3 29

9 Ft

Könyv moly kép ző Ki adófordulatos

12+

Ha nem vagy már kisgyerek. Bessenyei Gábor

Mit teszel, ha a világod a tét?

Erik és Adria megnyugodva tért haza az ókori Görögországból. Helyrehozták a múltbéli időzavart, azt hitték,

mindenki fellélegezhet. Csakhogy van egy gond: Marcell helyett

valaki más tért vissza velük. Ki lehet az idegen imposztor, és mit akar a jelenben?

Közben a valódi Marcell egy spártai kiképzőtáborban senyved. Vajon mit akar tőle Árész? A háború istene a békéért harcol,

vagy ennél sötétebb tervei vannak?

Eközben Zeusz azon fáradozik, hogy végleg megszüntesse az időzavart a jelen és a múlt között, ám az istenek

megérzik a létüket fenyegető veszélyt, és mozgolódni kezdenek. Viszály forrong mindenütt, és csak egy apró szikra hiányzik,

hogy kirobbanjon a háború, szétszaggatva az idővonalat. A jövő harcosainak meg kell küzdeniük

a legsötétebb alvilági erőkkel.

Marcell, Adria és Erik hatalmas bátorsággal vetik magukat a kalandokba, noha olyan cselszövésre bukkannak,

ami nemcsak a világ sorsát, hanem a barátságukat is veszélyezteti.

Vesd bele magad az utolsó istenvadászatba!•

„Az Olimposz legyőzése rejtélyekkel átitatott, kalandos időutazás a görög mitológia világába, ami garantáltan rabul ejt

– kicsiket és nagyokat egyaránt.”– Kemendy Júlia, blogger (TudatosOlvasó blog) –

Az Wlimposz legyőzese 3.

Az W

lim

pos

z le

győ

zese

3.

A HáBorÚ LELKE

A H

ÁBorÚ

LEL

KE

Bes

sen

yei

Gábor

A HáBorÚ LELKE

A_haboru_lelke_puha.indd 1 2017.11.16. 10:51

3 Könyvmolyképzõ Kiadó, 2017

Bessenyei Gábor

A HáBorÚ LELKEAz Wlimposz legyőz ese 3.

5

1. fejezet

Marcell még soha nem harcolt egyetlen barátja ellen sem.

Vicsorogva nézett farkasszemet Kalliasszal, ezzel a sö-tét hajú, rossz arcú, téglaállú fiúval. Az egyetlen barát-jával a spártai táborban. A táborban, ahová majd' négy hónappal ezelőtt Árész elhurcolta, miután Héphaisztosz szolgája, az alvilági nimfa felvette Marcell alakját, és helyette tért vissza a jövőbe.

Soha nem gondolta volna, hogy egyszer így küzdenek. Ha nem rántja maga elé a pajzsot, Kalliasz pengéje a torkát találja el. De ő is kereste a lehetőséget: a fede-zékből kibújva a mellkas felé szúrt, miközben a pajzs-zsal védekezett.

Ahogy Marcell és Kalliasz erőlködve tusakodtak, hom-lokukon kiütött az izzadság a kegyetlen téli hideg elle-nére is. A két penge egymásnak feszült, Kalliasz egy hirtelen mozdulattal eltaszította magától Marcellt, így mindkettejüknek jutott pár pillanat, hogy levegőhöz jussanak. A vesztes büntetése a szokottnál is kegyetle-nebb lesz – jutott eszébe Marcellnek az ígéret, amivel harcba kényszerítették őket.

6

Kalliasz ruhátlan felsőtestére libabőrt húzott a hideg. Látszott, megszokta, mert a spártai táborban még a leg-keményebb fagyok idején sem viselhetett mást, mint a tribónt, az egyetlen darabból álló köpönyeget. A fiú elő-reszegezett karddal kezdett el körözni.

Marcell felvette a másik tempóját, meztelen talpa alatt vékony hóréteg ropogott. A háta még mindig fájt a reggeli vesszőzéstől.

Kalliasz egy pillanatra sem vette le róla a szemét, csak az alkalmat kereste, hogy Marcell figyelme lankad - jon.

Ő volt az a fiú, akivel az ideérkezésekor párba állítot-ták, és onnantól kezdve minden feladatot közösen vé-geztek. Minden spártainak volt egy ilyen bajtársa, és szüntelen azt sulykolták beléjük, hogy ők már nem is két külön ember, hanem egyetlenegy, hogy a túlélésük a másiktól függ.

