ANATOLIJ RIBAKOV

AZ ISMERETLEN KATONA

REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST KÁRPÁTI KIADÓ UZSGOROD, 1972

Fordította: MAKAI IMREKÁROLYI ANDRÁS rajzaival

Megjelent a Kozmosz Könyvek Szerkesztősége(Budapest)

és a Kárpáti Kiadó (Uzsgorod, Ukrán SZSZK)közös gondozásában

1.Gyermekkoromban minden évben Korjukovba, egy kisvárosba, a nagyapámhoz jártam

nyaralni. El-elmentünk fürdeni a Korjukovkára, a várostól három kilométerre folyó keskeny, gyors és mély patakra. Egy letaposott, gyér, elsárgult fű borította dombon szoktunk levetkőzni. A szovhoz istállójából felénk szállt a lovak fanyar, de kellemes szaga, és odahallatszott, ahogy dobognak patájukkal a fahídláson. Nagyapám behajtotta a lovat a vízbe, és a sörényébe kapaszkodva mellette úszott. Nagy feje, a homlokára tapadó vizes haja, cigányos, fekete szakálla feltűnt a kis hullámok fehér habjai közt, a vadul sandító ló szeme mellett. Bizonyára így keltek át hajdanában a folyókon a besenyők.

Egyetlen unokája vagyok, így hát szeret a nagyapám. Én is nagyon szeretem őt. Gyermekkoromat jó emlékekkel aranyozta be, amelyek mindmáig meghatnak, megindítanak. Még most is megdobban a szívem, valahányszor hozzám ér széles, erős kezével.

Augusztus huszadikán, a záróvizsga után – amikor is megint négyest kaptam – érkeztem Korjukovba. Nyilvánvaló lett, hogy nem jutottam be az egyetemre.

Nagyapám a peronon várt; ugyanolyan volt, mint öt évvel ezelőtt, amikor utoljára jártam Korjukovban. Rövid, sűrű szakálla egy kissé megőszült, de széles járomcsontú arca változatlanul márványfehér volt, barna szeme is ugyanolyan élénk, mint azelőtt. Még mindig ugyanaz a kopott sötét kabát és csizmaszárba eresztett nadrág – télen-nyáron csizmában járt. Valamikor engem is tanítgatott, hogyan kell kapcát tekerni. Ügyes mozdulattal csavarta fel a kapcát, gyönyörködött a munkájában, aztán felhúzta a csizmát, közben ráncolta a homlokát, de nem azért, mert szorította a csizma, hanem örömében, hogy olyan jól ráfeszül a lábára.

Azzal az érzéssel, hogy valami mulatságos cirkuszi mutatványt végzek, felmásztam az ócska kocsiba. De a pályaudvar melletti téren ügyet se vetett ránk senki. Nagyapám szerbé-számba szedte a gyeplőt. A lovacska, a fejét megrázva, fürge ügetésben máris elindult.

Az új műút mentén haladtunk. De amikor beértünk Korjukovba, az aszfaltot a számomra oly ismerős gidres-gödrös köves út váltotta fel. Nagyapám szavai szerint az utcát magának a városnak kellene aszfaltozni, de a városnak nincsen rá pénze.

– Mert milyen jövedelmünk van nekünk? Azelőtt az országút áthaladt a városon, kereskedtünk, a folyó hajózható volt – most feltöltődött. Maradt a méntelep. Lovaink – vannak! Világhírűek is akadnak köztük. De a városnak ebből vajmi kevés jut.

Egyetemi kudarcomat nagyapám filozofikusan fogta fel.– Majd bejutsz jövőre, vagy ha jövőre nem jutsz be, majd bejutsz a katonaság után. Ennyi

az egész.De engem elkeserített ez a balszerencse. Nem sikerült! „A lírai tájfestés szerepe Szaltikov-

Scsed-rin műveiben.” Ez aztán téma! A vizsgáztató, feleletemet végighallgatva, rám meredt, várta a folytatást, de nekem nem volt mit folytatnom. A saját gondolataimat kezdtem fejtegetni. De a vizsgáztatót nem érdekelte, hogyan vélekedek Szaltikov-Scsedrinről.

Ugyanazok a kis faházak, gyümölcsösök és konyhakertek, ugyanaz a kis piac a téren, mellette a kerületi fogyasztási szövetkezet üzlete, a Bajkál étkezde, ugyanazok az évszázados tölgyek utca hosszat.

Új csak az autópálya volt, amelyen a városból kiérve folytattuk utunkat a méntelep felé. Itt még csak épült. Gőzölgött a forró aszfalt; vitorlavászon kesztyűs, napbarnította legények rakták le. Homlokukra húzott kendőt viselő, tornatrikós lányok kavicsot terítettek szét. A buldózerek villogó késekkel nyesték a talajt, a kotrógépek markolókanalai bele-belemartak a földbe – a hatalmas technika dübörögve és csörömpölve folytatta támadását a puszta tér ellen. Az út szélén lakókocsik álltak – a vándorélet tanúbizonyságai.

A méntelepen átadtuk a kocsit meg a lovat, és a Korjukovka partján gyalog indultunk visszafelé. Emlékszem, milyen büszke voltam, amikor először átúsztam; most, ha ellököm magam a parttól, egy lendülettel átszelem. A kis fahíd is, amelyről valamikor a félelemtől elszoruló szívvel ugráltam le, közvetlenül a víz fölött függött.

A még nyáriasan kemény, a hőségtől itt-ott megrepedezett ösvényen ott surrogtak lábunk alatt az első lehullt levelek. A mezőn kévék sárgállottak, szöcske cirpelt, egy magányos traktor őszi szántást végzett.

Azelőtt ilyenkor már-már elutaztam nagyapámtól, és az elválás szomorúsága annak idején egybevegyült Moszkva boldog várásával. De az idén csak most jöttem ide, és semmi kedvem sem volt visszautazni.

Szeretem a szüleimet, és tisztelem őket, de valahogy megváltozott a család megszokott élete, és még holmi apróságok is bosszantani kezdtek. Például az, hogy anyám úgy beszélt az ismerős asszonyokkal, mintha férfiak volnának: ,,öregem” – ”édesem” helyett, „cimbora” – „drágám” helyett. Ebben volt valami mesterkéltség, keresettség, ugyanúgy, mint abban, hogy bronzvörösre festette imitt-amott őszbe vegyülő szép fekete haját. Miért, kinek a kedvéért?

Reggel mindig arra ébredtem, hogy apám, az ebédlőn áthaladva – ahol én alszom – csattog a kérgetlen papucsával. Azelőtt is csattogott, de akkor nem ébredtem fel rá, mostanában pedig már ennek a csattogásnak a puszta előérzetétől felébredtem, és utána már nem tudtam elaludni. Mindenkinek megvannak a maga – talán nem mindig kellemes – szokásai; ezekkel meg kell békélni, alkalmazkodni kell egymáshoz. Csak nem lettem rigolyás?!

Nem érdekelt többé a papa meg a mama beszélgetése a munkájukról meg azokról az emberekről, akikről sok éven át hallottam, de akiket sohase láttam, például a semmirekellő Kreptyukovról – ezt a nevet gyermekkorom óta gyűlölöm; képes lettem volna megfojtani ezt a Kreptyukovot. Később kiderült, hogy kár volna Kreptyukovot megfojtani, ellenkezőleg: védelmezni kell, mert a helyét könnyen egy sokkal rosszabb Kreptyukov foglalhatja el. A munkában elkerülhetetlenek a súrlódások, ostobaság hát folyton azokról beszélni. Ilyenkor felálltam az asztal mellől, és elmentem. Ez sértette az öregeket, de én nem tudtam uralkodni magamon.

Ez annál is meglepőbb, mert mi, ahogy mondani szokták, összetartó család voltunk. Viszály, civódás, botrány, válás emlegetése, bírósági hercehurca – nálunk semmi efféle nem volt, és nem is lehetett. Én sohase csaptam be a szüleimet, és tudtam, hogy ők sem csapnak be engem. Azt, hogy engem kis kölyöknek tartva titkolóznak előttem, elnézően fogtam fel. Ez a naiv szülői tévedés még mindig jobb annál a sznobos nyíltságnál, amelyet némelyek a nevelés korszerű módszerének tartanak. Én nem vagyok képmutató, de bizonyos dolgokban némi távolság van a szülők és a gyermekek között, vagyis van olyan terület, ahol tartózkodóan kell viselkedni; ez nem akadálya sem a barátságnak, sem a bizalomnak. A mi családunkban mindig is így volt. És nekem mégis kedvem támadt, hogy elmenjek hazulról, behúzódjak valami lyukba. Talán belefáradtam a vizsgákba? Nehezen viselem el a kudarcot? Az öregek egyáltalán nem tettek szemrehányást, de én csalódást okoztam nekik, nem váltottam be reményeiket. Tizennyolc éves vagyok, és még mindig itt ülök a nyakukon. Még mozira is restelltem tőlük pénzt kérni. Azelőtt volt perspektíva – az egyetem, de én nem tudtam elérni azt, amit elér tíz– meg tízezer más fiú, akik évről évre valamilyen főiskolára kerülnek.

2.Nagyapám kicsiny házában ósdi hajlított székek állnak, az ember lába alatt recsegnek a

kiszáradt padlódeszkák, itt-ott lepattogzott róluk a festék, úgyhogy látni lehet rétegeit – a sötétbarnától a sárgásfehérig. A falakon fényképek függnek: nagyapám lovassági egyenruhában egy lovat tart kantárszáron; nagyapám – belovagló. Mellette két serdülő zsoké – a fiai, a nagybátyáim – szintén lovakat tartanak kantárszáron, híres ügetőket, amelyeket nagyapám tört nyeregbe.

Üj csak a három éve meghalt nagyanyám megnagyított arcképe volt. Ezen a képen pontosan olyan, amilyennek emlékezetemben megmaradt: iskolaigazgatóhoz hasonlít, tekintélyes külsejű, ősz. Nem tudom, mi hozta össze annak idején az egyszerű csődörössel. Abban a távoli, töredékes és zavaros kavargásban, amelyet gyermekkori emlékeknek

szoktunk nevezni, és amely alighanem csupán mostani elképzelésünk a gyermekkorunkról, volt valami szóbeszéd is, amely szerint a fiúk állítólag a nagyapám miatt nem tanultak, őmiatta lettek csődörösök, aztán lovas katonák, és őmiatta estek el a háborúban. Mert ha képzettséget szereznek, ahogy a nagyanyám akarta, akkor bizonyára másképpen alakul a sorsuk. Azok óta a zavaros évek óta megmaradt bennem mind az együttérzés nagyapám iránt, aki semmiképpen sem volt hibás fiainak pusztulásában, mind az ellenszenv nagyanyámmal szemben, aki ilyen igazságtalan és kegyetlen vádakkal illette.

Az asztalon egy üveg szeszezett bor, fehér kenyér – egyáltalán nem olyan, mint a moszkvai, sokkal jobb ízű –, valami meghatározhatatlan fajtájú főtt kolbász, ugyancsak jóízű, friss, meg káposztalevélbe csavart, gyöngyöző vaj. A helybeli élelmiszeriparnak ezekben az egyszerű termékeiben van valami különleges.

– Szoktál bort inni? – kérdezte nagyapám.– Módjával.– Erősen iszik a fiatalság – mondta nagyapám –, az én időmben nem ittak ennyire.Hivatkoztam arra a tömérdek információra, amelyet a mai ember kap, és az ezzel

kapcsolatos, foko-10zottabb érzékenységre, ingerlékenységre és sebezhetőségre.Nagyapám mosolygott, bólogatott, mintha egyetértene velem, bár minden valószínűség

szerint nem értett egyet. De ő ritkán árulta el, hogy nem ért egyet valakivel. Figyelmesen hallgatta, mosolygott, bólogatott, de később olyasvalamit mondott, amivel ha tapintatosan is, de megcáfolta beszélgető társát.

– Én egyszer jól felöntöttem a vásárban – mondta nagyapám –, tyű, hogy eltángált édesapám a gyeplővel!

Ahogy mosolygott, kedves redők gyűltek a szeme köré.– Én nem tűrtem volna!– Vad dolog, ez igaz – szólt készséggel egyetértve nagyapám –, csak hát azelőtt az apa

valóban a család feje volt. Nálunk senki sem mert leülni, amíg apánk asztalhoz nem ült, és eszébe sem jutott senkinek felállni, amíg ő fel nem állt. Az első falat is az övé – ő a kenyérkereső, a családfenntartó. Reggel az apa megy elsőnek a mosdóhoz, utána a legidősebb fiú, csak azután a többiek – erre nagyon vigyáztak. Most pedig a feleség már pitymallatkor rohan munkába, későn jön haza, fáradt, dühös: ebéd, bevásárlás, házi munka... Pedig kenyérkereső ő maga is! Hát hogy volna tekintélye előtte a férjnek? Nem tanúsít iránta tiszteletet, és a példáját követik a gyermekek is. így hát az apa nem érzi többé a felelősségét. Megtart egy háromrubelest – és indul a fél liter vodkáért. Iszik, és ezzel rossz példát mutat a gyermekeinek.

Egyben-másban igaza volt nagyapámnak, de hát ez csak egyik oldala a problémának, talán nem is a legfontosabb.

Mintha kitalálta volna gondolataimat, így szólt:– Nem a korbácsot meg a katonás fegyelmet akarom én ajánlani. Hogy hogyan éltek az

emberek azelőtt – az az ő dolguk. Nem vagyunk felelősek az őseinkért, mi az utódainkért felelünk.

Helyes gondolat! Az emberiség mindenekelőtt az utódokért felelős!– Lám, szíveket ültetnek át... – folytatta nagyapám. – Én hetvenéves vagyok, de nem

panasz-kódok a szívemre, nem ittam, nem dohányoztam. A fiatalok meg isznak is, dohányoznak is – és negyvenéves korukban adjanak nekik idegen szívet! És meg se fordul a fejükben, hogy erkölcsös-e ez, vagy erkölcstelen.

– És neked mi a véleményed?– Én úgy vélem, feltétlenül erkölcstelen. Száz százalékig. Fekszik az illető a kórházban, és

lesi-várja, mikor patkol el a másik. Odakint síkos az út, de őneki jó napja van: ma valakinek

szétloccsant a koponyája. Ma szívet ültetnek át, holnap már az agyvelőhöz nyúlnak hozzá, aztán majd két tökéletlen emberből csinálnak egy tökéletest. Például: a vékonydongájú csodagyerekbe átültetik egy egészséges tökfilkó szívét, vagy fordítva: a tökfilkóba a csodagyerek agyát; egyszóval zseniket fognak összeszerelni, a többieket meg pótalkatrészként kezelik.

– Van egy író ismerősöm, aki hasonló tárgyú elbeszélést akar írni – támogattam nagyapám gondolatát. – Egy beteg emberbe átültették különféle állatok, sőt vadállatok szívét. De egy ilyen szívvel sem tudott élni – mindig átvette annak az állatnak a természetét, amelyiktől a szívet kapta. Az oroszlán szívétől vérszomjas lett, a szamárétól csökönyös, a disznóétól bárdolatlan. A végén odament az orvoshoz, és azt mondta: „Adja vissza a régi szívemet, az, ha beteg is, azért az az enyém, mégiscsak emberi szív.”

Füllentettem. Nincs nekem egyetlen író ismerősöm sem. Ezt az elbeszélést magam akartam megírni. De restelltem volna bevallani nagyapámnak, hogy írogatok. Még senkinek sem vallottam be.

– Általában jobb az egészséges szív, mint a fájós gyomor ... – Nagyapám ezzel a régimódi tréfával fejezte be beszélgetésünk orvosi részét, majd a tárgyra tért: – Mit akarsz csinálni?

– Dolgozni megyek. Egyúttal készülök a vizsgákra is.– Mindenütt szükség van munkásokra – mondta helyeslően nagyapám –, lám, itt épül egy

út: a Moszkva-Poronszk autópálya. Ismered Poronszkot?– Hallottam róla.– Ősrégi város, templomok, székesegyházak. Téged nem vonzanak a régiségek?– Hát nem nagyon.– Pedig most divatba jött a régiség, még a fiatalok is szenvedélyesen érdeklődnek iránta.

Nos, hát Poronszkban lépten-nyomon akad ilyen régiség, állandóan járnak ide a külföldiek. így hát nemzetközi turistaközpontot építenek ott, ahhoz meg autópályát. Az egész városban hirdetik: munkásokat keresnek, kihelyezett munkahely szerinti bért fizetnek. Megkeresed a magadét, aztán télen majd nekiülsz és tanulsz. Ennyi az egész.

3.Ez a nagyszerű ötlet tehát nagyapámnak jutott eszébe, aki gyakorlatiasan és bölcsen

gondolkozott. Általában úgy vélekedett, hogy engem túlságosan elkényeztetnek, üvegházban nevelnek, tehát bele kellene kóstolnom a való életbe. Szinte úgy rémlett: örül, hogy nem jutottam be az egyetemre. Talán ellensége a magasabb képzettségnek? Rousseau-t követi? Azt tartja, hogy a civilizáció semmi jót sem hozott az embernek? De hiszen taníttatta a lányát, az anyámat. Nagyapám egyszerűen azt akarja, hogy belekóstoljak az életbe, egyúttal ott lakjak nála, és ezzel enyhítsem magányát.

Ez nekem is tetszett.Teljesen fölösleges, hogy megbeszéljem a szüleimmel, majd befejezett tények elé állítom

őket. Engem itt nem ismer senki, és megszabadulok az „Öcsi” becenévtől, amelyet már amúgy is nagyon unok. Eldolgozgatok itt decemberig, és majd pénzzel megyek haza. Van amatőr gépkocsi vezetői jogosítványom, ezt kivételképpen majd hivatásosra cserélik át: az iskolában tanultunk autóvezetést, és a gyakorlati időnket egy gépkocsitelepen töltöttük. Vándorolok az országban a csapattal, és közben készülök a vizsgákra. Mit csináljon az ember este a határban? Üljön le és olvasson. Ez nem tiszta, világos műhely, ahol nyolc órát ácsorogsz egy és ugyanazon a helyen. Ez nem afféle mozis romantika, itt nem búcsúztatják a munkásokat ünnepi beszéddel meg rezesbandával az állomáson. Volt valami nagyon vonzó ezekben az út szélén álló lakókocsikban – szabadtüzek füstje, vándorélet, messzi utak, vitorlavászon kesztyűs, tagbaszakadt, napbarnította legények. Meg ezek a csupasz karú, formás lábú lányok a homlokukra húzott kendőkben. Valami kellemes izgalom bizsergette a szívemet.

De a hirdetések régóta ott függnek, így hát lehet, hogy már összetoborozták az embereket.

Csakis fazzal a céllal indultam az épülő útszakaszra, hogy tisztázzam, mi a helyzet.A lakókocsik félkörben álltak az útfélen. Közöttük kötelek voltak kifeszítve, amelyeken

fehérnemű száradt; egy kötélnek az egyik vége a dicsőségtáblához volt erősítve. Valamelyest odább az étkezde állt nagy deszkatető alatt.

Az odatámasztható lépcsőn felmentem abba a kocsiba, amelyen ez a tábla volt kifüggesztve: „Az útépítő részleg irodája.”

A kocsiban az asztalnál ült a főnök, egy rajztáblánál pedig a műszaki rajzolónő, divatos külsejű lány, aki az ajtó felé lesett. Most éppen énrám sandított.

– A hirdetés ügyében jöttem – fordultam a főnökhöz.– Az iratokat! – válaszolta kurtán. Szemre vagy harmincöt éves, szikár ember volt, komor

arcú, gondterhelt, roppant határozott adminisztrátor.Átnyújtottam a személyi igazolványomat meg a vezetői jogosítványt.– Magángépkocsira érvényes – jegyezte meg.– Majd átcserélem hivatásosra.– Még sehol sem dolgoztál?– Lakatosként dolgoztam. Bizalmatlanul összeráncolta homlokát.– Hol dolgoztál?– Egy gépkocsitelepen, autójavítással töltöttem a nyári gyakorlatot.Átlapozta az igazolványomat, megnézte a lakás– · bejelentést.– Miért jöttél ide?– A nagyapámhoz jöttem.– Nagyapónak falura ... Megbuktál a főiskolán?– Nem jutottam be.– Írj egy beadványt: kérem, vegyenek fel segédmunkásnak. Ha átcseréled a jogosítványt –

gépre ültetünk.Ez egy kissé váratlan volt, hisz én csak azért jöttem, hogy tisztázzam, mi a helyzet.– Előbb szeretném átcserélni a jogosítványt, és mindjárt gépre ülni.– Hát itt nálunk cseréled át. Majd írunk a gépkocsifelügyelőségnek.Nyilvánvaló volt, hogy a főnököt érdekli a munkaerő, kivált a segédmunkás – senki sem

akar fizikai munkát vállalni, mert csak mostanában mondják ilyen választékosan: segédmunkás; azelőtt napszámosnak nevezték.

Én nem félek a fizikai munkától. Ha kell, hát esetleg ellapátolgatom a kavicsot. De hát miért töltöttem gépkocsitelepen a nyári gyakorlatot? Volt annyi eszem, hogy azt feleljem:

– Ha nem tud gépre ültetni, akkor egyelőre lakatosnak vegyen fel. Minek vesszen kárba a képesítésem?

A főnök bosszúsan összeráncolta a homlokát – látszott, hogy nagyon szeretne lapátot meg gereblyét nyomni a kezembe.

– A te képesítésedet még ellenőrizni kell.– Arra való a próbaidő.– Mindent tud! – szólt gúnyos mosollyal, a műszaki rajzoló lányhoz fordulva a főnök. Úgy

látszik, az a szokása, hogy nem beszélgető társához, hanem egy harmadik személyhez intézi a szavait.

A lány nem felelt, csak megint rám sandított.– A lakatosok időbérben dolgoznak, úgyhogy nem sokat keresel – figyelmeztetett a

főnök.– Értem – válaszoltam.– Azonkívül kocsiban kell laknod – folytatta a főnök –, a gépek két váltásban dolgoznak:

a lakatosnak kéznél kell lennie.Jó lett volna nagyapámnál lakni egy hétig, de a lakókocsiban való élet is vonzott.– Lehet kocsiban is.

– Rendben van – szólt elkomorodva –, írd meg a beadványt.Leültem, és az asztal szélén megírtam a beadványt: „Kérem, vegyenek fel engem

karbantartó lakatosnak azzal, hogy később gépjárműre helyeznek át.”– Melyik kocsiban fogok lakni? – kérdeztem, amikor átadtam a beadványt a főnöknek.– No nézd csak! – szólt ismét a rajzolónőhöz fordulva. – Mindjárt hálóhelyet adjunk neki!

Először dolgozz, szolgáld meg!Ε szavakkal beadványom sarkára lendületesen ráfirkantotta: „Augusztus

huszonharmadikával felvenni.”Aznap augusztus huszonkettedike volt.Csak akkor eszméltem rá, milyen ostobán elhamarkodtam a dolgot, amikor már kijöttem a

kocsiból. Hová, minek siettem annyira? Nem volt bátorságom azt mondani: „Gondolkozom rajta!” Hisz én valóban csak azért mentem oda, hogy tisztázzam, mi a helyzet. Mindenkinek mindent mérlegelnie kell, ha a sorsáról dönt. Én pedig gyöngeségről tettem tanúságot, engedtem a külső körülményeknek. Attól a perctől, hogy beléptem a kocsiba, mindjárt munkakereső lettem, és nem úgy viselkedtem, ahogy az én érdekem követeli, hanem ahogy a részleg főnökének az érdeke követelte. Még az is csoda, hogy sikerült megmenekülnöm a lapáttól meg a gereblyétől: ha csak egy kicsit erélyesebben bánik velem – még a lapátot meg a gereblyét is vállalom. Lakatosnak vettek fel; én ezt győzelemnek könyveltem el, holott vereség volt. A részleg főnöke a legrosszabb változatot ajánlotta (napszám), hogy később színleg engedményt téve egyszerű lakatosként alkalmazzon, ahelyett hogy sofőrnek vegyen fel. Becsapott, lóvá tett, rászedett. Még azt sem kérdeztem meg, mennyi lesz a fizetésem! Időbér, de milyen időbér? Mennyit fognak fizetni, mennyit keresek itt? Mert ugyebár ezt kényelmetlen megkérdezni. Fatuskó, sznob vagyok! Az emberek éppen a fizetésért dolgoznak, engem pedig, tetszik látni, ez nem érdekel.

És mi legyen nagyapámmal? Tegnap érkeztem, holnap meg elmegyek dolgozni. Legalább egy hétig laktam volna az öregnél – nagyon szerette volna, hisz öt évig nem láttuk egymást. Pokolian kényelmetlenül alakult a dolog! Egyszerűen borzasztó!

Az épülő útszakasz mentén haladtam. Ugyanúgy dolgoztak a vitorlavászon kesztyűs, napbarnított legények meg a csupasz karú, formás lábú, tornatrikós lányok, ugyanúgy gőzölgött az aszfalt, ugyanúgy jöttek-mentek a billenőkocsik. De mindezt már korántsem éreztem olyan vonzónak, mint tegnap. Durva, és ami a fő, ismeretlen, idegen arcok. Hogy férek majd össze velük? A gyakorlaton iskolások voltunk, mit lehetett mitőlünk megkövetelni? De itt ne is kérj kíméletet, senki se fog helyetted gürcölni. És tulajdonképpen milyen lakatos vagyok én? Meg tudom különböztetni a közönséges kulcsot a csapkulcstól, a csavarhúzót a vésőtől, le vagy fel tudom csavarni azt, amit megmutatnak. De mi lesz, ha önálló munkát bíznak rám? Itt nem várnak, itt – adj, uramisten, de azonnal, itt építkezés folyik. Benne vagyok a pácban!

Otthon kertelés nélkül mindent elmagyaráztam nagyapámnak: azért mentem oda, hogy tisztázzam, mi a helyzet, ők pedig mindjárt fel is vettek.

– Te meg azt hitted – mondta nevetve nagyapám –, hogy már nincs hely.4.

Minden egyszerűbbnek bizonyult, mint gondoltam. Az útépítő részleg egyik helyről a másikra vándorol, és az emberek gyakran cserélődnek: az egyik elmegy, újakat toboroznak, azokat pedig, akik állandóan ott dolgoznak, hetekig nem lehet látni, kevéssé vagy egyáltalán nem ismerik őket – negyven kilométerre húzódik az épülő útszakasz. Az újoncokkal itt nem nagyon törődnek, sőt azt sem tudják, ki az újonc, ki nem.

A legfontosabb munka nem az aszfaltozás, vagy ahogy itt mondják, a burkolat lefektetése, hanem a földből való pályatest megépítése. Itt sok a gép: kotrók, talaj gyaluk, árokvájók, billenők, éppen ezért itt van a lakatosműhely: fészer, munkapad, satu, köszörűgép, üllő, fúró, prés, hegesztőpisztoly, és itt van a pótalkatrészek raktára is. Roppant egyszerű munka: ezt

vagy azt megigazítani, megszegecselni, átfúrni, egy-egy alkatrészt elvinni a szakaszra – a gépkezelő majd maga beszereli. A gépkezelők tapasztaltak, a vándorélet körülményei közt megszokták, hogy mindent maguk csináljanak, nem számítanak a karbantartókra, akik mindig mindenre azt válaszolják: „Mi időbérben dolgozunk, nekünk nincs miért sietnünk” – és ezzel azt hangsúlyozzák, hogy a gépkezelő havi kétszáz rubelt is kihajt, a lakatos keresete pedig, például az én kategóriámban – hatvanöt rubel.

A műhely fő támasza Szidorov gépész, tapasztalt, idős szakmunkás, és ami a legfontosabb: jól tudja, hogy tőlünk nincs mit követelni, mindent maga csinál, mi csak segítünk neki. Nem is dorgál bennünket soha. Csak ha valaki már túlságosan is siránkozik, panaszkodik a hőségre vagy egyébre, akkor jegyzi meg:

– A fronton melegebb volt.Frontharcos volt, és ma is ingzubbonyban jár. Csoda, hogy mindeddig megmaradt a

gimnasztyorkája … Egyébként lehet, hogy ez nem a fronton viselt zubbony, hanem háború utáni.

Lehet, hogy a részlegvezetőnek – most jut eszembe: Voronov a neve – van szava a gépkocsi-felügyelőségnél, de mégiscsak vizsgázni kell vezetésből, közlekedési szabályokból, és ami a fő: új orvosi bizonyítvány kell az egészségi állapotomról. A minősítő bizottság szeptember tizedikén jön Korjukovba.

Ezért hát valahányszor hazatértem a munkából, nekiültem a Gépkocsivezetői tanfolyamnak. Egy billenőkocsi végighaladt az útszakaszon, jó hosszasan összeszedte a városban lakókat, úgyhogy én hét, sőt nyolc órakor, pokoli fáradtan jutottam haza, itt pedig már tizenegy órakor kikapcsolják a villanyt – a város csak korlátozott mértékben fogyaszthat elektromos áramot.

Ráadásul többször is visszatartottak a munkahelyemen. Egyszer éjszakáig javítottunk egy kotrógépet; a billenőkocsi már elment a városba, így hát egy lakókocsiban háltam, egy olyan ágyon, amelynek a gazdája kiszálláson volt. Aztán megint visszatartottak, majd harmadszor is. Természetesen most van a legfőbb dologidő, a gépek nem állhatnak ilyenkor, de nem túl kellemes ágynemű nélküli, idegen fekvőhelyen, ruhástul aludni, állandóan attól tartva, hogy megjön a gazdája, és nyakon csap. És ami a legfontosabb, küszöbön áll a vizsga, készülni kellene, engem meg folyton itt fognak.

Meg is mondtam Voronovnak, a részlegvezetőnek:– Két hét múlva itt a minősítő bizottság, maguk meg nem hagynak felkészülni.Ez a párbeszéd ugyancsak az irodakocsiban, ugyancsak a műszaki rajzolónő jelenlétében

zajlott le; a lányt Ljudának hívják.Voronov feléje fordult, és gúnyosan elmosolyodva így felelt:– No nézd csak! Tanulni jött ide. Hát dolgozni ki fog? Lomonoszov? – Aztán megint

felém fordult. – Előre figyelmeztettelek: a lakatosra bármely pillanatban szükség lehet.– Igen, figyelmeztetett, csakhogy lakókocsit ígért, és még mindig a városban lakom.– Ez hát a baj! – Voronov úgy elkomorodott, mintha vérig sértettem volna azzal, hogy

eszébe juttattam elfelejtett ígéretét. – Jó, kapsz helyet. – Majd fenyegetően hozzátette: – Csak akkor aztán ne nyafogj!

Voronov nem szívelt engem – nem tudom, miért, talán érezte, hogy ő sem tetszik nekem. Nekem nem rokonszenvesek az ilyen vágású emberek: a parancsolgatok, a túl határozottak, a gunyorosak. Valami fondorlatosság lappangott benne, bármely pillanatban valami cselvetéstől lehetett tartani – talán éppen az volt a vezetési módszere, hogy állandó feszültségben tartsa az alárendeltjét? Ha engedett is egy-egy esetben, később tíz más esetben megmutatta a hatalmát és fölényét. Így történt velem is. Én nem hódoltam be neki, nem voltam hajlandó lapátot meg gereblyét venni a kezembe – egy rovás; rászorítottam, hogy adjon helyet valamelyik lakókocsiban – második rovás.

A következő eset pontosan három nap múlva történt. Szidorov gépésszel az épülő szakaszon voltunk, egy árokvájó vonórúdját cseréltük ki. Előttünk egy talajgyalu haladt,

villogó késével lenyeste, majd félretolta a földet. A buldózert Andrej, egy jó kötésű, hallgatag legény vezette.

Egyszer csak megállt a talajgyalu, Andrej leszállt, és valamit szemügyre vett az úton.Szidorov beillesztette a vonórudat, engem utasított, hogy erősítsem meg, ő pedig elindult

megnézni, miért állt meg a talajgyalu. Vele tartott az árokvájó vezetője is, én meg ott maradtam, hogy odaerősítsem a vonórudat, de közben néztem is Andrejt meg Szidorovot. Lehajolva vizsgálgattak valamit az úton.

Odaért egy billenőkocsi, és kiszállt belőle Jura, a sofőr, egy villámzáras bőrzekét viselő, talpraesett, szép szál legény.

– Kincset találtatok, fiúk? Én is beszállok!Én meghúztam az utolsó csavart, és odamentem hozzájuk.A buldózer egy fűlepte kis halom előtt állt, amely körül félig elkorhadt, alacsony léckerítés

hányódott.Szidorov felemelt a fűből egy színevesztett deszkacsillagot. Katonasír – nyilván még a

háborúból maradt itt. A régi úttól kissé távolabb ásták, de mi, az újat építve igyekeztünk kiegyenesíteni a nyomvonalat – hát így ütközött bele Andrej buldózere a katonasírba.

Andrej visszaült a fülkébe, bekapcsolta az indítókarokat, és a kés elindult a kis halom felé.– Mit csinálsz? – Szidorov a hantra állt.– Hogyhogy mit? Elegyengetem ... – válaszolta Andrej.– Majd elegyengetlek én téged! – mondta Szidorov.– Nem mindegy az neked, hogy hol fog feküdni: az út mellett vagy az út alatt? – kérdezte

Jura, a sofőr.– Te még nem feküdtél a földben, de én feküdtem, talán éppen őmellette – mondta

Szidorov.Ekkor odaért egy másik billenőkocsi is; Voronov szállt ki belőle, és odajött hozzánk.– Állunk?! – szólt a szemöldökét összehúzva.Tekintete megállt a síron, a kerítés lécein, amelyeket valaki már egy csomóba gyűjtött, és a

tetejére rátette a kifakult csillagot. Voronov arcán bosszúság tükröződött: nem szerette az akadályokat, márpedig egy sír az utunkban – akadály. Ráadásul ő épp rosszkor jött ide: nélküle a munkások elegyengették volna a hantot, de ő nem adhat ilyen rendelkezést. Elégedetlenül nézett hát ránk, mintha mi tehetnénk arról, hogy ezt a katonát éppen itt temették el.

Majd azt mondta Andrejnak:– Kerüld ki ezt a helyet. Holnap kubikosokat küldök ide – majd áthelyezik a sírt.Szidorov, aki mindeddig hallgatott, megjegyezte:– A kerítésen meg a csillagon látni, hogy valaki gondozta a sírt, meg kell hát keresni az

illetőt.Voronov megint bosszúsan összeráncolta a homlokát.– Nem Kamcsatkába helyezzük át. Ha idejön a gondozója, megtalálja. Meg aztán nem is

gondozza már ezt senki – elkorhadt minden.– Lehetnek nála iratok vagy valamilyen tárgyi bizonyítékok – erősködött Szidorov.így hát Voronov engedett; Szidorovnak ezért később meg kell lakolnia. Később. De

egyelőre én lakoltam.– Krasenyinnyikov! Menj be a városba, és próbáld kideríteni, kié a sír!Meghökkentett ez a furcsa utasítás.– Aztán kinél kérdezősködjek?– Kinél? A helybeli lakosoknál!– És miért éppen én?– Mert te helybeli vagy.– Én nem vagyok helybeli.

– Mindegy. Itt él a nagyapád, a nagyanyád . . .– Nekem nincs nagyanyám, meghalt – feleltem komoran.– Annál inkább vannak idős emberek – folytatta furcsa logikával Voronov. – Az egész

város három utca . .. ekkora – mondta a körme hegyét mutatva.– Ha megtalálod a gondozót, szólj neki: vigyék odább a sírt, mi segítünk áthelyezni,

ahogy kell; ha pedig nem találod meg a gondozóját, reggel menj el a katonai parancsnokságra, és mondd meg: egy sír került az utunkba, küldjék ide képviselőjüket a feltáráshoz meg az áthelyezéshez. Érted?

– Azzal Jurához fordult. – Vidd el a kőbányáig, onnan meg menjen gyalog.– És ki fog helyettem dolgozni? – kérdeztem.– Olyan szakembert, mint te vagy, majd csak akad, aki helyettesít – válaszolta gúnyosan

Voronov.Ilyen pimasz!– No gyerünk! – szólt Jura.

5.... A gép a második rárepülés során mélyrepülésben megeresztett egy géppuskasorozatot,

majd maga után lassan és ferdén a föld felé kúszó, hosszú, kékes füstcsíkot hagyva, megint eltűnt.

Bokarjov törzsőrmester felkelt, lerázta magáról a földet, hátul szorosabbra húzta a gimnasztyorkát, megigazította széles parancsnoki derékszíját és vállszíját, a „Bátorságért” medáliát visszafordította az elülső oldalára, és az útra tekintett.

Az autók – két Zisz és három másfél tonnás Gaz-AA – az előbbi helyen, a lábon álló gabona között magányosan, a mezei úton vesztegeltek.

Azután Vakulin kelt fel, aggódva pillantott a komoran őszi, de tiszta égre, és vékony, fiatal, sőt még egészen kamaszos arcán meglepődés tükröződött: hát igaz, hogy az imént kétszer is átrepült fölöttük a halál?

Felállt Krajuskin is, leverte magáról a port, és -sorsedzett, akkurátus, idősebb katona lévén – megtörölte a puskáját.

Bokarjov a magas szalmajú búzát, amelyből már-már kiperegtek a szemek, minduntalan széthajtva, ruganyos parancsnoki léptekkel a tábla belsejébe indult, komoran körülnézett, majd végre meglátta Likovot és Ogorodnyikovot. A földhöz lapulva még mindig feküdtek.

– Sokáig fogunk feküdni?!Likov – alacsony, köpcös, széles képű kis katona – megfordította a fejét, rásandított a

törzsőrmesterre, aztán az égre tekintett, puskáját a kezében tartva felkelt, és filozofikusan megjegyezte:

– A stratégia és a taktika szabályai szerint ide nem szabad visszarepülnie.– „Stratégia ... taktika ...” Likov harcos, igazítsa meg a gimnasztyorkáját!– A gimnasztyorkát – azt lehet. – Likov lecsatolta, majd szorosabbra húzta a derékszíjat.Felállt Ogorodnyikov is – tekintélyes külsejű, egy kicsit pocakos, higgadt sofőr, levette

tábori sapkáját, zsebkendőjével megtörölte kopaszodó fejét, majd zsémbesen megjegyezte:– Azért háború a háború, hogy a repülőgépek repüljenek és géppuskázzanak. Annál is

inkább, mert mi álcázás nélkül haladunk. Ez nincs rendjén.Ezt a szemrehányást Bokarjovnak címezte. De a törzsőrmester merev arca

kifürkészhetetlen volt.– Sokat okoskodik, Ogorodnyikov harcos! Hol a puskája?– A fülkében.– Otthagyta a fegyverét. És még ezt nevezik katonának! Az ilyesmiért haditörvényszék

jár.– Ezt tudjuk – válaszolta harapósan Ogorodnyikov.– Menjenek az autókhoz! – parancsolta Bokar-jov.

Mindnyájan kimentek a kihalt mezei útra, régi, viharvert kocsijaikhoz: a két Ziszhez meg a három másfél tonnáshoz.

– Szitává lőtte a kabint a gaz! – állapította meg a kocsihágcsón állva Likov.– Külön terád vadászott, Likov – jegyezte meg Krajuskin. – „Melyik az a Likov?” –

gondolta, és lám, Likov elkúszott, de még hová . . .– Én nem elkúsztam, hanem szétoszoltam -felelte tréfával Likov.Bokarjov egy darabig komoran nézte, ahogy Ogorodnyikov egy kivágott fával igyekszik

befödni a fülkét meg a kocsiszekrényt. Be akarja bizonyítani, hogy neki van igaza!– Kocsira! Távköz ötven méter! – vezényelte parancsnoki hangon.Vagy öt kilométerrel odább letértek a mezei útról, és az alacsony cserjést legázolva

behajtottak egy fiatal nyíresbe. Egy deszkanyíl – „Sztrucskov körlete” felírással –, amely egy fára volt szögezve, a hegyoldalhoz lapuló, elhagyott gépállomás alacsony épületei felé mutatott.

– Kocsikat átadásra előkészíteni – parancsolta Bokarjov.Az ülés alól elővett egy cipőkefét meg egy bársonyrongyot, és tisztogatni kezdte krómbőr

csizmáját.– Törzsőrmester elvtárs! – fordult hozzá Likov.– Mit akarsz?– Törzsőrmester elvtárs – Likov letompította hangját –, én már jártam ebben a tábori

javítóműhelyben, itt az a szokás: ha valaki száraz fejadag nélkül érkezik ide, azt a városba küldik élelemért.

– Hát aztán?– Mondom, a városban van az élelem . . . Száraz fejadagért beküldik az embert.– Csakhogy nektek kiadták a fejadagot.– És ha nem adták volna ki?Bokarjov végre kitalálta, mire céloz Likov; rátekintett.Likov felemelte az ujját.– Mégiscsak város. . . Korjukov a neve. Van fehérnép. Civilizáció.Bokarjov becsavarta a kefét meg a pasztát a bársonyba, és visszatette az ülés alá.– Sokat vállal magára, Likov harcos!– Csak azt jelentem, törzsőrmester elvtárs, mi a helyzet.Bokarjov megigazította ingzubbonyát, derékszíját, egy ujját a gallérja alá dugta, és tekert

egyet a nyakán.– Nélküled is van, aki döntsön!Megszokott, ismerős kép tárult Bokarjov elé: egy tábori javítóműhely, amelyet ezúttal egy

kiürített gépállomáson rendeztek be. Berreg a motor a szerelőállványon, sipít a forrasztólámpa, serceg a villanyhegesztő; a lakatosok az autókat olajfoltos kezeslábasban javítják, amely alól kilátszik a gimnasztyorka. A motor egysínű függőpályán halad; egy lakatos tartja; egy másik ember, láthatóan gépész, egy gépkocsialvázba igyekszik beilleszteni a motort.

A motor nem akar becsúszni a helyére, így hát a gépész azt parancsolja Bokarjovnak:– No, törzsőrmester, tartsd csak egy kicsit!– Még nem kezdtem hozzá a munkához – vágta oda Bokarjov. – Hol a parancsnok?– Milyen parancsnok kéne neked?– Milyen? . . . Hát a javítóműhely parancsnoka.– Sztrucskov kapitány?– Sztrucskov kapitány.– Én vagyok Sztrucskov kapitány.Bokarjov tapasztalt törzsőrmester volt. Azáltal tévedhetett, hogy a gépészben nem ismerte

fel a csoport parancsnokát, de annak a felismerésében, hogy ugratják-e vagy sem – nem

tévedett. Most nem ugratták.– Bokarjov törzsőrmester jelentem: megjöttem a százhetvenkettedik lövészhadosztály

önálló gépkocsizó századától. Öt kocsit hoztam javítani.Hetykén a sapkájához emelte, majd ellendítette kezét.Sztrucskov gúnyosan, tetőtől talpig végigmérte Bokarjovot, nevetett fényesre tisztított

csizmáján, túlságosan is nyalka külsején.– Tisztítsák le a piszkot a kocsikról, hogy úgy ragyogjanak, mint a maga csizmája, aztán

állítsák be a tető alá és lássanak hozzá a szétszereléshez.– Értettem, kapitány elvtárs, végrehajtjuk! Engedje meg, hogy egy kéréssel forduljak

magához, kapitány elvtárs!– Mi az a kérés?– Kapitány elvtárs! Az embereim az első nap óta az első vonalban voltak. Engedje meg,

hogy bemenjünk a városba, megfürödjünk, levelet írjunk, vegyünk néhány apróságot. Holnap visszajövünk, ledolgozzuk a mait is – nagyon kérik az embereim.

Mind a városba kérezkednek. És jobb elengedni őket most, mintsem később maguk szökdössenek el. Ezeknek az autói két napnál korábban úgysem kerülnek javításra – sorrend van. Akkor pedig majd alapos munkát követel ettől a nyalka legénytől.

– Menjenek! Holnap estére itt legyenek. A késés – önkényes távolmaradás.Most gyalog haladtak a mezei úton. Elöl Bokarjov Vakulinnal, mögöttük Krajuskin, Likov,

Ogorodnyikov. Fölöttük komor őszi ég, körülöttük le nem aratott búzamezők.– Milyen gazdag termés pusztul el... – szólt sóhajtva Krajuskin.– Szeptember van – kapott a szón Likov –, szeptemberben szokták tartani a lakodalmakat.– Lám csak, vőlegény akadt – mondta gúnyos mosollyal Ogorodnyikov.– Hát aztán, ő még fiatal legény, könnyen megnősülhet – jegyezte meg békítően

Krajuskin. – Akarsz nősülni, Likov?– De hisz én már három éve nős vagyok.– Ez derék! – szólt helyeslően Krajuskin. – Ha korán megnősül az ember, idejében fel

tudja nevelni a gyermekeket. Az én gyermekeim már nagyok: az egyik ipari szakiskolába, a másik meg iskolába jár. De én úgy emlékszem vissza rájuk, mint kisgyermekekre. Hányszor lefektettem őket aludni, ők meg csak nem csillapodtak, folyton felemelgették a kis fejüket a párnáról, mint valami kis sündisznók. Valerik, a fiatalabb, érző szívű, jólelkű, szereti a kutyákat-macskákat, érdeklik a házinyulak. Ha valahol egy fióka kiesik a fészekből – visszateszi. Orvos lesz.

