ALISON WEIR Lady Jane Fordította SZÁNTÓ JUDIT Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2009

A fordítás alapjául szolgáló mű: Alison Weir: Innocent Traitor A szerzőtől az Ulpius-háznál megjelent: Lady Elizabeth © Alison Weir 2006 Hungarian translation © Szántó Judit, 2009 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009 Nyomtatták Debrecenben. ISBN 978 963 254 309 3

Ajánlom ezt a könyvet drága anyámnak és Jimnek, aki második apám volt, valamint Samuel Marstonnak, első születésnapja alkalmából

Köszönetnyilvánítás Szeretném legmelegebb hálámat kifejezniügynökömnek, Julian Alexandernek és Hutchinson ki-adóbeli szerkesztőmnek, Anthony Whittome-nak lelkesbiztatásukért, támogatásukért és alkotó szelleműjavaslataikért, amelyek e könyv megírásánál nagysegítségemre voltak. Köszönetet mondok továbbá KirstyFowkesnak építő jellegű tanácsaiért, Mandy Greenfieldnekés Jane Selleynek a részletek rendkívül figyelmesellenőrzéséért, továbbá a Random House-beli csapat többitagjának: Kate Elton-nak, Sue Freestone-nak, JamesNightingale-nek, Richard Ogle-nak és Neil Bradfordnak,akik más-más módon, de egyaránt segítettek, hogy a könyvösszeálljon, és szerzője ne szűkölködjék buzdításban ésösztönzésben. Egyszersmind hadd fejezzem ki szívből jövőköszönetemet és elismerésemet férjemnek, Rankinnak, akifolyamatosan mellettem állt; az ő önzetlen és szeretetteljestámogatása nélkül e könyv nem jutott volna el amegvalósulásig. Köszönet valamennyiüknek. Alison Weir 2006. február

A Tudor-dinasztia a XVI. században

„Ha hibáim büntetést érdemelnek is, ifjú korom és tapasztalatlanságom okán méltó lettem volna a kegyelemre. Isten és az utókor könyörületesebb lesz hozzám.” Lady Jane Grey sorai a londoni Towerben 1554 februárjában

Előszó

1553. november 14. Vége. A per befejeződött, és most itt vagyok ismét alondoni Towerben, amely valaha a palotám volt, és most abörtönöm. Ülök az ágyamon, ujjaim lázasan motoznak a takaróhímzésén. A kályhát begyújtották, a tűz vidáman ropog, deén didergek. Halálra ítélt hazaáruló lettem, tarkómonőlordsága, a főbíró zengzetes szavai kopognak: a királynőóhaján múlik, hogy megégetnek-e vagy lefejeznek. Rettentő szavak, különösen nekem, aki épphogy tizenhatnyarat értem meg ezen a földön. Meg kell halnom, holottmég alig kezdtem élni. Úrrá lesz rajtam a rémület,cellámban gyötrelmes élességgel pillantom meg arostélynak ugró lángokat, és az égő fa füstjének máskor olybarátságos szagától felkavarodik a gyomrom. Sikoltaniszeretnék. Kétségbeesetten ringatom magam, és közbenújra meg újra hallom azokat a szavakat. Nem tudom elhinni,hogy valóban nekem szólnak. Nem én akartam így, hanem Te, Uram. Meg persze akirálynő. Önként elismerem, hogy súlyos vétket követtem el,és tettemért megérdemlem a halált, de azt, hogy teljesszívbéli szándékkal és szabad akaratomból vétkeztemvolna, utolsó leheletemig tagadni fogom. Ó, Isten… azutolsó lehelet… Pedig hát azt mondta, ő hisz nekem. A királynőelfogadta magyarázatom, és azt mondta – jól emlékszemrá, hisz ebbe kapaszkodom, mint fuldokló tengerész azuszadék fába –, igen, azt mondta, hogy az ítélet csakformaság. Látszott, hogy neheztel rám, de kegyesenmegjegyezte, hogy fiatalságom sok mindenre mentség.Neki tudnia kell, hogy az összeesküvést nem énkezdeményeztem, és csak eszköze voltam mások árulóbecsvágyának.

Merjek-e hinni neki? Bírom az ígéretét – egy királynőadott szavát. Ebbe kell fogódznom, ha fojtogatni kezd avakrémület, mint most, ebben az ismerős tárgyakkal teli,rendezett, békés szobában. Muszáj, hogy higgyek ebbenaz ígéretben. Álmatlanul heverek az ágyon, vakon meredek amennyezet gerendáira. Imádkoznék, de a jól bevált szavakelpártolnak tőlem. Kimerült vagyok, az erőm fogytán,érzelmeim, mint megannyi jégszilánk, agyonsebzik zsengelelkemet. Nincs más vágyam, mint aludni, szabadulni egyidőre ettől a borzalomtól. De akárhogy igyekszem, nem jöna szememre álom. Újra és újra lejátszódik bennem életemminden egyes apró mozzanata, mely meghatározta sorsomalakulását. És keserves töprengéseim közepette hangokathallok. Mind egyszerre szólnak, versengve, hogymeghalljam őket. Ismerős mind. És mindegyik ide, ebbe azárkába terelt.

Frances Brandon, Dorset márkiné

Bradgate Hall, Leicestershire 1537. október Éppen jólesőn sétálok a kertben, amikor rám tör avajúdás. Méhemből hirtelen folyadék buggyan, majd,mialatt szolgálóm tiszta ruháért és segítségért siet,gerincem végétől gyomrom üregéig hatol valami tompafájdalom. Nemsokára mind körém sereglenek, bábák mega ház asszonyai, eltámogatnak az udvarház kapujáig, fel atölgyfa lépcsőn, lehúzzák rólam szép ruháimat, és rámadják a fehérített vászonból varrt, nyakán és az ujjak végénhímzéssel díszített vajúdóinget. Utána lefektetnek, és édesborral teli serleget nyomnak a számhoz. Bár csöppet semkívánom, a kedvükért iszom néhány kortyot. Két főudvarhölgyem mellém ül; most az a dolguk, hogycsevegéssel tereljék el figyelmem a vajúdás unalmasóráiról, felvidítsanak, és a fájások erősödésével tartsákbennem a lelket. És szó se róla, a fájások erősödnek. Nem telik bele egyóra, és a tompa sajgás késnél élesebb, metsző,szakadatlan kínná válik. De elviselem. Királyok vére folyikereimben, és ez bátorságot ad: némán fekszem, elfojtom atorkomba toluló sikolyokat. Hamarosan, ha Isten is úgyakarja, karomban tartom a fiam, aki nem halhat megcsecsemőként, mint a többi, az a két csöppség, aki ottfekszik a templom kőlapja alatt. Még addig sem éltek, hogyfelülhettek vagy mászhattak volna. Nem tartom magamérzelmesnek, sőt, nagyon jól tudom, hogy mások szerintnőhöz nem illőn erős és keményfejű vagyok – a férjemegyszer, amikor megint veszekedtünk, önfejűboszorkánynak nevezett. De a szívem mélyén örökké vérzőseb őrzi a két halott baba emlékét. Most, harmadik terhességem alatt sokszor figyeltem ezta titkos sebet, meg-megpiszkáltam, fájnak-e még a régi

sorscsapások. Tudom, nem méltó hozzám ez agyengeség. Henrik királynak vagyok az unokahúga, anyámangol hercegnő és Franciaország királynéja volt. Vajúdásközben is királyi méltósággal kell emlékeznem a kétszeresgyász szenvedéseire, és el kell szakadnom a betegesképzelgésektől, hiszen bábáim szerint árthatnak amagzatnak. Az ember gondolkozzék gyakorlatiasan, énpedig amúgy is született derűlátó vagyok. A csontjaimbanérzem, hogy ezúttal Isten megadja nekünk a fiút és örököst,akire oly szenvedélyesen vágyunk. Újabb óra telik el. Az összehúzódások között már aligvan szünet, de a fájdalmat jól tűröm. – Sikoltson csak, ha kell, milady – mondja vigasztalón abába. Nők sürögnek-forognak körülöttem, kezükbengyertyák és vízzel teli tálak. Ó, bárcsak elmennének, ésbékén hagynának! És engednének egy fuvallatnyi frisslevegőt ebbe a rossz szagú, fülledt szobába. Hiába vannappal, nyomasztó a szobában a sötét, mert az ablakokatkárpitokkal és festett vásznakkal függönyözték el. – Isten ments, milady, hogy a baba huzatot kapjon –figyelmeztetett a bába, amikor megparancsolta, hogytakarják el az ablakokat. Utána maga ellenőrizte akárpitokat, nem ábrázolnak-e olyasmit, amitől a gyermekmegijedhetne. – Szítsátok fel a tüzet! – utasítja most segítőit, miközbena fájdalmakkal viaskodom. Felnyögök; e nélkül is elég nagyitt a hőség, én meg izzadok, mint a disznó. Ezt persze ő istudja. Intésére nedves ruha kerül a homlokomra, bár ettőlnem frissülök fel, hiszen az egész ágynemű nyirkos azizzadságtól. Elfojtom az újabb nyöszörgést. – Bátran kiabálhat, asszonyom – biztat ismét a bába.De nem kiabálok. Még csak az kellene, hogy így kiadjammagam. Tisztában vagyok származásommal ésrangommal, és éppen a helyzet méltatlansága bánt a

legjobban. Itt fekszem, mint az állat, amelyik kifeszül, hogymegelljen; nem különbözöm semmilyen megesett szajhától.Nincs ebben semmi fennkölt. Tudom, ez istenkáromlás, deaz Úr nem volt méltányos, amikor a nőt teremtette. Agyönyör mind a férfiaké, a fájdalmat pedig mi, szegényasszonyok cipeljük. És ha Henry azt hiszi, hogy ezutánmég… Valami történik. Úristen, mit jelentsen ez? ÉdesJézusom, mikor lesz már vége? A bába lehúzza rólam a takarót, majd felrántja az inget,és feltárja duzzadt, feszülő testemet. Itt fekszem, térdembehajlítva, combom széttárva, ő pedig belém mélyesztigyakorlott ujjait, majd elégedetten bólint. – Ha nem tévedek – szól oda aggodalmasan téblábolóhölgyeimnek –, az ifiúrnak már igencsak sietős a dolga! –Aztán diadalmasan kukorékolja a fülembe: – És most rajta!Nyomjon, milady, nyomjon! Minden erőmet összeszedem, mélyen beszívom alevegőt, és a feladatra koncentrálok. Érzem, ahogy jön agyerek! Ismét a mellemhez szorítom az állam, és nyomok,teljes erőmből, ahogy buzdítanak. És ekkor megtörténik acsoda. Érzem, ahogy a belőlem kicsapó vér- ésnyáktengerben egy nedves kis test csusszan ki combjaimközül. Még egy utolsó nyomás, és már át is adták avárakozó bábának, aki gyorsan finom damasztkendőbecsavarja. Egy pillanatra látom az arcát: mint a ráncosőszibarack. És hallom a nyivákolásszerű hangot, amelytudatja, hogy él. – Gyönyörű kislány, milady – jelenti bizonytalan hangon abába. – Erős és egészséges. Örülnöm kellene, megköszönnöm Istennek, hogy virgonccsecsemő jött a világra. Ehelyett mintha feneketlenmélységbe zuhannék. Hát mindezt – semmiért?

Jane Seymour királyné

Hampton Court palota, Surrey 1537. október Hát megindult a szülés, amelyet jómagam, férjem, akirály és egész Anglia oly izgatottan vártunk. Először némivérzés jelentkezett, mire az aggodalmas bábák rögtönágyba fektettek, nehogy valami hiba történjen. Nemfeledkeztek el semmilyen óvatossági rendszabályról, amelyútját állhatja az ártalmas véletleneknek. A nyár eleje óta,amikor a baba először megrebbent a méhemben, és énbefűzetlenül jelentem meg a nyilvánosság előtt, az egészország könyörgött a szerencsés szülésért. Férjem alegjobb orvosokat és bábákat fogadta fel, és szépösszeget adott a jövendőmondóknak, hogy jósolják meg agyermek nemét: mind biztosra ígérték, hogy fiú lesz, ésAnglia végre trónörököst kap. Henrik óhajára fel kellettfüggesztenem minden nyilvános szereplést, így hát hosszúhónapokat éltem le fényűző tétlenségben, és mindenszeszélyemet, minden kívánságomat teljesítették. Férjemegyenesen Calais-ból hozatott fürjeket, mert fürjpecsenyéretámadt étvágyam, de annyit ettem, hogy elrontottam velük agyomromat. A körülöttem lévők azt mondogatják, hogy a legtöbbvárandós nő becses terhének növekedtével kellemesrévületbe süpped, mintha a természet szándékosankárpótolná őket rövid haladékkal az előttük állószenvedésért és a hamarosan rájuk háruló súlyos anyaifelelősségért. Nekem azonban semminemű megnyugtató jóérzésben vagy emelkedett hangulatban nem volt részem,hogy felkészüljek a dicsőségre, amely, ha Isten is úgyakarja, előttem áll. Utam állandó kísérője a félelem. Félek avajúdás kínjaitól. Félek, hogy mi lesz velem, ha kétboldogtalan elődömhöz hasonlóan én is kislányt vagy halottgyermeket hozok a világra. Félek a férjemtől, aki ugyan

odaadón gondoskodik rólam, mégis olyan ember, aki előtta legerősebbek is reszketnek. Csekély értelmemmel felnem foghatom, hogyan is szerethetett meg egy magamfajtaszegény, jelentéktelen teremtést. Hölgyeim, ha egyáltalánszóba merik hozni a dolgot, azt suttogják: azért szeret, mertszöges ellentéte vagyok Boleyn Annának, a fekete szeműboszorkánynak, aki hét éven át vezette az orránál fogva,páratlan testi gyönyöröket és vasgyúró fiúgyermekeketígérve neki, és amikor a király eget-földet megmozgatott,hogy koronát helyezhessen szép fejére, mindkéttekintetben adósa maradt. Hogy mit tett Boleyn Annával,arra gondolni sem merek. Bármi is Anna bűne, ha ténylegigaz, hogy öt férfival is megcsalta, köztük a saját fivérével,akkor is iszonyatos elgondolni, hogy valaki képeslefejeztetni egy asszonyt, akit valaha az őrületig szeretett,és nemrég még a karjában tartott. És még rettenetesebb,hogy ez a valaki a tulajdon férjem. Így hát félelemben élek. Rettegek a Londonban dühöngőpestistől. A király ennek láttán elrendelte, hogy a városbólsenki sem közelítheti meg az udvart, ráadásul hat hete,hogy az angol királynék hagyományához híven nemhagyhatom el a szobámat, és csak nők lehetnekszolgálatomra. Így tépelődöm az egyre közelgő szülésen,bár névtelen balsejtelmeim közepette legalább van valamikézzelfogható, valós esemény, amin rágódhatom. Henrik nincs itt. Szokásának és szenvedélyének hódolvavadászni ment, bár szavát adta, hogy hatvan mérföldnélmesszebbre nem távolodik innen. Meg is hatna azaggodalma, ha nem értesültem volna róla, hogy a tanácsbeszélte rá: ezúttal maradjon a közelemben. Mindazonáltalörülök, hogy elment. Ha itt volna, miatta is csak izgatnámmagam. Olyan rögeszmésen és megszállottan sóvárog aremélt fiúgyermek után, hogy az már elviselhetetlenszámomra. Most délután van, és a fájások gyötrelmes erővel térnekvissza újra meg újra, jóllehet a bába szerint még órákba

telik, amíg a gyermek világra jöhet. Imádkozom, hogymihamarabb érjen véget ez a kínszenvedés, és aztán Istenvégre megajándékozzon egy nyugodt órával, mert azthiszem, már nem bírom sokáig. Hampton Court palota 1537. október 12. Három nap és három éjjel tart már, és csekély erőmkimerülőben. Eddigi életemben semmi sem történt velem,ami felkészített volna erre a pokoli gyötrelemre. És hiábazajlanak London-szerte a könyörgések és körmenetek akirály parancsára, rajtam nem segíthetnek. Mert csakketten létezünk: én és a fájdalom. Elfelejtettem, hogykerültem ide. Csak azt tudom, hogy ha elég hangosansikoltozom, valakinek mégiscsak enyhítenie kellfájdalmaimat. Egy ízben hallottam, miről suttognak a sebtében idecitáltorvosok: tanakodnak, hogy az anyát mentsék-e meg, vagya gyermeket. De már túl vagyok azon, hogy ezzel törődjem.Pedig egyikük azt javasolta: vágják ki a gyermeket atestemből. Ez sem érdekelt, csak a fájdalom szűnjön meg.Ez azonban órákkal – évekkel? – ezelőtt történt, és én mégmindig szenvedek. Valamiért nem vállalkoztak arra, amivelfenyegetőztek. Már éjszaka van. Alig érzékelem az osztott ablakon túlisötétséget. A függönyt félrehúzták, hogy valami levegőtengedjenek a vajúdásom páráitól bűzlő szobába. Azorvosok és a nők az ágyam köré sereglenek, és lázasantanácskoznak. Kész vagyok rá, hogy kileheljem a lelkem,de nem hagyják. A bába zsebkendőt szorít az orromhoz. Borsszaga van,nagyot kell tüsszentenem. És akkor egyszer csak újrabelém állnak a fájások, percről percre erősebben, minthafel akarnának falni. Sikoltani sincs már erőm, kitátott számnéma fintorba torzul. Valami történik, testem egész ritmusamegváltozik, lebírhatatlan kényszert érzek, hogy a

lepedőnek feszüljek és nyomjak. Kérnek is rá, sürgetőn,már-már esdeklőn. És ahogy összeszedem maradék erőmegy végső erőfeszítésre, úgy érzem, mintha a fájdalmat iskinyomnám magamból. Ismét ura vagyok a sorsomnak.Aztán valami vad, szörnyűséges rántás, minthakettéhasítanának. – Gyönyörű, egészséges kis királyfi, felség! – kiáltjaujjongva a bába. De én nem érzek semmit. Csak aludni,aludni – ez az egyetlen vágyam.

Frances Brandon, Dorset márkiné

Bradgate Hall 1537. október Az udvar felől kiabálás jelzi, hogy visszatérőben avadászok. Felriadok. Már késő este van; úgy látszik, órákataludtam át. Megjött az uram. Az ágy mellett ott a súlyos tölgyfa bölcső, belevésve aDorset-ház címere: két élénk színű, hermelindíszes,arannyal koszorúzott egyszarvú. Benne alusszaegészséges álmát a kisbabám, szorosan bepólyálva.Mellette ül a gyertyák és a táncoló lángnyelvek fényénélEllen asszony, a dada; éppen egy parányi selyem főkötőtszeg be. A közelgő léptek hallatán újra behunyom aszemem. Mindent odaadnék, ha nem nekem kellenefelvilágosítanom Henryt, az uramat, hogy ismét csalódástokoztam neki. De tudja már… Látom az arcán, amikor belép. Sokkérdésben nagyon is befolyásolható, de ezúttal abüszkeségét, a méltóságát érte sérelem. – Lány! – csattan fel. – Kezdhetünk mindent elölről. Felnem foghatom, miért fordul el tőlünk az Isten. Rendszeresenjárunk misére, csőstül adakozunk, keresztényi életet élünk.Mit vár még tőlünk?! Némi nehézség árán felülök. Mélységes hálát érzek,amiért a szülésbe semmim sem szakadt bele. Ha továbbrais a hátamon feküdnék, sokkal védtelenebb volnék. Henrymég ebben a helyzetben is úgy magasodik fölém, mint amegsértett férfiasság gúnyrajza. – De a gyerek legalább egészséges – mondomfagyosan –, és Isten segedelmével majd lesz öcsikéje is.Tudom, mi a kötelességem. És fölösleges, milord, hogyegy ilyen-olyan márki fia emlékeztesse erre egy királynélányát.

Látom a szemén, hogy akaratlanul is csodáljaméltóságomat és elszántságomat. Érzem, hogy még most,a gyermekágy kimerültségében is kíván, és csábítónaktalál, holott a szó szokványos értelmében nem vagyokszépnek mondható. Szereti vörösesbarna hajam – Tudor-hajnak nevezi, és azt hiszem, ez hozzátartozikvonzerőmhöz. A számat érzékinek találja, sötétszemöldököm, pisze orrom, akaratos állam lenyűgözi. Éshabár négy év alatt három gyermeket szültem, ifjú,húszesztendős testem, erős mellem, széles csípőm most isizgalomba hozza, sőt most különösképpen, mivelhogymellem a terhességtől még bujábban megtelt. Mostazonban mégsem a pajzán gyönyörökön jár a feje,amelyekben oly készségesen osztozom is vele. Ehelyettelmélyülten nézi macskakölyöknyi lányát, és önkéntelenülelmosolyodik, hiszen annyira hasonlít királyidédnagybátyjához: ugyanaz a rőtarany haj, kemény kis száj,kékeszöld szempár – és ez a szempár, ha százszor isújszülötté, mintha szokatlanul értelmes pillantássalviszonozná apja tekintetét. Meglepődve látom, hogy finom metszésű, komorvonásain mosoly terül szét. – Szemrevaló kis fehérnép – jegyzem meg merészen. Az uram bólint, kiegyenesedik, szemében számító fénycsillan. – Úgy van. Kivételes férjet szerzünk majd neki, hogydicsőséget hozzon a házunkra. Addig is, Frances, nesajnáljuk magunktól az örömöt. Nekigyürkőzünk, hogymihamarabb kis öcsöt kapjon. No persze majd hafelépülsz… – Ez csak természetes – mondom helyeslőn. – Amintmár mondtam, tudom, mi a kötelességem. – A kötelesség megfér az élvezettel – vigyorog. Alegrosszabbon túl vagyunk. Mind a ketten jó képet vágunk aszörnyű csalódáshoz.

Egyelőre még névtelen lányocskánk – nem jutunkegyezségre, mert Henry Katherine-t akar az anyja után, énmeg vagy Francest, vagy pedig Jane-t, a királyné után –ma egyhetes. Igen jó kisbaba, szép szabályosan szopik aszoptatós dajkától, és máris rendszeres időkben alszik.Sírni is csak ritkán sír. Én azonban nyugtalan vagyok, ésgyengélkedem is; duzzadó mellem állandóan sajog, éshiába kötötte el a bába, a tej a kötésen is átszivárog. Abába szerint még néhány nap, és elapad. Miért tart ez ilyensoká? Ma ropogósan hideg, de derült napunk van. Késődélután az égnek az ablakomból látható darabkájátbearanyozza a napnyugta. A széles ég alatt terül el aláthatárig és azon is túl nyújtózva a termékeny bradgate-ibirtok. Székemből a szikrázó tavat és távolabb a vadonerdőt bámulom. A messzeségből idelátszik a házikóknádteteje. Szeretek itt élni. Tudom, hogy némelyek szerintrangomon alul mentem férjhez, de ezért sok mindenkárpótol, nem utolsósorban egy férfias és velem egyívásútárs, akivel közös a becsvágyunk, közösek a reményeink.Meg aztán itt van ez a tompa vörös téglából rakott udvarházis elragadó tornyocskáival, a kapus őrházával, a tágasudvarával. A szobák berendezése a legújabb divatotköveti, a parkban ligetek és tisztások váltják egymást, ésmennyei a levegő… Egyszer csak kedvem támad egy kis sétára. Soha nemvoltam az az otthonülő, békésen olvasgató-hímezgető fajta,holott a rangombéli lányokat erre nevelik. Gyalogséta,lovaglás, vadászat – a nekem való élvezet. És igazánelegem volt ebből a nyomorult, áporodott levegőjűhálószobából. – A köpenyemet! – csattanok fel. Csak azért isszembeszállók bábaasszonysággal, és sétálok egyet.Egyetlen szolgálót viszek magammal, nagy vakmerőn

leereszkedem a lépcsőn, aztán még merészebben kirontoka házból, és reménykedem, hogy a bába rosszallón meredutánam valamelyik ablakból. Azt persze nem mertemegpróbálni, hogy visszatartson. A külső udvaron ismét hálálkodom Istennek, amiért nemsérültem meg a szüléstől. Ismertem nőket, akik utánasúlyos és hosszan tartó panaszokkal viaskodtak. De énerős vagyok. Már-már a régi Francesnek érzem magam. Már a tágas őrház árnyékában lépkedek. Előttem, aszéles bajvívó tér két végén két torony magasodik; Henryapja, a második Dorset márki építtette őket. Ők teszik aházat oly tiszteletet parancsolóvá. Ahogy átmegyek azőrházon, elfordulok a bajvívó tértől, és kinyitom a jobb oldalifalba vágott ajtót. Szépséges kertbe lépek; nyarantarózsával van tele. Egy ideig elüldögélek az egyik kőpadon,és élvezem a gyönyörű őszi napsütést, amelytől rózsásanizzanak fel a fal és az udvarház vörös téglái. De nem sokáig élvezhetem szökésem jótéteményeit. Ötperc sem telik el, és a Bradgate-hez vezető csapás felőllódobogást hallok. A lovas zöld-fehér libériát visel: ezek aTudor-ház színei. Nagy sebbel-lobbal közeledik, bizonyos,hogy fontos hírt hoz. Felemelkedem, és gyorsanvisszalopakodom a házba. És ni csak: őlordsága márösszehívta a ház minden lakóját a fogadóterembe. – Nagy horderejű újság, Frances – mondja. – Eztmindenkinek hallania kell. Helyet foglalunk az emelvényen. A hamarjábanösszetrombitált hölgyek, urak, intézők, lovászok, apródok,komornyikok, konyhai alkalmazottak és egyéb szolganépsorai szétnyílnak, hogy utat engedjenek a királyküldöttjének. A tölgyfa gerendákkal fedett, faliszőnyegekkelékes jókora terem zsong a várakozástól. A merev nyakúfőkomornyiktól a leghitványabb kisinasig mindenkielőredőlve hegyezi a fülét, nehogy egyetlen szót iselmulasszon. A sárral összefröcskölt lovas fél térdre ereszkedik

előttünk. Noha szavait mindkettőnknek szánja, előttem hajtfejet – előttem, a király unokahúga előtt. – Milord, milady, jó hírem van! – kiáltja. – A királyné egydali kis herceget hozott a világra, és egész London – demit mondok, London –, egész Anglia ujjong! Ezt a boldoghírt üzeni önöknek őfelsége, és egyúttal érdeklődikasszonyom hogyléte felől. Továbbá arra utasítjakegyelmedet, hogy mihelyt felépült a gyermekágyból,mielőbb jelenjen meg őlordsága társaságában az udvarnál. Én is térdre hullok a gyékénypadlón, és Istennekmondok köszönetet a hírért, amelyet majd harminc éve várszívrepesve az egész ország. Két szerencsétlen házasságés a pápával történt földcsuszamlásszerű összecsapásután nagybátyámnak, VIII. Henrik királynak végre fia ésörököse született. Biztosítva a Tudorok utódlása, az országmegszabadult a polgárháború fenyegető rémétől. Ésmégis: bennem a látszólagos ujjongás mögött keservescsalódás háborog. Engem megfosztott a sors a fiamtól,attól a fiútól, akit éppoly sóvárogva vártunk, mint a királyipár a maga hercegét – és nem csak azért, mert az énuramnak is örökös kell, akire címét hagyhatja. Nem – aszívem mélyén és minden bizonnyal Henry szívében is márrégóta ott bujkál a kimondatlan, a gondolatként is árulóremény, hogy a sors végül mégsem ad a királynak fiúörököst, és a trón az én fiamra szállhat. Édesanyám, TudorMária, VII. Henrik leánya és őfelsége VIII. Henriktestvérhúga nemcsak a királyi vért örökítette rám, hanem atrónigényt is. Ám ilyesmire még gondolni is veszélyes.Maradjon hát mélyen eltemetve a ki nem mondott remény.A királynak fia született. Örvendeznünk kell. – Dicsértessék az Isten! – kiáltom lelkesen, éselégedetten látom, hogy a jelenlévők mind követik példám,és térdre ereszkednek. – Máris írok a király őfelségének,és legmelegebb szerencsekívánatainkhoz megfelelőkeresztelői ajándékot is mellékelek. Mi lesz a neve a kisfenségnek?