Mindenkit megdöbbentett, amikor a szokásos edzések után bejelentették, hogy aznap a bajtársaknak egymás ellen kell harcolniuk, hogy a vezetők lássák, ki képes érzelemmentesen küzdeni. Mert egy barátból pillanatok alatt ellenség válhat…

Kalliasz hirtelen mozdult, beugrott Marcell elé, és a kardjával lábra szúrt.

Marcell nem számított a mozdulatra, ritkán látott ilyen támadást, és míg elrántotta a bokáját a csapás elől, Kalliasz orrba ütötte a pajzsával. A fém keményen Marcell arcának csattant.

Az őket körbeálló száz fiú tombolni kezdett, és kia-bálva biztatták Kalliaszt. Ki nem állhatták Marcellt, a betolakodót, akit maga a hadisten hozott el közéjük, és akivel kivételeznek. Mindenki a vereségéért szorított.

7

Sőt, nem csak szorított, de tett is érte. Ha olyan fiú har-colt, akit nem kedveltek, volt, hogy meglökték vagy el-gáncsolták, ha viaskodás közben eléjük ért.

Marcell megrázta magát. Nem engedhette, hogy a fáj-dalom megzavarja.

Kalliasz visszahúzta volna a kardforgató kezét, de Marcell csuklón rúgta, mire a fiú elejtette a fegyverét. Mar cell azonnal szúrt, ám Kalliasz gyorsan reagált, elő-relépett, és a pajzsával hátba ütötte a félig kiforduló Marcellt.

Marcell keservesen felüvöltött, és előretántorodott. Félbehagyta a támadást, sőt, meg is hátrált, hogy elke-rüljön egy újabb ütést. A hátán húzódó friss sebek mi-att sokkal élesebben érezte a fájdalmat, mint máskor.

Kalliasz visszaszerezte a kardját, és újra lassú körö-zésbe kezdett. Hirtelen havat rúgott Marcell arcába, aki azonnal a szeme elé rántotta a pajzsát. Alighogy befe-jezte a mozdulatot, máris tudta, hogy hiba volt egy kis hó miatt feladni a biztos védekezést. Kalliasz rögtön a védtelenül maradt oldalára vágott. Marcellnek az utolsó pillanatban sikerült a kardjával hárítania.

A pengék a rájuk húzott élvédő bőrtok miatt csak tom-pán csattantak, a közönség mégis felhördült mögöttük. Kalliasz újra az oldalát támadta, de Marcell odakapta a pajzsát, az ellenfele pajzsos kezére viszont megint nem számított, így keményen bordán zúzták.

Marcell tüdejébe beszorult a levegő.Fájt minden légvétel. Úgy hörgött, mint egy vadál-

lat, próbálva elrejteni a fájdalmát, de Kalliasz túl jól is-merte, hogy ilyen trükkökkel megtévesszék. Mellkason rúgta Marcellt, aki hátrarepült. A mögötte állók élő fal-ként szűkítették a kört, elkapták, és ütlegelni kezdték.

8

Marcell a könyökével próbálta lerázni őket, ámde a tö-meg hirtelen előrelódította.

Marcell kis híján orra esett, próbált megállni a lábán, így csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy Kalliasz előrenyújtott karddal ugrik felé.

Marcell elhajolt, és oldalról sikerült bevinnie egy ütést. Kalliasz egyenesen a bámészkodóknak szaladt, de azok vele finomabban bántak, mint Marcell-lel, és úgy lök-ték vissza a küzdőtérre, ahogy a pankrátorok pattan-nak vissza a ringkötélről. A fiú a pajzsával felöklelte Marcellt.

Marcell tudta, csak akkor van esélye, ha kiszabadítja a kardját alkotó spártai szellemeket, hogy azok letarol-ják az ellenfelét. Fogást váltott, és olyan vágómozdula-tot tett, mint néhány hónappal ezelőtt, amikor a lelkek először kitörtek a pengéből.

De hiába. A szellemek nem jöttek. Most sem. Hónapok óta nem…Kalliasz kemény ütést mért a vállára. Marcell térdre

rogyott, a nyakához pedig kardot szegeztek. Kalliasz ez-zel jelezte, most kivégezhetné.

A harc véget ért. Marcell veszített.A tömeg kárörvendve ujjongott, hiába próbálta csití-

tani őket Kalliasz. Marcell szó nélkül kullogott el, de amint elhagyta az élő arénát, valaki vállon taszította.

– Pont úgy végezted, ahogy számítottam, kutya – szólt rá egy gúnyos hang –, vesztesként.