– „A gyermekek – az élet virágai” – jelentette ki mélyértelműen Likov. – Ezt Makszim Gorkij mondta. Most persze nehéz a soruk, háború van, de hát azért gyermekek, hogy alkalmazkodjanak akármilyen éghajlathoz: a gyermeki szervezet mindent megszokik.

– Az éhezést nem lehet megszokni – jegyezte meg epésen Ogorodnyikov.– Bocsánat, hogy közbevágok – fordult megint Krajuskinhoz Likov, habár egyáltalán nem

is szakította félbe –, de a gyermekeknek önállóságot kell biztosítani. Egy könyvben olvastam, tekintélyes tudós professzor írta . ..

– Likov! – vágott közbe Ogorodnyikov. – Hát neked vannak-e gyermekeid?– Még nem sikerült szert tenni rájuk.– De okoskodni azt tudsz, mint a vízfolyás!– Nem – vetette ellene Likov –, én ha nem is vagyok szakértő ebben a dologban, mégis azt

mondom ...Ogorodnyikov ismét félbeszakította:– Ahhoz, hogy gyermekei legyenek az embernek, nem kell szakértelem. Nekem négy van,

egyetemi végzettség nélkül kalapáltam össze őket.Krajuskin nyállal gondosan eloltotta a cigarettavéget, tábori sapkájának hajtókája mögé

dugta, és megfontoltan így vonta le a következtetést:

– Hát igen, gyermekekkel nehéz, gyermekek nélkül meg rossz. Én dolgoztam a kuznyecki medencében is, Magnyitogorszkban is, hányt-vetett az élet mindenfelé. Barakkok. Különösebben nem lehetett ugrálni, kivált gyermekekkel.

– Kiderül, hogy érdemes ember maga, Krajuskin elvtárs – szólt lelkendezve Likov –, végigvándorolt minden ötéves tervet.

– Úgy esett sorja – erősítette meg Krajuskin. – Felterjesztettek a munkaérdemrendre, de a papírok valahol elkallódtak. Mindenki azt hitte, Krajuskin érdemrendet kap, de nem kapott. Jót nevettek rajta ...

– A fronton majd kap medáliát – vigasztalta Likov. – Most, ha majd előremegyünk, sokat fognak osztogatni, egy hadnagy mondta nekem.

– Majd kapsz egy ólommedáliát a melledbe – morgott Ogorodnyikov.Egy darabig szótlanul haladtak, aztán Likov így szólt:– Nem volna rossz most egy cipócskát majszolgatni.– Bizony nem ártana leülni egy fatuskóra, és megenni egy töltött lepényt.Az erdőből reccsenés hallatszott, surrogás, megint reccsenés, aztán minden elcsendesedett.A katonák megálltak, füleltek.Az erdő mozdulatlanul állt az alacsony, szomorú, szürke felhők alatt.– Gyerünk! – szólt Bokarjov.Ekkor egy gránáthoz hasonló, kúp alakú kis tárgy repült ki az erdőből, és Vakulin lába elé

esett.– Feküdj! – kiáltotta Bokarjov. Lehasaltak ott, ahol álltak.A gránát közvetlenül Vakulin előtt hevert, de nem robbant fel. A legény felnyitotta szemét,

ijedten nézett rá, aztán egy kissé előrekúszott – egy nagy barna fenyőtoboz feküdt ott.Felállt, felvette a tobozt. A többi katona is felállt.Vakulin néhány lépést tett az erdő felé.Egy fán, mezítlen lábát lelógatva, egy tizenhét éves forma lány ült és mosolygott.– Mit csinálsz, te bolond?! – szólt rá Vakulin. – És ha beléd lőttem volna, te buta?!– Nagy vitéz, megijed egy toboztól! – mondta nevetve a lány, és kihívóan nézett Vakulin

szemébe: látszott, hogy megtetszett neki ez a takaros, fiatal kis katona.– Nem helyénvaló az efféle tréfa, kislány – jegyezte meg Ogorodnyikov.Krajuskin jóindulatúan megcsóválta a fejét.– Ugrifüles!Megint reccsenés hallatszott – egy nagy tőgyű kecske, amelynek hasa alatt

összegubancolódott a piszkos szőr, szorgalmasan rágta lefelé a fák kérgét.– Hová való vagy? – kérdezte szigorúan Bokarjov törzsőrmester a kislánytól.– Hát ide, Fjodorovkába, a faluba ... Fejével a mező felé intett.– A ti falutokban minden lány ilyen jókedvű? – kérdezte Likov.– Kivel igen, kivel nem – válaszolta Vakulinra tekingetve a tűzrőlpattant lány.– Hangszerek vannak ott, például egy harmonika?– Vannak! Négy gramofon meg egy lemez.– És téged hogy hívnak?– Nyurának.– Törzsőrmester elvtárs, ahelyett, hogy a városba vánszorognánk, menjünk inkább a

faluba.– Az nem volna rendjén – vetette ellene Ogorodnyikov –, ha a városba kérezkedtünk,

akkor a városba kell menni.Ogorodnyikov ellenvetése eldöntötte a dolgot. Bokarjov komoran rátekintett, majd a

lányra fordította szemét.– Miért másztál fel a fára?– Félek a kecskétől, döfős – felelte nevetve Nyura.

– Ogorodnyikov harcos, a kecskét oldja el, és vezesse át lakott helyre! – rendelkezett Bokarjov.

6.Miért éppen nekem kell házról házra járnom és kérdezősködnöm, kinek a hozzátartozója az

a halott az útfélen? Jurát is elküldhették volna kocsin a katonai parancsnokságnak szóló levéllel. A sír gondozóját úgyse lehet megtalálni, nincs gondozója, mindent benőtt a fű. Voronov szándékosan adott nekem ilyen ostoba megbízást: csak mászkálj, veszkődj egy darabig, pajtás, itt, az épülő szakaszon nincs rád szükség különösebben. És nagyapám előtt is szégyellem: mindjárt kitalálja, milyen helyzetben vagyok én itt – kis kölyöknek tartanak.

De nagyapám egészen rendesen fogadta a dolgot.Szemben ült velem, és nézte, hogy falom a tejfeles túrót egy jókora karéj kenyérrel; a

szeme sarkánál ráncok gyűltek össze: mosolygott az én ifjúi egészséges étvágyamon. Nekem tetszik az ilyen öregség, a bölcs, a lecsillapodott: az illető nem nyüzsgölődik, keveset törődik magával, inkább csak másokkal, nyugodt és jóindulatú. Viszont annál kevésbé tetszenek az ingerlékeny, ideges, nyughatatlan öregemberek.

– Sok katonasír van erre – mondta nagyapám. -Negyvenkettőben a németek itt törtek át dél, vagyis Sztálingrád meg a Kaukázus felé. Súlyos harcok voltak. Némelyik sírt kihantolták, a halottakat közös sírokba vitték át, obeliszkeket állítottak rájuk – bizonyára te is láttad ... Úgy látszik, ez külön maradt. Valószínűleg gondozója is volt: a kerítés alapján meg lehet állapítani, ki állította fel a háború alatt. Valaki sokáig gondozhatta, de lehet, hogy most már meghalt. Rendben van, ne búsulj, én majd elindulok és kérdezősködök.

Ügy történt, mint a mesében: nagyapám elment tudakozódni, én meg lefeküdtem aludni. Akkor ébredtem fel, amikor már egészen besötétedett. Az ablakon belátszott, hogy ég a lámpa a szomszéd házakban, hallani lehetett, ahogy nagyapám a konyhában szöszmötöl, és beszélget valakivel.

Nem hallgatóztam: nem érdekeltek azok az emberek, akik nagyapámat rendszeresen látogatták -ugyanolyan nyugdíjasok, mint ő, öregemberek, öregasszonyok vegyest, összeismertetett velük, többnyire tekintélyes és jelentős, sőt kiváló emberek gyanánt mutatta be őket. Az egyik – nyugalmazott tábornok, kis híján ő fogadta Németország kapitulációját; a másik volt gyárigazgató, természetesen a Szovjetunió legnagyobb gyáráé; ez az idős bolsevik nő pedig majdnem magával Leninnel dolgozott. De ezek a kiemelkedő hírességek mind valami apró-cseprő, jelentéktelen ügyes-bajos dolgukat, a betegségüket, a kudarcukat beszélték meg vele. Mindezt nagyapámnál tárgyalták meg, ezt követően nagyapám fogta a sapkáját, és elindult a különféle intézményekbe, kilincselt, elhelyezte a betegeket a kórházban, a kisgyermekeket bölcsődékben meg óvodákban, kijárta, hogy egy-egy pert vizsgáljanak felül a bíróságon, elintézett lakáscseréket, segített megjavítani kinek-kinek az életkörülményeit, noha ő maga nem volt fiatalabb ügyfeleinél, sőt sokszor öregebb, de ő egészséges volt, nem ismerte el az orvosokat, minden betegség ellen maga is rothadt almát használt, másoknak is azt ajánlott.

Felkeltem, felgyújtottam a villanyt, helyben futva tornáztam.Eközben nagyapám kikísérte vendégét, és bejött a szobámba.– Kialudtad magad? Nem? Vacsorázz meg, és feküdj vissza. Hogy szereted jobban a

hajdinakását? Tejjel, vajjal?Én tejjel is, vajjal is jobban szerettem. Mialatt a kását nyeltem szaporán, nagyapám el–,

mondta:– Van olyan hír, hogy az út melletti sírhoz egy asszony, Szofja Pavlovna Szmirnova járt,

aki a Scsorsz utcában, a tízes szám alatt lakik – ezek a mi új házaink. Azt gondoltam, elmegyek hozzá, de kényelmetlen itt közvetíteni. Beszélj vele te magad, aztán számolj be a főnöködnek.

Az órára pillantottam: fél kilenc.

– Azt hiszem, most már késő lenne.– Késő – hagyta rá nagyapám. – Majd holnap reggel menj el.Reggel nem túlságosan siettem: a munkanapom úgyis elveszett, az útszakaszra már nem

megyek ki. Tizenkét óra tájban értem oda az új panelházakhoz. Eléggé furán hatottak a konyhakertek meg a régi fásszínek között. A gyermekek deszka járdán játszottak, itt is, ott is fehérnemű száradt.

Az a kis lakás is, amelybe kerültem, a városi házba beleszorított falusi élet benyomását keltette. A padlón tarka futószőnyegek; a konyhában, fonalra fűzve, gomba szárad; a kis padon álló vödrök a víz színén lebegő fakorongokkal vannak befödve; káposzta és sós uborka szaga érzik; a szobában óriási vaspántos láda. Csak egyetlen jele van a modern kornak – egy régebbi kibocsátású, Rubin márkájú, hatalmas televíziókészülék.

A televízió előtt egy vastagra dagadt lábú, testes öregasszony ült. Kérdően nézett rám. Elmagyaráztam, miért jöttem.

– A barátnőimmel jártunk a sírhoz – felelte Szofja Pavlovna –, a háború alatt is, a háború után is jártunk, aztán a barátnőim meghaltak, egyedül maradtam; mégis jártam, de most már egészen beteg vagyok, nem mozog a lábam, még a boltba lemenni is nagy dolog.

És megint a televízióra meredt. A képernyőn elegáns fiatalemberek és lányok táncfigurákat mutattak be, amelyeket egy még elegánsabb oktató magyarázgatott: „A hölgyek félfordulatot tesznek jobbra, az urak félfordulatot balra ...”

– A visszahozhatatlanul elmúlt években nagyon kedveltem a táncokat, imádtam a táncokat – mondta sóhajtva Szofja Pavlovna –, keringő, krakoviák, pas d'Espagne. Díjakat kaptam.

– Hát a foxtrott, charleston, shake? – érdeklődtem.– Táncoltam én mindent, ahogy jött – felelte Szofja Pavlovna –, tánciskolába nem jártam,

de meg az én időmben nem is volt se tánciskola, se televízió – a televíziót még fel sem találták –, csak néztem, hogy táncolnak mások, és máris tudtam az egészet.

„Lehet, hogy csakugyan egy nagy társasági tán cosnő veszett el benne ...” – gondoltam. Fentről lábdobaj hallatszott.

– Körös-körül emberek vannak – folytatta Szofja Pavlovna –, én meg egyedül vagyok. Éjjel minden sarokban cirpel valami, de hogy mi cirpel, nem tudom.

– Tücsök – mondtam ki feltevésemet.– Tücsökről szinte ábrándozok. Csak nem tudom, hogyan szerezzek – válaszolta az

öregasszony, és reménykedve nézett rám: nincs-e nálam tücsök?

Mulatságos és egyúttal szomorú jelenet volt.– Hát azt a katonát hogy hívták, ki volt? – kérdeztem.– Jaj, kedvesem... Ha én tudnám a nevét! Nincs annak neve. Csak azt tudjuk, hogy

gránátokat dobált a német stábra, és teljesen elpusztította.Meghökkenve tekintettem rá: ilyen hőstett véghezvivője nem maradhatott ismeretlen, és

lám, a nénin kívül senki sem tud róla. Bizonyára képzelődik, miként azt is csak képzeli, hogy shake-et táncolt, holott akkor azt még hírből sem ismerték. Tücsökről ábrándozik.

– Éjjel hajtottak ki oda bennünket – folytatta közben Szofja Pavlovna –, hason feküdt; mi megástuk neki a gödröt, azok meg csak berúgták oda. Jókötésű, magas férfi lehetett, mert hosszú gödröt ástunk neki. .. Ki-kijártunk hozzá a barátnőimmel, aztán egyedül is jártam, de most fáj a lelkem: elhagyatottan fekszik ott a néptelen mezőn, de hát mit tegyek? Bizonyára akadnak jó emberek, majd gondjukba veszik. Például az iskolások... A-mi holmija maradt utána, mind őnekik adtam át.

Nehézkesen felállt, odament az ablakhoz, kinézett rajta, és azt kiáltotta:– Dora Sztyepanovna, hallod, Dora Sztyepanovna!.. . Otthon van Nataska? Szólj neki,

jöjjön át.Visszajött, és leereszkedett a székre.– Nataska majd megmutat mindent, amit odaadtam neki.Egyáltalán nem illett bele a terveimbe, hogy valami Nataska val beszélgessek. Nincs

nevenincsének iratok, és ténylegesen már gondozója sincs a sírnak – így jelentem majd Voronovnak;

– Nem, minek – mondtam felállva –, hisz én csak a sírról akartam megtudni egyet-mást. Tudniillik máshová helyezzük át.

– Akkor érdeklődj tovább – szólt Szofja Pavlovna –, az iskolások talán már megtudták a nevét. Az ő lábuk még fiatal. De én mit tehetek? Elmentem itt egy emberhez, Mihejevhez, gazdag gyümölcsöse van: a háború alatt őnála bújt el egy sebesült katonánk a németek elől. Jártam Agapovéknál – őnáluk is volt egy katona. Senki sem tud semmit – ott voltak a katonák, aztán elmentek. Egyebüvé meg nem is volt hová menni.

Bosszankodtam az öregasszonyra: minek énnekem azok az iskolások? De kínos lett volna elmenni, így hát ott maradtam, és vártam, mikor jelenik meg Natasa.

Az öregasszony meg a televíziót nézte; a tánc után gyermekeknek való adás következett, de ő mindent nézett.

Végre kinyílt az ajtó, és belépett Natasa.Becsületszavamra, sohasem gondoltam, hogy Korjukovban, ráadásul ezekben a

panelházakban, ilyen lányok teremnek!7.

Máris az üres iskolában járunk Natasával; lépteinket kongva visszhangozza a néptelen folyosó; jobbra – óriási ablakok, üvegeiken át bevág az éles napfény, balra – a tantermek bezárt ajtai; úgy tetszik, mintha tanítás folyna odabent, bár tudjuk, hogy nincs ott semmiféle tanítás.

Lementünk a rövid oldalsó lépcsőn, és egy ajtó előtt találtuk magunkat, amelyen ez a felírás volt olvasható: Az „Apáink dicső útján” kutatócsoport törzse. Az én iskolámban nem volt ilyen törzs, és nem volt ilyen kutatócsoport; tudtam ugyan a létezésükről, de most láttam effélét először.

A kiállítási állványokon régi katonasisakok, tábori sapkák, töltényhüvelyek hevertek meg závárzat nélküli rovátkolt agyú puskák – úgy látszik, a mesterlövész megjelölte, hány németet lőtt agyon vele.

A falakon hadfiak nagyított fényképei függtek – marcona katonaarcok.– Még ha nem volna is rajtuk gimnasztyorka – mondtam Natasának –, akkor is rögtön

megállapítanám, hogy ezek a honvédő háború katonái. A korszak rányomja bélyegét az

emberek arcára.Nem tudom, felfogta-e szavaim belső értelmét. Bizonyára nem fogta fel, túl komolyan

válaszolt:– Ezek a katonák itt estek el a mi vidékünkön. Felkutattuk a rokonaikat.Ez persze szükséges és hasznos dolog, de engem nemigen győznek meg arról, hogy

csakugyan vannak, akik lelkesedésből sírokat ásnak, átszállítják a katonák maradványait, felkutatják a hozzátartozóikat, akik anélkül is tudják, hogy szeretteik elestek. De meg milyen rokonaik élnek még most, harminc év múltán? Apáik-anyáik meghaltak, a gyermekeik elfelejtették, az unokáik pedig soha nem is látták őket.

De Natasa megtetszett nekem, így hát együttérzően megjegyeztem:– Ez bizonyára pokolian nehéz volt.– Bonyolult volt – válaszolta.Sima arca, figyelmes szürke szeme volt; kisportolt, karcsú, barna lány. Mindjárt

megtetszett nekem, bár azt is mindjárt láttam, hogy én teljesen közömbös vagyok neki, nem keltettem fel az érdeklődését, márpedig ha az érdeklődés nem kölcsönös, akkor – halott dolog az.

Egy nagy könyvszekrényben matatott.– Hányadik osztályba jársz, a kilencedikbe vagy a tizedikbe?Nem válaszolt. Nem tetszenek neki a kérdéseim? Megérezte az érdeklődésemet? Hát mi

elítélendő van ebben? Ismerem ezeket a komoly, zárkózott lányokat: olyanok, mint a fancsali feszület... És mégis mindig ilyen lányokba habarodok bele. Talán épp a zárkózottságuk izgat? És minél kilátástalanabb a dolog, én annál jobban töröm magamat. Egészen misztikus!

A szekrényből elővett egy kis köteget.– Ez a Szofja Pavlovna csomagja. Ebben nincs meg a katonának a neve, és semmilyen

irata sincs. őszre halasztottuk a kutatást.Kibontotta a csomagot, és tartalmát kirakta az asztalra: egy fénykép, ócska itatóspapír,

dohányzacskó ráhímzett Κ betűvel, töltényhüvelyből házilag készített öngyújtó, gyermektombolából való, kacsát ábrázoló, négyzet alakú kis kartonlap.

A fényképet négy részre szakították, később összeragasztották. öt katona ül egy kidőlt fán; a háttérben erdő. Középütt daliás, nyalka törzsőrmester széles parancsnoki derékszíjjal, vállszíjjal, a mellén jelvény és érdemrend. Tőle jobbra két fiatal, balra két idősebb katona. Megfordítottam a fényképet. Ez volt ráírva: „Nem felejtjük el a 96-os TJM-et.”

– Mi az a 96-os TJM?– Tábori javítóműhely, ilyen már régóta nincs -válaszolta Natasa –, ezt sem lehetne

megtalálni. Ha frontszolgálatos alakulatról, ezredről, hadosztályról van szó, akkor könnyebb a helyzet. Azonkívül a képen öt katona van. Nem tudni, melyikük fekszik a sírban.

A semmibe beszélt, mintha én nem is húsból-vérbôl való ember volnék, hanem hatósági közeg, aki azért jött, hogy megszemléljen valami leltári tárgyat.

– Ide hallgass – szóltam –, azt hiszem, itt nálatok van egy tánchely.– Van. – Gunyorosan rám pillantott. – Esetleg téged is odaengednek, ha rövidebbre

nyíratod a hajadat.– Közeledik a tél; ez is melegít.– Hát az útépítés, az mi? Romantika? Tehát tisztázódott, mi a véleménye rólam.– Ezt eltaláltad: távoli vándorlásokra hív a múzsa.Túl fesztelenül beszéltem és viselkedtem. Ez is egészen misztikus! Azokkal a lányokkal,

akikkel fesztelenül kellene viselkedni, én komolyan viselkedek. És megfordítva: akivel komolyan kellene beszélnem, azzal túl fesztelenül beszélek. Érzem, hogy ezzel mindent elrontok, de nem tudok másképpen viselkedni. Mindig igyekszem megerősíteni az első benyomást magamról, még akkor is, ha ez a benyomás nem előnyös számomra. Lehet, hogy van bennem ilyen lelki rendellenesség – mindent a magam kárára csinálok.

– Igaz is: add ide a fényképet – mondtam.– Minek?– Bizonyítékul a főnökömnek, máskülönben azt mondja, hogy nem is jártam itt. Én most

hivatalos személy vagyok.– Csak majd add vissza – felelte némi ingadozás után a lány.– Hát persze. Mindjárt holnap. Hol laksz? A házat tudom, de a lakás? ...A lány vállat vont.– Nem mindegy az neked? Hozd ide az iskolába, aztán majd átadják nekem.Világos ... Csakhogy én mégsem engedem így el. Látom, hogy vesztett ügyem van, de

nem engedem el. Ilyen bogaras bolond vagyok én!– Tehát megegyeztünk? Megyünk táncolni? Holnap!– Holnap nincs tánc.– Holnapután.– Holnapután a nagyanyámnál leszek.– Akkor azután.– Megint nincs tánc.– Világos. Akkor mit szólnál a mozihoz?– Már láttam ezt a filmet.– Melyiket? Elnevette magát.– Láttam ...– Hát ide hallgass, Szofja Pavlovna azt mondta: arról a katonáról tud néhány helybeli

lakos, Mihejev meg Agapovék. Ismered őket?– Ismerem.– Odamegyünk, tudakozódunk, és megtaláljuk a katonát.– Futárok, futárok, harmincezer futár ...– Azt akarod mondani, hogy ez nem olyan egyszerű?– Igen, körülbelül ezt akartam mondani.– De meg lehet próbálni?– Próbáld meg.Az iskolából a postára indultunk, és én táviratot adtam fel Moszkvába, a Központi

Hadilevéltárnak.„Kérem, közöljék, hogy 1942 szeptemberében hol tartózkodott a 96-os TJM, él-e még

valaki a parancsnokai közül, és mi az illető címe.”A feladó címét így adtam meg: Korjukov, útépítő részleg. Krasenyinnyikov. így

komolyabbnak hatott a megkeresés.A feladóvevényt gemkapoccsal hozzáerősítettem a fényképhez, és még egyszer

figyelmesen szemügyre vettem a képet. A katonák egy kidőlt fán ülnek. A törzsőrmester vállán tábori táska lóg, a bal mellén érdemrend – nem lehet megállapítani, milyen –, a jobbon pedig jelvény, az alakjából ítélve: gárdajelvény lehet.

8.A lakókocsik meg a fészer-étkezde fényben úszott, kellemesen zúgott az áramfejlesztő

telep. Csend, nyugalom, pihenés a nehéz napi munka után.A munkások olyan asztaloknál vacsoráztak, amelyeket földbe ásott kecskelábakon nyugvó,

vastag, bárdolt deszkákból eszkábáltak.Az én lakótársaim – Andrej, a talajgyalus, az, aki beleütközött a sírba, meg Jura, a sofőr,

aki elfuvarozott a város széléig – integettek nekem. Odaültem hát az ő asztalukhoz. Velük ült Ljuda, a műszaki rajzolónő is. Ha jól sejtem, ő meg Jura szerelmesek egymásba.

– Mit tudtál meg? – kérdezte Jura.Mivel Voronovnak úgyis be kell számolnom, hát fölöslegesnek tartottam, hogy már most

mesélgessek.

– Tudakozódás a nulla-kilencesen.– Ez már döfi! – Andrej el volt ragadtatva a válaszomtól.Viharkabátjának zsebéből előhúzott egy félliteres üveget, és töltögetett a poharakba. Ljuda

végighúzta a kisujját a pohara legalján, jelezve, mennyit töltsön őneki. Elképesztően rövid, vállpántos esőköpeny, amolyan miniköpeny volt rajta. Furcsa, hogy egy ilyen divatosan öltöző lány útépítésnél dolgozik, és kocsiban lakik. Talán Jura miatt?

Én nem szeretem a vodkát, de innom kellett. Ahogy Andrej magyarázta, annak örömére iszunk, hogy ideköltöztem a lakókocsiba. Ma ők, a régi lakók vendégelnek meg engem, holnap én, az új lakó kínálom meg őket – ez a szokás. így magyarázta Andrej.

A szomszéd asztaloknál is vacsoráztak, lármáztak, zajoltak. De Andrej, Jura meg Ljuda távol tartották magukat a többiektől, és az olyan emberek arckifejezésével ültek együtt, akik már mindenről eleget beszéltek, szó nélkül is megértik egymást, és tudatában vannak saját jelentőségüknek. Egy-egy közösségben ki-ki olyan helyzetet teremt magának, amilyet tud, ezek, lám, úgy döntöttek, hogy független és jelentőségteljes viselkedésükkel teremtenek maguknak sajátos helyzetet.

Elhaladt mellettünk Viktor Boriszovics mérnök, egy gyűrött arcú, idősebb, intelligens ember, és látszatra közömbös, de valójában vizsla tekintetet vetett asztalunkra.

– Üljön le egy percre, Viktor Boriszovics – hívta Andrej, és egy gyalogszéket húzott oda.Viktor Boriszovics egy kissé távolabb ült le, és a botjára támaszkodva félig velünk, félig

magában üldögélt.Andrej neki is töltött.A vacsora befejeztével szétszéledtek a munkások. Irina, a felszolgálónő, kezében egy tálcát

tartva összeszedegette az asztalról az edényeket.– Irinocska, gyöngyvirágom – Viktor Boriszovics megsimogatta Irina kezét –, micsoda

kacsó, egészen csodálatos! … Gyönyörűségem, kérjen már a konyhában egy kis jeget meg paradicsomlevet.

– Jó – szólt bosszúsan Irina, és az edényeket a tálcára gyűjtve továbbment. Eléggé szabályos, sőt finom arcvonásai voltak, de a bosszankodás eltorzította őket.

– Csak az isten háta megett akadnak ilyen szentképszerű arcok. A neve is bizánci: Irina – mondta Viktor Boriszovics.

– Bizánc – Konstantinápoly – Isztambul – vetette közbe hanyagul a műveltségét fitogtatva Jura.

– Irén, IV. Leó bizánci császár felesége, ez a gyönyörű, okos asszony – Viktor Boriszovics jeget dobott a poharába, és paradicsomlevet töltött rá – Konstantin helyett kormányozta az államot, a saját fia helyett, akit letaszított a trónról, és megvakítta-tott.

A fiúk érdeklődéssel hallgatták ezt az idős és láthatólag művelt asztali regöst.– Micsoda nők voltak! – jegyezte meg Jura.– Ügy ám! – tódította sokatmondóan Ljuda. Ez a kifejezés nála a legnagyobb fokú

egyetértéstjelentette.– Megvakíttatta a fiát! – szólt felháborodva Andrej. – Karóba kellett volna húzni,

felnégyelni, kerékbe törni, agyonlőni és felakasztani.– Szent isten, milyen vérengző! – kiáltotta színlelt rémülettel Ljuda.Viktor Boriszovics folytatta:– Nem akasztották fel, kedves Andrej barátom. Ellenkezőleg: az egyház igen sokra

becsülte a képrombolóknak, vagyis azoknak az üldözése miatt, akik a szentképek kultusza ellen harcoltak.

– Jól tette, hogy üldözte őket – jegyezte meg Ljuda. – Most nagy értékük van az ikonoknak.

– Az ikon – az más – vetette ellene Andrej –, az régiség, történelem. Poronszkot

helyreállítják – az is régiség, történelem.Viktor Boriszovics hirtelen lehajtotta fejét, és szomorúan így szólt:– Azt még nem lehet tudni, hol van az igazi történelem, talán Poronszkban, de lehet, hogy

másutt.– Hajdanában nagy emberek voltak – jelentette ki Jura –, erős szenvedélyek forrtak

bennük. Oleg csónakokon eljutott Caregrádig.– „Bölcs Oleg mostan bosszúra készül az oktalan kazárok ellen ... – zendített rá Andrej.

Erős, mély hangja volt, és ami a fő, hatalmas mellkasa: bizonyára akár egy kórust is tudott volna helyettesíteni. – Szilaj portyájuk miatt falvaikat, mezeiket tűzzel-vassal pusztítá . ..”

Jura és Ljuda is belekapcsolódott:– „Szólj hát, zene, harsogd a diadalt, mi győztünk, az ellenség meg futvást menekül...”Amikor ezt a futvást menekült kiáltották, az étkezdébe belépett Voronov, komor tekintettel

végignézett a helyiségen, aztán odajött az asztalunkhoz, és leült.– No, megtudtad?Eléje tettem a fényképet, és elmondtam mindent Szofja Pavlovnáról meg az iskoláról. A

Moszkvába küldött táviratot természetesen nem említettem. Natasát sem.Mialatt beszéltem, a fénykép körbejárt, végül Viktor Boriszovics kezében ott ragadt:

mielőtt szemügyre vette, remegő kezével sokáig kereste zsebeiben a szemüvegét.– Világos – mondta Voronov. – Találtunk egy nénikét, aki semmit sem tud. Fénykép van,

de hogy kit temettek el, azt homály fedi.– Éppen erről van szó – helyeseltem arra célozva, hogy az ügy további kutatást igényel:

nagyon szerettem volna viszontlátni Natasát.Viktor Boriszovics végül az orrára tette szemüvegét, és a fényképet nézegetve így szólt:– A törzsőrmester szép legény. Magának mi a véleménye, Ljuda?– Úgy ám!Voronov – legalábbis nekem úgy rémlett – a féltékenység némi árnyalatával megjegyezte:– A mi Ljudánk számára csak egy szép legény van: Jura. Az ő számára Jura – Szobinov

plusz Saljapin.– Én magát is szép legénynek tartom – vágott vissza Ljuda.– Köszönöm – szólt Voronov.Viktor Boriszovics a legidősebb katonára mutatott.– Ez hozzád hasonlít, Szerjozsa, mintha a te apád vagy nagyapád volna.– Nekem minden ősöm él negyedíziglen – füllentettem. – A mi családunk arról híres, hogy

mindenki sokáig él. Vasidegek.– No nézd csak! – mondta ezúttal az egész asztalhoz fordulva Voronov. – Milyen sokáig

akar élni! Kész! Holnap áthelyezzük a sírt. A te küldetésed véget ért, Matuzsálem!– Először is vissza kell adnom a fényképet – vetettem ellene vasbeton-hangon. –

Másodszor el kell menni egy Mihejev nevű emberhez meg egy Agapova nevű asszonyhoz. A németek alatt náluk voltak a katonáink.

– Azt már nem – válaszolta még vasbetonosabb hangon Voronov –, mi megtettük a magunkét. A többivel ám foglalkozzanak az iskolások meg a katonai parancsnokság – egyszóval akinek ez a dolga.

– De én megígértem, hogy visszamegyek. Várnak. Azok is emberek.– No nézd csak! – fordult megint az asztalnál ülőkhöz Voronov. – Először egyáltalán nem

akart menni, most meg szalad, meg se lehet állítani. És ki fog helyetted dolgozni?– Maga mondta: olyan szakembert, mint én vagyok, majd csak akad, aki helyettesít –

juttattam eszébe.– Mindenre emlékszik! – jegyezte meg Voronov. A munkások befejezték a vacsorát,

szétszéledtek, az étkezde kiürült, Irina a földpadlót söpörte.Viktor Boriszovics az asztalra tette a fényképet, és azt dünnyögte:

Fejdelmi Caesar, ha a föld röge lett, Lyukat töm, hogy kizárja a szelet; Oh, hogy ki a világ félelme volt, Ε sár, most egy repedt falon a folt!

– Shakespeare, Hamlet – jegyeztem meg.– Tudja! – bólintott a céklás káposztalevest kanalazva Voronov.– Ha ez a katona csakugyan elpusztította a német törzskart, akkor megérdemli, hogy

kutassanak utána – jegyezte meg Andrej.– A múltat legendák növik be, az emberek mítoszokat költenek – dörmögte Viktor

Boriszovics.– Hős, nem hős – szólt Jura –, lehetetlen felkutatni. A háborúban milliók estek el... az

élőkre is gondolni kell. Hát velünk ki törődik? Itt rostokolunk a határban.– Menj át taxira. – Voronov félretolta a tányért, és felállt. – Holnap áthelyezzük a sírt. Te

pedig – fordult hozzám – este majd egy arra haladó kocsival vidd vissza a fényképet.Azzal kiment az étkezdéből.Irina a kezében a seprűt tartva, bizánci arckifejezésével csak erre várt.– No, emeljék fel a patájukat!

9.Van olyan elmélet, amely szerint a figyelmesség minden lánynak jólesik, hízeleg a

hiúságának. Ez az elmélet nem helytálló. Megjelenésemkor Natasa arcán bosszúság tükröződött: nem érdekeltem, kellemetlen, sőt talán ellenszenves voltam neki.

Igaza van Puskinnak: „Minél kevésbé szeretünk egy nőt, annál könnyebben megtetszünk neki.” Én megszegtem a nagy költő útmutatását.

Ügy haladt át velem az udvaron, mintha ez vesszőfutás vagy kálváriajárás volna neki.A nők pletykáltak, a férfiak egy nagy napernyő alatt verték a kártyát, a kapuban álló

legények a tekintetükkel értésemre adták, hogy ha még egyszer megjelenek itt egy olyan lánnyal, aki az ő házukban lakik, akkor legalábbis kitekerik a nyakamat.

Igyekeztem minél hivatalosabban viselkedni: azt mondtam Natasának, hogy a sírt áthelyezzük, de ehhez meg kell kapnunk bizonyos felettes hatóságok engedélyét; tudnunk kell, kinek a sírja ez. Ilyen a törvény, ez a szabály, ezeket mi nem merjük megszegni, de emiatt leáll az útépítés, márpedig az útnak el kell készülnie a kitűzött határidőre – ettől függ a poronszki nemzetközi idegenforgalmi központ megnyitása. Az idegenforgalmi központ egyebek közt valutát jelent; ha nem gyűlik be elég valuta, akkor felborul az állami költségvetés.

Mindezt úgy kiszíneztem, olyan részletesen leírtam, hogy Natasát – ha nem lágyult is meg – mindenesetre áthatotta a feladat komolysága. Kétségtelenül én magam is nagyot nőttem a szemében. Ezzel kellett volna kezdeni nekem, tökfilkónak, már akkor az iskolában, én pedig a táncról kezdtem holmi sületlen csevegést. Egyébként lehet, hogy jobb is így: most egészen biztosan szégyellni fogja magát azért, mert tévedett, amikor sekélyes cinikusnak nézett.

Mihejevet, ezt a magas, szikár öregembert egy nagy gyümölcsösben találtuk; övén kertészkés, kezében kétcsövű puska – csókákra lövöldözött. Almaillat érzett. A kapunál homok–, tőzeg– és trágyakupacok hevertek. Egy óriási juhászkutya ugatva próbálta letépni magát a láncáról.

– Tessék mondani: a háború alatt feküdt itt egy sebesült katona? – kérdezte Natasa. Ilyen kérdések feltevése az ő számára megszokott dolog volt.

Mihejev a puskájára támaszkodva fürkészően nézett ránk.– Miféle katona?– Mienk, szovjet, a németek alatt – magyarázta Natasa.

– Volt itt nálam egy katona, persze hogy volt -erősítette meg készségesen Mihejev.– Emlékszik a nevére?– Hogy emlékezhetnék arra, amit nem is tudtam – felelte Mihejev –, amit nem tudtam, azt

nem tudtam. És nem is tudom.Átnyújtottam neki a fényképet.– Ezek közt van? Mihejev feltette szemüvegét.– A látásom már nem a régi, meg aztán sok idő is telt el azóta, az ember emlékezetében

elmosódnak a részletek.Sokáig nézegette a fényképet, aztán rám, majd Natasára tekintett, és a legfiatalabb katonára

mutatott.– Ez az.A képen a törzsőrmestertől jobbra két fiatal katona ült; az egyik egészen fiatal, fehér arcú;

őrá mutatott Mihejev.– Ez a katona volt nálam. Ivánnak hívták. A vezetéknevét nem tudtam, és nem tudom. De

mit akarnak ezzel a katonával?Elmagyaráztam, hogy az útnál egy sírt találtunk, és most próbáljuk tisztázni a katona

kilétét, mivel ezen a fényképen kívül más dokumentum nem volt nála.Mihejev meghallgatta magyarázatomat, majd így szólt:– Sebesülten feküdt itt nálam, amikor a németek bejöttek a városba. Nem akart itt

maradni, azt mondta: megtalálnak, inkább elmegyek az erdőbe. Felszedelőzködött, én kikísértem az ösvényre, és elindult.

Megkérdeztem Mihejevtől, nem hallott-e a német törzskar elleni támadásról, és nem ez a katona hajtotta-e végre ezt a hőstettet.

– Hallottunk mi a törzskar elpusztításáról, de ez semmiképp sem az én katonám tette volt – válaszolta Mihejev. – Ö azon a napon ment el tőlem, amikor a németek bejöttek, a törzskart pedig a negyedik vagy az ötödik napon pusztították el. Ráadásul súlyosan megsebesült, és még az is nagy szerencse, ha el tudott jutni az erdőig. – A törzsőrmesterre mutatott. A harmadik vagy a negyedik éjszaka idejött ez a törzsőrmester, Ivánt kereste. Elmagyaráztam neki mindent, mondom, nincs itt Ivan. Ezzel a törzsőrmester elment – úgy látszik, a városban rejtőzött. És amikor az a robbantás történt, mindjárt arra gondoltam: ez az ő keze műve. Lehet, hogy tévedek, de én igenis úgy sejtem, hogy ő volt: a törzsőrmester.

Mihejev elbeszélése nagyon valószerűnek hatott; határozott meggyőződéssel érvelt. Egy pillanatig sem kételkedtem szavahihetőségében, habár magát Mihejevet nem valami rokonszenvesnek, inkább száraznak, sőt az elbeszélést is száraznak, túl tárgyilagosnak találtam; ugyanilyen hangon tudott volna beszélni egy elveszett szekérről is. Semmi sem moccant az arcán, nem rezdült meg a lelkében, nem szorult el a szíve. Itt volt a legény, aztán elment; lehet, hogy eljutott az erdőig, lehet, hogy nem; itt járt a törzsőrmester, éjjel jött, kérdezte őt, az is elment; bizonyára ő pusztította el a törzskart, de lehet, hogy nem ő.

Agapovékhoz menet közöltem ezt a gondolatomat Natasával.– Mindenki másképp reagál, ö elmondta, amit tudott.– Alighanem igazad van – hagytam rá –, én még sohasem találkoztam ilyesmivel, azért

éreztem furcsának. Mindenesetre az, amit elmondott, komoly bizonyíték: van egy név: Ivan, Vanya, és van egy feltevés, hogy ki pusztította el a törzskart: a törzsőrmester. Most csak az van hátra, hogy megtudjuk az δ családnevét.

– Ez pedig már igazán gyerekjáték – mondta gunyorosan Natasa. Egyszerű sötétkék ruhácskában volt, de úgy festett, mint egy istennő. Szél kerekedett, így hát felhajtotta a gallérját.

Nincs kapcsolat; ha megfeszülök sincs! Hivatalosan viselkedek, egy és ugyanazt a dolgot végezzük, és mégis – ellenséges. Most is azért siet ennyire Agapovékhoz, hogy megszabaduljon tőlem.

Agapovék ismerősként fogadták, és ez különben érthető is: az ilyen kisvárosokban mindenki mindenkit ismer.

Mihejevtől eltérően, aki tartalmas, de száraz és rövid információra szorítkozott, a beszélgetés itt sajtóértekezlet jellegét öltötte. Még ülni is kerek asztalnál ültünk: idősebb Agapova – nyugtalan arcú, sovány kis öregasszony, ifjabb Agapova – intelligens, fiatalos asszony, Vjacseszlav vagy Szia va, a fia, huszonhárom éves, szemüveges, kövér fiatalember, Natasa meg én.

Hát ilyen volt e felejthetetlen találkozás részvevőinek az összetétele.Idősebb Agapova szemügyre vette a fényképet, és így szólt:– A háború alatt sok katona volt beszállásolva hozzánk. Hogy emlékezhetnék

valamennyire?– Arról a napról van szó – magyaráztam –, amikor a németek bejöttek a városba.– Amikor a németek bejöttek – ez negyvenkettő szeptemberében volt –, két katona volt

nálunk. Ezek-e vagy sem, nem emlékszem. A németek mindenkit kilakoltattak az utcából, és ott rendezték be a parancsnokságukat. A mi katonáink pedig, mihelyt meglátták, hogy a németek bejönnek a városba, eltűntek.

– Eltűntek? – kérdeztem meglepetten.– El – erősítette meg az öregasszony. – Észre se vettem, hogy tűntek el. Kámforrá váltak.– Misztikus! – mondtam. – És ön nem hallott arról a katonáról, aki elpusztította a német

törzskart?– Hallottam ... De úgy tudom, a németek megölték.– Lehetett ez az egyik az önök két katonája közül?Az öregasszony megvonta sovány kis vállát.– Lehetett is meg nem is, ezt én nem tudom. Ekkor közbeszólt Szlava, aki mindeddig

hallgatott:– Hogyhogy én semmit sem tudok erről a históriáról?Nekem az Agapov családban mindenki tetszett, csak épp ez a Szlavka nem. A szemüveges

fiatalember, kivált ha kövér is, rendszerint valami Pierre Bezuhov-féle barátságos mackóval asszociálódik. Ha a szemüveges sovány, akkor meg olyan nyápic, pipogya alakkal, mint.. . Nem jut eszembe a típus. Mindenesetre a szemüveg valami fogyatékosságról, testi hibáról árulkodik, tehát bizonyos tehetetlenség emberi bájával ruházza fel viselőjét; én sohase tudtam elképzelni, mondjuk, Hitlert, Göringet vagy Mussolinit szemüveggel. De ha a szemüveget ripők alak viseli, akkor az a legripőkebb ripők, a legpimaszabb pimasz, erről sokszor meggyőződtem. Ezeknél a szemüveg csak kiemeli ragadozó óvatosságukat, az üveg mögé rejtett álnokságukat.

Hát ilyen szemüveges volt ez a Szlava is. Ő is eléggé rigolyásan kérdezte:– Hogyhogy én semmit sem tudok erről a históriáról?A nagymama széttárta a karját.– Háború volt, megszálltak itt azok a katonák, aztán elmentek; nincs ebben semmi

különös.– Már hogyne volna benne semmi különös, ha az egyik elpusztította a törzskart – vetette

ellene Szlava.– De hisz én nem láttam, ki pusztította el.A nagymama nem olyan együgyű; nem marad adósa szemtelen unokájának.Ekkor az unoka énhozzám fordult.– Mi célból folytatja a kutatást? Röviden tájékoztattam.– Tehát az útépítésről jött, Voronovnál dolgozik. Értem.Vannak ilyen emberek: említs előttük valamilyen intézményt, ők nyomban megnevezik a

főnökét, mégpedig úgy ejtik ki a nevét, mintha a főnök nem is bizalmas barátjuk, hanem éppenséggel az alárendeltjük volna. Hát ilyen ember volt ez a Szlava.

– Igen, azt hiszem, Voronovnak hívják a főnökünket – hagytam rá hanyagul.– Én meg azt gondoltam, hogy az iskolából jöttél – magyarázta most már egészen

lekicsinylően, ráadásul tegezve Szlava.– Nem – utasítottam vissza. – A gyakorlati időmet töltöm itt, az autóútépítő főiskola

negyedik évfolyama után.– De hát hány éves, hogy már el is végezte? -csodálkozott Agapova nagymama.– Engem soron kívül vettek fel a főiskolára, mint az országos matematikai verseny

különösen tehetséges nyertesét.– Ha már építik azt az utat – mondta a mama Agapova –, hát nem lehetett volna

beaszfaltozni legalább a főutcát?– Hát minek? Úgyis le fogják bontani a városukat.Mindnyájan meghökkenve meredtek rám, még a közönyös Natasa is. De én már nagyon

belelendültem: felbosszantott ez az öntelt, felfuvalkodott Szlava, a szemüvege, annak ragadozó villogása.

– Most az óriásvárosok építése a cél – folytattam –, maguknál meg nincs sem könnyű–, sem nehézipar. Még a villanyt is kikapcsolják tizenegy órakor. Nevetséges!

– A mi városunk – szólt a fiatalabb Agapova – régibb Moszkvánál, itt erőd volt, amely védte Oroszországot a nomádok ellen.

Ezt olyan méltósággal mondta, és a városuk nevében annyira sértve érezte magát, hogy szégyen fogott el.

– Ne nyugtalankodj, mama – jegyezte meg gúnyosan Szlava, miközben ragadozó módon rám sandított szemüvegével –, a fiatalember csak fantáziál.