– Edward, asszonyom, mivelhogy Hitvalló Szent Edwardünnepének estéjén jött a világra. – Találó név, hiszen SzentEdward is angol király volt. Én is szívesen neveztem volnael róla a fiamat. – És hogy van kedves néném, a királyné? – kérdezem,magamban pedig azon tűnődöm, vaj miért Jane Seymourt,ezt a sápadt, együgyű penészvirágot ajándékozta megfiúval a Mindenható, miközben nekem egyhasznavehetetlen lánnyal kell beérnem. – Jól, milady. Bár hosszú és veszélyes volt a vajúdása,azt beszélik, hamarosan már felült, és leveleket írt, hogytudassa az örömhírt. A keresztelő már megvolt. A királyleánya, Lady Mary lett a keresztanya, a keresztapák pediga canterburyi érsek, valamint Norfolk és Suffolk hercegek.Elhiheti, asszonyom, hogy őfelségénél nincs a földönboldogabb ember. Elbocsátjuk a hírnököt, és a konyhába küldjük, hogyegyen-igyon. A ház népe is elszivárog, ki-ki a magadolgára. Még tart a zsivaj, amikor távozunklakószobáinkba: az emberek izgatottan tárgyalják a nagyhorderejű eseményeket. Henrynek meg nekem azonban,mialatt megyünk fel a lépcsőn, nincs mondanivalónkegymás számára. Még most sem foghatom fel, hogy azudvarhölgyből ágyasává tett Seymour, ez a kényeskedvepityegő kétszínű cafka véghezvitte azt, ami sem AragóniáiKatalinnak, a fennkölt infánsnőnek, sem Boleyn Annának, ahitvány szajhának nem sikerült: egészséges fiúgyermeketszült a királynak. Mennyire irigylem! Fiúörökösselajándékozta meg a férjét, és ezzel, mint feleség, és mintkirályné egyaránt biztosította jövőjét és pozícióját, no meg ahelyét nagybácsikám szívében. Felbőszít ennyiigazságtalanság. Miért, hogy én csak beteg korcsokat vagylányokat tudok szülni?! És ekkor villámcsapásszerűen hasít belém a válasz.Hátha jó okkal küldött nekünk lányt a Teremtő? Háthamásfajta dicsőséget szánt a Dorset-háznak? Most egyszer

csak úgy látom: akarata nem is lehetne nyilvánvalóbb. – Tehát őmagasságának végre fia van – szólalok meg.– És nem telik túl sok évbe, ennek a fiúnak egy szép naponasszony kell. Henry rám szegezi azt a számító pillantását. Látom:tökéletesen érti, mi jár a fejemben. Elmosolyodom. – Igen, azt hiszem, érted, mire célzok. Alkalmasabbházastársra nem is találhatna a nemes Edward herceg,nemde, én uram? Hát persze hogy egyetértünk. Éppoly becsvágyó, mintén. Mohóbban, nyersebben áhítja a felemelkedést és anagyságot, mint én, de ez a köztünk lévő rangbélikülönbséget tekintetbe véve igazán nem meglepő. Énbeleszülettem a királyi családba, neki fokról fokra kellettfelkapaszkodnia a ranglétrán. Illenék persze emlékeznemrá, hogy dédanyja, Elizabeth Woodville, aki a magaidejében nevezetes szépség volt, éppenséggel királytfogott a hálójában: IV. Edwardot, a dédapámat. Nos, aférjem erre a prédaleső úrhölgyre ütött. Minden aggálynélkül ejtette korábbi, előkelő születésű jegyesét, hogyelkápráztassa a világot, és helyette a király unokahúgátvezesse oltárhoz. És azóta szüntelen kovácsoljuk aterveket, mivel emelkedhetnénk még magasabbra. Mostpedig, úgy bizony, maga a trón került elérhető közelségbe. – Világos, mint a nap – feleli. – De ezen az úton számosveszély leselkedik ám… A király büszke, becsvágyó férfi,hiú a maga dinasztiájára. Fölöttébb valószínű, hogykülföldön néz majd körül, hogy valamely előnyösszövetséget pecsételhessen meg egy házassággal, vagygyarapítsa általa az ország területét. Amellett gyanakvótermészet: ha megszimatolná, mit tervezünk, azt hinné, ahalálára számítunk. Ugye nem kell, hogy emlékeztesselekrá: a király halálát jövendölni felségárulás. Csak alegnagyobb óvatossággal lépkedhetünk, Frances. – Semmi kétségem afelől, hogy tető alá hozhatnánk adolgot – jelentem ki. – Vagy a félelem erősebb benned?

Tudnom kell, Henry, hogy számíthatok-e rád. – Hát persze – mondja elismerőn. – Gondolod, hogynem örülnék, ha a lányomból királyné lenne? Te bátor vagy,én óvatos: biztos, hogy ez a játszma nekünk áll. – Máriskezelhetőbbnek látszik az elképzelés. Manapság a királyoknem mindig nősülnek külföldről: gondoljunk csak ElizabethWoodville-re, Boleyn Annára vagy épp Jane Seymourra.Egyik sem született királyi családból. A mi aprócskalányunknak pedig ezen illusztris hölgyekkel szemben vanegy nagy előnye: a fajtisztaság. Az ő ereiben Tudor-vércsörgedez. Henry elégedetten mosolyog, és könnyű csókot nyom aszámra. – Kegyelmed jobban teljesített, milady, mint hinné –mondja szinte gyöngéden. – És ha majd a királyné előtthódolsz, tartsd nyitva a szemed és a füled. Így teszek majdaz udvarnál magam is. Mert egy valamiben biztosaklehetünk: őmagassága, a király csakhamar körülnéz afiához illő menyasszonyok után. Fejemben csak úgy nyüzsög a sok lehetőség.Csalódottságom nyomtalanul elillant. Henry, miközben lakosztályunk ajtaját nyitja, visszanézrám. – Azt hiszem, Frances, neked van igazad. Hívják csakJane-nek a kislányt, a királyné után. Lady Jane Grey.Királyian hangzik…

Ellen asszony

Bradgate Hall 1537. december Még három hét sem telt el az én kis Lady Jane-emszületése óta, amikor hírét vettük: meghalt a királyné. Arészleteket egy agyonizzadt, az út porától mocskoshírnöktől tudtuk meg, aki idáig vágtatott a szomorú hírrel.Hét napon át, mesélte házunk megdöbbent népének,feküdt betegen szegény; a királyfi keresztelőjénekmásnapján sújtott le rá a gyermekágyi láz. Az udvarnál aztbeszélik, hogy a személyzet nem is próbálta megfékezni atúlságosan dús ételek utáni mohó vágyát, és mert a királysem bírt semmit megtagadni a fia édesanyjától, nagybalgán elé tálaltak mindent, amit csak megkívánt. – De már úgy volt, hogy azt hittük, meggyógyul – folytattaa hírnök. – Amikor gyóntatója ellátta a halottiszentségekkel, egyszer csak magához tért. Még fel is ült azágyban, és váltott néhány mondatot őfelségével, akimélységesen megkönnyebbült, és még meg isörvendeztette a királynét a hírrel, hogy betegsége alattHertford grófjává nevezte ki a bátyját, Sir EdwardSeymourt. Ám aznap este a beteg állapota ismétrosszabbra fordult, és eszméletét is elvesztette. A királymélységes bánatában elrendelte, hogy a papság, apüspökökkel az élen, vonuljon végig ünnepélyesenLondonon a Szent Pál székesegyházig, és ottkönyörögjenek az Úrhoz a királyné gyógyulásáért. De abeteg állapota csak nem javult. Az ember elhallgatott. Őlordsága és őladységemozdulatlan arccal várta a folytatást, míg a jelenlévők közültöbben is a könnyeikkel küszködtek. A királyné fölöttébb népszerű volt a köznép körében,ahol gyűlölték Nan Bullent vagyis Boleyn Annát, azt abalcsillagzat alatt született boszorkányt, aki varázslattal

bolondította magába a királyt. A szegény, anyátlan kiskirályfira gondolva pedig, hát majd a szívük szakadt… – A király – folytatta a hírnök – elhalasztotta a tervezettvadászatot, és Hampton Courtban maradt, asszonyamellett. Aztán valamelyes javulás állt be, és az udvarbanhíre ment, hogy az orvosok azt mondták őfelségének: ha akirályné túléli ezt az éjszakát, van rá remény, hogymegmarad. Az este folyamán azonban a királyt sürgősen abetegágyhoz hívták, és ekkor már mindvégig ott ültmellette; sírt, és könyörgött, hogy ne haljon meg.Valamennyien csak ámultunk, hogy ő, akiről tudott,mennyire irtózik a betegségtől meg a haláltól, el semmozdul az ágy mellől. De szent igaz, hogy a királyné haláláta lehető legkeresztényibb módon fogadta, és az aszándéka, hogy a kis hercegnek egy személyben legyenanyja és apja. Ekkorra már patakzott szememből a könny. Nekemmagamnak soha nem volt gyermekem, és az „asszony”címet csak dajkai állapotom iránti tiszteletből viselem, demindig is szerettem a picinyeket, és elkeserített a gondolat,hogy az a szegény fiúcska ott fekszik aranyszövetbepólyálva abban a tágas, agyoncicomázott bölcsőjében,körülötte pompa és fényűzés – csak éppen azt kellnélkülöznie, ami minden gyermeknek a legfontosabb: azanyai szeretetet. Lám, még egy királyfi is lehet szánalomraméltó. Velem ellentétben milady szenvtelenül fogadta aszomorú hírt. Figyeltem, ahogy ott áll egyenes háttal,méltóságteljesen karmazsinpiros bársonyruhájában, éshallgatja a hírnököt. Aki ránézett, el sem hitte volna, hogymaga is csak a minap kelt fel a gyermekágyból; éppolyankarcsú, mint volt, és éppoly életerős és határozott. És kéthét sem telt el, már lóra pattant. Persze szánta szegénykirálynét, ahogy illik, de ez csak a látszat volt. Soha nemérdekelte a megboldogult, rokonszenvet sem érzett iránta.No de mit is várjon az ember egy asszonytól, aki a saját

csecsemőjét rögtön a szoptatós dajkára bízta, és azóta aligkukkantott felé. Tudom én, hogy a főnemesi hölgyekmások; szerintük az a természetellenes, ha egy anya maganeveli fel a gyermekét. Emlékszem, micsoda patáliatámadt, amikor Nan Bullen maga akarta szoptatni a kisElizabeth őladységét, de ez már a harmadik nemesi ház,ahol szolgálok, és tapasztalatból tudom, hogy az anyákigenis szeretik a kicsinyeiket, és maguk mellett szeretnéktudni őket. Ezeket a rideg szabályokat a férfiak kényszerítikrájuk, ők ragaszkodnak a szoptatós dajkákhoz meg aringatólányokhoz, és azt is tudom, miért. Azt akarják, hogyaz asszonyuk teje elapadjon, és ők mihamarabb újabbfiúkat nemzhessenek. És persze az se tetszik nekik, ha azanyák túlságosan kötődnek a lányaikhoz, akikethamarosan úgyis nevelőbe küldenek, vagy gyerekfejjelférjhez adnak. Én mondom, szörnyű egy világban élünk. Devalami azt súgja, hogy Lady Dorset erről máskéntgondolkodik. Később éppen a konyhán időztem, mert Lady Janedadusaként kötelességem, hogy felügyeljem ételeelkészítését, és ellenőrizzem a kellő tisztaságot. Bradgate-ben, ezekben a jókora konyhákban mindig fullasztó ameleg, és nagy a zaj, de én otthon érzem itt magam, hiszenkisbirtokos lánya vagyok – csak aztán apám eladta atanyáját, és jól menő kis boltot nyitott Londonban. Térülök-fordulok a sütőházban, az éléskamrában, a raktárakban, acselédszálláson, eltréfálkozom William Yatesszel, afőszakáccsal meg a seregnyi kuktájával és kézilányával. Ittnincs finomkodás és nagyzolás, csak munka van és jócimboraság, még ha a gőzben meg a kemencékből áradósistergő hőségben hamarabb fortyannak is fel a kedélyek.No meg az úri házak konyháiban tudja meg a dolgos kezűember a legtöbbet a gazdáiról, a lordokról-ladykről,mivelhogy a szolganép szívesen üti el a robot unalmát egykis fecsegessél. És ki érdekelné jobban őket, mint azuraságok? Bizony olyan pletykákat is cserélnek, amiknek

illett volna titokban maradniuk. Néha már arra gondolok,hogy mi, a személyzet, többet tudunk Lord és Lady Dorsetéletéről, mint ők maguk! Ezen a napon a hírnök, akit több ibrik serital derített jobbkedvre, nagy bizalmasságba keveredett Yates urammal, ésvéletlenül bámulatos újságot sikerült kihallgatnom. – Úgy hírlik – mondta éppen –, Cromwell titkár uramaggódik, hogy a herceg még csecsemőkorábanelhalálozhat, ahogy az oly gyakran megesik, és márisnyüstöli őfelségét, hogy népe és királysága érdekébenházasodjon újra. – És mit gondolsz, rááll majd a király? – kérdezte Yatesuram. – Azt mondják, már rá is állt – hangzott a válasz –,amikor pedig a királynét még sírba sem tették… Bennem felrémlett: a király talán az anyátlan kisbabajavát nézi. Legalábbis reménykedjünk, hogy így van. Két hónap telt el azóta, és a király újraházasodásárólnem esett több szó. Lehet, hogy mégiscsak affélemendemonda volt. Edward herceg azonban, mint halljuk,viruló egészségnek örvend, ami a márkit és a márkinétnagy elégedettséggel tölti el. – Már saját udvartartása van – mondja egy naponőladysége, amikor benéz a gyerekszobába. Erre napjábanegyszer, ebéd előtt szokott sort keríteni. Ilyenkor megnézimagának a bölcsőben fekvő babát, és utasításokat ad aszemélyzetnek, vagy megfeddi őket, attól függően, milyenkedve van épp. Tegnap panasza volt Mrs. Malloryra, aszoptatós dajkára, akit én fogadtam fel: állítólag nempukedlizett, amikor ő belépett. Múlt héten az asztal nem voltkellően fényesre dörgölve. Ma azonban beszédeshangulatban van. – Őmagassága szigorú utasításokat adott a herceglakosztályának takarításával kapcsolatban – meséli. – Afalat és a padlót napjában háromszor kell lemosni, hogy a

levegő tiszta és fertőzésmentes legyen. És a látogatókatgondosan ellenőrzik, nincs-e valami betegségük. Ha pediga herceget majd elválasztják, az ételét is megvizsgálják,nem mérgezett-e. Eközben azzal a jellegzetes, kifürkészhetetlentekintetével mér végig. Soha nem tudom, mi jár a fejében.Vajon azt kívánja-e, hogy itt, a bradgate-i gyerekszobábanugyanígy járjak el? Vagy épp ellenkezőleg, furcsállja a királyfinnyásságát? Nem könnyű a kedvére tenni, és még abbansem lehetek biztos, hogy elégedett-e velem. Pedig hát azén kis Lady Jane-em valósággal kivirult a gondozásomban.Hogy is lehetne másképp, amikor úgy szeretem, mintha asajátom volna, és ha kell, az életem is kockára tennémérte! Amit a tulajdon anyjáról nem lehetne elmondani,hiszen jóformán tudomást sem vesz róla. – A király Lady Margaret Bryant nevezte ki a hercegnevelőnőjévé – folytatja eközben a márkiné. – Ő voltElizabeth őladysége dajkája, és hatéves koráig őgondozza majd Edward herceget is, és elkezdi oktatását.Azt beszélik, hogy a király gyakran keresi fel a fiát, ésboldogan látja, milyen gyorsan fejlődik. A legapróbbrészletek sem kerülik el a figyelmét. Ő hagyja jóvá aruhácskáit, maga szabta meg, mikor kell elválasztani, méga fogzás nyűgeire is ő ajánlott alkalmas szereket. Istennek hála, hogy ide sem őfelsége, sem Lord Dorsetnem dugja be az orrát. Az efféle dolgokat jobb a nőkrehagyni. Őladysége persze másként vélekedne. Az őszemében a király, az ő nagybácsi-kaja maga a tökély.Rettentő büszke rá. Szerény véleményem szerint, amelyettermészetesen megtartok magamnak, a király egyszörnyeteg. Ez persze felségárulás, de attól még igaz. Akiegy ártatlan asszony fejét levágatja, az szörnyeteg. Igazánnincs jó véleményem Nan Bullenről, de akinek egy cseppjózan esze van, az tudja, hogy minden egyébtől függetlenülártatlan volt. Csak kihasználták az alkalmat, hogy eltegyékláb alól, mert ő aztán átlátott a királyon, és volt olyan balga,

hogy ne tartsa csukva a száját. Még hogy öt férfival! Aki úgyélt, mint ő, akit egy pillanatig sem hagytak magára, örültvolna, ha egyetlen férfit is becsempészhet ahálószobájába. Csak a bolond vállalna ekkora kockázatot,és neki aztán vágott az esze. Megborzongok, ha csakeszembe jut, mit műveltek vele. Azt mondják, az utolsóperceiben is nagyon bátran viselkedett. Milyen érzés lehetszembenézni a hóhérral, ha az ember tudja magáról, hogysemmit sem követett el? Itt, Bradgate-ben egyhangúan, örökös egyformaságbantelnek a napjaim, mégis örülök, hogy itt vagyok. A kis LadyJane lakosztálya a keleti szárny tornyában sokkalegyszerűbb és szerényebb, mint Edward hercegé, de tisztaés meleg, és az én kis úrnőm mind az ötünk büszkeségeés öröme. Merthogy öten vagyunk a szolgálatára:jómagam, Mrs. Mallory, két ringatólány és két cseléd. Márismosolyog ránk, készséges rabszolgáira azzal a fogatlankis ínyével. És amikor a csöpp, szív alakú arcávalkikukucskál a takarók közül, olvadozik a szívem. Nagyonfejlett gyermek, a természete vidám, de engedelmes.Istennek hála, újabban már átalussza az éjszakát, és nemzargatja a szoptatós dajkát. Némelyek kiváltságos személynek neveznének, amiértilyen háztartásban alkalmaztak. Bradgate Hall fekvésepáratlanul látványos. A charnwoodi erdő szélén áll,mindenfelől hegy-völgyes táj öleli körül – fenséges csúcsok,gránitszirtek, változatos formájú sziklák. A völgyekben és avadasparkokban szarvas kóborol, magasra építettleshelyeikről ölyvek és sólymok őrködnek zordul. Remekszép épület az udvarház is. A mostani márki apjaépíttette a mi Henrik királyunk uralkodásának első éveiben,nemrég pedig felújították. Pompája, fényűzése messzeföldön híres; nem kíméltek se költséget, se fáradságot,hogy méltón hirdethesse a Dorsetek gazdagságát éselőkelőségét. Csak maga a fogadóterem nyolcvan lábhosszú. Míves kárpitok borítják a falakat, a

tálalószekrények roskadoznak az arany- és ezüstedényeksúlyától, a magas ablakokban a drágakövek színeit idézőcímeres üvegtáblák csillognak. Milord és milady nagy házatvisznek; a díszteremben naponta nem kevesebb, mintkétszáz személyre terítenek. Néhány teríték a váratlanulérkezőknek van fenntartva. A Dorsetek közismertekvendégszeretetükről, és sok a kísérettel utazó, előkelővendég; a szokás megkívánja, hogy az arra tévedő alkalmiutasok is kosztot-kvártélyt kapjanak. Ha vendégek is vannak, a márki meg a márkinéemelkedett hangulatban foglalja el az emelvényen álló nagyasztalt; mi, csekélyebb rendűek-rangúak, mindenki a magaposztja szerint, a terem egész hosszában elhelyezettkecskelábú asztaloknál ülünk. Étkezés közben zenészekjátszanak a galérián, és egész szolgahad vonul be azegyes fogásokkal, melyek a gazdagon vésett paravánokontúl, a nyüzsgő, perzselően forró konyhákban készülnek. Ha nagy ritkán nincs társaság, a Dorset pár ebédjét ésvacsoráját a nyári vagy a téli fogadószobában szolgáljákfel, a keleti szárnyban, de mindig szertartásos külsőségekközt. Milady nagyon is tudatában van királyi vérének. Bizonyára szerencsés vagyok, amiért egyszerű sorbólilyen kiváltságos helyzetbe kerültem, de engem nem ezvonzott, amikor elszegődtem. Azért vagyok itt, mert e földiéletben az a dolgom, hogy gyerekeket gondozzak – mostéppen egyetlen gyereket. Igen, Bradgate-ben igazán minden nagyszabású éstiszteletet parancsoló, de a dolgoknak kesernyésmellékízük van. És azért megvallom: nem kedvelem aDorset házaspárt. Milady gőgös, és a szíve, azt hiszem,kőből van. Tudom, hogy rangban sokkal, de sokkal fölöttemáll, de – igaz, ezt már mondtam – az anya legyen anya, ésszerintem természetellenes, ha valaki ilyen kevésszeretetet mutat a tulajdon kisbabája iránt. Lord Dorsetmeg mintha csak a saját előbbre jutásával törődne, amibenmilady lelkesen támogatja; sőt, azt hiszem, ebben a

házasságban ő hordja a nadrágot. És mindkettőjükben vanvalami kíméletlenség. Ha nem ragaszkodnék annyira alányocskájukhoz, talán fel is mondanék. De már késő. Azaz arany kis jószág annyira a szívemhez nőtt, hogy már nemtudnék elmenni. Bradgate Hall 1539. december Az én kis ladym már kétéves, és születése óta jóformánel sem hagyta a gyereklakosztályt, ezt a háromtoronyszobát. A legfelső szinten van a hálószobája, aközépsőn az én szobám, amelyen a pesztonkákkalosztozom, és a legalsón a faburkolatú nagyszoba, azosztott ablakokkal. A bútorzat itt sokkal öregebb éskopottabb, mint a magánlakosztályokban, és amellett nemis elegendő. Kicsi Jane mennyezetes tölgyfa ágyban alszik,régi, festett függönyök mögött. Gyermeki imáihoz egytérdeplő szolgál az ablakfülkében, ruhái és fehérneműjeszépen összehajtva egy jókora szekrényben vannak, a falmellett. Étkezni egyszerű, kecskelábú asztalnál szokott,fehér abroszon, és akárcsak mi, ő is támla nélküli kisszéken csücsül. A kosztja egyszerű: főtt hús, főtt hal, főttzöldség és hozzá az elkerülhetetlen napi kenyér-, gyengesör- és húslevesadag. És az anyja megparancsolta, hogymindent, az utolsó morzsáig, meg kell ennie. Mihelyt a drága kicsike felhúzódzkodott, és járni kezdett,kapott egy kör alakú, kerekeken guruló fajárókát, és azzalegyedül közlekedhet. Szereti jó gyorsan végighajtani magáta hosszú, kárpitokkal teleaggatott galérián, amely a keletiszárny falát követi. Ilyenkor gagyog, és gurgulázva kacag alelkem! – Fidejj, Nellen! – kiáltja nagy boldogan, ahogyvégigcsörömpöl a fapadlón, főkötőjét mindjárt elhagyja,vörös fürtjei csak úgy repülnek, arcocskája rózsás azigyekezettől. Két kis játszótársa van: a kölyökspánielje és aszakácsunk hároméves kislánya, Meg. Egyszer