Marcell előtt a csoportvezetőjük állt. Egy kétméteres fiú, aki a tizennyolcat ugyan még nem töltötte be, mégis ő volt az egyik rangidős, közel a korhoz, hogy belépjen a seregbe. Az arcát sűrű borosta fedte, a szeme sunyi ró-kaszem, a teste pedig csupa izom. A spártai király után nevezték el Leónidasznak, aki a háromszáz hős spártai

9

katonát vezette a thermopülai csatában. Gyűlölte Mar-cellt, mert az övé volt a legendás kard a hősök szellemé-vel, amire minden spártai katona vágyott.

Marcell válasz nélkül hagyta a sértést, és próbált el-menni Leónidasz mellett, amikor a fiú váratlanul a bor-dái közé könyökölt.

– Nem hallod, hogy hozzád beszélek? – üvöltött Leó-nidasz.

– Hallom, csak nem érdekel! – üvöltött vissza Mar-cell, és bokszállást vett fel. Megütötték, így muszáj volt reagálnia. Itt ez volt a szabály, mindegy, hogy milyen kicsi vagy, ki köt beléd, ha nem állsz ki magadért, min-denki céltáblája leszel.

– Mi van, kutya, mit akarsz? – heccelte Leónidasz.– Mindenki vissza a helyére! – ordított rájuk hirtelen

az egyik kiképző. – Ha küzdeni akartok, takarodjatok az arénába!

– Vesztessel küzdjek? Rám ma még igazi harc vár – legyintett Leónidasz, de mielőtt elindult volna, még odaszólt Marcellnek: – Ne feledd, a bukottaknak ma ke-gyetlen büntetés jár…

Marcell nem reagált. Neki már az is elég kegyetlen büntetés volt, hogy az előbb Kalliasszal kellett küzde-nie, az egyetlen fiúval a táborban, aki néha kiállt érte.

Marcell leadta a kardját és pajzsát, amiket csak ilyen ritka alkalmakkor kaphatott meg. A fegyvereit a ther-mopülai csatában elesett háromszáz hős spártai ka-tona lelke alkotta, akiket ki tudott csalni a pengéből és harcra bírni őket. Legalábbis volt már rá példa, de ami-óta a spártai táborban élt, ez egyszer sem sikerült.

Az, hogy megkaphatta a saját fegyvereit, azon ritka kiváltságok egyikének számított, amivel Marcellt tény-leg megkülönböztették a társaitól. Talán azért sem jutott

10

ilyenből több neki, mert hiába a sok háborúskodás, a spártaiak nem tisztelték úgy Árészt, mint Marcell ko-rábban hitte. Sem templomokat, sem szobrokat nem emeltek neki, és áldozatot is csak ritkán mutattak be.

A kiképzőtiszt leszedte az élvédőt Marcell kardjáról. Az egymás elleni harcok előtt mindig bőrtokokat húztak a pengékre, hogy a fiúk érezzék a kardok súlyát, de egy-mást ne sebezhessék meg komolyabban. Persze előfor-dult, hogy egy-egy táboron kívüli feladatot nem élt túl mindenki, de azt ilyenkor az áldozatok hibájaként köny-velték el. A táboron belül viszont vigyáztak a kiképzés alatt állók életére, máskülönben kikből lennének kato-nák a spártai seregben?

Marcell még soha nem gyűlölt úgy semmit, mint a spártaiaknál töltött időszakot. Talán csak Héphaisz-toszt és Árészt, akik miatt idekerült. A hadisten azt mondta, tanítok neked egy kis háborút. De azóta, hogy az alvilágból Spártába vitte, egyszer sem kereste őt.

Marcell gyakran gondolt Minthére, az alvilági nim-fára is, Héphaisztosz szolgájára, aki felvette az alakját, és helyette tért vissza a jövőbe. Vajon mi volt Héphaisz-tosz igazi terve? Miért akarta a jövőbe juttatni a csatló-sát? És vajon a barátai, Erik és Adria észrevették már a cserét?

Esténként, elalvás előtt Marcell gyakran gondolt az otthonára, a barátaira, Erikre és Adriára, és hitte, hogy hamarosan eljönnek érte, de nappal… Nappal, amikor a legnehezebb gyakorlatokkal kínozták, akkor dühös volt rájuk. Mert nem, nem vették észre a cserét. Nem kere-sik a módját, hogy kiszabadítsák…

Miután leadta a fegyvereit, Marcellt beparancsolták az arénafalat jelentő tömegbe, és ugyan a mozdulatai-val utánozta a többieket, hol tágította, hol szűkítette a

11

területet, de egyáltalán nem ragadt rá a hangulat, és nem lelkesítette, hogy a harcokat kell néznie. Csak ak-kor kapta fel a fejét, amikor Leónidasz került sorra.