Én már torkig voltam ezzel a badarsággal.– De talán mégis tetszik emlékezni, melyik kettő volt önöknél ezek közül a katonák közül.A nagymama megint szemügyre vette a fényképet, és széttárta karját. A fiatalabb Agapova

elvette tőle a képet.– Hadd nézzem csak.Ő is sokáig nézegette a fényképet, aztán a törzsőrmesterre mutatott.– Szerintem ez. A másikra nem emlékszem, de ez itt volt.– Te akkor még tizenkét éves voltál – juttatta eszébe a nagymama.– Akkor is emlékszem. Olyan fiatal és szép szál legény volt. Egyszer itatóst kért tőlem.Kis híján felálltam.– Itatóst?!– Igen. A leckémet csináltam, és ő vagy a társa, egyszóval valamelyikük itatóst kért, és én

adtam is.– Miért lepte meg annyira az az itatós? – kérdezte Szlava.Helyettem Natasa felelt:– A katona holmija közt van egy darab itatós. Ezek voltak az első és az utolsó szavak,

amelyeket azon az egész estén mondott.10.

Natasa nem engedte meg, hogy hazakísérjem, így hát a nagyapámhoz bandukoltam.Sajnálom, nagyon csinos lány, de hát mit tegyek: én mindig elkések. Már minden lányt

szétkapkodtak. Kivált a csinoskákat.Ballagtam Korjukov éjszaka is meleg utcácskáin, a roppant keskeny aszfaltjárdán, amelyet

csak nemrég építettek – öt évvel ezelőtt még deszka járdák voltak itt. Az utcai lámpák nem égtek, csak némelyik ablakból szűrődött ki fény.

Éjjel van valami sajátos a kisvárosban, az alvó faházikókban, ebben a sötétségben és néptelenségben: van valami titokzatosság, őseredetiség.

Egyszer, ugyanilyen sötét éjjel, itt rejtőztek a katonáink, aztán kijöttek az utcára, ide az iskolához, ahol a német törzskar berendezkedett, gránátokkal elpusztították, őket, a

harcosainkat leterítették, elásták, és senki sem tudja a nevüket, senki sem szerez tudomást még a sírjukról sem, ha Andrej talajgyaluja véletlenül bele nem ütközik. És a zsebemben itt egy fénykép, rajta egy fehér arcú, csinos kis katona, Vanya, aki súlyosan megsebesülve is elment a Mihejev házából, és bizonyára lelőtték a németek. Az életerőtől duzzadó, daliás törzsőrmester pedig egy ugyanilyen éjszakán, lopózva elindult, hogy tudakozódjék sebesült bajtársa felől, majd amikor nem találta meg, továbbment ezen az utcán, és megsemmisítette a német törzskart.

Itt történt mindez: a háborúnak egy drámája, melynek nem maradt egyéb nyoma, csak ennek az ismeretlen katonának a sírja és esetleg még egy-két ugyanilyen sír, amelyekről szintén nem tud senki.

Ha fiatalabb volnék, mondjuk, tizenkét vagy tizennégy éves, nem hagynám abba ezt a históriát: abban a korban az ilyen kutatások nagyon vonzzák a gyerekeket. Harmadik vagy negyedik osztályos korunkban találtunk az udvaron egy sírkődarabot elmosódott felirattal, amely szerint itt ez és ez a polgárember nyugszik, és majdnem egy teljes évig foglalkoztunk ezzel a kőlappal. Itt pedig valóban hősi, talán tragikus történetről van szó, és még élnek a tanúk: Mihejev, Agapovék, Szofja Pavlovna. És itt van az itatós is. Igen, ha akarja az ember, sok mindent kideríthet. Ha a kutató iskolások állhatatosságról tesznek tanúságot, kinyomozhatják az ismeretlen katona nevét.

Nagyapám megvárt, félretette könyvét, levette szemüvegét.– Vacsorázol?– Igen, valamit.– Megmelegítem a borscsot, hús is van benne.– Jöhet a borscs, jöhet a hús!Vacsora közben beszéltem nagyapámnak Mihejevről meg Agapovékról.– Jól ismertem magát Agapovot is – mondta nagyapám –, együtt szolgáltunk a

méntelepen; hol az én Smaragdom futott be elsőnek, hol az ő Bolygója. Katonáéknál is együtt szolgáltunk; hősi halált halt. Vérbeli lovas volt, jó kardforgató, manapság nincsenek is olyanok. A családja művelt, intelligens, a lánya a könyvtárat vezeti. Láttad a lányát?

– Láttam.– Hát a vejét?– Azt nem.– A veje a tanítóképző igazgatója. Sokat tesz a városért. Most azt akarja kiharcolni,

hogy Poronszkból ide helyezzék át a tanárképző főiskolát. Poronszk most már idegenforgalmi város, minek neki a főiskola?

Egyetértettem azzal, hogy a tanárképzőt valóban célszerű lenne áthelyezni Poronszkból Korjukovba.

– Hát a fiúkat, Vjacseszlavot láttad?– Láttam, láttam.– Történész, a régmúlt nagy szakértője. Jelennek is meg írásai.– Karamzin!1

– Tehetséges fiú, verseket, elbeszéléseket is ír.– Gyerzsavin!2

Említettem már, hogy nagyapám nagyon jelentőseknek képzelte az embereket, és mindenkiről nagy tisztelettel, túlzófokban nyilatkozott. Jelentősnek képzelte Agapovékat is. Igaz, Mihejevről valamelyest tartózkodóbban beszélt, de általában dicsérte mint micsurinista gyümölcskertészt. Ez a nagy jólelkűség nem nagyon illett nagyapám cigányos, sőt egy kissé betyáros ábrázatához.

– Fiatal fiúk – mondta a fényképet nézegetve –, még előttük állt az egész élet... De hát épp

1 Nyikolaj Mihajlovics Karamzin (1766-1826) – orosz író és történész2 Gavriil Romanovics Gyerzsavin (1743-1816) – orosz költő

a fiatalokat kaszálta le a háború. Engem, öreget megkímélt a háború, de őket nem. – A falra mutatott, ahol nagybátyáim képei függtek. – Az anyjuk kapott értesítést, hogy hősi halált haltak, de hogy hol van a sírjuk – nem tudom ... Mindent odaadnék azért, hogy megtudjam.

Nagyapám ezt olyan egyszerűen mondta, mint minden egyebet. De nekem elszorult a torkom. Én sohasem érdeklődtem, hol vannak eltemetve a nagybátyáim: elestek a háborúban – ez minden, amit tudtam róluk. És senki sem mondta nekem, hogy a sírjuk ismeretlen.

– Úgy bizony – mondta sóhajtva nagyapám. -Persze nehéz megtalálni egy katonát. Pedig mindegyik drága valakinek, különösen az anyjának. Emlékszel, hogy mondja Nyekraszov:

Az álszenteskedő, beteg Világban, e sivár hazugban, Egyetlen könnyet ismerek, Amely mélyről fakadva buggyan: Az anya könnyét... Jaj, neki Örök seb a gyermek, aki Vérével öntözte a tarlót – Lombját a gyászfűz, a lehajlót, Soha fel nem emelheti3

Nagyapám régimódian, „kifejezően”, „érzéssel” szavalta ezt a versszakot. De becsületszavamra, nagyon megható volt.

11.... A falu üres volt, mintha kihalt volna.Bokarjov mérlegelő tekintettel nézett végig a sárguló fű borította, hepehupás, széles utca

két oldalán sorakozó, rozzant házikókon. Az utca közepe táján egy magányos kút emelte feléje hosszú gémjét.

– Vakulin, Krajuskin! Szállásolják el a csoportot! – parancsolta Bokarjov.– Ne annyira házat keressetek, mint inkább háziasszonyt! – tette hozzá Likov.Bokarjov Ny urához fordult.– Milyen hatóság van itt nálatok? Ki az elnök?– Elnök minálunk nincs – válaszolta fürgén Nyura. – Klavgyija most a brigád vezetőnk.

Elszaladok érte.– Egyik lábad itt, a másik ott – sürgette Bokarjov.Nyura a sövényhez kötötte a kecskét, és eltűnt.A katonák leültek a kútnál.Krajuskin megvakarta rőt borostás arcát.– Meg kellene borotválkozni.– így is szép vagy – szólt gúnyosan nevetve Ogorodnyikov.– Ügy még szebb lennék – vetette ellene kedélyesen Krajuskin.– Csodát úgyse fogsz művelni – zárta le Ogorodnyikov.Likov megcsóválta a fejét.– Neked soha semmi sem jó, Ogorodnyikov! Nem szereted az embereket.– Miért szeretnélek például téged? A hosszú nyelvedért? Idecipeltél bennünket.. .

Minek?!– Nem én cipeltelek ide titeket, a törzsőrmester parancsolta – vetette ellene Likov, arra

számítva, hogy Bokarjov majd leinti Ogorodnyikovot.De Bokarjov nem szólt semmit, sőt nem is hallotta, mit beszélnek. Az ő katonaéletében

ritkán akadt ilyen nap. Tényleges és továbbszolgáló korában gyakran kapott eltávozási engedélyt a városba, voltak nőismerősei. De immár több mint egy éve, a háború első napja

3 „Ha hallom, mennyi drága vért...”– című versből -April y Lajos fordítása

óta, nem volt sem egyetlen eltávozás, sem egyetlen nőismerős. A falu néptelensége nem nyugtalanította. Ő maga is falusi, egy távoli faluból, az Angara mellől jött; nappal ott is ugyanilyen kihalt és üres minden, nappal a mezőn, az erdőben, a folyón meg a veteményeskertekben van a falu. Most pedig, amikor nincsenek férfiak, különösen kijut a munkából a nőknek. Jól is teszik, hogy nem mennek tovább a városba. Estefelé érnének oda, és ott bonyolult, hosszadalmas dolog ismeretséget kötni, mindjárt fordulhatnának vissza . . .

Feltevései helyesnek bizonyultak. Odaszaladt egy sereg kisfiú meg kislány, előbújt egy nemezcsizmás, ködmönös öregember, jöttek nők is, és végül megjelent Nyura, aki átöltözött: szaténruha volt rajta, a nyakában rikító keszkenő, a lábán cipő, harisnya nélkül; vele jött Klavgyija, a brigádvezető is – gömbölyded idomú, de még arányos termetű, szemrevaló menyecske, rövid kabátban; csizmája szorosan ráfeszült erős, telt lábikrájára, kendője alól kilátszott sima fekete haja. Bokarjov nem tudta többé levenni róla a szemét.

A derekát legényesen kihúzva tisztelgett.– Üdvözlet a hatóságnak!– Jó napot, kedves védelmezőink – viszonozta fürgén Klavgyija.– A helyzet a következő, brigádvezető elvtársnő – folytatta Bokarjov. – Azt az utasítást

kaptuk, hogy a maguk településén szálljunk meg. Itt maradunk egy-két napig, sőt ha szívesen látnak bennünket, akkor egy hétig is. Itt leszünk a közelben ... – Levette sapkáját, és egy fejmozdulattal hátravetette szép, sötétszőke haját. – Mi kevéssel is beérjük: fedél a fejünk felett, vetett ágy ...

– Ágyat biztosan jó széleset akarnátok – mondta nevetve egy idős asszony, akinek a szoknyája magasra fel volt tűzve.

– Hát amilyenre megvetik – válaszolta az asszony modorában Bokarjov. – Eleségünk magunknak is van, de az itókát nem utasítjuk vissza, ha megkínálnak.

– Aztán honnan szereznénk mi vodkát?! – jegyezte meg ugyanaz az idős asszony.– Ha pedig szerzünk, megint csak tinektek kell odaadni, hogy elvigyetek a városig – tette

hozzá egy másik, és magasra emelte a kezét. – így kell integetni a félliteres üveggel, ni!– Polgártársnő, a katonai sofőrök közt az ilyen hiéna ritka és szégyenletes jelenség –

jelentette ki nyomatékosan Bokarjov.– Nincs kinek vodkát tartanunk: mindenki elmegy mellettünk, senki sem áll meg, mi

senkinek se kellünk. – Klavgyija arcán talányos mosoly suhant át: félig őt szórakoztatja a csevegés, félig maga csábít rá.

Bokarjov figyelmesen ránézett, aztán az égre mutatva azt kérdezte:– Gyakran röpköd erre a német?– Hát maguk attól félnek? – ingerkedett vele Klavgyija.– Mi nem a németektől félünk, mi a nőktől félünk.– Mivel ijesztették meg annyira a nők?– A csalfaságuktól félünk – válaszolta az asszony szemébe nézve Bokarjov.– A törzsőrmester nem fecsérli az időt – szólt halkan Likov.– Azért fiatal – felelte jóindulatúan Krajuskin.– Tehát Klavgyija brigádvezető elvtársnő – folytatta Bokarjov –, az a kérésem, hogy

szállásolják el ezeket a hadfiakat, és fűtsenek be a fürdőházba: a katona számára a fürdő a második legnagyobb élvezet az életben.

– És az első?– Az első: a szép nemmel diskurálni.– A fürdőházba éppen be lehet fűteni – mondta gyakorlatiasan Klavgyija –, csak hát a

folyóról cipeljük a vizet: a kutat belepte a szemét, csupa sár. – Megérintette a korhadt kávát. – Ide se merünk jönni. Férfiember pedig csak egy van a faluban. – A ház külső padkáján szunyókáló apókára mutatott. – Nem tehetjük kockára az utolsó férfi életét.

Az asszonyok felnevettek.

– Ne sértegesd a mi apónkat – mondta Vakulinra tekingetve Nyura –, derék ember ő.Bokarjov pedig Klavgyija előtt kellemkedve, parancsnoki hangon így szólt:– Vakulin és Ogorodnyikov megtisztítja a kutat az oda nem való tárgyaktól. Krajuskin és

Likov új kávát készít! A polgári lakosságot kérem, hozzon vödröket, köteleket, csáklyákat kellő mennyiségben.

Ogorodnyikov zsémbesen megjegyezte:– Ugyan, minek kéne kicserélni a kávát, erős még az!Megnyomta a káva koszorúját, és kis híján beleesett vele a kútba.– Sokat okoskodik, Ogorodnyikov harcos! – kiáltott rá Bokarjov. – Teljesítse a parancsot:

biztosítsanak a lakosságnak rendes ivóvizet. A végrehajtásról jelentést kérek!A parasztház tele volt a frissen felmosott padlónak, annak a tisztaságnak az illatával,

amelyet a magányos, dolgozó fiatal nő, egyben jó háziasszony teremt otthonában. Ez egészen más volt, mint amilyenekkel Bokarjov azokon a táncmulatságokon, műkedvelő esteken találkozott, amelyeket a főnökeik rendeztek számukra; más, mint amilyenekkel a rövid eltávozások idején összeakadt a városban, és más, mint amilyeneket a fronton látott: más, mint a közlekedésirányító lányok, az egészségügyi meg a telefonkezelő nők, akik ugyanolyan katonák voltak, mint ő maga. Itt volt valami, ami távoli szülőföldjére emlékeztette: ez az egészséges fiatalasszony olyan, akár annak a távoli szibériai falunak a lányai, menyecskéi, csak kulturáltabb.

Klavgyija levette kendőjét – szurokfekete haja középen ketté volt választva –, levetette kabátját, és csak blúzban maradt, amely szabaddá tette a napbarnította sávon túl fehér, telt nyakát és munkához szokott, széles, de szintén párnás és fehér kezét; kezének szappanillata volt, amely egybevegyült a dolgos nő izzadságának szagával – és ezek a szagok megrészegítették Bokarjovot.

Az asszony mellette ült a padon, és nézte, hogyan issza a tejet, eszi a kenyeret, amelyet élesre köszörült, villogó finn tőrrel vágott kis szeletekre.

– Milyen furcsa kése van.– A fronton hideg fegyver nélkül olyan az ember, mint kéz nélkül – válaszolta Bokarjov.– Mikor kergetik el már a németet?– Pontos dátumot nem mondhatok, de azt hiszem, jövőre sikeresen befejezzük a háborút.

A fronton most olyan a helyzet, mint a rétestészta.– Milyen tészta?Bokarjov tenyere élével az asztalra ütve mutatta:– Itt vagyunk mi, itt a német, megint mi, megint a német. Az a kérdés, hogy ki kit szorít

katlanba. Minden maguktól függ.– Tőlünk? – csodálkozott még jobban Klavgyija.– Attól, hogy a hátország hogyan érez együtt a fronttal – mondta Klavgyijához közelebb

húzódva, jelentőségteljesen Bokarjov.Az asszony lesütötte a szemét, és megérintette a medáliát a férfi mellén.– „Bátorságért” ... És mi volt az a nagy bátorság?– Magának mindent kell tudni? – felelte rejtélyesen Bokarjov.– Hadititok – mondta nevetve Klavgyija.– Az bizony. Csak bizalmas emberemnek mondhatom el.Az asszony felemelte fejét, és komoly, mély tekintettel a szemébe nézett.– Hány éves vagy?– Huszonhárom.– Fiatal vagy ... – Kinyújtotta kezét, megsimította, aztán szelíden megcibálta a haját. –

Szőke hajú ... Biztosan szeretnek téged a lányok...Bokarjov próbálta megfogni a kezét.– Valamikor szerettek. De nem tudom, most szeretnek-e vagy nem.

Az asszony felsóhajtott.– Szeretni fognak még, szépek, fiatalok...– Olyanról ábrándoztam, mint maga.– Én öreg vagyok – mondta ismét sóhajtva Klavgyija –, te huszonhárom, én meg harminc.– A legszebb kor egy asszonynak – szólt Bokarjov.Klavgyija a tábori táskára intett a fejével.– A táskád biztosan tele van levelekkel meg fényképekkel. Megmutatnád a kislányt?– Miféle kislányt, nincs énnekem kislányom. -Bokarjov kapkodva kinyitotta a

térképtáskát. -Leveleket csak anyámtól kaptam, anyám Szibériában él... itt egy fénykép, levétette magát a csoport.

A fényképen ők voltak: tőle jobbra Vakulin meg Likov, balra pedig Krajuskin és Ogorodnyikov.

– Egy hadi fotóriporter készítette. Velünk jött mindenüvé, együtt is háltunk, hát levett bennünket. Mindegyikünknek adott emlékbe egy-egy képet; ismert fotóriporter, a Pravdának meg az Iszvesztyijának dolgozik. Itt hagyhatom emlékbe. Ha cserébe ideadja a magáét.

– Az én fényképeim régiek, azokon fiatal vagyok, úgyhogy már nem hasonlítanak rám – mondta nevetve Klavgyija.

– Adjon egyet, komolyan kérem.– Gondolkozók rajta – mondta felállva az asszony –, menjünk, lelkem, nézzük meg, mi

van a kútnál.Bokarjov bosszúsan összeráncolta homlokát.– A kút miatt ne aggódjon. Minden meglesz, ahogy kell. Katonáéknál a felettes parancsa –

törvény!– Nem helyénvaló – mondta a kabátot felvéve, a kendőt a fejére kötve Klavgyija –, hogy

az emberei dolgoznak, mi meg itt tanyázunk.Krajuskin és Likov néhány bárdolt deszkán ültek egy köcsög tej meg egy pilis kenyér előtt,

és eszegetve várták, mikor fejezi be a munkáját Vakulin meg Ogorodnyikov.Szabadon tátongott a kútgödör; körülötte egy sáros tócsában ott hányódtak a régi káva

korhadt deszkái, de már kezdték széthordani őket az asszonyok meg a gyerkőcök.A kút szélénél, kezében kötelet tartva, ott állt Ogorodnyikov. Ugyanott guggolt Nyura, és a

kútba letekingetve fogta azt a kötelet, amely Vakulin derekára volt kötve.– Húzd! – hallatszott a kútból Vakulin hangja. Ogorodnyikov a kötelet mind rövidebbre

fogva felhúzott a kútból egy vödröt, de ügyetlenül kapta el, úgyhogy egy kevés víz visszalöttyent.

– Óvatosabban, pohos! – kiáltott rá Nyura. – Ember van odalent.– Csend legyen! – szólt rá Ogorodnyikov. Bokarjov belepillantott a vödörbe: a víz tiszta,

friss volt. De mégis azt parancsolta:– No, még egy próbát!Ogorodnyikov kiloccsantotta a vizet, és visszaeresztette a vödröt. Vakulin ismét

telemerítette.Bokarjov megkóstolta a vizet, majd az élvezettől csettintve azt mondta Klavgyijának:– Tessék megejteni a kóstolópróbát!Klavgyija feltolta homlokáról a kendőt, a vödörhöz hajolva ivott néhány kortyot, és

elismerte, hogy a víz jó, iható.Utána a vödörhöz hajolva a többi asszony is megkóstolta és dicsérte a vizet.– Tiszta há kettő ó! – mondta elégedetten Likov.– A há kettő ó tudományosan azt jelenti: tisztára limonádé – magyarázta Bokarjov. –

Kérem a helyi lakosságot, egészségügyi és higiénikus értelemben hozza rendbe a környéket. Holnap megépítjük a kávát.

– Gyertek, legények, a gőzbe, befűtöttük nektek a fürdőházat – mondta a feltűzött szoknyás asszony. – Ha akarjátok, megyünk, és vesszőnyalábbal megpaskolunk benneteket.

– Hát Vanya ott marad?! – kiáltotta Nyura.– Felszínre húzni Vakulin harcost! – rendelkezett Bokarjov.A katonák húzni kezdték a kötelet, és a felszínre hozták Vakulint. Alsónadrágban,

tornatrikóban, csizmában és széles szalmakalapban volt, amelyről csöpögött a sár – olyan fekete, mint a kéményseprő.

– Szegény Vanyecska – mondta panaszosan Nyura.– Lám, milyen áldozatokat vállal a hős szovjet katona a hátország érdekében – szólt oktató

hangon Bokarjov. Majd Klavgyijához hajolva halkan hozzátette: – Maga pedig ne húzódozzon odább . ..

12.A minősítő bizottság érkezéséig csak öt nap volt hátra.

A közlekedési szabályokból való vizsgától nem féltem – tudtam őket gyakorlatból, el tudom magyarázni elméletileg is; még akkor az emlékezetembe véstem, amikor megkaptam az amatőr gépkocsivezetői jogosítványt.

Az autóvezetésből való vizsgától sem féltem, azelőtt is rendesen hajtottam, itt meg még gyakoroltam is a Jura billenőkocsiján. Jurával egy kocsiban laktunk, szomszédok, következésképpen barátok voltunk. Itt ez a szokás: ha egy kocsiban laksz valakivel, akkor barátok is vagytok. Ha pedig nem férsz össze a szomszédaiddal, egyik kocsiból a másikba vándorolsz – akkor békebontó vagy. Jura éppen mint szomszédnak, tehát mint barátnak adta át nekem a kormányt, bár ingerlékeny és türelmetlen oktatónak bizonyult: „Elszakítod a tengelykapcsolást! Ne adj gázt! Hová mászol, az árokba?! Van szemed, láthatnád a jelzést!”

Jura – piperkőcös külseje, villámzáras zekéje és velúrbőr kabátja ellenére – az egyik legjobb sofőrnek, sőt általában az egyik legjobb munkásnak számított a részlegnél: fényképe állandóan ott függött a dicsőségtáblán. Ő maga azt mondta, hogy neki ugyan „smafu” az út is, a turistaközpont is, Poronszk is, csak minél többet lehessen keresni – őt ez hozta ide. Csak azt nem értettem, minek neki a pénz: nyakló nélkül herdálta, mindenkit megvendégelt, Ljudával Poronszkba járt, ott feszített mellette a vendéglőben, tranzisztoros rádiókat, hordozható magnetofonokat, Ljudának meg blúzokat vett. Hiú volt, és ilyen szemfényvesztéssel igyekezett érvényesülni. Az a gyanúm, hogy Ljudával is csak hiúságból kezdte el ezt a szerelmi regényt – a részlegnél ő az egyetlen városiasán, divatosan öltöző lány. Engem úgy kezelt, mint egy zöldfülűt, de a kormányt azért a kezembe adta – engedelmeskedett a szomszédi összetartás törvényének. Én sem fordítottam rá különösebb figyelmet – ideadja a kormányt, és kész! És bármennyit ordítozott is eközben velem, én láttam, hogy rendesen hajtok.

Így hát a vizsgáktól nem féltem, csak az autókarbantartásra vonatkozó kérdésektől tartottam.

Szereztem tankönyvet, és ahogy forgattam, szemléletesen elképzeltem, miről van szó: az autót már az iskolában tanulmányoztuk, és gépkocsitelepen töltöttem a nyári gyakorlatot. De hiányzott belőlem a műszaki észjárás; képzeletemmel bonyolulttá tettem az egyszerű dolgokat, a gépek bonyolultabbnak és érthetetlenebbnek tűntek fel, mint amilyenek a valóságban voltak; úgy rémlett, hogy van itt még valami, ami nincs benne a könyvben, és amit én nem tudok.

Becsületesen magoltam a Gépkocsivezetői tanfolyamot, de a lakókocsiban nem voltak meg a tanulás feltételei.

Ez négyágyas, tehát kicsiny kocsi volt. Az ágyak alatt kis ládák és bőröndök álltak. A sarokban mackóruhák és esőköpenyek függtek, külön celofánzsákban Andrej nyalka esőkabátja. A falakra hetilapokból kivágott képek és fotográfiák voltak tűzve. Az asztalon egy metszett pohárban mezei virágcsokor díszlett. Vándor férfiszállás szerény otthonossága.

Jurán kívül a talaj gyalus Andrej meg Mavrin, egy úthenger vezetője volt a lakótársam.Andrej bizonyára ugyanúgy tudott volna súlyt emelni, mint Vaszilij Alekszejev. De ő nem

emelt súlyt, hanem az ágyán fekve történelmi regényeket olvasott, azután pedig eléggé összefüggően elmondta a tartalmukat. Csak azt nem értettem, hogy például a Mirovics hadnagyról szóló elbeszélést miért kell telezsúfolni nem túl választékos kifejezésekkel. Legalább annyit keresett, mint Jura, és ő is nyakló nélkül költekezett, öltönyöket, esőköpenyeket, főként pedig cipőket vásárolt; azt mondta, hogy ha most nem vesz, akkor később nem kap neki való méretben – negyvenötös lába volt. Drága holmik voltak ezek, de ő nem hordta őket, kezeslábasban járt; elegáns ruhatára egy lepedő alatt porosodott a lakókocsiban, a cipői meg az ágya alatt hányódtak Lazsecsnyikov, Danyilevszkij és Jan történelmi regényeivel együtt. Andrej elvált a feleségétől, keresetének egynegyed részét levonták a kislánya tartásdíjaként. A katonaság után nősült meg, egy évig élt a feleségével, aztán elvált tőle. Ágya felett ott függött lányának a fényképe – hétnyolc hónapos pucér

kisgyermek, a fejét egy kissé felemelve és oldalt fordítva hason fekszik, és ijedt kíváncsisággal a lencsébe néz; úgy látszik, a fényképész egy pillanatra magára vonta a figyelmét, bizonyára azt mondta: „Nézd csak, most repül ki a kismadár” – és abban a minutában kapta le. Andrej sem a lányáról, sem a feleségéről nem beszélt soha.

A kocsi negyedik lakója Mavrin leszerelt tengerész, egy úthenger vezetője volt. Hogy milyen tengerész lehetett, nem tudom, tengerészkiszólásokat nem használt, de matróztrikót viselt; úgy vélték, hogy a flottától szerelt le. Vékonydongájú, cingár volt, észrevehetően kopaszodott, de férfiszépségnek tartotta magát, és a részlegnél szívrabló hírében állt. Gyakran kimaradt éjszakára, csak kora reggel szaladt haza, kialvatlanul, átöltözött, s máris indult az úthengeréhez. Néha kék monoklival vagy széthasadt szájjal jött meg, azt mondta, hogy összeverekedett a falubeliekkel, mind szétszórta őket, vagy belebotlott a férjbe, az meg odacsődítette a rokonokat, ő a rokonokat is szétdobálta, de persze ő is kapott egy keveset. Én hencegő, hazudozó fickónak tartottam, bizonyára maguk a nők páholták el, hogy ne zaklassa őket. Egy-két nap alatt kiheverte az ütlegeket, aztán megint indult, hogy újabb hőstetteket hajtson végre. Mavrin nem költekezett úgy, mint Jura és Andrej, szövetkezeti lakásra gyűjtött, azt mondta, családot kell alapítani, és új életet kell kezdeni. Az új életet olyankor emlegette, amikor különösen keményen eldöngették.

Általában vegyes társaság volt itt, az ország minden zugából: ma itt, holnap ott; sokuk természeténél fogva csavargó, se tanyája, se hazája; nehéz munka hőségben, fagyban, esőben, sárban. Az itteni helyzet Bret Harte Üvöltő táborára emlékeztetett azzal a különbséggel, hogy ott csak egy nő volt, itt pedig akadtak jócskán.

Marija Lavrentyevna, a brigádvezető, egy testes asszony volt köztük a hangadó, aki vitorlavászon nadrágot és ujjatlan zöld trikót viselt. Mindenki tartott tőle, még maga Voronov részlegvezető is. Ez az asszony valahogy e tábor anyjának a szerepét játszotta, amolyan matróna, ősanya, női pátriárka volt, vagy mátriárka – a „matriarchátus” szóból. Nem tudom, lehet-e használni ilyen kifejezést, meg kell nézni az értelmező szótárban. Ha ez itt kolostor, akkor ő az apátnő. De a részleg sehogyan sem hasonlított kolostorhoz, a lányok meg korántsem hasonlítottak apácákhoz. Ez is tarkabarka társasa« volt: némelyek a szomszéd falvakból, mások Korjukovból jöttek, ismét mások a kocsikban lakó munkások feleségei voltak; akadtak középkorú nők, akik nem tudni, honnan vetődtek ide, vagy megfordítva: húsz-huszonkét éves lányok, erős lábúak, napbarnítottak, egészségesek és lármásak.

Ingerkedtek minden legénnyel, aki csak elhaladt mellettük. Ingerkedtek velem is. Én igyekeztem messzire elkerülni őket, de ha ez nem sikerült, akkor tréfáikat eleresztettem a fülem mellett. Nem tudom, honnan szereztek tudomást Natasáról, lehet, hogy valamelyikük látta, mikor Natasával az iskolába mentem, azután meg Mihejévhez és Agapovékhoz, így hát most minduntalan Natasával bosszantottak. Valahányszor megláttak, mindig ilyeneket mondtak:

– Nézzétek csak, lányok, itt jön a kis vőlegény!– Valami fiatalkát vettél el, kertes házzal?– Micsoda baj: egy szabad férfi volt nálunk, azt is elkaparintották!– Mi kell neked: közülünk való nincs elég? Nézd csak, hányan vagyunk itt!Végül Marija Lavrentyevna zárta le:– Ne bántsátok, lányok, hisz ő maga is olyan még, mint egy szűz lány.Ezek a lányok, ezek a fiatalasszonyok, a tréfáik, a célzásaik, vonzó szépségük – mind-mind

izgattak engem: bennük minden nyíltan csábító volt. Úgy látszott, hogy ővelük minden egyszerű és könnyű, így hát én ennek a tudatától egy kissé megkótyagosodtam.

De azért tudtam, hogy nem olyan egyszerű ővelük, mint ahogy látszik. Amikor együtt, csoportban vannak, addig bátrak, pajkoskodnak, huncutkodnak, és ilyen dévaj hangulatot teremtenek maguk körül. De ki-ki külön-külön – az egészen más! Mavrin egyszer az étkezdében rátette a kezét Kszjusának, a legszebb lánynak a vállára. A lány úgy ledobta

Mavrin kezét, hogy a legény kis híján lerepült a padról. „Hová nyújtogatod a mancsod, te csibész, majd megtanítalak én nyúlkálni!” Hát még kettesben! Olyankor ők nebáncsvirágok, hozzáférhetetlenek. Ezért aztán semmi olyasmi nem fordult és nem is fordulhatott elő a csapatban, itt mindegyik nő vigyázott magára. Ha valaki zaklatni próbálta valamelyik lányt, akkor másnap már megtudta az egész női brigád, attól meg az egész részleg, és mindenki jót mulatott a felsült udvarlón. Ilyenek itt az erkölcsök. Épp ezért a mi legényeink jobbnak látják, ha nem enyelegnek velük. Ha pedig valamelyik mégis elkezdett udvarolni, akkor az már igazi, komoly szerelem volt, mint például Jura és Ljuda között. Ezek a lányok tetszettek nekem, és izgattak is, de én nem akartam nevetségessé válni, így hát nem is kötöttem semmilyen ismeretséget, bár úgy éreztem, hogy némelyiküknek igenis tetszem.

Azon is igyekeztem, hogy ne gondoljak Natasára, bár volt ürügy ahhoz, hogy viszontlássam: vissza kell adni a katonák fényképét. De én – nem és nem! Meg hát időm sem volt: tizedikén Korjukovba érkezik az Állami Gépkocsifelügyelőség minősítő bizottsága.

Bennem élt az a remény, hogy nem újonnan teszek vizsgát, hanem csak átcserélem a jogosítványomat: egyszer már vizsgáztam, mégpedig nem is akárhol, hanem Moszkvában. Következésképpen velem szemben nyilván egészen más, mérsékeltebb követelményeket támasztanak, úgyhogy ez voltaképpen formaság lesz. Jura erre azt mondta:

– Teljesen mindegy, hogy először vizsgázol-e vagy tizedszer, egyformán fognak kérdezni, sőt lehet, hogy még többet: ha egyszer nem újonc vagy, akkor többet kell tudnod, úgyhogy jobb, ha eldugod és nem mutogatod azt a magánflepnit.

Ezekből a szavaiból csupán a megvetést éreztem ki amatőr gépkocsivezetői jogosítványommal szemben, és nem hallgattam rá. Kár volt.

13.Nem buktam meg gépkocsi-karbantartásból. De igenis megbuktam közlekedési

szabályokból, elvéreztem ezen a kérdésen: „Milyen iratokkal kell rendelkeznie a vezetőnek, ha szállító járművet vezet? Milyen személyek felszólítására köteles azokat felmutatni?”

Roppant egyszerű kérdés! Feleltem is rá, mint a vízfolyás.– A vezetőnek, ha szállító járművet vezet, rendelkeznie kell: vezetői igazolvánnyal,

menetlevéllel és műszaki bizonylati szelvénnyel. Ezt a rendőrség munkatársainak felszólítására köteles felmutatni.

A vizsgáztató, pontosan úgy, ahogy az egyetemen történt, rám meredt, és várta a folytatást. Csak az volt a különbség, hogy ott egy javakorabeli docens ült velem szemben, itt pedig egy fiatal rendőr hadnagy: gépkocsi-felügyelő.

Nekem ezúttal sem volt mit folytatnom. Még a saját gondolataim fejtegetésére sem nyílt alkalmam: a közlekedési szabálygyűjtemény – nem Szaltikov-Scsedrin.

És megbuktam.A vezető nemcsak a rendőrség munkatársainak, hanem az önkéntes gépkocsiellenőröknek

a felszólítására is köteles felmutatni az iratait.Csak gondoljuk meg! önkéntes gépkocsiellenőrök! Hát ki ismeri ezeket?! Láttam autókat,

amelyeknek az üvegére rá volt festve: „önkéntes gépkocsiellenőr” – azok még csúnyábban megszegték a közlekedési szabályokat, mint bárki más. És lám, most ezek miatt a szerencsétlen önkéntes gépkocsiellenőrök miatt nem kapok hivatásos vezetői jogosítványt, miattuk nem ülhetek át billenőkocsira.

– Jöjjön legközelebb!Jól megvigasztalt. A legközelebb – egy hónap múlva. Hogy menjek vissza a részleghez,

hogy néznek majd rám a fiúk, és mit mond Voronov? És még egy hónapig lakatosmunkát kell végeznem ... Az önkéntes gépkocsiellenőrök miatt.

Hatan ültünk az asztalnál, a többiek mind autóvezetői tanfolyamot végzett, egyszerű kolhozparaszt legények; mindegyikük talpraesetten, pontosan, helyesen felelt volna a kihúzott kérdésre -jól a fejükbe verték az anyagot a tanfolyamon –, én pedig, az egyetlen, aki teljes

középfokú képzettséget szerzett, akinek már van jogosítványa, és aki tud autót vezetni – én megbuktam! Azok az önkéntes gépkocsiellenőrök!

Ez még jobban megdöbbentett, mint az egyetemi kudarc. Ott többen is pályáznak egy helyre. De itt nincs semmiféle versengés, ez elemi dolog – és tessék! Letörtem, elkábultam, megsemmisültem, mint akit összetiportak.

Odamentem ahhoz a lányhoz, aki a bizottság ügyvitelét vezette, és kértem, hogy adja vissza a magánjogosítványomat. Megtagadta: ha egyszer hivatásost akarok szerezni, akkor érvénytelenné válik a magán jogosítvány – egy embernek nem lehet két gépkocsivezetői engedélye. Tehát a hivatásos jogosítványt nem kaptam meg, sőt még az eddigit is elvesztettem. Nem vagyok sem hivatásos, sem magángépkocsi-vezető; hát akkor mi vagyok?!

Az a gondolat, hogy semmit sem értem el, sőt mindent elvesztettem, egészen megrázott. Kis híján sírva fakadtam, becsületszavamra! Valósággal hisztériás rohamot kaptam, biz' isten! Bizonyára olyannak látszottam, mint egy őrült, a lány arca legalábbis szörnyű ijedtséget tükrözött. Azt kiabáltam, hogy én nem helybeli vagyok, hanem moszkvai, itt a személyi igazolványom, holnap hazautazom, a magán jogosítványt véletlenül adtam oda neki, és egyáltalán nem cseréltem át, csak akartam szerezni hivatásost, senkinek sincs joga, hogy elvegye a magángépkocsi-vezetői engedélyemet; különben mit csináljak most – gyalog menjek Moszkvába? Ez önkény, ez törvénytelenség! Úgy festettem, mint egy tudathasadásos: hol ordítottam, hol könyörögtem, hol fenyegetőztem, hol kis híján sírtam. A lány rémült arccal visszaadta a jogosítványomat. Én felkaptam, és igyekeztem eltakarodni a rendőrségről, amíg vagy a lány meg nem gondolja magát, vagy valami magasabb rangú be nem avatkozik, akire esetleg nem lesz hatással a hisztériám.

Az Állami Gépkocsifelügyelőségről hazafelé menet megtapogattam a zsebemet. Az az érzés, hogy a magán jogosítványom mégiscsak megvan, apránként megnyugtatott. Az ördög vigye a hivatásost. Az útépítésnek úgyis vége, hiszen csak nem fogok még egy hónapig lakatosként lézengeni. Különben sem találtam itt meg azt a romantikát, amelyet kerestem. Visszatérek Moszkvába, majd elmegyek valami távoli expedícióra, Szibériába, a Távol-Keletre, Közép-Ázsiába – ott aztán csakugyan van szabadtűz!

Ilyen hangulatban érkeztem nagyapámhoz. A vizsgára való tekintettel mára felmentettek a munka alól.

Nagyapám ezt a kudarcomat is ugyanolyan filozofikusan fogadta, mint az előzőt: majd levizsgázol a következő alkalommal. De amikor azt mondtam, hogy itt hagyom az útépítést, és visszamegyek Moszkvába, rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Én nem lakatos vagyok, hanem sofőr. Ha nem adnak kormányt, nekem itt nincs mit csinálnom. Akkor inkább elmegyek valami távoli expedícióra.

– És ott majd adnak a kezedbe kormányt? -kérdezte nagyapám.– Lehet, hogy nem adnak. De ha nem adnak is, teljesen mindegy. Az Szibéria, új földeket

hódítunk meg.– Azt hiszed, Szibériában jobb lesz? Nagyapám megsimogatta szakállát, ami nála apalástolt belső izgalom jele volt. Nem ért egyet, sőt bizonyára elégedetlen velem, és elítél,

amiért szökni akarok innen. Ez kínos.– Azt hiszed, hogy kellemes a sárban a kocsik alatt hemperegni?– Hát ki mondta neked, hogy az életnek mindig okvetlenül kellemesnek kell lennie?– A munkának örömet kell szereznie, megelégedést, a részlegnél pedig engem nem

érdekel semmi.– Minden munka örömet szerez, ha jól végzik -mondta nagyapám.Egy szemernyi igazság volt a szavaiban. Csakhogy én nem a nehézségek elől akartam

meghátrálni. A helyzetem nem elégített ki. Végezhettem volna komoly munkát is, de csak amolyan külddki-híddbe voltam; elképzeltem Voronov ábrázatát.. .

– Kinevetnek a részlegnél – mondtam.

– Mindenki a hasát fogja? – kételkedett nagyapám.Vállat vontam, kezdett untatni a beszélgetés.– Csinálj, amit akarsz – mondta befejezésül nagyapám –, felnőtt vagy. Csak azt sajnálom,

hogy ilyen rövid ideig laktál nálam.Ezekre a szavakra elszorult a szívem. Egy napot sem töltöttem vele. Csibész vagyok! Pedig

hát szeretem. Mindnyájan önzők vagyunk.– Ha eljövök is az útépítéstől, ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy okvetlenül rögtön el

kell mennem innen – mondtam.Hallgattunk egy darabig, aztán nagyapám azt kérdezte:– Ide figyelj, Szerjozsa, mit rémítgeted a korjukoviakat?– Rémítgetem? Kit rémítgetek?– Az öreg Agapovától hallottam. Azt mondja: a maga unokája le akarja bontani

Korjukovot.Kellett nekem jártatnom a számat! Ez nem Moszkva, itt mindenki ismer mindenkit, minden

szót továbbadnak, mindent komolyan vesznek, egy szemernyi humorérzékük sincs. Agapova nyilván elpletykálta neki azt is, amit a főiskoláról fecsegtem, ahol állítólag mint különösképpen tehetséges diák tanulok. Nagyapám ezt csak tapintatból hallgatja el.

– Tréfáltam, bolondoztam, fecsegtem, ők meg csak úgy hegyezték a fülüket. Csak gondold meg: el lehet-e hinni, hogy lebontják a várost? A zulukafferek hisznek el ilyesmit. Mondd meg nekik, hogy meggondoltuk: nem bontjuk le a várost. Éljenek nyugodtan.

14.A részlegnél közömbösen fogadták bukásom hírét. A gépkezelők, gépjárművezetők,

traktorosok számára ez megszokott dolog. Csak Jura fakadt ki.– Tökfilkó vagy!Arra célzott, hogy ilyen kérdésen csak egy hülye bukhat meg. Nem lehetett semmi

ellenvetésem: ilyen kérdésen valóban csak egy hatökör bukhat meg...Jura a billenőkocsijával jött oda a műhelyünkhöz, és miután közölte velem, hogy

tökfilkónak tart, Szidorov gépészhez fordult.– Fjodor Fjodorovics! Áthelyeztük a sírt. Voronov azt parancsolta, hogy vigyem oda a

kerítésnekvalót és a többit. – Aztán megint énhozzám fordult. – Neked pedig azt üzeni, hogy jelentkezz az irodában.

Műhelyünkben, ebben a fészerben hevert az új kerítésnek való léc, négy kis cölöp, nyolc keskeny deszka, egy kis faobeliszk, egy kis vörös fémcsillag, amelynek a felső ága különösen hosszú és hegyes volt; ezeket mi készítettük az ismeretlen katona új sírja számára. Mindezt felraktuk a Jura billenőjére, és elindultunk vele.

Ahogy a billenő kocsiszekrényében zötyögve a faobeliszket tartottam, hogy a gép vasoldalának ütődve szét ne essen, azon törtem a fejemet, hogy miért hívat Voronov, mégpedig munkaidőben. Hogy csúfot űzzön belőlem, amiért megbuktam a közlekedési szabályokból? Ezt megtehetné este, az étkezdében is, anélkül, hogy akár engem, akár magát elvonná a munkától. Talán eszébe jutott az az ígérete, hogy segít nekem? Egy fikarcnyit sem segített, most lelkiismeret-furdalása van, és tenni akar valamit. . . Talán már tett is. Csakugyan van szava a gépkocsi-felügyelőségnél – az erre járó felügyelők nálunk szokták ellátni magukat benzinnel, így hát Voronov most, amikor furdalni kezdte a lelkiismeret, tett valamit az érdekemben. Például: elérte azt, hogy egyszerűen, vizsga nélkül átcserélik a jogosítványomat. Vagy engedélyezik, hogy amatőr jogosítvánnyal dolgozzak, bár csak ideiglenesen: a következő vizsgáig. Hiszen szükség van vezetőkre, nincs elég vezető.

Az ismeretlen katonának az épülő úttól egy kissé távolabb, eléggé jól látható helyen: egy kis halmon ásták meg az új sírt.

A katona földi maradványait átvitték oda, és a sírt friss földdel már felhantolták. Mellette lapátjára támaszkodva ott állt Marija Lavrentyevna, Kszenyija, a legszebb lányunk, meg még

két asszony.Leástuk a kis cölöpöket, hozzájuk szögeztük a keskeny deszkákat, azokra ráerősítettük a

léceket, felállítottuk az obeliszket, és tetejébe beletűztük a csillagot.Az égen, maga után hosszú kék csíkot hagyva, végigszáguldott egy sugárhajtású

repülőgép. Körülöttünk megsárgult, néma mezők terültek el, a távolban erdő sötétlett, csöndes, szomorú, bánatos volt a hangulat; a szeptemberi nap fényesen, de már nem melegen sütött.

– Negyvenháromban szabadítottuk fel ezt a vidéket – mondta Szidorov. – Lehet, hogy a mi legényeink közül való ...

