

– Megértelek, gyöngyöm! Légy hát boldog! Ha csak néhány évvel

ifjabb volnék, bizony utánad mennék, akár a világ végére is!

Veronika már rohant is le a lépcsőn a szűk, hideg várudvarra, aztán

a túlsó szárnyba fel, az asszonyház emeletére, hogy leghamarabb

megpillanthassa Kottannerné felfelé kapaszkodó furmányos szánját. A

szánt, ami végre elviszi innét!

Azt sem bánta volna, ha akár maga a sátán hajtja azokat a lovakat.

5. Egy óra múlva felbukkant a szán a meredek hegyi úton. Négyen

gubbasztottak benne: Kottannerné, egy fekete köpenyes férfiember,

valami szolgaféle, s egy öregasszony.

Veronika furcsállva figyelte, ezek meg vajh, kik lehetnek… Amikor

besiklott a várkapun a furmányos szán, az öreg strázsamester sántikált

ki elébük az őrtorony aljából.

– Hol a várnagy? – förmedt rá Kottannerné. – Miért nem ő fogad?

– Sajog minden csontja Pöker uramnak – legyintett a vén István. –

Lepihent kicsinység. Hát ezek meg kicsodák?

A kocsin ücsörgő fekete köpenyes férfire bökött, meg a szolgájára.

– Mi közöd hozzá? A királyné emberei, elég, ha ennyit tudsz. A

cifra ruhás ládákat csak ők vihetik személyesen, megértetted? Nem

szeretném, ha a mocskos kezű katonáid megint szétszórnák a királyné

szoknyáit! – pörölt Kottannerné.

– Nekem ugyan édes mindegy, asszonyság! Mikor indultok vissza?

Remélem, te mihamarabb!

– Ne aggódj, vén csont! Elmegyünk mind! Ha rajtam múlna, egy

minutumig sem maradnék tovább ebben a denevérfészekben, de sajnos

reggel lesz, mire mindent összekészítünk. Addig is gondoskodj róla,

hogy kapjunk bőséges vacsorát!

István morgott valamit, aztán elsántikált a konyha felé. Kottannerné

ott maradt a szán mellett, várt, amíg a strázsamester el nem tűnik az

alacsony ajtó mögött. Akkor aztán idegesen körbepillantott.

– Menjetek be a szálába! – suttogta a fekete köpenyesnek. – A

szobámban várjatok rám!

A két férfi eltűnt az asszonyház bejáratában.

Kottannerné csak ekkor pillantott fel az ablakokra.

Tekintete találkozott Veronikáéval.

A lány elsápadt, de meglepetésére a komorna barátságosan integetett

neki.

Veronika innen sejtette, hogy valami nagyon nincsen rendjén.

6.

– Minden ruhát hozzatok! Az ünnepieket is, ne csak a gyászruhákat!

Vagy azt akarjátok tán, hogy a kisded keresztelőjén meg majd a

koronázásán feketét viseljen szeretett királynénk? No, eriggyetek már!

Csak négy frajla maradt Visegrád fellegvárában, de most mind a

négy lógó nyelvvel lótott-futott az asszonyház három szobából álló

emeletén, hogy összekészítse a Kottannerné által megkövetelt

valamennyi holmit. Csakhogy, mint az hamar kiderült, nem volt láda,

amibe beletehették volna a tömérdek ruhát.

– Eriggy, Veronika! Szólj annak a vén iszákosnak, hogy rögvest

ácsoltasson ládákat!

Kisvártatva szolgák kopácsolásától volt hangos az asszonyház. Ami

deszkát, fadarabot találtak a várban, mind ide hordták.

Csak rövid vacsorára pihentek meg: a komornáknak már fájt a háta a

sok hurcikolástól meg szaladgálástól, de Kottannerné hajthatatlan volt.

Odakünn, a behavazott hegyoldalak fölött már szurokfekete éjszaka

sűrűsödött, s még a hold is ónszín fellegek mögé bújt, de az

asszonyházban még javában folyt a kopácsolás.

Veronika kipirultan hajladozott a halomba hordott ruhák fölött,

amikor Kottannerné szobája felől a fekete köpenyes idegen lépett be. A

frajlák egyszeriben elnémultak, s még a szolgálók kezében is megakadt

egy pillanatra a kalapács.

– Szép jó estét, kisasszonyok! – nevetett a fekete köpenyes,

hátratolva csuklyáját. – Hallom, holnap nagy útra indultok! Nem

sajnáljátok-e ezt a kellemetes helyet hátrahagyni?

A frajlák elnevették magukat.

Akadt köztük, ki felismerte a jövevényt, egy sziléziai hercegleány,

ki nemrég került Erzsébet komornái közé, kegyesen csókra nyújtotta a

kezét.

– Á, gróf uram! Micsoda kellemes meglepetés!

Veronika csak ekkor pillantott fel a munkájából. A fekete köpenyes

férfi átszelte a szobát, kikerülgette a félig kész ládákat és ruhahalmokat.

Egyenest feléje tartott.

– Veronika!

– Miklós!

Újlaki széles vigyorral nyújtotta ölelésre a karját. A többi frajla már

akkor irigyelte Veronikát, amikor a budai palota titkos fürdőjében

Hunyadi őt választotta, most meg, hogy Magyarország egyik

leggazdagabb bárója ily szívélyesen üdvözölte, valóságos gyűlöletet

éreztek iránta.

– Mit keresel te itt? – suttogta Veronika Újlaki fülébe. –

Kottannernével jöttél?

– Majd később elmondom – Miklós a széles vigyor ellenére is

feszültnek tűnt.

– Várj! Szóltál a királynénak? Hazaereszt maga mellől?

Újlaki közelről nézett bele a lány szemébe.

– Igen, hazaereszt. De ára volt az engedélynek.

– Miféle ára?

– Azt nem mondhatom el.

Kottannerné megelégelte a fojtott hangú sugdolózást, odalépett

Miklóshoz, és belékarolva a kemence elé vezette.

– Kisasszonyok, néhányan talán már jól ismeritek e kedves

ismerősömet, ki szolgájával egyetemben segíteni jött most tinéktek!

Soha nem volt ellenére a kellemetes kisasszonyok társasága, úgyhogy

vigyázzatok, mert hamar a szoknyátok alá talál nyúlkálni!

A német frajlák kacéran vihogtak, Újlaki pedig, szerepébe

visszarázódva sorra végigudvarolta őket, s ezúttal Kottannerné sem

pörölt velük, amiért emiatt késedelmet szenvedett a készülődés. Aztán a

kemence mellé húzódva diskuráltak hosszan, hogy még Veronika sem

értette a szavukat.

Nem tetszett neki ez az egész.

Mit keres Miklós Visegrádon? S ha már Visegrádon van, miért nem

a királyné kíséretében, vagy legalább odalenn, az alsó palotában? Mi

keresnivalója lehet itt, ebben a hideg denevérfészekben?

Ahogy Veronika a ruhákat az első elkészült ládába belehajtogatta,

felfigyelt valamire.

Újlaki még mindig a kemence előtt beszélgetett Kottannernéval, s

eközben, mintha csak cipőjét igazgatná, egy vékony, fémes tárgyat

előhúzott annak szárából, és a kemence előtti tűzifarakás alá csúsztatta.

Veronika ereiben megfagyott a vér.

Az a mozdulat nyilvánvalóan rosszat sejtetett. De nem csak ő vette

észre a visszafogott mozdulatot. A szoba közepén térdeplő, és a

második láda fedelét kalapáló szolgák sugdolózni kezdtek. Egyikük

óvatosan a kemence felé intett a fejével, így hívva fel társai figyelmét

arra, amit látott. Aztán mivel azok csak néztek rá, nagy szemekkel,

térden odacsúszott hozzájuk, és a fülükbe sugdosott valamit. Most már

mind Újlakit bámulták.

Kottannerné megrángatta Miklós fekete köpenyének szélét. A férfi

elsápadt, s jobbnak látta visszatérdelni a fahasábok mellé, és remegő

kézzel kivenni alóluk azt a fémes tárgyat, amit az imént odacsúsztatott.

– Gondoskodj róla, hogy legyen gyertyánk! – motyogta

Kottannernének.

Újlaki ezután mosolyt erőltetett az arcára, odasündörgött a sziléziai

hercegleányhoz, és színlelt hódolattal megpaskolta fenekét. A frajla

elpirult, s rávert Miklós kezére.

– Ejnye, gróf! El a mancsokkal! Hisz házasember vagy!

– Hidegek az éjszakák itt fenn, a hegyen – dünnyögte Miklós a

hercegleány fülébe. – Nem volna-e kedved megmelengetni a

derékaljamat, galambom?

Veronika elfordította a fejét.

Beszélnie kell a bátyjával, méghozzá minél előbb!

A feszültség, köszönhetően Újlaki bókolásainak, tréfáinak,

valamelyest oldódni látszott. A frajlák harsányan kacarásztak, a szolgák

fáradhatatlanul püfölték a szegeket az új ládákba. Hanem vagy

fertályórával később, amikor Pöker Ferenc várnagy berontott,

egyszeriben mindenki elcsendesült megint.

– De most már aztán elég legyen ebből a förtelmes ricsajból,

Kottannerné asszonyság! Még az alsó palotában se tudnak aludni ettől a

rettenetes zenebonától! Térjetek rögvest nyugovóra, vagy nem állok jót

magamért!

A komorna csípőre tett kézzel megállt a várnaggyal szemben.

– Nekem te nem parancsolsz, Franz! A királyné ruháit ugyan ki

szedegetné össze, ha nem mi? Megállj, te! Igen rossz a színed! Csak

nem dögrováson vagy7? Úgy festesz, mintha már csupán hálni járna

beléd a lélek!

Pöker Ferenc bosszúsan legyintett.

Igaz, ami igaz, nem csak a csontja sajgott, de meghajlott a háta is, s

úgy köhögött, mint valami kivénhedt szamár.

– Kik ezek az emberek? – mutatott Újlakira és a szolgájára. Miklós,

ahogy a várnagy belépett, megint a fejébe húzta a csuklyát. – Semmi

keresnivalójuk az asszonyházban!

– A királyné szolgálatában állanak! – nyugtatgatta Kottannerné. –

De való igaz, ideje, hogy magunkra hagyjanak minket, urak, végtére is

ez erényes és istenfélő életet élő hölgyek szállása, nem holmi út menti

fogadó! Kész vannak már azok a ládák? Nem baj! Azt már hagyjátok!

Ennyi elég lesz!

– A dunai oldalon, a konyha mellett szórtunk szalmát néktek a

földre! – morogta Pöker Ferenc, s szúrós szemmel figyelte, ahogy

Újlaki és szolgája kisomfordálnak az ajtón. Néhány pillanat múlva már

lefelé kopogtak lépteik a csigalépcsőn.

– Úgy! Térjetek ti is nyugovóra, kisasszonyok!

– Menj csak nyugodtan, Franz! – érintette meg együtt érzőn a férfi

karját Kottannerné. – Majd én rendet tartok itt, ne félj! Eriggy! Aludj

tovább!

A várnagy visszafordult az ajtóból.

– Azt sajnos nem lehet… Garai uram meghagyta, hogy amíg itt

vagytok, feküdjek az Öregtoronyba, az ajtó elé… Hogy ne jöhessen át

még véletlenül se senki titőletek…

Kottannerné elsápadt.

– Hogy mitőlünk? Ugyan, mit félti tőlünk az Öregtornyot Garai?

Hát teljesen elment annak az embernek az esze? Felőlünk nyugodtan

elhúzódhatsz a szobádba, Franz! Még hogy az ajtó előtt aludni! Hát van

szíve a te uradnak? Ilyen beteg embert a hideg földön éjszakáztatni!

Micsoda esztelenség!

Szemmel láthatóan a várnagy is egyetértett ezzel, de azért csak

legyintett.

– A parancs az parancs! No, jó éccakát, szép hölgyek!

Álmosan kicsoszogott. Néhány perc múlva a szoba végéből, az

Öregtoronyba nyíló ajtó túloldaláról hallatszott immár köhögése.

Motoszkált kicsit, bizonyára elvackolta magát a küszöbön valami

molyrágta bivalybőrön.

Kottannerné le sem vette tekintetét a vaskos tölgyfa ajtóról. A szája

mozgott, mintha néma átkot szórt volna.

Veronika immár bizonyos volt benne, hogy valami szörnyűségnek

kell történnie ezen az éjszakán.

7.

A szolgák összeszedegették szerszámaikat, s csak a három frissen

összeácsolt hatalmas utazóládát hagyták a szoba közepén. Kottannerné

a munka befejezésének örömére, no meg annak megünneplésére, hogy

vélhetően hosszú időre elhagyják Visegrádot, egy-egy pohár gyöngyöző

kamonci nektárt engedélyezett a kisasszonyoknak lefekvés előtt. A

frajlák viháncolva felhörpintették, egyedül Veronika öntötte ki

észrevétlenül ágya mellé.

– Ágyba! – parancsolta Kottannerné, de továbbra is meredten

bámulta a tölgyfa ajtót. A túloldalon immár percek óta rázta a köhögés a

várnagyot. – Holnap korán indulunk Komáromba! Aludjatok már!

Oltsátok el a gyertyákat!

Veronika reszketve bújt fekhelyére. A szobában négy ágy volt, a

többi frajla szinte azonnal álomba merült. Ő azonban képtelen lett volna

aludni, a szíve túlságosan hangosan zakatolt ahhoz… Úgy feküdt az

ágyban, hogy láthassa Kottannernét. A komorna az ajtó előtt állt,

kezében az utolsó még égő gyertyával. Hallgatózott.

Az ajtó túloldalán Pöker várnagyot újabb, minden eddiginél

hevesebb köhögőroham rázta. Káromkodás. Fészkelődés. Újabb

köhögés. Aztán mocorgás megint. Káromkodás. És nagy sokára…

lassan távolodó léptek…

Kottannerné elvigyorodott. A kezében tartott gyertya fényében

egészen ördögire szélesedett ez a vigyor.

– Köszönöm, Istenem! Köszönöm néked!

Lopózni kezdett kifelé a frajlák szobájából.

Veronika szívszorongva bámult bele a sötétségbe.

Valahol odalenn, a kaputoronyban az őrség katonái nyerítettek.

Biztosan kockáztak megint… Aztán elcsöndesedtek azok is.

Hosszú idő telt el így, Veronika szeretett volna végre elaludni, de a

szíve egyre hevesebben dobogott.

Újabb sóhajtás. Ajtó nyikorgott egy emelettel lejjebb…

Bagolyhuhogás… Édes Istenem, létezik ennél baljósabb hang a

világon?

Lassan felült az ágyában.

Aztán mezítláb, hálóingben elindult előre, abba az irányba, amerre a

királyné üres szobáját sejtette.

8. Tudta, hogy esztelenség, amit tesz, mégsem bírt ellenállni a

kísértésnek. Lábujjhegyen ellopakodott a királyné baldachinos ágya

mellett, s a Kottannerné szobájába nyíló ajtónál a falhoz lapult Az ajtó

tárva-nyitva állt.

Odabenn csend.

Sötétség…

Remegve belesett a szobába. A szürke fellegek mögül egy pillanatra

átderengő Hold halovány fényhálót vetett az ablakon át a szőnyegek

mintázatára. A nyoszolya valóban üres volt, azonban a szoba várudvar

felé nyíló ajtaja tárva-nyitva állt.

Veronika elindult az ajtó felé.

Ebben a pillanatban felhorkant valaki a sarokban.

A vénasszony volt az, aki Kottannernével jött a szánon. Egy

hevenyészett derékaljon fészkelődött, szája tátva-nyitva.

Hát ez meg ki lehet? Mintha a királyné egyik cselédje volna… Látta

sokszor Budán. Ezt meg minek hozta Kottannerné?

Mindenesetre most alszik…

Veronika erős kísértést érzett, hogy visszaosonjon a szobájába, és

megpróbáljon aludni végre, de leküzdötte idegességét. Utána kell járnia,

mi történik itt! Nem csak ő, de Miklós is veszélyben van! Tudta!

Érezte!

Kottannerné biztosan lement a csigalépcsőn az alsó emeletre. De mit

keres ott? Hisz a lenti szobák mind üresek.

Kilesett a nyitott erkélyfolyosóra.

Odakünn a várudvar kihaltnak tűnt, a ciszterna tetején hó csillogott a

holdfényben. Szemben, a kaputorony mellvédje mögött egy fáklya

fénye lobogott.

– Édes Istenem, segíts meg engem.

S mielőtt meggondolhatta volna magát, Veronika kilépett a

folyosóra. Csontig hatoló hideg mart tagjaiba, így, libabőrösen, egy szál

hálóingben, mezítláb lopakodott a csigalépcsőig. A fordulóban aztán

lelesett.

Senki…

Lábát az első lépcsőfokra helyezte. Aztán a másodikra. Onnét már

úgy futott lefelé, mintha űznék.

Az alsó emelet erkélyfolyosója a középső szobába vezetett. Az ajtó

résnyire nyitva.

Veronika belépett.

A szurokfekete szoba hang nélkül nyelte el.

9. A szobából nyílt egy ajtó a kápolnába. A várnépeknek épült ez a

kápolna, de nem gyakran tértek be ide. A várudvar felőli bejárata

eldugva, a ciszternaszikla mögül nyílt, így a kaputoronyban őrködő

lándzsások akkor sem láthatták volna, ki oson be éjnek évadján, ha

történetesen befelé, a várudvarra kémlelnek.

Azon az éjszakán, farsang napját követő szombaton két, fekete

köpenybe burkolózó férfi lopakodott be a kápolnába. Odabenn

Kottannerné várta őket.

– Itt vannak a gyertyák? – kérdezte Újlaki Miklós, amikor óvatosan

becsukták a kápolna ajtaját.

– Odafönn! – felelte rekedten a komorna. – A frajlák már alszanak!

Kaptak gyűszűnyi altatót a borukba, reggelig ki se nyitják a szemüket!

– Akkor igyekezzünk! – felelte Újlaki. – Legyünk túl rajta!

Amikor végigosontak az asszonyház szobáin, odakünn felhuhogott

megint egy bagoly.

– Az öregasszony?

– Alszik, mint a bunda – suttogta Kottannerné. – Vele ne legyen

gondotok! Itt van ez a három kulcs! Ezek nyitják az Öregtoronyba

átvezető ajtót. Arra a várnagy tett lepecsételt kendőket, hogy gebesztené

meg a Jóisten! A kendőket könnyen le tudjátok venni, már megnéztem

magamnak! De odalenn, a pincében, a lenti ajtóval nehezebb dolgotok

lesz. Arra jókora lakatokat vertek! Le kell mindet ráspolyoznotok! Itt

vannak az új lakatok, visszafelé jövet ezeket tegyétek a régiek helyére!

Ez pedig úrnőm pecsétnyomója. Mikor végeztetek, ezzel újra

pecsételjétek le a zárakat.

Újlaki remegő kézzel átvette az eszközöket.

– És a gyertyák?

Kottannerné idegesen keresgélt ruhája redői között.

– Itt voltak… Itt voltak, esküszöm! Hová lettek? Várjatok!

Elrohant, és kisvártatva négy-öt szál gyertyával tért vissza.

– Felköltöttem az öregasszonyt, s szerencsére volt még nála néhány!

No, eriggyetek már!

– S te hol leszel?

– Visszamegyek a kápolnába. Az öregasszonynak is azt mondtam,

imádkozni fogok.

– Imádkozzál is, Kottannerné, mert ha az őrség megneszel valamit,

helyben lekaszabolnak mindőnket! Azt ugye tudod!

– Menjetek! – A komorna torka száraz volt, mint a tapló. Az

óvatosság kedvéért elkísérte Újlakit és szolgáját a frajlák szobájáig. Ott

megállt, és szívszorongva figyelte, ahogy a két fekete ruhás férfi a

helyiség végébe cammog, s lassan elkezdi lefeszegetni a várnagy

pecsétjeit a sarokvasakról.

Egy pillantás az ablakoknál alvó frajlákra…

A sziléziai hercegleány kitakarózva, szétvetett lábakkal húzta a

lóbőrt, mint valami fogadós cafka. A többiek is egyenletesen

lélegeztek…

Kottannerné elégedetten bólintott, aztán hirtelen megdermedt.

Hát ez meg?

Gyanakodva közelebb lépett Veronika fekhelyéhez. A lány a fal felé

fordulva pihegett, de a holdfényben mintha ezüst verejték gyöngyözött

volna a homlokán.

Verejték?

Ebben a kutya hidegben?

Kottannerné még közelebb hajolt a lányhoz, hogy hallja lélegzését.

Vajh, szaporán szedi-e a levegőt, mintha most bújt volna vissza ágyába?

Veronika légzése egyenletesnek tűnt.

A komorna megnyugodott.

Úgy tűnik, már képzelődik! De hát csoda lenne az?

Egy csattanás és rémisztő nyikorgás az éjszaka csendjében.

A szoba végében feltárult az ajtó, az Öregtoronyból jeges fuvallat

söpört végig a szobán.

Kottannerné búcsút intett Újlakinak, aztán kihátrált a szobából.

Ment, hogy imádkozzon.

Az ajtó mögött gyertyafény lobbant, aztán reszketeg hálót vetve a

falakra, lassan eltűnt a mélyben.

10. Veronika levegő után kapkodott. Csak az utolsó pillanatban tudott

visszaosonni ágyába, s rögtön utána színlelnie kellett, hogy békésen

alussza álmát. Amikor Kottannerné fellélegezve elfordult tőle, Veronika

maga se hitte, hogy sikerült becsapnia.

Várt. Odalenn, a torony alsó szintjei felől fémes csikordulás

kalapálás hallatszott. Most reszelik a lakatokat a kincstár ajtaján!

Veronika szívszorongva felült az ágyában. A többi frajla mélyen

aludt, akár ágyút is el lehetett volna sütni a fülük mellett, arra se riadtak

volna fel.

Mit tegyen?

Nem kellett sok fantázia ahhoz, hogy kitalálja, mire vette rá a

királyné Miklóst. El akarja lopni a Szent Koronát! Ebben mesterkedtek

egész este Kottannernével! Ezért próbálta a ráspolyokat Újlaki a

kandalló fahasábjai alá rejteni, s ezért takargatta az arcát a várnagy

elől…

Veronika hallgatózott.

Reszelés, kalapácsolás. Néha egy-egy fojtott nyögés a mélyből.

Alaposan megszenvedhetnek odalenn azokkal a lakatokkal!

Valamit tenni kell!

A hideg kőre tette mezítelen lábát. Riasztania kell a kapuőröket,

István porkolábot, Pöker várnagyot! Bárkit!

Erzsébet nem kaparinthatja meg a Szent Koronát!

Elég lenne sikoltania, kiáltania, és a kaputoronyból máris

iderohannának a strázsák. Csakhogy ha berontanak az Öregtoronyba,

bizonyosan ott helyben lekaszabolják a tolvajokat. A korona szent és

sérthetetlen! Bárki, ha megpróbálja elorozni, halálnak halálával hal!

Megölnék Miklóst is!

Azt nem hagyhatja…

Mást kell kitalálnia!

Szívszorongva várt. Az idő kínzó lassúsággal vánszorgott. A

kopácsolás, reszelés már elhalt, s égett szag kezdett terjengeni a

szobában.

Odalentről jött.

Csak nem gyulladt meg valami?

Veronika felkelt az ágyból, résnyire tárta az Öregtoronyba nyíló

ajtót, és belesett a sötétségbe.

Lemenjen? Figyelmeztesse Miklóst, hogy őrültséget cselekszik?

Veronika vacogva leszaladt a csigalépcsőn, de csak a fordulóig.

Onnét már látta, hogy a pince előterében, a vasalt tölgyfa ajtó előtt

ketten szaggatják kifelé az utolsó lakatot tartó tokot.

Édes Istenem!

Veronika már-már rászánta magát, hogy szól Miklósnak, amikor

léptek kopogása ütötte meg a fülét odaföntről.

Kottannerné!

Hová bújjon'? Most merre fusson?

Villámgyorsan feliszkolt a lépcsőn, de addigra a komorna léptei már

közvetlenül az ajtó előtt visszhangoztak.

Mást nem tehetett, egy emelettel feljebb osont, a Szent Erzsébet-

kápolna előteréig. Onnét pillantott le.

Kottannerné megállt az ajtóban, de sajnos nem ment még lejjebb,

hogy Veronika visszasurranhasson az ágyába, mert Újlaki és a szolgája

már jöttek is felfelé a pincéből.

– Mi tart már ilyen sokáig? Mindjárt virrad!

– Túlságosan erősek voltak a lakatok! – zihálta Újlaki. – Nem

bírtunk velük! Ki kellett égetni a tokokat!

– Az egész asszonyházban érezni a bűzt! – sziszegte Kottannerné. –

Teljesen elment az eszetek?

Egy pillanatra csend támadt, s Veronika már-már azt hitte,

észrevették, hogy odafönn hallgatózik valaki, de aztán rájött, hogy

csupán most húzta elő Újlaki a háta mögül…

Veronika a szája elé kapta a kezét.

Megszerezték!

– No, mit szól ehhez, Kottannerné? – vigyorgott egy emelettel

lejjebb Újlaki.

– Hála legyen a magasságosnak! Ügyes vagy… Miklós…

Asszonyom ezért busásan megjutalmaz…

– Tűnjünk el innét! Csoda, hogy eddig nem hallották meg a

kopácsolásunkat! Vagy a fülükön ülnek, vagy…

– Kétszer is dörömböltek az alsó kápolna meg az asszonyház

ajtaján… – Kottannerné foga még mindig vacogott. – Aztán csak nem

jöttek be, de megesküdnék rá, hogy a porkoláb hallotta a recsegés-

ropogást…

Újlaki átadta a koronát tartalmazó ládikát.

– A kincstár lakatjait kicseréltük és minden nyomot eltüntettünk

odalenn. Meg akarod nézni, asszonyság?

– Dehogy akarom! Tűnjetek el innét gyorsan! Gyertek! Pecsételjétek

le ezt is!

A hangok távolodtak, és Veronika megértette, hogy mire készülnek.

Lezárják az Öregtoronyba vezető ajtót… lepecsételik…

Rémülten rohanni kezdett lefelé, ám a vaskos tölgyfa ajtó

becsapódott az orra előtt.

Szurtos sötétség…

Megcsúszott a csigalépcsőn, és nekizuhant az ajtónak.

A túloldalon valaki felmordult…

Édes Istenem…

Kaparászás…

Veronika zihálva elhátrált az ajtótól. Nem bánta már azt sem, ha

felfedezik, csak ne hagyják itt… ne hagyják egyedül a toronyban, élve

eltemetve!

Az ajtó nyikorogva kitárult, s a következő pillanatban tőr villant a

gyertyafényben.

Veronika meglepődve bámult le hófehér hálóköntösére.

Vér…

A fájdalmat még nem érezte, csak a tőr hegyének jéghideg döfését.

Bosszantóan hideg, megrázkódott belé.

– Én… én… Miklós…

Az ajtó résében Újlaki feje bukkant elő.

– Ki vagy te? Mit kémkedsz utánunk?

– Miklós…

A lány hangját már nem is lehetett hallani. A szúrás helye forró,

lángoló fájdalommá hevült, és terjedt szerteszét tagjaiban, ahogy a

vérfolt is egyre terjedt a fehér hálóruhán.

– Miklós…

Újlaki előretartotta a gyertyát, és szemét erőltetve csak most

pillantotta meg az ajtónak támaszkodó halottsápadt lányt.

– Veronika! – hördült fel. – Veronika!

A karjaiba zuhant.

– Mit kerestél odabenn? Miért tetted ezt?

Veronika érezte, hogy a fájdalom szétomlik bensőjében, elér lábáig,

karjáig, aztán, mintha gyorsan terjedő méreg volna, már iramlik is

agyába…

Miklós úgy kapta fel, mint a pelyhet.

A lány lecsukódó szemei előtt még elsuhant a frajlák szobájának

boltíves ablakmélyedése – mintha a Pilis felett már pirkadt volna –,

Kottannerné sápadt képe, aztán…

Aztán saját ágyában hevert, s reszketve felemelte a kezét…

Istenem, mennyi vér…

A távolból még hallotta Kottannerné elfojtott káromkodását, és

Miklóst, ahogy rákiabál…

Aztán hirtelen minden olyan könnyű lett.

A kín egyszeriben elillant, és

Édes Istenem…

Ez volna a halál?

– Veronika! Bocsáss meg! Kérlek, bocsáss meg!

Újlaki Miklós, Magyarország bárója ott térdepelt az ágya mellett, az

arca könnyes volt, szemének fénye megtört, alatta veres táskák

árulkodtak a kimerültségről. Mögötte ott állt Kottannerné, és mohón

bontogatta kifelé a bársonytokból Szent István koronáját.

– Nem… nem szabad elvinni…

De Veronika csak tátogott, szája szegletéből vércsík csurrant

nyakára. Miklós eszelősen szorongatta kezét, s ez a szorítás jólesett a

lánynak, melegséggel töltötte el, de testének többi része ijesztően

gyorsan hűlt.

– Nem szabad… A koronát…

– Hallgass! – suttogta Miklós. – Meg kellett tennem, kishúgom!