balszerencséjére Jane teljes sebességgel nekihajtott amamájának, és ő és Meg visítottak a nevetéstől, hogy csakúgy visszhangzott a galéria. Lady Dorset viszont, akivendégeket hozott magával, hogy megmutassa az ittkiakasztott családi arcképeket, magánkívül volt a méregtől,és hatalmas pofont mért Jane ártatlan pofikájára. A gyerekelőször meglepődött, aztán halálra ijedt, végül hangossírásban tört ki. Én erre odaugrottam, kicibáltam ajárókából, menet közben mentegetőzve, nehogy miladytovább tomboljon. – Semmi baj, drágicám – mormolom a szobájába érve,miközben lemosom azt a szegény, vörösre gyulladt arcát. –Már nem is fáj. – A csöppség szerencsére hamarmegvigasztalódott. Őlordsága soha nem ilyen goromba. Nagy néha, ha arossz idő miatt kénytelen lemondani az örökösvadászatáról, és beszorul a házba, még szentel is egy-egyórácskát lányának. – Kapd el! – kiáltja, és felé dobja a rongylabdát. Van,hogy nem bánja, ha Jane a járókájával végigkergeti agalérián, sikongatva örömében. De ezek különlegesalkalmak, mert Dorseték nem olyan népek, akiket az eső, ahó vagy akár a jégeső is visszatarthatna szórakozásaiktól,és általában lóháton nyargalásznak a szabadban,hűbéresek seregétől és izgatottan csaholó kutyáktólkísérve. Így aztán Jane, aki élete nagy részét agyereklakosztályban vagy a kertben tölti, csak nagy ritkántalálkozik a szüleivel – sokkal ritkábban, mint a többigyerek, akiket korábban gondjaimra bíztak. Lady Dorset menetrendszerűen keresi fel agyereklakosztályt, naponta egyszer, mindig csak percekre. – Szoktassa le, hogy szopja a nagyujját! – rendelkezik.Vagy amikor a kislánynak a foga jött: – Ha nem hagyjaabba a nyafogást, ne kapjon vacsorát. – Jane soha nemvolt akaratos, és alig kellett rászólni, de milady eltökéltenigyekszik olyan tökéletesre formálni, amilyen tökéletes

emberi lény nem is lehet. Anyja jelenlétében Jane-nekmozdulatlanul és némán kell állnia, lehajtott fejjel, szeméttisztelettudón a földre sütve. Ha szólnak hozzá,illedelmesen és érthetően kell válaszolnia. Milady nem tűrengedetlenséget, és ha a kicsike valami gyerekes hibátkövet el, mondjuk izeg-mozog a helyén, vagy kuncog, ha akutyusa a földre pipil, gyorsan elcsattan a pofon. Mindkettőnk számára az volt a legfájdalmasabb eset,amikor Jane, ahogy már a kétévesek szokták, a játékhevében hajba kapott Meggel, és megharapta. Meg papájaszóvá tette a dolgot a márkiné előtt, aki rögtön értünkküldött. – Ellen asszony, nem akarom még egyszer azt hallani,hogy a lányom úgy viselkedik, mint egy vadember – szóltrám fagyosan. – Értem, asszonyom – feleltem, és reméltem, hogyennyivel beéri. – Nagyon sajnálom, asszonyom. Mégegyszer nem fog előfordulni. – Efelől biztos lehet – felelte zord képpel. – Gyere ide,Jane! A gyermek kiérezte anyja hangjából a haragot, és aszoknyámba rejtette az arcát, de Lady Dorset magáhozcibálta, a térdére fektette, felrántotta az alsószoknyáit, ésúgy elfenekelte, hogy Jane üvöltött félelmében ésfájdalmában. Én pedig – mi mást tehettem volna – csakálltam ott, és néztem, ökölbe szorult kezem a hátam mögérejtve. Végül milady letette a gyereket a földre. – Ha még egyszer azt hallom, hogy megharaptál valakit,még nagyobb verést kapsz – mondta ridegen, és felemeltea mutatóujját. Jane egy szót sem szólt, csak sírt észokogott. Szegényke kicsi volt még ahhoz, hogy felfogja,mit mond az anyja. –Vigye el innen, Ellen asszony! –parancsolt rám Lady Dorset. – És a mai napon nehogy eza komisz gyerek még egyszer a szemem elé kerüljön! Elmenekültem. Dühös voltam magamra, amiért a

kisujjamat se mozdítottam Jane védelmében. Meglehet, a márkiné azért nem tud a kislánnyalközelebbi kapcsolatba kerülni, mert szegénykém helyett fiútvárt. Pedig hát alig huszonhárom éves, és bizonyáralesznek még gyerekei! De az biztos, hogy szereteténeksoha nem adta jelét, és lefogadnám, nem is érdekli, adott-eokot rá, hogy a kislány szeresse őt. A gyermekeknekpersze természet adta kötelességük, hogy szeressék éstiszteljék szüleiket, de milady mintha nem volna tisztábanvele, hogy aki kapni akar, annak adni is kell, és attól félek,ha majd megérzi a szeretet hiányát, Jane-t fogja hibáztatni. Természetesen elkövetek minden tőlem telhetőt, hogymegvédjem Jane-t az anyai szigortól. – Ha ma édesanyád őladysége bejön hozzád,babácskám – figyelmeztetem –, szépen pukedlizz, és várj,amíg ő szól hozzád. Állj egyenesen, és ne bámulj rá, mertaz neveletlenség. – Egy kétéves gyerektől képtelenségilyen fegyelmezett viselkedést elvárni, Lady Dorset mégisezt teszi. Egy nap aztán milady a szokottnál később érkezik,éppen akkor, amikor Jane elé odateszik az ebédet. Amárkiné is leül az asztalhoz, sasszemét a gyerekreszögezve. Jane bekap egy falásnyi halat. – Nem ízlik – motyogja tele szájjal. – Nem szólhatjuk le, amit Isten ad – jelenti ki az anyja. –Tessék megenni! Jane gyászos pillantást vet rá, majd a kanalával ide-odatologatja a falatot a tányéron. – Hogy mersz dacolni velem? – kiált fel Lady Dorset. –Edd meg az ebéded, vagy verés lesz! Jane hangos sírásban tör ki. Összeszedem abátorságom, hogy magamra vonjam milady indulatát. – Engedje meg, asszonyom, hogy rávegyem… – Hogy rávegye?! Azt kell tennie, amire utasítják. Magatúl elnézőn bánik vele, Ellen asszony. –Majd a zokogó

kislányhoz fordul. – Ide gyere! – Kérem, milady – szólalok meg ismét –, hagyja, hogymegnyugodjék. Ilyen állapotban nem tud enni. – Szembeszegült velem, és ezért büntetést érdemel –sziszegi őladysége. – Magának is lehetne annyi esze, hogyne feleseljen a gazdáival. Ne felejtse el, hol a helye ebben aházban. – Azzal feláll, karon ragadja Jane-t, úgy, hogy bőszujjait belevájja gyenge húsába, és felrántja a székről. – Nemerj velem ellenkezni! – förmed rá, és megrázza. –Bocsánatot kérsz, és utána megeszed az ebédedet.Értetted? Jane csuklik félelmében, egy szót sem bír kinyögni. – Válaszolj! – bömböli Lady Dorset, és amikor Janecsak némán remeg, egymás után kétszer arcul üti. Agyerek visít, én már ugornék hozzá, de milady oly szörnyűarccal mered rám, hogy hátrahőkölök. Nem meremingerelni, mert még elbocsátana, és ez a legrosszabb, amitörténhet. Hiszen úgy szeretem Jane-t, mint a sajátvéremet; elviselhetetlen a gondolat, hogy el kelljen válnomtőle, és éppily rémes elképzelni, mi lenne belőle szeretődadusának oltalma nélkül – merthogy az anyja napról napradurvábban bánik vele… Néma fájdalommal, tehetetlenül figyelem, ahogy amárkiné visszanyomja pityergő lányát a székre, kezébeerőlteti a kanalat, és ráförmed: – Egyél! És Jane – mi mást tehetne – eszik, a halra sós könnyekperegnek. Később, amikor Lady Dorset már ellibegett, agyomrát fájlalja, és úgy elcsigázza a hányinger meg akétségbeesés, hogy jóformán estig a karjaim közt alszik. – Jane-nek éppoly jó, ha nem jobb nevelést kell kapnia,mint a király leányainak, Lady Marynek és LadyElizabethnek – közli milady. – Meg kell ismertetni a régiklasszikusok munkáival, történelmet és matematikát kelltanulnia, otthonos lesz a teológiában és a Szentírásban. El

fogja sajátítani a nyelveket, amelyekre élethivatásábanszüksége lesz, de fogadunk mellé táncmestert észenetanárt is. Maga, Ellen asszony, majd megtanítjahímezni. A hagyományos női mesterségeket semhanyagolhatjuk el. És belé kell nevelni az udvariszokásokat. A modora legyen kifogástalan, öltözzön úgy,mint egy hercegnő, és viselkedjék is úgy. A fejébe kellverni, mivel tartozik előkelő származásának. Lady JaneGrey nagy dolgokra született. Mindez túl nagy súllyal nehezedik erre az aprócskalányra. Valahányszor elnézem hegyes, szív alakú kis arcát,szeplős orrocskájával, sötét szemöldökével, azon tűnődöm,vajon szép fiatal lánnyá serdül-e majd. Ez ugyan azérdekházasságokban nem alapvető követelmény, de azértmegvan a maga haszna. Hallottam, hogy még a király is,aki külországban, főként diplomáciai indíttatásból keresmagának mátkát, ragaszkodik hozzá, hogy megtekintse ajelöltet, mielőtt elkötelezné magát. Lady Dorset keményen eltökélte, hogy segítségére sieta természetnek. – Valamit tennünk kell ezekkel a szeplőkkel, Ellenasszony – jelenti ki. – Keressünk megfelelő ellenszert. – Már több oldatot meg kenőcsöt kipróbáltunk, de eddigegy sem vált be. – A legszebb rajta a haja – jegyzi meg. – UgyanolyanTudor-vörös, mint a királyé. – De azért felrója, hogy Jane-égöndör és kócos, és ellenáll, ha főkötő alá tűrjük. Szerényvéleményem szerint hagyni kéne, hogy szabadon omoljon avállára, és hullámos, rőt felhőként lebegjen a szélben.Csakhogy ezt milady soha meg nem engedné. – Jane korához képest apró, és túl vézna is – fejtegeti. –Úgy fest, mintha gyönge és törékeny volna, holott csöppetsem az. – Ezt ő tudja a legjobban. Valahányszor okot látottrá, hogy Jane-t a térdére fektesse és elnáspángolja, arúgkapálva védekező kislány épp eléggé kimutatta, milyenerős és egészséges. Ugyanakkor rendkívül eszes is,

koránál szellemileg sokkal fejlettebb. A márkiné azonban,bár saját állítása szerint nagyra értékeli a lányokműveltségét, Jane intelligenciájától nem repes örömében,hanem inkább illetlenül nagyszájúnak tartja a lányát, és az avéleménye, hogy erről le kell szoktatni. – A túl okos lányok nem valami kelendők a házasságokpiacán – mondja megfellebbezhetetlenül. – Szerénységrekell nevelnünk, hogy ne derüljön ki ez a hátrány. – Úgy is van – bólogatok, de elhatározom, hogy nemleszek túlságosan szigorú. Abban igaza van a mamájának,hogy egy hajadon lányhoz nem illik, ha kotnyeles ésbeképzelt, de Isten mentsen tőle, hogy megtörjem Janeszellemét. Ma ritka vendégünk volt a gyereklakosztályban: magaLord Dorset nézett be. Mint a legtöbb apa, ő sem sokattörődik a lányával. Megsimogatja a fejét, „nyerő kiscsikójának” nevezi, aztán máris kereket old. Nevelésénekirányítását készséggel hagyja rá a feleségére, legalábbisaddig, amíg Jane nem serdül eladó leánnyá, ami mártizenkét éves korban bekövetkezik. Akkor bezzeg majdérdekelni fogja a lánya, hiszen a házasságból adódóösszeköttetések révén még magasabbra szárnyalhat apályája. Csak azért imádkozom, hogy amikor majd férjetválaszt a lányának, Jane érdekeire és boldogságára istekintettel legyen. Bradgate Hall 1540 „Az erényt – magyarázza milady – a műveltség és a jónevelés alapozza meg.” Jane még nincs hároméves, de amamája máris egy szarufedelű ábécéskönyvet akasztottszalagon a nyakába. A sima fafelületre formás feketebetűkkel rótták fel az ábécét és a tízig terjedő számokat, deott áll a Miatyánk is. Jane-től elvárja, hogy segítségemmelmindezt elsajátítsa. Még szerencse, hogy apám megtanítottírni-olvasni, így hát megkönnyíthetem Jane-nek a tanulást.

Mindennap leülök mellé, hogy átvegyük a tananyagot.Újra meg újra elismételünk mindent; betűket, számokat,szöveget, hogy mire öt órakor Lady Dorset magához rendelbennünket, a gyermek hibátlanul felmondja a leckét – mertha melléfogna, csattanós pofon a büntetés. Ennél kisebb„bűnöket” is így torol meg a mama. Ma némi késésselindulunk, és futva tartunk a galérián át a téli fogadószobafelé; Jane kétszer olyan gyorsan szedi vékony kis lábát,hogy lépést tartson velem. Azért vagyunk késésben, mertmég egyszer átvettem vele az anyagot, hogy azellenőrzéskor hibátlanul fújja. Amikor belépünk, Janemegmarkolja, és maga elé tartja a szarufedelűkönyvecskét, és olvasás közben apró ujjával követi a fábavésett betűket. Lady Dorset bólint és int: el vagyunkbocsátva. Nincs mit kifogásolnia, de eszébe sem jut, hogydicsérhetne is. Bármilyen kicsi a lányka, vallási ismeretei már megvannak alapozva. Látszatra Dorseték a katolikus tanokatkövetik; mármint azokat, amelyeket a király engedélyezett,miután önmagát nevezte ki az angliai egyház fejévé. Magukközt azonban – igyekszem óvatosan fogalmazni –sokakhoz hasonlóan titkon ők is a reformátorokkalrokonszenveznek, sőt, gyanúm szerint éppenséggelazokkal, akik Luther Mártonnak és protestáns híveinek atanait hirdetik. Luther egyenesen a szentségeket vettecélba; Angliában manapság az életét kockáztatja, aki ilyeneretnek gondolatokat hangoztat. Jó néhány embert mármegégettek emiatt. Vallási dolgokban a király, nohaszakított a pápával, igencsak ragaszkodik ahagyományokhoz. A pápát egyébként, mióta kegyesuralkodónk átvette a helyét az angol egyház élén, csakRóma püspökének szabad neveznünk. Jane-t csecsemőkora óta rendszeresen viszik misére,és mára betéve fújja a latin liturgiái szabályokat, bárkétlem, hogy valamit is értene belőlük. MegtanítottákMiasszonyunk, az áldott Szűzanya tiszteletére, és a

szentekhez is tud imádkozni, hogy járjanak közben érte ésmásokért. Még a mise csodáját is elmagyarázták neki:hogyan lényegül át az ostya a pap kezében Jézus Urunktestévé és lelkévé. Mint minden kisgyermek, ő is szó nélkülelfogadja ezeket a tanokat, és illendőn szereti Teremtőjét,úgy, ahogy az mindnyájunk kötelessége. Úgy érzem,őszintén jámbor hajadonná fog érni. Egy hideg januári napon milady nagy boldogan adjahírül: – Király urunk őkegyelmessége Greenwichben feleségülvette Cleves-i Anna úrhölgyet. Engem az udvarbaszólítottak, hogy lerójam hódolatom az új királyné előtt, ésaz a megtiszteltetés ért, hogy udvartartása egyik vezetőhölgyévé választottak. Még aznap délután összegyűlik az udvaron a ház népe,és nézi, ahogy a márkiné pompás vörös bársonyruhában,szőrmékbe burkolózva felszáll hintájába, amely majd délreröpíti. Mögötte két szekér viszi szolgálattevő hölgyeit,cselédségét, valamint két apródját. – Ó, milyen gyönyörű a lady! – suttogja áhítatosan Jane.– Azt szeretném, hogy én is ilyen legyek, ha majd nagyleszek. – Ilyen leszel, kis szépségem, sose aggódj! –nyugtatom, és megsimogatom a fejecskéjét. – Isten veletek! – búcsúzik Lady Dorset a sokaságtól. Afőkomornyik átad neki egy frissítőkkel megrakott kosarat azútra, és szőrmét terít a lába alá, nehogy megfázzon. Lord Dorset is ott áll a szentjánosáldással. Miladyátveszi, majd előrehajlik, és szájon csókolja a férjét. Amárki mormol valamit, amit nem értek; cinkosanösszemosolyognak. Aztán miladynek eszébe jut, hogy vanegy lánya is. – Légy jó kislány, Jane – mondja. – Isten önnel, milady – feleli Jane. – És tartsa meg kegyelmedet – súgom.

– És tartsa meg kegyelmedet – ismétli a leányka. Amárkiné elismerőn bólint, aztán már nem is látjuk: a hintókigördül az udvarról. Jane illemtudón integet az anyja után,mígnem a hintó is eltűnik a láthatárról. Utasa nem integetvissza. Milady távolléte alatt Lord Dorset megembereli magát,és szentel némi időt a lányának. Olvastat vele, de ezthamar megunja, és úgy határoz, hogy inkább lovagolnitanítja. – Nemsokára velem jön a vadászatra, Ellen asszony –fogadkozik. Utánuk megyek az istállóba. Az utolsó állásbanfelnyergelve várakozik egy testes, almásszürke póni.Igazán helyre kis jószág, és éppen az ilyen kezdő lovas alátermett. – Phoebének hívják! – mondja milord ragyogó képpel. Jane óvatosan megsimogatja a póni sörényét és orrát. – Édes Phoebe! – rikkantja. Milord a póni hátára emeli. Jane megragadja a gyeplőt,arca csupa mosoly. Egy lovász a kantárnál fogva kivezeti apónit az udvarra, és körbe-körbe sétáltatja, hogy Janehozzászokjon a mozgásához. Követjük őket. A kislányelemében van. – Nézze, uram, mit tudok! – kiáltja apja felé, amikorellovagol előttünk. Vörös fürtjei lobognak, szoknyájaszétterül az állat horpaszán. – Ügyes kislány vagy! – harsogja Lord Dorset, majdhozzám fordul: – Van érzéke hozzá! – Ha megjegyezhetem, milord – mondom merészen –,rendszeresen kellene lovagoltatni… – Remek ötlet, Ellen asszony! – feleli. – Mától mindendélután egy órát lovagolni fog. Gondom lesz rá! És így is történik. Ha az időjárás nem szól közbe, Janenap mint nap ott ül a póniján, megtanulja a különbözőlépéseket, az ügetéstől az ugratásig, már tudja, hogy

lovagolni egyenes háttal kell. Élvezi az óra minden percét,én meg élvezem a látványt, ahogy ő és Phoebealkalmazkodnak egymáshoz. A lovaglóleckék LordDorsetnek is módot adnak arra, hogy jobban megismerje alányát, és átmelegszik a szívem, amikor hallom, hogyanméltatja Jane tehetségét. – Valóságos vadászó Diana! – mosolyog, amikor Janemegjelenik vadonatúj kis lovaglókosztümjében, tollaskalappal a fején – mindezt az édesapja rendelte neki. –Nos, lányom, ma velem fogsz kilovagolni. – Jaj, uram – szólok közbe rémülten –, könyörgök,legyen óvatos! Veszélyes ám a környék. Az a sok szirt megszikla… – Ne eméssze magát, Ellen asszony, mellettembiztonságban lesz. Nem igaz, Jane? – És elporoszkálhatalmas ménjén, Jane-t pedig a gyeplőnél fogva vezeti. Két órával később valóban sértetlenül térnek vissza; agyermek rózsás arccal, a boldogságtól átszellemülve, azapa büszke mosollyal. Aztán egyszer csak keserűségsuhan át az arcán, én pedig megértem: századszorra is,ezredszerre is fájlalja, miért nem született fiúnak ez akislány. Egy hónap is eltelik, mire milady hallat magáról, de azudvarból gyorsan terjednek a hírek még ilyen messzire is,és a ház népe össze-összesúg. Kénytelen vagyokfigyelmeztetni a szolgákat meg a pesztonkákat, hogy LadyJane jelenlétében tartsák a szájukat, de az az érzésem,hogy a gyermek sajnos már gyanít valamit. Talán arra isemlékszik, milyen izgatottan fecsegtünk néhány hete az újkirályné megérkezéséről, és feltűnik neki, hogy most nememlegetjük. Mostanra a házban, ha ugyan nem egész Angliábanmindenki értesült róla, hogy a király negyedik házasságaéppúgy zátonyra futott, mint az előző három. Ha őfelségeközember volna, mindenki nevetné, hogy milyen

balszerencséje van a nőkkel. A ház népe kuncogva ésmeglehetős szabad szájúan találgatja, hogy most vajon mihibádzhatott, hiszen még a nászéjszakán is alig jutottak túl.Engem mindenesetre lefoglal, hogy Jane-t távol tartsam azízetlen találgatásoktól. Mellesleg biztosat úgysem tud senki,és csak Lady Dorset hazatérése után derül némi fény azudvar sajátos praktikáira. Márciust írunk már, milady itthon van. Amikor a hintóhátrakötözött függönnyel becsattog az udvarra, milordösszehívja a ház népét az úrnő fogadására. A márkinékiszáll, hogy üdvözölje férjét; köpenye alatt szőrmévelszegett damasztruhában, fején ékkövekkel kivarrt franciafőkötő – igazán királyi jelenség. Csak ezután tűnik fel,milyen sápadt és megviselt, Lord Dorsetről pedig lerí azaggodalom. Amikor aztán az úrnő felemeli karját, hogyférjét átölelje, a köpeny szétnyílik, és máris érthetővé válik,miért ilyen bágyadt a színe. Jane is észreveszi a változást,és riadtan bújik a szoknyám redői közé. Később, már agyerekszobában, meg is kérdi: – Mi történt a mamával, dadus? Miért lett ilyen kövér? Rámosolygok a pesztonkára. – Atyaisten, micsoda egy okos kislány ez! Jane nem szól semmit, csak a tekintetével sürget, hogybeszéljek. – Anyádasszony ismét kisbabát vár, ennyi az egész –mondom. – Nincs miért aggódni. Ha Isten is úgy akarja,hamarosan öcsikéd születik, és apád után ő lesz akövetkező Dorset márki. Jane szeme nagyra nyílik, látszik, hogy töri a fejét. – Én miért nem lehetek Dorset márki? – kérdezi. Nevetnem kell. Micsoda ötlet! – De Jane, hiszen te lány vagy, és lányokból nem lehetmárki. Imádkozzunk hát, hogy anyádasszony kisfiút hozzona világra. Jane ezt is meghányja-veti magában.