Nem szóltunk semmit.Marija Lavrentyevna egy könnycseppet törölt le az arcáról. Kszenyija meg a másik két nő

is a könnyeit törölgette.Szidorov levette a micisapka] át. Jura meg én szintén lekaptuk svájcisapkánkat.– Nyugodj békében, te ismeretlen katona, legyen neked könnyű a föld – mondta Szidorov.Aztán összeszedtük a lapátokat, a fejszéket, a kalapácsokat, a szöges kosarat, és a kocsihoz

indultunk.Az irodakocsiban Voronovon kívül szokás szerint ott volt Viktor Boriszovics mérnök és

Ljuda.– Á, megjöttél! – így üdvözölt Voronov, miközben az iratokat rendezte az asztalon. – Ide

hallgass, írtál te a hadilevéltárnak?A hadilevéltár .. . egészen megfeledkeztem róla.– Igen, írtam.– Nesze, olvasd!A Központi Hadilevéltár pecsétjével ellátott papíron az állt, hogy Rosztyiszlav

Kornyejevics Sztrucskov állampolgár, a 96-os TJM egykori parancsnoka Moszkvában lakik, és a Szovjetunió Építésügyi Minisztériumában szolgál.

– Elolvastad?– El.– Most mondd: mire volt jó ez a megkeresés?– Tisztázni akartam a dolgot.Voronov most Viktor Boriszovicshoz fordult.– No nézd csak! „Tisztázni akartam ...” Tetszik tudni, akadt nálunk egy Fenimore Cooper.

– Visszafordult énfelém. – És ki hatalmazott fel rá?– Magam hatalmaztam fel magamat.– Hagyd ezt abba! – emelte fel a hangját Voronov. – Mi megtettük a magunkét:

áthelyeztük a sírt, leadtuk az iratokat. Senkiről és semmiről sem feledkeztünk meg. Érted?– Értem.– A további kutatással ám foglalkozzanak azok, akikre tartozik. A mi dolgunk az útépítés.

Nem egy sírt találunk még ... írd alá a jegyzőkönyvet!Aláírtam az ismeretlen katona sírjának áthelyezéséről szóló jegyzőkönyvet, amelyen az

enyémen kívül még sok aláírás sorakozott, de én nem silabizálgattam őket.– Így ni – mondta Voronov –, ezt a levéltári iratot meg vidd el az iskolába. Visszaadtad

már a fényképet?– Vissza – füllentettem.– Ezt is add oda. És fejezd be ezt az ügyet. Ljuda mosolyogva rám sandított.– Nem tudja ő azt olyan könnyen befejezni. Van ott neki egy kislány.– Engem semmiféle kislány sem érdekel! – robbant ki Voronov. – Itt sírról, egy katona

emlékéről van szó, ők meg, lám, szerelmeskednek. Micsoda szex!Kővé meredtem. Hisz nem is ismeri ennek a szónak a jelentését. És Fenimore Cooper! És

még ennek van műszaki főiskolai végzettsége. Lám, ez az eredménye a szűkkörű

szakosodásnak! A vizsgáról meg arról, hogy segítséget ígért, egy szót sem ejtett. És még ezt nevezik építésvezetőnek!

– Nem jutottam át a minősítő vizsgán – jelentettem be.Először nem értette, miről is beszélek, de aztán rájött.– No tessék, gyönyörködjön benne!Megint Viktor Boriszovicshoz fordult, de az komoran hallgatott.– Gyönyörködjön benne! – folytatta Voronov. – Kedvező feltételeket teremtettünk neki,

hálóhelyet adtunk a lakókocsiban, és megbukott. Pedig amikor idejött, micsoda gőg volt benne: kormányt őneki! Mégpedig azonnal! .. .

– Moszkvába kell utaznom – vágtam közbe. Rám meredt.– Miért?– A meleg holmimért. Mostanában már eléggé hűvös van. Kivált amikor nincsenek meg a

feltételek a gépek javításához.Összeráncolta homlokát, mint mindig, amikor valami kellemetlen dolgot dörzsöltek az orra

alá.– A feltételeket itt ne nagyon hánytorgasd! Ez itt kihelyezett munkahely. A munkabér is

ehhez igazodik. De ha ez nem tetszik, akkor menj csokoládégyárba, ott meleg van, ott kellemes, és megkeresed a cukorkáravalót. Vannak szüleid?

– Tegyük fel. ..– Küldjék el a holmidat postán. Mert különben az egyik majd a zoknijáért, a másik meg a

sáljáért utazik haza.– Nekem magamnak kell a holmimért utaznom -jelentettem ki határozottan.Erre befejezésül következett még egy pimaszság:– Meglógunk? Menet közben?! Kívánok jó egészséget, sok sikert a munkában, és

boldogságot a magánéletedben. Láttunk mi már ilyen vándormadarakat.15.

Bármilyen messzire utaztál, akármilyen eldugott zugba bújtál is el – hazainduláskor megdobban a szíved.

A nyaralóhelyek ősszel már elhagyatott peronjai, a magányos utasok, akik elfordítják arcukat a széltől meg a mellettük elrobogó távolsági vonatoktól, a jövő nyárig bezárt boltok az állomás körül, az elnéptelenedett pionírtáborok, Moszkva távoli körvonalai, magas épületei. .. Gyermekkorod utcája, a szülői ház.

A tékozló fiú megtérése, az ördög vigye el! Egy szót sem ejtettek arról a kísérletemről, hogy önállóan éljek, ott dolgozzak azon az ismeretlen, távoli úton, semmi célzás, a gúnynak árnyéka sem volt, nem is beszéltünk ilyesmiről. A mama megcsókolt, átölelt, és én nem húzódtam el: blúzának, parfümjének ez az ismerős illata! . .. Festett haját meghatónak láttam – ez a gyöngéje; mit számít ez, hiszen nő, fiatalabbnak akar látszani, ez olyan természetes az ő korában, csak kérges lélek nem érti meg. Apám nyakkendőt kötött, mintha fogadáson volna, és ez is megható volt; ő tudniillik sohasem viselt nyakkendőt otthon, még akkor sem, ha vendégeink voltak. Ágyamon új gyapjú tréningruha hevert, olyan, amilyenben olimpiásaink szoktak felvonulni. És ünnepi ebéd volt: erőleves, káposztával töltött lepény, sültcsirke-különlegesség a ki-főzésből, narancs, ananász, akkora, mint egy óriási fenyőtoboz, meg egy üveg cinandali bor.

Az asztalnál nem is említették a hivatali ügyeket, sem a Kreptyukovokat, nagyapámról, Korjukovról meg Poronszkról folyt a beszéd – ez utóbbi felől a mama tudakozódott, nagyon érdeklik a régiségek, és el is akar utazni Poronszkba. Mindjárt Poronszk után szóba került az az út is, amelynél dolgoztam, de nem arról beszéltünk, hogy miért mentem oda építeni, és miért jöttem el onnan, hanem az új, korszerű útépítő gépekről, arról, hogy mennyibe kerül egy folyókilométer szilárd burkolatú út megépítése – kiderült, hogy egy kilométer csaknem százezer rubelbe kerül – meg egyéb műszaki kérdésekről. Abból, hogy a papa hangsúlyozta a

műszaki kérdéseket, arra következtettem, hogy valami technikai foglalkozást akarnak nekem ajánlani, talán éppen abban a gyárban, ahol édesapám dolgozik.

Ebéd után futballmérkőzést néztünk; a Torpedó győzött, mi annak a szurkolói voltunk, úgyhogy pompásan fejeződött be az este.

Letussoltam magamat, és lefeküdtem az ágyba, a saját, megszokott, kényelmes ágyamba, a saját, merevre keményített, friss, hűvös lepedőmre és párnahuzatomra, ugyanolyan frissen keményített paplanhuzat alá. Ez aztán nem lakókocsi! Itt nem bűzölög nyirkos ruha, sáros lábbeli, nyitott halas konzervdoboz. Ez aztán kényelem, a kiskésit neki! A kényelem gondolatával aludtam is el.

A kényelem gondolatával ébredtem is fel. Nem, ez nem lakókocsi, ahol éjjel jönnek-mennek az emberek – az egyik ügyeletről, a másik ügyeletre –, ahol az egyik aludni akar, a másik olvasni, a harmadik tranzisztoros rádiót hallgatni. A lakásban csend volt, a papa meg a mama munkába ment; a konyhában fehér asztalkendő alatt várt a reggeli, természetesen nem olyan, mint a részleg sátorétkezdéjében, noha ott a híres Rigából való volt a főszakács.

Korjukov... Messze-messze tűnt, régen, nagyon régen voltam én ott, most itthon vagyok, a szívemhez nőtt, megszokott környezetben. Az csak véletlen, amolyan hóbort volt. Kész. Be van fejezve.

Egyébként hát nincs befejezve. Fel kell keresnem Sztrucskovot, nagyapámnak megígértem, hogy mindent megtudakolok és meg is írok.

Szegény nagyapám! Vérző szívvel gondoltam rá. Pontosan ugyanúgy kísért ki, ahogy fogadott, ugyanazon a kocsin, ugyanazzal a lovacskával, bár fölösleges volt a kocsi is, a lovacska is: nem gyara podott meg a holmim, ugyanazzal a hátizsákkal indultam haza is.

Nagyapámon ugyanaz a kopottas sötét kabát volt, csizmaszárba eresztett nadrággal. És ugyanúgy mosolygott rám, simogatta a fejemet, bár én disznó módra viselkedtem – otthagytam őt.

Valahányszor Korjukovba érkeztem, mindig úgy rémlett, hogy nagyapám jóindulatúan nézi ugyan a világot, de egy kissé távolról. Ahogy én láttam, őt csak egy dolog érdekelte igazán: a méntelep társadalmi tanácsában végzett munka; ez a szerv a termelésnek ugyanolyan veteránjaiból állt, mint amilyen ő maga volt.

De most ráébredtem, hogy nagyapám életében valami más volt a legfontosabb: éppenséggel a nyugdíj– és segélyproblémák, a kórházban, bölcsődében, óvodában való elhelyezés, a bírósági ügyek, a magányosok eltemettetése; az életnek vékony szálai voltak ezek, de emberi sorsok függtek rajtuk, és mind a nagyapám kezében futottak össze, habár ő nem volt sem hatósági ember, sem képviselő, sem nyugalmazott tábornok. Egyszerűen köztiszteletben álló ember volt a városban. Bizonyára minden egyes kisvárosban van ilyen köztiszteletnek örvendő ember. Korjukovban az én nagyapám volt az.

Amikor hazafelé készülődtem, nagyapám megkért, hogy keressem fel Sztrucskovot. Amíg Korjukovban voltam, foglalkoztam az ismeretlen katona ügyével. Most, hogy eljöttem onnan, nem foglalkozom többé vele. De a szálnak nem volt szabad megszakadnia.

Egyébként valamelyest engem is érdekelt, hogy mégis ki az az ismeretlen katona, az öt közül melyik pusztította el a stábot és mi lett a többiek sorsa. A fénykép nálam van, nem adtam vissza Natasának, szükség lesz rá Sztrucskovnál.

Moszkvában több építésügyi minisztérium van: lakásépítési minisztérium, szállítási, ipari, mezőgazdasági építkezéssel foglalkozó, szerelési és különleges munkálatokat irányító stb. minisztérium ... De mindjárt felvilágosítottak, hogy melyikben találom meg Sztrucskovot. Csakhogy épp ebben a könnyűségben rejlett a nehézség. Sztrucskovot azért ismerték, mert miniszterhelyettes volt. Kideríteni, hogy kicsoda-micsoda, könnyű volt, hozzá bejutni annál nehezebb.

A tágas előcsarnok ajtajánál, roppant szigorú arckifejezéssel egy kövér asszony, a kapus állt. Belépőjüket felmutatva hivatalos emberek haladtak el mellette táskákkal, mappákkal, hengerré csavart műszaki rajzokkal. Odamentem a kis ablakhoz, bedugtam a fejemet a szűk nyíláson, és belépési engedélyt kértem Sztrucskov elvtárshoz.

– Hívja fel a 28-32-t! – válaszolta az ablak mögött ülő nő.Ezekben a szűk kis ablakokban van valami megalázó. Háromrét kell görnyedni, hogy

láthassuk a benn ülő ember arcát.Tárcsáztam, és máris hallottam egy fiatal női hangot, nyilván a Sztrucskov titkárnője szólt

bele a kagylóba.Megmondtam a nevemet, és belépőt kértem.– Honnan jött? – kérdezte a titkárnő.– Korjukovból.– Honnan, honnan?A Korjukov szó semmit sem mondott neki, sejtelme sem volt arról, hogy mi az a Korjukov.– Milyen ügyben?– Hát egy ügyben.– Elvtárs, beszéljen konkrétan!– Konkrétan: beszélnem kell Sztrucskov elvtárssal.– Sztrucskov elvtárs szerdánként fogad.– De ma éppen szerda van.– Mára már befejeztük az előjegyzést. Jövő szerdára jegyzem elő. Ne tartson fel, elvtárs.

Neve?– Krasenyinnyikov.– Krasenyinnyikov – ismételte a titkárnő, ahogy felírta a nevemet. – Huszonnegyedikén

délelőtt tíz órakor, a belépő a portán lesz.És letette a kagylót.A minisztériumból a Szretyenkán kimentem a Dzerzsinszkij térre, a Gyetszkij Mir4

áruházhoz, ahová valamikor a mamával jártam, később egyedül, még később pedig már egyáltalán nem jártam oda. A Karl Marx sugárúton lefelé mentem, eljutottam a Metropol szállodáig, elálldogáltam az Inturiszt kirakatánál, olvasgattam a nemzetközi légijáratok reklámjait. A külföldi turisták és autóik eléggé festőién hatottak. Szeretem Moszkva központját, élénk forgalmát, a GUM, a Mosztorg, a színházi pénztárak, a metró meg a szállodák felé áramló embertömeget.

A Sándor-parkban ott égett az örök láng az Ismeretlen Katona sírján, virágcsokrok hevertek a márványon; a kőlapra rá volt vésve: „Neved ismeretlen, hőstetted halhatatlan.”

Emberek jöttek, virágokat tettek oda, álltak egy ideig, aztán elmentek; újabbak jöttek, azok is virágot tettek le, azok is álltak ...

Én pedig arra a másikra gondoltam, aki az útnál egy kis halmon fekszik Korjukov városa mellett, aki ismeretlenül esett el, és akit ismeretlenül temettünk is el, katonai tiszteletadás és fúvószenekar nélkül. Megint benövi a fű a sírját, és nem lesz rajta sem virág, sem felirat. Pedig az is ugyanilyen, mint ez. Mind a kettő ismeretlen katona.

Nem, az ördög vigye el, Sztrucskovnak kell egy kis időt szakítania számomra még akkor is, ha nem miniszterhelyettes, hanem maga a miniszter, sőt miniszterelnök volna!

Visszamentem az előcsarnokba, és megint feltárcsáztam a 28-32-t.– Elvtárs! – hallatszott a kagylóban a titkárnő ismerős hangja. – Megmondtam: ön

huszonnegyedikén délelőtt tíz órára van előjegyezve.– De az én ügyem nagyon sürgős.– Milyen ügy? Hisz még el sem tudta magyarázni.– Jelentse Sztrucskov elvtársnak: a 96-os TJM ügyében keresem, ő tudja, mi az.– 96-os TJM? – kérdezte ellenőrzésül a titkárnő.– Igen, a 96-os TJM.– És ő tudja, mi az?– Igen, nagyon jól tudja.– Várjon.Eléggé sokáig vártam, aztán surrogás hallatszott a kagylóban, majd a titkárnő hangja:– Kapcsolom Rosztyiszlav Kornyejevicset.– Tessék – szólalt meg egy parancsoló férfihang.– Sztrucskov elvtárs – mondtam –, egy ismeretlen katona ügyében keresem.– Milyen ismeretlen katona ügyében?– A 96-os TJM-ből.– Igen? A TJM-ből? ... Hogy hívják?– Krasenyinnyikov.– Krasenyinnyikov... Nem emlékszem rá. ön szolgált ott vagy a rokona?– A rokonom.– És sürgős az ügy?– Nagyon sürgős. Holnap elutazom.Egy ideig hallgatott, aztán, bizonyára egy másik telefonba, azt mondta:– Állítson ki neki belépőt.

16.A dolgozószoba mélyén óriási íróasztal állt, oldalt meg egy zöld posztós, hosszú

tanácskozóasztal.Egy csoport nagy, színes tervrajzot nézegetett a falnál. Egy alacsony, epés, kopasz

emberke ide-oda húzta rajta a mutatópálcát, és haragosan azt mondta:

4 Gyermekvilág

– Ilyen módon a kerület beépítésének tervét két változatban lehet megvalósítani. Az első változat szerint – folytatta a pálcát a tervrajzon végighúzva – a beépítés tengelyvonala a folyóparton halad, a meder bizonyos kiegyenesítésével a 186-189. számú magassági pontok között.

Melyik ebben a csoportban Sztrucskov? Az előadó?Ám ekkor kivált a csoportból egy ötven év körüli, feszes tartású, szikár polgártárs, az

íróasztalhoz indult, és intett nekem, hogy kövessem.Én követtem is.Az előadó ingerült pillantást vetett rám – elvontam Sztrucskovot –, és tovább dörmögött

valamit, de én már nem hallottam, hogy mit is voltaképpen.– Mit óhajt? – kérdezte Sztrucskov.– Korjukovból, az útépítő részlegből jöttem kezdtem.– Nekem azt mondta, hogy a 96-os TJM-ből! -vágott közbe Sztrucskov.– Nem én vagyok a TJM-ből, hanem az a katona.– Milyen katona?Az ördög vigye el! Állandóan félbeszakít, nem engedi összefüggően elmondani a dolgot.– Az a katona, akit az út mellett találtunk. Sztrucskov úgy nézett rám, mint egy őrültre.– Ki az a katona?– Épp arról van szó, hogy senki sem tudja, kicsoda.– Ide hallgasson – szólt Sztrucskov –, azt mondta, hogy maga rokona a TJM egyik

dolgozójának, meg is mondta a nevét...– Krasenyinnyikov – szóltam közbe.– No igen, Krasenyinnyikov. Most mondja meg értelmesen, miért jött hozzám. –

Felemelte a fejét, és odaszólt a falnál álló embernek: – Mindjárt végzek itt, elvtársak.És a választ várva megint rám meredt.Én válasz helyett elővettem a katonák fényképét, és letettem eléje.Odahajolt, szemügyre vette a fényképet, aztán valahogy furcsán rám nézett, megint a

fényképhez hajolt, megfordította, elolvasta a felírást: „Nem felejtjük el a 96-os TJM-et”, és megint rám tekintett.

– Honnan jött maga?– Korjukov városból.– Korjukov ... – mondta elgondolkozva Sztrucskov. – Emlékszem erre a városra.

Negyvenkettő nyarán ott állomásoztunk mellette, szeptemberben jöttünk el onnan.– Ez az, kérem – kaptam a szón –, éppen negyvenkettő szeptemberében.Azt hiszem, a dolog kezdett tisztázódni. Sztrucskov megint megnézte a fényképet, aztán

rám pillantott, majd ismét a mérnökeihez fordult.– Elvtársak, mindjárt ebéd, tartsunk szünetet.– Rosztyiszlav Kornyejevics – vetette ellene panaszos hangon az alacsony előadó –, még

ma döntenünk kell.– Döntünk is – ígérte meg Sztrucskov.Én az íróasztalnál, egy nagy fotelban ültem.Sztrucskov az ablaknál állt, gondolkozott. Talán próbálta emlékezetébe idézni ezeket a

katonákat.Visszament az asztalhoz, leült, ismét megnézte a fényképet, aztán rám tekintett, és minden

egyes szót meggondolva, szinte keresve, lassan így szólt:– A háború bonyolult dolog: az emberek elesnek, nyomtalanul eltűnnek, fogságba

kerülnek – nem mindig tudjuk, milyen körülmények között történt ez, esetleg nincsenek tanúk, vagy esetleg azok is elpusztultak, eltűntek, fogságba estek. Éppen ezért, amikor a puszta tények állnak előttünk, csakis ezeknek a tényeknek, illetve azok logikus kapcsolatának alapján alkothatunk véleményt.

Miért fecsérli ilyesmivel a drága idejét? Anélkül is tudom én, hogy a háború bonyolult dolog. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen bőbeszédűek a miniszterek.

Megcsörrent a telefon. Sztrucskov felvette a kagylót, majd anélkül, hogy beleszólt volna, visszatette a villára. Különös jelentőséget tulajdonít a beszélgetésünknek. Ez felkeltette az érdeklődésemet.

– Tehát – folytatta Sztrucskov – ilyen esetekben csak a tényekre támaszkodhatunk. Az adott, konkrét esetben is kénytelenek vagyunk a tényekre támaszkodni. Ezek az emberek járműveket hoztak javításra. Én egy napra elengedtem őket a városba. Nem tértek vissza sem mihozzánk, sem a saját egységükhöz, és a városban sem találták meg őket.

Most kezdem érteni, milyen gondolathoz igyekszik engem elvezetni ködös okoskodásával.– Igaz – folytatta Sztrucskov –, akkor áttörtek a németek. Riadóra felkerekedtünk, és

elindultunk Korjukov város irányába, vagyis oda, ahová ők elmentek. De sem a Korjukovba vezető úton, sem magában Korjukovban nem találkoztunk velük: eltűntek. Miután új helyre kerültünk, a gépkocsizó üteg tudakozódott nálunk ezeknek a sofőröknek a sorsa felől, mi is érdeklődtünk a városparancsnokságnál, de semmilyen nyomot nem sikerült felfedeznünk. Esetleg valamilyen rendkívüli körülmények közé kerülhettek – háború, német áttörés; semmilyen okom sincs vádolni, de nem is védhetem őket. Régi, elfelejtett dolog ez, téged semmiképpen sem érinthet. És melyik a te rokonod?

– Egyik sem. Ezek közt nincs rokonom.– Pedig azt mondtad, hogy rokonod valamelyik!– Félre tetszett érteni. Nekem Korjukovban vannak rokonaim: a nagyapám ott él.– És honnan került hozzád ez a fénykép?– Az iskolából. Tetszik tudni, az iskolások kutatnak utánuk: az „Apáink dicső útja”

kutatócsoport törzse.Sztrucskov megkönnyebbülten felsóhajtott.– Én meg úgy értettem, hogy te az egyik katona rokona vagy .. . Akkor ez egészen más ...

Egyszóval valami „Apáink dicső útján” ... Emlékszem erre a törzsőrmesterre. Ilyen krómbőr csizmás nyalka legény volt. Kihúzta magát a munka alól, siránkozott, a városba kérezkedett. Én el is engedtem őket egy napra, de nem jöttek vissza, sőt el sem jutottak a városig. Bizonyára megszállt valami menyecskénél, és ekkor jöttek a németek. ..

– Nem emlékszik a nevére? – kérdeztem. Sztrucskov vállat vont.– A TJM-en száz meg száz ember fordult meg, nem maradtak sokáig: odahajtották a

járművet, dolgoztak néhány napig, aztán elmentek. Általában senkinek a nevét sem tudtam, ezekét pedig még kevésbé – egyetlen órát sem dolgoztak ott. És én csupán a törzsőrmestert láttam. De hogy került ez a fénykép az iskolába?

Most aztán rajtam volt a sor, hogy keresgéljem a szavakat. Az, amit én közlök vele mindjárt, sokkal váratlanabb lesz az ő számára annál, amit ő közölt velem.

– Tessék nézni – mondtam –, az egyik katona, alighanem a törzsőrmester... – Sztrucskovra emeltem a szememet, érdeklődéssel hallgatott. – Alighanem a törzsőrmester – ismételtem – elpusztította a német stábot, gránátokat dobált a tisztekre, és az ellenség nagy mennyiségű hadifelszerelését és emberanyagát semmisítette meg. – Ezt már magamtól tettem hozzá. – A németek agyonlőtték. A mi asszonyaink temették el, és ők találták meg ezt a fényképet is.

Sztrucskov szenvtelen, zárkózott arccal ült. De elbeszélésem láthatólag mégis meglepte.A titkárnő teát hozott be tálcán, de Sztrucskov tekintete megállította, erre visszahátrált, és

tálcástul eltűnt az ajtó mögött.– Az út építése közben ütköztünk bele a sírba – folytattam. – Áthelyeztük, obeliszket

állítottunk rá, de a katona nevét nem tudjuk; hol vannak hozzátartozói, kik azok, tudnak-e arról, hogyan esett el – ezt is homály fedi. Talán azt közölték a hozzátartozóival, hogy szökevény volt?

Én nem akartam elkeseríteni Sztrucskovot, ahogy ő sem akart elkeseríteni engem. De

mégis roppant bántott bennünket a katona esete ...Sztrucskov megint odament az ablakhoz, állt, gondolkozott ott egy darabig, visszajött az

asztalhoz, újra megnézte a fényképet, aztán mintha a gondolatait rendezgetné, tűnődve így szólt:

– Szép ősz volt, napsugaras, arany ősz. – Aztán, úgy látszik, összeszedte gondolatait, és most már határozott hangon így folytatta: – A TJM-ek irattárai megmaradtak; bizonyára megmaradt annak a gépkocsizó zászlóaljnak az irattára is, vagy legalább a katonák eltűnéséről szóló levelezés; ez szinte biztos. Azt hiszem, meg lehet állapítani a nevüket. Mikor utazik?

Ha azt mondom neki, hogy egyáltalán nem utalom el, akkor nem fog sietni.– Holnap utazom. Megcsóválta a fejét.– Itt kell még maradnia két-három napig.– Ha nagyon szükséges – egyeztem bele színleg kelletlenül.– Van hol megszállnia? – kérdezte Sztrucskov.– Van.– Mert különben tessék, rendelkezésére áll a lakásom.– Nem, köszönöm, vannak itt rokonaim.– No, ide figyeljen ... A fényképet hagyja itt nálam; enélkül nem tudom az emberek

személyazonosságát megállapítani.– De majd visszakapom?– Persze. Tudakozódom róluk, aztán visszaadom. Hívjon fel holnapután. Ez a közvetlen

hivatali számom, ez meg az otthoni.A nagy asztali jegyzettömbből kitépett egy lapot, ráírta a két telefonszámot, és átnyújtotta

nekem.– És mikor telefonáljak?– Hívjon fel holnapután – felelte Sztrucskov.

17.… Ugyanazon a mezei úton, amelyen a faluba jöttek, tértek most vissza is.A vízzel teli keréknyomokat meg a tócsákat kikerülve – az éjjel eső esett – Bokarjov

lépkedett elöl. Mögötte Krajuskin, Likov és Ogorodnyikov haladt. A menetet Vakulin és Nyura zárta be.

A katonák meg voltak borotválva, minden ruhájuk kimosva, kivasalva, csak úgy ragyogtak a nyakszegélyek.

– Az én ízbeli tulajdonságaim szerint nincs is jobb az egyszerű falusi ételnél! – mondta Likov.

– ízbeli tulajdonságai az ételnek vannak, nem pedig az embernek – igazította helyre Ogorodnyikov. – Az embernek ízlése van.

– Tehát az én ízlésem szerint – fogadta el a helyesbítést Likov – a falusi étel az igazi: igen egyszerű ugyan, de tápláló.

– Téged nem érdemes odaszoktatni sehová – jegyezte meg kedélyesen Krajuskin –, olyan az emlékezeted, mint a lányoké: ahol ebédeltél, oda mégy vacsorázni is.

– Ha az ebéd bőséges, vacsora nem szükséges – felelt tréfás rigmussal Likov –, de nem ártott volna így elkosztolgatni még egy-két napig.

– Nem szégyellnél asszonyok kosztján élni? -ingerkedett vele még mindig ugyanolyan kedélyesen Krajuskin.

– Szégyen ide meg oda, a jóllakás se kutya -válaszolta bajtársa modorában Likov.– A városban is legalább ilyen jól lehetett volna ebédelgetni – jegyezte meg

Ogorodnyikov.– Te hová valósi vagy, Ogorodnyikov? – kérdezte Likov.– Hová? – szólt komoran Ogorodnyikov. – Leningrádba.– Akkor hát a te családod is a blokádban van – állapította meg együttérzéssel Likov.

– Találékony vagy – szólt gunyorosan Ogorodnyikov.– Én pedig semmit sem láttam a kolhozunkon kívül – mondta Likov. – Mihelyt

elvégeztem a tanfolyamot, felültettek a kolhoz teherautójára, és meg sem álltam a háborúig.– Ej – szólt egy nagy tócsát megkerülve Krajuskin –, minden sár nekünk jut. Be ne

piszkítsuk a köpenyt. – Derékszíja alá dugta a köpeny két szárnyát, és elmosolyodott. – Felkötözködtem, mintha tehenet fejni indulnék.

Vakulin megállt.– Szaladj haza, Ny ura! Idegenek nem jöhetnek tovább.Nyura, mezítelen sarkával a nedves földet turkálva, csak hallgatott; az a kis gödör, amelyet

vájt, rögtön megtelt vízzel.– Fogsz írni? – kérdezte Vakulin.A lány változatlanul hallgatott, és másik gödröt vájt a sarkával.– Tábori posta 72 392 – juttatta eszébe Vakulin. – No, miért hallgatsz?Nyura gyanakvóan nézett rá.– Nem fogod csókolgatni a kisasszonyaidat?– Mondtam már, hogy nincsenek kisasszonyaim.– „Mondtam ...” A sofőrnek minden faluban van egy kisasszonya.– Bolond vagy te, bolond ...A lány megint gyanakvóan tekintett Vakulinra, napbarnította, sovány karját a vállára tette,

hozzásimult, és szájon csókolta.– Nono ...– Vakulin zavartan tekintett bajtársaira – jó helyet találtál... No, isten áldjon!

írjál!Akkor érte utol a többieket, amikor már a gépállomás területére értek. Bajtársaival együtt

zavartan állt meg az udvar közepén – a TJM nem volt sehol. A fészerekben meg a műhelyekben használhatatlan alkatrészek, ócska alvázak, rozsdás vas, olajos rongyok hányódtak.

– Sehol senki, eltűntek – jegyezte meg filozofikusan Krajuskin.– Lányok után rohantak ... – dörmögte Ogorodnyikov.– Hallgass már – torkolta le Likov –, ez mindig morog valamiért.Bokarjov kinyitotta a térképtáskát, megnézte a térképet, és kijelentette:– Menjünk Korjukovba, tizenöt kilométer kelet felé. Ott majd megtudjuk, hol a TJM.– Hallga csak! – szólt Vakulin.Fülelni kezdtek, és távoli zúgást hallottak. Távolabb, a műúton feltűnt három német

motorkerékpáros.– Kutyaszorítóba kerültünk – jegyezte meg változatlanul szelíd, filozofikus hangon

Krajuskin.– Feküdj! – parancsolta Bokarjov.Lehasaltak, és a műúton közeledő motorkerékpárokat figyelve előkészítették puskájukat. A

németek lépcsőzetesen jöttek: az első az út bal oldalán, a második középen, a harmadik jobboldalt, olyan távközökkel, hogy az előtte haladót tűzzel fedezhesse a mögötte következő. Mindegyiken egy motoros és két géppisztolyos ült, az egyik az oldalkocsiban, a másik a hátsó ülésen. Az elülső motorkerékpár géppuskával is fel volt fegyverezve.

– BMW motorbiciklik – szólt halkan Likov.– Zündapp – vetette ellene Ogorodnyikov.– Csend! – torkolta le őket fenyegető suttogással Bokarjov, de közben egy pillanatra sem

vette le szemét a közeledő motorkerékpárosokról.A motorosok az elágazásnál egészen közel mentek egymáshoz, és térképet nézegetve

tanakodtak. Aztán az egyik motorkerékpár elvált a többitől, és a mezei út kátyúin zötykölődve, a sarat szétfröcskölve, lassan a gépállomás felé indult.

Bokarjov szétnézett. A fészer mögött kerítés, azon túl – mező: nem lesz nehéz elrejtőzni a

magas búzában; a német azért jön, hogy ellenőrizze, üres-e a gépállomás.Bokarjov mindezt világosan látta: ő volt itt az egyetlen arcvonal-szolgálatos, egyben a

parancsnok; még abban sem volt biztos, hogy tudnak-e tisztességesen lőni a sofőrjei. Parancsot adhatott volna, hogy menjenek el innen. De ő csak feküdt, arccal az ellenség felé; fölötte komor, őszi, de hazai ég, amott meg nyugodtan portyázgat a német, és meg van győződve, hogy semmi bántódása sem esik. ö, Bokarjov meg a katonái kicsiny, talán nem is szilárd, de mégiscsak valamelyes utóvédet alkotnak: ha megsemmisítik ezeket a felderítőket, akkor meghiúsítják az ellenség tervét. A németek kilencen vannak, géppisztolyokkal, géppuskával felfegyverezve, ők meg csupán öten hasalnak itt, de ők látják az ellenséget, és várják, az ellenség meg nem látja és nem várja őket. És ez fölényt biztosít nekik.

Minden olyan áttekinthető és világos volt, mint egy gyermekeknek való képen: lent a műút, amelytől földút vezet a gépállomáshoz; itt körülbelül egy kilométer a távolság. Az elágazásnál két német motorkerékpár; a harmadik lassan közeledik a gépállomáshoz. A gépállomás mögött völgy haj lat van, abban haladva három-négyszáz métert kell megtenni a műút kanyarulatáig. Ott pedig árok van, és bokrok húzódnak az út mentén.

Bokarjov arra a helyre mutatott, ahol csapdát kell állítani.– Kússzanak azokhoz a bokrokhoz. Ha meghallják az én lövésemet, nyissanak tüzet.

Vaktában nem szabad lövöldözni, csak célozva. Ne verődjenek csoportba, húzódjanak szét!A katonák az épületek védelme alatt, a föld felé hajolva átfutottak az udvaron,

keresztülmásztak a kerítésen, lehuppantak a völgy haj latba, és elkezdtek kúszni.Megértették-e a feladatot, vagy nem, akartak-e kúszni, vagy nem, eljutnak-e a kellő helyre,

vagy nem jutnak el, felfedezik őket a németek, vagy nem – Bokarjov mindebből semmit sem tudott. Azt sem tudta, hogy elboldogul-e ő egyedül a gépállomás felé közeledő három motorkerékpárossal. Szibériai volt, vadász, úgy is cselekedett, mint egy vadász: nem szabad észrevétetnünk magunkat a vaddal, be kell cserkészni és elejteni.

Felállt, és a szín szöglete mögé állt. Onnan láthatta az úton várakozó németeket is, a feléjük kúszó katonáit is meg a gépállomás felé közeledő motorbiciklit is.

A kátyúkon át-átdöccenve, a sarat szétfröcskölve mind közelebb ért a motorkerékpár. Aztán megállt a futballkapunál, amely magányosan állt az úttól egy kissé távolabb – csak egy kapu, az előtte letaposott fűvel. Lehet, hogy a gépállomás munkásai az ebédszünetben egy kapura játszottak, de az is lehet, hogy régebben volt egy másik kapu is, csak lebontották.

A hátsó ülésen ülő német leszállt a kerékpárról, és odament a kapuhoz.Bokarjovnak sejtelme sem volt, mit akar azzal a kapuval, amely sík helyen állt, és semmi

sem volt mellette. De jó, hogy a németek egy időre megálltak: a fiúk még mindig a völgyhajlatban kúsztak.

A német megérintette az egyik kapufélfát, majd a felső lécet, és megrázta – a kapu szilárdan állt.

Aztán visszament, és a motorkerékpár továbbindult.Bokarjov a völgy felé fordította tekintetét: katonái még mindig kúsztak.A kerékpár egyre közeledett. A németeket már kitűnően lehetett látni – a sisak állszíj jal

volt a fejükre erősítve.A motoros megállt a gépállomásnál. Bokarjov most már az arcokat is látta a sisakok alatt.

A motoros fekete volt, görbe orrú, de alighanem alacsony termetű. Az is fekete volt, aki a hátsó ülésen ült, vagy talán csak a sisak árnyéka vetődött úgy az arcára. Azt, aki az oldalkocsiban ült, Bokarjov nem láthatta: a kocsi a túlsó oldalra esett.

Bokarjov kitűnő lövész volt. Könnyen ledurranthatta volna az első lövéssel a motorost, a másodikkal a hátsó ülésen utazót, végül a harmadikat, mialatt kikecmereg az oldalkocsiból. De ezt nem tette – emberei még nem kúsztak el az útig.

A németek beszélgettek, de hangjukat elnyomta a még mindig járó motor berregése. Bokarjov sejtése szerint azon tanakodtak, hogy ki menjen előre; bizonyára annak kellett volna

mennie, aki az oldalkocsiban ült, de az nem akart, jól érezte ott magát.Bokarjov megpróbálta kiszámítani, kitalálni szándékukat; ő maga csak akkor cselekedhet,

ha tisztában van minden mozdulatuk jelentésével. így hát leste is minden mozdulatukat, de közben a völgy haj lat felé tekingetett: katonái már egészen közel kúsztak az úthoz.

Végül a hátsó ülésről leszállt ugyanaz a német, aki az előbb odament a futballkapuhoz; Bokarjov ezt elégedetten vette tudomásul: ez nem valami alaposan vizsgálja át a gépállomást: csak az imént vette szemügyre a futballkaput, és láthatólag nyugodt, biztos abban, hogy itt senki sincs.

A német lövésre készen tartott géppisztollyal belépett az udvarra, megállt, egy darabig kémlelődött, aztán odament a fészerhez, szemügyre vette, belerúgott egy vasdarabba, odament a műhely ablakaihoz – csupa apró keretből álltak –, és benézett. Végül az ajtóhoz ment, és belépett a műhelybe... Majd kijött a műhelyből.

Bokarjov gyors pillantást vetett a völgyhajlatra – a katonákat már nem lehet látni, tehát az árokban kúsznak, és széjjelebb húzódnak. Most, amikor többé már nem látta őket, csak az időt számolta: kúsznak, széthúzódnak, tüzelőállást foglalnak el, és felkészülnek, hogy tüzet nyissanak.

A német a géppisztolyt leengedve visszaindult. Bokarjov a markába szorította a tőrt, még szorosabban a cölöphöz lapult, és el akarta engedni maga mellett a németet. De az észrevette; Bokarjov csak azt látta, hogy egy pillanatra meghökkenés villan meg a szemében. Bal karjával, mint hatalmas kampóval körülfogta a fejét, betapasztotta a száját, és mindjárt érezte tenyerén a német szájának nedves melegét, forró leheletének nyomását – mindez csupán egy pillanatig tartott –, és jobb kezével beledöfte a tőrt, amely csont érintése nélkül hatolt be; a német teste elnehezedve, görcsösen vonaglott a karja közt. Bokarjov még többször beleszúrta a tőrt, egészen markolatig, baljával meg a testet igyekezett fogni. Aztán óvatosan leengedte a földre, könyökével tartotta a sisakot, hogy ne csörömpöljön, jobbjával pedig a géppisztolyt vette el.

Most húzta az időt, várta, mikor készülnek fel katonái a lövéshez. Azok nem árulták el magukat, a műúton várakozó németek nem nyitottak tüzet.

– Halló, Hans!Bokarjov a géppisztollyal végighaladt a szín mellett, és az útra nézett.A másik két német: a motoros meg az, aki az oldalkocsiban ült, most már lövésre készen

tartott géppisztollyal állt a gépállomás bejárata előtt.– Halló, Hans!Teljes magasságukban kiegyenesedve álltak, és riadtan lestek be az udvarra.– Halló, Hans!A német hozzátett még valamit, nyilván káromkodott: azt hitte, hogy Hans ugratja őket.Bokarjov beléjük eresztett egy sorozatot, addig fordította a géppisztolyt az egyikről a

másikra, míg össze nem rogytak.Ugyanebben a pillanatban puskaropogás hallatszott az útnál: tüzet nyitottak a fiúk.Bokarjov levette a géppisztolyokat a hullákról, belelőtt egy sorozatot a benzintartályba – a

motorkerékpár kék lánggal kigyulladt –, és az út felé iramodott, de nem a völgyben, hanem toronyiránt a mezőn, hogy a németek hátába kerüljön; azok megfordultak kerékpárjaikkal, és megpróbáltak visszafelé áttörni a csapdán, miközben állandóan tüzeltek a géppuskával meg a géppisztolyokkal.

Bokarjov a föld felé görnyedve futott. Látta, ahogy az egyik motorkerékpár beleszalad az árokba, egy német leugrik róla, és az erdő felé kúszik. A másik kerékpár megállt; a géppuskás, aki a fémpajzs mögött sebezhetetlen volt, állandóan tüzelt. Épp az ő hátába akart kerülni Bokarjov – de most már felegyenesedett, hogy meglássák a katonái –, és futtában leterítette a géppuskást egy géppisztolysorozattal.

A géppuska elhallgatott.

A műúton ott feküdt három német hulla, az árokban, a felbukfencezett motorkerékpár mellett még kettő, csak egy menekült meg élve, vagy állt lesben az erdőben. Bokarjov leguggolt a motorkerékpár mögé, erősen figyelte az erdőt a műút túlsó oldalán, fülelt a csendbe, hátha hall valamit: gallyropogást, száraz levelek zizegését. Most szerepet cseréltek: a német látja őket, és ők nem látják az ellenséget.

Mindez váratlanul, egyetlen rövid, helyrehozhatatlan pillanat alatt játszódott le. Bokarjov nem látta, hanem csak érezte, a szeme sarkával vette észre: a műúton fut feléje Likov, aztán a kiáltását is hallotta:

– Törzsőrmester! Törzsőrmester elvtárs! Likov abban a felajzott lelkiállapotban futott éskiabált, amilyenben az a katona szokott lenni, aki csak az imént került ki a harcból, még

lángol a tüzétől, még el van bódulva – a puskáját maga után húzva, széttárt köpenyben szaladt.

– Feküdj! – Bokarjov ezt félig kiáltotta, félig mondta, félig meg csak gondolta.Likov halálra volt ítélve, a német is halálra volt ítélve. Az erdőből lövés tüze villant elő, és

Bokarjov rögtön sorozatot eresztett a torkolattűz felé. A német elhallgatott. Likov elesett.Bokarjov átkúszott a műúton, és mászni kezdett az árokban. A német a fejét szinte a földbe

fúrva feküdt ott. Bokarjov belelőtt egy sorozatot, aztán a műútra indult, odament Likovhoz: élettelen karját szélesen szétvetve, hanyatt feküdt.

A törzsőrmester odament Vakulinhoz, aki az árok lejtőjének dőlve, holtsápadtan ült. Krajuskin már lecsatolta a legény derékszíját, felhúzta az ingét: az ingét is, az alsónadrágját is elöntötte a vér.

– Sebcsomag van?– Van – felelte Krajuskin.Ogorodnyikov a műút felé irányított puskával még mindig ott feküdt az árokban.– Sokáig fogunk feküdni? – kérdezte Bokarjov. Ogorodnyikov nem válaszolt.Bokarjov lehajolt, megérintette, megfordította. Ogorodnyikov halott volt.

18.Miért tértem én vissza?A család most már nem idegesített, sem apám, sem anyám – senki sem idegesített: az a két

hét, amelyet nagyapámnál töltöttem, megnyugtatta az idegeimet, a lakókocsi meg leszoktatott arról, hogy felébredjek a papucscsoszogásra. De a moszkvai utcákon gőzölgő aszfalt szaga nem hagyott nyugtot.

Moszkvában az útépítéseken legalább annyi gép dolgozik, mint a mi részlegünkön, sőt bizonyára több is. A viselet is csinosabb – a munkások sárga kabátot, sárga sisakot hordanak. És mégsincs az a nagy távlat, nem olyan nagyszabású az egész, a gépeket is palánkkal kerítik el, figyelmeztető táblákkal, lámpásokkal bástyázzák körül, szinte elvesznek a magas házak között; az ember csak terelőutakat, torlódásokat, dugókat lát, meg deszkapallókat a járdák helyén. Csak a forró aszfalt szagát érzi, és ez a szag oda, az útra vonzza, ahol minden nyílt, minden látható, a verőfényben, a körötte lengő szélben minden csörömpöl és dübörög.

Elfogott a vágy a lakókocsik, a fiúk után: voltaképpen rendes gyerek az a rátarti Jura is, a flegmatikus Andrej is, sőt Mavrin, a vézna szívrabló is.

Meg aztán – a nagyapám.Nem jeleztem előre az érkezésemet, így hát nem várt kocsival, noha ezúttal jócskán volt

holmim. Bőröndömet gyalog cipeltem az állomástól a nagyapám házáig, és hevesen dobogó szívvel léptem be a házba.

Nagyapám alacsony gyalogszéken ült, és a kis dívány rugóit húzta át; a dívány a padlón hevert, ferdén meredeztek faragott, kerek lábai, csigavonalban tekergőztek a zsineggel áthúzott rugók.

Nagyapám felém fordította a fejét, és fekete szeme cigányosan villant meg kékes fehérjével. Akárhogy is no – színes öregember!