Meg kellett tennem! Ez volt az ára… Ez volt az ára…

Veronika értetlenül bámult rá, aztán elsötétült előtte minden.

11. – Megérdemelte! Minek kémkedett utánunk?

Újlaki fenyegetőn felemelkedett az ágy mellől, és Kottannerné csak

most vette észre, hogy baljában még mindig ott vereslik a tőr, ráadásul

hegye éppen rászegeződik.

– Mit akarsz azzal, te bolond? Most már késő! Kihoztad a koronát a

toronyból! Most már néked sincs visszaút!

Újlaki a pengére pillantott, s iszonyodva megrázkódott.

– Meghalt? – kérdezte a komorna enyhültebb hangon.

– Még él… De súlyos a sebe…

– Jól van, Miklós. Nyugodjunk meg mindannyian! Én majd

bekötözöm a sebet! Te addig keress valami rejtekhelyet a koronának!

Igyekezzünk, mert mindjárt virrad!

Újlaki remegő kézzel felkapott egy selyempárnát Veronika ágya

mellől, és a véres tőrrel felhasogatta a huzatot. Belemarkolt, és a tollak

egy részét az ágy alá szórta. A levegőben pihék szálldostak, még akkor

is, amikor Miklós a Szent Koronát a keresztnél fogva betömködte a

párna belsejébe.

– Így jó lesz?

Kottannerné csak fél szemmel pillantott rá, mert épp Veronika

sebére tett kötést a lány hálóruhájából tépett csíkkal.

– Jó lesz. Mindjárt összevarrom, tedd le a kemence elé! Ne

aggódj… Komáromban a királyné bécsi orvosai veszik majd kezelésbe

a lányt!

Újlaki a kezére pillantott. A vérre tollpihék tapadtak. Megrázkódott

az iszonyattól.

– Kottannerné… Ezt… senki nem tudhatja meg… De még a

királyné sem…

– Elég legyen! – zihálta a komorna. Nemsokára végzett a vánkos

összefércelésével. – Pecsételjétek le az ajtót, és tegyétek rá vissza a

várnagy kendőjét! Aztán tűnjetek innét! Vigyétek a párnát is! Reggel

hozzátok a szánhoz! Igyekezzetek!

Miklós és a szolgája nem sokkal azelőtt rohantak át a szállásukra,

hogy két lándzsás őr álmosan átszelte volna a várudvart. A veres

huzatos vánkost Újlaki gyengéden letette a földre szórt szalmába, mely

fekhelyükül szolgált.

Aztán lerogyott melléje.

Odakünn felkukorékolt egy kakas: a marhabél hályog ablakon túl

mind szürkébbé derengett az eddig éjsötét külső világ.

Újlaki a kezére pillantott: még mindig remegett. Aztán a veres

párnára.

Szíve még mindig zakatolt.

Vajon kijutnak-e véle reggel a várból?

A korona… ország koronája…

Újlaki megérintette a vánkost, s véres ujjai kitapogatták a keresztet a

tetején.

Egész teste elzsibbadt az érintésétől.

Ez a koronaékszer, amit Szent István király viselt… Amit Szent

László… Könyves Kálmán… Károly Róbert… Lajos király… Isteni

hatalma vagyon ennek a koronának…

A szolga fáradtan eldőlt a szalmán, hátát fordítva Miklósnak, s

máris húzta a lóbőrt.

Holnap meg kell ölnöm, gondolta Újlaki. Tudta, hogy legfeljebb egy

órácskát pihenhet. Úgy aludt el, hogy közben görcsösen markolta a

selymen át a korona pántját.

12. A frajlák fájó fővel, kóvályogva ébredtek, mintha másnaposak lettek

volna. Kottannerné csúnyán rájuk is ripakodott, hogy ne piszmogjanak

már annyit, kapják össze magukat, és igyekezzenek le, az asszonyház

elé. Várja ott őket a befogott furmányos szánkó.

A leányok a szemüket dörzsölgették, sehogyan sem értették, minek

ez a sietség, amikor pedig megtudták, hogy Kottannerné még

mosakodni, reggelizni sem engedi őket, elöntötte őket a pulykaméreg.

– Egy szót se többet! – förmedt rájuk a komorna. – Egy-kettő! Le a

kocsikhoz! Majd odalenn betérünk az alvégi fogadóba! Csak már

indulnánk el innét! Mire vártok még?

– De hisz Veronika fel sem ébredt! – pörölt vele kitartóan a sziléziai

hercegkisasszony. – Ő bezzeg alhat, amíg a hasára nem süt a nap?

Kottannerné a nyakig betakart lányra sandított.

– Veronika nagyon beteg lett az éjjel. Őt majd a szolgákkal együtt

letámogatjuk… No, mi lesz? Lefelé, kisasszonyok! Egy, kettő, egy,

kettő!

A frajlák zúgolódva elindultak, de már jött is velük szembe Újlaki a

szolgájával, hogy lecipeljék a szánhoz a ruhákkal telezsúfolt

utazóládákat.

Kottannerné eligazította őket, s szobormerev arccal figyelte, hogy

viszik ki, egyiket a másik után.

Amikor már nem maradt semmi, odalépett az árnyékszék-torony

függönyéhez. Onnan még visszalesett, nem figyeli-e valaki, s csak

akkor húzta elő ruhaujjából a reszelőket, hogy a mélybe vesse őket.

– No, lám, no, lám! – reccsent a háta mögül. – Ugye, hogy milyen

remek egy hely ez az árnyékszék, ha meg akarunk szabadulni

valamitől…

Kottannerné összerezzent.

– Hát te meg hogy kerültél ide, vén szipirtyó? Úgy lépkedsz, mint a

macska az éjszakában!

A vénasszony, akit a királyné parancsára magával hozott,

elvigyorodott.

– Nem csak a lépteim olyanok, Kottannerné asszonyság, de a

látásom és a hallásom is, akár a fekete macskáé!

– Igyekezz te is lefelé. Mindjárt indulunk!

– Ó, hát persze, asszonyság…

– Te mész egyenest Budára…

– Dehogy megyek, asszonyság!

– Ez a királyné parancsa!

– Dehogy megyek – vigyorgott mézesmázosan a vénasszony, és

szoknyáját libegtetve odalépett a komorna mellé, aztán lepillantott az

árnyékszékbe.

– Híj, de büdös van itt! Igaz, amit mifelénk mondanak, a királyné is

ugyanolyan büdösét székel, mint bármely paraszt! No de mit látok, mit

látok? Mi csillog ott alant, a szarban, asszonyság?

Kottannerné riadtan odakapta a fejét, de bizony ő nem látott

csillogni semmit. Nem is láthatott, hisz amit lehajított, jó mélyre merült

az már.

– Nincs ott semmi!

– Dehogy nincs, asszonyság! Dehogy nincs! Mégpedig éppen az a

két kis fémreszelő, amit tegnap a fahasábok alá akart rejteni a te

embered! Ez aztán igazán érdekes!

A vénasszony szimatolva, kutakodva körbesündörgött a frajlák

szobájában.

– Ennél csak az az érdekesebb, hogy annyi gyertyát kunyeráltál

tőlem éjnek évadján, ami három embernek is elegendő lett volna

hajnalig… S mit ad Isten, mind csonkig is égtek! Nagy világosságban

szeretsz te imádkozni, Kottannerné asszonyság!

– Mi közöd hozzá?

– S lássanak csudát! – A vénség lehajolt, és a kemence elől felemelt

egy bíborbársony cafatot. – Megesküdnék reá a Szent Szűzre, hogy

éppen ilyen bársonytokban tartják az országnak koronája is… Láttam,

mikor legutóbb az úrnőnk felhozatta Bazini urasággal! S most egy

darabkája itt hever e toknak! Ej, ej!

A vénasszony az ágyában heverő Veronikára sandított.

– S nicsak, ni! Ez a jány is nagyon rosszul járhatott az éjjel… Úgy

látom, sápadt, mintha minden vér kifutott volna a pofácskájából.

Hogyan lehet ez? Csak nem valami rontás vagyon rajta? Ismerek én egy

bábaasszonyt, az le tudja venni a rontást, már persze, ha az a rontás nem

valami éles, hegyes tárgytól származik…

Kottannerné összeszorította ajkát, mert félt, ha megszólalna,

bizonnyal remegne a hangja.

– S nézzenek csak oda, hát még ez is! – csapta össze a kezét a

vénség. – Mi ez az elmosódott vérfolt itten, a leány ágyánál? Na, meg

itt is! Most mondja meg, Kottannerné asszonyság, hát miféle cselédek

vannak a világon? Ilyen hányaveti módon takarítani! Én a királyné

helyében elcsapnám az ilyen cselédet, el én! Hm. Erről a sok kiszórt,

kihányt tollról meg nem is beszélve! Kész disznóól, mondhatom!

– Elég legyen! Elhallgass, vén boszorkány, vagy magam nyiszálom

el a torkodat!

– Ó, én csak egy vén cseléd vagyok, semmi más – ájtatoskodott az

öregasszony. – Tudod, Kottannerné asszonyság, éjjel úgy alszom, mint

a tej, de amikor ébren vagyok, akkor aztán szeretem nyitva tartani a

szememet! Érted, ugye?

– Mit akarsz? Itt van két arany! Fogd!

– Két arany? Két nyüves arany, Kottannerné asszonyság? Annál

Pöker várnagy uram többet adna nékem, ha elmesélném néki, milyen

hanyag cselédjei vannak néki, hogy így elhagyják a korona tokját, meg

vérfoltokat is felejtenek a padlón, sőt bizonyos ráspolyokat az

árnyékszékben… Adna ezért bőségesen aranyat nékem, pedig igazán

zsugori a lelkem! Nem gondolod-e Kottannerné asszonyság?

– Húsz arany van nálam – sziszegte a komorna. – Azt mindet

megkapod, csak hallgass!

A vénasszony szinte gyengéd odaadással bámult az arcába.

– No, megmondom én, hogyan képzelem a dolgokat, Kottannerné

asszonyság! Kapok én most húsz aranyat tetőled, és még nyolcvanat

Komárom várában magától a királynétól. Tudom, örülni fog szegény,

ha megérkezünk, mert a királyné asszony mindig odavolt a szép

fejékekért!

– Száz aranyat? – képedt el a komorna.

– Annyit bizony, s azt is csak előlegnek! Mert aztán kapok még

ráadásképpen egy csinoska jobbágytelket valahol Bécs városának

környékén… Meg… örök életre ellátást valamely bécsi egyháztól…

Ugye, érted, kedves Kottannerné?

– Igen, értem.

– No, mit mondasz rá? Menjek-e a várnagyhoz?

– Ne menjél. Megkapod, amit kérsz. Velem jössz Komáromba…

Remegő kézzel átnyújtotta az erszényében lapuló aranyakat, s

zavarodottan elmosolyodott.

Az öregasszony egyenként megolvasta a pénzt, aztán oly mélyen

meghajolt előtte, mintha csak valami fruska volna, nem a sír szélén

tántorgó vénség.

– Hát akkor, asszonyság, ha már ilyen szépen összekomálódtunk, mi

ketten, s ha csak nincsen ellenedre, én gyorsan elégetem a kemencében

ezt a bársony tokbélést meg ezt a sok tollat itt. Tárjad csak ki az

ablakokat, mert büdös lesz mindjárt! Aztán segítek levinni ezt a

gyengélkedő leányt.

– Nem mulasztom el megemlíteni a királynénak, milyen hűséges

szolgálója vagy.

A vénasszony sebesen tűzre vetette az árulkodó nyomokat, aztán

Veronika ágyához lépett.

– Átkötném a sebét, ha csak nem akarod, hogy vérnyomokat

hagyjunk magunk mögött a hóban, egész Komáromig!

Kottannerné hálásan bólintott. Mikor végeztek, együtt vállra vették

a lányt, s mivel Veronika karcsú volt, különösebb gond nélkül le is

értek vele a szála elé. A frajlák ott csiviteltek már a hóban. Igen

vidámak voltak, feledve a mosakodás és a reggeli hiányát. Mit számít

az? Hisz végre valóban megszabadulnak sok hónapos visegrádi

fogságukból! Másról sem esett most szó, mint hogy mely palotás

hadnagyokkal találkozhatnak megint Komáromban, s melyikük

ágyában forgolódhatnak Pozsonyban, aztán remélhetően Bécsben is…

Hanem amikor meglátták, hogy Veronika nincsen eszméleténél,

egyből elment a jókedvük.

– Ezzel meg mi történt?

– Ne jártassátok a szájatokat, ostoba libák! – nyögte Kottannerné. –

Veronika az én kocsimon jön, ti meg a fogatos szánkón! Felszállás!

Az őrtorony mellvédjének dőlve a vén István strázsamester

szórakozottan figyelte jó darabig a frajlák nyüzsgését, toporgását, de

most, hogy a komorna és az öregasszony vállán megpillantotta a

látszólag élettelen Veronikát, egyszeriben elkomorult. Lebicegett a

lépcsőn, és kucsmáját félretolva megállt a fogat előtt.

– Mi baja van? – kérdezte.

Kottannerné aggodalmasan pillangatott körbe a várudvaron.

– Semmi, semmi! Csak női baj! – legyintett. – No, tágulj arrébb,

öreg, menj a dolgodra!

De a vén Istvánt ez a válasz egyáltalán nem nyugtatta meg.

Közelebb lépett. Veronika hirtelen kinyitotta a szemét.

– Ni, hát élsz! Mi lelt, gyöngyöm? Bántottak?

A lány bágyadtan szóra nyitotta volna száját, de Kottannerné

gyorsan melléje huppant, és egy vastag takaróval úgy bebugyolálta,

hogy még az arca is eltűnt szerencsétlennek.

A strázsamester keze tétován kardja markolatára tévedt, ám ebben a

pillanatban harsány hahota visszhangzott végig a komor falak közt. A

kaputoronyban álldogáló lándzsások hétrét görnyedve mutogattak a

dunai palotaszárny felé, ahonnét a fekete köpenyes férfi közeledett, háta

mögött a szolgájával.

A szolgán röhögtek.

– Hát néked, komám meg, farkad nőtt az éjjel?

Mert bizony a nyomorult egy zsemleszín tehénbőrt terített a hátára,

melynek lelógó farka ide-oda himbálózott a háta megett.

– Aztán vigyázz! Csak meg ne fejjenek ezek a kacér frajlák, hallod-

e?

A szolga idétlenül vigyorgott, még imbolygott is kicsit a hóban

lépkedve, mintha valóban tehén volna, aztán a furmányos szánhoz érve

vigyázva Kottannerné és Veronika lába elé tette a bőrt. A komorna

lehajolt, és óvatosan visszanyomogatta a kikandikáló piros vánkos

sarkát. Újlaki fürgén felkapaszkodott Kottannerné és Veronika mellé,

csizmás lábát a tehénbőrön nyugtatva.

– No, most már megvolnánk! – varázsolt mosolyt az arcára

Kottannerné. – Ideje, hogy félreállj, vén csont, mert a királyné már

türelmetlenül vár reánk!

A strázsamester a szánon ülőkre hunyorgott. Összebújtak, útra

készen. A komorna, a fekete köpenyes, és Veronika. A furmányos szán

mögött egy jóval szélesebb, nehezebb szánon a többi frajla, az

öregasszony és a szolga. Különös… Roppant különös…

– Egy tapodtat se mozduljatok innét! – mormolta István, véget vetve

vívódásának. – Legények! Jöjjetek csak ide!

A kaputorony őrei már siettek is lefelé a lépcsőn.

– A kapurácsot fel ne húzzátok, míg vissza nem jövök! Értitek?

A legények unottan bólogattak.

13. – Valami nem tetszik nekem, várnagy uram! Le kellene jönnöd, s

átvizsgálni azokat a szánokat, mielőtt…

Pöker Ferenc láztól könnybe lábadt szemét az öregre emelte. Szűk,

fűtetlen szobájában párállott a lélegzete.

– Mit akarsz, te Isten barma?

– Át kellene vizsgálni azokat a szánokat, várnagy uram!

– Megvesztél, te…

A várnagy még megtoldotta volna a mondatot egy cifra sorral, de a

köhögőroham megakadályozta benne, hogy a pokol tornácára küldje a

strázsamestert.

– Hadd menjen az a sárkány Kottannerné, ha annyira akar! – nyögte,

mikor végre megint levegőhöz jutott. – Legalább nyugalom lészen

Visegrádon végre!

– No de az a jány! Valami baj van vele…

– Mit érdekel engem a jány! – legyintett a várnagy. – Nem látod,

István, hogy dögrováson vagyok? Izzik minden csontom! Ejh! Inkább

hozass nekem bort! Lángol a torkom, oltani kell a tüzet!

– Várnagy uram, az éjjel is… különös hangokat hallottunk az

asszonyházból! Tán csak jobb volna, ha…

– Eriggy már, vén kappany! Biztosan Kottannerné eresztette be

magához ágymelegítőnek azt a fekete köpenyes kurafit, hogy valaki

végre jól megcsöcsöréssze, aztán meghágja. Nagy szajha ám a komorna

asszony, meghiheted, István! No, eriggy, hozass bort!

A strázsamester egy pillanatig még azon tűnődött, merje-e javasolni,

hogy meg kellenék nézni az Öregtoronyban azokat a pecséteket és

lakatokat is… De aztán úgy döntött, jobb nem kísérteni az Istent.

Biccentett a várnagynak, és kihátrált a szobából.

A folyosó magasáról intett a lándzsásoknak, hogy felhúzhatják a

kaputorony rácsozatát.

A kocsisok megsuhintották ostoraikat, s a két szán csilingelve

meglódult. Átsiklottak a kapu árkádja alatt, s máris lefelé kanyarogtak a

faluba vivő havas úton.

14. Kottannerné nem mert hátrapillantani. Szálfaegyenesen ült, vele

szemben Újlaki ölelte magához Veronikát. A lány most hangosan

zihált.

A komorna lábát óvatosan a tehénbőrre csúsztatta. A veres párna ott

lapult alatta, s annak belsejében kitapinthatóan ott bújt a korona…

Kottannerné elmosolyodott.

– Hogy van? – kérdezte Újlakitól, amikor látta, hogy Veronika újra

elveszti eszméletét.

– Siessünk, asszonyom! A királyné szabadságot ígért húgomnak…

Nem halhat meg most! Élnie kell! Érted? Élnie kell!

Kottannerné megint elmosolyodott.

Hát persze…

Élni fog…

Vagy nem…

Kit érdekel?

Mit számít ez a sápkóros kóró? Hisz a játszma tétje itt az, hogy kié

lesz az ország…

15.

KOMÁROM, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1440, BÖJTELŐ HAVA

Sötét éjszaka volt már, amikor Komárom közelében elérték a Dunát.

A túlsó partról hívogatón ragyogtak a királyné palotájának fényei, már

csak át kellett kelni valahogy a folyón.

A frajlák a hátsó szánban átfagyva, elgémberedve kókadoztak az

egész napos zötykölődés után. Most, hogy megtorpantak kicsit,

felélénkültek, és találgatni kezdték, hogyan jutnak át a túlsó partra,

éjnek évadján.

– Hé, jóember! Nem jár-e a rév?

A furmányos szán bakján fáklya lobogott, annak fénykörébe egy

boglyas üstökű, subába burkolózó férfi képe derengett fel a mindent

beborító hóból.

– Már hogy menne? – dörmögte vissza Kottannerné kérdésére. – Hát

nem látod, szentem, hogy befagyott a Duna?

A komorna elfojtott egy7 cifra magyar káromkodást.

– De elbír-e a jég minket?

– Kiderül, ha megpróbáljátok!

A subás fickó hunyorogva közelebb hajolt.

– Hát ennek a lánynak meg mi baja? Hisz csupa vér a csizmája…

– Ne üsd magad a más dolgába! Tűnj innét!

Veronika próbálta minden erejét összeszedni, kicsit előrehajolt, de

Miklós szelíden visszanyomta az ülésre. Szólni kéne… Segítséget

kérni… Figyelmeztetni…

A Szent Korona…

– Van ide nem messze egy őrház – borzongott a subás. – Vigyétek

gyorsan oda ezt a szegény lányt! Még elvérzik…

Kottannerné parancsot adott a kocsisnak, hogy vigye le a szánt a

jégre. A kocsis nem hitt a fülének.

– De asszonyom… Nem hízott még ez a jég oly hájasra…

Veronika le sem vette szemét a subás emberről, aki még mindig ott

állt a szán mellett.

Csak egy szót…

De a következő pillanatban a szán már csilingelve lehuppant a parti

útról; a lovak prüszkölve, nyerítve csúsztak egész a jég széléig. A

frajlák félelmükben sikoltozni kezdtek a hátsó szánon.

– Öt-öt aranyat kaptok, ha átvisztek minket a túlpartra! – rikoltotta

Kottannerné a kocsisoknak.

Öt arany? Hisz az valóságos vagyon!

A két átfagyott fickó egymásra sandított, aztán szinte egyszerre

suhintották meg az ostort.

A lovak remegve léptek a jégre.

16. Néma csend ereszkedett a Dunára. Mintha a szél sem süvített volna

már, mintha még a csillagokkal dúsan megszögelt, szurokfekete égbolt

is lélegzetvisszafojtva leste volna, most vajon mi lesz…

– Óvatosan, az istenért! – szisszent fel Kottannerné. – Csak lassan!

Csak lassan!

A kocsisok összehúzták magukat a bakon.

Hát akkor Isten legyen velünk!

Csitt-csatt…

A lovak patái fémesen csattogtak a fekete jég tükrén.

Csitt-csatt…

A szánokban a frajlák görcsösen kapaszkodtak egymásba, s behúzott

nyakkal lesték, miként vetül mind előrébb a bakon lobogó fáklya fénye

a jég bordázatán.

Csitt-csatt…

A lovak hirtelen megtorpantak. Hátuk gőzölgött a hidegben. Baljós,

kristályos csend vette körül őket Valahol a Duna közepén állhattak,

szemközt már hívogatóan közel lobogtak a palota fényei.

– Mi lesz már? – suttogta Újlaki. – Miért álltunk meg?

– A lovak veszélyt éreznek, uram! – felelte a kocsis. – Hajts tovább!

Lassan! Lassan!

Ostorsuhintás…

A lovak izmai remegve hullámoznak a rőt fáklyafényben.

Csitt-csatt…

Üveges visszhang kél a jég alól. De ez a csattogás most tompább,

sokkal tompább, mint az elébb…

Tompább, mert…

A következő pillanatban fülsiketítő recsegés-ropogás közepette

beszakad a jég a hátsó kocsi alatt.

Sikoltás.

Üvöltés.

A lovak bősz halálfélelemben nyerítenek. Felfelé ágaskodik a

kocsirúd, s ahogy Kottannerné hátrales, látja még, ahogy a másik szán

hátulja belesiklik a feketén fodrozódó Dunába. Jégszilánkok

záporoznak szerteszét.

Az egyik frajla belezuhan a vízbe, egy másik oldalra gurul, s üvöltve

megkapaszkodik a jégtábla szélében. A nagy, vasalt ládák egymás után,

bugyborékolva tűnnek el a fekete habokban.

– Jézus Mária! – Kottannerné a szája elé kapja a kezét. Nem a

frajlákat félti, hanem, érzi már, hogy az ő szánjuk is csúszik visszafelé,

lassan, de biztosan a táguló szélű lékbe. – Hajts! Hajts tovább!

De a kocsis megbénul a félelemtől.

Sápadtan bámul hátra. Társa, a bajba jutott szán kocsisa bezzeg nem

veszíti el lélekjelenlétét… Bőszen suhogtatja ostorát, s lesújt újra meg

újra, véres csíkokat szántva a lovak hátára, arra kényszerítve a hátsó

lábukkal máris a jeges vízben rúgkapáló párákat, hogy mellső patáikat

próbálják megvetni a jégtábla szélén. A frajlák csukott szemmel

kapaszkodnak a szán oldalába, és sikítanak, ahogy a torkukon kifér.

Újabb iszonytató recsegéshullám rázza meg a szánt.

Most már körös-körül hasad, rian a jég. Apró törésvonalak

villámlanak rajta szerteszét, s mintha ezer dinnye héja hasadna

egyszerre.

Az első szán is csúszik a mélybe. A fatalpak alól méretes jégdarabok

válnak le. Egy pillanatra vészesen megdől az egész alkotmány.

S ekkor különös dolog történik…

Veronika minden maradék erejét összeszedve lecsusszan az ülés elé,

s magához öleli a veres párnát. Aztán oldalra dobja magát, hogy

kizuhanjon a szánból.

Úgy reccsen meg alatta a jég, mintha ezer apró csontot zúzott volna

szét maga alatt. A repedések mohón ölelik körbe a testét.

Veronika szorítja a veres vánkost. Szinte érzi az arany hidegét

kebelén. Várja, hogy a mind éhesebben száját tátó lék elnyelje őt és a

zsákmányát, örökre.

A korona nem lehet Erzsébeté…

Akkor inkább…

Csakhogy a magasból egy kéz nyúlik ki érte. Megragadja, s hajánál

fogva emeli fel. Hiába minden, Veronika egyeden porcikáját sem képes

mozdítani. Görcsösen szorítja magához a vánkost, s szemei előtt megint

elhomályosodik minden.

Érzi még, hogy ki akarják tépni kezéből a kincset.

Sikerülhetett neki, mert ujjai már nem markolnak semmit. Aztán

sikolyt hall.

– A korona! A korona! Elnyeli a víz!

Káromkodás.

A frajlák távoli kiabálása.

Lovak nyerítése.

A jég förtelmes recsegés-ropogása…

Fönn a magasban a csillagok ragyognak.

Részvéttelenül figyelik ember, s állat küszködését az életben

maradásért. Ha rajtuk múlna, senki sem érné el a túlsó partot.

17. Átfagyva, vacogva suhantak be a komáromi palota kapuján. Az őrök

hitetlenkedve meresztgették a szemüket, mert a szánon heten

szorongtak. A frajlák egymáshoz bújva dideregtek, s fel sem mertek

nézni.

– Ha egy szót is szólni mertek, végetek van! Megértettétek? –

Kottannerné villámló tekintettel méregette őket. – Reggel indulunk

tovább Pozsonyba, ott kaptok új ruhákat az elveszettek helyett! De itt,

Komáromban, senkivel nem beszélhettek arról, ami az elmúlt két

napban történt!

A frajlák komoran bólogattak.

Ketten közülük szemtanúi voltak annak, amint Újlaki a jégtábla

széléről visszarúgta szolgáját a fagyos vízbe ahelyett, hogy segített

volna kihúzni onnét. Nem kellett magyarázni egyikük számára sem,

mennyit ér az életük, ha ezek után el találna járni a szájuk.

A palota udvarán már útra készen ott várakoztak a királyné

utazószekerei, megrakva az udvar majd valamennyi holmijával.

– Menj, Miklós! – nyújtotta át a jeges víztől lucskos vánkost

Újlakinak Kottannerné. – Vidd fel az emeleti terembe. Add át neki!

Újlaki aggódó pillantást vetett a szánban vacogó Veronikára.

– És ő?

– Kerítek orvost számára. Felvitetem a palotába! Meg fognak tenni

mindent, ami Isten akarata szerint megtehető. No, eriggy!

Amikor Újlaki eltűnt az ajtóban, Kottannerné reszketve kiengedte

tüdejéből a levegőt.

Itt vannak hát… Megmenekültek… Túlélték ezt a végtelennek tűnő

éjszakát és a végtelennek tűnő napot.

Fáradt volt. Úgy döntött, jelentkezik Erzsébetnél, szól neki, hogy

sikerrel járt, aztán rögvest aludni tér. Holnap indulás Pozsonyba… Most

már minden jóra fordul… Most már mindennek sikerülnie kell…

Csakhogy amint felbotorkált a lépcsőn Erzsébet ágyasházáig, a

szolgálók elfehéredett képpel fogadták.

– Jaj, Kottannerné! Be jó, hogy jön! A királyné rosszul van!

18. – Elhoztad?

Cillei háttal állt a bejáratnak, s kifelé bámult az éjszakába. Hangja

visszhangzott a súlyos, sötét boltívek alatt.

– Itt van!

– Mutasd!

Újlaki az asztalkához lépett, s tőrével felhasította a veres vánkos

huzatát, aztán kitépte a maradék ázott tollak közül a koronát. Úgy

hajította az asztal lapjára, hogy a csupa arany, csupa gyémánt fejék

fémesen csendült, a függők zizegve omlottak le az asztal oldalán.

– Óvatosabban, te barom! – kapott utána Cillei, s megbabonázva

emelte fel.

– Nézzed! Hát nem gyönyörű?

Újlaki kimerült volt, s aggódott Veronikáért. Már nyelve hegyén

volt valami csípős válasz, de ahogy pillantását a Szent Koronára vetette,

elállt a lélegzete. Amikor Visegrádon kivették tokjából, és sietősen

bevarrták a vánkosba, nem maradt ideje megnézni magának.