Az ellenfél egy nyomott orrú fiú volt, akinek a naptól barnított bőre megkopott az őszi hónapok alatt. Marcell nem tudta, milyen erős a bajtársi viszony köztük, de az biztos, hogy hiába győzött Leónidasz könnyedén, nem ünnepeltette magát, csak csendben kisétált az arénából az utat nyitó spártaiak között.

Miután véget ért az utolsó párharc is, a társaikon felülkerekedő fiúk a legnagyobb jutalmat kapták, amit spártai katona elképzelhet: övék lett a tudat, hogy győz-tek. A veszteseket vesszőzésre ítélték. Marcell gyomra összeugrott a hírre.

Őt aznap reggel már megvesszőzték étellopásért, a hátán feszülő sebek még alig kezdtek behegedni, és nem tudta, elviselné-e még egyszer.

Nem jó szívvel csórt a többiektől, de újoncként őt is többször kifosztották, ami miatt sokszor az ájulás ha-táráig kergette az éhség. El kellett fogadnia, hogy itt ez a túlélés eszköze. A spártai fiúk rendre kevés ételt kap-tak, így kényszerítették őket, hogy egymástól lopjanak. A tolvajokat nem a lopásért vesszőzték meg, hanem mert olyan ügyetlenek voltak, hogy lebuktak. Aznap Marcell is így járt. Harmadszor, amióta a táborban élt.

Amikor a veszteseket elővezették és kikötözték, kide-rült, hogy a nyilvános verést a legyőző adja, vagyis Kal -liasznak kellett pálcát ragadnia, hogy megvesszőzze Marcellt. A fiú teljes erőből ütött, mert ha rajtakapják, hogy visszafogja magát, rövid időn belül Marcell mellé jutott volna.

Marcell próbálta Adria emlékképével elnyomni a fájdal-mat, felidézte azt, amikor hónapokkal ezelőtt megfogták

12

egymás kezét, és elképzelte, hogy a lány ott van mellet te, és egymásba fonódnak az ujjaik…

Végül a vesszőzés meglepően hamar véget ért, ráadá-sul utána ellátták a sebeiket, és még pihenhettek is.

Ez volt kegyetlen büntetés? – csodálkozott Marcell.Rá kellett jönnie, hogy korán örült. Visszaküldték a

hálókörletbe, és amikor belépett, feltűnt neki, hogy csak olyan fiúk vannak ott, akik aznap alul maradtak a pár-harcban.

Hirtelen egy csapat idősebb fiú rontott be a terembe, és megragadták a veszteseket. Bekötötték a szájukat.

Marcell szájába is beleerőltették a rongyot, ami va-lamiféle keserű folyadékkal volt átitatva. Megszédült. Zsákot húztak a fejére, és összekötözték a kezét.

– Veszítettetek! – hallotta meg a kiképzőjük jól ismert hangját maga mellett. – Mert alkalmatlanok vagytok a győzelemre. De aki alkalmatlan a győzelemre, az hogy lehet alkalmas Spárta szolgálatára? Bizonyítsatok! Aki túléli reggelig, azt Spárta visszafogadja! Aki nem…

A szónoklat itt véget ért, valaki pedig megfogta Mar-cell karját, és kifelé lódította. A szájába tömött rongyot valamiféle bódítófőzetbe márthatták, mert érezte, hogy lassan elgyengül. Még érzékelte, hogy felpakolják egy kocsira a többiekkel, és zötykölődve elindulnak, mielőtt elvesztette az eszméletét.

Legközelebb egy erdőben tért magához. A zsák már nem volt a fején, a keze szabad, a fegyverei nála, az öltö-zéke vékony bőrköpeny, nem fagyos téli éjszakához való.

A hó világított, ettől élesebbé váltak a fák körvonalai. Az ágak csupasz karokként nyújtóztak az ég felé. Mar-cell hallott már a spártai túlélőtúrákról, amikor a fiúkat kirakják élelem nélkül egy nehéz terepre.

13

Gyomrában csomó volt, amikor rájött, ő is részese lett egy ilyennek.

Felnézett az égre, az ismerős csillagokra, majd kis ha-bozás után szólítgatta a társait.

Egyedül volt. Szétválasztották őket, hogy kevesebb esélyük legyen.