– Ez nem igazság! – szűri le végül. – Ne légy ilyen csacska, kicsikém! – mondom kuncogva.– Így akarja Isten. Mi, nők, mi vagyunk a gyengébb nem, ésa világot a férfiak irányítják. Ezért nem lehet belőled márki,és ezért kell mindenben apádnak szót fogadnod. Úgy tűnik, Jane beletörődik ebbe. Bármilyen cserfes,nagyon kicsike még, és általában kérdezősködés nélkülelfogadja, amit mondok neki. Az áldott kis lelket mostinkább az aggasztja, ami a mamájával történik. Ó, bárcsaka márkiné rászolgálna erre az odaadásra! – És mikor jön meg az a kisbaba? – kérdi suttogva. – Ahogy nézem, drágicám, a nyár derekán. – Ez ugyannem sokat mond neki; még kevés fogalma van az időről. –Mindennap imádkoznod kell az édesanyádért, és kérned aJóistent, hogy könnyítse meg a nehéz órákat, és egymokány legénykével ajándékozza meg. – Imádkozni fogok – ígéri Jane áhítatosan, majdváratlanul a szemembe néz, és megkérdezi, hogy vajon akirálynénak is lesz-e fia. Gyorsan felállok. – Ideje, hogy az ábécéskönyveddel foglalkozz. Aznap délután sokkal többet tudtam meg az udvari életlegfrissebb fejleményeiről. Jane meg én hazatértünk aszokásos délutáni sétánkról, aztán a hálószobájábanhagytam, hogy foglalkozzék a kissé rendetlenkehímzésével. Hamarosan benézett Mrs. Zouche, LadyDorset egyik komornája egy kancsó borral, és aztjavasolta, iszogassuk meg stoppolás közben. Mrs. Zouchegondozza a lady ruhatárát, ahol mindig akad varrnivaló.Most éppen az egyik udvari díszruha varrása feslett fel. Nos, így múlattuk az időt a lenti nagyszoba tüzénél, és ahangnem egyre bizalmasabb lett. Mrs. Zouche is ott volt azudvarnál miladyvel, és igencsak kellemes órácskáttöltöttünk a legfrissebb pletykák megtárgyalásával. – Mondhatom magának, boldog vagyok, amiért

hazajöttünk – jelentette ki. – Négy hónap az udvarnál – eztöbb mint amennyit az ember elviselhet. Az a sok előkelő úrmeg dáma, ahogy tülekedik, hogy túltegyen egymáson! Ésmennyi gonosz ármánykodás! El se hinné, kedvesem!Nekem meg reggeltől estig készenlétben kellett állnom,hogy az asszonyunk annyiszor öltözhessen át, ahányszor úrikedve tartja. Megjegyzem, az is igaz, hogy a királyt sokszorláthattam. Higgye el, nincs még egy férfi, aki ennyi ékszertviselne magán. No de a terjedelme… Amióta utoljáraláttam, kétszer olyan vastag lett! – És látta a királynét is? – érdeklődtem. – Nem, neki nyoma se volt. – Mrs. Zouche lehalkította ahangját. – A király elküldte Richmond-ba. Nagyon úgy fest,hogy szabadulni akar tőle. – De miért? – A nász utáni napon másról se beszélt az udvar. Akirály még csak nem is titkolta, hogy nem sikerült akirálynét megkedvelnie. Ilyesmit még egyetlen feleségérőlse mondott, még Boleyn Annáról sem. – De mégis, pontosan mit mondott? – kérdeztemmohón, majd elharaptam a cérnát, és kiráztam Janeszépen megstoppolt ingecskéjét. – Amikor Cromwell mester megkérdezte, kedvét lelte-ea királynéban, őfelsége azt felelte, most még kevésbé, minteddig. Először is nem szőke, mint Jane királyné volt,továbbá rossz szagot áraszt, és ami még nagyobb baj,őszerinte nem is szűz leány. Azt mondta Cromwellmesternek, hogy megtapogatta a keblét és egyéb részeit,és érezte, hogy ismert már más férfiakat is. Így aztán semkedve, sem bátorsága nem volt hozzá, hogy elhálja aházasságot. A lélegzetem is eláll ennyi nyers szókimondástól. – És maga szerint igaz? Mármint amit a király állít… Mrs. Zouche megrázza a fejét, és iszik egy korty bort. – Senki se hiszi el, már csak azért se, mert szegény

királyné oly égbekiáltón ártatlan! Látszik rajta: nem is sejti,hogy baj van. Ott voltam, amikor Lady Rutland elmesélte azúrnőnknek, hogy a felséges asszony mennyire dicsérte akirályt figyelmességéért és gondoskodásáért. Azt mondta,a király lefekvés előtt mindig megcsókolja, megfogja akezét, és azt mondja: Jó éjt, angyalom”, reggelenként pedigugyancsak megcsókolja, és azt mondja: „Viszontlátásra,kedvesem.” Lady Rutland meg a többiek nem hittek afülüknek, mivelhogy úgy tűnt, a királyné nem is számít ennéltöbbre. Lady Edgecombe ekkor megjegyezte, hogyszerinte a felséges asszony még mindig szűz, de Annakirályné visszavágott: már hogy lehetne ő szűz, amikorminden éjjel a királlyal alszik? A hölgyek errefelvilágosították, hogy ha meg akar ajándékozni minket egykis yorki herceggel, akkor ennél bizony többre van szükség,de a királyné kijelentette, hogy éppen eleget hallott, ésvegyék tudomásul, hogy neki így a jó, és nem is kell nekitöbb a király figyelmességéből. – Hát lehet nő ennyire tudatlan? – kérdezem nevetve. –Talán csak tetteti magát! – Szerintem meg komolyan beszélt. De most ott van egyszál magában a richmondi palotában, távol az udvartól.Most már csak felfogja, hogy a király elhanyagolja! Azt isbeszélik, hogy őt ugyanúgy el fogja távolítani, ahogy Katalinkirálynéval tette. Sőt, beszélnek még egyebet is – és ittMrs. Zouche még halkabbra veszi a hangját –, azt, hogyvalaki máson akadt meg a szeme. – És ki volna az? – kérdezem meglepetten, majd ismétteletöltöm mindkettőnk bögréjét. Hát már itt az újabbboldogtalan teremtés, akire rászakad ez a mindentekintetben súlyos királyi kegy? – Norfolk herceg unokahúga, Katherine Howard. Egészfiatalka, alig tizenöt éves, de elég csinos ahhoz, hogyfelcsiklandozza egy öregember ágyékát. Úgy hírlik, akatolikus párt egyengeti az útját, hogy megtörjék areformátorok befolyását, mivel azok igencsak erőre kaptak,

amióta a király protestáns királynét vitt az oltár elé. – És most ezt a kislányt akarja nőül venni? – A legtöbben így hiszik. Őfelsége, mint mindig, most isa maga feje után fog menni. De nehogy itt, Bradgate-benbárkinek is elárulja, amit mondtam! Milady epeömléstkapna, ha hallaná, hogy pletykálkodom. Nem tűr semmilyentiszteletlenséget a Tudorokkal és legfőképpen a királlyalszemben. Megnyugtatom barátnőmet, hogy néma leszek, mint asír. Ezután másfelé kalandoznak gondolataink. Egyszercsak valami kaparászást hallunk a lépcsőház felől. Egérregyanakszunk, és felugrunk, hogy körülnézzünk. Az ajtó résrenyitva volt. Amikor kinyitom, hát ki más térdel a túloldalán,mint a kis Jane! Hallgatózáson kaptuk! – Ó, te rossz gyerek! – kiáltok rá, bár nem annyira acsínyén botránkoztam meg, mint amennyire azonszorongtam, hogy vajon mennyit hallhatott. – Azonnal mégyaz ágyba, és ma már nem is kelhetsz fel! Jane alsó ajka megremegett, aztán szó nélkülmegfordult, és felment a lépcsőn. Ránéztem Mrs. Zouche-ra. – Jaj istenem, bárcsak semmit se hallott volna! – Vagy ha mégis, legalább megtartaná magának! –toldotta meg Mrs. Zouche. – Milady megölne, ha rájönne,hogy ilyesmiket beszéltem Lady Jane füle hallatára. Ez a gondolat hideg zuhanyként hatott ránk, és attólkezdve csak apró-cseprő, ártatlan dolgokról folyt köztünk aszó. Később, estefelé, benézek Jane-hez. Teljesen éber;szeméből csodálkozást és értetlenséget olvasok ki. – Jó éjszakát akartam kívánni – szólítom meg. – Innálvalamit, Jane? Felül az ágyban, még mindig furcsán néz rám. Vajonmennyit hallgatott ki a délutáni beszélgetésből? Szavailegsötétebb sejtelmeimet igazolják.

– Miért rossz szagú a királyné, dadus? És miértfogdosta össze a király? Hiszen ez rémes! Ha királynévolnék, én nem hagynám. Elkergetheti a király, mertbüdös? Leülök mellé az ágyra. – Nem lett volna szabad hallgatóznod, gyermekem. Deha már így történt, és meghallottál mindenfélét, ami nemkislány fülének való, hát megpróbálom elmagyarázni. Úgyhallom, a király nem kedveli a királynét. Az is lehet, hogyrossz szaga van; ha igen, akkor azért, mert nem mosakszikelég gyakran. És az is lehet, hogy a király elküldi, de nemazért, mert rossz a szaga. Döntése mögött valószínűlegkomolyabb ok rejtőzik, de azért király, hogy ez ne jelentsenakadályt. Úgy látom, Jane beéri ennyivel. Szerencsére még olyankicsi, hogy hamar másra terelődik a figyelme. Több kérdéstnem tesz fel a királyi párról, és én elégedett vagyokmagammal, amiért elfeledtettem vele a kényesebbkérdéseket. – De jól jegyezd meg, Jane – figyelmeztetem –, hogy akirályról sohasem mondhatunk rosszat, mert őt Isten küldte,hogy uralkodjék rajtunk. Nagyon helytelen lenne, hamegszólnánk, és meg is büntethetnek minket érte. Ígérdmeg, hogy senkinek sem fecseged ki, amit ma délutánhallottál. Megígéred? – Igen, megígérem – mondja nagyon komolyan. – Akkor hát jó éjt. – Betakargatom, megcsókolom. – AJóisten vigyázzon rád. Nyár derekán járunk, milady ideje már közeleg. Ekkorértesülünk róla, hogy a király semmisnek nyilváníttattaCleves-i Annával kötött házasságát, és a királynét lelkeskészségéért – amelyet uralkodónk kissé zokon is vett –néhány szép palotával és csinos évjáradékkal jutalmazta,továbbá felruházta a kétes kiváltsággal, hogy őfelségelegkedvesebb húgának mondhatja magát. És még egy

hónap sem telt el a válás óta, máris tudomásunkra jut, hogyszerelembe bódult uralkodónk nőül vette KatherineHowardot, akinek kiadós bájait még a nyilvánosság előtt isönfeledten cirógatja. Amikor Jane-nel a kertben ülünk, és margarétábólfonunk láncot, megpróbálom elmagyarázni neki, mi történt. – Tudod, babácskám, a király és Anna úrhölgyházassága nem volt igazi, rendes házasság, és ezért acanterburyi érsek megengedte, hogy elváljanak, és újházasságot kössenek. – Arról természetesen hallgatok,hogy miért nem volt rendes házasság a királyi páré,továbbá nem utalok sem Anna úrhölgy tisztálkodásiszokásaira, sem a király közeledési kísérleteire. Jane-nekazonban túl jól vág az esze. – És a canterburyi érsek nem kérhette volna meg akirálynét, hogy mosakodjon gyakrabban? –kérdezikomolykodva, engem pedig ráz a nevetés. Ejha, hogymiket nem mond ez a gyermek! Csöppentett édesség azegész kis jószág, de csíp is, mint a citrom, amelyetSpanyolországból szállítanak a konyhánkra. És nap mintnap okot ad rá, hogy álmélkodjam! Lady Dorset előrehaladott terhessége nem engedi meg,hogy elutazzon, és tisztelegjen az új királyné előtt. Ehelyettinkább a házban csap hajcihőt, az egyik szobát átrendezi,a másikba új bútort rendel, és pattogó utasításaipergőtüzével valamennyiünket az őrületbe kerget. – Ezt a fészekrakó ösztön teszi – vélekedik Mrs. Zouche.– Jegyezzétek meg, amit mondok: hamarosan lebetegszik. Bármekkora a házban a felfordulás, én szeretem azévnek ezt a szakaszát, amikor a nyár uralma töretlen.Odabenn hűvös van, nyitva minden ablak, és a szobákillatosak a padlóra terített friss sástól. A kéményekben nembömböl a tűz, sőt, a kandallókat szépen elrendezettvirágokkal díszítik. A kertekben varázslatos színpompa,zsong a virágzó, sarjadó, termőre forduló élet, gazdagtermés ígérkezik.

Lady Dorset minden különösebb hűhó nélkül újabbleánygyermeknek ad életet. Egész éjjel vajúdott, de aligszenvedett. A szülést követő napon elviszem Jane-t, hogymegismerkedjen húgocskájával. A bölcsőben fekszik,milady ágya mellett. – Katherine-nek hívják, mint a királynét – közli a márkiné.Jane is láthatja, milyen fáradt és kelletlen a mamája;bizonyára megviselte a csalódás, hogy most sem sikerültfiút szülnie. A kis csecsemő azonban feltűnően szép,egyáltalán nem olyan gyűrött, mint a legtöbb újszülött.Szőke haja, nagy kék szeme és elbűvölő angyalarca van.Jane-nek szemlátomást nagyon tetszik, és megpróbáljafelvidítani a mamát. – Szebb, mint akármelyik fiú – jelenti ki, de a hatásegészen más, mint amire számított. – Vigye ki innen – csattan fel milady –, mert csakbutaságokat hord össze. Gyorsan kiterelem a helyiségből, és látva, milyenkétségbeesett, vigasztalni próbálom. – Semmi baj, kicsikém… Te jót akartál. Anyádasszonycsak fáradt, és nincs egészen magánál. Gyere, menjünk felszépen, dolgozzunk tovább azon a gyönyörű hálóruhán,amelyet Lady Katherine-nek varrunk. És lehet, hogy avarródobozomban még egy-két szem marcipán is akad! Jane máris megnyugszik, és boldogan szökdécsel végiga folyosón. Közben eszébe jut, hogy az ilyen jól neveltkislányok méltóságteljesebben viselkednek; lassít, éskimért léptekkel vonul tovább. Sajog a szívem érte. Milyen fiatal, és máris milyenértelmes. És milyen ridegen bánnak vele éppen azok,akiknek a legjobban kellene szeretniük.

Lady Jane Grey

Bradgate Hall 1541. október Ma lettem négyéves. Ellen asszony már hatkorfelébreszt, és utasít, hogy imádkozzam. Leereszkedem atérdeplőmre, és arra kérem Istent, tegyen kötelességtudó,engedelmes kislánnyá, és áldja meg a szüleimet, de egészidő alatt az előttem álló napon jár az eszem, meg hogymilord és milady mit tartogatnak számomra. Most, hogynagylány lettem, velük fogok étkezni a nagyteremben, azemelvényen. Ez borzasztó felnőttes dolog, de ijesztő is,mert annyi viselkedési szabályt kellene megjegyeznem,hogy néhányat biztosan el fogok felejteni, és anyámasszonynagyon haragos lesz. Gyakran haragszik meg rám, pedigigazán próbálok jó lenni, és Ellen asszony annyiszorelmagyarázta, mit szabad és mit nem. Étkezés közbennem beszélhetek, csak ha valaki szól hozzám. A világminden kincséért sem szabad ásítani, böfögni, orrotpiszkálni, nem törölhetem a kezem az abroszba, és ami afő, pukizni is szigorúan tilos. És mindig gondolnom kell rá,hogy minden étkezés az Utolsó Vacsorára emlékeztetbennünket, tehát olyan jól kell viselkednem, mintha a miÁldott Megváltónk is ott ülne az asztalnál. Azt hiszem, mindezt alaposan megjegyeztem, de vanmég egyéb is. Az asztalnál sok fogást szolgálnak fel, de agyermekek nem eshetnek a falánkság bűnébe, és egyalkalommal csak két-három ételből vehetek. Ellen asszonyszerint a túl sok evés felhevíti a vért. És ha az evéstőlmegfájdulna a hasikám, nyugodtan ott kell maradnom azasztalnál, és nem kelthetek feltűnést. Ima közben folyvást izegtem-mozogtam, és olyanizgatott vagyok, hogy a reggeli se megy le a torkomon.Ellen asszony, aki épp Katherine-nel foglalatoskodott, aztmondja, hagyjam csak ott az ételt, mert ideje, hogy

kicsinosítsam magam a nagy napra. Mozdulatlanul állok, ésengedelmesen nyújtogatom a karom, ő pedig egymás utánadja rám a sok, finomabbnál finomabb holmit – szerintemtúl sokat ehhez a szép meleg időhöz képest. – Hiába, Jane, ez a szokás. Megfelelő öltözékben kelljelentkezned a szüleidnél. Vendégeket hívtak az asztalhoz,rangodhoz illően kell mutatkoznod. Az igazi lady akkor sempanaszkodik, ha melege van, és kényelmetlenül érzi magát. Elsőnek hosszú ujjú gyolcsinget ad rám, amelynekaranyhímes a kézelője. Utána be kell szívnom és benntartanom a levegőt, mialatt ő befűzi a merev, alul hegyesenvégződő fűző zsinórjait, hogy a hasam minél laposabblegyen. Erre jön a tunikának nevezett sima, vajszínűselyemből szőtt alsóruha és e fölé a gyomornál szűkbetéttel ellátott zöld bársonyköntös, amelynek mély,négyszögletű kivágása lötyög rajtam. A bő, széles, elölnyitott szoknya hosszú uszályban végződik. A ruhánakdúsan redőzött, bő ujja van, de most újra ki kell nyújtanom akarom, mert Ellen asszony még szőrme felsőujjat is erősítrá. Ezután a derekam köré csatolja az ékkövekkel kirakottövet, amelyről áttört ezüsttokban illatos labdacs függ, majdkikeféli és befonja hosszú hajamat, a fonatokat pedigkontyba illeszti a tarkómon. Ezután kerül a fejemre aszaténselyemből és ezüstszövetből varrt főkötő, arra pediga fekete fátyollal díszített kerek francia csuklya. Utoljárakövetkeznek az ékszerek: a mellemre tűzött bross, háromgyűrű és a nyaklánc, amelyről a ruha gyöngyös hímzésévelösszhangban egyetlen csepp alakú gyöngyszem csüng. Megnézem magam a tükörben. Szakasztott úgy vagyoköltözve, mint anyám vagy bármelyik más előkelő dáma.Mint egy felnőtt nő, babaméretben. Aztán kelletlenülgondolok rá, hogy e szerint is kell majd viselkednem. Igaz,ebben a szűk, nehéz ruhában ez nem is lesz olyan nehéz,hiszen moccanni is alig bírok. Szaladgálni meg végképpnem lehet benne, így is vigyáznom kell, nehogy elbotoljakaz uszályban. Még szerencse, hogy ezt sokat gyakoroltam.

És ha nem akarom, hogy a csuklya leessen a fejemről, felkell szegnem az államat. Ezt a temérdek ruhát mind anyám válogatta össze. Aztmondta, szeretné, ha méltóságteljes hatást keltenék, ésdicsőséget hoznék családunkra. Bár nem igazán tudom,hogy érti ezt, megteszek majd minden tőlem telhetőt. Degyűlölöm ezt a sok meleg, súlyos göncöt, és csöppet semörülök, hogy így kell járnom. Hogyan fogok enni, hiszen méglevegőt is alig kapok?! Különben is elszorítja a torkom azizgalom, amiért a nagyteremben kell étkeznem. Ó, milyen jólenne az egyszerű, hétköznapi ruhámban és kendőben!Milyen szívesen futkároznék az almáskertben Meggel, aszakács lányával! Meg is eljött, hogy megnézzen felöltözve. – Csudaszép vagy, Jane – jelenti ki. – Csak ne érezném magam ilyen kényelmetlenül! –siránkozom. Szeretnék olyan lenni, mint Meg! Bárcsak ne lennénekkülönóráim, és bárcsak szabadon, szélfútta hajjalrohangálhatnék a földeken, és almát csenhetnék a fákról,vagy lubickolhatnék a folyóban! Ehelyett örökké úgy kellviselkednem, ahogy egy ifjú ladyhez illik. Milyen szerencsésis ez a Meg! Lehet, hogy őt is megveri a mamája, harosszalkodik, de kárpótlásul sokat becézi meg simogatja,és gyakran lepi meg valami ajándékkal – kemencemelegsüteménnyel vagy szép szalagokkal; egyszer még egyédes kiscicát is adott neki. Bárcsak az én anyámőladysége is ilyen kedves volna! – Gyönyörű ez a ruha – mondja Meg, és sóváran pislográm. Sejtem, hogy legszívesebben helyet cserélne velem,én pedig szeretném megsúgni neki, hogy Megnek lennisokkal szórakoztatóbb. – Most már menj szépen haza, Meg – figyelmezteti Ellenasszony. – Jaj, és kérlek, vidd vissza helyettem ezt azedényt a konyhába. – Meg elsiet, kezében a tányérjaimmal.

Dadusom a fejem búbjától a lábujjam hegyéigszemügyre vesz, de nem tudok rájönni, elégedett-e alátvánnyal. – Nos, most már alkalmas vagy rá, hogy szembenézz avilággal meg az édesanyáddal – mondja, majd velem ésKatherine-nel a szárnyai alatt elindul, hogy üdvözöljük aszüleinket. Ez így megy minden reggel, de a találkozás nemmindig kellemes, mert anyám néha összeszid, olyandolgokért is, amiket el se követtem. Általában valamiapróság miatt köt belém; hogy egy hajfürtöm nincs ahelyén, vagy piszkos az egyik körmöm, és ilyenkor az ismegesik, hogy keményen belém csíp, vagy pofon legyint,Ellen asszonyt pedig leteremti, amiért túl engedékenyvelem. Más alkalmakkor a szüleim vadászatra készülődnek,vagy fontos vendégeket fogadnak, és ilyenkor nemszeretik, ha Katherine vagy én ott lábatlankodunk. Aszobájuknak kutyaszaga van, mert a kutyák folyton asarkukban oldalognak. Olyan utálatos, savanyú szaguk van,nem bírom elviselni, pedig kár, mert szeretem ezt akellemes, derűs szobát, a nagy kőkandallóban fickándozóbarátságos tűzzel, a tarka kárpittal, a szépen kifényesítettbútorokkal. Sokszor gyönyörködöm a családiarcképekben, különösen dédnagybátyám, a királyképében, amely akkor készült, amikor még fiatal és daliásherceg volt. Bókolunk, és lehajtott fejjel várjuk szüleink áldását. – Jó reggelt – szólal meg milady. – Jójeddel – feleli a maga kisbabahangján Katherine, ésfelemeli dundi kis karját. – Ölibe! Ölibe! – Most nem, szívecském – mosolyog rá milady. – Légyjó kislány, és állj szép egyenesen. – Milord, milady, jó reggelt – mondom, és anyámatfigyelem, leplezve, mennyire tartok tőle. Rézvörös hajával,tejfehér bőrével igazán szép asszony, és ma olyan ruhát és

csuklyát visel, mint én, csak az ő gyönggyel szegélyezettzöld bársonyruhájának sötétebb a színe, és az övérőlparányi, drágakövekkel kirakott könyvecske függ. Pazaröltözékében szakasztott akár egy királyné. Jégből faragott,hűvös, távoli fejedelemnő. – Jane… – A hang fagyos, a hangszínben, mint mindig,most is feddés bujkál. – Gyere ide! – Zordul megvizsgál,majd odabólint Ellen asszonynak. – Megfelel. Katherine-hez milady sokkal kedvesebb. Megcsókolja afeje búbját, pelyhes szőke haját felborzolja, és fogja akarját, amikor ügyetlenül, de kacarászva végigtipeg aszőnyegen. Katherine soha nem hibázhat. Mindig csak énkerülök bajba. Úgy látom azonban, hogy ma kegyben állok anyámnál,és amikor odaint magához, hogy átnyújtson egy nagy, pirosbőrbe kötött könyvet, kicsit felengedek. Amikor a könyvetkinyitom, látom, hogy tele van élénk színű képekkel;némelyiken arany festék csillog. – A Szentírásból vannak benne történetek és imák, hogyépülésedre szolgáljanak – mondja apámuram kicsithomályosan. – Egykor a nagyanyádé volt, és remélem,Jane, hogy hamarosan egyedül is el tudod majd olvasni alatin szavakat. – Köszönöm, milady, köszönöm, milord – suttogom alehető legilledelmesebben. Szinte megdelejez ez a ritkakedvesség és a vele járó ajándék. A háznál nincs sokkönyv, így hát még soha nem láthattam ilyen szépségesképeket. Már alig várom, hogy sorban megnézzem őket, ésmeséket találjak ki hozzájuk. Most még sürgősebbnekérzem, hogy kiismerjem magam a betűk világában. Akkormajd az igazi meséket is elolvashatom. De most már ideje visszamenni a gyerekszobába.Anyám el is bocsát. – Aztán ügyelj, hogy az ebédnél rendesen viselkedj! –parancsol rám.

– Igen, asszonyom – felelem, és a becses ajándékotmagamhoz szorítva elindulok felfelé. Tíz perc múlva lesz tizenegy, és Ellen asszony felszólít,hogy mossak kezet, és hozzam rendbe magam. Utánaismét levisz a főlépcsőn. Belépünk a nagyterembe, aholszolga vezet a helyemre. Az emelvényen megterített asztalvégén fogok ülni, ahogy az gyerekhez illik, de először azülőkém mögé kell állnom, amíg a szüleim el nemhelyezkednek magas támlájú, faragott székükön. Ezután azegész társaság helyet foglal, és házi káplánunk latinulmondja el az asztali áldást. Előttem az asztalon nagy ezüsttál, kés és villa (melyeketmár nagyon ügyesen forgatok), finom üvegpohár egyVelence nevű városból, egy kis sótartó és egyösszehajtogatott damasztszalvéta. Az abrosz tele vanhintve friss fűszernövényekkel és virággal, és ezüstkézmosó edények várják, hogy az ember leöblítse zsírosujjait. Egy szolga kibontja a szalvétámat, megcsókolja, és atérdemre helyezi, majd a mellettem ülő öreg lordra kerítsort. A másik oldalamon Mrs. Zouche ül, aki kedvesen rámmosolyog, de semmit sem szól. A teremben tartózkodóklegtöbbje mintha észre sem vette volna, hogy én is ittvagyok. Hirtelen trombiták harsogása jelzi, hogy hozzák az elsőfogást. Tetszetős, mennyei illatú tálak lepik el az asztalt; agyereklakosztályban soha nem eszünk ilyen finomakat, odacsupa egyszerű étel kerül. Fűszernövényekben sült,mazsolával és tejszínnel töltött disznóhúst választok,csodás íze van. A következő fogásból egy szép szeletpontyot kérek, fügepástétommal. Mialatt mohón falatozom,a hozzám beosztott szolga újra meg újra tölt a borból,amelyet eddig csak hígítva ihattam, de olyan alaposanmegsóztam az ételt, hogy nagyon megszomjazom, éshatalmas kortyokban döntöm magamba az italt.Hamarosan furcsán kezdem érezni magam, szédülök, éssürgősen ki kellene mennem az árnyékszékre.