De most…

Most, hogy ott ragyogott a gyertyák fényében, ahogy Cillei körbe-

körbe forgatta, ahogy a zománcképeken, az abroncson felragyogott a

sok súlyos arany, ahogy a vörös, kék, s fehér ékkövek meg-

megcsillantak, ahogy a kereszten szikrázó fény szinte elvakította, Újlaki

szíve hirtelen sajogni kezdett.

Miért hozta ide? Miért hozta el nekik?

Kidülledt szemmel bámulta a koronát, s észre sem vette, ahogy

közelebb lépett hozzá.

– Ezzel jóvátetted minden bűnödet, barátom! – motyogott Cillei, s

remegő kézzel végigsimította a cizellált függőket, az egymás fényét

elhomályosító zafírokat, gránátköveket, rubintokat és ametiszteket,

igazgyöngyöket. – Ezzel az új rend oszlopává emelted magad!

Újlaki megbabonázva meredt a koronára. Keze tétován

felemelkedett, mintha meg akarná ragadni.

– Ho-hó! – nevetett Cillei, és féltékenyen elhúzta előle. – Még mit

nem! Mi ütött beléd?

– Én… én…

Újlaki mellkasa bőszen emelkedett és süllyedt. Valami

megfoghatatlan feszültség szította ott belül a tüzet, s tudta, ha hagyja e

tüzet szabadon fellobogni, akkor az elemészt maga körül mindent és

mindenkit. Legelébb őt, magát.

– Most már értem a magyarokat! – suttogta vigyorogva Cillei. – Ez

a korona valóban isteni hatalommal bír… Megbabonázza az embert…

Elveszi józan eszét…

Újlaki hunyorogva bámulta, s nem szólt.

– Képes lennél megölni érte, ugye? – kérdezte kíváncsian Cillei. –

Holott tudod, hogy úgysem jutnál ki innen élve…

– Én…

– Hagyd csak! – Cillei gyorsan letakarta a koronát egy

bársonylepellel. – Hidd el, barátom, én is ölni tudnék érte… De most

még korai lenne az. S legfőképp nem egymást kell halomra

gyilkolnunk. Ugye tudod, mi lesz, ha a magyarok megtudják, hogy

elloptuk a drágalátos koronájukat?

Újlaki fáradtan megdörzsölte a szemét.

– Háború lesz, Ulrik…

– Úgy bizony, háború! De tudd meg, abban a háborúban te a jó

oldalon állsz! Azzal, hogy elhoztad ezt nekünk, rászolgáltál a

legmagasabb bizalomra, ami csak elképzelhető…

Cillei nem moccant az asztal mellől.

– Most menj, Miklós… Menj, mielőtt… Mielőtt még valami

ostobaságra ragadtatod magad…

Újlaki megrázta a fejét.

Igaza van… Téboly! A korona valóban elveszi józan eszét…

Motyogott valamit, aztán kihátrált a teremből

Cillei magára maradt.

Hosszan, némán nézte a bársonnyal letakart ékszert. A kereszt

kidudorodott a szövet alól.

A nagyúr előbb hátrasandított, valóban egyedül van-e, aztán lassan,

remegő kézzel lehúzta a bársonyt a fejékről.

Elmosolyodott.

Aztán szertartásos ünnepélyességgel a magasba emelte, a fénybe,

néhány szívdobbanásnyi időre gyönyörködött a fényszikrák

sokaságában, majd lehunyta a szemét és a fejére tette a koronát.

Ott, a komáromi palotában, azon a csikorgóan hideg, februári

éjszakán egy végtelennek tűnő pillanatra megtalálni vélte élete értelmét.

A pillanat varázsa hamarosan elpárolgott, mert az épület egy távoli

szegletéből iszonytató női sikoly harsant fel.

19. Erzsébet jajongva hánykódott az ágyában, amikor Kottannernét a

színe elé eresztették.

– Jaj, asszonyom! Mi történt?

De a királyné nem válaszolt, csak tovább jajgatott, hatalmas hasára

szorítva mindkét tenyerét. Az ágy mellett frajlák ácsorogtak,

tehetetlenül sápítozva, szemüket forgatva, mintha úrnőjük valami

halálos kórságba esett volna.

– Be jó, hogy megjött, Kottannerné! – sietett a komorna elé Margit,

az udvarmesterné. – Azóta ilyen az állapota, mióta estelledtével

megfürdettük szegényt…

Kottannerné arcán bosszús kifejezés suhant át.

– Mária sebeire, igazán várhatott volna még ezzel! Még egy hete

maradt a szülésig!

– Attól tartok, az éjjel megindul!

– A bábák?

– Siebenlinderné és Zauzechné ma érkeztek Budáról. A túlsó parton,

Szőnyben kaptak szállást.

– Ó, te ostoba perszóna! – sziszegte Kottannerné. – Sajnáltad tőlük a

kvártélyt a palotában, igaz? Eh, a pokolba veled!

Odalépett Erzsébet ágyához, és megszorította a kezét.

– Úrnőm! Úrnőm! Itt vagyok! Most már nem lesz semmi baj!

A királyné tekintete egy pillanatra kitisztult.

– Te vagy Ilona? Sikerült? Sikerült elhozni?

– Elvégeztem, amit reám bíztál! Itt van. Biztonságban van!

A hír felvillanyozta Erzsébetet: felnevetett, de aztán egy újabb

görcsroham hamar letörölte arcától az örömpírt.

– Elfolyt a magzatvíz – Kottannerné felemelte a takarót, és közelről

szemügybe vette a királyné hasát, szemérmét. – A kis őfelsége

napvilágra kívánkozik! Nem utazunk mi innét reggel sehova!

A frajlák rémülten csapták össze a kezüket.

– Gyerünk, kisasszonyok! Hol van a szülőszék?

– Már a szekereken! – sápadozott az udvarmesterné.

– Hozzátok fel rögvest! Ti vizet melegítsetek! Ti pedig kerítsetek

vásznakat, tisztát, sokat! Van itt valahol valami mosóteknő? Ide vele,

gyorsan! De alaposan tisztítsátok ki, mielőtt felhozzátok, halljátok?

– Küldjek át valakit a Dunán a dajkákért? – kérdezte Fronacherin.

– Arra már nem lesz idő. Máshonnan kell bába!

– De hisz Schaumburg grófné is küldött egyet a királyné

asszonynak! – derült fel a képe hirtelen az udvarmesternének. – Az

éppenséggel itt van valahol a palotában!

– Akkor keressed meg! Fuss! Igyekezz!

Erzsébet fájdalmas sikolya megremegtette az ablakokat.

– No hiszen… – Kottannerné feltűrte ruhája ujját. – Milyen mohó a

kis kurafi! Kiszagolta, hogy megérkezett a koronája, s máris jönne érte!

Amikor felcipelték végre a szülőszéket, a frajlák nyögve rásegítették

Erzsébetet.

– Kapaszkodj, szentem! – biztatta Kottannerné, s már kezdett

megijedni, hogy neki kell levezetnie a szülést, amikor felbukkant a

Schaumberg grófné által hozzájuk menesztett bábaasszony.

Néhány perc múlva a bába vigyorogva méregette a kezében

rángatózó kis testet, elhessegetve onnét Kottannernét.

– Nagyságos úrnő, teljesíti-e, amit kegyedtől kérek, ha

megmondom, mit tartok a kezemben?

Erzsébet aléltan borult a szülőszék karfájára.

– Igen, igen… hát persze hogy teljesítem…

– Nos, nagyságos úrnőm, egy ifjú királyt tartok a kezemben.

Kottannerné térdre rogyott, s fennhangon imádkozni kezdett.

– Fiú? Akkor tehát fiú? – Erzsébetet hisztérikus sírás rázta. – Ezek

szerint fiú?

– Fiú – rebegte Kottannerné. – Fiú, és király.

20. A szülőszoba néhány perc múlva megtelt emberekkel. Cillei

túláradó boldogsággal rohant oda Erzsébethez, és úgy ölelte magához,

mintha törvényes felesége volna. A zajongó tömeg nem vette ezt észre,

aki meg észrevette, az betudta a zavarba ejtően gyengéd mozdulatot a

közös családi örömnek.

A folyosóról pedig egyre csak áradtak az emberek: főurak, bárók,

papok, katonák, cselédek, udvaroncok… Elragadtatott magyar, német és

horvát szavak, mondatok kavarogtak, ott tolongott boldog, boldogtalan,

s áhítatos képpel várta, hogy csak egy pillantást vethessen az

újszülöttre.

Tekintetük kereszttüzében pedig, a szoba közepén, mezítelen

alsótesttel, vérben és mocsokban tocsogva ott pihegett az ország

királynéja. Erzsébet mosolygott, s boldogsága néhány pillanatra

átragadt mindenkire.

A bábaasszony kezéből Cillei kapta ki a csupa vér, csupa

magzatburok gyermeket, és a magasba emelte, ahogy néhány perccel

korábban a Szent Koronát emelte a magasba.

– Üdvöz légy, országok királya! Üdvöz légy családunk reménysége!

A gyermek aprócska, gyűrött arca elfintorodott. Mintha sírni próbált

volna, de még azt sem tudott. Ott kalimpált apró öklöcskéjével szegény

a Cillei kezében, mint valami csúf manó.

– Hát nem gyönyörű? – kérdezte Cillei földöntúli boldogsággal. –

Nézzétek meg! Hát nem gyönyörű?

– Le sem tagadhatná, hogy Cillei vér folyik benne – jegyezte meg

Gathalóczi Mátyás, ki székesfehérvári püspökként egy személyben a

királyné kancellárja is volt. – Tiszta anyja… Tiszta Cillei…

Ulrik úr elkomorult.

No, igen…

Maga elé emelte a gyermeket, és egészen közelről vette szemügyre.

Fiam…

Fiacskám…

Királya vagy Magyarországnak, Csehországnak, és uralkodója

egész Ausztriának… Az én fiam…

Erzsébet belemart a karjába.

– Azonnal… Azonnal küldj futárt Krakkóba!

Cillei értetlenül bámult rá.

– Küldj futárt a magyarok után! – sziszegte a királyné, ügyet sem

vetve kapálózó csecsemőjére és az elképedten bámuló sokaságra. –

Visszavonok mindent! Visszavonom az engedélyemet! Nem

tárgyalhatnak Ulászlóval! Megtiltom! Nem egyezek bele semmibe!

Nem mondok le a trónról senkinek a javára! Nem megyek ahhoz a

lengyel suhanchoz, s még csak azt sem engedem, hogy betegye a lábát

az országomba! Azonnal küldj utánuk futárt, Ulrik! Azonnal! Izenem

nekik, hogy megszületett az ország törvényes királya!

Cillei mérhetetlen büszkeséggel bámult az asszonyra.

– Felkészültél tehát a harcra? Felkészültél rá, hogy fegyverrel

védjük meg a fiunk érdekeit?

Luxemburgi Erzsébet vonásain kiismerhetetlen kifejezés áradt szét.

Aztán szó nélkül átvette a gyermeket, és körbetekintett a teremben.

– Térdre! Térdre mindenki!

És a hódoló, áhítattal bámészkodó főurak, bárók, papok, katonák,

cselédek, udvaroncok egytől egyig térdre ereszkedtek és imára

kulcsolták kezüket.

Ha tudták volna, mennyi gyötrelem vár rájuk pusztán azért, mert ez

a gyűrött arcú, rúgkapáló csúfság a világra jött, leginkább önmagukért

mondtak volna imát.

Ahogy a mormolás elhalt, odakünn fellángoltak a Cillei parancsára

meggyújtott örömtüzek. Lángoltak, valósággal bevilágították az

éjszakát Komárom felett.

21. Újlaki kísértetként kóválygott a palota folyosóin. Rajta kívül

mindenki ujjongott, táncolt, nagyokat kurjongatva, alaposan benyakalva

a várnagy borából, melyet Cillei utasítására osztottak szét az emberek

közt.

Újlaki nem ivott velük.

Céltalanul téblábolt, meg-megállva a palota ablakainál. Odakünn, a

Duna befagyott jegén fáklyák sora vöröslött, megvilágítva a parton

körtáncot járó várnépeket.

– Ünnepeljetek csak! – dörmögte Újlaki maga elé. – Hisz van már

királyotok! S van már koronátok is…

Fáradtan a tenyerébe temette arcát.

Most kezdett csak felsejleni előtte, minek is lett a részese. Ellopni

Szent István koronáját a visegrádi várból jóval súlyosabb cselekedetnek

tűnt, mint a hazaárulás. Ha kitudódik, hogy mit tett, az élete egy

fabatkát sem ér többé…

Márpedig a titok Cillei és Erzsébet kezében volt.

Míg ezen tépelődött, a várkápolna melletti ispotályhoz tévedt. Erőt

vett magán, és belépett: abban bízott, hogy Veronika társasága talán

megnyugvást hoz számára. A bécsi orvosok szerint a lány sebe mély

volt ugyan, és túlságosan sok vért vesztett, de azért mutatkozik esély a

gyógyulásra. Semmi másra nem volt szüksége, mint gondos ápolásra és

zavartalan pihenésre.

Amikor Miklós belépett, az apácák értetlenül ráemelték tekintetüket.

Veronika ágya ugyanis üres volt.

– Hol a húgom? Miért nincs itt?

– Elment, uram. Hiába próbáltuk marasztalni, azt hajtogatta, sürgős

elintéznivalója van még!

– Elment? S ti hagytátok? Hát nem láttátok, hogy súlyos beteg?

Az apácák megszeppentek.

– Egy levélkét hagyott néked, uram! – nyújtották feléje remegő

kézzel az összehajtogatott pergament.

Újlaki leforrázva bontogatta ki. A levelet kusza, erőtlen betűkkel

írták. Néhány sor volt csupán az egész, az utolsó szavakat már alig

láthatóan karcolta az erőtlen kéz.

Kedves Miklós!

Megbocsátok neked, mert tudom, hogy értem tetted, amit tettél. De

akkor is bűn terheli lelkedet, talán olyan bűn, amit helyrehozni nem

lehet. Imádkozni fogok érted, bátyám. Válaszd a helyes utat a tévút

helyett, amire tévedtél. Légy boldog.

Veronika

Újlaki fájdalmasan felbődült, az apácák rémülten menekültek színe

elől.

– Miért hagytátok elmenni? Hát nem láttátok, hogy alig áll a lábán?

Ti szívtelen szajhák! Takarodjatok innét!

Ebben a pillanatban éjfélt kongattak a vártemplomban.

Fennen hirdették a harangok ezen a hideg, februári éjszakán, hogy

jobb, ha harcra készül mindenki, aki nem az alig egy órája világra jött,

csúf kis csecsemőt találja a legalkalmasabbnak Magyarország trónjára.

22.

KÖLKED, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1526, MINDSZENT HAVA

A szép öregember úgy lopakodott az éjszakában, akár egy vadászó

hiúz. A veszély érzete megélesítette már-már tompuló érzékeit:

csaknem oly jól látott és hallott, mint réges-rég. A legapróbb neszekre

is felkapta a fejét, a sötétség falában ficergő árnyak legkisebb

moccanására is felfigyelt.

Nesztelenül osont vissza a csűrhöz. Csak akkor nyilallt a fájdalom a

hátába és a gerincébe, amikor belépett a rozzant, tető nélküli helyiségbe.

Nyögve kiegyenesedett.

– Dénes…

A fiú ott aludt az esőtől átnedvesedett szalmán. Meg sem moccant.

Az öreg költögetni kezdte, de mikor a homlokára tapasztotta kezét,

megrémült, az oly forró volt.

– Dénes fiam… Ébredj hát! El kell tűnnünk innét!

A szerzetes kinyitotta láztól homályos szemét.

– Mi… mi történt?

– Majd később megmagyarázom. Most indulnunk kell…

– De hisz még éjszaka van, nagyuram!

A szép öregember gyengéden megragadta a fiút, és felhúzta a

szalmáról.

– Ha kell, a hátamon cipellek ki innét! Ha viszont sokat vitatkozol,

még pirkadat előtt a mocsár mélyén végezzük mindketten!

Dénes látta, hogy ennek a fele sem tréfa, néhány perc múlva már

mindketten a falhoz lapulva várták az alkalmas pillanatot. Odakünn

csend honolt, csak a láp szokásos neszeit sodorta feléjük a szél.

Békakarattyolás, sás-suhogás, néha egy-egy loccsanás a sűrű, fekete víz

színén.

– Látod őket? – suttogta az öregember.

– Nem… én…

Dénes megdermedt. Most már látta ő is. A földből kora hajnali pára

gomolygott fölfelé, annak ködfátyola mögül imbolygó alakok

bontakoztak ki.

– Ide jönnek!

Dénes ösztönösen fohászkodni kezdett.

– Krisztus a kereszten! Segíts meg minket!

Halk szisszenés.

A szép öregember vonta ki a török szablyát a hüvelyiből.

A közeledők most már jól látszottak. A sötét fellegek közül

pillanatokra áthomályló holdfény halotti sápadtságot festett komor

ábrázatukra. Azok a kölkedi férfiak voltak, akik előző nap behozták

őket a faluba. Élükön Bódis bíró lépkedett, kezében fejszével. A

legények most nem viseltek maskarát, elszánt tekintettel, összeszorított

szájjal lépkedtek a páragomolyagban.

– Mit akarnak? – nyögte Dénes.

– Úgy van, ahogy sejtettem. Találtam a mocsárban egy rejtekhelyet.

Oda halmozták a hullákról lecibált ruhákat, fegyvereket, ékszereket.

Valóságos vagyont harácsoltak össze ezek a tetemektől…

A kölkediek vagy húsz ölre a romos csűrtől megtorpantak.

– Tudjuk, hogy odabent vagytok! – kiáltotta Bódis bíró. – Gyertek

ki!

– Jaj, istenem! – rémüldözött Dénes. – Miért kellett jó uramnak ebbe

is beleütni az orrát?

A szép öregember egyetlen rosszalló pillantással elcsitította a fiút.

– Félsz? – kérdezte.

– Hogy félek-e, nagy jó uram? Hát nem látja, hogy mire készülnek?

Felfedezte a titkukat! Mindkettőnket felkoncolnak!

A szép öregember fáradtan elmosolyodott.

– Hát hiába mesélek én néked, Dénes fiam, annyit? Hát semmit sem

tanultál Hunyadi urunk históriájából?

Dénes reszketve rázta a fejét.

– No, hát, ide süss!

Azzal Deér-Sólyom István kihúzta magát, és kilépett a holdfénybe, a

csűr elé.

– Itt vagyok, Bódis Sebestyén! Mit akarsz, te álnok kutya?

A bíró elvicsorodott, fogainak csálé kerítése őrölni kezdte a

szavakat.

– Kevély beszéd ez kegyelmedtől! Én figyelmeztettem, hogy álljon

odébb, amíg teheti! De nem hallgatott rám!

A szép öregember még előrébb lépett, és csípőre tett kézzel megállt

a fenyegetőn közeledő tömeg előtt. Az éjszakában kaszák, kardok,

buzogányok vasán csillogott a holdfény.

– Aztán mondd csak, kinek adjátok el azt a tömérdek holmit, Bódis

bíró?

– Hogyhogy kinek? Akinek lehet. Az ilyen csata után mindig jőnek

cigányok, zsidók, még magyarok is. Néhány nap, hogy elvonulnak a

győztes hadak, és ők már itt is vannak. Tolják a kordéikat, és

felvásárolnak mindent, ami használható. Jó pénzt fizetnek a dolmányért,

a kacagányért, a csizmáért, főleg, ha nincs a ruha átszúrva, átlőve! De

még jobb pénzt adnak a fegyverért! Míves szablyáért, gyöngyház

berakásos tőrökért, cifra nyelű buzogányért…

A szép öregember komoran bólogatott. Maga is jól tudta, hogy a

török sereg nyomában tízezerszám özönlik a söpredék a meghódított

tartományokba. Jönnek a balkáni haramiák, a fosztogatók, a

vándorcigányok, kik a letarolt területek túlélőit tovább sanyargatják,

zsigerelik. S jönnek persze a kalmárok, a becsüsök, többnyire szaloniki

görögök, vidini bolgárok meg konstantinápolyi zsidók. Mert míg világ a

világ, a csataterek közelében élő parasztok mindig összeharácsolnak

annyit a hulláktól, amiből kitelelhetnek majd.

– Aztán hány szerencsétlen mocsárban bolyongót küldtetek a

másvilágra, Bódis bíró? – kérdezte a szép öregember.

– Amennyit kellett! Magát is át kellett volna segítni a pokolba!

– Mégsem tettétek.

– Már bánom is.

– S miért nem?

A szép öregember közelebb lépett. A kölkedi jobbágyok erősebben

kezdték szorongatni a kaszákat, lándzsákat.

– Nem tettük, mert…

– Mert megtaláltátok ezt nálam… – Deér-Sólyom István előhúzott

valamit a zsebéből, és feltartotta a magasba.

A parasztok felhördültek.

– A hollós gyűrű! A hollós gyűrű!

– Minket ugyanaz az anya szült, Bódis Sebestyén! – mondta a szép

öregember. – Hetven esztendővel ezelőtt, az üstökös évében éppen itt

láttam meg a napvilágot… Hallhattál eleget pusmogni arról a

családodban, hogy ki is volt az én nemzőatyám, igaz-e?

A bíró zavartan a legényekre pillogott.

– Tegyétek le a fegyvert! – kiáltotta a szép öregember, s hangja oly

erélyesen visszhangzott az éjszakában, hogy a jobbágyok megrezzentek

hallatán. – Azt mondtam, tegyétek le a fegyvert! A királyné katonái

néhány napon belül megszállják a környéket. Keresni fogják szegény

király őfenségét! Megtalálják a rablott holmit tinálatok, s akkor

mindőtöket megkínozzák, mielőtt felkötnének! Egyedül én menthetem

meg nyomorult irhátokat! Egyedül én magyarázhatom el a királyné

ispánjának, hogy ti nem vettetek részt a fosztogatásban, sőt segítettetek

megkeresni a király őfelsége tetemét…

A bíró szemében szánalmas reménykedés gyúlt.

– Ugyan miért tenne ilyet az úr? Miért mentené meg a bőrünket?

– Mert ti tudjátok egyedül, hogy hol van az, akit keresek. És meg is

fogjátok nekem mondani. S mi több, visszaszolgáltattok mindent, ami

az övé volt. A többit felőlem megtarthatjátok, engem az sem érdekel.

Szegény, hős fiúk a sok cifra holmit, páncélt, lószerszámot, fegyvert

amúgy sem vihetik magukkal a túlvilágra. Ez hát ajánlatom! Legyen

eszetek! Vagy elfelejtettétek tán, mily kegyetlen bosszút állanak az urak

a lázongó paraszton? Elfelejtettétek tán Dózsa lángoló trónusát és tüzes

koronáját?

A jobbágyok szemmel láthatóan megszeppentek. A fiatalabb

legények már Dózsa nevének említésére is elsápadtak, néhányan

eldobálták fegyvereiket.

– Legyen hát eszetek!

A bíró hosszan bámulta a szép öregembert. Ugyanazok a vonások

tükröződtek mindkettejük arcán, s mégis két teljesen különböző ember

állott egymással szemben.

A kaszák, kardok sorra csilingeltek a földön.

– S most elmondjátok nékem, hol van a teste.

A kölkedi bíró beletörődve bólintott.

23.

MOHÁCS MEZEJE, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1526, MINDSZENT HAVA

Meghasad szíve az alkonyi égnek, bús könnyeit ontja egyre a

végtelen éj. Baljós jövővel vemhesek a felhők, egymásra tornyozza őket

a szél. Horgonyt vetnek mind, tova egy sem röppen. Csak püffednek,

vajúdó görcsben, fekete gomollyal őröli méhük a kínt. Aztán

kifakadnak, ahogy leszáll az éj, s hullajtják alá a magvait a

keserűségnek. Zivatar, orkán záporoz a holtak sár szemfödelére, zúgó ár

mossa el ezer sírbolt rögét. A hártya földtakaró alól csontkarok s

rothadó ujjak mutatnak az égre vádlón, mert nem takarja őket már a hűs

anyaföld.

De Isten nem felel a vádra.

Hallgat, hagyja zokogni a fellegeket. Magára maradt a feldúlt mező,

s magára maradt a sok nyugtalan ifjú, síron túl, a mennybe nem

befogadva.

Egyedül?

Mégsem egészen.

A szép öregember térdepel ott, a megperzselt, felsebzett mezőn, és

imát rebeg értük, hátha hallja valaki mégis szavát.

Az ég zokog, de néki elfogytak a könnyei már. Ki megélt ezer

csatát, megmerítkezett a fájdalom tengerében, veszített el

édesgyermeket, az könnyek nélkül is tud sírni már.

Drága, jó fiúk!

Fegyvertestvéreim!

Visszajöttem hozzátok, búcsúzni.

Néhány órát voltunk egy csapatban, egy sorban, egy oszlopban, egy

égi seregben. Néhány órát a tűző nap melegén, várva a harcot, várva

halált. Néhányotok ismertem csupán, legtöbbeteknek arcát sose láttam,

S már nem is fogom. Eltűnik arcotok, elmossa eső, elnyeli föld. Itt

nyugszotok majd, szerte a földben, elkaparva, mint kivert kutyák.

Lemeztelenítve, meggyalázva, egymás hegyén-hátán, dicstelen múlásba

taszítva ifjú testetek. Messze özvegyek, anyák zokognak forró

könnyeikkel, itt oszló porhüvelyetekre hull jéghideg eső.

Hát nyugodjatok!

Ti ifjak, bátor, mit sem sejtő fiúk…

Jobb korban tán hosszú életet ádna az ég. De jaj, nem most! Jaj, nem

itt! Mert most vége van. Nincs több tánc, nincs több csók, s nincs több

nevetés. Nincs harag, nincs gyűlölet, csak béke van. A múlás rideg

csendje… Néktek csak ez maradt.

Bárcsak én maradtam volna, s bárki közületek élne tovább. Isten

vak, Isten nem figyel. Isten minket elhagyott.

Hát nyugodjatok. Béke legyen veletek, hős fiúk! Zord kor mit sem

sejtő gyermeki… Nemzetem virágjai. Aludd álmodat, leölt nemzedék…

24. A szép öregember az éjszaka közepén botorkált vissza a közeli

erdőszélen vacogó Déneshez. Mintha megkönnyebbült volna, mintha

lelke megszabadult volna egy nyomasztó tehertől.

– Indulhatunk tovább? – kérdezte a fiú.

– Indulhatunk.

Körülöttük fekete vidék. A bokrok alján elszórt szemét,

sátorcafatok, holtak darabjai, kicsorbult, semmire kellő fegyverek…

Enyészet s halál.

– Igyekezzünk! – borzongott Dénes. – Megfullaszt ez a csend.

Csend volt és sötét.

Mintha nem akarna többé felkelni a nap Mohács mezején, mintha

maga sem tartaná illőnek, hogy valaha is fénnyel árassza el e sötét

siralomvölgyet.

RÉSZLET

A Hunyadi-sorozat megjelenés előtt álló, ötödik kötetéből

1.

NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1440, SZENT JAKAB HAVA

Hagymázas álomból ébredt, zűrzavaros lidércnyomásból. Bágyadtan

körbekémlelt.

Valami pincében volt. Először úgy hitte, odahaza, Hunyad sziklába

vájt pincéjében, ahol atyja, Vajk a régi, kicsorbult szablyákat, törött

lándzsákat, megereszkedett íjakat, behorpadt pajzsokat halmozta

halomba. De aztán ahogy a fölé hajoló, aggodalmas arcokra pillantott,

rájött, hogy nagyon messze van otthonától. Vladek. Filipesi deák.

S a nándorfehérvári talján kirurgus…

Hunyadi nagyot nyelt: torka száraz volt és lángolt a fájdalomtól.

Fáklyák lobogtak a feje fölött. Körülötte sebesültek hevertek hosszú

sorban: ellátatlan sérültek nyüszítettek a fájdalomtól, a testükből kiálló

nyílvesszőket markolva, a koponyájukat, mellkasukat

keresztbeszabdaló sebekre tapasztva kezüket. A bolthajtásos

kazamatában szívfájdító jajgatás, üvöltés visszhangzott. Haldoklók

szólongatták édesanyjukat, káromolták Istent, szidták az ellenséget.

– Végre! – sóhajtotta Filipesi, amikor észrevette, hogy Hunyadi

szeme rászegeződik a lázálom véres hályogján keresztül. – Csakhogy

visszatértél hozzánk, jó uram!

– Mi történt? – kérdezte Jankó. – A sebeim?

– Súlyosak – felelte az orvos. – Ha a perjel úr rám nem parancsol,

neki sem láttam volna az összevarrásukhoz. Ennyi sebbel ember

bajosan él túl csatát, signore!

Hunyadi legyinteni akart, de nem tudta mozdítani a kezét.

– Mennyi ideig aludtam?

– Aludtál? Dehogy aludtál! Élettelenül hevertél öt napon át, uram. –

Filipesi tekintete elárulta, hogy a deák már-már lemondott róla.

– Öt… öt napja… Uramisten…

Megremegett felettük a kazamata boltozata. Valahonnan a magasból

tompa dördülések robaja visszhangzott.