A végtagjai már kezdtek elgémberedni, így Marcell elindult arra, amerre ritkásabbnak tűnt az erdő. Las-san, óvatosan haladt a kopasz fák között, végül talált egy olyat, amin az ágak sűrűbben nőttek. Felmászott. Úgy gondolta, kis időre megbújik odafent, figyeli a kör-nyezetét, hallgatja a hangokat, hogy felmérje, milyen veszélyekre számíthat, ólálkodik-e erre ember vagy ál- lat…

Csak arra kellett vigyáznia, nehogy elaludjon, mert ha nem marad mozgásban, reggelre fagyott varjúként hullik le a fáról. Éjszaka volt, a táborban ilyenkor szo-kott Adriára gondolni, hogy el tudjon aludni. Most is maga elég képzelte a lány arcát, de már nem töltötte el a szokásos nyugalom.

Eddig várta a csodát. Hogy a barátai észreveszik a cserét, hogy érte jönnek. De hiába reménykedett, hóna-pokig nem történt semmi, és most itt van egy fagyos er-dőben, és senkire sem számíthat. Mit reméljen még? Mi-lyen csodára várjon?

Marcell csalódottan ült az ágon. Végleg egyedül ma-radt.

Hagyta, hogy legyűrje a fáradtság, és egy kis időre le-hunyta a szemét.

Elbóbiskolhatott, mert váratlanul egy távoli farkas vonyítására riadt fel. Ijedtében lefordult a fáról, és nagy puffanással a hóban kötött ki.

14

Fájt az oldala, mégis örült az esésnek, mert ha nem ébred fel, megfagyhatott volna.

Hirtelen hangos neszezés ütötte meg a fülét. A hó rop-pant, vagy a közeli havas bokor zörgött? Megérintette a kardmarkolatát, de hiába forgatta a fejét, nem látott semmit.

– Örülök, hogy a bujkálást választottad, és nem csat-lakoztál senkihez – hallott meg egy ismerős hangot. – Így egyedül találtalak meg, és nem más kapott el.

Marcell felpattant, és most már látta, hogy Leónidasz közeledik felé. De miért van itt?

– Várj, ti ránk vadásztok? – Igen, ez a győztesek jutalma.– Meg akartok ölni? – hökkent meg Marcell.– Dehogy! Csak el kell fognunk titeket. Akiket nem

sikerül, visszatérhetnek a táborba, de akiket elfogunk, azok újabb büntetést kapnak. Legalábbis a többiek e szabályok szerint játszanak. Én viszont másért jöttem… – Leónidasz előhúzta a kardját. – Látod, mondtam ne-ked, hogy ma a vesztesekre kegyetlen büntetés vár.

A távolban újabb farkas vonyított fel.– Mi bajod van velem? – fortyant fel Marcell. – Miért

nem hagysz békén?– Mert te nem vagy méltó! – ordított Leónidasz. – Ide-

hozhatott akármilyen isten, nem vagy közülünk való! Téged nem szakítottak el a családodtól hétévesen, nem élted meg azt, amit mi. És mégis, kit ugrálnak körbe?

– Tényleg úgy látod, hogy bárki is körbeugrál?– Azt hiszed, neked rossz sorod van? Élnél itt tíz éve,

megtudnád milyen az, te kutya – köpött Leónidasz. – Úgy parádézol a hősök kardjával, mint aki megérdemli.

– Megérdemlem – közölte keményen Marcell.– Nem, kutya, azt én érdemlem meg!

15

Leónidasz hirtelen mozdult, Marcell csak a pengéje villanását vette észre a sötétben, de ösztönből kivédte a csapást. Tudta, Leónidasz erősebb, és közelharcban földre kényszerítheti. Így Marcell inkább hárította a fiú támadásait, és folyamatosan hátrált, hogy meg-tartsa közöttük a távolságot. Ahogy küzdöttek, egy lej-tős részre értek. Leónidasz előretört, hogy kardjával le-csapjon, de megcsúszott a havas lankán, és lezúgott, Marcellt is magával sodorva.

Gurultak, végül bukfencezve leértek a völgybe. Ami-kor Marcell feltápászkodott, kisebb csodaként értékelte, hogy ép bőrrel megúszta az esést, és a hó alatt nem la-pult éles kő, és a kardot is sikerült a feje fölött tartania. A ruhája telement hideg hóval.