De senki sincs, aki törődne velem. Mindenki falatozik éstársalog, akkora a zaj, hogy egymást kell túlkiabálniuk.Ellen asszonynak nyoma sincs. Mit tegyek? Kezdem elveszíteni a fejem. Nagykalamajka lesz vajon, ha felállok az asztaltól, és felkeresemaz árnyékszéket? Eddig még senki sem tett ilyet. Vétenéka jó modor szabályai ellen? Keresztbe vetem és szorosanösszezárom a lábam, és könyörögve nézek Mrs. Zouche-ra, de ő most is csak rám mosolyog, és már el is fordult. Már nem soká bírom. Sírhatnékom támad. Milyenszörnyű lesz, ha a nyilvánosság előtt összepisilemmagam… Elképzelni is rémes a szégyent, a felháborodást,no meg a büntetést, ami rám vár. És ekkor egyszer csak az egész társaság feláll.Meghökkenve nézek körül: mit jelentsen ez? A meglepetésnéhány pillanatra eltereli figyelmem szorult helyzetemről. Énis lecsúszom az ülőkémről, és felállok, bár a fejem aligemelkedik az asztal fölé. A szolgák díszes menetbenvonulnak be a terembe, és hatalmas aranytálon óriás darabillatos, gőzölgő húst hoznak. Szomszédom, az öregúrértetlenségem láttán lehajlik hozzám. – Most hozzák a vesepecsenyét, az angoloklegkedvesebb húsételét! Ősi hagyomány, hogy felállvaköszöntsük. Majd szétpukkadok, de hirtelen rájövök, mit tehetek. Anehéz szoknyák alatt szétvetem a lábam, és amilyen lassanés csendesen csak lehet, a padló gyékényborításárapisilek. Aztán leülök, és reménykedem, hogy a szoknyákkalsikerül eltakarnom a tócsát. Ha mégis észrevennék, háthaazt gondolják majd, hogy az egyik kutya művelte, hiszen aterem most is tele van velük; fekszenek az asztalok alatt,vagy húscafatokért pitiznek. Micsoda felszabadult érzés! Végre elengedhetemmagam, és bukásomra nem is figyel fel senki. Vörösborbaáztatott téli körtét kapok be, marcipántortát csipegetek. A

háznagy elviteti a tányérokat, és behozatja a hippocrasnaknevezett fűszeres bort, amit ostyával szolgálnak fel. Erremár alig van hely a gyomromban, és a fejem mégkótyagos, amikor felállók az imához. Utána anyámmagához int. Odatámolygok a vendégek háta mögött, és bókotcsapok. Magamban imádkozom, nehogy észrevegyepirosra gyúlt arcom, vagy valamilyen jelből rájöjjön akihágásomra. – Most már elmehetsz, Jane – mondja. – Ellen asszonykivisz sétálni a parkba, majd pedig folytatod a hímzéstvacsoráig. Utána, mielőtt lefeküdnél, még gyakorlod egydarabig a tánclépéseket. – Igen, asszonyom – suttogom, és újra pukedlizek. Decsak most érzem meg, hogy a szoknyám szegélye és azuszályom felől kellemetlen, árulkodó szag terjeng, és amiennél sokkal nagyobb baj: anyám is megérzi.Összeráncolja a homlokát, majd gyorsan lehajlik, két ujjaközé csípteti a bársonyt, aztán megszagolja a kezét.Megsemmisülve horgasztom le a fejem. Nem merekránézni. Tudom, milyen dühös. Ellen asszony a háttérben téblábol. A vendégekjóllakottan fecserésznek. Fogalmuk sincs, mi történik azemelvényen. Anyám odainti a dadát. – Vigye gyorsan ezt a gyereket, mosdassa meg, ésöltöztesse át! – mondja nagyon halkan. – Aztán hozza be afogadószobába, ott majd leckét adok neki jó modorból. Ellen asszony megfogja a kezem. Megyek utána, és alépcsőn kitör belőlem a sírás. Mialatt átöltöztet, elmesélem,mi történt. – Hát nem jutott eszedbe, hogy engedélyt kérj éskimenj? – kérdi szigorúan a dadus. – Azt hittem, kikapnék – mondom szipogva. – Nahát, most még jobban kikapsz majd. És

megjósolom, hogy velem együtt. No, most már rendbenvagy. Gyerünk, nézzünk szembe a vésszel! Anyám már vár a fogadószobában. Egyenes háttal ül,ráncolja a homlokát, látszik, hogy engesztelhetetlen. – Még szerencse, Jane, hogy a vendégek nemszereztek tudomást erről a szégyenről – mondja fagyosan.– De nagylány létedre több eszed is lehetne. Miért nemkéredzkedtél ki? Anyám természetesen soha nem értené meg, mennyirefélek tőle, és milyen kínosan igyekszem, hogy neharagítsam magamra. És úgy látszik, elfelejtette, hogy mavan a születésnapom, és ma ültem először a nagyasztalnál. Őt csak az érdekli, hogy szégyent hozok acsaládra. – Nagyon helytelenül viselkedtél, és kötelességem, hogyjobb modorra tanítsalak. Állok előtte, reszket minden tagom. Ellen asszony ahátam mögött áll. – Készítse elő! – szól rá milady, és a lovaglóostoráértnyúl. Ellen asszony elkeseredett képpel egy padhoz vezet,ráfektet, és felemeli a szoknyáimat. – Szégyent hoztál a házunkra, Jane – mondja anyám. –Meg vagyok döbbenve, hogy egy fiatal hölgy a te korodbanilyesmit tegyen a nyilvánosság előtt. Remélem, a jövőbentöbb gondod lesz az illendő viselkedésre és a rangodra, ésbízom benne, hogy ez a kis fegyelmezés a későbbiekbenis emlékeztet majd a mai napra. Hallom az ostor suhogását a levegőben, aztán márérzem, ahogy belemar az ülepem puha húsába. Azajkamba harapok, és nagyon igyekszem, hogy ne sikítsak;bármilyen furcsa, de érzem, hogy ezzel csak örömetszereznék anyámnak. A negyedik csapás után azonbanmár muszáj feljajdulnom, és görcsösen összezártszemhéjamon áttörnek a könnyek. Most már vigasztalanul

zokogok. – Állj fel, és hozd rendbe magad! – utasít milady. – Nos,mit akarsz mondani? – Sajnálom, ami történt, asszonyom – felelem szipogva.– Kérem, bocsásson meg. – Istennél a bocsánat – veti oda. – Most elmehetsz. Bradgate Hall 1542. február Valami szörnyűség történt. Tudom, mert az egészházban fojtottan súgnak-búgnak az emberek. Ha belépek,elhallgatnak, és ebből magamtól is kitalálom, hogy valamikellemetlen dologról pusmoghatnak. Hamarosan megtudom, miről van szó. Éppen az ábécétmondom fel Ellen asszonynak, amikor anyám belép agyerekszobába. Bókolunk, aztán állva várjuk, hogy miladyleüljön a tűz melletti támlás székre. Katherine csúszkál aföldön, és gagyog magában; ő még szerencséjére nemérzi, milyen feszültség vibrál a levegőben. – Bizonyára hallotta már, mi történt a királynéval –mondja milady Ellen asszonynak –, de most újabb hírekérkeztek, és nem baj, ha a gyerek is értesül róluk; legalábbmegtudja, mi érheti azt a nőt, aki letér az erény útjáról. Megaztán előbb-utóbb úgyis a fülébe jutna. Ellen asszony keserves képpel néz rám. Rájövök, hogy őmár tud valamit arról, amire anyám céloz. Már előre félek,micsoda rémségeket fogok hallani. Az ablakpárkánynálKatherine egy rongylabda után nyúlkál, és a maga kisvilágába süppedve motyog valamit. – Mindenféle szóbeszéd kering – fog mondókájábaanyám –, és a rémhírek nap mint nap megkettőződnek. Deén az igazat fogom mondani, úgy, ahogy milordtólhallottam. Tavaly novemberben, miután őfelsége és Katalinkirályné visszatértek északi utazásukból, némely hitványszemélyek vádakkal hozakodtak elő a királynéviselkedését illetően, és vizsgálat indult, hogy kiderítsék,

helytállók-e ezek a vádak. Sajnos azok voltak. Kiderült,hogy a királyné őkegyelmessége még tizenkét éves semvolt, amikor a zenetanára megrontotta, később pedig úgyélt együtt az unokafivérével, Francis Derehammel, minthaférj és feleség volnának. Mindez azalatt történt, amígnagyanyja, Norfolk hercegné házában nevelkedett. Úgyhírlik, vallottak a szolgák. Látták Derehammel meztelenül azágyban, a személyzeti hálóban. Csak ámulok-bámulok. Mit jelenthet az, hogy valakit„megrontanak”? És miért akarna a királyné azunokafivérével meztelenkedni? Ez igazán neveletlenség.Nem csoda, hogy bajba került. Anyám rám néz, és a homlokát ráncolja. – Jól figyelj, Jane, mert ez a lecke neked is szól.Négyéves vagy, elég nagy hozzá, hogy megértsd. Minthanem lett volna elég, hogy a királyné nem volt méltó azőfelségével kötött házasságra, az esküvő után is folytattaerkölcstelen életét. Először titkárává fogadta Derehamet,aztán, amikor ráunt, titkos viszonyt kezdett egy másikrokonával, Thomas Culpeperrel, aki a királymagánlakosztályában volt szolgálattevő. A király őfelségenagyon kedvelte; annál felháborítóbb, amit művelt. Akirályné a cinkosává tette azt az utálatos Lady Rochfordot –tudod, George Boleyn feleségét, aki aztán tanúsította is,hogy férje vétkezett a tulajdon húgával, Anna királynéval.Nos, Katalin királyné Lady Rochford közreműködésévelelrendezte, hogy éjszakánként a saját szobájábanfogadhassa Culpepert, még utazás közben is. Egyalkalommal a király megjelent az ajtaja előtt, hogy afeleségével háljon, de várnia kellett, amíg Culpepertsebtében ki nem szöktették a hátsó lépcsőn. Másalkalommal pedig Lady Rochford őrködött, mialatt akirályné az árnyékszéken fogadta Culpepert! Az árnyékszéken?! Mondhatom, meg vagyokbotránkozva. Tovább nem is kell érdeklődnöm: így istudom, hogy a királyné igen csintalan hölgy, és büntetést

érdemel. Ha én az árnyékszéket használom, soha senkitnem engednék be. Micsoda illetlenség! – Utálatos az ilyen viselkedés, milady – mormolja Ellenasszony. – Hogy volt képe ekkora gyalázatot hozni a királyőmagasságára! – Jól mondja – bólint zordul anyám. – Amikor atanácsadói közölték őfelségével, hogy a vádakigazolódtak, királyunk a szemük láttára összeomlott, észokogásban tört ki, majd kardért kiáltott, hogy levágja a nőt,kit oly forrón szeretett. Milord éppen jelen volt, és megírta,milyen szánalmas látványt nyújtott e legendásan bátoruralkodó, amint így kivetkőzött méltóságából. Nos, ezután akirálynét Hampton Courtban fogságba vetették. Szörnyűállapotba került, sírt, jajveszékelt, és egyszer sikerültkitörnie őrei közül, és berontania a kápolnába, ahol a királyéppen misét hallgatott. Bizonyára azt remélte, személyesbájaival meglágyíthatja a király szívét, és megmenekülhet.De mielőtt az urát megközelíthette volna, utolérték, ésakárhogy sikoltozott, elhurcolták. – Fiatalka még – jegyezte meg Ellen asszony. – Úgy van; alig múlt tizenhét. De ebben a korban azember már meg tudja különböztetni a jót a rossztól. – Igen ám, asszonyom, csakhogy soha nem neveltékerényes viselkedésre. Úgy hallottam, a nagyanyjaelhanyagolta, most meg kiderült, hogy a zenetanárarontotta meg zsenge kislány korában. Valóban súlyosanvétkezett, de hát senkinek sem esik meg rajta a szíve?Szegény fiatal teremtés szörnyű állapotban lehet, hiszeneszébe juthatott, milyen borzalmas sors sújtotta rokonát,Boleyn Annát. Boleyn Anna nevét már korábban is hallottam, de csakeldugott zugokban, pusmogás közepette, így aztán nemtudom, ki volt, és miféle borzalmas sorscsapás érte.Szeretnék közbeszólni és tudakozódni, de félek, hogyanyám megdorgál, vagy tán meg is üt.

– Persze hogy eszébe jutott – feleli milady –, ezért sírt éscsapkodott oly vadul maga körül, amikor kihallgatták.Mondanom sem kell, hogy mindent tagadott, de a tanúkeskü alatt cáfolták meg hazugságait. – Megvolt már a tárgyalása? – kérdezi leverten Ellenasszony. – Nem. A király először a Syon-apátságba száműzte; ottkellett töltenie a karácsonyt. – Igen, ezt hallottam – bólint a dadusom. – És mégmindig ott van? Milady a fejét rázza, és csak kis szünet után szólal meg. – Egy héttel ezelőtt parlamenti határozattal marasztaltákel felségárulásban, és fosztották meg életétől csak úgy,mint minden címétől és vagyonától; ilyenkor nincs szükségtárgyalásra. Múlt pénteken pedig, minden őrjöngése éskapálózása ellenére, bárkán felszállították a Towerba, aholhétfőn fejét vette a hóhér. Felhördülök. Hiszen ez rettenetes. A legrémesebblázálomnál is rosszabb. Hogy fejét vették? Mit jelent ezpontosan? És miért tették? Szó, mi szó, csúnyánviselkedett, de annyira mégsem, hogy mindjárt a fejétvegyék. Rosszullét környékez. Sok vér folyik el ilyenkor?Irtózom a vértől. Amikor elvágtam az ujjam, az is nagyonvérzett, és fájt is. Hát még milyen rémesen fájhat, ha azembernek a fejét veszik. És olyankor biztosan még több avér. És mi lesz az emberrel, ha a fejét veszik? Talán mégmeg is hal… Remegek az iszonyattól, és anélkül hogy észrevenném,könnyek szöknek a szemembe. Ellen asszony védelmezőnmagához szorít, majd felnéz anyámra. – Kicsi még ahhoz, hogy megértse ezt, milady. Csakhalálra rémül tőle… Én meg állok ott bőgve. Anyám letekint rám a magasból,mesebeli, szőrmeszegélyű ruhájában, fején az ékszerektőlcsillogó-villogó főkötővel, de nyoma sincs rajta

ellágyulásnak. A királyné az ő családjára merészeltszégyent hozni, és ez mérhetetlenül bőszíti. – Jane – mondja szigorúan –, te a királyi ház egyikcsaládjába születtél. A rangunkbéli emberek élete anyilvánosság előtt zajlik, van hatalmunk, van vagyonunk, deezzel kötelezettségek is járnak, a nőknek pedig mindengáncs fölött kell állniuk. Ha egy nemesi rangú asszony úgyvétkezik, ahogy Katalin királyné vétkezett, férje mindenjavát: címeit, földjeit, kincseit, egész örökségét teszikockára. Ez esetben magán a trónutódláson esett folt, mertha a királynénak gyermeke született volna valamelyikbűntársától, könnyűszerrel kiadhatta volna a király sarjának,és ez oda vezethetett volna, hogy Anglia trónján egy hitványvérű fattyú ül. Minden asszony hűséggel tartozik férjének,egy arisztokrata hölgy esetében azonban a házasságtörésolyan ocsmány bűn, amely halálbüntetést érdemel. Nem tudom, mit jelent a házasságtörés, de a halál szótismerem. Mihelyt feltettem a kérdést, mire valók atemplomban a sírok, pontos magyarázatot kaptam. Akáplán elmondta: ha Isten úgy látja, hogy ennek vagy annakaz embernek a földi ideje lejárt, félelmetes ítélőszéke eléidézi az illetőt. Aki a földön jó volt, azt a mennybe küldi, aholörökké tartó boldogságban élhet a Mi Urunk JézusKrisztus, az Áldott Szűzanya és a szentek meg az angyaloktársaságában, de aki gonosz életet élt, az a pokolba kerül,ahol örökké tartó szenvedés várja. A káplán részletesenecsetelte, mi vár a pokolban a bűnösökre, és tudom, hogyigazat mondott, mert az egyik leicesteri templomban vanegy rémséges falfestmény, amire rá sem merek nézni, úgyfélek azoktól a gonosz ördögöktől, akik vasvillávalmarcangolják az elkárhozottak húsát. Ellen asszony aztmondja, nem szabad gondolnom arra a képre, meg hogyaz én bűneim nem olyan súlyosak, hogy örök kárhozatotérdemeljenek. Ha jó kislány vagyok, és szépen elmondomaz imáimat, és betartom a parancsolatokat, akkorfeloldozást kapok bűneim alól, és egyenesen az égbe

szállok. Ellen asszony azt is elmondta, hogy a legtöbb emberbetegségben vagy öregségében hal meg, vagy olyanbaleset éri, mint Samet, a tetőfedőt, aki leesett a létráról,és kitörte a nyakát. Beszélt a bátor katonákról is, akik aháborúban halnak meg. Állítólag a legtöbb embernek ahalál csak annyi, mintha elaludna. De nem tudomelképzelni, hogy vannak, akik azért halnak meg, mertszándékosan a fejüket veszik, különösen, ha nem isvétkeztek akkorát, hogy megérdemeljék. A királyné halálát dédnagybátyám, a király rendelte el. Akirályok mindent megtehetnek, amit akarnak. Ezt onnantudom, hogy megtanítottak rá: ők a közönséges emberekfölött állnak, és mindenki engedelmességgel tartozik nekik.A mi királyunkkal még nem találkoztam, de rengetegethallottam már róla, és az arcképe ott lóg a nagyteremben.Hatalmas szál ember, valóságos óriás, pompásöltözékben, jókora hasa van, és vörös szakálla, ésterpeszben áll, kezét a csípőjére téve. Nagyon félelmetesalak, ahogy rám fintorog a képről; nem is csak óriásnak, deemberevőnek is látszik. Lehet, hogy az is. Levétette akirályné fejét. Igaz, lehet, hogy már megbánta, éslegszívesebben visszacsinálná. Már kicsit jobban érzem magam, de még mindig egycsomó kérdésem volna, mert sok mindent most sem értek.De a mamám már menni készül. – Magára bízom, mennyit magyaráz el a gyereknek –mondja az ajtóban Ellen asszonynak –, de az égszerelmére, parancsoljon rá, hogy ne beszéljen ezekről adolgokról. Ha valaha az udvarhoz kerülne, ments isten,hogy kínos megjegyzésekkel hozzon szégyent a fejünkre. Távozása után Ellen asszony rendet csinál, és mégvacsora előtt elrakja a játékaimat. Én közben Katherine-nelülök a földön, együtt öltöztetjük fel Pollyt, a rongybabáját, denekem ezalatt is folyton a királyné rettentő halála jár a

fejemben. – Fektessük ágyba Pollyt – csipogja Katherine, és asarokban álló kisjáték bölcső felé totyog. Gyöngédenlefekteti a babát, és gondosan betakarja. – A fejét hagyd szabadon – mondom kényszeredettmosollyal. – így nem kap levegőt. – Te is menj szépen ágyba, Katherine – mondja Ellenasszony, és az egyik gyereklány már viszi is felhúgocskámat a lépcsőn, hiába tiltakozik. Ellen asszony becsukja a ládát, ahol a játékainkat tartjuk,lesimítja kötényét, leül a tűz mellé, és előveszi afoltoznivalót. – Ne foglalkozz azzal, Jane, ami a királynéval történt –mondja. – De mikor olyan szörnyű… – Szörnyű, de azt hiszem, így volt helyes. Nagyonostobán és csúnyán viselkedett, és tudnia kellett, milyenveszélyes, amit csinál. – De hát mi rosszat csinált tulajdonképpen? Ellen asszony összehajtja Katherine ingecskéjét; máralig látszik rajta a szakadás. Olyan aprók az öltései, hogyészre sem venni őket. Odaint magához. – Gyere ide, kislányom, állj szorosan mellém! –Odamegyek, és kezemet köténye puha vásznára teszem. – Hogyan vágták le a királyné fejét, Ellen asszony? –buggyan ki belőlem a kérdés, pedig már előre félek aválasztól. – Bárddal, Jane. – Mint amilyennel Perkins a fát aprítja? – Olyannal, csak az a bárd nagyobb és élesebb. – És fájt neki? – Szerintem fel sem fogta az egészet. Az ilyen halálnagyon gyors. Elhallgatok. Egy másik kérdés is a nyelvemen van, de

tudom, hogy meztelen emberekről nem illik beszélni. – Miért feküdt a királyné egy ágyban azunokatestvérével? – bököm ki végül. – Bizonyára azért, mert a feleségének képzelte magát.Férjnek és feleségnek szabad egy ágyban aludni. – De hát ő a királynak volt a felesége! Lehet egy nőnekkét férje is? – Nem, Jane, nem lehet. De úgy hallom, Dereham aztmondta, hogy Katalin mások előtt házasságot ígért neki, ésaz emberek ezt éppolyan érvényesnek tekintik, mint aházasságot. A királyné tagadta, hogy valaha ilyet ígértvolna, de alighanem hazudott, mert többen hallották, amintDerehammel „férjecskémnek” és „asszonykámnak” nevezikegymást. Valamit még mindig nem értek. – De miért feküdtek ágyba – érzem, hogy füligvörösödöm – ruha nélkül? Ellen asszony gondolkodik egy darabig, csak aztánválaszol. – Idefigyelj, gyermek. Isten úgy akarja, hogy ha egy férfimeg egy nő házasságot köt, gyerekeket hozzanak avilágra. És mert házasságon kívül gyereket világra hoznibűn, Isten megteremtette a házasságot, hogy a gyerekekIstennek tetsző módon jöjjenek a világra, és úgy is nőjenekfel, apjuk és anyjuk házában. Érted, amit mondok? Bólintok. – Akkor jó. A Szentírásból tudjuk, hogy Isten a férfit is, anőt is különbözőképpen alkotta meg. Másmilyen a testük. Aférfi a maga testéből magot ültet a feleségébe. Ebben aparányi magban egy teljes kis ember rejtőzik, és az anyjahasában nő meg. Kilenc hónapig marad odabenn, utánamegszületik. Na mármost, a magocskát csak úgy lehetelültetni, ha a férj és a feleség levetkőzik, különben nagyonnehezen menne… – És ez nem rossz nekik? – kérdezem égő arccal.