– Az ostrom…

– Hallhatod. Tombol…

– Csak mára tudta pótolni a szultán az elragadott lőport –

magyarázta Vladek. – Azóta éjjel-nappal bombázza a falakat. A

gályákról is ideúszott a vár alá vagy száz török hadihajó… Kővetőket is

ácsoltattak, s azokkal is lőnek minket.

– S a falak bírják-e?

– A Szent Kristóf-kapu melletti tornyokat kétszer lerontották már.

Éjjelente kijavítgattuk, a réseket betömködtük, a falakat megemeltük,

amennyire tudtuk, de nappal újra és újra széjjellövik őket. A délkeleti

nagyfal is rogyadozik erőst. A Malomtorony tetejét szétrombolták

kővetőkkel a hajókról, és majd az összes házat felgyújtották a

Vízvárosban. Ott nem maradt életben senki.

Hunyadi nagy nehezen megmozdította jobbját. Istenem, hogy

sajog…

Mintha forró ólom csörgedezne ereiben vér helyett. A falhoz

érintette ujjait. A fal egyfolytában remegett.

– Hol vagyunk?

– A Kőlestorony kazamatájában, uram!

– Az nem lehet! Ide nem tudnak fellőni… Mégis reszket a fal…

Filipesi aggodalmasan a seborvosra meredt, mintha csak azt

kérdezte volna tekintetével: megmondhatjuk neki?

– Mi történt? – nyögte Hunyadi. – Ne kíméljetek! Ki vele!

– Ma hajnalban áttörték a védelmet, uram – hajtotta le a fejét a deák.

– Hol?

– A Szent Kristóf-kapunál. Ostromtornyokat vontattak a falakhoz.

Sokan vannak, uram, végtelen sokan… Nem tudtuk tartani a kaput! A

falak leomlottak!

– De hisz akkor…

– A török bent van a városban – ismerte be Filipesi.

Hunyadi nagyot nyelt. A feje lüktetett a fájdalomtól. Több vágást is

kapott, s rémlett, mintha pöröllyel vagy tán harci bárddal bezúzták

volna a sisakját. Ott most jókora horpadás lehet… Nem merte

megérinteni fejét azon az oldalon… A combjába fejszét vágtak… A

mellkasának lándzsa csapódott, de azt felfogta a milánói vért…

Eh! Mindegy! Nem érdemes számolgatni a fránya sebeket…

Hunyadi minden erejét összeszedve felült, hiába tiltakozott kézzel,

lábbal a talján kirurgus.

– Eresszetek már! Odakünn a helyem!

– De hisz fel se tudsz állni, uram! – rémüldözött Filipesi. Hunyadi

ellökte a kezét.

– Ne virnyákolj mán, Albert, mert rajtad próbálom ki menten,

bírom-e emelni a kezem! Hozzátok a páncélomat! A fegyvereimet!

Vladek már rohant is, boldog vigyorral az arcán.

– Felelőtlenség! – morogta az orvos őszinte felháborodással. –

Pihenésre van szükséged, uram! Gyógyszerekre! Mint a római

universitas orvosa, parancsolom, hogy…

– Én meg mint szörényi bán parancsolom, hogy hozz rögvest egy

meszely bort! Annál jobb gyógyszert még nem találtak ki a világon!

Az olasz megvetően felhúzta orrát, de nem ellenkezett, szaladt, s

hozta a bort.

Néhány perc múlva Hunyadi ott ült szédelegve az alvadt vértől

feketéllő szalmaágyon, horpadt milánói vértjében, s kezében egy új

csatapallost forgatott, illeszkedik-e rendesen markolata a tenyerébe.

Illeszkedett.

Elégedetten meglódította a baljában tartott csuprot, s úgy

nyeldekelte a kamonci nektárt, hogy sugárban lötymölt a veres lé a

mellvért finoman cizellált dombormíveire.

– Úgy! – törölte meg száját, bajszát, s a sarokba hajította a mázas

edényt.– S most ragadjátok meg a karomat, anyaszomorítók! Egyedül

nem bírok felkelni!

Üggyel-bajjal felkísérték a keskeny lépcsőkön egész a

Bojszatoronyba, a fellegvár külső falövének gyilokjárójára. A lőrésnek

támaszodva Hunyadi kibámult, mi folyik a Szent Mihály-kapun túl,

Nándorfehérvár felsővárosában.

A látványtól elakadt a lélegzete.

Lángolt az ég alja, s lángolt minden a város utcáin. Az égő fedelű

kunyhók közt fekete alakok nyüzsögtek, s villogó vasakkal irtották

egymást. Elkeseredett öldöklés volt ez, nem afféle csata, amit Hunyadi

könnyen átláthatott volna. Nem voltak itt hadrendek, nem voltak

szárnyak, nem voltak együtt mozgó egységek. Csak szétszakadozott

tömegek test test elleni viaskodását lehetett kivenni a tűzfalon át, a

házak közt, a sikátorok mélyén, mindenütt…

A törökök a leomlott külső falak felől igyekeztek befelé szorítani a

foggal-körömmel védekező magyarokat fel, a kacskaringós utcákon, fel,

egész a fellegvár kapujához.

Ha azt a kaput áttörik, mindennek vége…

Hunyadit rémülettel töltötte el, ugyanakkor különös módon le is

nyűgözte a látvány.

A Vracsár-hegy felől, s a hátuk mögül, a Duna irányából is lángoló

sziklák zuhantak alá a magasból, s csapódtak be iszonytató robajjal,

egész falszakaszokat téve egyenlővé a föld színével. Ahová egy-egy

szikla lezuhogott, véres péppé lapított tetemek, s alaktalan romhalmaz

maradt csupán. Vörös porfelhő szállt a város felett.

– Ágyúkat kell vontatni a part menti tornyokba! – mutatta Hunyadi.

– El kell süllyeszteni azokat a tetves gályákat, különben végünk van!

Filipesi görnyedten állt mellette, időnként el-elrántva a fejét egy

feléjük szálló nyílvesszőtől.

– Ne ijedezz már, Albert fiam! – szólt rá Jankó. – Ha valamelyik el

akar találni, akkor úgyis eltalál! Húzd csak ki magad! Így!

Mutatta a példát, felkapaszkodott a mellvédre, hadd lássák az

odalenn őrjöngő törökök. Hamarosan észre is vették, és jatagánjaikat,

lándzsáikat rázva kiáltoztak felé:

– Jilderim! Jilderim!

– A villám! A villám! A Hadak Villáma!

Ezer közül is megismerték volna jellegzetes páncéljáról. De bizony

megismerték a magyarok is: a falakon, a megroggyant tornyokban

mindenütt felhangzott az örömkiáltás:

– Hunyadi! Hunyadi!

Jankó elvigyorodott.

Lábai előtt hevert az egész pokoli harcmező: a romba dőlt város

nyomorú házaival, kis piactereivel, a magasból alákígyózó falak

szövevénye, a valaha oly büszke tornyok maradéka, a sötétben fel-

felvillámló ágyúk sora, a hangyaként nyüzsgő janicsárok turbános,

sisakos tengere.

Hunyadi diadalittasan a magasba lökte pallosát, és felüvöltött.

– Krisztusért! A hazáért!

Üvöltését átvették a magyarok, a szerbek, és vérszomjas kiáltásuk

megremegtette a falakat.

– Krisztus! Krisztus!

– Mindjárt lent leszek véletek! – harsogta Hunyadi, s már fordult is.

– Szedjetek le innen! Mire vártok? Nem tudom mozgatni a lábam!

– Hogy akarsz így csatába menni, uram? – sápítozott egyre az orvos,

miközben a vállukra emelve leemelték a falról.

– Ha járni nem is, de lovagolni csak tudok!

Néhány perc múlva haragos dördüléssel kitárult a fellegvár kapuja,

és a magasból ötven páncélos lovas élén kivágtatott Hunyadi. Pallosán,

aranyozott páncélján tűznyelvek ragyogtak: túlvilági herceg tornyosult a

harci mén nyergében.

– Előre, keresztény katonák! Krisztusért! A hazáért! Előre!

Valahol alant, a felsőváros lángokban fürdő utcáin, a Szent György

piac szélén élethalálharcukat vívó magyarok felkapták fejüket.

– Krisztusért! A hazáért! Előre!

Thallóczi Jován perjel nem hitt a szemének, amikor megpillantotta a

vágtatva közeledő bánt.

– Ördög, te! Hát még élsz?

– Nem hagyom, hogy egyedül arasd le a babérokat! Úgy látom,

amúgy is elkél egy kis segítség!

Thallóczi megtörölte homlokát. A feje csurom vér, csak szemei és

fogai fehérlettek a veres masszából.

– Kell segítség a csudának! De ha már itt vagy, Jankó, felőlem

maradhatsz!

Hunyadi megállította Sárkányt, s lenyújtotta kezét a perjelnek.

– Itt vagyok, Jován!

– Remélem, kialudtad magad, ördög! De most már aztán mutasd

meg nekik!

Hunyadi intett embereinek.

– Roham! Szorítsuk ki őket a várból, legények!

A védők újult erővel özönlöttek a nyomában, s vadállati üvöltéssel

vetették magukat a janicsárokra.

Hunyadi az élen vágtatott.

Amerre elhalad, csak aranyozott, összevissza horpadt sisakját lehet

látni, rajta a veresen lengedező vezéri tollakat, s a felemelkedő, lecsapó

pallos pengéjét. Veres csép húst darál, koponyát aprít. Veres csép utat

vág a rengetegben, utat hasít a sötétség falában. Veres csép, lángoló

acélpenge.

A janicsárok semmi áron nem akarják feladni a kínkeservesen

megszerzett területet, megvetik lábukat, s úgy fogják fel a rohamot.

Hörgő, üvöltő emberek csapnak össze, lovas a lovasnak, gyalogos a

gyalogosnak ront teljes lendülettel. Acél csilingel, lándzsa döf, szablya

hasít, pajzsokon csattognak a nehéz buzogány- és pörölycsapások. Édes

muzsika ez, Hunyadi elvigyorodik a nyergében.

Mit fájdalom! Mit sajgó sebek! Hisz forr a vér, hisz tombol a harc!

Közvetlen közelről nyílvesszők csapódnak az emberi testekbe: itt

egy janicsár szemét lőve ki, amott egy magyar fiú nyakát döfve át.

Emberfeletti erőfeszítéssel tolja, nyomja maga előtt a keresztény had a

törököt. Ahol a két tömeg egymásnak feszül, sorra hanyatlanak alá a

férfiak, csizmás lábak taposnak rájuk, tapossák ki belőlük az élet utolsó

szikráját. Csak haló hús marad, felszabdalt mellkasok, széttiprott

koponyák, beszakadt bordák, ég felé nyúló, megdermedt kezek,

kicsavarodott lábak…

A magyarok magasba emelik a szűzmáriás, árpádsávos lobogókat.

– Krisztusért! A hazáért!

Amott, a csaknem földig rombolt külső falaknál lehanyatlik az

iszlám zöld zászlaja, s eltűnik a falak alatti sötétségben.

Nincsen, ami megállítsa a magyar acélhengert. Nincsen, ami

feltartóztassa az újjáéledő akaratot. Hajnalra a felsőváros utcáin nem

marad eleven török. Hétezer halott borítja az utcákat.

A tornyok tövében, a falakon a magyarok térdre rogyva imádkoznak

a felkelő nap felé fordulva.

Amott, a Vracsár-hegy lankáin, roppant sátorpalotájának bejáratánál

Murád bámulja értetlenül az erődöt a Lándor-hegy csúcsán, s bámulja a

Kőles sisakján lobogó magyar zászlót.

A török sereg maradéka sántikálva, fülét-farkát behúzva lohol vissza

a biztonságot nyújtó állásokba. A felkelő nap vértől lángoló mezőkre,

sziklákra, falakra szórja sugarait. Az éjszaka menekül, a fény

felszikrázik.

Az ágyúk hallgatnak.

A Duna és a Száva összefolyásánál véres tajtékot vetve örvényük a

víz.

2. Aznap, késő délután jelentették a sátrába visszahúzódó szultánnak,

hogy minden előzetes bejelentés nélkül megérkeztek a Dunán a magyar

király követei.

Murád maga mellé szólította Mohamedet, és az udvar

előkelőségeinek társaságában fogadta a jövevényeket. Mint kiderült, a

követek egytől egyig lengyelek voltak, s életükben először jártak

Magyarországon.

A szultán parancsára jókora kerülővel, olyan úton vezették őket a

Vracsár-hegyi sátorvároshoz, hogy csak a nyitott oldalú

vászonpalotánál láthatták meg először a várat.

Bele is sápadtak, amint megpillantották a szinte földig rombolt

külső falakat és a ledőlt tornyok sokaságát, a felsőváros romjai felett

bodorodó sűrű füstfelleget. Úgy tűnt, a külső erődszoros maradványait

gerendák közé tapasztott földből, szemétből, állati ürülékből igyekeztek

megerősíteni a védők.

– A magyarok még a szarból is várat építenek! – állapította meg

dermedten a lengyel követ, s nem sejtette, hogy e szavai megmaradnak

az örökkévalóságnak.

Nagyon úgy tűnt, itt már nincs miről alkudozni. Nándorfehérvár

sorsa beteljesedett…

Murád intett, hogy a követek beszélhetnek. A szokásos szócirádák

elhadarása után a lengyelek rátértek a lényegre: az Ulászlóval előző

esztendőben megkötött békeszerződésre hivatkozva felszólították a

szultánt, hogy haladéktalanul hagyjon fel a magyar határok újult

támadásával.

Murád udvariasan végighallgatta őket, s csak aztán szólalt meg:

– Jól tudom én, milyen szerződést kötöttem tavaly a királyotokkal,

lengyelek! Amikor azt a szerződést kézjegyemmel elláttam, Ulászló a

barátomnak mutatta magát. Most már ádáz ellenségemként viselkedik.

Azt hiszitek talán, elfeledem, hogyan alázta meg követeimet

Krakkóban? Szövetséget ajánlottam néki, de ő elutasította Isten

árnyékát! Most majd megtanulja, hogy vélem nem packázhat!

– Fényes tekintetű szultán – hajtott fejet elvörösödve a követ. –

Könyörögve kérlek, gondold meg! Ha óhajtod, itt és most nevezd meg,

mik a feltételeid! Királyom ifjú még és meggondolatlan! Ne borítsd

lángokba boldogtalan népek honát egy jóakaratú, de tapasztalatlan ifjú

hevessége miatt!

Murád elmosolyodott.

– Ezt te mondod, vagy királyod üzeni?

– Ezt szóról szóra az én királyom, Jagelló Ulászló üzeni tenéked,

fényes tekintetű szultán! Belátja, hogy elhamarkodottan és hebehurgya

mód döntött, amikor ellökte segítő kezed! De kéri, te is belátással légy

zsenge korára és világjobbító szándékára! Kéri az én uram, ismerd el,

ifjúkorodban tenmagad is az egész világot akartad felforgatni, ahogy ő

akarja most!

Murád a lábánál ülő Mohamed felé fordult.

– Látod, fiam? Ez egyenes beszéd. És felettébb bátor. Kedvemre

való beszéd!

– Fogadd el, hatalmas szultán, az én uram, Ulászló ünnepélyes

bocsánatkérését! – hajolt most már a földig a lengyel követ.

Murád kegyesen intett, hogy felkelhet.

– Megindítottak a szavaid, barátom! Mondd meg királyodnak, hogy

ismerem az ifjúi szív késztetését, és megértem, amiért oly

meggondolatlanul döntött, s amiért oly rútul viselkedett követeimmel

Krakkóban. Megbocsátom minden bűnét. Mondd meg néki, hogy

olyannyira elnyerték tetszésemet szavai, hogy óhajotokra azonnal

felhagyok a Magyarország ellen indított hadjáratommal, és ünnepélyes

esküt teszek, hogy az elkövetkező esztendőben sem indítok hadat

Ulászló országai ellen.

A lengyelek döbbenten egymásra pillantottak. Erre egyikük sem

számított, ebben egyikük sem reménykedett. A szultán elfogadja a

békeajánlatot? Ilyen könnyedén? Ilyen egyszerűen?

– Felséges szultán, Isten árnyéka a földön… – hebegte a követ. –

Nevezd hát meg kérlek, mik a feltételeid e végtelenül nemes lelkű

ajánlat elfogadása fejében!

Murád mosolya hirtelen vicsorrá torzult.

– Tudom, hogy uradnak most mindennél drágább a béke! Tudom,

hogy nincsen ereje ellenem háborúzni! Ostoba és elhamarkodott

döntései miatt már nem táplálok iránta haragot. Nem kérek hadisarcot,

nem kérek túszokat. Egyetlenegyet kérek csupán.

Felemelkedett alacsony trónusáról, és kinyújtotta kezét.

– Azt kérem!

A lengyelek egyszerre fordították fejüket abba az irányba.

– A várat. Belgrád várát, vagy, ahogy ti nevezitek, Nándor Alba

várát. Immár a mi nyelvünkön is van neve ennek az erődnek: Dar ul

Jihad! A Szent Háború Háza! Ilyen ádáz csatát, mióta élek, nem láttam!

– mondta megilletődötten Murád, és szemében különös fény csillant. –

Áldjátok a jó sorsotokat, hitetlenek, amiért csak ennyit kérek a béke

fejében! Csak ezt a várat! Csak ezt! Ezt a talpalatnyi földet! Ezt a hősök

vérétől áztatott földnyelvet De ezt kérem! Ezt akarom! Akarom,

mindennél jobban!

A lengyelek megkönnyebbülten felsóhajtottak.

– Egyikünk máris indul vissza Budára, fényes tekintetű szultán! És

bizonyosan hiszem, hogy jó hírrel érkezik vissza, hisz oly csekély kérés

ez a béke fejében! Nagylelkűséged lekötelezi majd ifjú királyomat!

Murád kegyesen csókra nyújtotta kezét.

– Addig táborom vendégei vagytok, lengyel barátaim! S ki

közületek visszatér Budára, jobban teszi, ha siet, mert az ostromot

természetesen nem hagyom abba! Ha Dar ul Jihad elesik, mielőtt a futár

visszatér, az ajánlatom semmisnek tekintendő! Értitek?

A lengyelek hírnöke néhány perc múlva már nyargalt is a pancsali

rév felé, hogy mihamarabb átkelhessen a Dunán. Már csak várni kellett

visszatértét. A követek tudták, hogy ha időben érkezik, a háborúnak

azon nyomban vége szakad.

Ha időben érkezik…

3.

GYŐR, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1440, SZENT JAKAB HAVA

Hiába siettek újabb és újabb lengyel vértesek Győr alá, a várost csak

nem sikerült bevenni. Akár Rozgonyi püspök, akár Ostrogog herceg

vezette a királyi hadakat rohamra, Cillei zsoldosai játszi könnyedséggel

verték vissza őket. Nem csoda: Ulászló katonáinak sem ágyúik, sem

ostromgépeik nem voltak.

Pedig ideje lett volna dűlőre vinni a dolgot, hisz az ifjú király már

fényes kísérete élén közeledett Székesfehérvárhoz a koronázási

ceremóniájára. Nem lett volna biztonságos, ha a hátukban ott marad az

ellenséges hadaktól nyüzsgő Győr.

Már csak abban bízhattak, hogy kiéheztethetik a Cillei pereputtyot.

Csakhogy erre már végképp nem maradt idő! Egy különösen forró

júliusi reggelen, nem sokkal napkelte után megfújták a riadót a királyi

tábor strázsái. A győri városkapuk megnyíltak, és vagy kétszáz

páncélos cseh lovas robogott ki rajtuk, s rontott egyenest az éppen csak

ébredező ostromseregnek.

A csendet lódobogás, fegyvercsörgés tépte fel. Erre tényleg nem

volt felkészülve senki. Vitovecz és Sunkowski zsoldosai villámgyorsan

végigszáguldottak a sátrak közt, elvágták a tartóköteleket, s fáklyákat

vetettek a vásznakra. Hamarosan lángoló ruhájú katonák rohangáltak

keresztül-kasul a táborban egymást tiporva, reménytelen

összevisszaságot okozva. Néhányan fegyverre kaptak ugyan közülük,

de a huszita háborúk poklában edződött csehek ellen nem sok esélyük

maradt.

– Iván! Mentsétek ki a fiút!

Kamonyai Simon és néhány hű vitéze megpróbálták magukat

átverekedni a cseheken. Iván sátra felé rohantak, melyet addigra

haragos lángnyelvek habzsoltak éhesen.

– Nem tud kijönni! Segítsetek!

Kamonyai ért oda először, s gondolkodás nélkül átvetette magát a

tűzfalon.

Iván a tábori ágyon hevert, öntudatlanul. Sebei túlontúl súlyosak

voltak ahhoz, hogy felkelhessen – ha Kamonyai nem jön érte, perceken

belül megfullad a füsttől.

Az öreg a hátára vette és kitámolygott vele. Szinte az orra előtt cseh

vértesek vágtattak el, nagyokat kurjongatva. Kettőt villant egy hatalmas

csatapallos, és Kamonyai legényei közül ketten a földre zuhantak.

– Gyorsan! Az erdőbe!

Vitovecz, ki a közelben fékezte meg lovát, észrevette az agg vitézt.

Egy gyors pillantás a köpenyét díszítő hollós címerre, és a zsoldosvezér

máris megpörgette kezében a hatalmas pallos markolatát.

– Mocskos Hunyadi fattyak! Végetek van!

Kamonyai zihálva próbált egérutat nyerni, de a csehek minden

irányból özönlöttek felé.

Kürtjel harsant a tábor túlsó végéből: Rozgonyi Simon püspök

bandériuma robogott elő teljes fegyverzetben.

Simon levegő után kapkodott, alig bírta Iván súlyát, s már közvetlen

közelről hallotta háta megett Vitovecz nehéz harci ménjének

prüszkölését.

– Püspök úr! – kiáltotta Kamonyai. – Ide! Ide! Segítsen, püspök

uram!

Rozgonyi észrevette őt, de ügyet sem vetett rá. Megeresztette lova

zabláját, úgy vágtatott el.

– Püspök uram! Mentsen meg minket!

De a magyarok elzúgtak az ellenkező irányba, magára hagyva

Kamonyait és megmaradt néhány emberét.

Ez utóbbiak közül fordultak szembe végül hárman Vitoveczcel,

hogy feltartóztassák. Mire Simon elérte az erdő szélét, s zihálva

megfordult, már egyikük sem élt. A cseh épp a vért csapatta le

pallosáról, és lovát forgatva kereste a menekülőket.

Kamonyai bevonszolta Ivánt a fák közé.

Tudta, ha rájuk találnak, mindkettőjükkel azonnal végeznek…

Ekkor pillantotta meg a görbedt matuzsálemet a tisztás közepén. Az

öreg fa aszott karjait a földre lógatta, lemondón, magányosan.

– Tarts ki, fiú! Csak még kicsit tarts ki!

Szerencsére a fának tágas odva volt: oda húzta be Kamonyai az alélt

testet. Aztán megbizonyosodott róla, hogy a tábor irányából nem lehet

látni, mit rejt, kit rejt a görcsös fatörzs, s csak akkor baktatott vissza a

tábor felé.

– No, mocskok! Most gyertek! Most már az én kezemben is fegyver

vagyon! Hol vagytok hát?

Mire kiért az erdőből, a csehek már visszafelé vágtattak. Néhányan

közülük még búcsúzóul összecsókoltatták vasukat az üldöző

lovasokéval, aztán nyargaltak tovább. Mintha egy titokzatos jelre

fordítottak volna hátat a meglepett magyaroknak. Mintha éppen

bevégezték volna küldetésüket…

Kamonyai csak estefelé értette meg, mi is történt valójában.

Rozgonyi püspök diadalittasan, nagy ováció közepette tért vissza a

lerombolt táborba. De mit érdekelte őt a sok felgyújtott sátor, a sok leölt

katona! Amikor a nyeregkápájára erősített lánc végén ott vonszolta

magát Cillei Ulrikot, a veres grófot!

Kamonyai nem hitt a szemének, amikor meglátta őket közeledni.

– Az áldóját! Hát ezt a jómadarat meg hol fogta kegyelmed?

Vitovecz és Sunkowski kitörése csupán elterelő hadművelet volt.

Míg a csehek felgyújtották a magyarok táborát, a túlsó városkapun

Cillei meg Benedek püspök alig húsz lovassal kiszöktek. Futottak

Pozsony felé! Átúsztattak a Rábán, de Rozgonyi résen volt, a hajnali

támadás elején már sejtette, mire megy ki a játék. Addig űzte, hajszolta

a menekülőket, míg meg nem pillantotta őket a láthatáron. Akkor aztán

Cilleiék elé került, s egy templomrom mellett lecsapott rájuk. A veres

gróf, társait hátrahagyva, egyedül próbált kereket oldani, de Rozgonyi,

akár valami vén kopó, egyre csak űzte és űzte.

Végül személyesen hurkolta Cilli és Zagorje urának nyakára a

kötelet.

– Hová, hová, veres gróf? Ugyan meguntad tán a győri kosztot,

kvártélyt? Jössz te vissza, édes rózsám, jössz te a király tömlöcébe!

Estére a Győrt körülzáró királyi hadak tábort bontottak. A várost

elfoglalni ugyan nem tudták, de kezükbe került a felkelők vezére.

Diadalmenetben ügettek vissza Székesfehérvárra, ahol már minden

készen állott a koronázási ünnepségre.

A legutolsó társzekéren, ami a fegyvereket vitte a sereg után, ott

hevert öntudatlanul Hunyadi Iván. Már félrebeszélt a sebláztól, s

állapota rohamosan romlott.

Honnét is sejthette volna a vén Kamonyai, hogy ugyanabban a fa

odvában vészelte át szerencsétlen a rajtaütést, amelyben néhány héttel

korábban Magyarország Szent Koronája is rejteket nyert egy

éjszakára…

5.

NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1440, SZENT JAKAB HAVA

A lengyelek futárja két nappal korábban ért vissza annál, ahogy a

legderűlátóbb számítások szerint is remélhető lett volna. Lóhalálában

vágtatott, hogy még időben érkezzen a válasszal. Tudta, hogy ezrek

élete múlhat gyorsaságán.

Murád bosszúsan fogadta: Nándorfehérvár falai még mindig

dacoltak seregével. Felfoghatatlannak tűnt számára, honnan merítik

erejüket a védők, felfoghatatlannak tűnt, honnan nyerik szerencséjüket,

amivel az utolsó pillanatokban minden rohamot sikerült visszaverniük.

Oroszlánként harcoltak nappal, oroszlánként harcoltak éjjel, ha kellett,

sebesülten, sebzetten is, utolsó leheletükig tartva állásaikat. Az elmúlt

napokban háromszor sikerült a janicsároknak betörniük a város

területére, egyszer már-már a fellegvár kapujáig is eljutottak, de

mindannyiszor visszaverték őket, s fogcsikorgatva, test-test elleni

küzdelemben kiszorították a falakon túlra.

A szultán biztos volt benne, hogy mire a futár visszatér, Nándor

Alba tornyain az iszlám zöld zászlait lobogtatja a szél. Tévedett.

S mikor megérkezett a futár Ulászló válaszlevelével, rajta a király

pecsétjével, a dolgok csak rosszabbra fordultak. Murád unottan intett,

hogy olvassák fel a levelet. Az üzenet igen rövidnek bizonyult, s bár ezt

a szultán nyilvánvalóan nem tudhatta, Vitéz János személyesen

fogalmazta:

Hatalmas szultán! Tudd meg, hogy egyetlen talpalatnyi földről

lemondani nem fogunk sem most, sem máskor! Mit erő, fegyver vagy

cselszövés a haza testéből kitép, egy napon Magyarhon fiai visszaveszik

majd tőled. Nándorfehérvár Magyarország kapuja. A béke ennek

átadása árán nem lehet üdvös számunkra. Tudd meg hát, ha kell, utolsó

leheletünkig harcolni fogunk.

Murád elsápadt.

A lengyel követek elsápadtak.

A vezírek, a beglerbégek mind elsápadtak.

Akik csak voltak, a romos erődítmény felé fordították falfehér

orcájukat.

– Pusztítsátok el őket! – hörögte Murád, és képe szederszínűre

változott. – Töröljétek el a föld színéről azt a várat, azt a várost! Mire

holnap felkel a nap, nem akarok látni azon a hegyen mást, csak üszköt

és romokat! Csizmámmal a gyaurok megszenesedett csontjain akarok

taposni! Takarodjatok a szemem elől!

Vezérei földig hajolva hátráltak el a szultáni sátortól, a lengyelek

meg örülhettek, hogy élve útnak eresztették őket. Elképzelni sem

tudták, ki diktálta a levelet, de abban biztosak voltak, hogy csak

valamelyik magyar lehetett. Meg abban is, hogy a magyarok

voltaképpen mind bolondok. Hátra sem néztek, úgy vágtattak vissza,

Budának.

Nem akarták látni, ahogy az oszmán had nekilendül, s teljes erejével

dühödt támadást indít a roggyant, szánalmas falak ellen.

FÜGGELÉK

I.