A közelből morgás hallatszott.Leónidasz?Nem, ez állati morgás volt.Marcell megmarkolta a kardját, és megfordult. Meg-

pillantotta a földön fekvő Leónidaszt, aki előtt egy ha-talmas farkas vicsorgott. A fiú meg se mert moccanni, csak riadtan állta a ragadozó tekintetét. A fegyverei a hóban hevertek. Ha értük nyúl, a farkas azonnal ráveti magát.

Oldalról újabb morgás hallatszott.Marcell odakapta a fejét, és egy világító szempár je-

lent meg a bokorban. Majd még egy. A farkasok vicsorogva bújtak elő. Marcell a rémülettől megfagyott.Az egyik farkas elrugaszkodott, és Marcellre vetődött. A rettegés azonnal cselekvésbe fordult. Marcell

üvöltve rántotta maga elé a kardját.A kard döbbenetes erővel felizzott, és váratlanul négy

szellem szökött ki belőle. Az ugró farkasra vetették

16

magukat, és nekisodorták egy fának. Marcell suhintott még egyet, mire újabb szellemek törtek elő, és szétker-gették a farkasokat, akik nyüszítve kotródtak el onnan.

Marcell megvárta, hogy a szellemei visszatérjenek a pengébe, majd a földön fekvő Leónidaszra nézett.

– Jól vagy? – kérdezte, és a kezét nyújtotta.– Nem kell a segítséged!Leónidasz elutasította a kezet, de ahogy feltápászko-

dott, Marcell észrevette az arckifejezését. Megmentet-ték, így lekötelezettnek érezte magát. Egy spártai nem felejt. Leónidasz hiába utálja, addig elássa a csatabár-dot, míg ki nem egyenlíti a számlát.

A fiú nem mondott mást, hanem gyors léptekkel bele-veszett az éjszakai erdőbe.

– Megalázó győzelem a gyűlölt ellenfeled felett – hal-lott meg Marcell egy elégedett hangot. Odakapta a fe-jét. De a hang mintha nem kívülről jött volna. – Ezt már szeretem…

Egy isten?Marcell elindult arra, amerre a megérzése súgta. Pár

pillanat múlva észrevette az istent.A hó tompa fényében is jól kivehetők voltak a vonásai.

Hatalmas férfi volt, ezüstös hajjal, a testén szőrruhával, de az látszott, hogy nem a hideg ellen, hanem csak dísz-ként hordta, mivel a mellkasa szabadon maradt, ahogy a két karja is. A bal karját szegek ütötték át, a jobb ökle acélos fénnyel csillant meg, mintha fémből készült volna. A jobb lábára pedig lánc tekeredett, ami minden lépésénél megcsörrent…

Árész, a hadisten tartott Marcell felé.A fiú megtorpant. A düh és a keserűség, ami az el-

múlt hónapokban kísérte, most mintha megtízszerező-dött volna, ahogy meglátta az istent.

17

– Gyere, itt az idő, most már tényleg tanítok neked egy kis háborút! – húzódott elégedett mosoly Árész ar-cára. Lassan Marcell felé nyújtotta a karját.

A fiú nem mozdult, csak megmarkolta a kardját.

18

2. fejezet

Erik bekapcsolta a diktafont a telefonján.– Tizenhetedik ellenőrzés, december 22. Megkez-

dem az adatok rögzítését – csicseregte a mikrofonba.– Mit teszed itt a tudóst? – szurkálódott Adria. –

A vak is látja, hogy az átjáró még mindig itt van.Abban a befejezetlen és elhagyott társasházban áll-

tak, ahol az időzavarok miatt pár hónapja átjáró nyílt, amin keresztül több száz hárpia szökött át a múltból. A főhárpia, Kelainó pedig a jelenbe hurcolta az elra-bolt feledés istennőt és folyót, Léthét, aminek a vizé-ből Zeusz esőt akart készíteni, hogy meghintse vele az ókori Görögországot. Az esővel kitörölnék a létezés kö-zös emlékezetéből Héphaisztosz árulását, ezzel végleg helyreállítva az időzavart. Legalábbis Klóthó szerint ekkor az egymás mellé került idősíkok újra eltávolod-nak egymástól, és a jelenben megszűnik minden idő- zavar.

De hiába találták meg Léthét, Zeuszék még mindig nem érhettek a terv végére, hiszen az átjáró nem tűnt el, összezsugorodva ugyan, de még mindig ott vibrált a levegőben. Erikék viszont nem kockáztathatták, hogy

19

észrevétlenül megint ókori szörnyek szökjenek a jövőbe, ezért folyamatosan szemmel tartották.