– Nem, egy csöppet sem. Isten csak azt írta elő, hogyelőzőleg fel kell venniük a házasság szentségét, degondoskodott róla, hogy ez a művelet kellemes legyen.Egyszóval a királyné hűtlen volt a királyhoz, mert befogadtaegy másik férfi magvát, vagyis szörnyű bűnt követett el.Kockára tette a királyi vér tisztaságát. Ez felségárulás, amitminden esetben halállal büntetnek. Valami motoszkál bennem. – Boleyn Annának is levágták a fejét? – Szentséges ég, hogy te milyen kis okos vagy! – kiáltfel Ellen asszony. – Igen, kedvesem, neki is, és többé-kevésbé ugyanebből az okból, de erről nem szabadbeszélni. Borzalmas história volt, és túl nagy fájdalmatokozott őfelségének is, a szüleidnek is. – De ki volt Boleyn Anna? – kérdezem. – A király második felesége és unokanővéred, LadyElizabeth édesanyja. Elizabeth rokonomról már sokat hallottam. Négy évvelidősebb, mint én, és saját palotájában lakik, egy halomszolgával körülvéve. Az udvarnál nemigen jelenik meg,mivel folyton csak tanul. Anyám azt mondja, kivételesenokos lány. – Lady Elizabeth biztosan nagyon szomorú, amiért azanyjának levágták a fejét – jegyzem meg. – A papája,szóval a király legalább jó hozzá? Ellen asszony megsimogatja a fejem. – Úgy tudom, eleinte látni sem bírta. Csak kétéves volt,amikor az anyját elvesztette, és rábízták egy nevelőnőre.Amikor kinőtte a ruháit, nem volt pénz, hogy újakatvegyenek, és Cromwell mester, a király titkára nem akartazaklatni a királyt. Jane királyné szánta meg aztán a szegényanyátlan kislányt, és visszahozatta az udvarhoz. A többimostohája is jó volt hozzá, csakúgy, mint Lady Maryhez,akit a király első felesége, az első Katalin királyné hozott avilágra. Mostanában már szívesen látják az udvarnál Lady

Elizabethet, valahányszor odalátogat. Azt mondják, sosembeszél az anyjáról. Talán így a legjobb. Apját, a királyt pedigvalósággal imádja. De ugye nem felejted el, Jane, hogyennek a szobának a falain kívül soha nem beszélhetszezekről a dolgokról?! Szót fogadsz nekem? – Szót fogadok, Ellen asszony – mondom ünnepélyesen. Hajnalban sikoltozva riadok fel. Szegény Ellen asszonydideregve ront be, gyertyával a kezében. – Nyugodj meg, kicsikém! – csitítgat a karjában ringatva.– Csak rosszat álmodtál. Az álom valóban szörnyű volt. Annyira valóságos, hogyfelriadva azt vártam: a királyné fej nélküli teste vakonbotorkál az ajtó felé, és nyaka csonkjából csak ömlik-ömlika vér…

Frances Brandon, Dorset márkiné

Hampton Court palota 1543. július Fullasztó a hőség, és a királyi kápolnához vezetőfolyosón nagy a tolongás. Itt szorongunk mind ünnepidíszben, damasztba, bársonyba öltözve, és szakad rólunk averíték. Királyi nagybátyám gátat nem ismerő önbizalmáncsak ámulni lehet. Őfelsége ugyanis ezen a mai naponvezeti oltárhoz hatodik feleségét. Én, milord oldalán, elöl állok, és zsebkendőt szorítok azorromhoz, hogy ne érezzem az izzadságszagot. A királyalig egy-két lábnyira áll tőlünk, aranyszövet ruhábanpompázva, és a nő, akivel együtt veszi fel a házasságszentségét, Lady Latimer, lánynevén Katherine Parr. Aszertartást a varangyképű Cranmer érsek vezeti, és anásznép az ország legelőkelőbb személyeiből áll. Az új királyné nem afféle megszédült fruska, amilyenKatherine Howard volt, hanem érett, harmincegy évesasszony; rőt hajú, és ha nem is valami szépség, dekellemes jelenség. Jól üli meg a lovat is, amellett, bár ötévvel idősebb, mint én, régi barátnők vagyunk. Már két idősférj halt el mellőle, gyermekük nem született, így hát az Istenis arra teremtette, hogy megfelelően gondozzabetegeskedő nagybátyámat. Hogy nemz-e vele fiakat akirály, az már más lapra tartozik. Azt rebesgetik, hogyhatalmas súlyával, köszvényes lábával már egytenyészkancát sem tudna meghágni, de azért még most ismindent elkövet, hogy a csődört adja, emiatt is illegetimagát csillogó-villogó díszruhákban, és a gatyapőce úgykiöblösödik, mintha ki tudja, mit tartogatna alatta. Énazonban azt gyanítom, igazából már csak egy megbízhatóélettárs asszonyi melegére vágyik. Élete alkonyánápolónőre van szüksége, és ezt a nyugodt természetű,jólelkű és ráadásul legendásan művelt Katherine Parrban

meg is fogja találni. Másfelől az udvarnál mindenki tudja, hogy Lady Latimernem volt mindig ilyen megállapodott természet. Tavaly,Lord Latimer halála után, szerelembe esett a főtengernagyőlordságával, azaz Sir Thomas Seymourral, amegboldogult Jane királyné ifjabbik bátyjával. Ezek aSeymourok, akikre most bájosan rámosolygok, becsvágyó,egyre följebb kapaszkodó fajta. Edward, Hertford lordja, azidősebb, egyedül annak köszönheti érvényesülését, hogy ahúga fiút szült a királynak, és mára ő az egyikleghatalmasabb ember az egész országban. Es semmikétségem afelől, hogy a leendő király nagybátyjaként megis őrzi majd tekintélyét. A becsvágyó Sir Thomas szemlátomást féltékeny abátyjára. Irigyli tőle hatalmát és befolyását, és nem rejtivéka alá véleményét, miszerint a fennkölt eszméiről ésgarasos fukarságáról híres Lord Hertfordnak sokkalhatékonyabban illenék egyengetnie öccse útját. Az igazságazonban az, hogy bármily jóképű barna férfiú is SirThomas, bármilyen behízelgően kedves, valójábanmegbízhatatlan, intrikus hajlamú szélkakas, aki nemalkalmas semmilyen magasabb udvari állásra, és eztnemcsak Lord Hertford, hanem a király is tudja.Mindazonáltal az ifjú kellemkedő népszerű az udvarnál, ésazért tették meg főadmirálisnak, hogy szenvedélyes,kalandvágyó természetét valami jóra is használja. Sir Thomas korántsem szerette viszont Lady Latimert,ez köztudomású volt, de értékelte benne a vagyonos, jó hírűözvegyasszonyt, akivel minden feltörekvő nemesúr jól járna.Az is nyilvánvaló volt, hogy a magára maradt hölgy nagyonis kész az újabb nászra. És Sir Thomas bizonyára úgyszámított, hogy két öreg férj után szívesen látna ágyábanegy bővérű fiatalt. Még két hónapja sincs, hogy Kata – azaz a királyné,ahogy hamarosan majd hívnom kell – az udvari szállásánlátott vendégül, és elmesélte, hogyan lobbant oly

szenvedélyes szerelemre Thomas Seymour iránt. – Először alig tudtam leszerelni, Frances – egyszerűennem hagyta magát lerázni. És mi tagadás – megkívántam.Melyik nő maradna érzéketlen vele szemben? Olyancsinos, olyan elragadó… Aztán, amikor látta, hogy nemengedek neki, házasságról kezdett beszélni. Ó, Frances, elsem tudod képzelni, milyen boldog voltam! Két vén fickóután, akinek nem asszony, hanem ápolónő kellett, végrefiatal, tettre kész férjet kapok! De amikor a király színtvallott, Tom kijelentette: nem tehet mást, félre kell állnia. Akirály hamarosan külföldre küldte, valamilyen kapóra jöttdiplomáciai megbízással, és miután elutazott, őfelségerákapcsolt az udvarlásra. Van esze az én bácsikámnak. Nem úgy, mint ennek aszegény, erényes jóasszonynak, akit megtévesztett mézesszavaival egy számító himpellér. – Amikor aztán megkérte a kezem – folytatta Kata –,először vonakodtam. Csak nyűgnek láttam a királynéihivatalt, sőt, tartottam ettől a terhes mesterségtől. Kellőtisztelettel, Frances, a nagybácsikád iránt, ki kellmondanom, hogy házasságainak története nem valamibizalomkeltő. – Szent igaz. De ezért nem csak ő a felelős. – Hát persze, tudom – helyeselt barátném sietősen. –De akárhogy tisztelem, mint uramat s királyomat, nemszerettem úgy, ahogy – ahogy Tomot szeretem, azazszerettem. Isten bűnömül ne vegye, de amikor a királyfeleségül kért, azt feleltem, inkább lennék a szeretője, minta hitvese. Érthető volt a kelletlensége. A királyné címe ebben azországban egyre baljósabban hangzott. Ha egy kétes múltúnő férjhez megy a királyhoz anélkül, hogy előzőlegbevallaná, mit vétett a jó erkölcs ellen, máris felségárulástkövet el. Ha pedig már megvolt az esküvő, ügyelnie kell rá,hogy mint Caesar feleségéhez, hozzá se férhessen agyanúnak még csak árnyéka sem. Két asszonyt már

vérpadra küldött a bácsikám, így hát nemigen van azudvarnál olyan hölgy, aki szívesen ülne mellé a trónra. És lám, ez a Kata most mégiscsak ott áll a bácsimoldalán, fogadja a vendégek szerencsekívánatait, ésvidáman hagyja, hogy őfelsége a menet élén kézen fogvavezesse ki a kápolnából, férfiasan botorkálva azzal azelfekélyesedett lábával. Tollas sapkával a fején, rövid,drágakövekkel kirakott köpenyben páváskodik, a jóvalalacsonyabb Katherine, azaz immár Katalin királynékarmazsinpiros ruhában támaszkodik a karjára. Afogadóterembe érve, ahol már meg van terítve az esküvőilakomához, vőlegény és menyasszony szélesen, fényesjókedvvel mosolyog, és kegyesen nyújtja csókra kezét alordoknak és ladyknek, akik, mint megannyi keljfeljancsi,hajolnak meg és pattannak fel előttük. – Örömmel üdvözöljük, Lady Dorset – mondja az újkirályné, amikor felegyenesedem a mély bókból. – Háláslennék, ha holnaptól számíthatnék kegyelmedre. Éppenilyen hölgyekre van szükségem az udvartartásomhoz. – Megtisztel kegyességével felséged – mondom, aférjem pedig helyeslő oldalpillantást vet rám. – Frances majd rendet teremt körülötted, Kata –kapcsolódik be a csevejbe a király is, majd szélesen rámvigyorog. – Kardos menyecske ám ez az én unokahúgom!Igazi Xantippe! Amint illik, vele nevetek, majd így vágok vissza: – Ez nem volt szép felségedtől! Tulajdonképpen őszinténszeretem ezt az én bácsikámat. Természete oly sokbanhasonlít az enyémre! Tudom, mennyien reszketnek tőle, dehozzám mindig nyájas volt. Viszonyunk közvetlen, úgybánok vele, ahogy kell, és azt hiszem, a legjobbat hozom kibelőle. Még jól emlékszem arra a Henrikre, aki még nemkeseredett meg az örökös házassági viszontagságoktól,és a trónutódlás miatt sem emésztette magát. És ahájrétegek, a duzzadt, széteső arc mögött még most is

megérint a hajdani atlétatestű, sugárzó fiatal férfi lénye. A király felszólít, hogy holnap tartsunk vele a vadászaton,majd ifjú párjával elindul, hogy a többi vendéget iskitüntessék figyelmükkel. Egyszer csak éppen Cleves-iAnna mellé keveredem – a gyanús szag most ismegcsapja orrom –, aki a maga idegenszerű, torokhangúangolságával üdvözöl, és gunyorosan derűs pillantást vet akirályi pár felé. – Nem akármilyen terhet vesz a vállára Kata asszony! –mormolja. – Ne féljen, megbirkózik vele – vágom rá kissé élesen. –Őfelsége igen nagyra becsüli. – Akárcsak a néhai királynét és valamennyi elődjét –torkol le Anna. – Kivéve persze engem – teszi hozzámosolyogva. – De nem panaszkodom, sőt, szívből örülök,amiért drága fivérem végre megtalálta a boldogságát. –Nyílt titok, hogy Cleves hercegnője egyáltalán nem adtabúnak a fejét, amikor a király minden ceremónia nélkülfaképnél hagyta. Anyagilag nagyon jól járt, és most teljeskényelemben éli világát, távol az udvari intrikáktól. És nemutolsósorban a feje is a nyakán maradt! Mereven mosolygok vissza rá. Nem rajongok ezért ajöttment német kancáért, no meg a szúrósmegjegyzéseiért. Mégiscsak illenék tekintetbe vennie, hogya király unokahúgával beszél. Anna azonban egyszer csakmegragadja a karom. – Remélem, nem sértettem meg – mondja. Újabb találómegjegyzés! – Higgye el, őfelsége nagyon jó volt hozzám,nagylelkűbb nem is lehetett volna. Én pedig boldog vagyok,hogy szeretett húgaként itt élhetek ebben a gyönyörűAngliában. Bólintok és továbbmegyek. A bácsim valóban nemtúlzott – ennek a nőnek borzalmas szaga van. Hát Cleves-ben soha nem váltanak fehérneműt? Csatlakozom férjemhez, aki buzgón társalog

unokatestvéreimmel, Lady Maryvel és Lady MargaretDouglasszel; az utóbbi a királyné egyik koszorúslánya. – Bizonyára örömmel látja fenséged, milyen szépenrévbe ért királyi atyjaura – mondja Lady Marynek Henry,éppen amikor odalépek hozzájuk. – Nagy áldás ez mindazok után, ami a többiekkel történt– feleli Mary, és elmélyülten szegezi rá rövidlátó szemét.Huszonhét éves, vagyis egy évvel idősebb, mint én, de mígjómagam erős és egészséges vagyok, ő aprócska, vézna,beteges teremtés, akit mindenféle képzelt vagygyógyíthatatlan kór gyötör, és ha valaha ifjontian hamvasvolt is az arca, a sok gyász és csalódás elfonnyasztotta.Mai toalettje mintha egész alakját még fakóbbá tenné:homokszínű, redőzött és mintás damasztból varrt ruhájánakegyetlen dísze a fehér batisztujj skarlátpirosbársonyszegélye. Göndör, vöröses haját szigorú választékosztja ketté a franciás főkötő alatt, vékony ujjaival idegesenmatat az arany imakönyvön, amely szalagon függ az övéről. Némi szánalmat érzek ugyan iránta, de valójában mindigis idegesített. Nehéz élete volt, és a király valóbanszigorúan bánt vele, amikor Aragóniai Katalint eltaszítottamagától, no de miért is kellett a szerencsétlennek olyancsökönyösen viselkednie? A király parancsára sem volthajlandó elismerni, hogy az anyja házassága törvénytelenvolt. A királlyal nem lehet büntetlenül dacolni, és őfelsége elis választotta a mamájától, hogy engedelmességre tanítsa.Egyszer sem látogathatta meg az anyját, még akkor sem,amikor az a halálán volt. Ehelyett a király fattyúnak, egyvérfertőző nász gyümölcsének nyilváníttatta, és beosztottaudvarhölgynek Elizabethhez, Boleyn Anna újszülöttkislányához. Mindnyájan meglepődtünk azonban, amikorkiderült, hogy Mary egykettőre gyöngéden megszerette aféltestvérkéjét; és amikor Boleyn Anna bukása után a királyElizabethet is törvénytelennek nyilváníttatta, Mary akkor iselhalmozta kedvességével. Bámulatos, hogy a két anyaközti halálos vetélkedés ellenére a két nővér ennyire

hasonlítson egymáshoz, és ilyen odaadóan szeresseegymást. És mi több: mindketten mélységesenragaszkodnak Edward öccsükhöz is. A király fiatalabb gyermekei ma nincsenek jelen. Azötéves Edward herceg Haveringben, Lady Elizabeth pedigHatfieldben van. Élvezetes eseményről maradtak le, de azthiszem, őfelsége, mint mindig, most is félti őket, hogy ha túlsokat időznek az udvarnál, rájuk ragad valamilyen kórság. Amikor a megrakott asztalról aranyozott marcipánt éscukorban eltett narancsot teszek a tányéromra, a sarokbanmeghúzódó zenekar éppen egy méltóságteljes pavane-tjátszik. De senki sem táncol. A serlegek csörömpölnek,ahogy újra és újra megtöltik őket, az udvaroncok pedigbábeli hangzavar közepette vonulnak csoporttól csoportig.A király a díszszékén terpeszkedik, az új királyné a jobbjánkuporog egy ülőkén. Őfelsége olykor magához int egy-egykedveltebb udvaroncot, és vált velük néhány szót. Időnkéntszájához emeli és megcsókolja az asszonyka kezét,miközben kék szeme mintegy játékos bujasággalösszeszűkül. Nyavalyái ellenére ebben az én bácsikámbanmég nagyon is ott mocorog az ősi Ádám, és semmikétségem, hogy mihelyt lehet, ágyba tereli Katáját. Szemem sarkából figyelem ezt a meghatómellékcselekményt, miközben Henryvel és Hertfordgrófjával, a néhai Jane királyné fivérével a napeseményeiről beszélgetünk. Őlordsága egyszer csakkényesebb kérdést vet fel, és ezzel durván visszazökkent apolitika világába. – Hallott már a szerződésről, Dorset? – Miféle szerződésről? – habogja Henry meghökkenve. Hertford hangja suttogóra vált, és előrehajlik, hogytisztán értsük szavait. – Akkor jobb, ha bizalmasan kezeli, amit mondok.Őfelsége a minap szerződést írt alá a skótokkal, hogyintézkedjenek a mi királyfink és a kis skót királynő

eljegyzéséről. A hír mélységesen felkavar. Tavaly elhunyt V. Jakab, askótok királya, és kisdedkorú lányára, Máriára hagyta atrónt. Értesültem róla, hogy nagybátyám azt forralja,összeházasítja a trónörököst a kislánnyal, vagyis a Tudorokjogara alatt egyesítené Angliát és Skóciát, és amikormegtudtuk, hogy követséget küldött lánykérőbe,Edinburghba, a skót régens királynéhoz, kellőenkétségbeestünk, bár magam szinte biztosra vettem, hogy askótok ki fogják kosarazni. Így hát milord is, én is keservescsapásként éljük meg Hertford közlését, hiszen régótadédelgetjük a reményt, hogy Edward a mi Jane-ünket veszimajd nőül. Nagyon kell ügyelnem, hogy a mosoly le nehervadjon az arcomról. – A skótoknak persze nincs ínyükre a dolog – folytatjaHertford –, de gyengék hozzá, hogy nemet mondjanak.Sokan azonban attól tartanak, hogy a régens királyné afranciáktól kér majd segítséget, és rájuk támaszkodvaszegi meg a szerződést, hiszen pontosan tudja, hogy ezháborút jelent. – A régensnő is csak asszony – jegyzi meg milord –, ésa nők nem sokat konyítanak az ilyen ügyekhez. – Élespillantást vetek rá, de van annyi eszem, hogy anyilvánosság előtt ne kezdjek vele vitatkozni. Néha olyanértetlen és tapintatlan… Én is nő vagyok, semmi kétség, deezt az ügyet jobban átlátom, mint ő. A finomabbárnyalatokhoz soha nem volt érzéke. – És mikorra tűzték ki a házasságot? – fordulok LordHertfordhoz. – Ó, addig még eltelik jó néhány év. Őfelsége nemfelejtette el, hogy Arthur bátyját is a túl fiatalon kötöttházasság vitte sírba; a feltételezések szerint túlságosanmegerőltette magát a nászágyban. A király azonbanindítványozni fogja, hogy a kis Stuart Mária itt, az angoludvarnál nevelkedjék. – Mit gondol, a skótok beleegyeznek ebbe? – kérdezi az

uram. – Előfordulhat, hogy nincs más választásuk – felelikomoran Hertford, majd továbblép, hogy egy újabb alkalmitársasággal cseréljen eszmét. Így van néhány röpkepillanatunk, hogy szót váltsunk a férjemmel. – Tudom, hogy ez szörnyű, Henry – mormolom –, de hagyőzzük türelemmel, még minden a javunkra fordulhat. Atrónörökös elvégre messze van még a házasulandó kortól,és az nevet a legjobban, aki utoljára nevet. Milord bólint, és megszorítja a kezem. – És az is vigaszunkra szolgálhat, kedvesem – jegyzimeg –, hogy a királyi házasságokról szőtt tervek többnyirefüstbe mennek. – Én már tudom, miért imádkozzam a jövőben – felelekelszántan. Udvari szállásunkon aznap éjjel elkerül az álom.Latolgatom a helyzetet. Kavarognak bennem a gondolatok,és a takaró alatt megkeresem és megszorítom Henrykezét. – Ébren vagy, én uram? – kérdezem suttogva. Milordfelriad a mély álomból, amely többnyire nyomon követi avágy kielégülését. – Aludj már, Frances – nyögi. – Nem tudok elaludni. Csak fekszem, töröm a fejemazon a szerződésen, és próbálok reménykedni, hogy mégmost is lehet a lányunkból királyné. – Halaszd reggelre – motyogja. – Nem, Henry, most ide kell, hogy figyelj. Ha a királyfifeleségül veszi a skót királynőt, mi lesz a mi Jane-ünkből?Kihez menjen férjhez? Ilyen fényes parti több nemkínálkozik. Henry az oldalára fordul, hogy egymásra nézhessünk,majd magához ölel. Szőrös mellén oly meghitten pihen azarcom. – Ne emészd magad, drágám – suttogja. – Meglátod,

– Ne emészd magad, drágám – suttogja. – Meglátod,minden jóra fordul. Bosszant ez az önelégült, kedélyes nyugalom. Felülök,hogy az érvelésem hitelesebben hangozzék. – Minden eszközünk megvan hozzá, Henry, hogykijátsszuk ezt a skót szövetséget. Hajlandó vagyidefigyelni? Nagyot sóhajt, és visszahanyatlik a párnára. – Hát jó, Frances. Figyelek. – Neked, milord, az udvarnál kell maradnod, haddlegyen a király tanácsosai között egy önálló, rendhagyóhang is. Mindent el kell követned, hogy meggyőzd királyibácsikámat: a skótok hitszegő népség. Eszük ágábansincs összeházasítani királynőjüket a fiával, és feladnifüggetlenségüket; aki az oltárhoz igyekszik, annak térdigkell gázolnia a vérben. Persze meglehet, hogy őfelségeoda sem figyel, de próba szerencse. Es ebben ahelyzetben mindennel meg kell próbálkozni. – Kétlem, hogy a király hallgatna rám – mondja a férjem.– Különben is az volt a tervem, hogy a szarvasbőgés előttiidőszakot már Bradgate-ben töltöm. Az ilyen dolgoktöbbnyire úgyis megoldódnak maguktól. – Okosabban tennéd, ha itt maradnál, és egy kis lökéstadnál az eseményeknek – mondom nagyon határozottan. –Belevetnéd magad a vadászatba, amikor ennyi mindenforog kockán? Néha igazán nem tudlak megérteni. Én, mintasszony nem lehetek befolyással a királyi tanácsra – deneked módodban áll. Én pedig közben átgondolom Janetovábbi iskoláztatását. Jófejű lány, sokat meríthet az olyanmagas szintű tanulmányokból, amilyenekben LadyElizabeth részesül. A király szemlátomást nagy súlyt helyezlányai kiművelésére; bizonyára örömére szolgálna, ha amenye is művelt és tájékozott hölgy volna. Londonba fogomhozatni Jane-t, és felhívom rá őfelsége figyelmét. Mindenesélyt meg kell adnunk neki. – Ez aligha lesz a javára, ha a skót házasság terve kútba

esik – jegyzi meg Henry. – A legtöbb férfi nem szereti, haaz asszonynak sok az esze. – Lárifári! – csattanok fel. – A mi házassági tervünkmárpedig nem fog kútba esni! A te dolgod, hogy errőlgondoskodj. Én is megteszem, ami rajtam múlik. És mertannyira aggódsz, nehogy Jane túl eszesnek lássék, énezután is a szerénység és az engedelmesség női erényeitsulykolom belé. Majd kiverek belőle minden önfejűséget –mert tudom, hogy hajlama van rá. Az lesz a legfőbb célom,hogy szófogadó, alkalmazkodó feleséggé neveljem. Akkornem csupán a rá váró fényes pályára lesz méltó, hanemszerényebb körülmények között is helytáll – ha Isten úgyakarja, és ha te nem teszed meg, amivel a nevünknektartozol. – Istenemre, Frances, túl sokat kívánsz – zúgolódikHenry. – Valamennyiünk érdekében teszem – válaszolom. – Nemondd, hogy téged nem csábít a nagyság, amelyet ez aházasság ránk ruházna. Te legalább úgy szeretnédlányunkat a trónon látni, mint én. Bízom benned, Henry.Segíts magadon, Isten is megsegít, tartja a mondás, és azŐ kegyelméből ez sikerülni is fog. Szavamat rá.

Lady Jane Grey

Westminster 1543 augusztusa Szüleim értünk küldtek, és a ház egész népével együttLondonba hozattak, ahol a Westminster negyed szélén,városi kastélyunkban, a Dorset House-ban lakunk. A nagyudvar köré épült ház legalább százéves, de milord ésmilady drága pénzen átalakíttatta. A textiltapéta, a gazdagkárpitok, a fényesre csiszolt tölgyfa bútorok sokkalbarátságosabbá teszik a szobákat, az ablakok üvegébebefoglalták a családi címert. Itt is van kert a ház körül, de abradgate-ihez viszonyítva sokkal kisebb, hiszen Bradgate-ben gyönyörű nagy park van, meredek, csipkézett vonalúsziklákkal. Ellen asszony nem érzi itt magát valami jól. – Leicestershire-ben a gyerekek sokkal egészségesebblevegőt szívnak – zsémbel –, London pedig piszkos, lármásés túlzsúfolt. Na és a Westminster! El sem képzelnéd,mennyi nyavalya terjed ezekben a szűk, sötét utcákban. Ésa legtöbb ház legföljebb odúnak nevezhető. Nem, ez nemgyerekeknek való hely – bár ha meggondolom, felnőttnekse! Nem értem, mi baja. Nekem nagyon tetszik London.Annyi a látni- és felfedeznivaló, annyi minden történik, annyiújdonságot tapasztalok! Ez egyszer nem a dadusom,hanem a mama véleményét osztom; milady tudniillikmegköveteli, hogy naponta hosszú sétákat tegyünk, ésmindent megnézzünk magunknak. Miután egész eddigi életemet Bradgate-ben töltöttem,egyszerre nyomaszt és lenyűgöz ez a hatalmas város.Megigézve figyelem a lakóit, a jómódú kereskedőket ésasszonyaikat, akik szőrmébe-bársonyba csomagolva,aranylánccal a nyakukban próbálják majmolni azelőkelőségeket; a pocakos papokat, akiknek fekete-fehér

előkelőségeket; a pocakos papokat, akiknek fekete-fehérreverendáján drágaköves feszület csüng, és akikelőszeretettel áldják meg a jól öltözött gyerekeket; házilagszőtt szőrös köntöseikben az utcai árusokat, akikhangosan kínálgatják portékájukat, és ha Ellen asszonybevásárol, nekem is odacsúsztatnak egy darab süteményt;és az utcákon heverő koldusokat, akik sebeiket éscsonkjaikat mutogatva könyörögnek alamizsnáért, éshálálkodnak, ha vetek nekik egy-egy pennyt. Össze setudom számolni, hány pompás templomot láttam már, hányboltba kukkantottam be, hány vég finom anyagot, hánycsecsebecsét raktak elém, hány utcát jártam be, átfúrvamagam a sokaságon. A közeli Whitehallbanmegcsodáltam a király hatalmas palotáját, láttam azévekkel ezelőtt leégett régi Westminster palota romjait, aSzent Péter nevét viselő gyönyörű apátságot, ahol az angolkirályokat megkoronázzák, és életem legnagyobb épületét,a Szent Pál-székesegyházat. Soha nem hittem volna, hogyegyetlen helyen ennyi csoda lakozhat. Ma azonban különleges élmény vár. Apám elvisz minketa nyomdába, amelyet William Caxton mester alapítottezelőtt hetven évvel. Milord elmondta, hogy eredetileg aWestminster-apátság mellett állt, de Caxton mester halálaután Wynkyn de Worde mesteré lett a nyomda, és őátköltöztette a Fleet Streetre, Szent Brigitta templomamellé. Ez a kirándulás különösen érdekesnek ígérkezik, mivelmár tudok írni és olvasni, és felfedeztem, mekkora örömetrejtenek a könyvek lapjai. Az Órák Könyvéből, amelyetnegyedik születésnapomra kaptam, már betéve tudokminden történetet. Voltaképpen bármit elolvasok, ami akezembe kerül: egyaránt bújom a szentek életét, arománcokat, a széphistóriákat vagy a lovagregéket,mondjuk Arthur király tetteiről vagy Sir John Mandevilleutazásairól. Úgy falom a könyveket, mint torkos gyerek ahúsos kását. Amikor beszállunk a bárkánkba, milord felvilágosít:

– Caxton mester volt az első, aki Angliában könyvetnyomtatott. A szakmáját Németországban és Bruges-bensajátította el, és nagyon sokat köszönhetünk neki. Ha nincskönyvnyomtatás, sokkal kevesebb olvasnivalónk volna. Magamban arra gondolok, hogy apámat még soha nemláttam könyvbe temetkezve. Ő is csak a vizet prédikálokszámát gyarapítja! – Ott lesz Caxton mester is? – kérdi csipogó hangjánKatherine, amikor a Fleet Street alatt, a karmelitákrendházának közelében kiszállunk a bárkából, ésmegindulunk fölfelé a dombon. – Ne butáskodj! – pirítok rá a kis húgomra. Kicsi még,és sok csacsiságot hord össze. – Ha még élne, ő volna alegöregebb ember a világon. Ugye, milord, már régenmeghalt? – Úgy van – bólint apám. – Amikor meghalt, még VII.Henrik, a te dédapád ült a trónon, mostani királyunkédesapja. De vannak mások, akik folytatják a munkáját. A nyomdában sűrű hajlongások közepette RobertCopland mester, a gazda fogad. Bevezet a főirodába. Azegyik oldalán függőleges bordával osztott ablakok nyílnak,a másik oldalon a falba téglából rakott boltíveket építettek.A mester megmutatja a hatalmas fa nyomdagépeket,melyeket tartólécek rögzítenek a mennyezethez, sőt, aműködésükbe is beavat. Megfoghatjuk a kisantimontömböket; ez az az ezüstös fém, amelyet azöntőformákban megolvasztanak, és belőle lesznek a betűk. – Nincs még egy fém, amelyből ilyen éles metszésűformákat lehetne önteni – magyarázza Copland mester. –De nehogy a szájukhoz emeljék a kis hölgyek, mertmérgezést lehet kapni tőle. Azt azonban megengedi, hogy néhány kiöntött betűtberakjunk a szedőhajóba – így hívják a fémkeretet,amelybe a szöveget elhelyezik. Az ujjaink olyan tintásaklesznek, hogy alig győzzük ledörzsölni őket.