DRAMATIS PERSONAE

A HUNYADIAK, ROKONSÁGUK, FAMILIÁRISAIK:

Hunyadi János Hunyad ura, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzse fia, királyi

palotáshadnagy. Később erdélyi vajda (1441-46), egyúttal

nándorfehérvári kapitány, majd Magyarország kormányzója (1446).

Horogszegi Szilágyi Erzsébet Hunyadi János felesége, Szilágyi László bácsi ispán és Belléni

Katalin leánya.

Hunyadi László (Lackó) Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fia. Gyermekkorát Hunyadon

töltötte, javarészt atyja távollétében, később Matkó felügyelete alatt a

Temes-szigeten.

Hunyadi Iván Hunyadi János öccse, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzsébet fia.

Bátyja oldalán harcolt az 1430-as évek második felében és az 1440-es

évek első felében.

Horogszegi Szilágyi Mihály Szilágyi Erzsébet bátyja, Szilágyi László bácsi ispán és Belléni

Katalin fia, Hunyadi harcostársa egész életén át.

Zrednai Vitéz János

Zrednamelléki Gélét fia Dénes és Garázda Borbála fia, Hunyadi

János barátja. A királyi kancellária írnoka, később kancellár, majd

váradi püspök, esztergomi érsek.

Hunyadi Klára Hunyadi János húga, Dengelegi Pongrácz György felesége.

Hunyadi Erzsébet Hunyadi János húga, Szentgyörgyi Székely János felesége.

Hunyadi Mária Hunyadi János húga, Manzilla, havasalföldi bojár felesége.

Hunyadi Mária Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet holtan született leánya.

Dengelegi Pongrácz György

Káta nembéli nemes család leszármazottja, felesége Hunyadi János

húga, Klára volt.

Szentgyörgyi Székely Tamás Székely János és Hunyadi Erzsébet fia, Hunyadi bandériumának

zászlótartója, később magyar főúr, johannita lovag, vránai perjel.

Szentgyörgyi Székely János Ismert még Banovics Szekula, Székely János bán néven is. Székely

Tamás zászlótartó apja. Felesége Hunyadi Erzsébet volt. 1445 után

horvát-szlavón bán, az aurániai perjelség jövedelmeit kezelte. Hunyadi

oldalán küzdött a Cilleiek ellen.

Vingárti Geréb János Kacsics nembék nemesi család leszármazottja. Az Anjou-királyok

idején lettek szász gerébek, innen a család neve is. Geréb János felesége

horogszegi Szilágyi Zsófia, Szilágyi Erzsébet húga volt.

Vízaknai Miklós Hunyadi-párti főúr, erdélyi alvajda Dengelegi Pongrácz mellett. Ő

felelt az erdélyi sókitermelés és kereskedelem biztonságáért.

Thuz János Pozsonyi születésű zsidó, Feuer Júda néven látta meg a napvilágot.

A huszita háborúk idején került Hunyadi környezetébe,

kikeresztelkedett, birtokainak sáfárja lett. Később Laki Thuz János

néven magyar főúr, horvát bán.

Thuz Osvát Thuz János testvérbátyja, Vitéz János neveltje, később Laki Thuz

Osvát néven zágrábi püspök.

Filipesi Albert Itáliai születésű, Hunyadi János íródeákja. Anyja a Bihar megyei

Tordai család tagja volt, atyja olasz zsoldos.

Kamonyai Simon Hunyadi János vazallusa, fegyvertársa.

Matkó Öreg kun vitéz Hunyadi János seregében.

Farnasi Veres Dénes Erdélyi nemes, 1437-ben a parasztfelkelők elleni nemesi had egyik

hangadója. 1441 tavaszán Hunyadi fegyverrel kényszerítette Ulászló és

a saját pártjára.

Monoszlai Csupor Ákos Királyi palotáshadnagy, Hunyadi János parancsnoka és jótevője.

Kendeffy István A Hunyadiak familiárisai, Hátszeg környékén birtokos család,

melynek több tagja Hunyadi hű tisztje volt.

Rusori Ioan (Medveölő Ioan) Hunyadi hű katonája, a későbbi hadjáratok egyik hőse.

Mészáros István Hunyad várnagya.

Enyed fia Nagy Simon

Talmácsi várnagy, Hunyadi híres kun származású hadvezére.

Dóczi Mihály Korábban a Tallócziak familiárisa volt, majd 1440 után, amikor

Hunyadi átvette Nándorfehérvárt, a család familiárisa lett. A beszedett

hadiadókkal sáfárkodott.

Bodó Gergely és Enesei Mihály Hunyadi erdélyi adószedői.

Nagydobai Csere Márton Hunyadi vitéze, Szilágyi Mihály révén távoli rokona.

Bizerei Miklós Temes megye déli részén birtokos nemes, Hunyadi al-dunai

hadjáratainak résztvevője.

Temeseli Péter fia László és Dés

Erdélyi nemesek, Hunyadi régi fegyvertársai a Szörény vidéki

hadjáratok óta.

Mihalinci Menyhért Hunyadi fegyvertársa az 1440-es évek eleje óta.

Berekszói Péter A haza hű bajnoka, a török-és Habsburg-ellenes harcok hőse. 1448-

ban Hunyadi címert adományoz neki. Várnánál a janicsárokkal vívott

csatában súlyos sebet kapott, majd Ausztriában újabb sebet szerzett.

Megrokkant, így lett pecsétőr az erdélyi sókamaránál.

Tüzes Orbán

1438-ban Hunyadi szolgálatába állott szászsebesi ágyúöntőmester.

1438-ban Tábor hegyén az ostromnál az általa szerkesztett katapulta

lövései megsemmisítették a cseh-lengyel sereg szekereinek egy részét.

Catherina

Hunyadi Lackó milánói születésű nevelője, Hunyadi néhai

szolgálólányának, Giuliettának húga.

HUNYADI RÉGI, HŰ FAMILIÁRIS VITÉZEI:

Cserei Lukács

Kecseti Izsór

Pogány Miklós

Sipők Miksa

Zyndi Imre

Szakács Ádám

Kothvicz Majkó

Tordosi Domokos

Kiséllyédi Tót András

Gyóni István

HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES FAMILIÁRIS CSALÁDOK:

A Harinnai Farkas, Bogáti, Peres, Gerendi, Kecseti, Agmándi,

Szilvási, Nagyvölgyi, Farnasi Veres, Gyerőmonostori Kemény, Tuzsoni

Bolgár, Nagyvölgyi, Szentiványi-Székely, Héderfájai, Hídvégi,

Csernátoni, Harai, Hosszúmezei, Kémeri, Szentgyörgyi, Belényesi,

Fekető, Pakosi családok.

HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES TEMES, KRASSÓ, SZÖRÉNY

ÉS HUNYAD MEGYEI OLÁH KENÉZEK:

Fejérvizi család, Bajesdi Ungor Miklós és családja, Temeseli,

Csulai, Demsusi, Farkadini, Borbátvizi, Szacsali, Branyicskai, Russori,

Szálláspataki, Barcsai családok.

HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES KELET-MAGYARORSZÁGI

FAMÍLIÁK:

Pestyéni András

1444-ben Ulászló adományoz neki három Hunyad megyei oláh

falut.

Pestyéni Mihály Hunyadi aulicusa.

Pestyéni János 1451-ben Hunyadi máramarosi megye-és sókamaraispánja.

Kállai Lőkös János Hunyadi familiárisa.

Dóczi Mihály Hunyadi familiárisa.

Pogány Miklós Tordai polgár, Hunyadi hadnagya, részt vett az 1442-es erdélyi és

havasalföldi hadjáratban is.

Zyndi Imre (Szindi Imre) tordai polgár, Hunyadi hadnagya – több hadjáratában

vett részt, így az 1442-es erdélyi és havasalföldi hadjáratban is.

Orros György Aradi alispán.

Bolgár László 1443-ban csatlakozik a vajda seregéhez.

Salgai Török Pál Hunyadi vitéz hadnagya. Hozzá adják Császár Katát, II. Murád

szultán testvérének leányát Budán. Valószínűleg 1456-ban halt meg

Nándorfehérvárnál.

Liptai Nagy János Császár Kata második férje, Mátyás korában.

Rozgonyi Lőrinc Hunyadi kapitánya, elesett a csehek elleni harcban.

Ugocsai Kántor család

Sásvári család

(a máramarosi olasz sókamarások közvetítésével kerültek

Hunyadival kapcsolatba)

Váti család

Váti Mihály, később Hunyadi kancellárja, majd pozsonyi kapitánya.

A Bihar megyei Tordai család

(az ő rokonuk Filpesi Albert, Hunyadi kancellárius jegyzője)

Zari Pál Zsoldos vitéz.

Sogan László Zsoldos vitéz.

CSEH ÉS NÉMET ZSOLDOSOK HUNYADI

SZOLGÁLATÁBAN:

Jurek Hradski Cseh huszita fegyverkovács, 1434-ben szegődött Hunyadi

szolgálatába.

Vladek Hradski Cseh huszita fiú, apjával együtt 1434-ben állt Hunyadi szolgálatába.

Jenik z Mečkova Cseh huszita zsoldos.

Kothvicz Már Vajknak is familiárisa volt. Hunyadi több megbízással küldi

Nezsiderbe, Pozsonyba.

Chapcho Cseh huszita zsoldos a hosszú hadjárat alatt.

Mägest János Erdélyi szász zsoldoskapitány.

AZ URALKODÓCSALÁD ÉS ROKONSÁGA:

Luxemburgi Erzsébet Luxemburgi Zsigmond magyar király és Cillei Barbara leánya,

Habsburg Albert felesége.

Habsburg Albert Luxemburgi Erzsébet férje, 1438. január l-jétől magyar király.

Habsburg Anna (Annácska) Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya (regényünk szerint

a vér szerinti apja Újlaki Miklós).

Habsburg Erzsébet (Lisabetha) Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya.

Albert Achilles Brandenburgi választófejedelem, Albert magyar király szövetségese.

Részt vett az 1438-as husziták és a lengyel trónkövetelők elleni

csehországi hadjáratban.

MAGYAR FŐURAK ÉS ROKONAIK:

Újlaki Miklós Magyarország bárója, Újlaki László bán és Stiborici Jachna fia.

Később macsói bán, erdélyi vajda, nándorfehérvári kapitány, majd

Bosznia királya.

Csáki Borbála Az erdélyi Csáki család oldalági leszármazottja, Újlaki Miklós első

felesége.

Cillei Ulrik

Magyarország bárója, stájer főúr, Cillei Frigyes és Modrusi

Frangepán Erzsébet grófnő fia, Cillei Barbara királynő unokaöccse.

Garai László Magyar főúr, Garai Miklós nádor fia, macsói bán, anyja, Cillei Anna

révén a Cillei-liga oszlopos tagja, a királyné, Erzsébet nagybátyja.

Rozgonyi István Magyar főúr, pozsonyi és temesi főispán.

Rozgonyiné Szentgyörgyi Cicelle Rozgonyi István felesége, a galambóci ostrom asszony hőse, a király

megmentője. Keresztanyja Újlaki Miklósnak.

Rozgonyi Simon Rozgonyi István fivére, előbb veszprémi (1428-1439), majd egri

püspök (1440-1444). Vetélytársa, Széchy Dénes esztergomi érsekké

kinevezése után az Erzsébetellenes főúri liga egyik vezéralakja. 1441-

44 között főkancellár. A várnai csatában hal meg 1444-ben.

Rozgonyi György Magyar főúr, országbíró, pozsonyi főispán.

Guthi Országh Mihály Paraszti származású főúr, 1438 és 1439 között asztalnokmester

Bánfi Pállal együtt.

Pálóczi György Esztergomi érsek (1423-1439), Garai Miklós halála után rövid ideig

a nádori teendőket is ellátta.

Széchy Dénes Nyitra püspök (1438-1439), majd egri püspök (1439-1440), aztán

Esztergomi érsek (1440-1465).

Ghattalóczi Mátyás Váci püspök (1438-1439), majd veszprémi püspök (1440-1457),

Erzsébet királyné kancellárja, volt királyi kancellár.

Buondelmonte János Kalocsai érsek (1425-1435) és (1438-1447).

Benedek Győri püspök (1439-1440).

Albeni Henrik Pécsi püspök (1421-1444).

Curzolai János Váradi püspök (1435-1440).

de Dominis János Zenggi püspök (1440-ig), majd váradi püspök (1441-1444).

Himfi Péter Csanádi püspök (1438-1457).

Kecseti Agmánd Péter Váci püspök (1440-1450).

Piacenzai Jakab Szerémi püspök (1419-1457).

Lévai Cseh Péter Magyar főúr, lovászmester, macsói bán, később Erdély társvajdája a

Budai Nagy Antal-felkelés idején.

Hédervári Lőrinc Magyar főúr, nádor.

Thallóczi Máté (Matkó) Raguzai származású magyar főúr, horvát és szlavón bán,

Nándorfehérvár kapitánya. Testvére, Frank szörényi bán.

Thallóczi Jován Raguzai származású magyar főúr, Matkó, Frank és Péter testvére,

vránai perjel, az 1440-es ostrom idején Nándorfehérvár kapitánya.

Váraskeszi Lépes Lóránd Erdélyi alvajda több vajda idején, az 1437-es parasztfelkelés egyik

leverője. György püspök testvére.

Kusalyi Jakcs Mihály Székely ispán, az erdélyi parasztfelkelés egyik leverője.

Losonczi Dezső Erdélyi főúr, az erdélyi parasztfelkelés egyik leverője, később

Erdély vajdája.

Schlick Gáspár (Caspar Schlick) Német birodalmi főkancellár, magyar főúr, Zsigmond király, német-

római császár hű udvari embere, személyes jó barátja.

Kórógyi János Magyar főúr, országbíró, 1439-1440.

Perényi János Magyar főúr, tárnokmester 1438-1458.

HUSZITÁK, HUSZITÁKBÓL LETT ZSOLDOSKAPITÁNYOK:

Jan Giskra Cseh-morva, s részben magyar származású hadvezér. Ifjúkorában

Velence zsoldjában katonáskodott, később a husziták kapitányaként

harcolt Zsigmond seregei ellen. Lipany után átpártolt Zsigmondhoz.

Jan Vitovecz Huszita kapitány, Lipany után szegődött a Cilleiek szolgálatába. A

Délvidéken, Szlavóniában hamar hírnévre tett szert gátlástalan

módszerei miatt.

KAMONCI, SZILSZEGI, CSERÖGI, SZERÉMSÉGI

SZEREPLŐK:

Kamonczi Titusz Újlaki jobbágyaként született, de hamar árvaságra jutott. Dugovics

Mihály nevelte fel Kamoncon. Az Újlaki-adószedők az esküvője napján

rabolták el menyasszonyával együtt. Onnantól a Cilleiek katonája.

Ismert Néma Titusz néven is.

Váradi Veronika A cserögi molnárné leánya. Valódi apja az idős Újlaki báró volt. A

Kamonczi Titusszal kötött esküvője napján rabolták el. Később

Erzsébet királyleány udvarhölgye, Anna hercegnő nevelője.

Kamonczi Viola Kamonczi Titusz és Váradi Veronika házasságon kívül született

leánya. A bánmonostori apácák nevelték.

Eufrozina A bánmonostori apácakolostor rendfőnökasszonya.

A RÁC DESPOTA ÉS FAMÍLIÁJA:

Brankovics György Rácország (Szerbia) despotája, Brankovics Mara (Murád szultán

felesége) és Brankovics Katalin (Cillei Ulrik felesége) atyja.

Brankovics Mara (Mara hatun) Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Murád szultán

felesége.

Brankovics Katalin Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Cillei Ulrik,

Magyarország bárójának felesége.

Brankovics Grigor Brankovics György, Szerbia despotájának fia. Szendrő 1439-es

ostroma után a szultán megvakíttatta és Drinápolyba vitette fogolynak.

Brankovics Stefán Brankovics György, Szerbia despotájának fia. Szendrő 1439-es

ostroma után a szultán megvakíttatta és Drinápolyba vitette fogolynak.

Brankovics Lázár Brankovics György, Szerbia despotájának legkisebb fia. Szendrő

1439-es ostroma után atyjával Magyarországra menekült.

A SZULTÁN ÉS ROKONSÁGA, TÖRÖK HADURAK:

Murád A Török Birodalom szultánja, II. Mohamed atyja.

Eszter (Hümai hatun) Mose ben Jahmun konstantinápolyi zsidó kereskedő és egy

rabszolganő leánya, Murád szultán felesége.

II. Mohamed Murád szultán és Hümai hatun (Eszter) fia, később a Török

Birodalom szultánja.

Aleaddin Ali Murád szultán és a tekkei emír lányának fia, trónörökös.

Ali bég, Evrenosz fia Murád 1430-ban nevezte ki a ruméliai sereg szipeszalarjává

(csapatvezér). Ohri szandzsákbégje, majd az 1438-as Erdély elleni török

hadjárat egyik vezére. Sikertelenül ostromolt több szász várost.

ITÁLIAI EGYHÁZI SZEMÉLYEK:

IV. Eugenius (IV. Jenő) Pápa, Zsigmond király római császárrá koronázója.

Giuliano Cesarini Bíboros, pápai legátus, a husziták elleni háború egyik szervezője, a

bázeli zsinat kimagasló egyházi személyisége.

Marchiai Jakab

Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor.

Giovanni Capistrano (Kapisztrán Szent János) Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor.

HAVASALFÖLDI FEJEDELMI CSALÁDOK:

Vlad Tepes (Karós Vlad) Öreg Mircse (Mircea cel Mare), Havaselve fejedelmének fia, a

Basarab-dinasztia leszármazottja, 1436-tól Havaselve fejedelme.

Vlad Draculea Vlad Tepes (Karós Vlad) és egy erdélyi nemesasszony fia, később

Havaselve fejedelme.

EGYÉB SZEREPLŐK:

Mose ben Jahmun Konstantinápolyi zsidó kalmár, a bizánci császár titkos követe.

Kiváló kapcsolatokat ápolt a szultáni udvarral is, gyakran adott el a

Balkánról, Magyarországról származó értékes katonai információkat a

portának. Az ő rabszolgasorba kényszerült lányától született Murádnak

Mohamed nevű fia, a későbbi szultán.

Kottanner Jánosné (Wolfram Ilona) Luxemburgi Erzsébet magyar királyné nevelőnője, főkomorna a

királyi udvarban.

György barát Más néven Georgius de Hungária, akit az irodalomtörténet Sebesi

Névtelenként is ismert. Szászsebesi domonkos szerzetes, aki a város

török ostroma után fogságba került és húsz évet töltött Törökországban.

Emlékeit megírta, s a könyv a korabeli Európában népszerű olvasmány

volt.

Henryk Mägest

Szászsebes védője, zsoldoskapitány. Az 1438-as ostrom után török

fogságba került.

Pedro Jose de Tafur

Spanyol lovag, 1439-ben Rodrigo burgosi püspök kíséretében járt

Boroszlóban, ahol Albert király a Sárkányrend tagjai közé emelte.

II.

KRONOLÓGIA

1436 Az erdélyben élő Vlad Tepes értesül Alexandru fejedelem halálos

betegségéről és sereget vezet Tirgovistébe. Győzelmével a katolikus

Dráculesti vajdai família kerül vissza a trónra.

1437 Nyár: Tallóczi Frank és Marczali Imre magyar, cseh, lengyel és

havasalföldi csapatok élén betörnek Szerbiába. Galambóc környékén

kisebb török erőket számolnak fel, majd Krusevácig nyomulnak,

felégetve a törökök moravai hajóit. Ezzel egy időben magyar és cseh

sereg szórja szét a Szendrőt ostromló török sereget Szentmiklósi

Pongrácz és Jan Giskra vezetésével. A Zsigmond által felfogadott cseh

zsoldosok Pozsonytól hadigályákon hajóznak le Nándorfehérvárig.

A török végigpusztítja Havasalföldet, és behódolásra és éves adó

megfizetésére kényszeríti Vlad Tépést.

1438

Január 1. Székesfehérváron Pálóczi György esztergomi érsek

királlyá koronázza V. Albert osztrák herceget. A királyné koronázását

Rozgonyi Simon veszprémi püspök végzi.

A magyar nemesség törvényerejű rendeletet csikar ki a koronázás

fejében Alberttől: külső támadás esetén is csak a legvégső esetben kell

fegyvert fogniuk az ország védelmében. A nemesi felkelést csupán

akkor szabad meghirdetni, ha a királyi (dispositio útján felbérelt)

zsoldos hadak nem elegendőek a határok megvédésére. A zászlósurak

ezzel szinte teljesen kivonják magukat a haza védelmének kötelességei

alól. Pártot szerveztek a királlyal szemben, Albert kénytelen a kincstári

javak maradékából hatalmas birtokokat, várakat lekötni feleségének,

híveinek, s további adományokat tenni a főuraknak, hogy hitelezzék

meg a zsoldos seregek felállításának költségeit. A királyi hatalom

tekintélye folyamatosan zuhan.

Január-február Albert levált minden főméltóságot Hédervári Lőrinc nádor és

Báthori István országbíró kivételével. Erdélyi vajdává Losonci Dezsőt

nevezi ki (hivatalát Erzsébet királynő híveként 1441-ig viseli).

Vitéz János a királyi titkos kancellária jegyzője lesz, tekintélyes

egyházi javadalomhoz jut mint a zágrábi székeskáptalan őrkanonokja.

Stallumát elöljárójának, jótevőjének, Ghattalóczi Mátyás zágrábi

prépostnak, alkancellárnak köszönheti.

Január vége Az erdélyi nemesi hadak elfoglalják Kolozsvárt a lázadó

parasztoktól.

Február 2.

Az erdélyi három nemzet Tordán megújítja a kápolnai uniót.

Március 18.

Albertet Frankfurtban német királlyá választják.

Április 8. előtt Albert Bécsben gyűjt pénzt és hadsereget a cseh korona

visszaszerzése érdekében (a csehek az ifjú Kázmér lengyel herceget

akarják királynak). Albert hatalmas hiteleket vesz fel a háború

költségeire.

Április 18. Albert Bécsben fogadja a német követeket. A magyar bárók

feloldozzák a pozsonyi eskü alól. Albert két év haladékot kért a német

híveitől a cseh ügyek rendezésére és a magyar határok biztosítására.

Május 6. A katolikus cseh rendek Prágában Albertet választják cseh

királynak, de a compacták megerősítéséhez kötik megkoronázását.

A kelyhesek ugyanezen napon a lengyel Kázmér herceget, a későbbi

IV. Kázmért választják királynak Tábor mellett, Melnikben (Borbála

birtokán).

Június 8. Albert háromezer fős magyar haddal Csehországba vonul,

Magyarország kormányzását feleségére, Erzsébetre, valamint

főpapokból és bárókból álló helytartótanácsra bízza.

Albert királytól Schlick Gáspár kancellár újabb birtokokat kap: a

Nyitra megyei Szakokat és Fehértemplomot.

Június 13. Prága megnyitja kapuit Albert előtt.

Június 23. Megérkeznek a Raguza aranyain felfogadott magyar és osztrák

segélyhadak Alberthez Csehországba.

Június 29. Albertet cseh királlyá koronázzák a Szent Vid-székesegyházban.

Milicz Pál olmüci püspök, Pálóczi György esztergomi érsek celebrálják

a szertartást. A koronát Meinhard prágai várgróf és Nicolaus Zayacz

von Hasenburg viszik a király előtt.

Kétezer fős lengyel had tör Csehország területére, majd egyesülve a

táborita csehekkel elfoglalja Tábor várát és Kutnát. A lengyeleket

Kazimir Ostrogogorski Sandivoy poseni vajda és Jan Thanczin

sandomiri vajda vezeti.

A háború mellékfrontjaként a szepességi zálogos területekről

lengyel csapatok törnek be Magyarországra Saffranecz lublói lengyel

kapitány vezérletével, s átmenetileg elfoglalják Tarkőt és Berzevicét.

Erzsébet királyné elküldi Rozgonyi Istvánt a lengyelek megállítására.

Albert elsősorban német alattvalóitól kap katonai segítséget: Kristóf

bajor hercegtől, a szász választófejedelemtől, Albert Achilles

brandenburgi választófejedelemtől. A magyar segélyhadakat Hunyadi

János vezeti.

Augusztus 3.

Albert serege megindul Prágából. A kelyhesek kitérnek előle, de

folyamatosan kapnak utánpótlást az özvegy Barbara királyné váraiból.

Augusztus 5.

Török csapatok pusztítanak Erdélyben Ali, Evrenosz fia és Mezid

Ali bég vezetésével. Velük szövetségben Vlad Dracul havaselvi

fejedelem is a szász városokat fosztogatja.

Egy török sereg Rácországban bosszulja meg Thallóczi Frank

tavalyi hadjáratát. Brankovics György kénytelen átadni Murád

szultánnak Barancs (Branicsevo) városát és környékét.

Augusztus 7-8.

Albert csapatai megkezdik Tábor várának ostromát.

Augusztus Marchiai Jakab pápai inkvizítor szerémségi vérengzése a huszita

eretnekek körében.

Szeptember közepe Ulászló ifjú lengyel király seregével Sziléziába tör. Albert felhagy

Tábor ostromával, és kisebb sereggel őrizteti a várost.

Szeptember 23.

A hazafelé tartó Frigyes szász-meisseni fejedelem csapataira

rátámadnak a csehek: A németek előbb elmenekülnek, majd

visszafordulnak és lemészárolják a szekértáborukat fosztogató cseheket.

Albert csehországi kormányzónak kinevezi Cillei Ulrikot, aki

azonnal újra megkezdi alkudozásait a huszita lázadókkal.

Október során Albert hadba hívja az osztrák rendeket Ulászló ellen. Ulászló seregei

előrenyomulnak Sziléziában, Morvaországban. Albert hadvezére,

Albert Achilles megtisztítja Sziléziát a lengyel hadaktól, és benyomul

Lengyelországba.

Saffranecz a Szepességben elfoglalja Podolint, és feldúlja a

környéket. Rozgonyi István Késmárkon üti fel táborát, és több kisebb

csatában megveri Saffraneczet, embereit lekaszabolja.

Tatárok ütnek be Podóliába. Ulászló ráun a háborúra, és

visszavonul.

IV. Jenő pápa és a bázeli zsinat is küldöttet meneszt Boroszlóba,

hogy békét csikarjon ki Albert és Ulászló között.

November eleje Albert bevonul Görlitzbe, és fogadja Lausitz rendjeinek hódolatát.

November 15.

Albert bevonul Boroszlóba, és fogadja Szilézia hódolatát.

November 18.

Albert boroszlói szállásán leesik a lépcsőről, és eltöri a lábát

(haláláig sánta marad). A boroszlóiakra 20 000 arany büntetést ró ki a

rossz, félreeső szállás miatt.

November vége Albert Boroszlóban a Sárkányrend tagjává avatja Pedro Tafur

spanyol nemest, aki Itália, Flandria, és a német államok után érkezett

Sziléziába.

December Megindulnak a béketárgyalások Albert és Ulászló között.

1439

Január 4. Albert király Boroszlóban féléves fegyverszünetet köt

Ulászló lengyel király küldötteivel, majd elhagyja Sziléziát. A magyar

kíséret egy része ott marad Boroszlóban, mert Albert nem tud fizetni a

szállásért. Schlick Gáspár kancellár kénytelen a nürnbergi Johannes

Lochaimtól 3300 aranyat kölcsönözni az adósság kiegyenlítése

érdekében.

Február Albert király Bécsben időzik, kis mariazelli imádságkitérővel.

Április 1. Pozsonyban megtartják a kis Anna hercegnő és Vilmos szász-

meisseni őrgróf eljegyzését.

Albert Pozsonyban értesül arról, hogy Cillei Ulrik ismét összeszűrte

a levet Barbarával, és a husziták kezére játszott több királyi várat.

Cilleit leváltja, helyére Meinhard Neukaust és Ulrik von Rosemberget

nevezi ki kormányzónak.

Április 21. előtt Albert király visszatér Magyarországra.

Május Országgyűlés Budán. Albert aláírat egy oklevelet az

országnagyokkal, miszerint halála esetén Erzsébet örökli az országot.

Vitéz Jánost kinevezik protonótáriusnak (Magyarország főjegyzője)

a királyi kancelláriára.

Május 9.

Hunyadi öccsével, Ivánnal együtt a török frontra kerül. Szörényvár,

Gerény, Orsova, Miháld várak védelmét látják el. Költségeik fejében

(háromhavi zsold: 2757 forint) kapják Bodrog megyei birtokaikat. A

rendelkezésükre álló haderő: 100 páncélos lovas, valamint kétszáz

könnyűlovas székely és kun.

Május 23.

Felkelés robban ki Budán a német polgárok ellen. A zavargások

után megreformálják a város vezetését: a magyar polgárság a német

patríciusokkal újra egyenlő jogokat kap.

Május 29.

Albert a budai országgyűlésen dekrétum formájában szentesíti a

nemesség követeléseit.

Eszerint a haza védelme egyedül a király dolga, nemesi, banderiális

sereg csak a legvégső esetben vehető igénybe. Ez gyakorlatilag a

nemesi honvédelmi kötelezettség megszűnését jelenti.

Albert a lányait a rendek beleegyezése nélkül nem adhatja férjhez.

Országos hivatalokba idegeneket nem nevezhet ki.