Erik nem törődött Adriával, elővette a mérőszalag-ját, és lemérte az átjárót. Ahogy nyújtózott, megfeszült rajta a tavalyi kabát. Nyáron Erik és Marcell közösen kezdett kick-box edzésre járni, de az iskola indulásával mindketten abbahagyták, ami Eriken meg is látszott, és néhány kiló máris visszaszaladt rá.

– A magassága hat centiméter, a hossza nyolc centi-méter, átmérője két milliméter – darálta a telefonjának. – A színe nem változott, az örvény kavargása ugyan-olyan irányú és intenzitású, mint a korábbi méréseknél.

Adria fázósan összébb húzta magán a dzsekijét, majd Marcell felé fordult.

– Nem nézünk szét inkább a többi lakásban, amíg Erik az okoskát játssza? – kérdezte óvatosan, nehogy feltűnő legyen, hogy megpróbál kettesben maradni Marcell-lel. Amikor pár hónapja Léthét keresték a múltban, úgy érezte, mintha Marcell közeledni akarna hozzá, és ez tetszett neki. Viszont amióta visszatértek a jelenbe, a kapcsolatuk hullámzóvá vált. Egyszer-egyszer úgy tűnt, akár lehetne is köztük valami, máskor viszont Marcell olyan messzire távolodott tőle, hogy akár másik bolygón is lakhatna. Mintha a fiú szerepet játszott volna, amiből időnként kiesett. Adria csak azt nem tudta, hogy melyik a szerep, a közeledés vagy a távolodás. Az viszont biz-tos, hogy ez a toporgás kezdte felbosszantani.

– Talán később – hessegette el Marcell Adria felveté-sét. – Kíváncsi vagyok Erik munkájára.

Adria „ez kész” tekintettel tárta szét a karját, és duz-zogva figyelte, ahogy Marcell szinte nyáladzva hall-gatja Erik áltudományos baromságát. Szívesen megkér-dezte volna, hogy „Mi van, szerelmes lettél?”, de sikerült

20

visszagyömöszölnie magába a gúnyos beszólást. Külön-ben is, ő már eldöntötte, hogy Marcell csak egyvalakibe lehet szerelmes.

Erik elhúzta a tenyerét az örvénylő lyuk előtt, de nem érintette meg. Még véletlenül beszippantaná, és megint az ókorban kötne ki.

– Hőt nem bocsát ki, ahogy hideget sem, már ameny-nyire ez megállapítható ilyen időjárási körülmények kö-zött.

– A lényeget – türelmetlenkedett Adria fázósan –, van változás?

– Semmi! – sóhajtott Erik. – Minden ugyanolyan, mint legutóbb. Meg azelőtt, meg azelőtt…

– És ez mit jelent? – kérdezte Marcell feltűnő érdek-lődéssel. – Zeusz és Klóthó elbukott?

– Elbukott? Valószínűleg csak sok időbe telik, mire az összes isten és ember emlékezetét úgy megvágják, hogy csak a Héphaisztosz árulására vonatkozó emlékeiket fe-lejtsék el. Utána még esőt kell csinálni a feledés folyó-jából, majd meghinteni vele a világot. Szóval van mun-kájuk bőven…

– Azért haladhatnának gyorsabban is – jegyezte meg Adria. – Majd' három hónapja ilyen a mérete.

– De mivel láttuk, hogy mennyivel nagyobb volt, amíg Léthét elrabolva tartották, legalább abban biztosak le-hetünk, hogy a legnagyobb bajt elhárítottuk.

– Talán… – hajított át egy kavicsméretű törmeléket az átjárón Adria.

– Megőrültél? – ripakodott rá Erik. – Mi van, ha va-lakit megsebesítesz a túloldalon?

– Ezzel a kis törmelékkel? Ugyan már! Különben is, az átjáró a hárpiák rejtett otthonához vezet, úgyhogy

21

legfeljebb egy hárpiát találhatnék fejbe. Értük meg aligha kár. Mehetünk végre?

– Még nem. Felvételeket kell készítenem az átjáróról, hogy össze tudjam vetni a korábbi videókkal. Még ne-gyedóra. – Erik elkezdte felállítani a sarokba támasz-tott kameraállványát.

– Teszek egy kört – morogta Adria türelmetlenül. Ki-sétált a lakásból, és elindult a romos gangon, be-bené-zett a lakásokba, míg a harmadikba be is ment. Kinézett az ablakon, és azon gondolkodott, mikor lesz már ennek vége. Elég baja volt azzal, hogy az édesanyja és Erik apja válni készülnek, nemhogy még azon gondolkozzon, egy időhasadék vajon még meddig fenyegeti a világát.