És megint ettem tejfeles borscsot, hajdinakását, tejes túrót, megittam annak az üveg vörös bornak az utóját, amelyet nagyapám az első érkezésem örömére vett, ettem paradicsomot, hagymát, sós uborkát; otthon ezt összeegyeztethetetlennek tartották, de nagyapám összeegyeztethetőnek tartotta. És mialatt faltam, rám-rám tekintett; talán azt gondolta, hogy az ő kedvéért tértem vissza. És nem is tévedett: az ő kedvéért meg mindannak a kedvéért tértem vissza, ami körülötte volt. Még ha megint kocsiban lakom is, nagyapám akkor is itt van, bármely pillanatban eljöhetek hozzá, itt maradhatok éjszakára, és majd ezen a kis díványon vet nekem ágyat, és a hold fény foltjai, amelyeket megtörnek a fikusz levelei, szeszélyes mintaként vetődnek a padlóra.

Nagyapám minden higgadtsága ellenére sem tudta leplezni meglepődését, amikor megtudta, hogy a zsebemben van az öt katona névsora. Ezt nem remélte. De a névsor nálam volt. Sztrucskov szerezte meg. Sztrucskov mindent elkövetett. Amikor a kezembe adta a listát, így szólt:

– Megkeressük a kiegészítő parancsnokságokat, hátha valamelyikük él, vagy valaki a rokonságukból. A megkeresés a minisztérium nevében történik – ez meggyorsítja a dolgot, de feladóként téged tüntetünk fel. Ha akarod, megkérem a minisztert, hogy ő írja alá.

– Azt hiszem, elegendő lesz az ön aláírása. Nem lett volna korrekt dolog, ha másképpen válaszolok.

– Ha ráérsz, tájékoztass az eredményről.– Okvetlenül – ígértem.A minisztériumból kijövet észbe kaptam, hogy jobb lett volna nagyapámat tüntetni fel

feladóként: akkor sem Voronov, sem senki más nem ütné bele az orrát az én ügyeimbe. De most már kényelmetlen lett volna visszamenni Sztrucskovhoz.

Tehát nálam van a katonák névsora; a fényképet letettem az asztalra, és sorra megmutattam őket nagyapámnak.

A fénykép közepén a törzsőrmester – Dmitrij Vasziljevics Bokarjov a krasznojarszki határterületről, a bokari kerületből.

Jobbra a legfiatalabb – Ivan Sztyepanovics Vakulin Rjazanyból.Jobbra a szélső – Vaszilij Afanaszjevics Likov a szaratovi terület pugacsovi kerületéből.Tőle balra a legidősebb – Pjotr Ivanovics Krajuskin Pszkovból. Balra a szélső tekintélyes,

javakorabeli ember – Szergej Szergejevics Ogorodnyi-kov Leningrádból.– Korjukovban hárman voltak – mondtam –, egy Mihejevnél, kettő meg Agapovéknál.

Kik ezek?Először is Bokarjov törzsőrmester: őt felismerték Agapovék is, Mihejev is. Másodszor

Vakulin: őrá mutatott Mihejev, és a keresztnevét is helyesen megmondta: Ivan. A harmadik énszerintem Krajuskin. A dohányzacskóra egy Κ betű van hímezve. A többiek közül egynek a neve sem kezdődik K-val, még a keresztneve sem. Tehát: Bokarjov, Vakulin, Krajuskin. De most ezek közül melyik az az ismeretlen katona, aki elpusztította a stábot? Vakulin nem jöhet számításba – Mihejev ezt bebizonyította. Marad tehát Bokarjov törzsőrmester és Krajuskin.

Nagyapám a fejtegetéseimet hallgatva ismét szemügyre vette a fényképet, és így szólt:– Ogorodnyikovon is rajta lehetett a Krajuskin köpenye, Vakulinnál is lehettek az elesett

Likov iratai. Minden lehetséges, sok változat van. Ha megkeresték a kiegészítő parancsnokságokat – jól tették. Itt is folyik a kutatás.

A komódból elővette a helyi lapot, és átnyújtotta nekem. A következő hirdetést olvastam:

1942-ben városunkban támadást intéztek a német parancsnokság ellen. Ennek során elesett egy szovjet katona. Kérjük azokat a személyeket, akiknek ezzel kapcsolatban van valami közölnivalójuk, fáradjanak be a szerkesztőségbe, vagy írjanak Agapovnak.

– Ilyen hirdetést közölt a helyi rádió is – tette hozzá nagyapám.

– Miféle Agapov? – kérdeztem én. – Ki az az Agapov?– Ismered: Szlavik Agapov.– A régiségek kedvelője?– Az.– Az?! Hát minek üti bele az orrát a más dolgába?– Érdekli az ügy. Meg akarja írni; hisz ahogy mondtam már – írogat.– Ugyan mit írt? Az Anyegint? A kapitány lányát? Én még sosem hallottam ilyen íróról.Én magam írogatok, de erről senkinek sem beszélek: szégyellem, lehet, hogy grafomániás

vagyok. És vannak fiúk, akik még egy sort sem írtak, de már az alkotásaikról elmélkednek, közhírré teszik alkotói terveiket, ezt szidják, azt vállveregetően dicsérik, mint tollforgató pályatársukat. Úgy látszik, ilyen író volt a fiatal Agapov történész is.

Kellemetlenül érint, hogy beleavatkozott ebbe a dologba. Igaz, nekem nincs itt monopóliumom, de minek ide ez a pápaszemes kígyó? Öt nem izgatta az ismeretlen katona, csupán ürügy, anyag, szerencsés lelet volt számára, amelyet fel lehet használni.

Mert hát akárhogy is: én kutattam fel Sztrucskovot, én szereztem meg a katonák névsorát, én karoltam fel ezt az ügyet, én jártam Szofja Pavlovnánál, az iskolában, Mihejévnél és őnáluk, Agapovéknál. És most előáll ez az alak!

Már engedelmet: kutasson ő maga!Ezt szilárdan eltökéltem: kutasson ő maga! Hirdetést tett közzé az újságban meg a rádióban

– nagyszerű! Ám folytassa. Ő is a maga vonalán, én is a magam vonalán.– Nagyszerű! – mondtam. – Ám tegyen közzé hirdetéseket, ám írjon, ez nem zavarhatja az

ügyet. De ezekkel – a katonák névsorára mutattam – én magam fogok foglalkozni.Nagyapám nem válaszolt. Nem tudom, helyeselte-e a felfogásomat. Az a legvalószínűbb,

hogy nem helyeselte. De azt jól tudta, hogy mire célzok, őtőle a fiatal Agapov nem szerez tudomást erről a névsorról.

Nagyapám a fényképhez hajolt, és Bokarjovra mutatott.– Látni való: sasmadár ez a törzsőrmester! De a háborúban sokszor egészen váratlan

fordulatot vesznek az események.19.

Igen, a törzsőrmester sasmadár! övé a sír, ő pusztította el a stábot. Csak hát itt ez a dohányzacskó a Κ betűvel. . .

A Mihejevvel, Szofja Pavlovnával meg Agapovékkal folytatott beszélgetéseim véletlenek és váratlanok voltak: valósággal rajtuk ütöttem; nem készülhettek fel, nem frissíthettek fel semmit az emlékezetükben. De most, miután eltelt egy kis idő, bizonyára eszükbe jutott egy s más.

De Agapovékhoz nem mehettem – ott van Szlavik. Ez elesik. Szofja Pavlovnához? ő egy házban lakik Natasával. A lány azt hiheti, hogy vele akarok találkozni. Holott én nem keresem a találkozást vele.

Rendben van – elmegyek Mihej évhez, aztán majd meglátom.Mihej evet a gyümölcsöskertben találtam. A két-csövűvel megint csókára lövöldözött.Amikor meglátott, leengedte a puskát.– Milyen kártékony madár! Az ember igyekszik gyümölcsöt kicsikarni a földtől, ő meg

pusztítja.– Disznóság! – mondtam egyetértően, és a tárgyra tértem: – A Vakulin dolgában jöttem.– Milyen Vakulin dolgában?– Arról a sebesült katonáról van szó, aki itt feküdt.– De honnan tudják, hogy Vakulin?– A bíróság mindent tud – tréfáltam.– Nem tudom, nem tudom. .. Nekem nem árulta el a nevét.Nekem úgy rémlett, hogy ezt idegesen, sőt ingerülten mondja. Most nem olyan volt, mint a

múltkor, nem olyan nyugodt és tárgyilagos, mint akkor.– És honnan tudtad meg a nevét? – kérdezte aztán.– A hadilevéltárból.– Csak az ő nevét közölték?– Nem, ismerjük mind az ötnek a nevét. Az, akit maga mutatott: Vakulin.– Hát a többiek közül él még valaki?– Ezt egyelőre nem tudjuk.– Ügy hát – mondta eltűnődve Mihejev. – Akkor mit akarsz kérdezni?– Hogy került Vakulin magához?– Megsebesült. Két katona hozta ide, aztán elmentek. Az egyik a törzsőrmester, a másik

egy közkatona volt.Odanyújtottam neki a fényképet.– Itt van az a harmadik katona?Feltette szemüvegét, sokáig nézegette a fényképet, aztán levette a pápaszemét, visszatette a

tokba, és visszaadta a képet.– Nem tudom megmondani, félek, hogy tévedek. Lehet, hogy ezek közül valamelyik, de

hogy melyik, nem emlékszem. Ivánra emlékszem, a törzsőrmesterre emlékszem, de a harmadikra nem emlékszem. De mit akartok ti ezzel?

– Hogyhogy mit? Tisztázni akarjuk, kié a sír.– De hát a sír azé, aki elpusztította a stábot.– Igen.– Azt meg a törzsőrmester pusztította el, hisz már mondtam.– De nem látta.– Nem láttam, de minden jel arra vall. A törzsőrmester semmisítette meg, senki más.– Tegyük fel – hagytam rá –, de hol rejtőzött a törzsőrmester négy napig?– Ezt már nem tudom megmondani.– Tehát valamelyik helybeli lakos bújtatta.– Nagyon meglehet. Csak hát hogy találjuk meg ezt a helybeli lakost, hátha már nem is

él... Ki volt itt a háború alatt? Az öregek vagy az olyan rokkantak, mint én. Majdnem mind meghaltak, nemsokára már én sem leszek. Hirdettek a rádióban is, az újságban is, lehet, hogy már jelentkezett is az illető, aki a törzsőrmestert bújtatta. Ezt nektek jobban kell tudnotok – mondta befejezésül, bizonyára azt hitte, hogy közöm van azokhoz a hirdetésekhez.

Szofja Pavlovnát ugyanabban a helyzetben, a televízió előtt találtam. Valami természetfilmet nézett.

Arra a kérdésemre: valóban olyan magas volt-e a megölt katona, ahogy ő mondta, így válaszolt:

– Ej, kedvesem ... Hát hogy tudnám most megmondani, hogy magas volt-e vagy alacsony?! Hiszen nem állt, hanem feküdt. Éjjel történt. Csak arra emlékszem, hogy hosszú gödröt ástunk. De lehet, hogy csak rémlett hosszúnak – én soha életemben nem ástam sírt. Lehet, hogy nem is volt olyan hosszú. Sürgettek bennünket a németek: gyorsan, gyerünk, schnell!

– Jó – mondtam –, tegyük fel. De a dohányzacskó biztosan az övé volt?Szinte megsértődött.– Hát talán a saját dohány zacskómat dugtam oda? Nem is dohányzok. Fiatalkoromban,

társaságban el-elszívtam egy-egy cigarettát, de hogy mahorkával büdösítsek, dohányzacskót tartsak?! Eszeden vagy te, lelkem?

– Lehet, hogy egyik-másik kérdésem talán ostobán hangzik, bocsásson meg – szóltam –, de nagyon kusza ez a dolog, szeretném kibogozni.

– Ugyan mi kuszaság van ebben? – csodálkozott. – Megölték a katonát, eltemettük, gondoztuk a sírját. Azt mondják, most síremléket is állítottak rá. Szeretnék elmenni megnézni,

de a lábam felmondta a szolgálatot. Lehet, hogy valaki elvisz majd autóval.. .– És sokáig voltak itt a németek?– Bizonyára egy hónapig vagy talán kettőig is, de nem sokáig basáskodtak.Ahogy eljöttem Szofja Pavlovnától, az udvarban összeszaladtam Natasával.Távol van tőlem a misztikum, de ha kiszámítjuk annak az eshetőségét, hogy az alatt a

néhány perc alatt, amíg áthaladok az udvaron, találkozom-e Natasával vagy nem, alighanem az lesz az eredmény, hogy ennek a valószínűségi aránya: egy a százhoz. És lám, képzeljék el: mégis összeszaladtam vele az udvarban.

De a legnagyobb misztikum abban rejlett, hogy idefelé jövet tudtam, hogy találkozom vele. Ha akarják, elhiszik, ha akarják, nem, de én biztosra vettem, hogy találkozom vele. És találkoztam is.

– Á, szervusz, Natasa!– Szervusz!– Hogy vagy?– Köszönöm jól – felelte.– Az iskolások beültek a padba? Gyűjtik a jó pontokat?Nem válaszolt.– Tulajdonképpen életünknek ez a legszebb ideje – mondtam mélyértelműen.A lány még most is hallgatott.Sötét átmeneti kabát, svájcisapka, sötét cipő volt ezen a karcsú barna lányon, akinek a

szívéhez sehogyan sem sikerült megtalálnom az utat. Itt állok előtte, érzem ezt a más, idegen és hozzám rideg világot, és nem értem, miért történik ez.

– Miért fújsz rám? – kérdeztem.– Én? Ezt honnan vetted?– Hát nem vagyok vak. Vállat vont.– Ugyanúgy viselkedek veled, mint akárki mással.Ez becsületes válasz volt, köszönöm! Ugyanúgy viselkedik velem, mint bárki mással,

vagyis sehogy. Csakhogy én nem úgy viseltetem iránta, mint bárki más iránt. Ez a különbség.De ezt a gondolatot tovább fejtegetni annyit jelentett volna, mint ragaszkodni ahhoz, hogy

ő is ugyanúgy viseltessék irántam, mint én őiránta. A szerelemnek persze állhatatosnak kell lennie, azt meg kell hódítani: legyőzni a közömbösséget, bevenni a nő szívét. De nem tudtam, hogyan is kell ezt csinálni. Vannak olyan tolakodó, makacs fiúk, akik addig udvarolgatnak, amíg aztán elérik a céljukat, sőt végül feleségül is veszik a lányt. De én azt hiszem, hogy ebből végeredményben semmi jó sem sülhet ki. Ha nem azonnal keletkezik kölcsönös rokonszenv, akkor nem is jön az létre, akárhogy igyekszik is az ember.

– Most jut eszembe – szóltam –, megvan a katonák névsora.Nem értette azonnal.– Milyen katonáké?– Hát azé az öté, akik a fényképen vannak.– Igen? – kérdezte felélénkülve. – Hogy sikerült?Lám, képes érzelmekre! Csak nem énvelem kapcsolatban.– Sikerült! Szereztünk harmincezer futárt.– Mutasd!Megmutattam neki a katonák névsorát.– Add az iskolának – mondta. – A gyerekek majd foglalkoznak vele.– Hát te nem foglalkozol?– Hiszen én már a tizedikbe járok – felelte, úgy éreztem, némi sajnálattal.Á, igen! Kutatásokkal, csoportmunkával a nyolcadik meg a kilencedik osztályosok

foglalkoznak. A tizedikesek arra készülnek, hogy méltóképpen fejezzék be a középiskolát.De én örültem, hogy szóltam neki a névsorról, nagy kő esett le a szívemről, egészen

megkönnyebbültem. Én nem titkoltam el ezt a névsort. Az pedig nem kötelességem, hogy Agapovnak is beszámoljak róla.

– No, szervusz – mondtam.– A viszontlátásra – felelte.

20.– No nézd csak! – fordult Viktor Boriszovicshoz, a mérnökhöz Voronov. – Visszajött!

Nem vettek fel a csokoládégyárba?– Nem.– Tudtam, hogy visszajössz – mondta Voronov –, mert te lélekben csavargó vagy. Hippi –

az vagy te!És amikor elnyújtva, csemcsegve kiejtette a „hippit”, én végleg meggyőződtem arról, hogy

megint az útépítő részlegünknél vagyok. A Szovjetunióban bizonyára csak egy olyan útépítő részleg van, ahol a vezető – ne felejtsük el: egy mérnök – olyan szavakat használ, amelyeknek jelentésével nincs egészen tisztában. „Hippi!”

– És hova menjen egy csavargó? – folytatta Voronov. – Utat építeni. Oda.– Ez nem egészen így van – vetettem ellene, de tartózkodóan, mert nem akartam

vitatkozni.Csakhogy Voronovot nem érdekelte, akarok-e vitatkozni, vagy nem akarok. Van valami

ürügy arra, hogy oktatgasson, hát oktatgat is.– Engem pedig arra ítélt a sors, hogy benneteket, csavargókat irányítsalak – folytatta –, és

ez egyáltalán nem olyan egyszerű. Az első szökést még megbocsátom neked, de a másodikat már nem bocsátom meg. Ha hippi vagy is, ezentúl viselkedj öntudatosan. Mert itt termelés folyik. Megértetted? Ter-me-lés! Most pedig menj, láss munkához!

Mentem, és munkához láttam.Szidorov gépész meg a karbantartók úgy fogadtak, mintha semmi sem történt volna. Sőt

talán nem is tudták, hogy Moszkvába utaztam: azt hitték, valahol a részlegnél lődörgök.A lakókocsimban néhány változás történt. Andrej megvette Kljucsevszkijnek Az orosz

történelem tanfolyama című ötkötetes művét, és most már nem regényekből, hanem eredeti források alapján tanulmányozta a történelmet. Mavrin ábrázata ép volt. Jura új japán tranzisztoros rádiót vett, Silver márkájút, de komoran járt-kelt – összeveszett Ljudával.

Ha voltak köztünk csavargók, ahogy Voronov állította, akkor Ljuda az volt. A szülei Szocsiban éltek, de ő tizenhat éves korában eljött onnan; most tizenkilenc éves. Mindenki Szocsiba utazik, mindenki oda igyekszik, ő meg elszökött onnan.

Kerültek már az utamba ugyanilyen csavargó lányok; csaknem kivétel nélkül mind délről, Szocsiból, Jaltából, Szuhumiból jöttek. Egy-egy ilyen Ljuda gyermekkorától kezdve olyan embereket lát, akik üdülnek, vagyis tétlen életmódot folytatnak: nem dolgoznak, nappal a strandon henteregnek, esténként éttermekben szórakoznak, divatos ruhákat, ékszereket viselnek. És lám, Ljuda azt hiszi, hogy Moszkvában csupa üdülő él. Nem érti, hogy ezek ugyanolyan egyszerű emberek, mint az ő szülei, mint ő maga, csak éppen pihennek. És ha az ő apja-anyja valahová a rigai tengerpartra utazik szabadságra, akkor az ottani kislányok és kisfiúk szemében ők is naplopóknak látszanak.

Tizenhat éves korában Ljuda mindezt nem tudta felfogni; ő csak a tétlenül élő, elegánsan öltözött embereket látta, és ő is ugyanúgy szeretett volna élni, neki Moszkva kellett, főváros, divatos rongyok, annál is inkább, mivel eléggé csinoska volt. így hát Moszkvába utazott. Hogyan, mi módon, egyedül vagy nem egyedül – nem tudom, ő erről sohasem beszélt, és azt sem tudom, hogy elmondta-e egyáltalán valakinek. Talán mint a legtöbb ilyen szép lány, azt remélte, hogy filmszínésznő lesz, és egy darabig ott lézengett a Moszfilm vagy a Gorkij -stúdió portáján. Vagy megpróbált bejutni a színművészeti főiskolára. Vagy férjhez menni egy elaggott akadémikushoz. Nem tudom. De nem lett sem filmszínésznő, sem főiskolai növendék, sem pedig akadémikus felesége; Moszkvában nem is jelentkezett be, hanem

normásnői minőségben rövidesen egy útépítő részlegnél találta magát.A mi egyszerű munkásasszonyaink között fehér hollóként hatott miniszoknyájában (azt

hiszem, ez az egy volt neki), miniesőköpenyében (azt hiszem, télen ez pótolta neki a bundát is), két blúzában (az egyiket délelőtt vette fel, a munkába, a másikat meg este, amikor a sátor-étkezdében ültünk). A törzsgárdához tartozó munkásnőknek, akik lakókocsikban éltek, mint például az a Marija Lavrentyevna, valahol volt saját otthonuk, családjuk, kaptak leveleket, maguk is írtak, és pénzt is küldözgettek haza. Ljuda nem kapott leveleket, bizonyára ő maga sem írt senkinek, pénzt pedig egészen biztosan nem küldött sehová – neki magának sem volt.

ördögszekér volt, nem egyéb. Sose gondoltam volna, hogy csak tizenkilenc éves; azt hittem, hogy huszonhárom-huszonnégy esztendős. És bár alaposan megtépázta, állandóan ütötte-verte az élet, nem tudott egy helyben megülni, és most is el akart menni – úgy látszik, ilyen volt a természete. Jura pedig nem akarta, hogy elmenjen, egészen magánkívül, komoran, dühösen járkált, és kijelentette, hogy nem engedi el Ljudát. De milyen jogon? Nem engedi el, és kész. Csak próbáljon meg elmenni. Csak próbálja meg!

Nem tudom, mi rejlett e fenyegetés mögött. Talán megöli? Furcsának tartottam az erkölcsöknek ezt a primitívségét. Hátha Ljuda kiábrándult belőle? Hiszen szabad ember! Nekem tetszik Natasa, de mivel én nem tetszem neki, félreálltam – és kész. Jurának is így kell cselekednie – félre kell állnia. De a kocsiban lakó fiúk más véleményen voltak.

– Kiderül, hogy potyára vette neki az egész mindenséget: a cipőket, a blúzokat meg az esőköpenyt – magyarázta Mavrin. – Hisz az égvilágon semmije se volt; emlékszem, hogy jött ide. Most pedig meglóg.

Engem meghökkentett ez a logika, ez az észjárás, ez a morál.– Vagyis hát megvette a lányt? örök áron?! Most már az ő tulajdona?! Furcsa filozófia!– Nincs ebben semmi különös – vetette ellen Mavrin –, ha nem szándékszol együtt élni

valakivel, akkor ne is fogadj el tőle ezt meg azt. Utóvégre ez nem egy doboz csokoládébonbon. Egy doboz csokoládét még csak el lehet fogadni az ismeretség címén, sőt egy üveg Vörös Moszkva parfümöt is. De ha egyszer a fiú ruhát, cipőt vesz a lánynak, akkor, magad is beláthatod ...

– És ha Ljuda visszaadja neki a cókmókját? – kérdeztem.– Aztán mit kezdjen vele? – ellenkezett ismét Mavrin. – Eladja? Másiknak ajándékozza?

De nem is a holmiról van szó. Hanem arról, hogy rendszeresen elfogadta. Ez olyan, mintha a felesége lett volna.

– Miért ne vehetné feleségül? – kaptam a szón.– Vegye feleségül! Könnyű azt mondani! – jegyezte meg Andrej. – Hol lakjanak? Azt

hiszed, Voronov majd külön kocsit ad nekik?– De hiszen valahol csak van saját otthona a lánynak is meg a legénynek is. És ha az

emberek szeretik egymást, akkor mi jelentősége van ennek? ...– Kisfiú vagy te még ahhoz, hogy ezt megítélhesd, Szerjozska – mondta Mavrin –, nem

értesz te semmit, önálló nőt, jó háziasszonyt kell keresni. De Ljudka?! Hát mi ő?– Épp az ilyen lányokból, mint Ljuda, válnak a legjobb feleségek – jelentettem ki.– Jól adja! – szólt gúnyosan nevetve Andrej. – Aztán honnan tudod? Saját

tapasztalatodból?– Hátha csakugyan a saját tapasztalatomból!Valóban olvastam valahol, hogy a könnyelmű nőszemélyekből lesznek a leghűségesebb

feleségek.– Sehogy sem értem – mondta Andrej –, te csakugyan hülye vagy, vagy csak tetteted

magadat?!– Bezzeg, ha az ember terád néz, akkor nem nagyon kell töprengenie rajta – vágtam oda.Mavrin meg a magáét hajtotta:– Jurka ezt nem hagyja annyiban. Komoly dolog történik még itt.

21.De egyelőre nem történt és nem is fenyegetett semmi. Ljuda továbbra is ott ült velünk az

ebédlőben, velünk ebédelt, vacsorázott, Viktor Boriszovics, a mérnök pedig szórakoztatott bennünket a történeteivel.

Egy este szabadtűznél ültünk: Jura, Andrej, Mavrin, Ljuda, Viktor Boriszovics meg én.Viktor Boriszovics azt mondta, hogy Makszim Gorkij nagyon szeretett szabadtüzet

gyújtani, sőt misztikus jelentőséget tulajdonított neki. Nem tudom, igaz-e ez, vagy nem, de valahányszor szabadtüzet gyújtottunk, a lakókocsi üres volt, úgyhogy nyugodtan tudtam tanulni, amikor pedig befejeztem a tanulást, én is a többiek mellé telepedtem.

Krumplit sütöttünk, sőt néha saslikot is, vagy egyszerűen csak húst.Ma éppen krumplit sütöttünk.Imbolygott a tűz lángja, a faluban ugattak a kutyák, a távolban Korjukov halvány fényei

pislákoltak.Ljuda egy fadarabbal kikaparta a tűzből a kész krumplit, elébünk taszigálta, mi pedig az

ujjainkat meg-megégetve lehántottuk a héját, megszórtuk sóval, és megettük.A mi részlegünknél tűrhető volt a koszt – Rigából jött a főszakács, aki Voronov szerint

bizonyára szintén csavargó volt, és most idevetődött mihozzánk. De Voronov mégis őt becsülte meg a legjobban: a jó koszt a munkásgárda állandóságának záloga. De mégis untuk már az étkezdét, és nagyon szerettük az ilyen vacsorákat a tűznél.

– Krumpliból százféle fogást lehet készíteni – mondta Viktor Boriszovics, és – orosz szokás szerint – egymás után behajtogatta az ujját –, hajában főtt, illetve sült, hámozva főtt, zsírban sült, párolt krumpli, püré, újkrumpli tejföllel, hússal, hallal, heringgel töltött burgonya. Krumplilángos, -kotlett, -pogácsa, -pehely ...

– Az én anyám – vágott közbe Andrej – olyan krumplis lepényt süt, hogy az ember mind a tíz ujját megnyalja utána.

– Az én mutterom meg csirkecsontot tesz a húskocsonyába – mondta Mavrin. – Csuda finom!

Áhítattal ejtette ki a „húskocsonya” szót, behunyta a szemét, és a fejét ingatva szinte elbódult a gyönyörűségtől.

Furcsa volt hallani, hogy Mavrinnak valahol édesanyja van, és ő emlékszik rá.Én is szerettem volna megemlíteni a mamámat, de hirtelenjében nem jutott eszembe, hogy

milyen ételt készít a legjobban: ő mindegyiket jól készíti. Miközben emlékeim közt válogattam, Viktor Boriszovics tovább beszélt a krumpliról, eredetéről és történetéről: hogyan hozták be Peruból az első spanyol hódítók, milyen kényszer hatására ültették Katalin cárnő idejében; beszélt a burgonyalázadásokról és minden egyébről.

Viktor Boriszovics közismert tényeket idézett fel.De a fiúk számára ezek a történetek a szabadban való nehéz élet egy-egy határvonalát

jelentették; mégpedig világos, derűs határvonalak voltak ezek. A mérnök meséinek báját éppen az adta meg, ahogyan a fiúk hallgatták.

Váratlanul reflektorok fénye vágódott a szemünkbe – autó közeledett a lakókocsikhoz. Nem a mi járműveink közül való; a mieink letompítják a fényt, ha éjjel a lakókocsikhoz közelednek.

A sofőr eloltotta a fényszórót, és mi egy öreg Pobedát pillantottunk meg. Erre megdobbant a szívem – Szlavik Agapov volt; mindjárt tudtam, miért látogat ide.

– Bocsánat – kezdte a szabadtűz felé lépkedve és szemüvegét villogtatva Szlavik –, hol találhatom ...

Ekkor meglátott engem, és ő is rögtön megismert.– Aha, éppen hozzád jöttem. Szervusz!– Jó estét!Hangsúlyozottan köszöntem így, hogy ne tegezzen.

– Ide hallgass – folytatta azon a pimaszul határozott hangján –, az iskolában azt hallottam, hogy neked megvan annak a katonának a címe.

Tehát elárultak, mégpedig kicsoda? Natasa. Ő egyébként nem tudja, hogy én nem óhajtom ennek az alaknak a beavatkozását.

– Miféle katonáé? – kérdeztem.– Ugyan, hisz tudod, kiről beszélek.No, ha ilyen makacsul tegez, akkor én is visszategezem.– Nézd – mondtam –, nekem megvan mind az öt katona címe. Tulajdonképpen melyik

érdekel téged?– A törzsőrmester.– Megtudhatnám, miért éppen ő?Fintort vágott, de hát a kezemben volt, és ezt jól tudta: könnyen a pokolba küldhetem!Nem hallottam fogcsikorgatást, de azt hiszem, megcsikorgatta a fogát. Mindenesetre

szemüvegének kerek ablakai még sohasem villogtak ilyen vadul.– Mert ő az ismeretlen katona.– Ez miből következik?Mi az ördögnek tolakszik ide?! Most a csapatban mindenki megtudja, hogy még mindig

foglalkozom az ismeretlen katona ügyével. Pedig nem akartam, hogy itt tudjanak róla. És ha ez a leendő Stendhal kutatni akar – ám kutasson. Én nem vagyok köteles beszámolni neki a magam kutatásairól.

Ügy beszéltem vele, hogy más az ő helyében egy pillanat alatt eltűnt volna. De ez nagyon makacs és tolakodó alak volt.

– Miből? – kérdezte nyugodtan. – Felismerte Mihejev, felismerte a mamám, őrá utal az az asszony is, aki eltemette. És végül: éppen őnála találták meg az itatóst.

A fiúk szájtátva hallgatták párbeszédünket.Kikotortam a parázsból egy szem krumplit, kezemben ide-oda dobáltam, felül lehántottam

a héját, meghintettem sóval, és beleharaptam.Szlavik állva várta, amíg elvégzem ezt a műveletet. A kezemben volt, és ezt jól tudta.Andrej lustán felállt, bement a lakókocsiba, és hozott egy gyalogszéket.Agapov valami köszönömfélét sziszegett és leült. Azt, hogy ripők, én mindjárt

észrevettem. De ha egyszer ripők valaki, akkor legalább udvarias ripők legyen.

– A mamád nem állítja határozottan, hogy éppen a törzsőrmester kért tőle itatóst – vetettem ellene –, azt mondta: valamelyikük, tehát a két katona közül az egyik kapott itatóst.

– Igen, így mondta, mikor váratlanul érte a dolog, de most már eszébe jutott, és azt állítja: a törzsőrmester tette el az itatóst.

– Hát az itatós kétségtelenül bizonyíték – ismertem el. – De tudod, nem az egyetlen. Ott volt még a dohányzacskó is. Láttad?

– Láttam – válaszolta türelmetlenül Agapov. Kérdéseimtől már-már dühbe gurult. Oda se neki, hadd izguljon egy kicsit.

– Láttad, mi van ráhímezve?Nem felelt, így hát én válaszoltam helyette:– A dohányzacskóra Κ betű van hímezve. Tehát az illető katonának a családneve vagy a

keresztneve K-val kezdődik. A törzsőrmestert pedig Dmitrij Bokarjóvnak hívják. Ügy bizony!De Agapovra mindez a legcsekélyebb hatást sem tette.– Ennek semmi, de semmi jelentősége sincs – jelentette ki –, a fiatal katona aligha

bíbelődött hímzéssel. Ezt a betűt nyilván egy nő hímezte, az, aki a dohányzacskót nekiajándékozta, így hát varrhatta a saját nevének a kezdőbetűjét is: Kszenyija, Klavgyija ...

Ez logikus fejtegetés volt. Minden jel arra vall, hogy az ismeretlen katona Bokarjov őrmester. De a dohányzacskó, a dohányzacskó... és az egyik katona – Krajuskin. Szlavik ezt nem tudja, és ami a legnevetségesebb, nem is akarja tudni. Öt csakis a törzsőrmester érdekli. Annyira biztos abban, hogy a törzsőrmester volt, hogy még meg sem kérdezi a többiek nevét. Annyi baj legyen!

– Tehát mit akarsz tőlem? – kérdeztem.– A törzsőrmester címe kellene. Hogy mondtad a nevét?Megismételtem:– Dmitrij Vasziljevics Bokarjov. Noteszt, töltőtollat vett elő és felírta.– És a címe?– A címe nincs meg.– Hogyhogy nincs meg? Natasa azt mondta, hogy megvan.– Én nem tudom, mit mondott magának Natasa – visszatértem a magázásra, és ezzel

mintegy őt is arra késztettem, hogy ugyanezt tegye –, de nekem nincsenek meg a címek. Nekem csak azoknak a településeknek a neve van meg, ahonnan annak idején behívták őket a Vörös Hadsereg soraiba.

Ilyen hivatalosan fogalmaztam meg az egészet.– Jó – hagyta rá Agapov –, de honnan hívták be Bokarjovot?– A krasznojarszki határterületről, Bokari falvából.Ezt is feljegyezte, majd azt kérdezte:– Ez biztos?– Nem tudom – mondtam gúnyosan nevetve –, nem voltam ott. így szerepel a hadilevéltár

értesítésében.– Meg tudná mutatni nekem azt az értesítést? No végre megértette, hogy engem nem lehet

tegezni!Nem volt kedvem megmutatni az értesítést. Sőt attól is tartottam, hogy zsebre vágja. Ettől

a pimasztól minden kitelik. De nem, ezt nem meri megtenni, mi sokan vagyunk itt, ő meg egyedül van.

Kihoztam hát a névsort a lakókocsiból.A szemüvegéhez emelte, aztán megint a tolláért, noteszáért nyúlt. Azt hittem, hogy most

mindjárt lemásolja. De nem, csak összehasonlította a Bokarjovra vonatkozó bejegyzését a névsorral. A bejegyzés helyesnek bizonyult, így hát visszaadta a névsort. A többiek közül senki sem érdekelte. És ez érthető is. Hisz őt nem maga a katona érdekelte. A katona az ő szemében csupáncsak történelmi személyiség volt. És ez a személyiség bizonyára már készen

áll a képzeletében, ehhez próbálja igazítani a tényeket. De az is lehet, hogy egyáltalán nem történész. Csupán könnyelmű, felületes ember, szenzációkat hajhászó, nyüzsgölődő fickó.

Agapov mintegy az én gondolataim megerősítéséül ezt mondta:– Egyébként megállapítottuk, hogy a törzsőrmester a mi házunkban rejtőzött, a

szénatartóban, és onnan elindulva pusztította el a stábot.Á, ez hát az! Kiderül, hogy Agapov elvtársnak valami köze van a hőstetthez.Felállt, zsebébe dugta a noteszt, eltette a töltőtollat, és mindenkihez, tehát senkihez sem

fordulva azt mondta:– A viszontlátásra!A fiúk közül valaki dörmögött valamit válaszul, de a többiek még csak nem is dörmögtek.

Ez az alak nem tetszett senkinek.Csak Ljuda mondta hangosan és csípősen:– Magának is „szí”!Ez a „szí” őnála azt jelentette: szívélyes üdvözlet. Egy ideig szótlanul ültünk, aztán Jura

megszólalt.– No, szép kis alak vagy te!– Mire célzói? – kérdeztem meghökkenve.– Ezért utaztál Moszkvába?– Mellesleg.– Nagyon helyesen tetted – dicsért Andrej.– Mi is a lényege? – kérdezte Viktor Boriszovics. – Nem értettem mindent a vitátokban.Erre elmondtam magát a történetet is, a lényegét is meg azt is, hogy Szlavik miért

ragaszkodik Bokarjovhoz, elősoroltam minden bizonyítékot Bokarjov mellett és ellen, minden érvet Krajuskin meg Vakulin mellett és ellen.

– De hisz a legmeggyőzőbb érvek mégiscsak a törzsőrmester mellett szólnak – jegyezte meg Viktor Boriszovics.

Mindenki egyetértett azzal, hogy az az ismeretlen katona minden bizonnyal Bokarjov. Mavrin a következő érvet hozta fel:

– Az öt közül csakis ő pusztíthatta el a stábot. A többi sofőrnépség, az még egy gránátot sem tud eldobni.

De azzal is mindenki egyetértett, hogy pontosan tisztázni kell a dolgot, és hogy a fiatal Agapovnak kár ennyire sietnie. Sietségének magyarázataként, ugyancsak Mavrin, ezzel a váratlan változattal állt elő:

– Elárulták a katonáinkat, azért igyekeznek eltüntetni a nyomokat.– No nem – tiltakoztam határozottan –, senki sem árult el senkit, ezek teljes mértékben

rendes emberek, itt egészen másról van szó.De Mavrin képtelen feltevése mégis vita tárgyává vált.– Minden megeshetett – mondta Andrej –, a háborúban minden előfordult. Az δ helyében

mindenki sietne.– Én nem sietnék – ellenkeztem vele. – Ha valaki azt mondaná az apámról, hogy áruló, én

egyszerűen pofon cserdíteném.– És ha erre bizonyítékok volnának? – kérdezte Jura.– Azt mondanám: rajta, vitassuk meg, nyomozzuk ki mind az öt katona történetét, hogy

minden abszolút világos legyen. Én nem sietnék.– De hátha Szlavik nem hisz a nagyanyjának? – erősködött Jura. – Most rendes asszony,

de huszonöt évvel ezelőtt megijedt a németektől. Hát ezért nem akar Agapov semmilyen nyomozást. Azt akarja bebizonyítani, hogy az ő katonájuk pusztította el a stábot, tehát ők nem árulták el.

– Ugyan, hagyd ezt! – szólt közbe Mavrin. – Ha egyszer kiadták a katonánkat a németeknek, akkor itt nincs mit védeni.

– Hát mit csináljon, árulja el a hozzátartozóit?– vetette ellene Jura.Bármilyen képtelenség volt is a kiindulópontja, a vita kezdett elmérgesedni.– Egy apát nem szabad elárulni – mondtam én.– Az apának hinni kell.– És a történelmi tények?! – vetette ellenem Andrej.– Én nem akarok tudni semmiféle történelmi tényekről – kiáltottam –, a fiú nem árulhatja

el az apját! Ha nem bízunk többé apáinkban, akkor semmit sem érünk.– Mit kiabálsz? – szólt Andrej. – Tisztázni kell a dolgot, te meg csak kiabálsz. A világon

vannak gazemberek, a gazembereknek meg vannak gyermekeik. Hát mit csináljanak ezek a gyermekek – védjék a gazember apjukat?

Fondorlatos kérdés volt. Mindnyájan rám néztek, várták a válaszomat. A Ljuda tekintetében valami sajátosat vettem észre: bizonyára hadilábon állt a szüleivel.

– Mondhattok, amit akartok – feleltem –, de az én meggyőződésem az, hogy a fiú nem lehet bírája az apjának. Ha az apám bűnt követ el, én nem lehetek a védője. De nem lehetek a vádlója sem. Ám ítéljen rajta a bíróság, a társadalom, ám háruljon rám is a bűne, ám háruljon rám a szégyene. Ha pedig nem tudok ezzel a szégyennel élni, meghalok.

– Mond valamit a fiú – jegyezte meg Andrej. Jura lebiggyesztette a száját.– Elméletben minden szépen fest.– Egyébként – szólaltam meg ismét – erről az öt katonáról azt tartják, hogy rejtélyes

körülmények között eltűntek, és az ügyükben folyt is nyomozás. Lehet, hogy azt közölték a hozzátartozóikkal, hogy megszöktek. Mi itt egy hőst temettünk el, aki megsemmisítette a német törzskart, a fia meg azzal a gondolattal jár a világban, hogy az apja szökött katona volt. El kell ezt hinnie? Nem, nem kell! Katonaszökevény? Bizonyítsák be, hogy megszökött! Mutassák meg azt a szökevényt! Hol van most? Ha nem hiszünk apáinkban, akkor nem is kell keresnünk a sírjukat.

Én sosem szoktam ilyen hosszú beszédeket mondani. De ebben a beszélgetésben nagyon felzaklatott valami.

Ljuda felállt, és egyetlen szó nélkül a lakókocsijába indult.22.

A községi szovjet elnöke tűnődve haladt a falu széles utcáján, amelynek két oldalán nagy szürkésfekete gerendaházak álltak, itt-ott zöld moha lepte zsindelytetők alatt.

A falu hegyen állt, a veteményeskertek a lejtőn lefelé egészen a partig húzódtak, ahol ágasokon halászhálók száradtak, a vízen meg a földbe ásott kis cölöpökhöz kötött csónakok himbálóztak.

A hatalmas, széles folyó a szigeteket gyorsan megkerülve, számtalan mellékágra szakadva vitte, vitte áttetszően világos vizét. A folyó partján a föld őseredeti szerkezetét előtáró, barna, sárga, szürke mészkövekkel rétegzett és gránittelepekkel teleszórt sziklás szakadékok magasodtak. A sziklákon túl áthatolhatatlanul sűrű, végtelen ősvadon kapaszkodott felfelé – a tajga.

Az elnök arcán az olyan ember komoly és gondterhelt kifejezése tükröződött, aki tudatában van mind hivatalának jelentőségével, mind a ráváró feladat szokatlanságával. És minél közelebb ért Bokarjova házához, annál zordabb lett az arca. Bár fiatal volt, és még csak egy éve elnökösködött, jól megtanulta a szabályt: minél bonyolultabb egy-egy kérdés, annál hivatalosabb képet kell vágni, kivált ha az embernek asszonnyal van dolga.

Bokarjova háza semmiben sem különbözik a falu többi házától: véggel rúg ki az utcára, ablakait lilára festett, faragott tokborítások díszítik, tornáca az udvarba nyílik, amelyet függőlegesen felállított, szorosan egymáshoz illesztett deszkákból való kerítés vesz körül, és amely ugyancsak deszkákkal van burkolva; az üres melléképületek előtt halfüzérek száradnak kiakasztva.

A ház belseje is ugyanolyan, mint a többié: nagy szoba, azon túl a hálószoba. Az elülső sarokban szentképes polc, a másikban tükör és hímzett törülköző, a falon fényképek, a válaszfal mögött konyha, a kis kemencénél Antonyina Vasziljevna Bokarjova, hetven év körüli vagy talán annál is idősebb kis öregasszony.

– Jó napot, Antonyina Vasziljevna – köszönt az elnök hivatalos hangon, és iratot vett elő a táskájából. – Levél érkezett, Dmitrijről, a fiáról szól.

Antonyina Vasziljevna elmosolyodva a füléhez tartotta az ujját, mutatta, hogy nagyothall.Az elnök felemelte a hangját, úgyhogy az erre még hivatalosabban csengett.– Megtalálták azt a sírt, amelyikbe el van temetve Dmitrij, a fia.Az öregasszony leereszkedett a padra, a térdére tette munkában elfáradt kezét, egy darabig

hallgatott, majd azt kérdezte:– Hol van az a sír?Az elnök a levélre, pillantott.– Korjukov városban. Hallott már róla?– Ki találta meg?– Iskolások találták meg. Azt kérdezik egy újság szerkesztőségéből, hogy melyik évben

esett el Dmitri j Bokarjov, milyen levelet küldött a háborúból.Antonyina Vasziljevna megint hallgatott egy ideig, aztán remegő hangon megszólalt:– Lám, megtalálták a Mitya sírját... Elkövetkezett az a nehéz pillanat, amelytől a

legjobban félt az elnök: kezdődik a sírás-rívás, a jajveszékelés, és ilyenkor már semmiféle hivatalos magatartás sem segít, a szavak sem segítenek, mert minden szó csak olaj a tűzre, úgyhogy az asszonyok a végén torkuk szakadtából üvöltenek.

Jelizaveta Filatovna, a szomszédasszony segített a bajban, egy tűzrőlpattant fehércseléd, az a fajta, aki elsőnek tud meg mindent, és aki mindenbe belekotnyeleskedik. Éppen ezért nem szerette az elnök, de most örült a megjelenésének.

A szomszédasszony berohant a házba, és izgatottan máris rákezdte:– Micsoda öröm: így hát nincsenek szanaszét szórva a csontjai a világban. Nagy vigasz ez

neked, Vasziljevna, nagy vigasztalás ez öreg napjaidra . ..Az elnök nagyon okosan félrehúzódott, és a falon függő fényképeket kezdte nézegetni.Egy képen nyalka, délceg törzsőrmestert látott, aki vállszíjat, széles parancsnoki

derékszíjat, a mellén meg gárdajelvényt és „Bátorságért” feliratú medáliát viselt. Ez volt Dmitrij Bokarjov, a háziasszonynak csaknem harminc évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt fia. A fényképen egyidős lehetett az elnökkel.

– Sasmadár, tisztára sasmadár – mondta eközben Jelizaveta Filatovna, a szomszédasszony –, bátor volt, vakmerő. Már kisfiú korában medvére járt az apjával. Hányszor mondtam is neki: „Kicsi vagy még te, Mityenyka, ahhoz, hogy az erdőbe járj.” Ő meg rám nézett, így ni, aztán elfordult, mintha azt akarná mondani: „Ne üsd bele az orrod a más dolgába, néni!”

Antonyina Vasziljevna nem jajveszékelt, nem sírt-rítt, hanem munkában megfáradt kezét a térdén összetéve csak ült, és szótlanul hallgatta szomszédasszonyát.