Május 30.

A budai országgyűlési rendek hűséget fogadnak Albert királynak és

Erzsébet királynénak, aki társuralkodói státusban szerepel.

Június eleje Murád szultán magához hívatja a Hümai hatuntól született

Mohamedet. Körülmetélkedése alkalmából hosszú ünnepségsorozat

veszi kezdetét. A bagdadi Szaid Natta sejk bőr asztalterítőket ad

ajándékba a szultánnak (azóta használnak az oszmánok asztalterítőt).

Az ifjú Mohamed orvost is kap: a zsidó Maestro Iacopót.

Június 11. Murád szultán 130 ezres sereggel ostrom alá veszi az Al-

Dunánál Szendrő várát. Brankovics a fiával, Lázárral elmenekül, másik

két fia, Grigor és Stefan védi tovább a várat. (Szendrőt Brankovics

tizenkét éve tette meg országa székhelyéül, Bizáncból hozatott

hadmérnököket, akik falait megépítették.) Elesik Osztrovica városa is,

valamint Ravanica erőd-kolostora.

Magyarországon kihirdetik az általános nemesi felkelést.

Június vége Meghal Pálóczi György esztergomi érsek. Halála után Albert király

elküldi Esztergomba feleségét, Erzsébetet, hogy hozza el a

koronaékszereket Visegrádra. Azok őrzését Bazini és Szent Györgyi

grófra bízza.

Június 25. A bázeli zsinat letette IV. Jenő pápát, és helyette VIII. Amadé

savoyai herceget szentelték fel pápának, V. Felix néven. IV. Jenő

segítségül hívja Albertet, hogy vessen véget a schismának és Ferrarából

Firenzébe helyezi át a hozzá hű conciliumot.

Július 6.

Egyházi unió Firenzében. IV. Jenő pápa és VIII. János bizánci

császár alakja az Egyesülési Bullát, a „Laetentur Coelit”, mely a

dogmák közös megvallását tartalmazza, és megpecsételi az egységet a

két egyház között. A görög papság éles ellenállása miatt azonban az

egyesülés papíron marad.

Augusztus 1.

Albert király Szegeden a hazájából elmenekült Brankovics György

despotának adományozza Világos várát.

Augusztus 13.-október 1.

A magyar sereg Titelrévnél gyülekezik, de nem indul Szendrő

felmentésére. A sereg felfegyverzése érdekében Albert 50 000

aranyforint értékű ágyút rendel meg Tüzes Orbán mestertől.

Szeptember 9. Albert és Erzsébet csapatai Titelrévhez érkeznek. Az összegyűlt

sereg létszáma alig 24 000 fő. Jelen vannak a királyi, királynéi

bandériumok mellett Brankovics hadai, s a főúri seregek egy része is.

Augusztus 18.

Szendrő megadja magát II. Murád szultán seregének. (Brankovics

felesége, Katakuzena Irene drága pénzen adja el a gazdagabb

lakosoknak a vár felmentéséhez gyűjtött élelmiszerkészletét.)

Grigort és Stefánt, Brankovics két fiát a szultán megvakíttatja és

kiherélteti, majd Drinápolyba viteti. Szendrőbe török helyőrség költözik

a szkopjei határőrvidék volt parancsnokával, Iszhák béggel az élen.

Augusztus második fele Török csapatok kelnek át a Dunán, de Hunyadi visszaszorítja őket.

A nagy meleg miatt vérhasjárvány tör ki a magyar táborban.

Szeptember 17.

Albert király és az országnagyok a Titelrévi táborban úgy

határoznak, hogy 1440 tavaszán zsoldossereget állítanak fel a törökök

ellen. Ezért rendkívüli hadiadót vetnek ki: 100 dénárt, azaz 2/3-ad

aranyforintot mindazokra, akiknek házuk van, jobbágyokra, nemesekre

egyaránt. A király vállalja, hogy cseh és német segítséget hoz, valamint

saját birtokain is kiveti a hadiadót, és maga vezeti majd a sereget.

Zendülés közeli állapot a haditáborban, néhányan a terhes királyné

sátrát is megrohanják. Alig hatezer fő marad a táborban.

Szeptember 27.

Hunyadit és öccsét Albert király hivatalosan is kinevezi szörényi

bánnak. Albert egyelőre Nándorfehérvár védelmére rendeli Rozgonyi

Györgyöt és Alsólendvai Bánfi Pált.

Szeptember végéig Hunyadi Orsova környékét tisztítja meg a török portyázóktól, és

többször rácsap a Szendrőnél állomásozó török főhadseregre. Többször

mélyen betör Szerbiába, a vidini szandzsák területére, s szétszórja a

török erőket.

Murád szultán Buda helyett nyugatra fordul, és II. Tvratko bosnyák

királyt kényszeríti meghódolásra.

Október 1.

Albert nagy betegen hagyja el a haditábort, s indul haza Buda felé.

Október 10.

Albertre Budán már várnak a lengyel Ulászló király követei, s

követelik Barbara királyné várainak visszaadását. Albert dühödten

elzavarja őket. Állapota rohamosan romlik.

Október 18.

IV. Jenő pápa hivatalosan is bíborossá nevezi ki Szécsi Dénes egri

püspököt.

Október 20-24.

A beteg Albert királyt Guthi Országh Mihály asztalnokmester viteti

Visegrádra, az alsó, nyári palotába. A bécsi orvosok tehetetlenek.

Október 27.

Albert Esztergomból Bécs felé menet, Neszmélyben meghal

vérhasban. Végrendeletében meghagyja, hogy ha fia születik, annak

királyi székhelye Pozsonyban legyen, s Erzsébet ne kormányozzon! A

birodalom ügyeit kilenctagú magyar-osztrák-cseh tanács vigye.

November 1.

Erzsébet Adonyból szólítja fel a cseheket, hogy tartsanak

országgyűlést, és ott ismerjék el őt és születendő gyermekét

uralkodóként.

November Erzsébet magához ragadja a hatalmat, nem törődve Albert

végrendeletével. Gyorsan magához köti az Alberthez hű Schlick

Gáspárt: nevére íratja liechtensteini várát.

December 13.

Prágában összegyűlnek a cseh rendek. A kelyhesek többségben

vannak, Rockycana bíboros magából kikelve prédikál Erzsébet ellen. A

rendek kimondják a trón megüresedését és a következő Szt. György-

napra királyválasztó gyűlést hirdetnek.

December 23.

Erzsébet Budán ajándékozza meg lányát, Annát a luxemburgi

hercegséggel, azzal a megkötéssel, hogy ha fia születik, az azt

visszaválthassa (igaz, azt később Anna és férje, Vilmos szász fejedelem

eladta VII. Károly francia királynak 1458. március 20-án 50 000

aranyért).

1440

Január eleje Országgyűlés Budán.

A megsértett Rozgonyi Simon püspök harciasan tüzeli a rendeket:

nem akarunk újabb asszonykormányzást! Erzsébet az országgyűlés

kezdetén kinevezi visegrádi várnagynak Garai Lászlót, és újabb

birtokadományokkal halmozza el Garait és Cilleit.

Brankovics György magyarországi vagyonát hűtlenség címén

elkobozzák. A szerb despota tudott a törökök támadási tervéről,

mégsem figyelmeztette magyar szövetségeseit. Amikor visszatért

Magyarországra, tisztázta magát a vádak alól, és visszakapta birtokait.

Január 18.

Az országnagyok budai tanácskozásukon öttagú küldöttséget

jelölnek ki (Rozgonyi Simon, Marczali Imre főasztalnokmester,

Thallóczi Máté horvát-szlavón bán, Perényi János tárnokmester, Pálóczi

László főudvarmester, de Dominis János zenggi püspök, Báthori István

országbíró).

Sokan önként mennek velük: például Guthi Országh Mihály,

Alsólendvai Bánfi Pál, Szentmiklósi Pongrácz, Rozgonyi Rajnáld,

Kassa, Bártfa, Lőcse küldöttei és persze Zrednai Vitéz János,

Magyarország főjegyzője.

Január 24.

A népes magyar küldöttség megérkezik Krakkóba. Ulászló az

öccsét, Kázmért küldi a követek elé.

Február 8.

A terhes Erzsébet elhagyja Visegrádot, és Komáromba érkezik.

Cillei Ulrik itt látogatja meg, és javasolja neki, hogy a Szent Koronát

mindenképpen lopja el, ha gondoskodni akar a születendő gyermek

jogairól.

Február 12.

Erzsébet királyné Komáromból inti a hozzá hű Lőcsét, Bártfát és

Eperjest, hogy kapuikat Ulászló híveinek meg ne nyissák!

Február 20-21.

Kottanner Jánosné Wolfram Ilona, Erzsébet királyné komornája

úrnője megbízásából ellopja a Szent Koronát és Komáromba viszi a

királynéhoz.

Február 22.

Erzsébet királyné Komáromban reggel megszüli gyermekét, a

későbbi V. László királyt.

TÉRKÉPEK

CSALÁDFÁK

BIBLIOGRÁFIA

Akták és levelek Erdély-és Magyarország Moldvával és

Havasalföldével való viszonyához = Acta et epistolae relationarum

Transylvanie Hungariaeque cum Moldávia et Valachia.

Kolozsvár – Budapest, Stephanum, 1914, XII.

Andrásfalvi-Faragó Zoltán: Öt íjász

Salgótarján, Dióhéj műhely, é.n.

Asena, Orhan: Hürrem szultána (Igazságos Szulejmán szultán)

Ankara: A Török Kulturális Minisztérium Kiadványai/1992

Balogh F. András (közreadó): A Drakula-történetek kezdetei

Bp.: Littera Nove, 2008

Banfi, Florio [Holik Floris]: Hunyadi János itáliai tartózkodása

Erdélyi Múzeum 1934, 39. köt. 7-12. sz.

Bárány Attila: Angol lovagok a nikápolyi csatában

Hadtörténti Közlemények, 2005, 118. évf. 3. sz.

Bedécs Gyula: Magyar emlékek és látnivalók

Szerbia a Vajdasággal, Bosznia és Hercegovina

Szombathely, B.K.L. Kiadó, 2006

Benda Kálmán-Fügedi Erik: A magyar korona regénye

Bp.: Magvető, 1979

Bertényi Iván: A magyar korona története

Bp.: Kossuth K, 1978

Bessenyei György: Hunyadi

Bp.: V. ker. Berzsenyi Dániel R. Gimnázium, 1929

Black, Jeremy: Hadvezérek

A harcmező urai

Bp.: Totem Kiadó, 2009

Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei

= Rerum Hungaricarum decades

Bp.: Balassi Kiadó, 1995

Bottyán János: A magyar Biblia évszázada

Bp.: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1982

Brodarics István: Igaz leírása a magyaroknak a törökökkel

Mohácsnál vívott csatájáról Bp.: Magvető, 1983 (Gondolkodó magyarok)

Burány Nándor: Keselyűlegelő

Nándorfehérvár megvédésének igaz története

Újvidék, Forum K, 1979

Burány Nándor: Kamanci Balázs

Újvidék: Fórum, 1977 (Jugoszláviai magyar regények)

Burány Nándor: Megtorlás

Újvidék: Fórum, 1984

Búzás Gergely (szerk.): A visegrádi királyi palota kápolnája és

északkeleti épülete Visegrád régészeti monográfiái 1.

Visegrád: Mátyás Király Múzeum, 1994

Búzás Gergely (szerk): Visegrád

Altum Castrum: A Visegrádi Mátyás Király Múzeum füzetei 5.

Visegrád: 2005

Cibula, Václav: Prágai regék

Bratislava: Madách; Bp.: Móra, 1979

Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak

korában, 5.köt.

Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1913

Cseh Valentin: Nándorfehérvár ostroma 1456

Keszthely: Compactor K., 2007

Csillag a holló árnyékában Vitéz János és a humanizmus kezdetei Magyarországon

Az OSZK kiállítása

Bp.: Országos Széchényi Könyvtár, 2008

Csorna József: A magyar heraldika korszakai

Gödöllő-Máriabesnyő: Attractor, 2008, reprint

Csomor Lajos: Magyarország Szent Koronája

Vaja: Vay Ádám Múzeum Baráti Köre, é. n.

Cvetkova, Bisztra: A várnai csata

Bp.: Gondolat, 1988

Czuczor Gergely: Hunyadi János és három más történet

Bp.: Unikornis, 2002 (A magyar próza klasszikusai, 93)

Darkó Jenő: A magyar huszárság eredete

Máriabesenyő-Gödöllő: 2010

Darkó Jenő: Népességi mozgalmak Erdélyben és környékén a

középkorban Máriabesnyő – Gödöllő: Attraktor, 2010

Darvas József: A törökverő

Bp.: Szépirod. K, 1973

De Lange, Nicholas: A zsidó világ atlasza

Bp.: Helikon, Magyar Könyvklub, 1966 (Képes atlasz)

Decsényi Gyula: Olaszországi történelmi kutatások

Századok, 1892, 26.

Délvidéki S. Attila: Lángoló temetők

Az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és

borzalmai 1268-1868, 1. köt.

Fejezetek a rácjárások történetéből Tataháza:

Szerzői kiad., 2009

Demény Lajos: Parasztfelkelés Erdélyben 1437-1438-ban

Bp.: Gondolat, 1987 (Közös dolgaink)

Dienes Dénes: A kereszténység Magyarországon 1526 előtt,

2. átdolg. kiad.

Sárospatak: Sárospataki Ref. Koll. Theológiai Akadémiája, 2001

A Duna helyszínrajza Dévénytől Orsováig Térképmellékletekkel

Bp.: M. Kör. Országos Vízépítési Igazgatóság vízrajzi osztályának

felvételei alapján, 1918

Dümmerth Dezső: A két Hunyadi

Bp.: Panoráma, 1985 (Utazások a múltban és jelenben)

Dvoráková, Daniela: A lovag és királya

Pozsony: Kalligram K, 2009

Elekes Lajos: Hunyadi

Bp.: Akadémia K., 1952

Elekes Lajos: Hunyadi hadserege

Bp.: Magyar Történelmi Társaság, 1951

Elekes Lajos: A Hunyadi-kérdés

In: Mátyás király-emlékkönyv születésének 500. évfordulóján, 1.

köt.

Bp.: Franklin Társulat, 1940

Engel Pál: Honor, vár, ispánság

Válogatott tanulmányok Bp.: Osiris, 2003

Engel Pál-Kristó Gyula: Magyarország története 1301-1457

Bp.: Tankönyvk, 1989

Erdély és a Részek térképe és helységnévtára Készült Lipszky János 1806-ban megjelent műve alapján.

Szerk. Herner János Szeged: JATE, 1987, reprint

Erdélyi László: A magyar lovagkor társadalma és művelődése

1205-1526 Gödöllő-Máriabesenyő: Attraktor, 2005, reprint

Erdődy János: A szárnyas oroszlán

Bp.: Athenaeum Ny, 1967 (Kozmosz könyvek)

Farkas Jenő, Sz.: Drakula vajda históriája

Bp.: Akadémia K., 1989

Földi Pál: Hunyadi János a hadvezér

Bp.: Anno, 2004

Földi Pál: Janicsárok szép napjai

Bp.: Anno, 2007

Fraknói Vilmos: Egyháznagyok a magyar középkorból

Bp.: Révai, 1932, Bp.: Élet, 1916 (Bibliotheca vitae)

Fraknói Vilmos: Vitéz János esztergomi érsek

Bp.: Szent István Társulat, 1879 (Házi könyvtár. 30.)

Freeley, John: A szultánok magánélete

Bp.: General Press, 2006 (Különleges könyvek)

Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok

A középkori magyar arisztokrácia fejlődése

Bp.: Magvető, 1986

Fügedi Erik (ford.): Kimondhatatlan nyomorúság

Két emlékirat a 15-16. századi oszmán fogságról

Bp.: Európa K., 1976

Fügedi Erik: Uram, királyom

A XV. századi Magyarország hatalmasai

Bp.: Sas K., 2004

Fülöp Árpád: Hunyadi Hősköltemény 48 énekben

Bp.: Arany János Ny, 1943

Gaál Mózes: Hunyadiak Történelmi elbeszélések a régi időkből

Bp.: Stampfel K., 1906

Gajdács Pál: A Hunyadiak

Költői elbeszélés Bp.: Kultúra, 1918

Generál Tibor: Allah serege

Az oszmán-török haderő kialakulása és fénykora

Bp.: Zrínyi K., 1987

Generál Tibor: Kelet Pompadourjai

Nőuralom az Oszmán Birodalomban

Bp.: Tinta Kvk, 2000

Generál Tibor: Mohácstól Mekkáig

Történelmi lektűr

Bp.: Tinta K. 2005

Gerevich László-Kosáry Domokos: Budapest története, 2. köt.

Budapest története a későbbi középkorban és a török hódoltság

idején.

Bp.: Akadémia K., 1975

Gerő László: Mátyás király budai palotája

Kiskőrös: De Csejte, 1994 (Középkori Magyarország)

Granasztói György: A középkori magyar város

Bp.: Gondolat, 1980 (Magyar história)

Freely, J.: A szultánok magánélete

Bp.: General Press (Különleges könyvek)

Gyárfás István: A jász-kunok története I-IV.

Kecskemét: Szilády Károly, 1870.

Hajdan volt Magyarország Jelen és múlt

Főszerk: Halmos Ferenc

Bp.: Gesta, 2000

Hegedűs Géza: Az erdőntúli veszedelem

Bp.: Móra, 1962

Hegedűs Géza: Megkondulnak a harangok

Bp., Szépirod. K., 1962 (Kincses könyvek)

Héjj Miklós: A visegrádi királyi palota

Bp. Corvina, 1970

Held, Joseph: Hunyadi: Legend and reality

New York: Columbia Univ. Press, 1985

(East European Monographs, Boulder)

Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól

Bp.: Helikon, 1981 (Bibliotheca historica)

Hogyan éltek elődeink? Beszélgetések a magyar művelődés nagy korszakairól

(Benda Kálmán et al.)

Bp.: Gondolat, 1980

Hóman Bálin – Szekfű Gyula: Magyar történet,

2. bőv. kiad. Bp.: Egyetemi Ny., 1936, 2. köt.

Horváth Henrik: Zsigmond király és kora

Zsigmond király halálának 500. évfordulóján

Bp.: Székesfőváros, 1937

Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása

Magyar humanizmus

Bp.: Akad. K., 1988 (Az Akadémiai Kiadó reprint sorozata)

Hóvári János: A rettegett Drakula

Vlad Tepes

In: Koronás portrék. Bp.: Kozmosz, 1987

Hunyadi énekek Bp.: Katonai K., 1956

Hunyady József: A fekete lovag

Bp.: Móra, 1976

Hunyady József: Hollós vitéz

Bp.: Zrínyi, 1957

Hunyady József: Oroszlán és gödölye

Bp.: Kossuth, 1970

Ipolyi Arnold: A magyar Szent Korona története

Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1886

Iván László: A visegrádi vár története

A kezdetektől 1685-ig Visegrád: 2004

Jankovich Júlia: Budavári kapuk, falak

Bp: Magvető, 1973

Jászay Magda: Velence és Magyarország

Egy szomszédság küzdelmes története

Bp.: Gondolat, 1990

Jósika Miklós: A tudós leánya

Bp.: Heckenast, 1855,1-III, köt.

Julier Ferenc: Magyar hadvezérek

Bp.: Stádium, 1930

Kadaré, Ismail: A fellegvár

Bp,: Zrínyi K., 1982

Kalmár János, dr.: Régi magyar fegyverek

Bp.: Natura, 1971

Karczag Ákos-Szabó Tibor: Erdély, Partium és a Bánság erődített

helyei

Várak, várkastélyok, városfalak, barlangvárak, sáncok és

erődítmények a honfoglalástól a 19. századig

Bp.: Semmelweis K, 2010

Katona Tamás (szerk): A korona kilenc évszázada

Történelmi források a magyar koronáról

Bp.: Európa K, 1979

Kemény Zsigmond: A mohácsi veszedelem okairól

Bp.: Magvető, 1983 (Gondolkodó magyarok)

Kéri Katalin: Allah dicsősége

Bevezetés az iszlám középkori nevelés-és művelődéstörténetébe

Pécs: Pannónia könyvek, 2010

Kilényi Mária: Könnyek és korona

Bp.: Magyar Téka

Kiss Gábor: Erdélyi várak, várkastélyok

Bp.: Panoráma, 1988 (Utazások a múltban és jelenben)

Kiss Gábor (szerk.): Török hadak Magyarországon 1526-1566

Kortárs török történetírók naplórészletei

Panoráma K, 1984

Klusch, Horst: Az erdélyi szászok betelepedéséről

Kolozsvár: Kriterion, 2009

Konstam, Angus-Bryan, Tony: Renaissance War Galley 1470-

1590 London: Osprey Publishing, 2002

Kós Károly: Budai Nagy Antal históriája

Varjúnemzetség

Bukarest: Új Magyar K., 1955

Kottanner Jánosné: A korona elrablása

Kottanner Jánosné emlékiratai 1439-1440

Bp.: Magyar Helikon, 1979

Kovács Péter, E.: Hétköznapi élet Mátyás király korában

Bp.: Corvina, 2008

Kovács Péter, E.: A Hunyadi-család

In: Hunyadi Mátyás: Emlékkönyv Mátyás király halálának 500.

évfordulójára.

Szerk. Rázsó Gyula

Bp.: Zrínyi K, 1990

Kovács Péter, E-Szovák Kornél (szerk): Infima Aetas Pannonica

Stidies in late medieval Hungarian History

Bp.: Corvina, 2009

Kovai Lőrinc: Tűzkehely

Bp.: Szépirod. K, 1965

Kovai Lőrinc: Vaskapu

Bp.: Móra F. K, 1971

Kőnig Frigyes: Várak és erődítmények a Kárpát-medencében

Bp.: Helikon, 2002

Kubinyi András: Buda története 1541-ig

Bp.: TIT Budapesti Szervezetének Történelmi Szakosztálya, 1969

Kubinyi András: Vitéz János a jó humanista és rossz politikus

In: A magyar történelem vitatott személyiségei 2

Bp.: Kossuth, 2002

Kulcsár Péter: Kapisztrán János

Bp.: Gondolat, 1987 (Magyar história. Életrajzok)

Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban:

Nyugat-Európa a XI-XV. században

Bp.: Gondolat, 1967

Lampérth Géza: Hunyadiak

Bp.: 1926

László János: Magyar várak

Bp.: Anno K, 2008

Lewis, Bernard: Isztambul és az oszmán civilizáció

Bp.: Gondolat, 1981

Magyar kódex 2. Lovagkor és reneszánsz. Magyarország művelődéstörténete 1301-

1526

Bp.: Kossuth K, 1999

A magyar nemzet története Szerk. Szilágyi Sándor, 3. köt. Az Anjou-ház és örökösei. 1301-

1439

Bp.: Athenaeum, 1895

Magyarország történeti kronológiája I. A kezdetektől 1526-ig

Bp.: Akadémia K, 1986

Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon

1387-1437 Bp.: Gondolat, 1984

Mazahéri, Aly: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a

10-től a 13. századig Bp.: Európa, 1989

McNally, R.T.-Florescu, R.: In search of Dracula

True history of Dracula and vampire legends

Greenwich, Conn: New York Graphic Society, 1972

Medium regni: Középkori magyar királyi székhelyek

Szerk. Búzás Gergely

Bp.: Nap Kiadó, 1996

Miller, Elizabeth: Dracula

New York: Parkstone Press, 2000

Miskolczi Gyula: Hunyadi János török hadjáratai

Hadtörténeti Közlemények. 1914, 14. évf. 3-4. sz.

Mohács Szerk. Szabó János

Bp.: Osiris, 2006 (Nemzet és emlékezet)

Mohács emlékezete A mohácsi csatára vonatkozó legfontosabb magyar, nyugati és török

források

Bp.: Helikon, 1976

Möller István: A vajdahunyadi vár építési korai

Bp.: Franklin Ny, 1913

Muresanu, Camil: Iancu de Hunedoara

= John Hunyadi defender of Christendom

Iasi-Oxford Portland: The Center for Romanian Studies, 2001

Müncheni kódex 1466 A négy evangélium szövege és szótára

Bp.: Európa, 1985

Nagy Géza-Nemes Mihály-Tompos Lilla: A magyar viseletek

története

Bp.: Mercunus, 2002

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és

nemzedékrendi

táblákkal Pest: Friebeisz István, 1857

Nemeskürty István: A Hunyadiak

In: Mi, magyarok: Történelmünk ezerszáz éve

Bp.: Dovin, 1989

Nemeskürty István: Ez történt Mohács után,

3. kiad. Bp.: Magvető, 1975

Németh Zsolt: A Szent Korona

Szombathely, BKL Kiadó, 2007

Newark, Timothy: Medieval Warfare

London: Jupiter Books, 1979

Nicolle, David: Nicopolis 1396. – The Last Crusade

London: Osprey Publishing, 1999

Nicolle, David-McBride, Angus: Hungary and the fall of Eastern

Europe 1000-1568 London: Osprey Publishing, 1988

Nicole, David-Hook, Christa: The Janissaries

Oxford: Osprey Publishing, 1995

Nicole, David-Rothero, Christopher: The Venetian Empire 1200-

1670

London: Osprey Publishing, 1989

Oszvald Arisztid: Hunyadi ifjúsága

Történelmi Értekezések 1916, 10. sz.

Palacky, Frantisek: A huszitizmus története

Bp.: Európa, 1984

Passuth László: Tört királytükör

Bp.: Szépirod. K., 1974

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396-1526

Bp.: Zrínyi, 2005

Perjés Géza: Mohács

Bp.: Magvető, 1979

Piccolomini, Aenas Silvius: Pápa vagy zsinat?

Válogatott levelek

Bp.: Magyar Helikon, 1980

Pivárcsi István: Drakula gróf és társai

Nagy vámpírkönyv Bp.: Palatinus, 2003

Pór Antal: Hunyadi János

Élet-és korrajz

Bp.: Szent István Társulat, 1873 (Házi könyvtár 14.)

Rácz Árpád (szerk.): Nagy képes millenniumi arcképcsarnok

100 portré a magyar történelemből

Bp.: Rubicon: Aquila, 1999

Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII.

században Bp.: Helikon, 1986

Razin, E. A.: A hadművészet története

Bp. Zrínyi, 1964

Régi magyar öltözködés Viseletek dokumentumok és források tükrében. Összeáll. Benyóné

Mojzsis Dóra Bp.:

Magvető, 1988 (Magyar hírmondó)

Rex Invictissimus Hadsereg és hadszervezet a Mátyás kori Magyarországon.

Szerk. Veszprémy László Bp.: Zrínyi, 2008

Ruffy Péter: Koronánk könyve

Bp.: Móra K. 1981

Ságvári György: Magyar uniformisok

A honfoglalástól napjainkig

Bp.: Kossuth K. – Hadtörténelmi Intézet és Múzeum, 2010

Sebestyén Károly: A magyar zsidók története a vegyes házból

származó királyok alatt (1301-1526) Kohn Sándor könyve nyomán

In: A zsidók egyetemes története. Szerk. Szabolcsi Miksa

Bp.: Phönix, 1908

Spufford, Péter: Hatalom és haszon

Kereskedők a középkori Európában

Bp.: Scolar K, 2007

Szabó János, B.: A honfoglalóktól a huszárokig

A középkori magyar könnyűlovasság

Bp.:Argumentum, 2010

Steier, Lajos: There in no czech culture in Upper Hungary

Bp.: Wodianer and Sons, 1920

Száz rejtély a magyar történelemből Főszerk. Halmos Ferenc

Bp.: Gesta, 1999

Szendrei László: Erdélyi vajdák és fejedelmek

Nyíregyháza: Pro-Book, 2009

Szentmihályi Szabó Péter: Kapisztrán és Hunyadi

Bp.: Szépirod.K, 2007

Szerémi György: Magyarország romlásáról

Bp.: Szépirod. K., 1979 (Olcsó könyvtár)

Szombathy Viktor: Csehszlovákia

Bp.: Panoráma, 1981

Szőcs Tibor: Egy „legendás” hős

Dugovics Titusz története

Hadtörténeti Közlemények, 2009, 122. évf. 1. sz.

Szőnyi Miklós: Fekete szivárvány

Hunyadi János regényes életrajza

Magánkiadás, é. n.

Szűcs Jenő: Hunyadi János

Bp.: Hazafias Népfront Országos Tanácsa, 1956

Tar Lőrinc pokoljárása Középkori magyar víziók. Vál. V. Kovács Sándor

Bp.: Szépirod. K., 1985 (Magyar ritkaságok)

Tarczai György: Magyar legendák

Bp.: Laude, 2000, reprint

Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora

Bp.: Gondolat, 1980

Teke Zsuzsa: Velencei-magyar kereskedelmi kapcsolatok a XIII-

XV. században

Bp.: Akadémia K, 1979 (Értekezések a történeti tudományok

köréből, 86.)

Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon, I.

Pest: Emich és Eisenfels, 1952, XXVIII.