– A betűk méretének és magasságának hajszálraegyeznie kell – oktat a mester. – Különben olyik nem isvolna látható a könyv lapjain. Észreveszem, hogy apám unja magát, és amikorCopland mester bevisz egy tágas helyiségbe, amelynekpolcain százával halmozódnak a könyvek, milord elfojtjaásítását. Mialatt a szeme már üveges az érdektelenségtől,a mester büszkén jelenti ki: – A legtöbbjüket Wynkyn mester nyomta – nemkevesebb, mint hatszáz címet. Páratlan nyomdász volt. Devan tőle néhány fametszetünk is. – A papírlapokon,melyeket kezünkbe ad, a Legenda Aurea és a Canterburyimesék kinyomtatott jelenetei láthatók. – És íme néhányhíres könyv első kiadása – ezeket még maga Caxtonmester nyomta. Csak bátran vegyék le őket a hölgyek apolcokról, és lapozzanak bele. Egyszer csak látom ám, hogy apámuram már nemunatkozik. Talált néhány illetlen fametszetet, amelyendagadt hölgyek mutogatják meztelen keblüket. – Nagy tisztesség lenne számomra, milord – fordulhozzá Copland mester –, ha kegyeskednék elfogadninagyrabecsülésünk e szerény zálogát. Íme ez a vadászatitárgyú értekezés, A legfőbb vadúr a címe, és nem kisebbszemélyiség írta, mint Edward yorki herceg, aki azagincourt-i csatában lelte halálát több mint száz évvelezelőtt. Látom apámon, milyen őszintén örül az ajándéknak, ésmeleg mosollyal mond köszönetet. Copland mesterszerencsésebben nem is választhatott volna, hiszen avadászat apám életének legfőbb szenvedélye. – Ezt nézze meg, milady – mondja ekkor a nyomdász,és egy díszes kötésű könyvet nyújt át. Trója története… Ezaz első könyv, melyet Angliában nyomtattak. Páratlan érték. Vannak egyéb első kiadások is: A sakk és szabályai, Abölcselők legbölcsebb mondásai, Sir Thomas Malorytól az

Arthur halála, melyet már ismerek és szeretek, meg írásokegy bizonyos Cicerótól, akiről még nem hallottam.Katherine is kíváncsiskodik, de őt csak a képek érdeklik;én meg csak olvasni és olvasni szeretnék, hogy elmerüljeka még fel nem fedezett csodák világában. Copland mester sugárzó arccal figyel, majd újabbkönyvet emel le a polcról. – Ez az öné, kisasszony – mondja mosolyogva, ésmeghajlik. – Biztosra veszem, hogy elnyeri ladységedtetszését. A címlapra nézek. A Legenda Aurea új kiadása. Ahetedik mennyországban vagyok. Apám is helyeslőn követia jelenetet. – Köszönöm, uram – mondom. – Nagy örömöm leszbenne. Katherine kissé sértődött képet vág. – A kis hölgynek pedig íme néhány betű – vigasztalja amester, és egy doboz nyomódúccal ajándékozza meg.Katherine értetlenül bámul a dobozra. – Hol marad a jó modor, Katherine? – bődül előlordsága. – Köszönöm, ujam – selypeg a csöppség. – Ezt már szeretem. Nos, a szép ajándék legalábbösztönöz majd, hogy megbarátkozz a betűkkel. – Remélem, lordságod egy szép napon megtisztel vele,hogy az ifjú hölgyekkel a Szent Pál udvarán lévő boltunkatis felkeresi – mondja Copland mester. – Sok elsőrangúkönyvet árulunk ott. – Meglesz, uram – ígéri apám, és kiterel minket azüzemből. – Köszönöm, és további szép napot. – De hamarvége lett a látogatásnak! Visszafelé elhaladunk a FehérBarátok mellett, én a becses könyvemet szorongatom,Katherine mellettem szökdécsel, és be nem áll a kis szája.Most hároméves, és nagyon szép, kék a szeme, tejfehérarcán nincs egyetlen szeplő. Annyira szeretném, ha Ellen

asszony kerítene valamilyen szert a szeplőim ellen, és én isolyan szép lennék, mint Katherine. A természete semhasonlít az enyémre; legszívesebben a babáival játszik,vagy a falován nyargal ahelyett, hogy könyveket lapoznavagy a betűket tanulgatná a szarufedelű ábécéskönyvéből.Ellen asszony néha nagyon mérges rá. – Miért nem próbálsz olyan lenni, mint Jane? – kérdezi.– Jane jó kislány, szép nyugodtan ül, elvégzi a leckéjét. Temeg, gyönyörűséges mákvirág, úgy izegsz-mozogsz, minta sajtkukac. Katherine csak mosolyog. Mindenkit megveszteget.Anyám azt mondja, egyszer majd díszére válik valamilyenszerencsés fickónak. Rólam soha nem mond ilyeneket.Sőt, közölte: bár az volna a dolgom, hogyférjhezmenetelemmel hasznot és dicsőséget hozzak aházunkra, a magamfajta vézna, szeplős könyvmoly nehezenfog majd férjet magának. Elhatároztam hát, hogy az életnekezt a részét meghagyom Katherine-nek, és inkábbmagamra maradok a könyveimmel.

Frances Brandon, Dorset márkiné

Westminster 1543 tele – Jó hírek Skóciából! – ront a szobámba lármásanHenry, amikor éppen az elszámolásokat nézem át aháznaggyal, hogy aztán a derék embert riadt hölgyeimmelés a vonyító ölebekkel sürgősen elhessegessem. – Ezthallgasd meg, Frances! A skót parlament megtagadta aszerződés jóváhagyását. Nem járulnak hozzá, hogy azországukat a Westminsterből kormányozzák! – Áldassék az Úr! – kiáltom ujjongva, és máris leteszema lúdtollat, becsapom a számlakönyvet. – A király tajtékzik – állapítja meg szívbéli örömmel azuram, majd leül mellém a háromlábú tölgyfa asztalhoz, ésmegragadja a kezem. – Szétfoszlanak az egyesítettBritanniáról szőtt álmai, és a fia nevében is sértve érzimagát. Eltökélte, hogy móresre tanítja a skótokat, és mármeg is parancsolta Lord Hertfordnak, hogy gyűjtsön hadat. – Ezek valóban reményteli hírek – felelem. – És van ráesély, hogy a háborút ő nyerje meg? – Nos, Floddennél mi győztünk – emlékeztet Henry. –Miszlikbe aprítottuk őket. Bannockburn-nél viszont minketvágtak le. A döntés Isten kezében van. És felségárulólennék, ha azt mondanám, a király vereségéért szorítok. – De azért ugye mindketten ebben bízunk? – suttogommosolyogva. – Reménykedjünk, hogy Isten a mi pártunkonvan. Henry mostanában ritkán van itthon. Állandóan a királykörül legyeskedik, nemcsak azért, hogy újabb kegyekre éspozíciókra vadásszon, mint a többi nagyúri keselyű, hanemmert azt reméli, újabb értesüléseket csipegethet fel azúgynevezett házassági ügy állásáról. Ami engem illet, én issokat forgolódom a királyné körül, és Ellen asszonyra

bíztam, hogy távollétemben gondoskodjék a háztartásrólmeg a gyerekekről. Gyanítom, hogy irányítása alattnagyobb lesz majd a lazaság, és kevesebb fenyítésre kerülsor, mint az kívánatos lenne. Ellen asszony jó és hozzáértődadus, csak sajnálatosan elnéző. Nagy bánatomra még mindig nem fogantam meg. Haritkán kötünk is ki egymás mellett az ágyban, Henry is, én isélvezzük szeretkezéseinket, mint ahogy mindig isfelszítottuk egymásban a vágyat. De úgy látszik, Isten nemakarja meghallgatni könyörgésünket, hogy fiúvalajándékozzon meg, holott az én uramnak ez a legforróbbvágya. Ahányszor csak fiú születéséről hallunk,panaszkodik; miért csak én nem? De nem áltathatjukmagunkat: ha nem szülök neki fiút, a címe Jane-re, azazinkább a majdani férjére száll. Ha pedig a tervünkmegvalósul, úgy a címünk átszáll a koronára, vagyis anemes Dorset név kihal. Henry a gondolatot sem bírjaelviselni. Azt akarja, hogy a dinasztiája tovább éljen, tehátnem adhatjuk fel a reményt. Abból a tudatból merítekvigaszt, hogy még mindig csak huszonhat éves vagyok, ésa krónika sok olyan nőt tart számon, aki még negyvenesévei derekán is megfogant, és gyermeket szült. Nemlankadhatunk imáinkban – és kevésbé jámboriparkodásunkban! Északról nagy horderejű hírek szállingóznak. LordHertford hada éppen karácsony előtt vonult el északnak,hogy a közkeletű megfogalmazás szerint „nyersebbmodorban tegye a szépet” a skót királynőnek. A királyparancsa úgy szólt, hogy tarolják le Skócia déli területeit,fosszák ki, perzseljék fel, rombolják szét az egészországot, nőket, gyermekeket sem kímélve. Hertford azutolsó betűig híven teljesítette a parancsot. Mialattkatonáink átzúdultak a határvidéken, és Berwick felényomultak, útközben feldúlták, s lángok martalékává tettékLeitht, Edinburghot, Melrose-t, Jedburghöt, és nyomukbancsak üszkös romok maradtak.

A skótok azonban ahelyett, hogy ily irgalmatlanpusztítással szemben meghátráltak volna, csak mégelszántabbak lettek, és szövetséget kötöttekFranciaországgal, Anglia régi ellenségével. A franciákkészségesen ajánlottak menedéket a kis királynőnek, akianyja révén félig úgyis francia, és az éj leple alattátcsempészték a Csatornán. Bácsikám tombolharagjában, különösképpen azért, mert a skótokbeleegyeztek, hogy a leányka a francia udvarnálnevelkedjék, mint az ifjú dauphin arája. Így aztán végképpzátonyra futott őfelsége terve, hogy Stuart Máriát Edwardherceggel összeboronálja. Boldogságunkat csak egymás előtt szellőztethetjük meg. – Most aztán megnyílt az út Jane előtt – jelenti ki Henry,és koccintunk a jövőre. – De azért ki kell várni a megfelelőpercet, bár nem hiszem, hogy sokat késne. Őmagasságátolyan mélyen sérti a skótok meg a franciák hitszegése,hogy alighanem tárt karokkal fogadna majd egy angolmenyasszonyjelöltet. Megismétlem, amit már annyiszor kimondtam: – Akinek az ereiben Tudor-vér folyik, és a királyfilegközelebbi rokona… Az uram odafordul hozzám. – Úgy gondolom, itt az ideje, hogy hozzálássunk Janekikupálásához. – Nagyon jól mondod. És a királyné kegyesenmegígérte, hogy segítségünkre lesz a megfelelő házitanítókiválasztásában. Nem ártana, ha megfogadnánk atanácsát. Nagyon melegen érdeklődik Jane iránt, és te istudod, milyen buzgón felügyel a királyfi és Lady Elizabethtanulmányaira. Magamban nagy megkönnyebbülést érzek, amiértKatalin királyné segítséget ígért, mert bár az írásban-olvasásban kellően járatos vagyok, a könyvek nemigenvonzanak, és a tudományok rejtelmei iránt sincs érzékem.

Engem hagyományosan neveltek: gondosan megtanítottaktáncolni, lovagolni, zenélni és hímezni, értek a háztartásvezetéséhez is. Így volt ez, mielőtt el nem terjedt ez azújsütetű rögeszme, hogy a nemeskisasszonyokatugyanazokra a tárgyakra oktatják, mint a fiúkat. Örülök,hogy én még a régi nemzedékhez tartozom – elég nekem,amit tudok, nincs szükségem másra. Igazából soha nem isakartam egyebet, mint vadászni, solymászni, jókat enni-inni, szerelmeskedni, szépen öltözni és részt venni azudvari nemesség fényes életében. A királyné ellenben közismert tudományos hajlamairól.Egyaránt érdeklődik az új elméletek, valamint a régigörögök és rómaiak viselt dolgai iránt, és legfőbbkedvtelése, ha a vallásról vitatkozhat. Gyakran láttam, amintbarátságosan cserél eszmét Cranmer érsekkel valamilyenhitelvi kérdésben, sőt még a királlyal is disputába száll, haőfelsége éppen jókedvében van. Közben azonban arrólsuttognak – egyelőre csak alattomban –, hogy a királyné ésaz érsek is titkon a protestáns vallással rokonszenvezik. Haez igaz, akkor Katalin bölcsen teszi, ha hallgat, mert jóbácsikám az ilyen ügyekben mostanában szigorúbbankonzervatív, mint valaha. A királynénak természetesen jólvág az esze. Megfigyeltem: egyetlen alkalmat sem mulasztel, hogy rossz színben tüntesse fel a pápát, mindigolyankor, amikor ezt a király is szívesen hallja. Ha azonbannézeteltérés fenyeget, mindig enged őfelségének. Nem véletlen, hogy a király csodálja erényességét ésműveltségét, és a nép is kedveli. Mindazonáltal az udvarikatolikusok örömest vetnék a vadak elé, ha tehetnék, mertfélnek, hogy a reformátorokhoz való vonzódásávalmegfertőzheti a királyt, és vallási ügyekben újabb, mégnagyobb lélegzetű változásokra kerülhet sor. Ami engem illet, én csak jót kívánok a királynénak,mivelhogy titkon én is osztom ezeket a veszélyesnézeteket. Előtte persze nem beszélek erről, mertmindketten túl sokat kockáztatnánk. Henry ismeri a

véleményem, mert ő is hasonlóképpen gondolkodik, deritkán beszélünk az ilyen kérdésekről, még hálószobánkbizalmas kettősében is óvatosak vagyunk. Hiszen tudják: afalaknak is fülük van, és az eretnekségért máglyahalál jár.

Parr Katalin királyné

Hampton Court palota 1543 Két mostohalányom most itt van mellettem. Amikorengedélyt kértem Henriktől, hogy az udvarba hozathassama hercegnőket, azt felelte: – Ez csak természetes. Hívd meg őket, amikor csakkedved tartja. Mindenki magasztal, amiért védőszárnyaim alá vettemőket, de igazán nem nagy áldozat, hiszen mind a kettőtőszintén kedvelem. Lady Mary csak négy évvel fiatalabbnálam, és vallási nézetkülönbségeink ellenére – őkőkeményen kitart a régi hit mellett, és azt hiszem, gyanítja,hogy én hol állok – jó barátnők vagyunk. Szegény Mary! Huszonhét éves, és soha nem fogbeletörődni a vénlányságba, pedig hát a koránál isidősebbnek látszik. Alacsony növésű és kellemetlenülsovány, az orra tömpe, a szája szigorú és keskeny. Pedigvalaha bájos, szeretni való kislány volt, szülei szeme fénye.Anyám egy ideig az első Katalin királyné udvarhölgye volt,ő mesélte, mennyire imádta Maryt a királyi pár; de amikoraz apja beleszeretett Boleyn Annába, szegény Katalinkegyvesztett lett, és vele együtt Mary is. Mára nem sokmaradt hajdani szépségéből – elfonnyasztotta az a sokbánat és méltatlanság, amely tizenegy éves kora ótarázúdult. Az anyjától elválasztották, apja ridegen bánt vele,Boleyn Anna gonosz fenyegetésekkel ijesztgette – ígykeseredett meg a fiatal lány, és mindenféle képzeltbetegségbe menekült. Nekem megvallotta: élete végéig kísérteni fogja, amitapja és Jane Seymour házassága után tett, éppen akkor,amikor végre biztonságban érezhette magát. – Jane királyné – mesélte mély, rekedtes hangján – azt

szerette volna, ha apám visszafogad a szívébe, és azudvarnál elfoglalhatom az engem megillető helyet. Őfelségeazonban ragaszkodott a maga feltételéhez: tanúsítsamaláírásommal, hogy anyám vérfertőző és törvénytelenházasságban élt. – Könnyes szemmel préselte ki ajkánezeket a szavakat, és a szívem megtelt szánalommal. –Hogyan árulhattam el ily galádul anyám emlékét? – fakadtki, a kezét tördelve. – Három éven át kitartottam, és nemvoltam hajlandó elismerni királynénak Boleyn Annát, apámágyasát. De a bátorságom elapadt, az egészségemtönkrement, és vele együtt szellemem is megtört. Végülengedtem a kényszernek és a fenyegetéseknek, ésaláírtam azt az okmányt. Azóta egy perc békém sincs. Nemtudom megbocsátani magamnak, amit egy gyengepillanatomban elkövettem. Ide-oda ringatta magát kétségbeesésében, én pedigszorosan magamhoz öleltem. – Nyugodjék meg, Lady Mary, ne kárhoztassa magát –mormoltam. – Érvénytelen az eskü, melyet kényszerhatására tesznek. Isten bizonyosan feloldozza majd a teheralól. Ő azonban oda sem figyelt rám. Elhúzódott tőlem,szemében ritkán látott szenvedély izzott. – Megvan a hitem – jelentette ki –, azt nem vehetik eltőlem. Anyám ültette belém, és ha kitartok mellette, őhozzávagyok hű. Ez az én egyetlen vigaszom. Érzem: ha akkor egyszer, a megrázkódtatások hatásáraletért a helyes útról, soha többé nem fog megalkudni hitbélivagy elvi kérdésekben. De Edward herceget, nagyonhelyesen, apja vallása szerint nevelik, és soha nem fogvisszafordulni Rómához, így hát szegény Mary, akineksemmi hatalom sincs a kezében, arra van ítélve, hogyvégignézze a számára oly becses régi tanok lassú, debiztos kimúlását. Bármilyen kényelmetlenül érzi is magát az új rendben,Mary mégis kifogástalanul barátságos és nagylelkű. A

köznép még nem felejtette el az édesanyját, akinekszemélyét és szenvedéseiben tanúsított méltóságát annyiratisztelték, és érzelmeiket azóta Maryre ruházták át: szeretik,és elhalmozzák megindító kis ajándékokkal: hol egy kosárgyümölcs érkezik, hol egy vég szalag. Mary rajong akisbabákért meg a gyerekekért, és bár maga még nemlehetett anyává, számos keresztgyermeke van. Tudom,mennyire fáj neki ez az állapot. Bárcsak rábeszélhetnémuramat, a királyt, hogy keressen férjet neki… Biztosraveszem, hogy a házasságban megtalálná békéjét. Lady Elizabeth cserfes tízéves kislány, aki úgy igazodikel a világ dolgaiban, mintha sokkal idősebb volna.Félelmetesen okos, villámgyorsan vág az agya; nagy örömnekem, hogy ellenőrizhetem előmenetelét. A királykérésére én jelöltem ki házitanítóját William Grindalszemélyében, aki alapos és átfogó tantervet dolgozott kiszámára, előtérben a nyelvekkel: egyaránt tanul latinul,görögül, franciául, spanyolul, olaszul, még walesi nyelven is.Sokoldalúak az adottságai, de nyelvtehetségként párjátritkítja; a legtöbb nyelvet már szinte folyékonyan beszéli, ésközben a klasszikus szerzőket is falja. Én kész voltam rá, hogy együttérzésemmel árasszam elElizabethet, hiszen tudtam, mily szörnyű körülmények közöttvesztette el édesanyját, ő azonban nem az a gyermek,akinek jólesik, ha becézik-babusgatják, és ha van is benneszorongás vagy bizonytalanság, azt büszke, öntudatosviselkedéssel álcázza. De ha nem is az a fajta, aki akirakatba teszi érzelmeit, tudom, hogy bizonyos mértékigmegkedvelt. – Remélem, asszonyom, hogy önre, a többimostohámmal ellentétben, hosszabb ideig számíthatok –jelentette ki a minap a maga parancsoló modorában.Éppen az íróasztalánál ült, és én elnéztem, ahogy könyveifölé hajolva villámgyorsan szántja lúdtollával a papírt. Nos,titkon én is ugyanezt remélem, miközben tudom, hogyveszélyes vizekre merészkedtem.