Az pedig lelkendezve folytatta:– Később egyedül vadászott mókusra. Amikor pedig megjött az erdőből, minden lány

bolondult érte, mert takaros, derék legény volt.Az elnök végigjártatta szemét a szobán, az olyan tűnődő ember tekintetével, aki előtt

feltárult valami. Hogy tulajdonképpen mi tárult fel, nem tudta volna megmondani, de volt valami különleges egyrészt ennek a daliás törzsőrmesternek fiatal, ifjúi arcában, aki csaknem harminc évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt a háborúban, másrészt anyjának szomorú hallgatásában, aki csak most tudta meg, hogy megtalálták eddig ismeretlen sírját.

– Nincsen szüksége valamire? – kérdezte. – Esetleg kicseréljük a háztetőt?Jelizaveta Filatovna az elnök háta mögül intett Antonyina Vasziljevnának: élj az

alkalommal, kérj valamit!

– Kitart még az a tető – válaszolta halkan Antonyina Vasziljevna.A szomszédasszony bosszúsan vállat vont: nem használja ki az alkalmat az öregasszony ...– A kerítést kellene megjavítani – mondta behízelgően mosolyogva.Az elnök kérdően nézett Bokarjovára.– Semmi se kell, mindenem van – felelte ugyanolyan halkan Antonyina Vasziljevna.A szomszédasszony másra terelte a szót:– Biztosan küldenek fényképet a sírról.– Mindent megtesznek, amit kell – jelentette ki hatósági szerepébe visszazökkenve,

hivatalos hangon az elnök.– De hogy találták meg a sírját? – érdeklődött Jelizaveta Filatovna.– Akadtak jó emberek, akik megkeresték – mondta Antonyina Vasziljevna.

23.... Már messze bent jártak a búzatáblában, amikor repülőgépek zúgása hallatszott – a

németek bombázták az üres gépállomást.A maguk készítette hordágy, rajta Vakulin, nehéz volt. Korjukovba csak sötét este értek be.A legszélső házban még égett a lámpa. Bokarjov erélyesen, követelőén dörömbölt az ajtón.

Szikár, negyven év körüli, riadt és mogorva arcú férfi nyitotta ki.Bevitték Vakulint, lefektették a díványra.A házigazda némán nézett rájuk.– Messzire van a tábori kórház? – kérdezte Bokarjov.– Az iskolában volt – felelte a házigazda –, most nem tudom, hol van.– Miért nem tudja?– A mieink ma elmentek.– Úgy – dörmögte Bokarjov –, jó, megkeressük; hátha maradt ott valaki. A sebesült

egyelőre hadd feküdjön itt magánál. Hamarosan visszajövünk, és magunkkal visszük. Mi a neve?

– Mihejev.– Ügyeljen a sebesültre, lakassa jól, adjon neki párnát – parancsolta Bokarjov, és lehajolt

Vakulinhoz. – Hogy vagy, Vanya?– Hát megvagyok – mondta gyönge mosollyal Vakulin –, tudok járni.És megkísérelte, hogy feltápászkodjon.– Feküdj vissza! – parancsolta Bokarjov. – Én-nélkülem ne menj sehová!Gyanakvóan szétnézett a szobában.– Ki van még a házban? – kérdezte a házigazdától.– A család ... A feleségem, a gyermekek.– Maga miért nem vonult be?– Felmentettek, betegség miatt.Bokarjov megint gyanakvóan nézett körül, és benyitott a szomszéd szobába – az ágyakon

gyermekek aludtak.A törzsőrmester letett Vakulin mellé egy zsákmányolt géppisztolyt, sokatmondóan a

házigazdára nézett, és azt kérdezte:– Hogy jutunk el a kórházhoz?– Hát a keresztutcán át a szomszéd utcába jut, ott az iskola.Bokarjov és Krajuskin bekanyarodtak a keresztutcába, majd kiértek egy hosszúra,

bizonyára a főutcára, amelynek a dereka táján ott magaslott az iskola emeletes épülete.Az épület üres volt, minden ablak nyitva, a szél meglobogtatta a letépett elsötétítő papír

kék sávjait, a padlón is papír hányódott meg egy csomó kötéscafat, és orrfacsaró jód– meg karbolsavbűz érzett – az egészségügyi zászlóalj elment.

– Én aztán nem kerülöm el a büntetőszázadot – szólalt meg komoran Bokarjov.– Hát mit vétettél te? – szólt Krajuskin.

– Elvesztettem az embereimet, tehát bűnös vagyok – felelte Bokarjov. – No jó! Valahol meghálunk, reggel kerítünk egy fogatot, felvesszük Vakulint, és igyekszünk utolérni a mieinket.

Egy kis mécs halvány fénye világította meg azt az asztalt, amelynél Bokarjov, Krajuskin, a háziasszony – Agapova, egy középkorú nő – meg tizenhét év körüli kislánya ültek. Bokarjov, fejét az asztalon karba tett kezére hajtva szunnyadt.

Ide-oda libegett az egyenetlenül égő láng, kikiragadta a sötétből az asztalnál ülők arcát, néha még a fal egy-egy darabját is, ahol egy lovassági egyenruhát viselő férfi fényképe függött: az illető egy lovat tartott kantárszáron.

A kislány leckét készített.– Iskola nincs ugyan – mondta sóhajtva Agapova –, de tanulni kell.– Bizony, okvetlenül – helyeselt Krajuskin –, a művelődés, az rendszerességet követel.– Nem találkozott véletlenül Szergej Vlagyimir Agapovval? Már régóta semmit se

kaptunk tőle.– Volt nálunk egy Agapov – mondta Krajuskin, és a kislányra tekintett –, szakasztott

ilyen.– Ő lovas.Bokarjov nagy nehezen felemelte fejét az asztalról.– Ha lovas, akkor az más fegyvernem. Gyorsan-mozgó alakulat.– Ahogy az ének mondja – kapott a szón Krajuskin –, „máma itt, holnap ott”. Magamról

tudom: levelet kapni, azt szeretjük, de válaszolni – nem érünk rá. Meg aztán miről is írjunk? Háború van körös-körül, csupa felfordulás. Ha vége lesz, akkor majd kibeszélgetjük magunkat.

– Hát... kinek hogy végződik – sóhajtott ismét Agapova.– Tudjuk jól – szólt helyeslően Krajuskin –, kinek csupa kereszt a mejje, kinek meg

bokorban a feje.Krajuskin a kislány válla fölött belepillantott a tankönyvbe: olvasókönyvbe való ábrák –

házak, kertek, folyók, lovak, tehenek voltak benne. – Megérintette a ceruzát, megszagolta az itatóst.

– Az én gyermekeim pontosan ilyen könyvből tanultak, a ceruzájuk is ilyen, az itatósnak pedig pontosan ilyen tintaszaga volt. Van még neked?

– Van, új.– Az újat tartsd meg magadnak, ezt meg add nekem – kérte Krajuskin.– Tessék eltenni.Krajuskin megszagolta az itatóst, összehajtotta, és a zsebébe dugta egy fényképpel együtt,

amelyen öten voltak rajta: ő, Bokarjov, Vakulin, Likov és Ogorodnyikov.– Minek ez neked? – kérdezte Bokarjov.– Emlékbe: gyermekszaga van – mondta mosolyogva Krajuskin.Vakulin a Mihejev házában, a díványon feküdt. Igyekezett mozdulatlanul feküdni – akkor

úgy tetszett, hogy nem fáj annyira a belseje: csak akkor fájt, ha megmozdult, máskülönben csak egyenletes lüktetést érzett, és azt hitte, hogy bizonyára gennyesedik valamije.

Arra is gondolt, hogy nem kellett volna új helyre átmásznia. Akkor találta el a golyó, amikor éppen tüzelőállást változtatott, és ez a golyó bizonyára a hasában van, de lehet, hogy teljesen keresztülment rajta. Mégis inkább arra hajlott, hogy a golyó a hasában van: érzett ott valami hegyeset és szúrósat, kivált ha megmozdult.

Nem aludt el: várta vissza Bokarjovot meg Krajuskint. Ha el is ment az egészségügyi zászlóalj, csak találnak orvost: a törzsőrmester derék legény – ő majd orvost is kerít, és megtesz minden egyebet, amit kell.

Eszébe jutott Nyura – az első lány az életében; hát így találkoztak, és milyen furcsán alakult az egész. Aztán eszébe jutott Rjazany, a Rjumin-liget, ahová nyáron sétálni jártak, a

városi park, az Oka, a Szolotcsa – ahová vasárnaponként autókkal rándultak ki –, a garázs az egykori templomban a régi piac mellett. Majd megint Nyura, meleg, sovány karja jutott eszébe . . .

Érintésre ébredt fel. Alsóruhában a házigazda állt előtte.– Hallod, katona? Németek!Vakulin tisztán hallotta a tankok dübörgését. Az ablakvédő táblák résein már beszivárgott

a kora reggeli fény.A háló ajtaja nyitva volt, és Vakulin egy ágyon meglátott két gyermekfejet: rémülten

néztek rá.– El kell menni, katona – mondta megfontoltan, nyugodtan és halkan, de határozottan

Mihejev –, a németek agyonlőnek: mit érnek veled így, sebesülten?! Engem meg a kisgyermekeimet pedig ledurrantanak rejtegetés miatt. Ez sem neked nem kell, sem nekem. Kivezetlek a kert alá, egy vízmosásban eljutsz a régi kőbányához, aztán meg az erdőbe. Nehezedre esik a járás, de mégis van rá kilátás, hogy megmenekülsz.

Vakulin feltápászkodott.Éles fájdalom hasított belé, a kötés tűrhetetlenül szorította; szerette volna letépni, de nem

téphette le.Mihejev segített neki felkelni, a vállára dobta a géppisztolyt, botot nyomott a kezébe, és

kivezette a kertbe; állandóan támogatva elvezette a kiskapuig. Vakulin a botra meg a Mihejev vállára nehézkedve sántikált. Még mindig érezte ugyanazt az éles, szúró fájdalmat, de igyekezett leküzdeni, mert ösztökélte a szomszéd utcán haladó tankok dübörgése.

Mihejev óvatosan megnyitotta a kiskaput, és kikémlelt az utcára.– Menj egy kicsit ezen az utcán, ott – mutatta -fordulj balra, kiérsz a kertek alá, aztán a

vízmosásban az erdőbe.Vakulin sántítva elindult az utcán.Mihejev becsukta a kiskaput, és kilesett egy résen.Az utca végén német páncélautókat pillantott meg. Bömbölő motorokkal gyorsan

közeledtek.Vakulin éppen csak hátrapillantott, a kerítéshez lapult, még arra se volt ideje, hogy

felemelje a géppisztolyt – egy csapatszállító páncélautó tüze lekaszálta.Úgy maradt ott fekve a kerítésnél.Mihejev lehajolva, az almafák alatt átbújva, óvatos léptekkel a ház felé indult.Bokarjov félrehúzta a függönyt, és meglátta a német tankokat. Krajuskin sietve felöltötte a

köpenyét. Agapova pongyolában állt az ajtónál, és fülelt az útról behallatszó csörömpölésre meg dübörgésre.

– Esetleg a padláson elbújhatnak – mondta –, de van pincénk is a konyha alatt, jó száraz.– Hová rúg ki a kert vége? – kérdezte válasz helyett Bokarjov.– A szomszéd utcára.Bokarjov kiszaladt az udvarra, a kerítés résén kikémlelt, meglátta a páncélautókat, és

hallotta a géppisztoly sorozatot. Krajuskin kérdően tekintett rá.A törzsőrmester egy gyors pillantással végignézett az udvaron. A szín kapuja nyitva volt,

benne, a tető alatt szénatartó látszott.Felmásztak oda, és beásták magukat a szénába.

24.Az irodába hívattak.Voronov előtt egy csomó levél hevert. Rájuk intett a fejével.– A tieid. Kinyújtottam a kezemet.– Köszönöm.– A levéltitkot garantálja az alkotmány – mondta Voronov. – így hát nem is nyúlok hozzá

a levelezésedhez. De mindegyik borítékon rajta van a bélyegző: hadkiegészítő parancsnokság;

tessék, a rjazanyi, a leningrádi, a krasznojarszki, a pszkovi, a szaratovi. Mi az, folytatod?– Folytatom.– Csak folytasd, folytasd ...– Nem munkaidőben csinálja – jegyezte meg Viktor Boriszovics, a mérnök –, ez az ő

magánügye.– Nem – válaszolta Voronov –, a szabad idő nemcsak magánügy. Mavrin tegnap a szabad

idejében csinált botrányt a faluban, mégis engem vonnak kérdőre; azt mondják, elhanyagolom a politikai-nevelő munkát, elhárítom a felelősséget a közösség erkölcsi állapotáért. Lám, ön például, Viktor Boriszovics, megengedhetőnek tartja, hogy szabad idejében együtt iddogáljon a fiatalsággal, én pedig úgy vélem, hogy nem helyesen teszi; megfeledkezik a vezetés tekintélyéről.

– Mi nagyon tiszteljük Viktor Boriszovicsot. .. – jelentette ki Ljuda.– Te csak hallgass – torkolta le Voronov –, mind nagyon okosak lettetek, nem is útépítő

részleg ez, hanem szimpózium. Ez nemcsak a munkahelyünk, hanem az otthonunk is. Csak a csokoládégyárban van az, hogy az ember ledolgozza a maga nyolc óráját, aztán hazamegy, és úgy kirúg a hámból, ahogy akar. Itt mi mindnyájan szem előtt vagyunk.

– Én nem csináltam semmi elítélendő dolgot – jegyeztem meg.– Hát én talán vádollak valamivel? – csattant fel Voronov. – Foglalkozz azzal, amivel

akarsz, a te dolgod. Csak ne menjen a termelés rovására.– Hát hogy mehetne ez a termelés rovására? – kérdeztem meglepetten.– Azt én nem tudom, csak az a fontos, ne legyen semmi zökkenő. A munkádat pontosan el

kell végezned, és kész.– El is végzek mindent, és kész – válaszoltam.No és mi volt a levelekben?Leningrád: semmi adat sincs Ogorodnyikovról vagy hozzátartozóiról.Pszkov: Krajuskin 1942-ben nyomtalanul eltűnt. Pszkovban él a fia: Valerij Petrovics

Krajuskin, címe ez és ez.Pugacsov: a kiegészítő parancsnokság adatai szerint Likovnak nincsenek hozzátartozói a

pugacsovi kerületben.Rjazany: Vakulin 1942-ben nyomtalanul eltűnt. Rjazanyban él az apja, az anyja és a

nővére.Krasznojarszki határterület: Bokarjov a nyilvántartás szerint nyomtalanul eltűnt 1942-ben.

Bokari faluban él az anyja, Antonyina Vasziljevna Bokarjova.Élő tanú nem lesz.

25.Az orvos lakásában mindig kórház– vagy patikaszag van. A mi osztályunkba járt egy híres

professzor fia, Vovka Kulesov; az ő lakásuk is mindig félig kórház–, félig patikaszagú volt, noha Vovka apja otthon nem fogadott betegeket; ráadásul elmeorvos volt, az elmegyógyászatban pedig nem alkalmaznak orvosságokat. Különben lehet, hogy mégis alkalmaznak. A mama altató tablettáira rá van írva, hogy jótékonyan hat a pszichikumra.

Orvosságszag volt Krajuskinék lakásában is. Ez a lakás megfelelt volna a legkényesebb és legújabb moszkvai igényeknek is, ha nincsenek ott a Világirodalom kötetei, amelyeket, azt hiszem, csak lakásdíszítés céljára adnak ki. Ezek az egyformán vaskos kötetek, ezek az egyenletes sorok! Hisz ez nem enciklopédia, nem szakszótár vagy kézikönyv. Egyforma borítólap alatt Homérosz és Csehov, Thackeray és Jeszenyin, Puskin és Hemingway. És egyáltalán: nem szabad szabványkönyvtárat tartani. Könyvtárát ki-ki a saját ízlése szerint válogassa össze.

Valerij Petrovics Krajuskin nem volt otthon. Engem Zoja, a lánya fogadott, magas, szemüveges leányzó, láthatólag vérbeli intellektuális nő. És persze rendkívül modern, mint az ilyen szemüveges intellektuális nők valamennyien – modernségükkel leplezik külsejük

fogyatékosságait. Hosszú, sovány lába volt, és egyáltalán nem illett rá a miniszoknya.Ránéztem, felmértem, mire számíthatok, és azt mondtam:– A nagyapja ügyében jöttem.– Á . . . – szólt elnyújtva Zoja – a papának telefonáltak valahonnan, azt hiszem, a

kiegészítő parancsnokságról. Most nincs itthon. Ha akarja, megvárhatja. Nemsokára megjön.Bementünk az ebédlőbe. Zoja fesztelenül nézegetett.– És mit akar maga a nagyapámmal?– Tisztázni szeretnénk: az övé-e a sír, vagy nem az övé.– Hát mit számít az? – kérdezte gúnyosan Zoja. – Nagyapámnak ez most már teljesen

közömbös.– És magának?– Nekem? – Vállat vont – Nekem például mindegy, hogy hol temetnek el. Sőt inkább

hamvasszanak el!... Sír! Mi értelme van annak? Benövi a fű, és kész,– Benövi – mondtam egyetértően –, ha nem gondozzák.– És tudja, hogyan rendelkezett Engels?– Hogyan?– Halála után égessék el, és hamvait szórják a tengerbe.– Hol tanul maga? – kérdeztem.– Az orvosegyetemen.– Á ... – szóltam én is elnyújtva. Majd így folytattam: – Ez Engels magánügye. Marx

például nem adott ilyen utasítást.Zoja erre nem tudott mivel visszavágni.– És hogy hívták a nagyapját? – kérdeztem.– Nagyapámat? ... A papát Valerij Petrovicsnak hívják, tehát ő Pjotr volt.– És az apai neve?Zoja összeráncolta homlokát, és széttárta a karját – nem tudta.– Nem megy – állapítottam meg. – Hallgassa csak: „A múlt tisztelete – ez az a vonás,

amely megkülönbözteti a műveltséget a vadságtól.” Puskin.Hallgatott egy darabig, majd azt kérdezte:– Hát maga hol tanul?– A bölcsészeten – válaszoltam.Megjött Valerij Petrovics Krajuskin, így hát átmentünk a dolgozószobájába, mely nehéz

bútorgarnitúrával volt berendezve, de a könyvszekrények valamelyest élénkebb képet mutattak – úgy látszik, az orvosi könyveket nem olyan sablonosán adják ki, mint a Világirodalom könyvtárát.

Valerij Petrovics középtermetű, zömök férfi volt; keze fehér és olyan tiszta, mint az orvosoké szokott lenni.

A nagy, fényezett íróasztalon kívül a sarokban állt még egy kis kerek újságos asztal. Aköré ültünk le, karosszékekbe.

Átnyújtottam a fényképet Valerij Petrovicsnak.Megnézte, aztán rám emelte a szemét.– Igen, ez az én apám.– Add csak ide, papa – kérte Zoja. Megnézte a fényképet. – Melyik a nagyapa?Valerij Petrovics megmutatta Krajuskint.– Ezen ugyanannyi idős, mint amennyi most te vagy – jegyezte meg Zoja.– Igen, minden bizonnyal – erősítette meg a szobában járkálva Valerij Petrovics.– De idősebbnek látszik – folytatta Zoja. Valerij Petrovics semmit se válaszolt. Megálltelőttem.– Tehát nem volt nála semmilyen irat? Hát hogyan derítették ki, hogy kicsoda?– Kiderítettük – feleltem röviden. Csak nem fogom újra elmondani a kutatások történetét;

ez most már nem érdekes.– Igen, igen, persze – mondta Valerij Petrovics –, hadilevéltárak, ezredtársak, értem, értem

...– Nem olyan bonyolult dolog – hagytam rá.Zoja fürkészően nézett rám – megérezte hangomban a gúnyt. Engem nem ejtett zavarba a

tekintete, hiszen ő úgysem tulajdonít ennek semmilyen jelentőséget.– Mi is próbáltuk kideríteni, hol van – mondta Valerij Petrovics –, de azt válaszolták:

nyomtalanul eltűnt.Zoja most őrá tekintett. Nem tetszett neki, hogy az apja mentegetőzik előttem. De lehet,

hogy csak nem találta eléggé meggyőzőnek a mentegetőzést. Valóban nem kellett volna mentegetőznie, ez hamisan csengett.

– Mikor kaptak legutoljára levelet az édesapjától?– Negyvenkettő őszén – felelte Valerij Petrovics.– Apám általában ritkán írt, különösebben sohasem melegedett bele az írásba, egyszerű

sofőr volt.Hangjából kiérződött a büszkeség ismerős árnyalata: az apja csak egyszerű sofőr volt, ő, a

fia meg, lám, orvos, mégpedig a jelek szerint nagynevű orvos.– Ez biztos? – kérdeztem. – Negyvenkettő őszén kapták édesapjától a legutolsó levelet?

Több levél nem jött?– Pontosan így van – erősítette meg Valerij Petrovics –, negyvenkettő őszén. Több levél

nem jött.– Megvan még az a levél?– Sajnos, már nincs meg – válaszolta Valerij Petrovics –, elveszett a sok ide-oda költözés

során. De fényképek maradtak apámról.Kihúzta az íróasztal legalsó fiókját, elővett egy fényképalbumot, óvatosan forgatta a nehéz

lapokat a beléjük tűzött képekkel, végre megtalálta, amit keresett, és átnyújtotta nekem.A régi, háború előtti fotó a fiatal Krajuskint meg a feleségét ábrázolta, egy egyszerű, de

értelmes arcú, csinos asszonyt.– Meg akartam nagyíttatni, hogy felakasszuk a falra – mondta Valerij Petrovics, mialatt a

fényképet nézegettem. – De a feleségem azt mondja, hogy manapság nem függesztenek ki családi fényképeket, csak festményeket. – Körbemutatott: csakugyan függött néhány képecske a falakon. – Azt mondja, nem illik közszemlére kitenni a rokonokat. Lehet, hogy így van; lehet, hogy nem, én nem tudom.

Zoja komor arccal ült.– Mondja, kérem, dohányzott az édesapja? – kérdeztem.– Dohányzott. Miért?– Csak úgy ...Tehát az övé lehetett a dohányzacskó.– Van valami bizonytalanság? – kérdezte Valerij Petrovics.– Nézze, kérem, egy katonánk elpusztította a német törzskart. És nem tudjuk, ki hajtotta

ezt végre: az ön édesapja-e vagy valamelyik társa.Valerij Petrovics széttárta a karját, és elmosolyodott.– Csöndes, szerény ember volt. Ha elpusztította a törzskart, akkor nagyon feldühíthették a

németek ... Jó ember volt, szerette a gyermekeit. Megboldogult anyám sokszor emlegette: amikor apánk elment a háborúba, elvitte – hogy még többet gondoljon ránk, a fiaira, nekem ugyanis van még egy bátyám is –, egyszóval elvitte emlékül egy kis játékunkat.

Kis híján felálltam, de uralkodtam magamon.– Milyen játékot?– Valami képet egy gyermektombolából. Tudja, van olyan gyermektombola: egy nagy

képes kartonlap és több kicsiny kártyaféle. Rendszerint állatokat, madarakat ábrázolnak. Hát egy ilyet vitt el.

– Nem emlékszik rá, hogy pontosan milyet?– Nem emlékszem, és nem is emlékezhetek: én akkor csak tizenkét éves voltam.Most már minden vagy majdnem minden világos volt előttem.Az órámra pillantottam és felálltam.– Bocsánat, mennem kell.– Maradjon itt ebédre – ajánlotta Valerij Petrovics.Nem fogadhattam el.– Köszönöm, mennem kell, hét órakor indul a vonat.– Hát akkor – Valerij Petrovics kezet nyújtott – örülök, hogy megismertem.Aztán észbe kapott, és zavartan azt kérdezte:– Talán pénz kellene a síremlékre?– Nem, már mindent elintéztünk. A viszontlátásra!Zoja felé fordultam, és neki is biccentettem.– A viszontlátásra! A lány felállt.– Kikísérem az állomásra.A korlátra könyökölve álltunk a deszkából épült vasúti felüljárón, és néztük az alattunk

közlekedő vonatokat.– A papának rengeteg dolga van – mondta Zoja –, agyonhajszolják. A mama számára meg

idegen ember a nagypapa.Mit válaszolhattam erre?– Azt gondolja, hogy az az ismeretlen katona az én nagyapám?– Egyet-mást még tisztázni kell.– Segíthetek valamiben?– Nem, semmiben.– Ha minden tisztázódik, megírja nekünk?– Megírom.A peron nagy órájára tekintettem – mindjárt jön a vonat. Elbúcsúztam Zojától, és máris

futottam lefelé a lépcsőn. A peronról visszanéztem. Zoja még ott állt a felüljárón, és engem nézett.

26.Ha errefelé más a vonatok menetrendje, akkor ez az utazásom egy vasárnapot vesz

igénybe. De közvetlen vonat nincsen Korjukov és Pszkov között. Némelyik vonat egyáltalán meg sem áll Korjukovban. így hát csak hétfőn tértem vissza. És Voronov mégsem tudott volna meg semmit.

Az épülő útszakasz túlsó végén dolgoztunk, a fiúk közül senki sem árult volna el, még kevésbé Szidorov gépész. Mint volt frontharcos, együttérzően helyeselte utazásomat.

De a női brigád hétfőn a kavicsnál dolgozott; elromlott a gépük, sokáig nem küldtek oda lakatost, úgyhogy Marija Lavrentyevna panaszt tett Voronovnak. A főnök firtatni kezdte, miért nincs lakatos; kezdett letekeredni a gombolyag, és a végén kiderült, hogy nem vagyok a munkahelyemen, hogy ellógtam.

Marija Lavrentyevna, mikor megtudta, hogy az a kis lakatosfiú ellógott, olyasmit csinált, amit még soha: elárulta Szidorovnak is, Voronovnak is, Viktor Boriszovicsnak is. Bármennyire tisztelem a dolgozó nőket, meg kell jegyeznem, hogy néha meglepően szeretnek lármát csapni a munkahelyükön.

Az eredmény nagy dörgedelem lett, amelyet Voronov nyilvánosan, az ebédlőben, vacsorakor tartott nekem, hogy lógásom intő példa legyen mindenkinek: az én esetem kapcsán nagyszabású erkölcsprédikációt kanyarított.

Némelyek még vacsoráztak, mások már dominóztak, dámáztak, sakkoztak, Marija Lavrentyevna pedig vasalt.

Mi a szokásos összetételben ültünk az asztalnál: Jura, Andrej, Ljuda meg én. Mavrin már a

soron következő gáláns kalandjára indult. A szomszéd asztalnál Voronov és Viktor Boriszovics ült.

Én tudtam, hogy Voronov dörgedelemre készül, vártam hát, de ő húzta-halasztotta, hogy még nagyobb félelmet keltsen bennem.

Végül magához hívott. Odamentem. Az ebédlőben mindenki elcsendesedett.– El-eltűnsz – kezdte Voronov –, hát dolgozni ki fog?Nem válaszoltam.– Két órát állt a brigád. Kinek a számlájára írjuk ezt?Azt felelhettem volna, hogy a brigád egyáltalán nem azért állt, mert én elutaztam. Ha én ott

vagyok a részlegnél, akkor is áll a brigád, amíg odaérek az útszakasz másik végéről. Avégett, hogy a gépek ne rongálódjanak meg, idejében megelőző karbantartást kell végezni, nem pedig megvárni, amíg a gép felmondja a szolgálatot. Ezenkívül ügyeletes lakatosokat kell tartani a szakasz legfontosabb pontjain – erről már esett is szó a termelési értekezleteken.

Mindezt megmondhattam volna neki. De nem szóltam semmit, mert fortélyosnak hatott volna: lógtam egyet, és most ide süssenek, én védem a termelés érdekeit.

– Lótsz-futsz! – folytatta Voronov. – Fizetés előtt pedig hozzám rohansz: Voronov elvtárs, utald; ki nekem a béremet. Nem, már engedelmet, én nemi akarok bíróság elé kerülni miattad. Mindenki teljesítse a kötelességét. A magánügyeit pedig intézze a szabad idejében.

Erre már kénytelen voltam válaszolni:– Ez nem egészen magánügy.– Igen, tudom, a katona felől tudakozódtál. De figyelmeztettelek: ne menjen a termelés

rovására. Most már érted, miért figyelmeztettelek?– Értem – válaszoltam.– Hisz tudom én, mivel kezdődik és mivel végződik az ilyesmi. A te számodra ez az első

sír, de tudod, hány akadt az én utamba? . .. Ma te utazol el e miatt a katona miatt, holnap Jura kerekedik fel egy másik miatt, aztán Andrejt is elfogja a lelkesedés, és a végén Ljuda sem akar maradni… Hát ki fog utat építeni?

Így csepült és csepült.Mindenki némán hallgatta.Marija Lavrentyevna a fehérneműjét vasalta, de ő is figyelt. Azok is odafigyeltek, akik

dámáztak vagy sakkoztak, sőt a dominózók sem csattogtatták csontlapocskáikat. És senki sem kelt védelmemre, senki sem fogta pártomat: úgy vélték, hogy Voronovnak igaza van, nekem meg nincs igazam. Sőt hallgatásuk némi ellenszenvet sejtetett: idejön egy kamasz, egy takonypóc, aki még semmihez sem ért, mégis feltűnni vágyik; hol elutazik, hol visszajön, többet akar, mint a többiek.

– Egyszer már volt egy önkényes eltávozásod – folytatta könyörtelenül Voronov –, Moszkvába utaztál a zoknidért meg a sáladért; visszajöttél, megbocsátottunk: dolgozz, igazold a bizalmunkat. Vannak itt olyanok, akik már tizenöt éve dolgoznak nálunk, de kérdezd csak meg, lógtak-e akár egyszer is, szaladgáltak-e haza holmi zoknikért.

Voronov szünetet tartott, ezzel mintegy ösztönözve, hogy kérdezzem meg a jelenlevőktől: viselkedtek-e valaha is úgy, ahogyan én viselkedtem.

Én természetesen nem kérdeztem meg.– Mi megtettük a magunkét: áthelyeztük a sírt, leadtuk az iratokat, obeliszket állítottunk.

Nem valami díszes obeliszk, ezt elismerem, de szívvel-lélekkel állítottuk. Hát mit akarsz még? Azt akarod bebizonyítani, hogy mindent rosszul csináltunk? Hogy mi nem is csináltunk semmit, de te majd csinálsz valamit? Ezt akarod bebizonyítani?

Ez már övön aluli ütés volt, ilyesmi csak a leginkvizítoribb agyban fordulhat meg.– Én nem akarok bebizonyítani semmit – tiltakoztam –, én csak ki akarom deríteni ennek a

katonának a nevét.– Csakhogy erre megvannak a megfelelő szervezetek, kedves barátom – mondta

diadalmasan Voronov, mintha megfogott volna, éppen a legfontosabb ponton –, de meg ám! Vagy te talán nem bízol meg bennük? Azt hiszed, hogy nem foglalkoznak majd vele? Azt hiszed, hogy elhanyagolják? Csak egyedül te vagy ilyen öntudatos? Ne aggódj, van még, aki gondoljon rá, van még, aki törődjön vele!

Viktor Boriszovics, a mérnök egy asztalnál ült Voronovval; lekókadt fejjel a botjára támaszkodott, és nem lehetett tudni, figyeli-e Voronov szavait, vagy nem figyeli.

Kiderült, hogy figyeli.Felemelte a fejét, és így szólt:– Hát kinek kell törődnie a sírjainkkal? Nem a gyermekeinknek?Voronov annyira meghökkent, hogy félrenyelt, aztán széttárta a karját.– No hisz tudja ... Mi nem tehetjük...– Már engedelmet – vágott közbe Viktor Boriszovics –, engem is engedjen szóhoz jutni.

Lám, azt mondja: építeni kell az utat. Igen, kell. De ha a gyermekeink nem gondolnak ránk többé, akkor az utak is fölöslegesek. Ezeken az utakon embereknek kell járniuk. Embereknek!

Voronov komoran hallgatott egy darabig, majd azt felelte:– Igen, embereknek. De hogy emberré váljon valaki, tanulnia kell egyet-mást az életben,

meg kell tanulnia dolgozni; az kell, hogy kötelességérzet hassa át: hogy emberré váljon.– Épp ez az: emberré váljon! – kapott a szón Viktor Boriszovics. – Épp ez az! Mert

állandóan azt mondogatjuk: „Ember nagybetűvel” – csakhogy ezt a nagybetűs szót már eléggé elcsépeltük. – Viktor Boriszovics nagybetűt rajzolt ujjával az asztalra. – Pedig nem, ez nem elcsépelt fogalom.

És ez az, ami most csírázik ebben a mi Szerjozskánkban. És ezt az érzést megőrizni a fiúban – mindennél fontosabb. Már engedelmet! Éppen ilyennek szeretném én látni az igazi vezetőt.

Ezekkel a szavakkal felállt, és kiment a sátorból. Még a kalapját is az asztalon felejtette.Nyomasztó csend támadt.Csak azt lehetett hallani, ahogy Marija Lavrentyevna locsolja a fehérneműt.Roppant cudar helyzet alakult ki!Nem elég, hogy ellógtam egy napot. Nem elég, hogy állítólag az én hibámból két órát állt a

brigád. Most még konfliktus is támadt a csapatnál. És hol? A vezetők között! A mérnök az egész közösség füle hallatára azzal vádolta a részleg főnökét, hogy nem tudja helyesen vezetni az embereket. Voronov ezt nem bocsátja meg. Lehet, hogy a mérnöknek megbocsát, utóvégre mégiscsak a helyettese. De nekem nem bocsát meg soha.

Voronov, a Viktor Boriszovics kalapja felé fordulva, így szólt:– Lám, mire vezet, ha valaki együtt iddogál a fiatalokkal.Ezzel mintegy megmagyarázta a mérnök viselkedésének okát.Világossá vált előttem, hogy a mérnökkel ki fog békülni, de én nem dolgozhatok tovább a

részlegnél.A gépkocsitelepen, a gyakorlaton, szintén volt valami súrlódásom a közösséggel, de aztán

minden elsimult: ideiglenes ember voltam, ráadásul iskolás, aki a gyakorlati idejét tölti ott.Itt nem gyakorló iskolás vagyok, hanem munkás, így hát olyannak kell lennem, mint a

többi munkás. Én pedig nem úgy csináltam valamit, ahogy kellett volna, bár voltaképpen semmi rosszat sem tettem.

Nagyon érdekelt a katona sorsa, szerettem volna kideríteni, kicsoda, vagyis megfejteni ezt a titkot. Az építkezés nem a legalkalmasabb hely titkok megfejtésére. Csakhogy ez nem egyszerű titok. Ez ismeretlen katona! Még Marija Lavrentyevna is sírt, amikor áthelyeztük földi maradványait, amikor leástuk a kis cölöpöket, és felszegeztük a kerítés léceit. Most meg, miután ilyen kalamajkát csinált itt nekem, nyugodtan vasalja a fehérneműjét, és látható elégedettséggel hallgatja, ahogy Voronov csepül engem.

Ránéztem ezekre az emberekre, akiknek rokonszenvét nem sikerült megnyernem; nem találtam meg az utat a szívükhöz, idegennek és fölöslegesnek bizonyultam közöttük. Nagyon sajnálom. Én valahogy közelállóknak éreztem ezeket az embereket, de ők nem éreztek annak engem. No, hát itt nincs mit tenni.

– Megértetted már végre? – kérdezte Voronov.– Meg.– Akarsz dolgozni úgy, ahogy élenjáró, öntudatos munkáshoz illik?– Akarok – feleltem. – De azért mégis kinyomozom, ki ez a katona.Jura, Andrej meg én visszamentünk a lakókocsiba.Mi mindig vigasztalgattuk egymást, ha kellemetlenség érte valamelyikünket. A vezetőkkel

való súrlódás esetén a vigasztalás abban állt, hogy az efféle összeütközéseknek semmilyen jelentőséget sem tulajdonítottunk.

– Köpj az egészre! – mondta Andrej. – Csak azt vedd a szívedre, ha helytelenül fizetik ki a munkabért. A dorgálásra, csepülésre, megrovásra pedig rá se hederíts. – Lefeküdt az ágyára, kezébe vette Kljucsevszkijt, és belemélyedt az orosz történelembe.

Jura azonban egészen másképpen vigasztalt meg.– Köpj rá persze. De ha jobban megnézzük, Voronovnak igaza van. Dolgozni kell, gyűrni

az ipart! Az ember addig létezik, amíg dolgozik.– Egészen új gondolatok! – jegyezte meg Andrej anélkül, hogy abbahagyta volna az

olvasást.– Egészen új gondolatokat csak a filozófusok szoktak mondani, de azok sem túl gyakran –

vágott vissza Jura –, én azt mondom, amit gondolok. A háborúban meghalt a nagyapám és két

nagybátyám. Hát mit csináljak most? Lóssak-fussak a világban, keressem a sírjukat?– Nem ártana – jegyeztem meg.– Ne kapcáskodj már, Jura – mondta Andrej. – Már úgyis bőven kijutott Szerjozskának.– Nem mondok én semmi különöset – mondta gúnyosan elmosolyodva Jura –, csak

véleményt nyilvánítok a történtekkel kapcsolatban. Én együttérzek Szerjogával, kész vagyok megvédeni, de magunk közt nyíltan beszélhetünk. Nem kell megharagudni Voronovra.

– Voronovot bizonyos mértékig megértem -válaszoltam erre. – Ö részlegvezető, adminisztrátor, kötelessége kézben tartani a csapatot, bár a jelen esetben nincs igaza. Engem másvalami hökkentett meg: miért volt mindenki énellenem? Csak Viktor Boriszovics fogta pártomat. Hát mi rosszat követtem én el?

– Megmagyarázhatom, ha akarod – felelte készséggel Jura.– De még mennyire akarom!– Kérlek. Csak aztán ne sértődj meg. Mindenki sajnálja a katonát. De senki sem kutat

utána, mindenki el van foglalva a saját dolgával, munkájával, életével. Te meg kutatgatsz, utazol ide-oda, kilincselsz. Ügy fest a dolog, hogy te jó vagy, humánus, emberséges. Mi meg barbárok vagyunk! Hát már megbocsáss, cimbora, mi nem vagyunk barbárok! Mi – dolgozó emberek vagyunk! Igen, azok, dolgozó emberek! Az pedig, aki nem tud dolgozni, és nem akar dolgozni, az efféle hókuszpókuszokkal akarja előtérbe tolni magát. A munkában nem tudunk eredményt felmutatni, hát legalább a sírokkal érjünk el valamit.

Életemben először kezdtem dadogni:– Á-á, t-te g-g-gazember! Jura felállt, odajött hozzám.– Mit mondtál? Ismételd meg! Én is felálltam.Egymással szemben álltunk. Andrej letette a könyvet, és kíváncsian nézett bennünket.– Megismételjem? – kérdeztem.– Igen, igen, ismételd meg – nógatott fenyegetően Jura.A legény tudott rólam egyet-mást, de nem mindent. Például azt sem, hogy a legjobb

barátom, Kosztya ökölvívó. És hogy engem is megtanított egyre-másra.Hát most ezt is megtudta.– No nézd csak, nem is tudtam, hogy ilyen tehetség rejtőzik benned – jegyezte meg

helyeslően Andrej.Leereszkedtem az ágyra; mind a két kezem remegett. Életemben először ütöttem meg

embert amúgy istenigazában.27.

– Hallottam: el akarja adni a házát – szólt a vevő.Antonyina Vasziljevna elmosolyodott, és ujját a füléhez emelve mutatta, hogy nagyothall.– A ház felől érdeklődik – magyarázta jó hangosan Jelizaveta Filatovna, a

szomszédasszony. -Csakugyan eladod?– Eladom, eladom – mondta bólogatva Antonyina Vasziljevna.– Máshová költözik?– Elutazok.A vevő fürkésző tekintettel igyekezett felbecsülni a házat.– Messzire?– Egészen Oroszországba, Korjukov városába. Hallott már róla?– Nem, sohase hallottam.A vevő végigjárta a házat, benézett a hálószobába, megtapogatta a falakat.– Kié a ház?Antonyina Vasziljevna értetlenül tekintett rá.– Hogyhogy kié? ... Hát az enyém.– Azt kérdi, kinek a nevén van a ház – magyarázta a szomszédasszony –, attól tart, hogy

ha megveszi, egyszer csak előállnak az örökösök vagy valaki más.

—– Nincsenek énnekem örököseim– válaszolta Antonyina Vasziljevna –, a háborúban

elvesztettem az uramat is, a fiamat is. Egyedül vagyok én.. Most a fiamhoz megyek. Nyomtalanul eltűnt a háborúban, de nemrégen megtalálták a sírját. Úgyhogy őhozzá megyek.

– Hát az jó messzire van – jegyezte meg a vevő.– Messzire – hagyta rá Antonyina Vasziljevna –, én pedig még sosem jártam a falu

határán túl. De hát nem tehetem, hogy ne menjek. Hány évig vártam: nem tűnhetett el nyomtalanul. Most legalább az ő sírja mellett élek egy darabig.

– Hát élj ott egy ideig, Vasziljevna, aztán gyere vissza – mondta együttérzéssel a szomszédasszony –, mert hisz hogy kezdenél új életet egy új helyen?

A vevő bosszús pillantást vetett rá.– Ahogy mondani szokták, azt mindenki maga dönti el, hogy hol kezdje vagy hol végezze

az életét.– Ugyan, hát mennyi időm van még nekem?! -mondta sóhajtva Antonyina. – De azt a

keveset az én drága fiam mellett élem le.A szomszédasszony meghatottan nézett rá.– Megrozzant ez a ház – mondta a falakat vizsgálva a vevő. – Nem tartották karban. A

háznak férfikéz kell.– Ez igaz – ismerte el Antonyina Vasziljevna –, nem volt férfi a háznál; ami nem volt, az

nem volt.– Meg kellene javíttatni, akkor rendes árat is lehetne kérni érte – mondta a vevő.– A javításhoz pénz kell – vetette ellene Antonyina Vasziljevna –, hát honnan vennék?– Magán, mint egy hős anyján, segítenie kell a kolhoznak meg a községi szovjetnek –

mondta oktató hangon a vevő.– Már fel is ajánlották neki – szólt közbe a szomszédasszony –, de nem fogadta el.– Kár, hogy nem fogadta el – jegyezte meg a vevő.– Ugyan már – mondta Antonyina Vasziljevna –, úgy vegye meg, ahogy van. Én a házért

akarok pénzt, nem a fiamért. Az én fiamat nem lehet megfizetni.28.

… A szénatartó alacsony volt, csak a közepén, az enyhén lejtős tető gerince alatt lehetett négykézlábra állni. A hátsó vége ferdén lefűrészelt kis deszkalapokkal volt beszögezve. Mind szilárd, erős, sehol egy rés; a széna friss, nemrég takarították be, jól kiszáradt, az ősz és a száraz topolyalevél illatát árasztotta.

A szín félig nyitott kapuján át látni lehetett az udvart meg az utcának egy darabját. Az utcán személyautók száguldoztak, majd megálltak – az egyik ennél, a másik annál a háznál; Bokarjov ebből arra következtetett, hogy ebben az utcában rendezkedik be a törzskar. Akkor kikergetik a lakókat, a házakat és a melléképületeket pedig átfésülik.

Feltevése beigazolódott.Megjelentek a szálláscsinálók, és hamarosan kijött a házból a gazdasszony a kislányával –

batyut és kosarat hoztak.– Gyerünk, mama, schnell! – sürgette őket egy szálláscsináló.Az utcán nők, öregemberek, gyermekek mentek, hátukon cipelve, kis taligákon,

gyermekkocsikban húzva-tolva holmijukat. Kilakoltatták őket.A szálláscsinálók bementek az udvarba, jól körülnéztek, egészen kinyitották a színt,

leadtak egy géppuskasorozatot, és a kaput nyitva hagyva elmentek.– Mintha eltalálta volna a lábamat – súgta Krajuskin.– No, hát ügyetlen vagy, öreg – dörmögte Bokarjov.– A német ügyes – válaszolta a homlokát ráncolva Krajuskin.Bokarjov lehúzta a csizmát a Krajuskin lábáról, és szemügyre vette a sebet.– A csont ép.

– Semmiség – hagyta rá Krajuskin.A sebcsomagot felhasználták Vakulin körülkötözésére. Bokarjov a Krajuskin

alsónadrágjából letépett egy darabot, bekötözte a sebet, és térden felül elszorította az ereit. A rongy csupa vér lett.

– Feküdj mozdulatlanul, éjjel majd elmegyünk. Bokarjov a szénatartó széléhez kúszott, szétkaparta a szénát, és kikémlelt az utcára.

Személyautók álltak meg a házaknál; tisztiszolgák bőröndöket cipeltek, készítették a szállást a tiszteknek; a híradósok vezetékzsinórokat feszítettek ki – az iskolában ütött tanyát a törzskar.

Az udvarba begördült egy Opel-Kapitän; a házba bement egy tiszt; utána bőröndöket cipelt a sofőr.

Aztán a sofőr visszatért, közelebb faroltatta az autót a színhez, az elejével a kijárat felé, majd visszament a házba.