Tercüman, Mahmud: Magyarország története

Tárih-i Ungürüsz vagyis Ungürüsz története

Madzsar Tárihi. Ford. Blaskovics József. II. Nagy Szittya

Történelmi Világkongresszus

Szerk. Geönczeöl Gyula

Cleveland (Ohio): Classic Printing, 1988

Török hadak Magyarországon 1526-1566 Kortárs török történetírók naplórészletei

Bp.: Panoráma, 1985

Török József: A tizenötödik század magyar egyháztörténete

Bp.: Mikes K., 2006

Történelmi atlasz Bp.: Magyar Földrajzi Intézet, 1931

Turnbull, Stephen: The Ottoman Empire 1326-1699

Oxford: Osperey Publ., 2003

Turnbull, Stepen-McBride, Angus: The Hussite Wars

Oxford: Osperey Publ, 2004

Vajay Szabolcs: „Győztünk Mohácsnál”

Bp.: Háttér, 2003

Váralljai Csocsány Jenő: A magyar monarchia és az európai

reneszánsz Pomáz: Kráter Műhely Egyesület, 2005

Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története a honfoglalástól a

világháború kitöréséig Bp.: Könyvért, 1986 (Tudománytár)

Veszprémy László: Lovagvilág Magyarországon

Lovagok, keresztesek, hadmérnökök a középkori Magyarországon

Bp.: Argumentum, 2008

Wells, Florian Stone: The Sword and the Shield of the Realm

Sapientus (USA), 2008

Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár elveszésének oka e vót és így esött

Bp.: Magyar Helikon, 1980

Zolnay László: Buda középkori zsidósága

Bp.: TIT, 1968

Zolnay László: A budai vár

Bp.: Gondolat, 1981 (Gondolat zsebkönyvek)

Zolnay László: Az elátkozott Buda

Buda aranykora Bp.: Magvető, 1982

Zolnay László: Fény és árnyék a középkori Magyarországon

Bp.: Kozmosz, 1983 (Az én világom)

Zolnay László: Kincses Magyarország

Középkori művelődésünk történetéből

Bp.: Magvető, 1978

Zolnay László: A középkori Buda királyi várpalotája és gótikus

szobrai Bp.: Budapesti Történeti Múzeum, 1984

Zolnay László: Mozaikok a magyar újkorból

Bp.: Kozmosz, 1986 (Az én világom)

Zolnay László: Ünnep és hétköznap Budán

Bp.: Gondolat, 1975

JEGYZETEK

SEBES OSTROMA

A szászsebesi események valóban megtörténtek, nagyjából az első

két fejezetben leírtaknak megfelelően. Krónikáink ugyan szűkszavúak

az 1438-as esztendő nyarának török rabló hadjáratát illetően, azonban

szerencsénkre van egy szemtanú, aki megörökítette az ostrom

eseményeit.

Az irodalomban Magyarországi György barátként ismert,

valószínűleg szász származású fiatalember saját leírása szerint tanulni

ment Sebesre (avagy saját szövegében: Müllenbachba) az ottani

domonkos gimnáziumba. Ekkor 15-16 éves lehetett. Sokáig a nevét sem

tudtuk, Sebesi Névtelennek, avagy captivus quidam

Septemcastrensisnek (valamilyen erdélyi rabnak) nevezték. 1939-ben

„nyomozta ki” Fiorio Banfi, hogy a szerző neve Magyarországi György

barát.

Lássuk, hogyan számol be György barát Szászsebes veszedelméről:

„Ez a város akkoriban elég népes volt, de nem volt nagyon

biztonságos. Megérkezett a török a város alá, tábort ütött és ostromolni

kezdte. A valah vajda, aki a törökkel együtt vonult fel, a polgárokkal

régebben kötött barátságára hivatkozva a városfalhoz ment, a harc

szünetében odahívta a polgárokat, és rábeszélte őket, hallgassanak az ő

tanácsára, ne harcoljanak a törökkel, mert a város erődítményei nem

elég erősek, semmiképpen sem tudnak ellenállni. A tanácsa pedig az

volt, hogy adják át a várost a törököknek békével, ő, a vajda majd

kieszközli, hogy a város előkelőit magával vihesse saját országába,

aztán, ha úgy tetszik, visszajöhetnek vagy ott maradhatnak…

…Volt ott egy nemesember meg a testvére, egy ugyancsak derék

férfiú. Ez az ember korábban várnagy volt, sokat harcolt a török ellen,

és semmiképpen sem értett egyet a vajda tanácsával, sem az

egyezséggel. Azt mondta, inkább százszor meghal, semhogy feleségét

és fiait török kézre adja. Másokat is meggyőzött; kiválasztottak egyet a

város tornyai közül, abba bevonult, egész éjszaka fegyvereket és

élelmiszert hordott bele és jól megerősítette. Velük együtt én is a

toronyba mentem, és nagy sóvárgással inkább a halált vártam, mint az

életet…

… A prédából az egész török seregnek semmi sem jutott, erre

hatalmas lendülettel és kibírhatatlan dühvel megrohanta a mi

tornyunkat, abban a reményben, hogy valamit zsákmányoltak. Nyelv el

nem mondhatja, mekkora és milyen tombolás következett. Sűrűbben

hullottak a nyilak és a kövek, mint az eső cseppjei vagy a jégverés. Úgy

üvöltöztek a harcolók, a fegyverek olyan zajt csaptak, úgy ordítottak a

torony ellen rohamozók, hogy egy pillanatra szinte megrendült belé az

ég és a föld. És mert a torony nagyon lapos volt, a tetőt a nyilak és

kövek rögtön elpusztították, de a toronnyal nem bírtak a falak erőssége

miatt. Közben előrehaladt az idő, délután lett, de még napnyugta körül

sem mentek semmire, erre tanácsot tartottak a többi harcossal, majd

néhányan elszaladtak fáért, és abból a toronnyal egyenlő magasságú

rakást emeltek. Azután tüzet raktak a farakás alá, és megsütöttek

bennünket, mint a kenyeret. Amikor már mindannyian szinte halottak

voltunk és senkit sem láttak mozogni a toronyban, széthajigálták a

tüzet, a kapun át berontottak, és akit félig élve találtak, felélesztették és

kivonszolták. Engem is így hurcoltak ki, kereskedőknek adtak el, akik a

többi rabbal láncra fűztek, és átkelve a Dunán, Adrianapolisba vittek,

ahol a nagy török király székhelye van.”

György barát húsz évig senyvedett muzulmán fogságban, majd

hazatért, és megírta könyvét a törökök szokásairól, mely a kora újkori

Európa „bestsellere” lett. Először 1480-ban jelent meg Rómában,

másodszor egy év múlva. 1514-ig hét kiadása látott napvilágot. Bécs

első török ostroma (1529) után német nyelvterületen roppant népszerű

lett a könyv, és sikere kitartott egészen a Konstantinápoly bukását

(1453) követő évtizedekig.

György barát történetében persze akad néhány problémás részlet.

Nehezen hihető például az, hogy a török beleegyezését adta Szászsebes

lakóinak a vagyonuk elmenekítésére. Vajon hihető-e, hogy így

lemondtak minden zsákmányról? Hiszen a hadjáratnak semmi más célja

nem volt, mint a zsákmányszerzés és rabszolgák gyűjtése. Véleményem

szerint kizárt, hogy a magukat megadó sebesi szászok szabadon

rendelkezhettek vagyonukkal a török fogságban. György barát ráadásul

úgy tudta, az oláh vajda megtartotta ígéretét, és a szászok később

hazatérhettek Havasalföldről. Csakhogy erről György barát nem

rendelkezhetett semmiféle információval, lévén, hogy élete elkövetkező

évtizedeit török fogságban töltötte. Amikor hazatért, már csak kevesen

emlékezhettek arra, hogy mi történt azon a húsz esztendővel korábbi

éjszakán. Ismerve Vlad Dracul és a szászok roppant ellenséges

viszonyát, nehezen hihető, hogy a vajda „csak úgy” hazaengedte

foglyait.

A BUDAI PALOTA

A budai várhegyen emelt épületegyüttes építési korainak

meghatározása a II. világháború utáni helyreállítás és az ezt kísérő

ásatás alkalmával vált lehetségessé. Érdekesség, hogy a középkori

palotának éppen az Anjou-kori, illetve a Zsigmond-kori nyomai

maradtak meg leginkább.

Sajnos az úgynevezett Friss Palotából, mely a Zsigmond által emelt

legimpozánsabb épület volt, mára semmi sem maradt. A nagy

fogadások megrendezésére, diplomáciai eseményekre kiválóan

alkalmas, 70 méter hosszú és 25 méter széles épület helyén korábban

polgárházak álltak, ezek lebontásával nyílt lehetőség a palota jelentős

kibővítésére. Annyit tudunk, hogy a Friss Palota a Száraz-árokig

terjeszkedő várterület legészakibb udvarán állt, de abban már nem

lehetünk biztosak, hogy kelet felől kapcsolódott-e hozzá közvetlenül

másik épület, vagy sem. Hogy miért okoz nehézséget a Friss Palota

pontos helyének meghatározása? 1578-ban egy villámcsapás

következtében felrobbant az egyik tornyában, illetve annak pincéjében

tárolt lőpor, s a detonáció a teljes épületet és a környező épületeket is

eltüntette a föld színéről.

A Friss Palota szomszédságában szükség volt egy új, piactér, lovagi

viadalok vívására is alkalmas gyülekezőtér kiépítésére. Zsigmond erre a

célra elvette a városnak a várral szomszédos lakónegyedeit, s mintegy

harminc házat lebontatott. Az így kialakult tér, a regényben is szereplő

Area Magna az a terület, ahol a második kötet elején Hunyadi lovagi

viadalon megküzdött a bajor Herman von Freisinggel, s a negyedik

kötetben e téren fogadta a terhes Erzsébet királyné és Cillei Ulrik a

Délvidékről visszatért bandériumok tisztelgését.

A későbbiekben ez lesz az a tér, ahol 1457 márciusában lefejezik

Hunyadi Lászlót, s ugyanitt vívja majd legendás viadalát Mátyás király

a cseh Holubárral.

Ugyancsak Zsigmond toldotta meg a vár déli részén az Anjou-kori

épületeket. Ilyen új épület volt a délnyugati Tárnokház is, amely a XV.

században a királyi könyvtár, kincstár, levéltár szerepét is betöltötte. A

Tárnokház alagsorában őriztette 1457-ben V. László (kinek születését

ebben a könyvben követhettük figyelemmel) az elfogott Hunyadi

Lászlót és Mátyást.

Sajnos a XVI-XVII. században bekövetkezett lőporrobbanások eme

palotarészeket is eltüntették a föld színéről, mint ahogy az 1684. és

1686. esztendei ostromok is jóvátehetetlen károkat okoztak az

épületekben. A XVIII. században aztán Habsburg uralkodóink végleg

eltüntették a gótikus épületek maradékait, tereprendezés címén. Akkor

már csak a szintén Zsigmond által építtetett Csonkatorony állta a sarat,

de a század derekán ezt is elbontották.

A BUDAI VÁROSHÁBORÚ

Az 1439-es budai zavargások hosszabb időszak belső

feszültségeinek elkerülhetetlen következményei voltak. A város magyar

és német lakossága hosszú évtizedek óta elkeseredett küzdelmet

folytatott a hatalomért, s e küzdelem éppen azon időszakokban

éleződött ki, amikor a központi hatalom gyengének bizonyult a rend

fenntartására. Zsigmond még többnyire sikeresen próbálta orvosolni a

magyarok panaszait, és tartotta az egyensúlyt a két népelem között. S

bár Zsigmond maga is német volt, időnként mintha a magyarokkal

szimpatizált volna ezekben a vitákban.

A krónikák egybehangzóan feljegyzik, hogy Albert koronázása után

nőtt meg a németek önbizalma, s ekkor látták elérkezettnek az időt arra,

hogy eltöröljék azt a régi szokást, miszerint Buda bírója egyik évben

német, másik évben pedig magyar. A tizenkét tagú városi tanácsba is

csak két magyart engedtek bejutni – érthető hát, ha mindez vérig

sértette a magyar pártot. Arra is számos adatot találunk, hogy ezen

túlmenően a város gazdag német polgársága már a hétköznapokban is

mind gyakrabban gyalázta, zaklatta a viszonylag szegényebb, rosszabb

érdekképviselettel rendelkező magyarokat. Tettlegességre is sor került

néhány alkalommal. Thuróczy krónikája így idézi az eseményeket:

„A magyarok pedig, akik régtől fogva késedelmesen szoktak a

megtorláshoz fogni, de néha a megtorlás késedelmét az elégtétel

súlyosságával pótolják ki, hatalmas viharként zúdulva bántalmazóikra;

mindezeket a sérelmeket – mintegy súlyos álomba merülten –,

figyelembe se vették, és csak várakoztak, hogy mit szül a németek

értelmetlen vakmerősége. Élt ekkor ebben a városban egy bizonyos

magyar, Ötvös János volt a neve, nem kis tekintélyű és nem is utolsó

ember a városban. Ez a többieknél jobban a szívére vette az egész

magyar népet érintő gyalázatot, és amennyire tőle telt, szóval is, erővel

is védelmezni igyekezett a magyar polgárok becsületét. Ez nagyon nagy

szálkának látszott a németek szemében, és a németek élve az

alkalommal, titokban el is fogták őt, és a foglyot a városháza belsejében

különféle kínzásokkal gyötörték. Végre, amikor a szerfölötti kínzások

következtében meghalt, egy hatalmas súlyú követ kötöttek a nyakára, és

elsüllyesztették a Dunába. A rettentő gonosztett nyolc napig nem derült

ki, addig tudniillik, amíg a víz a kő nehezékétől megszabadult holttestet

partra nem vetette. A megtalált élettelen testen jól látszottak a kínzás

sebhelyei, hiteles tanúbizonyságot téve gyilkosai felől.

Ugyanebben az időben a királyi udvarban csak úgy hemzsegtek a

németek. Ezért a magyarok a rendkívüli gonosztett láttán felzúdulva

óriási kiáltozásban törtek ki, és dühük nagy hevében berohantak a

városba, hogy bosszút álljanak, és mivel a gyilkosokat nem tudják

megtalálni, rávetik magukat palotáikra, és vasalt borítású ajtóikat

betörve, kapzsi prédának vetik oda a németek kincseit.

Ezekben a napokban élt Buda városában egy szerzetes barát, név

szerint Jakab, egy ájtatos, tökéletes hitű olasz származású ember Szent

Ferenc rendjéből. A magyarok hallgattak is rá, mert tudós módon

prédikált. A barát felriadva a hatalmas lármára, magához ragadva az

Isten képét hordozó feszületet, mihelyt tudomására jutottak a történtek,

meztelen lábbal futkosott a magyarok között, és eléjük tartva Krisztus

képmását, panaszos és siránkozó hangon kérlelte őket, hogy annak a

kedvéért, akik érettük megfeszítettek, hagyják abba a megkezdett

munkát. Ők azonban annál erősebben kiáltozva mondogatták: »Az Isten

is velünk van«; és fosztogatásra adva magukat, nem törődtek a barát

könyörgésével. És amikor a barát látta, hogy semmi eredményt sem ér

el, sőt csak fokozza a zavargást, visszatért a Szent János evangélistáról

elnevezett kolostorba, ahonnan jött. A magyarok pedig, miután a

németeken elvetemült gaztettük miatt bosszút álltak, felhagytak a

fosztogatással, mivel már több holmit nem találhattak.”

A lázadás rövid ideig tartott, és a magyarok győzelmével ért véget,

mivel a roppant brutális utcai erőszakot a királyi bandériumok nem

voltak képesek lecsendesíteni.

„Oly kevés lőn a küzdelem, hogy végre egy főurat küldtek

békéltetőül a harczolók közé. Ez a Garai volt, a macsói bán, ki utalva az

elhunyt (Ötvös János) tiszteletre méltó nevére s arra, hogy emlékét ily

kihágásokkal beszennyezni nem szabad, rábírta a magyarságot, hogy

szétoszoljék.”

A TITELRÉVI HADITÁBOR

Az 1439-es esztendő eseményei kiválóan példázzák, milyen

dermesztően kevésen múlott, hogy némely török hadjárat következtében

be nem következett Magyarország katonai összeomlása, már jóval a

mohácsi csata előtt. Általánosságban elmondható, hogy a magyarok a

töröktől elszenvedett múltbéli vereségek egész sora ellenére sem vették

komolyan az oszmán veszedelmet. Az Európában uralkodó nézet szerint

a török hadsereg nem érhetett fel a lovagi harcmodorban küzdő

keresztény hadakkal. Ugyan elmondható, hogy pusztán a rendelkezésre

álló fegyveres erők száma alapján a Magyar Királyság képes lett volna

elhárítani a veszedelmet, de a feudális széttagoltságnak eme fokán

mégsem volt ez lehetséges. Jellemző a kor zavaros viszonyaira, hogy a

Titelrévi haditáborban kínos lassúsággal gyülekező főúri bandériumok

még alacsony létszámuk mellett is fokozott óvatosságra késztették

Murád szultánt.

Mint azt néhány év múlva Hunyadi hadjáratai bebizonyították, a

páncélos nehézlovasság, a mozgékony könnyűlovasság és a tüzérséggel

felszerelt harci szekerek eredményesen vették fel a harcot a világ talán

legerősebb hadseregével, az oszmánnal.

A küzdelmet azonban már középtávon is eldöntötte a török tüzérség

gyors iramú fejlesztése. Murád itáliai, német ágyús mestereket fogadott

szolgálatába, akik a kor legjobbjai voltak, és néhány év alatt kiépítették

a törökök saját tüzérségét. S ne feledjük, az erdélyi Tüzes Orbán mester

is beírta nevét a világtörténelem nagykönyvébe, még ha egy, a

keresztény világ számára tragikus esemény kapcsán is…

A Titelrévnél gyülekező magyar hadseregen vérhasjárvány söpört

végig, s oly nagy számban aratott a bandériumok katonái között a halál,

hogy a főurak egymás után elhagyták a tábort. Mivel néhány nappal

korábban Szendrő már elesett, immár nem mutatkozott esély Murád

feltartóztatására.

„A magyarok pedig megunták a hosszú tábori szállást, leginkább

azért, mivel közülük nagyon sokan szenvedtek a vérhastól: régi

szokásuk szerint »farkast« kiáltva a király akarata ellenére külön-külön

és összevissza elszéledtek, otthagyták a király táborát. Albert király

Budára érve megbetegedett. És mivel Bécsbe szándékozott menni, nem

tekintve gyöngélkedő állapotát, folytatta útját Bécs felé. Amikor Simon

és Júdás apostolok ünnepén Neszmély faluban megszállt, betegsége

súlyosbodott, és egyévi, kilenc hónapi és huszonnyolc napi

magyarországi uralom után az Úrnak ezerkilencszáz harminckilencedik

évében e faluban meghalt” – írja Thuróczi a krónikájában.

Bonfini pedig így számol be Albert végzetéről:

„A seregben zendülés támadt, mivel a nagy hőség miatt kegyetlen

hasmenés gyötört mindenkit. A rekkenő hőség következtében, ami e

hadjárat idején uralkodott, őt is (Albertet) a veszedelmes kólika és

vérhas támadta meg. A betegség okául a sárgadinnye zabálását hozták

fel, mert míg bensejét torka gyönyörűségére hűsíteni igyekezett, életét

hozta veszedelembe. A király tehát, ha már a fosást nem tudta

megállítani, halálát érezve Bécs felé vette az útját, hogy odahaza haljon

meg.”

A déli határ tehát őrizetlen s védtelen maradt. Tudjuk, hogy Albert a

titelrévi haditábor feloszlása előtt még rendelkezett néhány vár, többek

között a Thalóczi testvérek által védett Nándorfehérvár megerősítéséről,

de úgy tűnik, ezek az intézkedések semmiképpen nem szabtak volna

gátat a török seregnek, amennyiben Murád Magyarország lerohanása

mellett dönt.

Egyedül Hunyadi János és öccse állták a sarat, és merész

hadmozdulatokkal zaklatták a török sereget. Ne feledjük, hogy Hunyadi

és öccse, akit szintén Hunyadi Jánosnak hívtak (a regényben Iván)

ekkor már szörényi bánként tevékenykedtek, s nem kis meglepetésre az

évtizedek óta eredménytelen védekező harcmodorral szakítva támadó

taktikát választva végre számottevő eredményeket értek el. Hunyadi

fellépése önmagában megfordította az eladdig reménytelen háborúk

sorsát a Délvidéken.

Hunyadi gyakran hangoztatta, hogy a törökkel szemben elég

egyetlen, súlyos vereség az ország területén, és mindennek vége!

Pontosan tudta, hogy amennyiben az egymással folytonosan

háborúskodó nemesi pártok nem fognak össze, úgy egyetlen balsorsú

csata eldöntheti a haza sorsát. Egész élete, minden tette e balszerencse

elkerülését célozta.

Hunyadi János és Mátyás tevékenysége csaknem száz esztendővel

odázta el azt a bizonyos baljós csillagok alatt megvívott ütközetet,

melyet végül Mohácsnál megvívtak a magyarok.

A BUSÓJÁRÁS

E regényben kétségkívül úgy ábrázoltam az 1439-es

hadieseményeket, mintha a törökök elrettentésének egyik kiemelkedő

oka lett volna az állati szőrmékbe bújt parasztok „busójárása”.

A busók öltözetéről a következőt írják a szakemberek: szőrével

kifordított rövid bunda, szalmával kitömött gatya, színes bütykös

harisnya, bocskor, az övön marha-kolomp. Kezükben az

elmaradhatatlan kereplőt vagy a fabuzogányt tartják, legfontosabb

kellékük azonban a fűzfából faragott, hagyományosan állatvérrel festett,

ijesztő birkabőr csuklyás álarc.

De vajon van-e köze a busójárásnak a törökök elijesztéséhez?

Az egyik igen elterjedt magyarázat szerint a farsangolásnak a

téltemetés, a tél-űzés volt a célja. Az emberek ilyenkor azért bújnak

ijesztő ruhákba, mert azt várják, hogy a tél megijed tőlük, és elszalad.

Az ünneplés végén nyilvánosan elégetik a tél halálát szimbolizáló

szalmabábut is. A jelmezbe öltözött emberek ezenkívül „bao-bao”

kiáltással és kürtszóval, kolompokkal járják végig a házakat, udvarokat

és az állatokat, majd hamut szórnak szét a portákon. Ettől a szertartástól

azt remélik, hogy a gazdák portáit a jövőben elkerülik a gonosz, ártó

szellemek. A busójárás további szokása, hogy a jelmezesek az utcán

járva meghuzigálják az arra járó nők haját, hogy az minél hosszabbra

nőjön. Az ünnepség fémpontja az, hogy a főtéren a férfiak viaskodni

kezdenek egymás között, ami régen a férfivá avatás jelképe volt.

Ennél jóval érdekesebbnek találom a másik, úgynevezett históriás

eredetmagyarázatot.

Eszerint a régi mohácsiak egy mocsaras szigeten gyűltek össze

egykor. A mind északabbra merészkedő török fosztogatók ellen

szerettek volna tenni valamit, mivel azok már a gyermekeket is

elrabolták.

A mocsaras szigetre menekültek egyre bátrabban kezdtek

viselkedni. Már nappal is mutatkoztak, esténként tüzet rakva

beszélgettek. „Ahogy haladt az idő, egyszer csak az esti, tűz melletti

beszélgetés alkalmával megjelent egy igen öreg sokác ember. így

szólott hozzájuk: „Ne keseredjetek el! Mindnyájatok élete meg fog

változni. Vissza fogtok térni házaitokba, szeretteitekhez. Ti fogjátok

kiűzni a kontyosokat! Jelet fogok küldeni számotokra, mikor elérkezett

az idő. Készüljetek fel a harcra: készítsetek különféle fegyvereket fából,

faragjatok magatoknak fűzfából rémisztő álarcokat, álljatok harcra

készen mindenkor! A jel egy viharos éjszakán érkezik majd

mindannyiótoknak: aranyos ruhába öltözött vitéz képében, rémisztő

álorcában.” Ezzel ahogy jött, úgy el is tűnt a vénséges vén apóka. Az

emberek nem győztek csodálkozni, mi is történt…

Másnap nekifogtak a készülődésnek. Fegyvereket, álarcot, öltözéket

készítettek, és vártak. Vártak évek hosszú során keresztül. Már rég a

sziget fáinak tövében pihentek azok, akik még látták a tűz mellett az

aggastyánt, amikor egy rettenetes vihar alkalmával, úgy éjfél felé ott

termett az aranyos ruhás, délceg lovas. Némán intett: utánam! Erre

mindenki felkerekedett. A törökök a vihar alatt behúzódtak a mohácsi

házakba. Már mindenki nyugodtan pihent, mikor éktelen ropogásra,

zajra riadtak. Ahogy kitekintettek az ablakon, ördögi pofájú szörnyeket

pillantottak meg. Fejvesztve menekültek el Mohácsról az oszmánok. A

sziget felől ma is ugyanúgy csónakokon érkeznek a rémisztő mohácsi

ördögök, mint – a monda szerint – egykoron.”

A KORONA ELRABLÁSA

A Szent Korona ellopásának történetét az egyik érintett, Kottanner

Jánosné emlékírásából ismerjük, meglehetősen részletesen. A kézirat

tizenhat, mindkét lapján teleírt levélből áll. Az első levél szakadozott,

hiányos, a 16. levélen az elbeszélés befejezetlenül véget ér. Néhány

részlet:

„…A nemes király megbetegedett egy kórban, amelyet vérhasnak

neveznek. Akkor az asztalnokmestere így betegen elvitte, s elérve

Visegrádra az alsó palotába fektette. Ide orvosok jöttek hozzá Bécsből.

Amint őnagysága egy kissé javult, legkisebbik leánya – a

hercegkisasszony ingecskét küldött neki, amelyet ő maga hordott a

testén. Ekkor őnagysága az ingecskét egy Vinsterel nevű hűséges szent

ember útján ismét visszaküldte az asszonyházba; leánya akasztót varrt

ahhoz a zacskóhoz, amely két szentképből készült, s varázsszer volt

benne: borsóhajak. Azután a nemes királyné László bánnak Budán túl

fekvő birtokaira utazott nagy bánattal, mert a nemes Albert király

szerette volna maga mellett látni. Sok üzenetet vitetett és küldött neki,

különösen pedig azt, ha a királyné nem jöhetne hozzá, hogy egyszer

mégis jöjjön, mielőtt ő tovább megy. Ennek utána vágyódásuk támadt

egymás iránt. Akkor őnagysága így betegen elhagyta Visegrádot.

Őnagysága ekkor még a kisebbik leányát, Erzsébet kisasszonyt is látni

akarta, aztán Esztergom felé vette útját. Betegsége Neszmélynél még

súlyosbodott. Itt halt meg Albert, a nemes király és fejedelem, Simon és

Júdás apostolok előestéjén.”

„Őnagysága ezután maga is meg akart győződni a valóságról, eljött

Visegrádra, és sok magyar nemesúr jött vele, lementek a bolthajtásos

helyiségbe, a szent koronát ládástul felhozták, s a szent koronát kivették

a tokjából. Sok pecsét volt ezen. Ezeket feltörték, a szent koronát

kivették és jól megnézték. Én is ott voltam. Aztán fogták a szent

koronát, és egy ládikóba helyezték. Ebben volt a másik korona is,

amellyel a nemes királynét Magyarországon megkoronázták, s így volt

a két korona egymás mellett egy ládában, és a ládához közel egy ágy

állott, ezen feküdt a nemes királyné nehéz terhével, ugyanabban a

szobában vele együtt két udvarhölgy feküdt, az egyiket Borbálának

hívták, ez egy magyar nemesúr leánya volt, a másikat Fronacher

kisasszonynak nevezték. Virrasztóul egy viaszgyertya állt mellettük,

ahogy ez fejedelmi asszonyoknál szokásos. Éjszaka az egyik

udvarhölgy felkelt, s nem vette észre, hogy a gyertya eldőlt, és tűz

támadt a szobában, sőt odaért a ládáig, amelyben a két korona volt,

úgyhogy megperzselődött, a láda tetején pedig egy kék bársonypárna

feküdt, ebbe lyukat égetett, egy arasznál nagyobbat. És figyeljétek a

csudát: még az anya méhébe volt zárva a király, akinek majdan a szent

koronát kellett viselnie, s alig két ölnyire volt egymástól a kettő, az

ördög mindkettőjüknek szívesen ártott volna a tűzvész által. Isten

azonban őrködött felettük, és idejében felébresztette az udvarhölgyeket,

én pedig elöl feküdtem a kis királylánnyal. Akkor eljöttek hozzám az

udvarhölgyek, hogy keljek fel tüstént, mert tűz van abban a bolthajtásos

szobában, amelyben asszonyom őnagysága hált. Én szörnyen

megijedtem, rögtön felkeltem, besiettem a szobába, ez telis-tele volt

füsttel, én elfojtottam, majd eloltottam a tüzet, és kiengedtem a füstöt,

ismét beillatosítottam a szobát, úgyhogy a királyné azon éjjel aludhatott

benne. Reggel a magyar nemesurak eljöttek nagyságos úrnőmhöz,

őnagysága ekkor elmondta nekik, miként járt az éjszaka, s milyen közel

égett hozzá és a szent koronához, valamint a második koronához a tűz,

amin a nemesurak fölöttébb csodálkoztak, s azt tanácsolták, hogy a

szent koronát megint vissza kellene tenni a ládába, s ismét a

kincseskamrába kellene vinni, ahol addig is volt. Ez még aznap meg is

történt.”