– Bejöhetek? – hallotta meg Marcell hangját a folyo-sóról.

Adria szíve két ütemmel magasabb fokozatba kap-csolt.

– Tőlem… – felelte érdektelenül, de azért óvatosan végigsimított a frizuráján. Úgy tűnik, mégsem felesle-gesen bajlódott azzal, hogy valamit kihozzon a boglyas, göndör, kezelhetetlen hajából.

– Nem semmi ez az Erik, ugye? – kérdezte a fiú. – Na-gyon aprólékos.

Adria kivárt a válasszal, amíg Marcell melléért.– Ja, emiatt én is szívózok vele – mondta végül –, de

azt hiszem, neki van igaza. Nem semmi dolgok történ-tek velünk, jobb, ha odafigyelünk mindenre.

Marcell az ablakkeretre helyezte a tenyerét, pont Ad-ria keze mellé, az ujjaik épphogy nem értek össze.

Most? Most fog megtörténni? – gondolta Adria, és leg-szívesebben megfogta volna Marcell kezét, de erőt vett magán. Ő nem fog kezdeményezni. Ha akar valamit,

22

tegye meg Marcell az első lépést. Csakhogy idáig már máskor is eljutottak, máskor is maradtak már kettes ben, mégsem történt semmi. Sőt, ilyenkor Marcell mintha elszégyellte volna magát, és pont akkor vett vissza a közeledésből, amikor Adria rátett volna még egy lapát- tal.

– Igaz, de azért kicsit tényleg siethetne – felelt Mar-cell kis késéssel, miközben megigazította a sálját, el-véve a kezét az ablakról. – Nem bírom a hideget.

– Tényleg? – csodálkozott Adria. Hülyén érezte ma-gát, amiért reménykedni kezdett, ezért ő is elemelte a kezét az ablakkeretről. – Én úgy tudtam, szereted a te-let, egyfolytában hangoztatod is, majdnem minden év-ben síelni mentek, nem ismerek rajtad kívül mást, aki ennyire bírná ezt az évszakot.

Marcell zavarodottan nézett a lányra, mintha hirte-len nem tudná, hogy mit mondjon.

– Én csak…– Amúgy is feltűnt, hogy megváltozott néhány szoká-

sod, amióta visszatértünk a múltból.– Nem hinném – ellenkezett erőtlenül Marcell.– De, de! Például…– Nem hanyagolhatnánk inkább a témát?De Adria nem hagyta magát.– Nem! Szerintem beszélnünk kell róla. Nem vagyok

egy pszichodoki, de elég sok minden történt velünk a múltban, te még az alvilágban is jártál, és ezek tuti ha-tással vannak ránk. Kivel beszéljük meg ezt, ha nem egymással? Tegnap néhány osztálytársad azzal po én ko-dott, hogy olyan könyveket olvasol, amik csak kriksz-krakszokkal vannak tele. Ahogy körülírták, rájöttem, hogy valószínűleg görög szövegeket bújsz. Hogy lehet ez? Megmaradt a nyelvi tudásunk, amit Klóthótól kaptunk?

TeTszik?Mi is nagyon szereTjük.

Szívből ajánljuk, ha örömre és felszabadult percekre vágysz!

Már rendelhető!Élvezd MihaMarabb!

MosT kedvezMénnyel

lehet a tiéd!Megnézem.

Ne hagyd ki! Rendeld meg most a kiadónál!

Még több jó könyv megjelenését támogatod vele.

Imádom a jó könyveket. Kérem máris!

2014

.11.

22.-i

álla

pot

23

És ha igen, miért nem szóltál róla? De egyáltalán, miért olvasol görögül? Visszavágysz a múltba?

– Adria, én… – nyelt egy nagyot Marcell.– És nem ez az egyetlen apróság, ami arra utal, hogy

te kicsit az ókorban ragadtál… – De ezt Adria már nem mondhatta végig. Még a kabátján keresztül is jól érezte, a szorítást a karján. Marcell egyszer csak megragadta, és közel húzta magához. Az orruk szinte összeért, és Ad-ria hirtelen azt sem tudta, mi történik. A szavak a szá-jában ragadtak, már arra sem emlékezett, miről akart beszélni, a szemét ösztönösen becsukta, a szíve már a torkában lüktetett, és akkor megérezte…

A fiú megcsókolta.Ő pedig visszacsókolt.