– El kéne hajtani a kocsival... – suttogta Bokarjov.– Jó lenne – helyeselt Krajuskin.– Éjjel majd meglátjuk – mondta Bokarjov.– Ha becsapod az ajtót, meghallják; nappal nézd meg, ha ebédelni mennek.Bokarjov nem szerette a tanácsokat, de ez helyes tanács volt.Gyötrelmesen lassan telt a nap, de Bokarjov nem távozott el őrhelyéről, árgus szemmel

figyelte az utcát. A tiszt elment a parancsnokságra. A sofőr, komor arcú, szikár, idősebb német, hol kijött az udvarra, hol visszament a házba; matracot, dunyhát hozott ki, kötelekre terítette őket – rendbe hozta a szállást. Akkurátusan berendezkednek.

Végül a tisztiszolga edényekkel jött ki a házból, és a konyhára indult ebédért.Bokarjov leereszkedett a szénatartóból, benézett az autóba; a slusszkulcs kiállt a

műszerfalból.Aztán odament a kerítéshez, a deszkák között talált egy rést, de azon keresztül semmit sem

lehetett látni; megrángatott egy deszkát – az meg se moccant.Erre odalopózott a kiskapuhoz, fülelve ott állt egy darabig, aztán óvatosan kinyitotta, és

oldalvást állva kilesett az utcára – a végén már ott volt a sorompó; mellette őr állt.Most a kiskapu másik oldalára került: az utca másik végén is sorompó. Az iskola meg a

házak előtt személyautók álltak.Bokarjov becsukta a kiskaput, és visszamászott a szénatartóba.– Nem sikerül az autóval elhajtani: sorompó van mind a két oldalon. – Krajuskin lábára

intett. – Csak az erdőig kell eljutnunk. El tudsz jönni odáig?– Azt még nem tudom – felelte bizonytalanul Krajuskin. – Talán jobb, ha egyedül mégy el

innen.– Fogságba akarsz kerülni?!– Kár így beszélned – vetette ellene Krajuskin. – Ezzel a lábbal csak terhedre leszek.

Nemsokára elmennek ezek. Majd kivárom.– Nem hagyhatlak itt, felelős vagyok érted! Űgyis elvesztettem minden emberemet.– Te fiatal vagy, egészséges – mondta Krajuskin –, neked enned kell, nekünk meg egy fél

cipónk van, hát meddig elég az?Bokarjov odalökte neki a kenyeret.– Nesze, falj!– De értetlen ember vagy te! Én nem magamról beszéltem, hanem terólad.– Énvelem ne törődj – vágta oda Bokarjov. -Nekem kell törődnöm teveled. Együtt

megyünk el.– Ha együtt, hát együtt – egyezett bele Krajuskin, de Bokarjov úgy látta, hogy csak úgy a

forma kedvéért teszi.Aztán Krajuskin az utca felé intett a fejével.

– Lovakat nem látni?– Minek neked ló?– Esetleg szénáért jöhetnek ide.– Nincs ezeknek lovuk. Tankcsapat.– Akkor rendben van – szólt elégedetten Krajuskin.A sofőr visszajött az edényekkel, aztán megjelent a tiszt; körülbelül egy órát töltött otthon,

megebédelt, és visszament a parancsnokságra.A sofőr kiment az udvarra a moslékosvödörrel, felnyitotta a szemétláda fedelét, kiürítette a

vödröt, aztán két tiszta vödörrel az utcára, a vízvezetékkúthoz indult. Úgy látszik, akkurátus, házias a német. A tiszta vizet bevitte a házba, megint kijött, kiöblítette a moslékosvödröt, és azt is bevitte.

Az idő meg ólomlábon járt, úgy látszott, sohasem lesz vége a napnak.Ettek egy-egy falat kenyeret.– Éjjel szerzünk vizet is – mondta Bokarjov.– Éjjel feküdni kell, nem pedig mozogni – vetette ellene Krajuskin.– Ne tanítgass! – felelte kurtán Bokarjov.Világos volt az éjszaka. A telihold megvilágította az alvó házakat, a házak előtt álló

autókat, a parancsnokságnál meg a sorompók mellett fel s alá járkáló őröket.Bokarjov a kerítésen átmászott a szomszéd utcába, mely nem volt sorompóval elkerítve, de

a házak előtt itt is személy– és teherautók álltak, a németek ide is beszállásolták magukat.Bokarjov a kerítéshez lapulva figyelmesen nézegette az utcát. Számításai szerint ebben az

utcában hagyták Vakulint.Az utca végén őr árnyéka tűnt fel, a másik végén szintén. Ezt az utcát is őrizték, csak itt

éppen nem volt sorompó; bizonyára puszta területre fut ki, tehát a kertek alatt nem lehet észrevétlenül elillanni. Ha viszont sikerül elkúszni addig a mellékutcáig – odáig, ni –, akkor esetleg kijut a mezőre, aztán pedig az erdőbe. Vakulin is ebben az utcában van, csak hát melyik végén? Ők nyugat felől jöttek, tehát arra kell lennie, de valahogy nem úgy fest a dolog. No jó, nappal majd eligazodunk rajta.

Belekapaszkodott a kerítés tetejébe, felhúzódzkodott, átpillantott a szomszéd udvarra, az almafák közt meglátott egy vizeshordót, átmászott a kerítésen, odakúszott a hordóhoz, tenyerével félresöpörte a leveleket, lehajolt, nagyot ivott. A víz még iható, bár egy kissé állott volt, ezenkívül hordó– meg korhadtlevél-szagú. A hátsó tornácon sáros katonacsizma állt, meg egy tarisznya hevert. Bokarjov kinyitotta, felfedezett benne egy vöröskeresztes göngyöleget – sebkötöző csomag volt.

A deszkákból összetákolt kerti asztalon üres konzervdobozok hányódtak. Bokarjov megszagolt egyet – kolbászszaga volt. Visszament a hordóhoz, vizet merített, megkóstolta – megjárja.

Neszt hallott a házból, így hát leguggolt a hordónál.A házból kijött egy katona kissé sötét alsóneműben, vizelt a tornácnál, aztán visszament a

házba.Megint néma csönd lett.Bokarjov a sebcsomagot a zsebébe dugva, a vízzel teli konzervdobozt a kezében tartva

odament a kerítéshez, tenyerét végighúzta a tetején – a teteje keskeny, a támasztócölöpök meg ki vannak hegyezve. Egy cölöp meg a deszkák között talált annyi rést, ahová beszoríthatta a dobozt, és szemét állandóan rajta tartva felhúzódzkodott; az őrről is megfeledkezve csakis arra gondolt, hogy le ne essen a konzervdoboz.

Minden szerencsésen sikerült. Hassal ráfordult a kerítésre, aztán kivette a konzervdobozt, óvatosan magához húzta, lebocsátkozott a földre, a saját kerítésükhöz lopózott, azon is keresztülvergődött, és visszatért a szénatartóba.

– Nesze, igyál!

Krajuskin mohón rátapasztotta száját a konzervdobozra.– Két nap alatt begyógyul – mondta Krajuskin lábát kötözgetve, elégedetten Bokarjov.– Vakmerő legény vagy te – jegyezte meg Krajuskin –, észreveszik, hogy hiányzik a

sebcsomag, és keresni fogják.– Ne aggódj – felelte magabiztosan Bokarjov. -Azt hiszed, hülye az a német? Maga fogja

jelenteni, hogy elvesztette a sebcsomagját? Majd lop valahonnan. Ha pedig ezt keresnék, van mivel védekezni. – A géppisztolyokra mutatott. – Végső esetben kimegyünk az utcára, és gránátokkal dobáljuk meg őket.

Krajuskin nem felelt.– Miért hallgatsz? – kérdezte Bokarjov.– Minek beszéljek? Meghallhatják.– Félsz?– Miért félnék? Akárhogy is – ide fordulsz, oda fordulsz, egyszer mégiscsak felfordulsz ...– Te mindig rigmusokban beszélsz – mondta Bokarjov. – Pedig itt nagy feladatot kell

megoldani: hogy menjünk el innen?29.

Munkába még eljártam, de már nem a kocsiban laktam, hanem nagyapámnál háltam.Én nem féltem Jurától. Azt hiszem, épp ellenkezőleg: ő félt éntőlem. De hát nem tudok egy

kocsiban lakni olyan emberrel, akivel nem beszélek.Általában nyomasztó dolog együtt lakni valakivel, akivel nem vagyunk beszélő

viszonyban. Vannak családok, amelynek tagjai egy évig sem váltanak szót egymással. Együtt élnek, egy asztalnál étkeznek, együtt nézik a televíziót, de – képzeljék el – nem is szólnak egymáshoz. Csak harmadik személyek révén vagy cédulák útján érintkeznek.

Nálunk otthon soha nem fordult elő ilyesmi. Vitatkoztunk, összezördültünk, sőt össze is vesztünk, de hogy ne álljunk szóba egymással?! Ostobaság. Akkor már jobb szétköltözni.

Én is így cselekedtem. Valamelyes cókmókom még ott maradt ugyan a lakókocsiban, de én megint a nagyapámnál laktam a városban, és mindennap ki– s beutazgattam. Annál is inkább, mert a Voronov rendezte nyilvános megrovás után meg azután, hogy általános ellenszenvet tapasztaltam magammal szemben, valahogy kényelmetlenül éreztem magamat a részlegnél. Ügy látszik, hamarosan szednem kell a sátorfámat.

Arról, hogy Jura megkapta tőlem a magáét, senki sem tudott. Én nem mondtam el senkinek, Jura pedig még kevésbé. Andrej szintén hallgatott: itt ilyesmiről nemigen fecsegnek, ezek nem pletykás fiúk. Még Mavrin sem tudott semmit.

Csak Ljuda sejtett valamit, többször is kérdően nézett rám, várta, hogy majd elmondom neki, mi történt, de én úgy tettem, mintha nem venném észre a tekintetét. Ha annyira kíváncsi rá, ám kérdezze meg a Jurájától.

Végül nem bírta megállni, és nekem szegezte a kérdést.Átjött hozzánk a műhelybe, hogy kiállítsa a munkalapokat. Minden karbantartó kint volt az

épülő útszakaszon, még a hegesztő is elment a készülékével, csak én vesződtem egy billenőkocsi első híd jávai.

Ljuda leült egy gyalogszékre, miután tanácsomra ráterített egy újságot; egy ideig nézte, hogyan dolgozom, aztán megkérdezte:

– Miért verekedtetek össze Jurával?Be akar csapni, át akar ejteni. Úgy tesz, mintha tudna egyet-mást, holott nem tud semmit,

csak sejt valamit. Ha pedig én lépre megyek, akkor hírforrás leszek, vagyis pletykafészek.– Mikor volt az? – kérdeztem.– Ne tettesd magad, Szerjozsa, úgyis tudom.– Hát ha tudod, akkor miért kérded?– Tőled is akarom hallani.– Hát eddig kitől hallottad?

– Hallottam – jelentette ki olyan hangon, mintha valóban hallotta volna, de nem árulhatná el, hogy kitől.

Ljuda egyébként rendes lány, közösségi szellemű, „brancsbeli”, ahogy itt mondják, jólelkű, nagyvonalú: ha van valamije, semmit sem sajnál, mindenét megosztja mindenkivel. Csak hát ritkán van valamije ... De az a baj, hogy felületes, könnyelmű, hazudós. Nem valami előny kedvéért hazudik, hanem csak úgy, minden cél nélkül, nem a maga javára, hanem a maga kárára – mert ilyen a természete: ilyen furcsa, szertelen, felleg járó teremtés.

Szokása szerint most is szemérmetlenül hazudta azt, hogy valaki mondott neki valamit. Nem mondott őneki senki semmit.

– Nem hallottál és nem is hallhattál te semmit. Nem volt és nem is lehetett semmiféle verekedés.

– Akkor miért nem beszéltek?– Megint csak azt kérdem: miből következteted?– Látom. Nem is ebédelsz velünk.– A városban lakom, így hát a városban ebédelek.Valamikor zöldfülű voltam, sikerült beugratni, lépre csalni, és olyankor ostoba helyzetbe

kerültem. De most nem, már engedelmet, megtanultam mérlegelni a szavaimat. Kár a fáradságért – belőlem ugyan nem szed ki semmit.

Ljuda szűkös kis fészerünkben ült, szétszedett gépek és gépcsoportok között, vasdarabok és rongyok között, a piszkos zsámolyon – amelyet le sem terít újságpapírral, ha én nem szólok –, és miniszoknyája, miniesőköpenye és divatos cipője itt sii almásnak hatott. Divatos köpenyén pecséteket vettem észre, a cipője sarka félre volt taposva, a harisnyáján leszaladt a szem; ismétlem, mindez szánalmasan mutatott, ő maga is szánalmasnak látszott: szerencsétlen kislány család nélkül, otthon nélkül – szélkergette ördögszekér.

– Miért nem mégy haza? – kérdeztem, miközben tovább bajlódtam a híddal.Nem várta ezt a kérdést, teljesen készületlenül találta. Nem is válaszolt.– Mik a szüleid?– Apám rendőrezredes – felelte kelletlenül, sőt komoran.Ez muris! Én pedig azt hittem, hogy az apja lakatos, az anyja meg ápolónő. És az apja –

ezredes. Mégpedig rendőrezredes. Bizonyára őelőle menekült ide hozzánk, a részleghez, hogy ne tudja felkutatni. De különben lehet, hogy nem is bujkál.

– Testvéreid vannak?– Nincsenek.Egyetlen gyermek. És mégis elszökött hazulról.– Min különböztetek össze?– Ezt hosszú volna elmondani – válaszolta most is ugyanolyan kelletlenül.– És nem vágyódol haza?– Vágyódom .. . Néha.– És miért nem mégy? Nem felelt.– Jurkától félsz? Megvetően vállat vont.– Jurka! Ha akarom, a világ végére is utánam jön.– Apádtól félsz? Nagyon szigorú?– Nem különösebben.– Szégyellsz visszamenni?– Öhöm. – Végre – a sorsüldözte, szerencsétlen ember tekintetével – a szemembe nézett.– Hát ez butaság! Ljuda elment.Amikor azt tanácsoltam neki, hogy utazzék haza, a Jura érdekei ellen cselekedtem. És ha

Jura megtudja, biztosra veszi, hogy szántszándékkal tettem, azért, hogy bosszút álljak. Andrej és Mavrin ezt baráthoz méltatlan cselekedetnek fogja tartani. De én fütyülök arra, hogy mit gondol Jura, és mit mondanak majd a barátai. Roppant sajnáltam Ljudát. Nem leli a helyét, és

túl kihívó külseje ellenére is olyan védtelen.Az épülő szakaszról visszajött Szidorov gépész, segített befejezni a híd javítását. Mindig

úgy tért át egyik munkáról a másikra, hogy közben nem tartott cigarettaszünetet – ez a legnagyobb munkaképesség bizonyítéka. A többiek kimódolták, hogy a váltás végére vagy legalább az ebédszünetre fejezzenek be egy-egy munkát, és csak azután fogtak újhoz. „No, ezt majd holnap”, vagy „No, ezt majd ebéd után” ... Ha a feladat túl sürgős volt, akkor előbb cigarettaszünetet tartottak – „gyűjtsünk erőt” –, és csak azután láttak dologhoz. Szidorov sohasem halasztott semmit sem holnapra, sem ebéd utánra, sem a cigarettaszünet utánra, hanem úgy kezdett új munkába, mintha a régit folytatná.

Tulajdonképpen ő, Szidorov kezdte az ismeretlen katonával való históriát. Ő állította meg Andrejt, ő nem engedte, hogy lenyessék a kis hantot, ő követelte Voronovtól, hogy keressék meg a sír gondozóját, de aztán megelégedett azzal, hogy áthelyezik a sírt. Az ő számára csupán egy névtelen halott volt ez a katona, a sírja meg jelkép, emlék, kegyelet tárgya; áthelyezése kötelesség, amellyel az élők tartoznak az időnap előtt elesetteknek. És ezt elégnek is tartotta. Nem tett szemrehányást amiatt, hogy elmentem Krajuskinékhoz; nem igyekezett lebeszélni, amikor arra céloztam, hogy Bokariba kell repülni – nem beszélt le róla, de rá se beszélt. A sírt áthelyezték, sikerült megőrizni – a többinek nem tulajdonított jelentőséget. Annak sem tulajdonított különösebb jelentőséget, hogy elmegyek a részlegtől: ha én elmegyek, majd jön más. Ahogy nekem segített, ahogy megmutatott mindent, tanított, ugyanúgy segít majd a másiknak, ugyanúgy tanítja és megmutat neki mindent.

Talán éppen ebben rejlett a bölcsessége. Mi változott meg Krajuskinék életében attól, hogy megtalálták az apa, illetve a nagyapa sírját? Mi változott meg bennük magukban? Jóformán semmi sem. Egy kissé kényelmetlenül érezték magukat, amiért ők maguk nem keresték a sírt, de aztán elmúlt – megvigasztalták magukat azzal, hogy az efféle kutatás meghaladja az erejüket, és csakugyan meg is haladja. És ha majd ráírjuk az obeliszkre: „P. I. Krajuskin” – akkor talán eljön majd a fiú Ggyszer, és többé nem jön ide. A sír magára marad, pionírok és iskolások fogják gondozni, de az ő számukra a Krajuskin név nem mond semmit. Ha ez volna felírva: „Ismeretlen katona”, az romantikusabb volna, az tápot adna képzeletüknek, vigasztalna más anyákat és rokonokat: hátha az ő fiuk, az ő rokonuk fekszik itt.

Hát miért és kiért kutatok én, ki és mi miatt töröm magamat, minek másztam bele olyan dologba, amely kellemetlenségeken kívül semmit sem szerez nekem? Hányszor megfogadtam már, hogy nem avatkozom bele semmiféle históriába, nem „tolom előtérbe magamat”. És mégis! Megint „előtérbe tolom magam”. Miért? Mi vezet engem az egyszerű, kisfiús detektív-kíváncsiságon kívül? Hisz én már nem vagyok kisfiú.

Persze hogy nem vagyok kisfiú. És mindazok az érvek, amelyeket most felhozok, helyesek és logikusak. És én mégsem hagyom abba ezt a dolgot, hanem végigviszem.

Miért?Talán azért, mert bosszant a fiatal Agapov viharos tevékenysége. Úton-útfélen azt

hangoztatja, hogy az ismeretlen katona – Bokarjov törzsőrmester; anyagokat gyűjt az életéről, hőstettéről, egyszóval nyüzsög, nyüzsög, nyüzsög ... Holott az ismeretlen katona korántsem Bokarjov, kilencven százalékig biztos, hogy Krajuskin. Szeretném megleckéztetni, móresre tanítani ezt a szemüvegest!

De nem is ez a legfontosabb. Már túl sok erőt és időt ráfordítottam vállalkozásomra, túl sok erőfeszítést tettem, még csak egy kevéske van hátra, szinte minden világos már – sajnálom abbahagyni. És szégyellem magam a nagyapám előtt. Ö ugyan csak akkor beszélt erről, amikor én magam szóba hoztam, de éreztem, hogy nem csupán a katona érdekli, hanem maga az a tény is, hogy én foglalkozom ezzel. Helyeselte ezt, és csalódna bennem, ha abbahagynám. Ha szomorúan is, de abba már beletörődött, hogy rövidesen otthagyom a részleget. Ám hogyha az ismeretlen katona ügyét félbehagyom, azt nem bocsátja meg.

– A főnököddel összevesztél – ez hétköznapi dolog; a lakótársaddal összeverekedtél – ezt

is helyre lehet hozni – mondta nagyapám –, de ha nem fűlik a fogad ehhez a munkához, akkor nyilván mást rendelt a sors.

– Én ott nem tudok tovább dolgozni – jelentettem ki határozottan.– Ha nem tudsz, hát nem tudsz. Majd találsz más helyet. Ami pedig a katonát illeti, az a

kis játékkártya komoly bizonyíték Krajuskin javára. Sőt a dohányzacskó is mintha őmellette szólna. De a tanúk inkább a törzsőrmester felé hajlanak. így hát végleges adatok nincsenek. De van még egyvalami... – Nagyapám rám nézett, aztán jelentőségteljesen így szólt: – A Bokarjov anyja él.

Ε mondat értelmét csak jóval később fogtam fel. Akkor csupán ezt mondtam:– Krajuskin! Vitathatatlan! A kétségnek még az árnyéka sem fér hozzá. De ahhoz, hogy

végképp meggyőződhessek róla, el kell utaznom Bokariba.– Jó messzi út – jegyezte meg nagyapám.– Vonattal Moszkváig, repülővel Krasznojarszkig, aztán pedig bizonyára szintén

repülőgéppel Bokariig.– És vissza – figyelmeztetett nagyapám.– Nem szándékozom ott maradni.– És vajon mennyibe kerül ez? Megmondtam az összeget. Körülbelül kétszáz rubelbe.– Honnan akarod előteremteni?– Ötven rubelt kapok a végelszámoláskor, a többit majd megszerzem Moszkvában.– Bankból?– Van ott egy kis holmim . ..– A többit majd én adom – mondta nagyapám.Voronov egyedül volt, amikor megjelentem nála az irodakocsiban; szótlanul átnyújtottam

neki a beadványomat.– Megsértődtél?– Lehet.Erre megint elkezdte a szokásos verklit:– Ma te sértődsz meg, holnap egy másik, holnapután egy harmadik. Hát kivel dolgozzak

én? Kivel építsem az utat?– Ne bántson meg senkit.– És amikor engem bántanak meg?! Én mit csináljak? Én is elmenjek? Te iskolázott fiú

vagy, hát számítsd ki. Ti százan vagytok, én meg egymagam. Hányszor bánthatok én meg egy-egy embert? Száznaponként egyszer. És ti engem? Mindennap.

Ennek az embernek meghökkentő a logikája, képtelen vagyok vitába szállni vele: nekem egészen más az észjárásom, mi két teljesen különböző nyelven beszélünk.

– Nem a sértődésről van szó – mondtam –, engem nem elégít ki a munkám.– Mihelyt levizsgázol, gépjárműre kerülsz.– Nincsenek meg a szükséges feltételek. Két szabad hétre van szükségem.– Nagyszerű – mondta váratlanul Voronov –, akkor végy ki fizetés nélküli szabadságot.Minden hibája ellenére is jól végzi a dolgát. Neheztel, sőt haragszik rám, ki nem állhat, de

kell a munkáskéz, így hát a termelés érdekeit fölébe helyezi személyes ellenszenvének.Nem válaszoltam.– Én engedményeket teszek, és te mégsem akarsz maradni. Nem akarsz?– Nem akarok.– Á, nem akarsz! Akkor megmondom, miért mégy el.Kíváncsi voltam, ugyan mit talált ki.– Szibériába utazol, Bokariba! Vajon tudja ezt, vagy csak sejti?– Miből gondolja? – kérdeztem.– Tudom. Nekem mindent tudnom kell. Gondolatban sorra vettem mindenkit, aki esetleg

megmondhatta neki. Szidorov gépész – ő volt. Ő az egyetlen, akinek tudtul adtam, hová

készülök. Egyébként a mi útszakaszunk olyan, akár az afrikai szavanna, az értesülések itt egy pillanat alatt továbbterjednek, mint valami drótnélküli telefonon. Csak az első napokban véltem, hogy itt senki sem tud a másikról; holott a valóságban itt mindenki tud mindent: azt is, amit kell, azt is, amit nem kellene.

– No igen, Bokariba – feleltem.– Tiszta vizet öntöttünk a pohárba – mondta elégedetten Voronov –, de hiszen már

megállapították: az ismeretlen katona Bokarjov törzsőrmester. Elismerem: a te közreműködéseddel, sőt azt mondhatnám, lényeges közreműködéseddel állapították meg.

– Én meg ellenőrizni akarom.– No nem egészen. Most mindenki ellenére, önmagad ellenére azt akarod bebizonyítani,

hogy a másik az . .. Hogy is hívják azt az idősebbet?– Krajuskin – segítettem.– Az az, no, Krajuskin.Általában tájékozva van a dologról. Nem meglepő. A kocsiban lakó fiúk, Szidorov gépész,

Viktor Boriszovics, Ljuda – mind szintén tájékozva vannak. Miért éppen ő ne tudna róla?– Gondolkozzunk csak tovább – folytatta Voronov –, elfogadjuk, hogy ez Krajuskin.

Elismerjük, hogy annak idején két vállra fektettél bennünket, és most megint. Hát akkor minek utaznál Bokádba?

– Megmondtam már: végképp ellenőrizni akarom a dolgot, végképp meg akarok győződni mindenről.

– Ismered a munkatörvénykönyvet?– Nagyjából – feleltem.– És konkrétan?– Konkrétan nem.– Hát ide hallgass! Az adminisztráció köteles két héttel korábban értesíteni a dolgozót a

felmondásról, vagy pedig végkielégítést fizetni. A dolgozó köteles ugyancsak két héttel korábban írásban bejelenteni a felmondást. A munkahely nem maradhat üresen.

– Engedjen el – kértem.Panaszos hangomra egy kissé megingott. De gyöngeségét hamar leküzdötte.– Nem engedhetlek el, tiltja a törvény. De ha akarsz kapni hét vagy, mondjuk, nyolc nap

fizetés nélküli tanulmányi szabadságot, akkor tessék, azt megkaphatod.Láthatólag igyekszik kibúvót találni, azt akarja, hogy minden törvény szerint legyen. Aztán

tíz nap múlva majd elbocsát.Visszavettem hát beadványomat, és újat írtam.Amikor kijöttem Voronovtól, az irodához éppen közeledett Viktor Boriszovics.– Utazol?– Utazom.Elővett a zsebéből száz rubelt.– Tedd el. Elképedtem.– Ugyan, Viktor Boriszovics! Először is van nekem pénzem, másodszor ...A zsebembe dugta a pénzt.– Ha majd lesz, megadod.És választ sem várva, felment az irodába.Én a lakókocsinkba mentem, és összeszedtem a cókmókomat. A lakókocsi üres volt,

minden ágy bevetve; alattuk kis ládák meg bőröndök látszottak; a sarokban melegítők és esőkabátok lógtak. Az asztalon, a metszett pohárban, mezeivirág-csokor kókadozott. Őszintén megvallva, most már egy kissé sajnáltam megválni a vándor férfiszállásnak ettől a szerény otthonosságától.

A kocsiba berohant Andrej.– Á, még itt vagy? Azt hittem, már nem talállak itt . . .

Leakasztotta a falról celofánban őrzött nyalka esőköpenyét.– Nesze, vidd magaddal; tudod, ott sokszor esik az eső.Én nem voltam biztos abban, hogy szükségem lesz az esőköpenyre, de Andrej gesztusa

annyira meghatott, hogy nem tudtam visszautasítani, így hát elfogadtam a nyalka esőköpenyét.

Andrej ezután elővett egy kis Walter Scott-kötetet.– Olvasgasd az úton. Ajánlom.Azzal hárítottam el, hogy már elolvastam Walter Scott minden művét.Mentem az úton a batyummal, amelybe Andrej nyalka esőköpenyét is bedugtam.A nők szegélyköveket raktak le. Közeledtemkor abbahagyták a munkát, és a feszítővasra

vagy az ásóra támaszkodva olyan figyelmesen néztek rám, mint nagynénik az árva unokaöccsükre. Marija Lavrentyevna is úgy meredt rám, mint egy nagynéni az árva unokaöccsére.

Majd így szólt:– Szerencsés utazást, Szerjozsa. Szélcserzette, durva arcán ugyanolyan kifejezéstükröződött, mint amikor az ismeretlen katonát temettük.– Köszönöm, Mása néni! Elfordultam, és gyorsan továbbindultam.Az úthenger mellett elhaladva megláttam Mavrint. Ezúttal jókora kék folt díszelgett a

szeme alatt.– Halló, Szerjoga! – Mavrin leszállt az úthengerről. – Hallod-i, utazol Szibériába? –

kérdezte.Akkor szokott „hallod-i”-t mondani, amikor megjátszotta a fekete-tengeri matrózt.– Utazom.Egy darabig turkált kezeslábasának zsebeiben, majd előhúzott egy csomó pénzt, csupa

huszonöt rubeles bankót.– A fiúk adták össze.– De hisz van nekem! – kiáltottam.– Lenézel bennünket? – kérdezte Mavrin olyan hangon és olyan arckifejezéssel,

amilyennel, azt hiszem, a verekedéseket szokta kezdeni a szomszédos falvakban.– No jó, köszönöm! – mondtam, és eltettem a pénzt.– Csak el ne idd! – kiáltotta utánam Mavrin.Egy billenőkocsi jött szembe. Jura ült a kormánynál. Amikor meglátott, fékezett. De én

elmentem mellette – nem voltunk beszélő viszonyban.– Szerjozsa!Vissza se pillantottam.Aztán szaggatott, hol elhalkuló, hol felerősödő motorzúgást hallottam a hátam mögött,

amilyet akkor bocsát ki a gép, ha keskeny úton meg akar fordulni.A motorzúgás közeledett, végül Jura utolért.– Ülj fel, elviszlek.– Gyalog is hazaérek! – válaszoltam anélkül, hogy meglassítottam volna lépteimet.– Viselkedj már ember módra! – mondta Jura, és lassan hajtott mellettem.Ezúttal nem is feleltem.– Azt akarod, hogy bocsánatot kérjek? Hát tessék, bocsánatot kérek.Vigye el az ördög. Akármi történt is: egy kocsiban laktunk, és sokszor a kezembe adta a

kormányt.Beszálltam a fülkébe.

31.Krasznojarszkig Il-18-assal, onnan Bokádig 11-14-essel repültem.Az Il-14-esen körülbelül olyanok a szokások, mint egy távolsági autóbuszon: egy-egy utas

kérésére talán még meg is áll a gép. Már szorosan becsukták az ajtókat, elvitték a lépcsőt,

kigördültünk a kifutópályára, amikor megint odahozták a lépcsőt, és kinyitották az ajtót: egy utas most szaladt a repülőgéphez a feleségével és kisgyermekével. Itt ez megszokott jelenség.

Az Il-18-ason tekintélyes emberek utaztak: kiküldött minisztériumi tisztviselők Moszkvából, nemzetközi delegációk; ebédet is kaptunk, a fel- és leszálláskor meg különféle cukorkákat osztogattak. Az Il-14-esen nem osztogattak semmit, nem kaptunk ebédet, a helyek nem voltak számozva, és úgy hatott, hogy az utasok fele jegy nélkül, potyán utazik.

Repültek itt farmernadrágos, sportzekés, hátizsákos, szakállas kutató-geológusok tornacipőben, nadrágos nők, délről jövő, napbarnította szabadságosok, kolhoztagok; két gépész még egy ládát is becipelt – valami motorral –, bár a légi kisasszony nem akarta engedni. A mellettem ülő, jól megtermett, kockás inges legény nagy virágcserepet tartott a térdén – déli ajándék lehetett, ahogy lebarnult arcáról következtettem.

Ezeknek az embereknek a vidámságában, élénkségében – akiket úgy határoztam meg magamban, hogy ők az új Észak emberei – éreztem meg a távoli vándorlásoknak azt az ihletését, a szabadtüzeknek azt a füstjét, amelyről ábrándoztam, de amelyet sehogyan sem találtam az útépítő részlegnél. Ezeknek az embereknek élete hosszabb-rövidebb repülések közben telik el, egyik végétől a másikig át– meg átszelik az országot repülőgépen, autóval, vonaton, de néha, hátizsákot cipelve, gyalogszerrel is. Ez az élet – amely teljesen elüt attól, amit rutinnak, hétköznapiságnak szoktunk nevezni – gyönyörűnek látszott a szememben; egy csöppet sem hasonlít ez a moszkvaiak életéhez, bár azok is rendszeresen utaznak üdülőhelyekre vagy hivatalos kiszállásokra; azok egyszerűen közlekednek a térben, ezek meg leigázzák a teret.

A repülőgép egészen alacsonyan szállt; az ablakon át mindent tisztán lehetett látni. A Jenyiszej, a folyami kikötő nagy daruival, uszály ha jóival, vízibuszaival, odább Krasznojarszk sokemeletes új épületei – ez mind ismerős; valami képeken, filmhíradóban láttam. De azt, ami ezután kezdődött, még sohasem láttam, és bizonyára sohasem fogom még egyszer látni. Az Angara folyó fölött repültünk.

Nem a fölött az Angara fölött, amelyet a filmhíradóból szintén ismertem, hanem az Angara főágának az alsó folyása fölött, amelyet már Felső-Tunguszkának neveznek: határtalan tajga, végtelen erdő borította hegyek, amelyeket a hatalmas folyam kék szalagja szel ketté.

Alattam zúgott a motor, és a szívem megdobbant a végtelen térség, az őseredetiség érzésétől, a fenséges egyformaság láttán, amelyről az ember nem tudja levenni a szemét.

Szomszédom a virágot óvatosan előredöntve, a széken áthajolva szintén kinézett az ablakon.

– Micsoda látvány! – Majd, nem minden büszkeség nélkül, hozzátette: – Tajga!Ε megállapítással szemben nem lehetett semmi ellenvetés. Különben sem volt kedvem

társalogni, jobban szerettem volna kinézni az ablakon. De szomszédom nem az ablaknál ült, és őneki volt kedve társalogni.

– Vendégségbe, rokonokhoz? – kérdezte, ezzel értésemre adva, hogy rögtön felismerte: nem vagyok szibériai, vagy legalábbis Angara vidéki.

– Bokariba, fontos ügyben – válaszoltam. És udvariasságból én is megkérdeztem: – És maga?

– Én magam is Bokariba való vagyok – felelte szomszédom.– Ismer ott valami Bokarjovékat?– Magam is Bokarjov vagyok.– Igen? – Érdeklődéssel tekintettem rá. Megmagyarázta:– Nálunk majdnem mindenki Bokarjov, a falu is azért Bokari. De lehet, hogy fordítva van:

azért vagyunk Bokarjovok, mert a falu Bokari. Melyik Bokarjov kell magának?– Antonyina Vasziljevna Bokarjova.– Antonyina ... – Elgondolkozott. – Tonya ... Nálunk rengeteg Tonyecska van. Ki ő, hol

dolgozik?

– Hetvenéves – válaszoltam.– Á.. . – szólt elnyújtva szomszédom. – Tudom, kiről van szó, legalábbis sejtem. De aligha

találja ott. El akart utazni Bokariból. Megkerült a fia.– Megkerült?!Ha megkerült, akkor fölösleges is odautaznom. Egyébként...– Hogyhogy megkerült a fia? – kérdeztem.– Nyomtalanul eltűnt a háborúban, és most, huszonhét év múltán megkerült. Hát őhozzá

utazik Bokarjova. Lehet, hogy már el is utazott.– Á ... – szóltam elnyújtva, és az ablak felé fordultam.Persze lehettek más fiai is, akik nyomtalanul eltűntek. De mégis valami riasztó előérzet

hatalmasodott el rajtam.32.

Bokarjova házában nyitott ládákat és csupasz falakat találtam; Antonyina Vasziljevna csomagolt. Nagyothallott, így hát amikor megkérdeztem, hogy ő-e Bokarjova, a fülére mutatott, majd amikor hangosabban megismételtem kérdésemet, megint nem jól hallotta, vagy valami mást értett. Nem tudom, kinek nézett engem, valószínűleg a kutató ifjak egyikének; úgy látszik, ezek gyakran bejárnak a helybeli lakosokhoz, náluk szállnak meg éjszakára, sőt ott is laknak. Mindenesetre nem kérdezte meg tőlem, ki vagyok, honnan jöttem, hanem a holmijaira mutatva azt mondta:

– Eladtam a házat. Új helyen pénz nélkül nem lehet házat venni, még egy hitvány viskót sem.

– De hát hová utazik? – kérdeztem, és mind nagyobb nyugtalanság fogott el.– Messzire, lelkem, egészen Oroszországba. Korjukov városába, nem hallott róla?Elképedve néztem rá.– A fiam sírjához megyek – folytatta az öregasszony –, akadtak jó emberek, akik

eltemették az én Mityámat, köszönet nekik, a szüleiknek is köszönet, hogy ilyen derék gyermekeket neveltek... – És mélyen, földig meghajolt azoknak az ismeretlen embereknek a tiszteletére, akik felkutatták a fia sírját. – Persze ott mindent el kéne rendezni -folytatta Antonyina Vasziljevna –, de hát nincs, aki intézkedjen, egyedül vagyok, senkim sincsen. Meg aztán idő sem igen van rá. öreg vagyok én már, azt se tudom, eljutok-e oda .. . Különben hát lehet, hogy eljutok. Legalább fél szemmel hadd lássam a sírját. Aztán ha meghalok, a közelében temetnek el. Mert hisz mennyi időm van még énnekem?

Nem bírtam ránézni, elfordultam, és tompán a falra meredtem. A falak üresek, csupaszok voltak, csak a szentképtartó mellett függött az öt katona ismerős fényképe, amely jó állapotban megmaradt az üveg alatt.

Tehát Bokarjov nem tartotta magánál ezt a képet. No persze lehetett két ilyen képe is, de ez nem valószínű: miért cipelt volna magával egy csoportképet, hisz ez nem a szeretett nő, nem az anyja vagy a gyermeke fényképe. Egy kép volt, és azt küldte haza.

Az öregasszony észrevette tekintetemet, odajött a fényképhez, és rámutatott Bokarjevra.– Ez az én Mityám, ezek meg a bajtársai.– És mikor küldte ezt a fényképet?– Nem δ küldte, lelkem. A menyasszonya küldte, Klavgyija.– Hogy? Klavgyija?– Klavgyija, lelkem, Klavgyija ... Derék asszony, talpraesett... De sajnos, nem kelhettek

egybe.Klavgyija... Tehát lehet, hogy az ő nevének kezdőbetűje volt a dohányzacskón. Megint

összekuszálódott a dolog.– Ha Mitya életben marad, jó egyetértésben éltek volna – folytatta Antonyina Vasziljevna.

– Az én Mityám is talpraesett férfi volt, ügyes vadász, nem ivott, nem dohányzott.– Nem dohányzott? – kérdeztem.

– Nem dohányzott, lelkem. A mi házunkban nem volt dohányos. Megboldogult uram sem dohányzott, sem senki más az egész rokonságból.

Készségesen válaszolgatott, kedve volt a beszélgetéshez: magányos öregasszony lévén örült, hogy talált egy figyelmes hallgatót.

Kérdéseim nem keltettek gyanút benne, nekem pedig kérdezgetés közben majd megszakadt a szívem a részvéttől, annyira sajnáltam ezt az asszonyt: micsoda csalódás éri, ha majd hallja mindazt, amit mondanom kell neki. Nem is tudtam megmondani, érveket kerestem Bokarjov javára, annak a bizonyítására, hogy igenis ő az ismeretlen katona.

– Ha régebben nem dohányzott is, a háborúban esetleg rászokott.– Nem – válaszolta határozottan Bokarjova –, katonáéknál sem kapott rá:

továbbszolgálatos volt, azért is került mindjárt a háborúba. A mi fiaink, akik vele szolgáltak, és később hazajöttek, azt mondták, hogy ami dohányt kapott, odaadta azoknak a bajtársainak, akik dohányoztak.

A dohányzacskó nem az övé, a dohányzacskó a Krajuskiné. Elesett az egyetlen érv, amely Bokarjov mellett szólt.

– Nem emlékszik rá, mikor küldte Klavgyija ezt a fényképet? – kérdeztem.Elgondolkozott.– Lehet, hogy a háború alatt – mondta –, de az is lehet, hogy a háború után; de nem:

mégis a háború alatt. Küldött egy levelet, azt kérdezte, hol van Mitya, mi van vele, szokott-e írni. Én pedig akkorra már megkaptam az értesítést. Azt válaszoltam neki: nyomtalanul eltűnt a mi Mityánk. Engem, az anyját értesítettek róla, de hát őt ki értesítené? Nem voltak anyakönyvvezetőnél. Hát ezután küldte Klavgyija a fényképet. A címe is megvan. Korjukovi járás, Fjodorovka falu. Egyszóval nem magában Korjukovban lakik, hanem a környékén. Klavgyija Grigorjevna Ivancova.

– Leveleznek?– Nem, lelkem, én nem írok neki, ő sem ír nekem. Szép nő volt, még eléggé fiatal, őneki is

el kellett rendezni az életét; lehet, hogy férjhez ment, gyermekei születtek. Utóvégre nem maradhatott örökké egyedül.

Egy darabig hallgattunk. Mit mondhattam volna neki? Semmit sem mondhattam. Nem mondhattam meg neki az igazságot, nem, nem és nem. Ám mondják meg azok, akik tévedésbe ejtették.

– És ki tájékoztatta a fiát illetően? – kérdeztem.– Ki tájékoztatott? Egy ember valami újságtól: Agapov. Az írt a községi szovjetnek, az

elnök meg aztán énnekem szólt.– És mikor készül Korjukovba?– Mihelyt megkapom a pénzt a házért. Igaz, nem nagy összeg. Mifelénk olcsók a házak;

azt mondják, Oroszországban drágák. Eladtam a tehenet is meg a borjút is. Valamit csak összekaparok. Csak az a bökkenő, hogy hol kapok szállást, amíg lakást szerzek. Arra gondoltam, hogy írok Klavgyijának, egyelőre nála kérek szállást, hisz a járás ugyanaz, de aztán meggondoltam, mégsem írok: lehet, hogy férje, családja van, hát minek bolygassuk a múltat? Hátha a férje nem is tud Mityáról semmit, hisz ez kényes, női dolog, hát minek rontsam az életüket? Most már úgysem kell az én Mityám senkinek, csak az anyjának kell.

33.... Reggel óta hallották az utcán közlekedő autók zúgását, a tankok dübörgését, csapatok

vonultak át, de hogy pontosan milyenek, azt nem látták: a sofőr nem távozott el az udvarról, valamit barkácsolt a padon. Amikor pedig bement a házba, vagy az edényekkel ebédért indult, az udvaron kívül akkor sem láthattak semmit. Bokarjov a szénatartó végéhez kúszott, amely ferdére fűrészelt, függőlegesen álló kis deszkákkal volt beszögezve, óvatosan megpróbált leszakítani egyet, de az csikorogni kezdett a szögein. Abbahagyta a húzást, fülelt – a német könnyeden kopácsolt, mintha lyukasztóvasat ütögetne kalapáccsal. Bokarjov megint rántott egyet a kis deszkán – az újra nyikorogni kezdett. A törzsőrmester ismét abbahagyta a húzogatást, és hallgatózott. Az udvaron abbamaradt a kopácsolás. Azután megvillant és kiszélesedett egy fénynyaláb: kinyílt a szín kapuja – a német ott állt a szénatartó alatt.

Bokarjov, zsebében egy kézigránátot szorongatva, meglapult.

A német kitárta a kapunak mind a két szárnyát, és így állva kémlelt a szín belsejébe. Aztán lehajolt, és az egyik kezével a lassan behajló szárnyat tartva, felvett egy kis fatuskót; a másik szárny már becsukódott.

Szemléjével elégedetten visszament a padhoz. Az a szárny, amelyet az imént kézzel tartott, megmaradt az előbbi állapotában, nem csapódott be, nem tárult szélesebbre, úgyhogy most ferde fénysugár vetődött a színbe.

A német ráállította a kis tuskót a padra, a tuskóra meg rátett egy bádoglapot, és hidegvágóval vágni kezdte; egyenletesen és pontosan ütött a kalapáccsal. Bokarjov csodálkozott a német gondosságán: tuskót tett a lemez alá, hogy a hidegvágóval ne rongálja meg a padot. Bár ha azt parancsolják, felgyújtja a házat minden színnel és paddal együtt, sőt ha kell, azokkal együtt is, akik benne vannak.

Bokarjov, miközben arra figyelt, hogyan koppan a kalapács a hidegvágóra, hogyan zörög a bádoglemez, erősen megrántotta a deszkát – a felső vége szögestül elszakadt a szarufától.

A törzsőrmester ismét meglapult, de a német most nem nézett oda.Bokarjov nem is akarta kirángatni az alsó szöget: a deszka úgy forgott rajta, mint valami

tengelyen; el lehetett fordítani, hogy kinézhessen a résen, aztán visszafordítva helyére tenni a deszkát és bezárni a rést.

Bokarjov most látta balra a főutcát, a stábét, amelyet sorompókkal kerítettek el, jobbra meg azt a mellékutcát, ahová az éjjel kiment, és ahol számításai szerint lennie kell annak a háznak, amelyben Vakulint hagyták. Látta azt a keresztutcát is, amely ezeket az utcákat összekötötte, látta a mezőket meg a távolban sötétlő erdőt.

A törzskar az iskolában rendezkedett be. Bokarjov az autók – Opel-Admiral, Horch, nagy Mercedesek – meg az őrség alapján megállapította, hogy ez jelentős, nagy törzskar, minden kocsi valami tábornoké, parancsnoksági intézmények vannak a házakban is: telefonhuzalokat vezettek be mindegyikbe, és tisztek jártak ki-be mappákkal, táskákkal, iratokkal. Bizonyára páncélosdandár vagy éppenséggel -hadtest törzskara ütött itt tanyát.

Napközben gépesített gyalogság oszlopa, harckocsisor haladt át a városon, átfutottak különálló szállítójárművek is, de nem a középső utcán, ahol a törzs berendezkedett, hanem a vele párhuzamos mellékutcán. Amikor eljutottak a sorompóhoz, átkanyarodtak a keresztutcába, és csak a másik sorompón túl tértek vissza a főútvonalra. A sorompón csak személyautókat engedtek át.