„Mikor mindez megtörtént, a nemes özvegy s nekem nagyságos

úrnőm atyjafiával, László bán úrral és a többi magyar nemesúrral

Budára vette útját, nehéz teherrel terhesen és sok gondtól környékezve,

mivel a magyar nemesurak folyton azt hajtogatták, menjen férjhez, sőt

többeket is terjesztettek őnagysága elébe, az egyik Lengyelország

királya volt, akit Ulászló úrnak neveztek, a másik pedig Szerbia

despotájának a fia. A nemes királyné mindezekért igen búslakodott, és

többrendbéli udvarias válasz után így szólt: »Kedves urak, ne pogányt

adjatok hozzám, inkább egy keresztény parasztot.« Ekkor László bán

úr, az ő atyjafia azt kívánta, hogy a lengyel királyt válassza. Erre a

magyar nemesurak mind felálltak, hogy ezt tegye, ő azonban

ellenkezett, azt válaszolván, megvárja, mit ád neki az Isten, ahhoz

igazodik majd, mert összes orvosai azt mondták neki, hogy fiút hordoz

méhében, s ebben reménykedik, minthogy a valót még nem tudhatja, és

még nem igazodhat utána. Őnagysága ezután hirtelen felkerekedett

Budáról, és megint Visegrádra ment, az alsó palotába. Akkor Cillei

Ulrik gróf jött hozzá, ezt a magyar nemesurak megtudták, hamarosan

eljöttek utána, és ismételten szorongatták a lengyel király miatt. Azt

tanácsolták neki, egyezzen bele, hogy hozzámegy a lengyel királyhoz,

addig is vegye fontolóra, mi lenne számára a legjobb, majd találnak

valami megoldást, amellyel továbbjut. Őnagysága úgy is tett,

beleegyezett abba, hogy a lengyel királyhoz megy feleségül. Mégis

három feltételt szabott nekik, amelyek közismertek. Ha megtartják őket,

akkor hozzámegy a lengyel királyhoz. Azonban jól tudta, hogy a három

feltétel egyikét sem tartják majd be, sem a lengyel király, sem a magyar

nemesurak, s így akart kibújni beleegyezése alól, amelyet adott, hogy a

lengyel királyhoz megy feleségül. Az urak ezt nem fogták fel, és

örvendtek, hogy őnagysága beleegyezett, hogy hozzámegy a lengyel

királyhoz. Amikor a bölcs és nemes királyné erre rájött, minden

gondolata és törekvése a szent koronára irányult, hogy keríthetné azt a

magyar uraktól a saját birtokába. Ezt abban a hitben tette, hogy ha fiút

szül, ezt ne semmizzék ki az ország birtoklásából, ha pedig leányt

hordoz méhében, akkor még inkább szeretne a magyar urakkal

megegyezésre jutni. Engem pedig nagyon kérdezett, kihoznám-e

számára a szent koronát.”

„Akkor őnagysága titokban kijjebb ment az országban, s megkért,

menjek fel az asszonyházba, és próbáljam a koronáját és egyéb

ékszereit titokban lehozni a palotába. Ezt meg is tettem, felmentem az

asszonyházba, és ruháim alatt, szánon nagyságos asszonyomnak nagy

titokban levittem koronáját és minden ékszerét. Lefelé menvén a

palotába, a magyar nemesurak jöttek velem szemben lóháton, s László

bán úr ezt kérdezte tőlem:

»Kottanner Jánosné, mit visz itt?« – »Ruhámat viszem« – s

nagyságos úrnőm boldog volt, hogy elvittem neki ékszereit. A koronát

nekem, magam személyénél kell őriznem a szobában, ahol fiatal

úrnőmmel feküdtünk, mivel nagyon kevés olyan szoba volt itt, amelyet

el lehetett zárni; az ágy alatt tartottam nagy aggodalomban, mert nem

volt itt semmiféle ládánk. Ha az urak a koronát tokjával együtt

meglátták volna, azt hitték volna, hogy az a szent korona, s sok

kellemetlenség és baj származott volna belőle, s rájöttek volna, hogy

őnagysága kijjebb szándékozik menni az országban.”

„Amikor aztán elérkezett az igazi ideje annak, hogy Isten

csudatételét véghezvigye, akkor Isten egy férfiút küldött nekünk, aki

elvállalta, hogy kihozza a szent koronát: ez magyar volt, …-nak hívták,

hűségesen, okosan, férfihoz méltón fogott neki a dolognak, s

előkészítettünk mindent, ami a dologhoz kellett, szereztünk néhány

lakatot és két reszelőt. Ő, aki velem együtt akarta kockára tenni életét,

fekete bársony hálóköntöst s egy pár nemezcipőt vett fel, és mindegyik

cipőjébe egy-egy reszelőt dugott, a lakatokat pedig köntöse alá rejtette,

én meg magamhoz vettem nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, de

nálam voltak az elülső ajtóhoz való kulcsok is, amelyekből három volt,

mert a sarokvasnál lánc volt meg egy kapocs, ide is raktunk lakatot,

mielőtt annak idején eljöttünk, azért, hogy senki más oda lakatot ne

tehessen. Mikor pedig elkészültünk, nagyságos úrnőm egy szál embert

hírnökül küldött előre Visegrádra, hogy tudtára adja Pöker Ferenc

várnagynak és Vajdafi László úrnak, akikre addig az udvarhölgyek

voltak bízva, hogy ezek úgy készüljenek, ha értük jön a szekér, útra

készen álljanak, hogy őnagyságához kocsizzanak Komáromba, mert

szándékában van Pozsonyba menni, s ezt az egész udvarnéppel

közölték. Mikor már készen állt a szekér, amelyet az udvarhölgyekért

kellett küldeni, és a szán, amelyen nekem kellett utaznom, s a

segítőtársam is aggódott, akkor két magyar nemesurat osztottak be

hozzánk, akiknek lóháton velem kellett jönniük az udvarhölgyekért.

Elindultunk. Akkor kapta a várnagy a hírt, hogy én megyek az

udvarhölgyekért. Ő is és úrnőm többi udvarnépe is fölöttébb

csudálkozott azon, hogy engem ilyen messzire elengedtek fiatal

úrnőmtől, mert ez még fiatal volt, s nem szívesen engedett el magától,

ezt mindnyájan jól tudták. A várnagy ekkor gyöngélkedett, mégis

szándékában állt, hogy az ajtó elé feküdjön, amely első bejáratul

szolgák a szent koronához. Betegsége ekkor súlyosbodott, ahogy Isten

akarta, a férficselédeket viszont ide nem fektethette, mivel ez a hölgyek

házában volt. Ezért vászon kendőcskét borított arra a lakatra, amelyet

mi a sarokvas mellé tettünk, s pecsétet nyomott rá. Amikor

megérkeztünk a visegrádi várba, az udvarhölgyek megörültek, hogy

nagyságos úrnőmhöz kell utazniuk, készülődni kezdtek, és ruhájuk

számára ládát csináltattak. Ezzel sok bíbelődés volt, úgyhogy a nap

nyolcadik órájáig kopácsoltak. Az, aki velem volt, szintén bejött a

hölgyek szobájába, és elszórakozott az udvarhölgyekkel. A kemence

előtt egy kevés tűzifa hevert, amellyel fűtöttek nekik, ez alá rejtette a

reszelőket. Ámde a férficselédek, akik az udvarhölgyek szolgálatára

voltak, meglátták, és sugdolózni kezdtek. Én meghallottam, s rögtön

megmondtam neki. Ekkor annyira megijedt, hogy színét változtatta,

magához vette a reszelőket, és máshová rejtette őket. Hozzám pedig így

szólt: »Asszonyom, nézzen utána, hogy világítani tudjunk.« Én

megkértem egy öregasszonyt, hogy adjon néhány szál gyertyát, mert

sokat kell imádkoznom, minthogy éppen szombat éjjel volt, ti. farsang

napját követő szombat. Fogtam a gyertyákat, és szobámba menet

elrejtettem őket. Miután aludni tértek az udvarhölgyek, és mindenki

más is, én a kis szobámban maradtam egy öregasszonnyal, akit

magammal hoztam, és aki egy szót sem értett németül; a dologról sem

tudott, az asszonyházban sem volt ismerős, ott feküdt, és mélyen aludt.

Amikor elérkezett az ideje, az, aki velem volt, a kápolnán keresztül

szorongva jött az ajtóhoz és kopogtatott. Kinyitottam neki, majd

mögötte ismét bezártam. Elhozta magával szolgáját, akinek segítenie

kellett, akit keresztnevén ugyanúgy hívtak, mint őt, …-nak, és aki

felesküdött neki. Én meg odamegyek, hogy elhozzam a gyertyákat, hát

elvesztek. Oly nagyon megijedtem, hogy azt sem tudtam, mit csináljak,

a dolog majdnem abbamaradt a világítás miatt. Aztán meggondoltam

magamat, visszamentem és csöndben felköltöttem az asszonyt, aki a

gyertyákat adta, s azt mondtam neki, hogy a gyertyák elvesztek, pedig

még sokat kell imádkoznom. Erre ő másokat adott, ennek megörültem;

odaadtam őket segítőtársamnak, s nekiadtam a lakatokat is, amelyeket

aztán rá kell tennie, odaadtam neki nagyságos úrnőm kis

pecsétnyomóját, amellyel megint le kellett pecsételnie, s odaadtam neki

azt a három kulcsot is, amely az elülső ajtóhoz tartozott. Akkor ő a

lakatról levette a rápecsételt kendőcskét, amelyet a várnagy tett oda,

kinyitotta az ajtót, szolgájával együtt bement, és keményen dolgozott a

többi lakaton, úgyhogy az ütögetés és a reszelés zaja kivehetően

hallatszott.

Az őrök és a várnagy népe ezen az éjszakán különösen éberek

voltak a gond miatt, amely rajtok volt, mégis a mindenható Isten, úgy

látszik, mindnyájuk fülét betömte, és egyikük sem hallott semmit. Mert

én mindent jól hallottam, s nagy félelmemben és aggodalomban

őrködtem egész idő alatt, s nagy ájtatosan letérdeltem, és kértem Istent

és Miasszonyunkat, legyenek mellettem és segítőtársaim mellett.

Nagyon aggódtam lelkemért, jobban, mint az életemért. Arra kértem

Istent, ha mindez ellene való volna, ha ezért el kellene kárhoznom, vagy

pedig ebből baj származnék az országra és lakóira, akkor Isten legyen

lelkemnek irgalmas, és inkább hagyjon előbb itt meghalnom. Mialatt

így fohászkodtam, nagy zaj és zörgés támadt, mintha sokan páncélban

lettek volna az ajtó előtt, ahol segítőtársamat beeresztettem, s úgy

rémlett, mintha az ajtót betaszították volna. Nagyon megijedtem és

felálltam, hogy figyelmeztessem őket, hagyják félbe munkájukat. Akkor

eszembe ötlött, hogy az ajtóhoz menjek, s így is tettem. Amint az

ajtóhoz értem, megszűnt a zörgés, és már senkit sem hallottam. Azt

gondoltam, talán csak kísértet volt, s megint imámhoz láttam, és

Miasszonyunknak megfogadtam, hogy mezítláb Mariazellbe

zarándokolok, és amíg zarándokutamat nem teljesítem, addig szombat

éjszakánként nem alszom tollakon, és minden szombat éjjel, ameddig

csak élek, Miasszonyunkhoz külön imádkozom, hogy megköszönjem a

kegyét, amelyben részesített. És megkérem, köszönje meg helyettem

fiának, Jézus Krisztusnak, a mi kedves Urunknak nagy kegyelmét,

amelyben irgalma által oly láthatóan részesített. Mialatt így

imádkozom, megint csak úgy rémlik, mintha nagy lárma és

páncélzörgés volna annál az ajtónál, amely az asszonyház igazi bejárata

volt. Annyira megrémültem, hogy félelmemben csak reszkettem és

verejtékeztem, s arra gondoltam, nem kísértet volt az bizony, hanem

míg én a kápolna ajtajánál álltam, addig ők szépen körülmentek, s így

nem tudtam, mitévő legyek: hallgatóztam, hallom-e az udvarhölgyeket.

De nem hallottam senkit. Akkor vigyázva lementem a kicsi lépcsőn,

majd az udvarhölgyek kamráján át az ajtóhoz, amely az asszonyháznak

igazi bejárata volt. Amikor az ajtóhoz értem, senkit sem hallottam.

Megörültem és hálát adtam Istennek, folytattam imámat, s azt hittem,

hogy az ördög műve volt, aki szívesen meghiúsította volna a dolgot.

Imádságom végeztével felálltam, hogy a bolthajtásos helyiségbe

menjek, s lássam, mit művelnek: ő azonban már szembejött velem

azzal, hogy sikerült, az ajtó lakatjai azonban olyan erősek voltak, hogy

nem lehetett őket lereszelni, a tokot ki kellett égetni, ettől erős szag

keletkezett, úgyhogy aggódtam, nem kérdezősködik-e majd valaki a

szag miatt, de Isten őrködött felettünk. Mikor aztán a szent korona

egészen szabaddá vált, mindenütt megint betettük az ajtókat, és más

lakatokat vertünk rájuk azok helyett, amelyeket levertünk, újra

rányomtuk nagyságos úrnőm pecsétjét, a külső ajtót megint bezártak,

visszatettük a lepecsételt kendőcskét úgy, ahogy megtaláltuk, és ahogy

a várnagy odatette, én meg a reszelőket beledobtam az árnyékszékbe,

amely az asszonyházban volt, ott majd megtalálják a reszelőket, ha

bizonyíték végett feltörik. A szent koronát a kápolnán keresztül vitték

ki, ahol Szent Erzsébet nyugszik, ide én, Kottanner Jánosné egy

miseruhával és egy oltárterítővel tartozom, ezt majd nagyságos uram,

László király fizesse meg. Itt segítőtársam fogott egy vörös

bársonyvánkost, felfejtette, kivette belőle a tollak egy részét, a szent

koronát beletette a vánkosba, majd újra bevarrta.

Akkorára már majdnem teljesen megvirradt, felkeltek az

udvarhölgyek és mindenki más is, hogy elinduljanak. Az

udvarhölgyeknél szolgált egy öregasszony, akiről úgy rendelkezett

nagyságos úrnőm, hogy fizessék ki a bérét, és hagyják hátra, hadd térjen

vissza Budára. Miután az asszonyt már kifizették, hozzám jött, és azt

mondta nekem, hogy valami furcsa dolgot látott a kemence előtt

heverni, s nem tudja, mi lehet az. Nagyon megijedtem, mert jól tudtam,

hogy ez abból a tokból való volt, amelyben a szent korona állt,

kibeszéltem tehát a fejéből, ahogy csak tudtam, majd a kemencéhez

lopakodtam, és ami törmeléket csak találtam, mind a tűzbe hajítottam,

úgyhogy egészen elégtek, az asszonyt pedig magammal vittem az útra.

Mindenki csudálkozott azon, miért tettem ezt. Erre kijelentettem, hogy

magamra vállalom, mert nagyságos úrnőmtől ki akartam eszközölni

ellátását a bécsi Szent Márton egyháznál, amit aztán meg is tettem.

Mikor aztán az udvarhölgyek és az udvarnép készen voltak, hogy útra

kelhessünk, az, aki velem volt, aggódott, fogta a vánkost, amelybe a

szent korona be volt varrva, szolgájának gondjaira bízta, aki neki elébb

segített, hogy vigye ki a vánkost az asszonyházból arra a számra,

amelyre én és ő ültünk. A derék fickó akkor a vállára vette a vánkost,

ócska tehénbőrt borított rá, ennek hosszú farka volt, amely hátul lelóg

ott, úgyhogy mindenki utánanézett és elkezdett nevetni.

Mikor aztán az asszonyházból leértünk a faluba, szívesen ettünk

volna valamit, de heringnél egyebet nem találtunk, ebből ettünk hát egy

keveset. Bizonyára nemsokára a nagymisét énekelték, annyira

előrehaladt már a nap, pedig még aznap Visegrádról Komáromba kellett

érnünk, ami meg is történt, noha még tizenkét mérföld oda az út. Mikor

aztán útra keltünk, akkor vettem észre, hol van a vánkosnak az a sarka,

ahol a szent korona feküdt, hogy rá ne üljek. És hálát adtam a

mindenható Istennek kegyelméért, de azért gyakorta vissza-

visszanéztem, nem jön-e valaki utánunk, aggodalmam egyáltalán nem

szűnt, sok minden gondolat megfordult a fejemben, és csudálattal töltött

el, mit tett eddig az Isten vagy mit szándékozik még tenni. Mert amíg a

várban voltam, egyetlen éjszakát sem aludtam át nyugodtan e nagy ügy

miatt, amelyet rám bíztak, és sok nehéz álmom volt. Különösen egyik

éjszaka álmodtam, hogy egy asszony az összes falakon áthatolva

bement a bolthajtásos helyiségbe, és elvitte a szent koronát. Akkor

nagyon megijedtem, rögvest felkeltem, magam mellé vettem egy

udvarhölgyet, akit Dachpeck kisasszonynak neveztek, és együtt

odamentünk a bolthajtásos helyiséghez. Úgy találtam, ahogy annak

idején elhagytam. Dachpeck kisasszony akkor így szólt hozzám: »Nem

csuda, hogy kegyed nem alszik jól, bizony nagy dolgok vannak

kegyedre bízva.« Ezzel megint nyugovóra tértünk. Mindezt

végiggondoltam az úton. Amikor odaértünk a fogadóhoz, ahol enni

szándékoztunk, a derék fickó fogta a rábízott vánkost, és mellettem vitte

arra a helyre, ahol enni akartunk, és velem szemben letette egy asztalra,

úgyhogy egész idő alatt, amíg ettünk, szemem előtt volt. Amikor az

evéssel végeztünk, a derék fickó fogta a vánkost, és megint a szánra

tette, mint az elébb, és aztán egészen a sötét éjszakába tovább utaztunk.

így érkeztünk a Dunához, amelyen felhalmozódott a jég, de egyik-

másik helyen már megvékonyodott. Amikor aztán rámentünk a jégre,

úgy a Duna közepe táján az udvarhölgyek szekere alatt beszakadt, a

szekér felfordult, az udvarhölgyek sikítottak, és egyik a másikát nem

látta. Akkor nagyon megijedtem, és arra gondoltam, hogy a szent

koronával együtt a Dunába kell vesznünk. Isten azonban segítségünkre

volt, úgyhogy senki sem került a jég alá, de minden más holmi, ami a

szekéren volt, leszóródott, részben a vízbe, a jég alá. A sziléziai

hercegkisasszonyt és a legelőkelőbb udvarhölgyeket magamhoz vettem

a szánra, és Isten segítségével így értünk át a jégen, meg a többiek is

mind.

(Mollay Károly fordítása)

Mint ismeretes, Kottanner Jánosnénak és meg nem nevezett magyar

bűntársának „köszönhető”, hogy a Szent Korona kikerült az országból.

Erzsébet előbb megkoronáztatta vele újszülött csecsemőjét, majd a

koronánkat átadta Frigyes német királynak (később császárnak), aki

csak Mátyás királynak adta vissza számos háború, huzavona, és tetemes

váltság kifizetése után.

Természetesen semmiféle adat nem létezik arra vonatkozóan, hogy a

korona ellopásában Újlaki Miklós bán bármiféle szerepet játszott volna.

Ám az tény, hogy az újszülött László király megkoronázásakor

meglepően nagy kegyként ő üthette lovaggá az alig néhány hetes

gyermeket, mégis csak árulkodó lehet. Bizonyára rászolgált valamivel

Újlaki e kegyre…

„Ha valahol penig vétök volna benne, azt ne én vétkömnek, hanem

az kiktől érteköztem, tulajdonítsátok, és kérlek titöket, énnéköm

megbocsássatok. Ha penig azt értöm, hogy az én munkám jónak és

kellemetösnek tetszik tinéktök, ezután is ajánlom énmagamat, míg az

Úristen éltet ez világba”

Tinódi Lantos Sebestyén krónikája

A szászsebesi háromhajós bazilika a kor legnagyobb erdélyi temploma volt,

1370 és 1382 között bővítették ki.

Breszüli: a brüsszeli régies formája

Mühlbach: Szászsebes német (szász) neve.

A kapitány soha többé nem látta viszont az országot, ellenben testvéréről,

Johannes Mägestről hallunk még, hiszen ő később Hunyadi szolgálatába szegődött.

György barátot is eladták a törökök rabszolgának, s kereken húsz esztendeig ette a

rabság keserű kenyerét. Hazatérve megírta élményeit, és részletesen beszámolt a

törökök szokásairól. Lásd a kötet végén található jegyzeteket.

„A török császár összegyűjtve minden erejét, ellenünk jön… Zuhanunk,

zuhanunk, hacsak az Isten és szentséged mielőbb meg nem segít." Részlet II. Lajos

királynak a pápához írott leveléből. November

Boroszló, német nevén Breslau, ma Wroclaw, Lengyelország.

Január 1.

Május.

Bodony: Vidin, másképpen Viddin várának régi magyar neve. Ma Bulgária

része.

Az 1439-es budai városháborúban a felkelő magyarok oldalán számos német

céhes legény, iparos is harcolt, akiknek legalább annyi elszámolnivalójuk volt a

pökhendi patríciusokkal, mint a magyaroknak.

Tirnauer: Farkas László nagyszombati születésű volt, a Tirnauer a nagyszombati

előnév német változata. A kifogott csíkhal tárolására használt kabaktökből vájt edény.

Páka: a vízinövények (súlyom, gyékény) buzogánya. Használták párna-,

dunyhatölteléknek, de taplóként is, tűzcsiholáshoz.

1439 júniusának eleje. A szultán első felesége, gyakran a szultán legidősebb fiának édesanyja

A szerecsen eunuchok vezetője

Szendrő

Vagyis Cillei Ulriktól

1439 júniusának eleje

medresze: mohamedán egyházi iskola; hodzsa: tanító; lála: a szultán

gyermekeinek nevelője

Szerbia

Trónörökös

Reggeli fürdési szertartás

Tárcsó: Tornistye, ma Starcevo, Szerbia; Pancsal: ma Pancsova, Szerbia.

Augusztus

John Mowbraynek Sárkányrendbe való avatására hivatalosan néhány héttel

korábban, még Budán került sor, s az ezen alkalomból a királytól kapott magyar

díszkard a mai napig megtekinthető a yorki városházán.

1437 nyarán Zsigmond király és Hédervári Lőrinc nádor parancsára magyar,

cseh, lengyel és havasalföldi csapatok törtek be az al-dunai határon Szerbiába, hogy

szétverjék a Szendrő elfoglalására készülő török sereget. A magyar expedíciós hadat

Thallóczi Frank, Marczali Imre és Szentmiklósi Pongrác vezette. Ezek Galambóc

környékén felszámolták a török utóvédet, Szendrőnél szétverték a vidini Ali bég

seregét, majd Krusevácig nyomulva elűzték az oszmánokat, felégetve azok moravai

hajóit is. Időközben cseh zsoldosokkal Jan Giskra Pozsonytól hadigályákon hajózott le

Nándorfehérvárig, ahol csatlakozott a Szendrőt felmentő magyar hadhoz. A kiválóan

megszervezett 1437-es hadművelet során sikerült megtisztítani Szerbia északi

határsávját a törököktől.

Szegbán vagy szegmen: perzsa eredetű török szó. Eredetileg a szultán

vadászebeinek felügyelőit jelentette, akik a janicsárok seregéhez tartoztak. Későbbi

átvitt jelentése hóhér lett. Bölük: csapat, hadosztály. Bosztandzsi: testőri feladatot

ellátó elit janicsár egységek. Török tábori csendőrtiszt.

Dzserrah: török kirurgus; szer-dzserrah: fősebész.

Farkast kiáltottak: egy Könyves Kálmán király korából származó szokás szerint

a „farkaskiáltás” (lupum proclamare) a táborbontásra adott jelzés a haditáborban. A

táborbontás oka lehetett színlelés, csel is, amikor éppen az volt a cél, hogy az ellenség

azt higgye, a magyarok nem vállalják az ütközetet, inkább szégyenszemre megfutnak. Remek!

Horvátország, Bosznia

Hála legyen Allahnak!

Islankamene: magyarul Zalánkemén, ma Slankamen, Szerbia.

Fegyverhordozó, szolga.

Bezsányi-sziget: a későbbi Cigány-sziget (Ostrovo Ciganlija).

Dzserehor: műszaki alakulat katonája. Ha kellett, harcoltak is, a csatákban

rendszerint a janicsárok mellett sorakoztatták fel őket.

Nagy súlyú kőlövedéket kilövő „törő, zúzó” török ágyú. Egy okka 1,2828 kg-

nak felelt meg, vagyis a kirán mintegy 64 kg súlyú kőgolyót lőtt ki. szultáni monogram

Havasalföld, Oláhország

A krónika a nevét is feljegyezte a zsoldosnak, aki az ingecskét levitte a nyári

palotába: Johannes Vinsterelnek hívták. Dubrovnik

Feljegyzések szerint, Erzsébet királyé többek füle hallatára kijelentette, hogy

míg ő él, Rozgonyi Simon nem lesz esztergomi érsek. Erre feleletül Rozgonyi többek

füle hallatára kijelentette, hogy amíg meg ő él, Erzsébet nem lesz magyar királynő.

A magyarok körében még a középkor után is szokásban volt, hogy a halott úr,

katona lovát, lovait a temetéskor „felvonultatták” a sír előtt. Ez még az ősi, pogány

szokások csökevényeként maradt meg, amikor a túlvilágra költözött harcos mellé

temették kedves, leölt lovait, avagy, ahogy a magyaroknál szokásban volt, a ló

koponyáját és hosszú csontjait.

Nagy Lajos király például itt őriztette 1348-ban az első nápolyi hadjáratban

foglyul ejtett hercegeket, egészen a második hadjáratig. A tragikus sorsú durazzói II.

Károly király is itt vergődött fogságban az ellene Forgách Balázs által elkövetett

merénylet után egészen 1386-ban bekövetkezett haláláig. Később Mátyás király

többek között Vlad Dracult őriztette Visegrád tömlöcében.

A királyné Budán ajándékozza meg lányát, Annát a luxemburgi hercegséggel

azzal a megkötéssel, hogy ha fia születik, az adományt visszaválthatja. Erre nem

került sor, a hercegséget később Anna és férje, Vilmos szász fejedelem eladta VII.

Károly francia királynak 1458. március 20-án, 50 000 aranyért.

Csehországban nem járt ilyen sikerrel Erzsébet: a Prágában december 13-án

összeült rendek, bár szintén elutasították Albert végakaratát, Erzsébet születendő

gyermekéről sem akartak hallani. A kelyhes többségű gyűlésben Rokyczana bíboros

magából kikelve prédikált Erzsébet ellen. A rendek az ő hatására kimondták a trón

megüresedését, és a következő esztendő, vagyis 1440. Szent György-napra

királyválasztó gyűlést hirdettek.

Február.

Egészen pontosan a következő ékszerekről van szó: a körülbelül 9 márka 6 lat 2

nehezék (2200 gramm) súlyú nyitott királynéi korona, melyet egy smaragd, ötvenhat

zafír, ötven fehér rubint és háromszázhatvankettő gyöngy díszített. Több nyakékről,

nyaklánc, melyek közül a legkisebbik harminckét aranygyűrűből állt, a gyűrűkön

tizenkét szép rubinttal, huszonnyolc gyémánttal, két nagy, fehér rubinttal, és egy

türkizzel. Ez utóbbi legkisebb nyaklánchoz még egy melltű is tartozott, mely egy

lombos fát ábrázolt, valamint egy nagy rubint és egy nagy gyémánt, az egész mintegy

3 márka 1 ¼ lat (720 gramm) súlyban. A következő nyaklánc hosszúkás

aranycsengettyűkből és nyolc melltűből állt, az arany-csengettyűkön harminckét

rubinttal és nyolcvannyolc nagy gyönggyel, minden melltűn négy rubinttal és három

nagy gyönggyel; a nyakláncról még egy aranyboglár függött le, négy szép rubinttal és

három nagy gyönggyel. Az egész nyakék 6 márka 5 1/2 lat súlyú volt (1483 gramm).

A harmadik arany nyaklánc a legnagyobb és legdíszesebb volt mind közül.

Harminckét melltűből állt, 11 márkát és 7 latot nyomott (2675 gramm). Ezenkívül egy

1/2 márka, 3/8 lat (122 gramm) arany karkötő is az ékszerekhez tartozott, ezen

negyvenkét rubint és ugyanennyi gyöngy volt.

Kottanner Jánosné emlékirataiban pontosan felsorolja ezeket a „juttatásokat” az

öregasszony részére, ahogy a korona ellopásának egyéb részleteit is színesen ecseteli.