A törzskar utcáján nem lehet kijutni a városból. A mellékutcán kell kivergődni; ez az éjjel is megfelelőnek látszott: a falu szélére vezet, azon túl már mezők, vízmosások vannak, odább meg erdő. A keresztutca is éppen szemben esik az ő szénás szérűjükkel. Átmásznak a kerítésen, átkúsznak az utcán – és már ott is vannak.

Minél tovább nézegette az utcát, annál jobban megerősödött benne az elhatározás, hogy még ma éjjel elmennek – már második napja nincs kenyerük; Krajuskin holnap egészen legyöngül; ő maga is szédeleg az éhségtől – erős, fiatal szervezete táplálékot követel. Egyre több csapat érkezik: úgy látszik, a németek áttörték védelmünket, és most széles fronton támadnak délkelet felé. Csak elérjék az erdőt, onnan majd eljutnak Klavgyijához, elrejtőznek az ottaniaknál, aztán elvergődnek a csapatjukhoz; őneki felelnie kell az embereiért, akik elestek, meg az autókért. Rendben van, mindezt majd később. Az a fontos, hogy kisurranjanak az erdőbe, a többit majd meglátja.

A gombot leszorítva, hogy ne kattanjon túl hangosan, kinyitotta a térképtáskát. A térkép ugyanúgy hevert a táskában, mint ahogy még a gépállomáson kihajtogatta, az a kocka volt felül, amelyen Korjukov városa található. Nyugatra Fjodorovka, északra, egy kissé feljebb a gépállomás. Az összecsapás után még északabbra mentek, és alighanem északkelet felől kerülve jöttek be a városba, mert most sehogy sem tud eligazodni rajta, hol van Mihejev háza; úgy számította, hogy nyugaton van, de kiderült, hogy az utca másik végén áll. Hát bizony nem esik útba.

De Vakulin nélkül nem mehet el. Lehet, hogy megölték a németek, vagy meghalt a házigazdánál – komoly volt a sebe, lehet, hogy foglyul ejtették; mindegy, őneki mindent tudni kell a legényről, nincs joga itthagyni és elmenni.

Csak azt nem tudta eldönteni, hogy mit kezdjen Krajuskinnal: ketten menjenek Mihejévhez, majd tovább, vagy ő egyedül osonjon el Mihejev házába, aztán jöjjön vissza Krajuskinért, és együtt lopózzanak ki a keresztutcán.

Az utóbbi megoldás mellett döntött. A sebesült nem tud végigvánszorogni az egész utcán. Itt pedig átsurrannak a keresztutcába, amíg az őrség észre nem veszi, majd kúszva haladnak tovább, végül csendeskén eljutnak Fjodorovkába.

De Krajuskinnak nem részletezte, hogy s mint döntött. Csak magát a döntést közölte vele: el kell menni, de hogy miként menjenek el, azt majd később mondja meg.

– Ma éjjel elmegyünk. Hogy van a lábad?– A lábam, hát megvan valahogy.– Elszaladsz az erdőig?– Szaladni nem szaladok.– És menni tudsz odáig?– Menni talán tudok.– Estére készülj fel, viszünk egy-egy géppisztolyt, a kézigránátot meg mind visszük.Krajuskin nem válaszolt. Bokarjov azt állapította meg magában, hogy ez a hallgatás

ellenséges – nem akar elmenni, fél; talán éppen azt várja, hogy ő egyedül induljon el, aztán majd megadja magát. Annál is inkább, mert itt van a parancsnokság, nem puffantják le mindjárt, kapásból. A németek röpcédulákat szórnak, amelyekben elismerik, hogy negyvenegyben – éppen nagy számuk miatt – csakugyan voltak nehézségek a hadifoglyokkal, de most mindent jól megszerveztek: adjátok meg magatokat, minden fogoly fejadagot kap. Lehet, hogy ez a tökfejű el is hitte ezt.

Csakhogy Bokarjov sem tudott belehatolni Krajuskin gondolataiba és szándékaiba. Előtte egy alárendeltje, egy vöröskatona állt, akiről ő csupán a tettei alapján ítélhetett: ha Krajuskin nem engedelmeskedik, akkor majd ő elönti el a sorsát.

A sofőr befejezte a munkát az udvaron, mindent gondosan visszarakott a csomagtartóba, a kis tuskót visszavitte a színbe, a házból kihozta az edényeket, és elindult az ebédért.

Bokarjov nyomban lemászott a szénatartóból, és bement a házba. A konyhában ott álltak a vizesvödrök, de ennivaló nem volt egy morzsányi sem; szerencse, hogy nem volt – nem bírta volna megállni, hogy el ne vigye, márpedig innen nem lehetett elvinni semmit: ez a gondos német észreveszi, ha eltűnik valami, lármát csap, feltúrja az egész udvart.

Bokarjov levett a polcról egy fazekat, telemerte vízzel – mind a két vödörből merített, hogy ne lehessen észrevenni a hiányt, és visszament a szénatartóba.

– Ez már sehogy sem helyénvaló – mondta bosszúsan Krajuskin.– Azt parancsolod, hogy menjek az utcai kúthoz?– kérdezte gúnyosan Bokarjov.– Feküdni kell, várni türelemmel.– És meddig?– Amíg el nem megy a stáb.– Ha el is megy a stáb, marad itt városparancsnokság meg policáj.– Csak jöjjön vissza a lakosság, akkor majd elmegyünk. Ki kell várni. Egy páncélosdandár

törzskarát nem fogják a hátországban tartani, ha egyszer támadnak.– Stratéga vagy! – mondta gúnyosan Bokarjov.– Legalább olyan jó, mint Likov.– A német edénnyel jár ebédért – folytatta Krajuskin –, tehát nem állítanak fel tiszti

étkezdét, nem akarnak sokáig itt maradni.Krajuskin megjegyzése az edényt illetően helyes volt, de az öreg valahogy mégis

idegesítette Bokarjovot. Nem nyöszörög, nem panaszkodik, nem zaklatja semmivel, bár odatette a lábát a golyó elé; itt tartja őt – nem baj, ilyesmi előfordul katonáéknál. Más dolog bosszantotta: mintha szerepet cseréltek volna. Krajuskin, a mindig bőbeszédű, fecsegő, rigmusokban beszélő tréfacsináló most szűkszavú, óvatos lett, magába zárkózva mindent latolgatott, alaposan megfontolt, ő, Bokarjov pedig, aki mindig fegyelmezett, körültekintő és szófukar volt, most hebehurgyán, sokat beszélt, nem tudott megülni egy helyben, nem tudott türelemmel várni.

Megint világos volt az éjszaka, néha ugyan felhők futottak a holdra, és olyankor minden szürke lett körös-körül, de aztán ismét kivilágosodott.

Bokarjov átmászott a kerítésen. Az utca kihalt volt, az autók magányosan álltak a házak előtt, járőröket egyáltalán nem lehetett látni. Bokarjov, ahelyett, hogy átfutott volna az utcán, és a keresztutcán, majd a kertek alatt ment volna el Mihejevhez, a kerítésekhez lapulva, a kiskerteknél lehajolva, a kivilágított ablakokon néha betekintve, egyenesen az utcán haladt.

Büntetlen vakmerősége még nagyobb bátorságot öntött bele, még biztosabbra vette, hogy minden szerencsésen sikerülni fog.

Végre eljutott Mihejev házához. Igen, ez ugyanaz a ház, ezen az ablakon kopogtak, ezen a kiskapun léptek be.

Óvatosan megkerülte az udvart, próbálta kikémlelni, vannak-e itt németek vagy nincsenek. Alighanem nincsenek. A németek nem szeretnek a szélső házakban letelepedni, többnyire a város közepén húzódnak össze.

Egy ujjal halkan megkocogtatta az ablakot. Hallgatózott. Senki sem válaszolt. Még egyszer kopogott. Aztán átment a másik ablakhoz, azt is megkocogtatta. Végül a másik oldalra került, ott is kopogott. Mintha kihalt volna a ház.

De a ház nem halt ki, volt benne élet, voltak emberek, csak hát ezek az emberek nem akartak válaszolni: éppen kopogásának vigyázatossága rémítette őket. Ha az ajtón dörömböl, mégpedig olyan követelőén, parancsolóan, mint a minap, rögtön kinyitják, azt gondolván, hogy németek jöttek – nem mernék ki nem nyitni. De így azt hiszik, hogy szovjet ember kopog, azzal még csak kellemetlenségbe sodródhatnak. A ház a város szélén áll: lehet, hogy partizánok jöttek az erdőből, vagy valami katona akar itt elrejtőzni – a legszélső ház lakóinak mindenből kijut.

Leült a terebélyes tölgy alá, amely elütött a többi fától – azok mind-mind gyümölcsfák voltak –, és a ház felé fülelve várt. Odabent néma csönd volt.

Autók zúgását hallotta, és reflektorok távoli tejfehér fényét pillantotta meg. Odakúszott a kerítéshez, és a lécek között, a résen kipillantott az utcára.

Ponyvával letakart teherautók közeledtek, ellenzővel tompított fénnyel, amelyet egy-egy ház előtt megállva rögtön el is oltottak. Tíz autót számolt meg; az utolsó nem messzire állt meg attól a kerttől, ahol feküdt.

Az autókból sofőrök szálltak ki, a kabinból mindegyik kivette holmiját, kis bőröndjét, és bement abba a házba, amely előtt megállt. Egészen közel német beszéd hallatszott.

A szomszéd házba is bement két sofőr, hangosan, követelőén dörömböltek – az ajtó kinyílt, ők beléptek, letették holmijukat, az egyik benn maradt, a másik visszatért az autóhoz, kivett onnan még valamit, és azt is bevitte.

Mihejev házába nem ment be senki; persze ott sem aludtak: felébresztette őket Bokarjov óvatos kopogása, az utcába érkező teherautók berregése, a sofőrök hangos dörömbölése a szomszéd házak ajtaján.

Bokarjov felállt, felment a tornácra, és ő is követelőén dörömbölt.Ugyanúgy, mint a múltkor, Mihejev, a házigazda nyitott ajtót, lámpát tartott a kezében;

ahogy meglátta Bokarjovot, rögtön megismerte, hátrahőkölt, és megdermedt félelmében.Bokarjov becsukta az ajtót maga után.– Hol van Ivan?

– Ivan? ... A maga katonája? Elment, elment a katona…– Az igazat mondd nekem, ne félj!– Hát az igazat is mondom. Mihelyt akkor reggel bejöttek a németek, ő elment; azt

mondta, majd csak elvergődik a csapatához.– Oltsd el a világot! Mihejev elfújta a lámpát.– Halkan zárd be utánam az ajtót!Bokarjov megnyitotta az ajtót, kitekintett: a kertben csönd volt, csak a magas szállítókocsik

sziluettjei látszottak az utcán.Hallotta, ahogy halkan kattan mögötte a zár, de távolodó lépteket nem hallott a folyosón –

a házigazda az ajtó mögött áll és fülel.Bokarjov megint a kerítéshez kúszott, és a lécek között kinézett az utcára. A teherautók

egy sorban, hosszú oszlopban álltak; két géppisztolyos őr járkált mellettük fel s alá. Tehát fontos rakományt szállítanak, lehet, hogy aknákat vagy repülőbombákat. Nagyon megindulhatott a támadásuk, ha a törzskar közelében, csak úgy az utcán hagyják a lőszeres autókat – nem félnek a szovjet repülőktől.

Nem juthat vissza a szénatartóba, nem futhat át az utcán az őrök szeme láttára.Az erdőbe kimehet. De mi lesz Krajuskinnal? Vakulin esete világos: elment, talán elesett,

talán fekszik valahol, hogy meggyógyuljon, de az biztos, hogy itt nincs. Tehát őneki, Bokarjovnak joga van elmenni nélküle. De Krajuskinnal mi legyen? Ellopózzon hozzá? Őt ledurrantják, aztán majd átfésülik az egész utcát, az egész várost, és ráakadnak Krajuskinra is.

Lehet, hogy Krajuskin csakugyan megvárja, míg elmegy innen a stáb, és a háziasszony később sem árulja el. Ő, Bokarjov pedig nekivág az erdőnek. Esetleg egy autóval hajt el. Ezek Skodák, ezeket ismeri. Beugrik a fülkébe, hátrafarol, gránátot dob az első autóba: egymás után felrobbannak a lövedékek, és ő éppen e robbanások közepette fordul meg és hajt el.

Miközben ezeket a terveket szövögette, nagyon jól tudta, hogy úgysem megy el Krajuskin nélkül. Az egész csapatából csak egy katona maradt – azt is a sorsára hagyja? A többieket elvesztette, most ezt is kitegye a halálnak vagy a hadifogságnak? Vissza kell térni a szénatartóba és együtt elmenni.

Bokarjov a kert belsejébe kúszott, átmászott a hátsó kerítésen, és a mezőn találta magát.A távolban, a holdvilágnál, az erdő sötétlett. Bokarjovnak úgy tetszett, mintha már hallaná

is a susogását. Csábította az erdő. Egészen közel van az élet is, a menekülés is, Klavgyija is, de ő elhessegette magától ezeket a gondolatokat, és a kerítések mellett máris lopakodott előre; igyekezett óvatosan lépni – itt hol bokrok, hol szemétdombok akadtak útjába.

A keresztutca egészen rövid volt. Bokarjov a kerítéshez lapolva fülelt az utcán járkáló őrök lépteire. Az egyik géppisztolyos elhaladt a keresztutca előtt, csaknem ugyanakkor elhaladt a másik is; ez éppen kapóra jött Bokarj óvnak. Gyorsan átvágott a keresztutcán, egy autó mögé állt, és kilesett az utcára.

Az őrök a kocsioszlop végén vannak, háttal őfelé, de az utcán átszaladni nem lenne ideje. Hadd tegyenek még egy fordulót.

Várt, noha jól tudta, hogy terve megvalósíthatatlan: az őrök meghallják, amikor áthalad az utcán, meg amikor mászik keresztül a kerítésen – csak kiteszi magát a golyónak, és Krajuskin nyomára vezeti a németeket. El kell menni az erdőbe; reggel továbbindul a kocsioszlop, szabad lesz az utca, ő éjjel visszajön, és magával viszi Krajuskint.

És mégse ment el, várt: hátha egyszer csak jó alkalom kínálkozik. Az őrségváltásban reménykedett: akkor legalább az egyikük okvetlenül elmegy felkölteni az új őröket, de az is lehet, hogy mind a ketten elmennek.

Már késő lett volna visszarohanni a keresztutcába, mikor kinyílt a ház ajtaja, és egyenruhában, géppisztollyal kilépett a tornácra egy német; egy kissé megborzongott, Bokarjovra nézett; csak az ő alakját látta az autó mellett, és nyilván nem tudta felfogni, nem értette, miféle szerzet ez.

Így álltak egy ideig, és nézték egymást. Az őrök már közeledtek, Bokarjov szinte a hátával hallotta közeledésüket. Lelőheti a tornácon álló németet, berohanhat a keresztutcába, de akkor a másik kettő eléri a golyóival.

Állva maradt hát, és várta, mikor érnek oda, közben nézte a tornácon álló németet, a német is nézte őt, majd hirtelen ráeszmélve, hogy egy orosz áll előtte, meglepetésében mozdulatlanná meredt, és ő is azt várta, mikor ér oda a másik kettő, mert tudta: ha ő csak meg is moccan, ez elég ahhoz, hogy az orosz leterítse, mielőtt még lekaphatná géppisztolyát – az orosznak már a kezében van a fegyver.

Bokarjov abban a pillanatban lőtt, amikor a két őr előbukkant az autó mögül, előbb a tornácon álló németre tüzelt, majd a két őrre, és a keresztutcába iramlott, de elesett: a sebesült német sorozatot eresztett utána. A törzsőrmester, immár a földön fekve megfordult, és bár hallotta maga körül a golyók süvítését, előhúzott egy gránátot, és nekihuzakodva, az autóba dobta.

Egetrengető robaj volt az utolsó hang, amit hallott.34.Mielőtt elindultam Fjodorovka falvába, nagyapám figyelmeztetett:– Klavgyija Grigorjevna Ivancova itt nálunk bizonyos mértékig híres asszony. A

cukorrépával szerezte a hírnevét – a mi járásunk cukorrépával foglalkozott –, kis híján megkapta a Szocialista Munka Hőse kitüntetést, csak hát összezördült valahol valakivel, nyakas, önfejű asszony. Minél tapintatosabban, diplomatikusabban beszélj vele.

Ivancováról ugyanolyan nagy tisztelettel, ugyanúgy túlzófokokban beszélt, mint minden ismerőséről. Ezt már megszoktam.

Hatvan év körüli, tekintélyes külsejű asszony fogadott. Fekete haja már őszbe vegyült, de még mindig szép volt, a tartása egyenes. A paraszti munka bélyege egyszerre öregítette és fiatalította arcát: az a nyugodt, parancsoló magabiztosság tükröződött rajta, mely eléggé gyakori a néha goromba férfiak és zsémbes fehércselédek irányítására hivatott kolhoz vezetőségi asszonyoknál. És rajta volt ezen az arcon még annak az okos tartózkodásnak a kifejezése is, amely lehetővé teszi, hogy ezek az egyszerű nők akár a legmagasabb állású emberekkel is csorbítatlan méltósággal érintkezzenek.

Kedves, egészen fiatalos, tisztára női, sőt pajzán mosoly suhant át arcán, amikor meglátta az öt katona fényképét. A vállát borító nagykendő szélével eltakarta száját – a parasztasszonynak azzal a megejtő mozdulatával, amely azt jelzi, hogy restelkedik, de nem tudja leplezni érzelmeit.

– Voltak nálunk ezek a katonák – mondta Ivancova –, egy kerek napot töltöttek itt, aztán elmentek. Itt állomásozott a javítórészlegük. Amikor visszamentek, már nem volt ott a csapatuk – elment, mert a németek áttörtek. Ők harcba keveredtek a németekkel, lelőtték mind, felgyújtottak három motorbiciklit, de kettőt a németek is megöltek a mieink közül. A többiek eltemették őket, itt hagyták nekünk azt a két sírt, aztán elmentek. – Likovra és Ogorodnyikovra mutatott. – Ezt a kettőt ölték meg a németek, ez a kettő van itt eltemetve, az övék a két sír. Mi még akkor éjjel odalopóztunk hozzájuk; éppen csak be voltak szórva egy kevés földdel – siettek elfelé a katonáink –, mi véglegesen eltemettük őket, a németek után pedig megtettünk mindent, amit kellett; gondozzuk a sírjaikat. De hát sem a keresztnevüket, sem a családnevüket nem tudjuk. Csak kettőt ismerünk név szerint – Bokarjovra és Vakulinra mutatott –, ez Dmitrij Vasziljevics Bokarjov, ez meg Ivari Sztyepanovics Vakulin; őket kettőjüket ismertük, megvolt rá az okunk – tette hozzá megint elmosolyodva –, és pontosan ugyanilyen fénykép van énnekem is.

Meghökkentem: ha a Bokariba küldött képen kívül még egy másik is van Klavgyija Grigorjevnánál, akkor nyilván sok volt a törzsőrmesternek, és nincs kizárva, hogy egyik igenis az ő sírjába került. Ez megint változtatott a dolgon.

Klavgyija Grigorjevna figyelmét nem kerülte el meghökkenésem, de a maga módján

magyarázta.– Ezt a fényképet a törzsőrmester adta; udvarolt nekem, és ideajándékozta; más fényképe

nem volt, hát ezt hagyta nálam emlékül. Később, a háború után leveleztem az anyjával. Meghagyta az anyja címét, ahogy akkoriban, a háború alatt szokásban volt: a katona nemcsak a tábori postája számát hagyta meg, hanem az otthoni címét, a hozzátartozói címét is arra az esetre, ha elkerülne a csapatától – kórházba vagy máshová –, az emberek igyekeztek minél több nyomot hagyni. Hát Dmitrij is hagyott. Az anyja válaszából megtudtam, hogy elesett, erre bementem a városba, készíttettem két másolatot a fényképről, az egyiket magamnak, a másikat a szomszédasszonyomnak, Anna Petrovnának, ahogy most szólítják, de akkor csak Nyurka volt; ezeket a másolatokat megtartottuk magunknak, magát a fényképet pedig elküldtük az anyjának Bokariba – mégiscsak az anyja. És megírtunk neki mindent, ahogy volt: hátha érdekli, kikkel találkozott a fia a halála előtti órákban. Nem tudom, él-e még, ez bizony régen volt.

– És magánál a törzsőrmesternél maradt ilyen fénykép? – kérdeztem.– De hisz nekem adta a sajátját.– Hátha ezenkívül is volt még neki? Az asszony megvonta gömbölyű vállát.– Csoportkép volt, mindegyiknek csak egy-egy jutott.– Még egy kérdést, ha megengedi – kértem. -Nem ajándékozott neki dohány zacskót?– Nem, nem dohányzott. A többi bajtársa mind dohányzott, de ő nem. Derék legény volt,

szép szál férfi, de még milyen, és mégsem dohányzott, azt mondta: nem szoktam én füstölni soha. Nem adtam én neki dohányzacskót... Velem együtt kijött a házból.

– Elvezetem a sírokig. Ütközben benézünk Anna Petrovnához.Anna Petrovna arányos termetű, egy kissé szikár, legfeljebb talán negyvenöt éves asszony

volt. Ezért furcsának találtam, hogy egy jól fejlett, hétnyolc éves, tehát már iskolás, szőke fiú a nagyanyjának szólítja.

– Korán lett nagymama – mondta nevetve Klavgyija Grigorjevna. – Ö volt a legfiatalabb hadiözvegy, most δ a legfiatalabb nagymama. Ivan hol van?

– Elment a vezetőségbe – válaszolta Anna Petrovna, miközben leoldotta kötényét, és megtörölte a kezét.

– Kár, szerettem volna, ha maga is látja. Nagy fia van, elmúlt huszonhat éves, amolyan háborús gyerek...

Mind a ketten nevettek.– A sírjaink iránt érdeklődnek – magyarázta Klavgyija Grigorjevna –, találtak még egyet...

Nem, nem az Iváné. Vagy a Bokarjové, vagy azé az öreg katonáé, emlékszel? De nem baj, megindult a kutatás, mind megtalálják őket... – Megpaskolta a fiúcska fejét. – Majd megtalálják a nagyapád sírját.

– Az én nagyapám él – vetette ellene a fiú.– Az az egyik nagyapád, ez meg a másik – felelte Klavgyija Grigorjevna.Anna Petrovna csatlakozott hozzánk; elindultunk a két sírhoz.– A dédapját tartja a nagyapjának – magyarázta a kisfiúról. – Vakulin apja itt járt, el akarta

vinni Rjazanyba Ivánt, az ő fiát – folytatta Anna Petrovnára intve a fejével –, hogy ott nevelje, sőt örökbe fogadja: hadd viselje az ő nevét, mert Ivan, az Anna fia, szakasztott az apja, kár, hogy maga nem látta. Próbálták rábeszélni: fiatal vagy még, elrendezheted a magad életét, az unokánkat meg add nekünk, mi majd városban neveljük fel; ez az egy emlékünk maradt. De ő nem adta oda, maga nevelte fel a kis legényt. Vendégségbe el-elküldte az öregekhez, vendégeskedett is náluk, az öregek is el-eljönnek ide. Nos, hát én amolyan hatóság voltam akkoriban, amikor a házasságon kívül született gyermekek nem viselhették az apjuk nevét, így hát el tudtam intézni, hogy Vanyának beírják az apja nevét, az Ivan Vakulinét, aki elesett a fronton; ezt az öregek, a szülei is jóváhagyták; a bíróság révén szereztem még két másik tanút is; ezzel megkerültük akkor azt az igazságtalan törvényt, így aztán az ő fia is Vakulin, az

unokái is Vakulinok.Amikor még az utcán haladtunk, egy hosszú gémű, fakávájú kútra mutatott.– Ezt a kutat a katonák javították meg és tisztították ki nekünk; hogy összepiszkították,

bemocskolták magukat! Emlékszel, Anna, milyen volt a Vanyád, amikor kimászott a kútból?– Tisztára néger! – mondta Anna Petrovna.– Most két másik kutunk is van – folytatta Klavgyija Grigorjevna –, de azért ezt sem

bontjuk le, mert kitűnő vize van.Kimentünk a falu temetőjébe. A megdőlt fa– és vaskeresztek között két sír, két kis fűlepte

hant állt, amelyet közös kerítéssel vettek körül, és egy-egy kis csillaggal ékesítettek.– Felírhatják – mondtam –, Szergej Szergeje-vics Ogorodnyikov és Vaszilij Afanaszjevics

Likov.Hivatalos iratunk van arról, hogy név szerint kiket ábrázol ez a fénykép.– Felírjuk – felelte Klavgyija. Egy ideig szótlanul álltunk.– Lehet, hogy megtaláljuk a rokonaikat – mondtam –, majd értesítjük őket. Talán eljön ide

valaki.– Jöjjenek is – szólt Klavgyija Grigorjevna –, szívesen látjuk őket.Anna Petrovna rám nézett nagy fekete szemével.– Ha megtud még valamit a többiekről, tudassa velünk.– Okvetlenül – ígértem én, és abban a pillanatban elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad,

felkutatom a másik két sírt is.Azután elbúcsúztam tőlük, és ugyanazon a mezei ösvényen, amelyen idejöttem,

visszaindultam a városba.Mentem egy darabig, aztán visszanéztem.A két asszony – az egyik zömökebb, tekintélyesebb tartású, a másik karcsúbb, soványabb,

mind a kettő keszkenős – lassan ballagott fel a domboldalon a falu felé.Oroszország, én Oroszországom ...35.... Az autó felrobbanása megrázta a színt, és lobogó lánggal világította meg. De Krajuskin

a robbanás előtt hallott még néhány rövid géppisztolysorozatot, és mindjárt tudta – ez Bokarjov.

Odakúszott a réshez, félretolta a kis deszkát, meglátta az égő autót és az elesettek holttestét, bizonyára köztük volt Bokarjov is, de lehet, hogy sikerült elmenekülnie – bár aligha.

A házakból kiugráltak a németek, az autókhoz rohantak, elhajtottak, hogy megmentsék őket a repeszdaraboktól, a detonációtól; mások a tüzet oltották, ismét mások összeszedték a sebesülteket meg a halottakat. Az utcát körülzárták, a többi utcán csapatokat sorakoztattak fel, riasztották és harci készültségbe helyezték a helyőrséget. Az ő házukban is felkeltek: a tiszt a parancsnokságra rohant, a sofőr meg áthajtott autóval a stáb utcájába, és nem vette le a gázt.

Egész éjjel tartott a zűrzavar. Csak reggel felé csillapodtak egy kicsit. A tüzet eloltották, az autókat kivitték a kertek alá, az őrségeket mindenütt megerősítették, elzártak minden utat, hogy ne lehessen se bemenni a városba, se kijönni, teljesen körülvettek, átfésültek, végigkutattak minden házat. De a stáb utcáját csak úgy, a forma kedvéért nézték át, beszaladtak az udvarra, bekukkantottak a színbe; a német sofőr mondott nekik valamit, bizonyára megnyugtatta őket, úgyhogy mindjárt el is mentek.

Estére minden elcsitult. De a megerősített őrség, az őrszemek mindenütt ott maradtak, és járőrök cirkáltak; az utcákról eltávolították a törzskari gépkocsikat, a teherautókat meg kivitték a kertek alá.

Krajuskin most értékelte csak igazán azt a fazék vizet, amit Bokarjov hozott. Igaz, e miatt a fazék miatt le is bukhatott volna, de úgy látszik, a nagy felfordulásban nem vették észre, hogy eltűnt az edény, nem keresték, így hát most ott állt a szénapadláson Krajuskin mellett, és ő

néha ivott belőle, hogy megőrizze erejét; ennivalója már harmadik napja nem volt egy falat sem, azelőtt is csak egy fél cipót ettek – ketten. De várt türelemmel, mert látta, hogy a szállítójárművek előremennek, tehát a németek továbbnyomulnak, úgyhogy nem sokáig marad itt a stáb.

Várakozása valóra vált a következő reggelen, az ötödik napon attól számítva, hogy Bokarjovval elrejtőzött a szénapadláson. A stáb már korán talpon volt, és hamar felkerekedett: úgy látszik, már az előző estén kiosztották kinek-kinek a tennivalóját. De a távozó autók helyébe újak jöttek, úgyhogy délre már új, az előbbinél még jelentősebb parancsnokság foglalta el az utcát: ezúttal még több volt a Horch, az Opel-Admiral meg a Mercedes.

Az utcán ismét tisztiszolgák és küldöncök lótot-tak-futottak, a híradósok vezetékeket húztak, az autókból kiszedték és a házakba cipelték a tisztek bőröndjeik Krajuskin nem látta, ki telepedett meg az ő házukban: az udvarba nem gördült be autó, és az udvarra nem járt ki senki, noha Krajuskin hallotta, hogy az utcán autó érkezett a ház elé, és valaki be is ment. És a tisztiszolgák megint hordták az edényeket az ebéddel, a parancsnokságra megint egyre-másra mentek a tisztek mappákkal, táskákkal, iratokkal; a stáb úgy dolgozott, mintha eddig is itt lett volna, ha pedig ez elmegy, jön a helyébe másik törzskar, és nem lehet tudni, mikor lesz ennek vége.

Krajuskin fülét estefelé szokatlan, meglepő zaj, olyan kiáltozás, olyan vezényszavak ütötték meg, amilyeneket még sohasem hallott. Odakúszott a réshez.

Orosz hadifoglyok menetoszlopát kísérték az utcán.Az elcsigázott, borostás, komor foglyok négyes sorokban jöttek; némelyek a bajtársaik

vállára támaszkodtak. Elöl, kétoldalt és hátul német gép-pisztolyosok haladtak.A parancsnokságról kijött egy tábornok, vele a tisztjei, a házakból is kijöttek a tisztek, és

jöttek katonák, tisztiszolgák is – mind egészségesek, piros-pozsgásak, jóltápláltak –, hogy megnézzék a hadifoglyokat.

Az a rövid, késő délutáni óra volt, amikor a törzskarnál befejeződött a nappali munka, az esti pedig még nem kezdődött el. Egy kicsit el lehet időzni a meleg utcán, amelyet szinte pirosra festenek a lenyugvó nap sugarai.

És ürügy is van hozzá: meg kell nézni az utcán végighajtott hadifoglyokat.Krajuskin magára húzta köpenyét, minden zsebét telerakta gránátokkal, a fazékból az

utolsó cseppig kiitta a vizet, és a köpeny szárnya alá rejtette a géppisztolyt.Aztán lemászott, kiment az udvarra, kinyitotta a kiskaput, és elindult a stáb utcáján.Az oszlop messze előtte haladt, már a sorompónál járt, ő, Krajuskin meg az utca közepén

ment -ugyanolyan borostás, gyűrött, sovány, mint azok a foglyok, akiket ott elöl hajtanak.A németek is fogolynak nézték, aki elmaradt az oszloptól, és most igyekszik utolérni.

Megtévesztette őket az, hogy mindenki szeme láttára olyan nyugodtan, magabiztosan megy az utcán.

– Halló, rusz! – kiáltottak oda neki.De Krajuskin nem válaszolt, oda sem nézett, csak ment, ment, szinte kábán.A tábornok mondott valamit a mellette álló tisztnek. Erre az Krajuskin felé indult.De nem ért odáig.Krajuskin az első gránátot balra, a tábornok felé dobta, a másikat jobbra, az autóknál álló

németek felé.A tábornok lerogyott, több tiszt és katona szintén, mások meg a ház sarka vagy az autók

mögé rohantak.Krajuskin meg ment tovább az utca közepén, és dobálta a gránátokat. . . Jobbra! Balra!

Egy! Kettő! Három!. . . Ment, ment a naplemente bíborfényében, és dobálta a gránátokat erre is, arra is, golyók közepette is sebezhetetlenül, mint a leigázhatatlan, rendíthetetlen ország megbabonázott szimbóluma ...

Végül ő is lerogyott.

Csak ekkor futottak oda hozzá a németek.Krajuskin feltámaszkodott, és leadott rájuk még egy utolsó géppisztolysorozatot, aztán

holtan visszahanyatlott a földre, nem látott többé senkit -sem az erdő felé futó foglyokat, sem a holttestébe lövöldöző németeket, sem a napot – amely egészen alacsonyra, csaknem a látóhatár szélére ereszkedett már –, sem a tölgyeket: ezeknek hosszú árnyéka szelte át azt az utcát, ahol halálát lelte ő, Krajuskin.

36.Valósággal szerencsém volt a vizsgán. Még sohasem volt szerencsém, de most igen. Pedig

nem is szándékoztam letenni. De idejött a bizottság; előző este átnéztem a közlekedési szabályokat, átlapoztam a tankönyvet, a füzeteket, és úgy döntöttem: nekivágok. Ha megbukom – fütyülök rá! Ha átmegyek – hivatásos gépkocsivezetői jogosítvánnyal térek haza Moszkvába.

Szerencsém volt. Megnyertem a vizsgáztató rokonszenvét, bár eléggé marcona volt ez a magas és ösztövér főhadnagy. Arra a kérdésre, hogy mi az előzés, pontosan, szabályosan azt feleltem: „Előzésnek az eredetileg elfoglalt sorból való kihajtással kapcsolatos manővert nevezzük” – majd kis ábrakor) megmutattam, hogy az autónak mely mozdulatait nevezzük előzésnek.

De igazán a vezetéssel hódítottam meg a szívét. Velem együtt négy ürge ült egy Volgába – egy előre, a vizsgáztató mellé, három meg hátra. Abból, hogyan indította el az autót az első, világosan látható volt, hogy vesztett ügye van: helyből megiramodott, lefojtotta a motort, balra fordulva átkanyarodott az út baloldalára. A felügyelő rögtön kiszállította a kormány mellől. A legény nyugodtan kiszállt – kiderült, hogy már negyedszer vizsgázik vezetésből, de fog ő vizsgázni huszonnegyedszer is, mert zöldfülű: úgy szállt ki a kocsiból, hogy előzőleg nem állította sebességre, és nem húzta meg a kéziféket. Ahogy kiszállt, nyugodtan hazaindult.

A felügyelő intett nekem, hogy üljek a helyére. Át is ültem, és első dolgom az volt, hogy meghúzzam a kéziféket, és csak azután vártam az utasításokat. Ezzel a szakértő gesztusommal mindjárt megnyertem a felügyelőt: megérezte bennem a tapasztalt vezetőt; utasított, hogy forduljak meg egy útkereszteződésnél – én megfordultam; utasított, hogy álljak meg – én megálltam a járdánál: aláírta a lapomat; egy óra múlva megkaptam a jogosítványt.

Ezúttal minden egyszerűen, gyorsan és szerencsésen folyt le.Most már dolgozhatnék a részlegnél is, persze ha Voronov ad nekem gépet. De ad-e? Még

nem mutatkoztam a csoportnál, sőt egyáltalán nem is döntöttem; a nagyapámnál laktam – utóvégre fizetés nélküli szabadságon vagyok.

A nagyapámmal való beszélgetések az öreg Bokarjova körül forogtak. Ez nagy gondot okozott neki.

– A sír nem az ő fiáé, hanem a Krajuskiné – mondta nagyapám –, de te nem mondtad meg neki. Eladja a házát, iderobog, teljesen hiába – utazhat vissza! De hová vissza? Tönkretesszük szegény öregasszonyt.

– Nem mondhattam meg neki, nem tehettem! – kiáltottam. – Ha láttad volna a szemét, láttad volna ezt a szerencsétlen asszonyt! Őt már csak egy dolog élteti, ez a sír, ez az utazás – te sem tudtad volna megmondani neki! Miért okvetlenül én mondjam meg? Ám mondja meg az, aki írt neki; most írjon újra.

– Agapov? Hisz ő csak érdeklődött, és a feltevését fejtette ki.– Hát most írja meg az igazat.– De hátha nem is érdemes megírni az igazat? -szólt váratlanul nagyapám.– Ez lehetetlen – válaszoltam –, ki engedheti meg, hogy hazudjon?– De hisz egyelőre csak te tudod az igazságot.– Hazudni én nem fogok.– Még nem tudjuk, hol van az az igazi igazság – mondta nagyapám.– Aha – szóltam keserűen –, mindenki azt állította, hogy ez Bokarjov, csak én kételkedtem

benne. És most, amikor bebizonyítottam, hogy nekem volt igazam, mindent vissza kell vonnom. Kiderül, hogy fölöslegesen kutattam, mindent hiába csináltam ...

– Hogyhogy hiába? – kérdezte nagyapám. – Megtaláltad egy anyának a fiát, hát ez semmiség?

Nem tudom, mit is tegyek. Nem titkolhattam el az igazságot, de sajnáltam is az öreg Bokarjovát, Klavgyija Ivancovnát meg Anna Petrovnát. Ezek az asszonyok mindmáig reménykedve várnak. A Krajuskin gyermekei meg nem várnak, és nem reménykednek. De ha ők hálátlan gyermekek is, hát mit tehet arról maga Krajuskin? Hisz ez az ő sírja, ő pusztította el a stábot – hát nem kötelességünk megadni azt, ami megilleti?

Mivel nem tudtam dönteni, nem is csináltam semmit, ám döntsenek, ám csináljanak valamit ők maguk. Hogy kikre gondoltam, azt magam sem tudom. A veteránok tanácsára? A kutatócsoport törzsére? A városi szovjetre? Nem tudom. Az út mellett ott áll egy ismeretlen katona sírja, semmi sincs ráírva; csak én tudom, kié ez a sír, no meg nagyapám az én beszámolóimból. így hát mindenki azt gondolhatja, amit akar: Bokarjova azt, hogy a fia van itt eltemetve, Krajuskinék meg azt, hogy az apjuk nyugszik itt. Hisz azt sem tudjuk, hogy ki van az Ismeretlen Katona sírjában – ott Moszkvában.

Így hát minden döntés nélkül indultam a részleghez. A részleggel kapcsolatban sem jutottam semmilyen elhatározásra. Megmutatom a jogosítványomat Voronovnak, meglátom, mit ajánl, és aszerint határozok.

A legváratlanabb, ami a csoportnál várt – Zoja Krajuskina megjelenése volt: ott ült az irodakocsi mellett.

– Hát te hogy kerülsz ide? – kérdeztem meglepődve.– Idejöttem.– Látom, hogy idejöttél, de miért? -– A sírhoz, nagyapához. Becsületszavamra, az ember

sohasem tudja, mitvárhat az ilyen túlságosan is intellektuális leányzóktól. Hol smafu nekik minden:

hagyományok, szokások, mindenféle intézkedések, hol meg hanyatt-homlok rohannak, nem tudni hová, és miért: lám, most ez is iderobogott a nagyapja sírjához, holott nemrég még semmit sem tudott, sőt nem is akart tudni róla. Itt ül, ezek között a lakókocsik között, szemüvegesen, rövid, kockás szoknyában, golfharisnyában, mint valami turista – most egyszeriben a nagyapja kell neki!

Az irodakocsi ajtaja nyitva volt; láttam, hogy odabenn van Voronov és Viktor Boriszovics. Vizsgálgattak valami tervrajzot, tanácskoztak, Ljuda meg kíváncsian sandított Zojára. A részlegnél folyt tovább a szokásos munka: épült az út, így hát visszatérésem nem keltett különösebb hatást vagy éppen szenzációt: visszajöttem – rendben van, őnekik megvan a maguk gondja-baja, bizonyára el is felejtették, hová utaztam és miért.

– Nézd, a helyzet a következő – kezdtem, bár magam sem tudtam, hogyan magyarázzam meg Zojának ezt az egészet; ugyanakkor éreztem, hogy éppen ennek a lánynak okvetlenül meg kell értenie mindent –, én jártam a krasznojarszki határterületen, Bokarjov törzsőrmester anyjánál. Magányos öregasszony, teljesen egyedül van, harminc évig várt hírt a fiáról, várta, hogy megtalálják a sírját...

Az ördög vigye el! Az irodakocsiban bizonyára hallanak mindent, amit mondok. Különben hát Voronov és Viktor Boriszovics belemélyedt a műszaki rajzba.

– Menjünk odább egy kicsit – mondtam mégis Zojának.De ő meg se mozdult. Egy kövön ült, csak nézett rám, és esze ágában sem volt felállni.– Nézd – folytattam –, írtak neki. Helytelenül, elhamarkodva írtak, így hát ő biztosra

veszi, hogy ez az ő fia, Bokarjov.– De hát mégsem az ő fia, hanem az én nagyapám – vetette ellen Zoja.– Igen, a te nagyapád – erősítettem meg –, de ő annyira biztos abban, hogy ez az ő fia,

annyira várta ezt.

Most reménykedve néztem Zojára. Voltaképpen ő az egyetlen ember, aki mindent eldönthet. Nem tudom, hogyan is fogalmazzam meg, de éppen ez volt az az eset, ez volt az a helyzet, amikor egy ilyen rövid, kockás szoknyás leányzó emberré válhat. Igaz, már akkor emberré vált, amikor ideutazott a nagyapja miatt, akit nem is ismert, de most valósággal nagy embernek bizonyulhat.

– És hát elhatározta, hogy ideköltözik – fejeztem be.Zoja hallgatott egy darabig, majd azt kérdezte:– Miért?– Az ő sírja mellett akarja leélni az életét, itt akar meghalni, azt akarja, hogy mellette

temessék el. – Egyenesen a szemébe néztem Zojának. – Hisz tulajdonképpen őneki van a legnagyobb szüksége erre a sírra.

Zoja megint nem válaszolt semmit, csak ült tűnődve.Odajött Andrej. Ahogy engem meglátott, örömmel, meglepődve köszönt:– Jó napot! Megjöttél? Hogy s mint?– Minden rendben, tessék az esőköpenyed.– Vetted hasznát?– Elpusztultam volna nélküle.Odajött Marija Lavrentyevna, a női brigád vezetője, egy másik brigádvezető meg Szidorov,

az én gépészem. A részleg szedelőzködik, új helyre indul, és nekik meg kell kapniuk az utolsó rendelkezéseket a költözködésről.

Az irodakocsiból kijött Voronov és Viktor Bori-szovics.– Á, megjöttél? . . . Nos, hogy s mint? – kérdezte Voronov, amikor meglátott.– Minden rendben – válaszoltam. A főnök Zoja felé intett a fejével.– Téged vár. Kibogoztad ezt az ügyet? Zojára tekintettem, és lassan így szóltam:– Minden adat azt bizonyítja, hogy az ismeretlen katona – Bokarjov törzsőrmester.

Nemsokára idejön az anyja.Néztem Zoját, és vártam, mit mond, tiltakozik-e, vagy nem tiltakozik.Voronov is Zojára nézett. Viktor Boriszovics is, Marija Lavrentyevna is – mindenki Zojára

nézett: talán sajnálták, hogy hiába utazott ide. Ám az is lehet, hogy a válaszát várták, akárcsak én.

De ő nem válaszolt.– Ez már a kezdet kezdetén világos volt – mondta Voronov. – Te pedig senkit sem hagytál

élni, önfejűén mindent összekuszáltál, összekavartál, és mennyi munkaidőt elfecséreltél.Ellenkezni akartam. De váratlanul a vállamra tette a kezét. Majd elsüllyedtem! Vállamra

tette a kezét, és nedves volt a szeme.Három nap múlva felkerekedtünk. Összegöngyöltük a sátor-étkezdét, levettük a

dicsőségtáblát, teherautókra raktuk a szerszámokat, a hordókat, a pótalkatrészeket, nagy terhelésű platókocsikra tettük az útépítő gépeket, és billenőkhöz kapcsoltuk a lakókocsikat. A vándorútra kelő csapat hosszú oszlopban felsorakozott az út mentén.

A legelső kocsin Voronov utazott, mögötte Viktor Boriszovics, majd Jura és Ljuda a kabinban, utánuk a nők a kocsiszekrényekben, Andrej, Mavrin és más gépkezelők platókocsikon. Én az utolsó előtti billenőkocsi kormányánál ültem, és szerszámokat szállítottam. A menetet Szidorov gépész zárta be, arra az eshetőségre számítva, ha valamelyik autónak netán valami baja esnék.

Mi a platókocsik miatt lassan haladtunk, de Voronov megtiltotta, hogy megelőzzük őket.Az ismeretlen katona sírját már messziről meg-· láttam, és megpillantottam mellette két

emberi alakot; amikor közelebb értünk, megállapíthattam, hogy ez Zoja meg az öreg Bokarjova.

Antony ina Vasziljevna térdre ereszkedett, és megcsókolta azt a földet, amelyben – itt, ezen a helyen-e vagy másutt – el van temetve a fia.

Aztán Zoja felsegítette.Amikor pedig az első autó egy vonalba ért velük, hosszan-hosszan dudált. A második kocsi

is. A harmadik is ... Amikor én odaértem, én is megnyomtam a kürtöt.Így egymás után kürtölve, vonult el oszlopunk egy katonasír, egy katonaanya és egy

katonaunoka mellett.

Moszkva, 1969-70.

Felelős kiadó: Kováts MiklósFelelős szerkesztő: Szabó ValériaA szöveghűséget ellenőrizte: Apostol AndrásMűszaki vezető: Gonda PálKépszerkesztő: Moldova ZsuzsaMűszaki szerkesztő: Simon ZoltánH 800 példány, 11,6 (A/5) ív, MSZ 5601-59IF 1591 – f – 7375