A hatodik életévéhez közeledő Edward herceget a királyféltő gonddal neveli. Szegényke elszigetelten él, makulátlantisztaságban, és szolgák egész hada vigyáz rá. SzerintemHenrik túlzásba is viszi az elővigyázatosságot, hiszen afiúcska minden ébren töltött percét a legszigorúbb napirendszabályozza. Amilyen gyakran csak merem, fel szoktamvetni, hogy hozassuk fel az udvarba, de Henrik ilyenkor aszájához emeli és megcsókolja az ujjaimat, mondván: – Én pedig azt szeretném, Kata, ha a fiú távol maradna;végül még elkapna valami fertőző betegséget. Időnkéntmeglátogathat minket, de az az óhajom, hogy vidékenéljen. Persze ha több fiam volna… Hamiskásan néz rám. Ez a kimondatlan csalódássúlyosan nehezedik mind a kettőnkre. Én őszinténméltányolom, milyen különösen becses a kis herceg élete,hiszen a Tudor-dinasztia és egész Anglia eljövendőbiztonságának és fennmaradásának ő az egyetlen záloga.De ha Henriket fiúval ajándékozhatnám meg, ó, milyenmásképp élhetne szegény kis Edward! És nekem semkellene többé szoronganom helyzetem örökösbizonytalansága miatt. Boldogan szülnék gyermeket, akár fiút, akár lányt, deférfi magva még soha nem fogant meg méhemben.Harmincegy éves vagyok, még foganhatnék és szülhetnékgyermeket, de attól tartok, meddő vagyok. Nehéz eztmegítélni, mert amikor első férjem, az agg Lord Borougholtárhoz vezetett, még csak tizennégy éves voltam. Azöregúr végtelenül jóságos volt hozzám, a házasságotazonban soha nem háltuk el, mert az ő erejéből már nemtelt rá. Lord Latimer is kedves volt, de őfölötte is eljárt máraz idő, ezért csak nagy ritkán érintkeztünk. Úgy látszik, Istenarra szánt engem, hogy vigasztaljam az öregeket, ésápoljam őket gyengélkedésükben. Most pedig, nem a magam választásából, inkábbbűneimért vezeklésül, újabb öregedő férfival kellettösszekötnöm sorsomat. Igaz, nem panaszkodhatom,

hiszen a királynéi pozíciónak számos előnye van: a király jónéhány udvarházat és birtokot íratott a nevemre, és ennél isfontosabb, hogy módom van adakozni és jobbá tennimások életét. Az is igaz, hogy e harmadik férjem is elnézőés figyelmes; de a szerelem aktusára ő is csak ritkánképes. Én, ahogy kötelességem diktálja, türelmesen,széttárt lábbal fekszem az ágyon, tegyen velem, ahogy nekitetszik, és igyekszem, hogy meg se lássam húsaszánalmasan petyhüdt hurkáit, sorvadt izmait, bűzösenrothadó lábát. (Asszonyi feladatom, hogy én kötözzemezeket a sebeket, és szívesen el is végzem, a tőlem telhetőleggyöngédebben, vigyázva, hogy ne öklendezzem azelfekélyesedett, gennyező sebből áradó szörnyű szagtól.Szerencsére ügyesen leplezem az undoromat; elvégreszegény vén pára nem tehet erről az ocsmány betegségről,és olyan hálás szolgálataimért.) Amikor azonban ott fekszünk abban az óriási ágyban,amelynek mennyezetét, párnáit, paplanját egyaránt ahímzett angol címer díszíti, alatta az összefonódó H és Kbetűkkel, együttlétünk többnyire kudarcba fúl. Henrikleereszkedik rám azzal a nagy tömegű testével, úgy, hogyalig kapok levegőt, és hozzám szorítja hímtagját, deáltalában csak félig-meddig kerül izgalmi állapotba, ésgyakran épp csak arra képes, hogy belém hatoljon. Ilyenkornagy morgás és lihegés közepette lök néhányat, de vágyagyorsan lelohad, és kénytelen csalódottan,megszégyenülten visszahúzódni. Értem én, milyenmélységesen megalázó ez a felsülés egy ilyen nagyhatalmúuralkodónak, akinek csak intenie kellett, és minden nő akarjába omlott; és mindent elkövetek, hogy egy legyintésseltérjünk napirendre a kudarc fölött. – Bizonyára fáradt vagy, milord – suttogom, ésodasimulok hozzá. – Vagy talán a lábad fáj? – Nem, angyalom, az államügyek nyomasztanak – feleli,majd kezemet petyhüdt hímtagjára teszi. Van, hogy ez astratégia beválik, és amint esedékes a havibajom,

ártatlanul és a szokásosnál aggodalmasabbantudakozódik egészségi állapotom felől. Sajnos eddig mégnem volt rá alkalmam, hogy jó hírt közöljek vele. Így hát nincs második királyfi, aki a hagyományokhozhíven a yorki herceg címét felölthetné, Edward hercegpedig továbbra is ritka vendég az udvarnál. Túlságosankomolykodó fiúcska, aki már elvesztette kisdedkoripufókságát, és igencsak megnyúlt. Anyjától örökölte ferdevágású szemét és hegyes állát, máskülönben ízig-vérigTudor. Apja mintájára nevelték, és amikor utoljára itt járt,méltósága teljes tudatában járta végig a termeket. Lepleznikellett mosolyom a kisfiú láttán, aki többnyire Henriklegkedvesebb uralkodói pózába vágta magát:szétterpesztette lábát, kezét csípőre tette, és magasraszegte állát. Amikor őfelsége elsütött egy éket, a gyermekugyanúgy káromkodott, ahogy a papától hallotta: „Azt amennydörgős hétszentségit!”, rikkantotta, amin felségespapája jót derült, de örökké résen lévő nevelőnője, LadyBryan felindultan rontott be a helyiségbe. – Herceg uracskám, kegyelmed elfelejti, kivel beszél! –süvöltötte, a király pedig elfojtotta jókedvét. – Azt akarja,hogy szegény Barnaby verést kapjon? – Mivel ő egy ujjalsem érintheti Edwardot, ha az rosszalkodik, a bűnös helyetta hercegi pofozóbábu, Barnaby FitzPatrick lakol. Barnabyegykorú a királyfival, és több más ifiuracskával együtt ő isEdward udvartartásában nevelkedik. Edwardnak az abüntetése, hogy szégyenszemre végig kell néznie, amintpajtását az ő vétkéért náspángolják el. Egy ízben észreveszem, hogy férjem elmélyülten fürkészifia élesedő vonásait és aranyvörös haját. – Ugye, mennyire hasonlít rám? – kérdi. – Felséged büszke lehet, amiért saját képmásánakadott életet – jegyzem meg. – De azért én gyerekkoromban sokkal magasabb éséleterősebb voltam.

Szavaiból süt a szorongás. – Nagyuram démonokat lát. A herceg egészsége olyritkán ad okot aggodalomra. – Igaz – nyugszik meg a király. – Utoljára négyéveskorában, azzal a magas lázzal ijesztett ránk… – De még emlékszem, milyen gyorsan felépült. Ésnagyon eleven, mozgékony kisfiú lett belőle. – Éppen ez a baj – sóhajt fel Henrik, és az ablakbólfigyeli, ahogy Edward és több hasonló fiúcskaösszeverekszik a labdán. – Olyan szívesen hagynám, hogykedve szerint tornásszon, labdázzon, játsszon, eddzemagát – Isten a tudója, hogy az ő korában én is ezt tettem–, de az az igazság, Kata, hogy nem merem; hátha balesetéri. Legalább addig igyekszem óvni, amíg ő az egyetlen. Ismét a szakadék szélén imbolygunk. Úgy érzem,legjobb, ha nem szólok semmit, és el is illan a kínospillanat. – Úgy kell intéznem, hogy inkább csak szemlélő legyen,semmint tevékeny közreműködő – folytatja Henrik. – És eznagyon szomorú, hiszen sokkal többre volna képes, észokon veszi ezt a kényszerű óvatosságot. Máris jól lovagol,de én csak a legjámborabb hátaslovamat jelölhetem kineki. Nagyon szeretné elsajátítani a kardforgatást, éselkerülhetetlen, hogy a háborús stratégia mesterségében isotthonosan mozogjon. Tudom, hogy egy szép naponszárazföldön is, vízen is ő lesz a legfőbb hadúr, ésszüksége van valamelyes gyakorlati tapasztalatra, dehalálosan rettegek, hogy valami szerencsétlenség éri.Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy a királyfiaknakjáratosaknak kell lenniük a harcművészetben. Igazánmondom, Katám, súlyos kétségek közt vívódom. Amiről beszél, arra nincs egyszerű válasz. Figyelem azegymást gyömöszölő, visongó kisfiúkat, és mélységesegyüttérzés támad bennem a kis vörös hajú iránt, akiekkora terhet cipel törékeny vállán.

– Egyet azonban megtehetek érte – szólal meg újraHenrik. – Hatéves már, és túl sokat időzött nőitársaságban. Nehogy nekem puhává, lányossá fejlődjön.Legfőbb ideje, hogy neveltetését ezután kizárólag férfiakrabízzam. Újra szívembe nyilall a részvét a kisfiú iránt, aki alighogyvilágra jött, elvesztette az édesanyját. Magának valógyermekké cseperedett; ritkán mosolyog, és túlságosan istisztában van fényes pozíciójával, a rá váró nagyszabásúsorssal. Elhatározom: mindent elkövetek, hogy jóindulatú,gondos házitanítót kapjon, aki szelíden bánik vele, ésfelébreszti benne a tudás szeretetét. A következő hetekben több doktor is kerül elénk, akik akapós posztra jelentkeztek. Meghallgatásukon én is ottlehetek, utána pedig megbeszéljük és összehasonlítjukérdemeiket. – Nos, Kata, mi a véleményed? – kérdi Henrik. – Szerintem, nagyuram, két jelölt közül kell választanunk.Dr. Richard Cox az egyik, dr. John Cheke a másik. A király gyanakvó pillantást vet rám. – Csakhogy mindketten Cambridge-ben végeztek, Kata,és Cambridge-et, attól tartok, ellepték a szélsőségesenreformista gondolkodású emberek; még olyanok is vannakköztük, akik Luther Márton alávaló tanait osztják. Mitgondolsz, nem kell-e attól tartanunk, hogy dr. Cox vagy dr.Cheke is ilyen eretnek nézeteket vall? Titkon azt remélem, hogy ez az igazság, bártermészetesen hallgatok róla. Gyanítom, hogy a két ifjútudós is hajlik a modern tanokra, és a királynak igaza van:éppen Cambridge-ben találnak termőtalajra a haladóeszmék. – Nem tudok semmi ilyenről, én uram, és tudtommalsenkinek nincs egyetlen rossz szava sem e két jelesfiatalemberről. Ha efféle aggályaim volnának, nem őketajánlottam volna felségednek.

– Akkor hát a te véleményedre hagyatkozom, Kata –mondja a király, és vaskos, gyűrűvel teliaggatott ujjávalmegcirógatja az arcom. – Higgye el, én uram, nem fogja megbánni. Mindkétdoktor olyan híres a maga területén, hogy kár lenneelszalasztanunk az alkalmat. – Magam is így gondolom, Katám – bólint Henrik. –Akkor hát felfogadom mind a kettőt. Magamban nagyon elégedett vagyok az elérteredménnyel. De ha a király valaha gyanút fogna…elgondolni se merem, mi történne. Én persze arrahivatkoznék, hogy fogalmam sem volt semmiről. Ezután néhány élvezetes órát töltünk dr. Cox és dr.Cheke társaságában, és kidolgozzuk a herceg tanulmányitervét. Eldől, hogy kezdetben a fő hangsúly az íráson-olvasáson, a matematikán, a teológián, a nyelvtanon és azasztrológián lesz. Edward jó eszű fiú, és semmi kétségem,hogy gyors előrehaladásával sok örömöt szerez majdapjának. És ami a leglényegesebb: megkönnyebbülveészlelem, hogy mindkét nevelő a szeretetteljes és nem azerőszakos oktatás híve. Titkon reménykedem, hogy a király háta mögött egymásik tanulási folyamat is gyorsan kibontakozik, és a kétderék doktor lelkiismereti kötelességének érzi majd, hogysuba alatt ráébressze az ifjú Edwardot: több út is vezetIstenhez.

Lady Jane Grey

Greenwichi palota 1544. október Szép, friss őszi nap van, amikor a Temzén a DorsetHouse-tól a greenwichi palota felé hajózunk. A reggeli napizzó aranyban füröszti Londont, száz templomtorony mutattiszteletteljesen az ég felé. A folyón szerencsére felhígul afőváros bűze, és a széles parton túl fenségesen, tekintélytparancsolón tör a magasba a City. A folyóról nyílik alegszebb kilátás Londonra. Az udvarhoz megyek, és magát a királynét fogomfelkeresni. Majd szétvet az izgalom, de ugyanakkoreszelősen szorongok is. Attól félek, hogy anyám, aki apalotában vár bennünket, sasszemmel mérlegeli majdmodoromat és viselkedésemet, és a legkisebb hanyagságfölött sem siklik el. Ellen asszony itt ül mellettem, szüleim tekintélyesbárkájának nyitott kabinjában. Mindketten reménytelenülküszködünk, hogy az erős áramlatban részegen billegőhajócskán megőrizzük egyensúlyunkat a duzzadtra tömöttfirenzei bársonypárnákon. Fejünk fölött fából faragott, kékselyemfüggönyös baldachin magasodik, de a függönyöketma hátrakötözték, hogy a bárka kihasználhassa a frissszellőt. Sokkal szívesebben ülnék valamelyik evezőpadon,és mártanám kezemet a vízbe, de márki leányakéntilyesmire gondolnom sem szabad. Ellen asszony is, én is kiöltöztünk a nagy napra.Őszerinte remekül festek zsályazöld, selyem, udvaridíszruhámban, amelynek ujjait nyestprém borítja; a hozzáillőfrancia főkötőt aranyzsinór szegélyezi. A szoros mellfűzőazonban kegyetlenül szűk, bársonyfátylam pedig olyansúlyos, hogy minduntalan le akarja húzni főkötőmet,úgyhogy két kézzel kell fognom az erősödő szélben.Dadusom egyszerű, de kifogástalan minőségű fekete

selyemruhát visel. Bármily kényelmetlenül érzem is magam, boldogvagyok, amiért a királyné időt szakított rá, hogy véleménytnyilvánítson tanulmányaim dolgában, és felszólítottaanyámat, hogy hozasson el az udvarba. Igaz, most ő isjobban ráér, mert amíg a király a franciákkal háborúzott, reáhárult a régensség súlyos terhe. Öt mérföldet tettünk már meg lefelé a Temzén, és márisitt terpeszkedik előttünk teljes szélességében a greenwichipalota, meredek tetőivel, tűzpiros téglával burkolthomlokzatával. Lenyűgöző látvány. Csak bámulom ahatalmas tornyokat, a megszámlálhatatlan zárt erkélyesablakot, amelyek visszaverik a nap sugarát, az egésznagyszabású összjátékot. Igazi csodapalota… A királyi lépcsőnél érünk partot. Egy inas, akinek vöröslibériáját a HR betűk díszítik, elvezet magánszállásunkra.Útközben egyik nagyszerű látvány követi a másikat: illatozó,színpompás kertek, vízesések, árnyékos lugasok… Aszépen ápolt virágágyásokat díszes rács és címerállatokkalmegfejelt, festett rudak veszik körül, a pazar galériákonkerubokat és istennőket ábrázoló ókori frízek, remekművűarcképek és keretbe foglalt térképek láthatók, a magasdísztermekben török szőnyegeket és olasz kárpitokatcsodálhatunk meg. Be sem bírom fogadni mindezt, semelhinni, hogy létezhet ennyi pompa, ilyen fényűzés. Színekorgiája és drágakövek csillogása kápráztatja el a szemem:mindenfelől pazar ruhákban páváskodó udvaroncoksokasága hullámzik. Mind abban bizakodnak, hogydédnagybátyám, a király egy pillantásra, egy szóra vagy –ha igazán szerencséjük van – kegyének valamifélekézzelfogható kinyilvánítására méltatja őket. A palotában nagy a sürgés-forgás. Rengeteg az ember;ki reménykedve szorong valamelyik előszobában, ki fontosügyekben szaladgál. Minden ajtóban őrszemek állnak,rajtuk a zöld-fehér Tudor-libéria. Hosszú, szőrmével szegettköpenyben és fekete kalapban komor férfiak tárgyalnak,

van, aki gondolataiba mélyed, van, aki homlokát ráncolja,és türelmetlenül húzódnak félre, hogy utat engedjenek.Sötét ruhás klerikusok cipekednek egymásra tornyozottpergamentekercsekkel vagy súlyos irattartókkal. Látokgyanús külsejű kölyköket is, amint a falhoz lapulnak, vagyóvatosan sündörögnek; bizonyára semmi keresnivalójuk itt.Időnként pedig egy-egy divatosan öltözött hölgy lejt tovagőgösen, nyomában a szolgálójával. Ahogy szedjük a lábunkat az inas mögött, csak egykérdésen töröm a fejem. Észrevettem, hogy az udvarokbanvalaki egymástól szabályos távolságban piros kereszteketfestett a falakra. – Mit jelentsen ez, uram? – kérdem kalauzomtól, akielvigyorodik. – Nos hát, kis hölgyem, a pingáló abban reménykedik,hogy az ilyen szent jelképet senki sem meri majd levizelni.– Érzem, ahogy lángol az arcom. Bárcsak hallgattam volna!Annál is inkább, mert immár több királyi lakosztályonhaladtunk keresztül, és csak egy-két ajtóra vagyunk akirálynétól. Egy nemesúr vezet be Katalin királynéfogadószobájába, ahol újabb sokaság csődült össze, hogykérvényeket nyújtson be, szívességeket kérjen, vagy csakmegbámulja őfelségét a maga teljes fényében – ha ugyankegyeskedik megjelenni. A nemesúr utat tör nekünk atömegben, majd lendületes mozdulattal kitár egy újabbajtót, és tudtunkra adja, hogy ide, azaz a királyné magántermeibe csak kiváltságos személyek léphetnek be. Milyenfurcsa, hogy én, egy jelentéktelen kislány nagyobbtisztességben részesülök, mint ez a sok nagyképű, pazarulkiöltözött lord és lady, akik most irigykedve néznek utánunk. A nagy ajtó becsukódik mögöttünk. A levegős,virágdíszes terem túlsó végén emelvényen áll a pirosbársonnyal kárpitozott trón, fölötte ékes baldachin jelzi atrón tulajdonosának rangját. Ott ül Katalin királyné, kétfelőlaz udvarhölgyeitől övezve. Felfedezem köztük anyámat is;

büszkén, méltóságteljesen magasodik ki karmazsinpiros,arannyal kivarrt ruhájában. Érzem, ahogy sólyomszememegállapodik rajtam, és ellentmondást nem tűrőn sugallja,hogyan viselkedjem rangomhoz illőn. Komoly arccal,szemem lesütve közeledem a trón felé – Ellen asszonytisztes távolból követ –, úgy érzem, kecsesebb léptekremár nem vagyok képes. Aztán szoknyáimat az ujjammalfelcsippentve hibátlan bókot vágok ki, és a fejem isalázatosan meghajtom hozzá. – Állj fel, kislányom! – mondja egy kedves, dallamoshang, és amikor a fejem felemelem, látom, milyen melegenmosolyog rám a királyné. Az igazat megvallva ritkán láttamolyan barátságos szempárt, mint amilyen az egyszerű,mégis királyi arcból rám ragyog, és önkéntelenül viszonzoma mosolyt. – Nicsak, anyádasszony túl szerény volt, amikor lefestett– jelenti ki a királyné. – Nagyon szép kislány vagy, Jane.Nem igaz, hölgyeim? És mint hallom, már alig várod, hogyhozzáfogj tanulmányaidhoz. – Igen, felség – mondom, és érzem, ahogy anyámtekintete belém fúródik. – Nos, ha így van, akkor ülj szépen mellém, és figyelj,mert jó híreim vannak számodra. – A királyné rámutat egy,a lábánál álló kis zsámolyra, és én fürgén elhelyezkedem,ügyelve rá, hogy a hátam egyenes maradjon. Parr Katalinmindent elkövet, hogy oldja zavaromat – megcsodálja aruhám, megsimogatja arcomat és hajamat. Nemszámítottam rá, hogy Anglia királynéja ugyanúgy kényeztetmajd, mint ahogy azt eddig egyes-egyedül az én szeretőEllen asszonyságom tette, és most nem tudom, hogyanfogadjam ezt a kedvességet. Így aztán mereven ésérzéketlenül csücsülök, és hallgatom, amit a királyi hölgyLady Elizabethről és Edward hercegről mesél, melegenméltatva tanulmányi eredményeiket. – Most pedig – folytatja –, mivel hétéves lettél, és igazikis hölgy vagy, itt az ideje, hogy te is komolyan vedd a

tanulást. Anyádasszony és jómagam sokáig latolgattuk akérdést, és szerencsém volt, mert megtaláltam a nekedvaló mestert. Dr. Harding a neve, és ahogy dr. Cox és dr.Cheke, a herceg két tanítója, ő is Cambridge-ben végeztetanulmányait. Kedves és nagy tudású ifjú, biztosra veszem,hogy meg fogod kedvelni. Ki sem tudom fejezni hálámat, egyszerűen nem találokszavakat. Lenyűgöz a királyné jósága és figyelmessége.Megkésetten nyitnám szóra a számat, amikor érzem, hogyanyám a térdével keményen hátba bök. Csak nem hiszi azt,hogy megfeledkeztem az illemről? Miért nem érti meg,hogy csak zavarban vagyok? – Mélységesen hálás vagyok felségednek – hadarom, akirályné azonban homlokát ráncolva pillant anyámra. Ebbőlmegsejtem, hogy nem kerülte el figyelmét a fenyítés. Aztánfelém fordul, előrehajlik, és megsimogatja a karom. – Ne félj, kicsikém – mormolja. – Bizonyos vagyokbenne, hogy nagyon szépen fogsz haladni, én pedig rajtatartom a szemem az eredményeiden. Dr. Hardingszemélyesen nekem számol majd be róluk. – E szavakközben ismét anyámra néz, de a tekintete már nem olyanbarátságos. A királyné frissítőkért küldet, majd átvezet bennünket aszomszédos, tölgyfaborítású kis szobába, ahol kellemesenropog a kandallóban a tűz. A falakon a király és egycsúcsos főkötőt viselő hölgy arcképei sorakoznak, a tűznélpedig két hölgy ül, akik őfelsége láttán fölemelkednek. – Kérlek, maradjatok ülve – mondja nyájasan a királyné–, itt mellőzhetjük a formaságokat. Kedves Lady Mary,engedje meg, hogy bemutassam az unokahúgát, LadyJane Greyt. Idős, aprócska, póznavékony nő előtt hajolok meg, akiékkövekkel kirakott, rikító piros selyemruhát visel, éskülönösen nagy szemű rózsafüzér van nála. A gyöngyösfőkötő alól kilátszik hullámos vörös haja, arcát azonbanelcsúfítja a tömpe orr és a szorosan összepréselt száj.

– Isten hozta, cousine – mondja, és meglepődöm mély,férfias csengésű hangján. Megkockáztatok egy udvariasmosolyt, de a búskomor szürke szempár továbbra ismereven szegeződik rám. – Lady Elizabeth – folytatja éppen a királyné –,ismerkedjék meg ön is az unokahúgával. Elizabeth barátságosnak látszik, de nekem inkább hatfelnőtt nőnek, mint tizenegy éves kislánynak. Hegyes álla,élesen metszett orra és pajkosságot sejtető, átható feketeszeme van. Rózsaszín ruhája kiemeli karcsúságát, szépkeze mesterkélt pózban pihen bő szoknyáin, mintha finom,hegyes végű ujjait akarná fitogtatni. Az ő haja is vörös, minta legtöbb Tudoré, és örömmel veszem észre, hogy horgasorrát szeplők pettyezik. Úgy látszik, nem csak én vagyokmegáldva velük. Egymásra mosolygunk, a királyné pedig felveszi aszékről Elizabeth kézimunkáját. – Lady Elizabeth gyolcsinget hímez herceg öccsének –mondja ragyogó arccal –, bár élek a gyanúperrel, hogy nemrajong a kézimunkázásért. – Milyen éles szeme van felségednek! – replikázikgunyorosan a hercegnő. – Számomra a kézimunka valóbanszörnyűséges robot. Inkább olvasnék egy történelmimunkát, vagy folytatnám a fordítást. – De mikor olyan ügyesen öltöget! – tiltakozik a királyné. – Akkor is utálom. Megmondtam már többször. – Látja, Lady Jane, milyen akaratos! – mosolyog Katalin.Álmélkodom kettejük könnyed, családias hangnemén. Énsoha nem mernék így incselkedni az anyámmal, de mégEllen asszonnyal sem. Ha csak céloznék is rá, hogy egyikvagy másik feladatom nincs az ínyemre, szigorúanmegbüntetnének. Lopva anyámra pillantok, de ő – újabbcsoda! – együtt nevet a többiekkel. Komorna lép be, bort és édességeket hoz. A dévajhangnem folytatódik.

– Ne legyen már ilyen falánk, Elizabeth! – szól rámostohalányára a királyné. – Először a vendégeket kellmegkínálni. – Elizabeth fintort vág és leül. A székeket akandalló köré tolják, és a tálcáról falatozunk. A királynémagas támlájú, faragott széken helyezkedik el, és engem aszomszédos székre int. Iszik néhány kortyot a borból, majdaz asztalról könyvet vesz fel, és így utasít: – Most megmutatod, milyen szépen olvasol. Ez itt akedvencem: Sir Thomas Malory elbeszélései Arthurkirályról. A királyné kinyitja egy helyen a könyvet, és átnyújtja.Kihúzom magam, vigyázok, hogy a hátam meg negörbüljön, és olvasni kezdek. Magam is meglepődöm,milyen tiszta és nyugodt a hangom, és mindent elkövetek,hogy a tolmácsolás ne csak folyékony, de kifejező islegyen. Az előttem kibontakozó történet úgy leköt, az igyekezet,hogy a hosszú szavakat is pontosan ejtsem, annyiraigénybe vesz, hogy először meg sem hallom az ajtónyílását, és csak amikor minden jelenlevő feláll, akkordöbbenek rá, hogy egy pazarul öltözött öregember lép ahelyiségbe. Feltűnően terebélyes figura, szélte-hosszamajdnem egy, és nehézkesen támaszkodik botjára.Szőrmével szegett aranyszövet kabátot visel, ujjaimegrakva gyűrűkkel. Rajta, körülötte minden pompáról ésfenségről árulkodik, de én észreveszem, hogy szűk fehérnadrágharisnyája alatt kötés dudorodik. A hölgyek mély bókba omlanak, hullámzik a sokszoknya, és én csak parányi késedelemmel jövök rá, hogya jövevény nem lehet más, mint dédnagybátyám, a király,csak éppen sokkal öregebbnek látszik, mint a róla készültfestményeken. Így hát meghajlok én is, és buzgó szívvelreménykedem, hogy mulasztásom észrevétlen maradt. – Foglaljanak helyet a hölgyek – parancsolja a királyerős, ellentmondást nem tűrő hangon. – Látom, Katám,nálad aztán vígan vannak. Ki ez az ifjú hölgy, aki ilyen

ékesen olvas? És miközben odabiceg a székhez, melyet a királynéátadott neki, rám mosolyog. – Ő, nagyuram, felséged tulajdon dédunokahúga, LadyJane Grey, Dorset márki és márkiné leánya – válaszol akirályné a maga dallamos, megnyugtató hangján. – Nos, Frances, úgy gratulálok a leányához – fordulanyámhoz a király. – Remek kis teremtés. –Aztán újra rámnéz. – Hány éves vagy, Jane? – Hétéves vagyok, felség – mondom olyan egyenleteshangon, amilyen csak telik tőlem. Borzasztóan feszélyez,hogy egy ilyen magasztos személyiséghez kell szólnom. – Akkor a korodhoz képest kicsi vagy – jegyzi meg.Szavai a szívembe hasítanak, amíg csak hozzá nem teszi:– De azért így is bájos. – Férjem családjában a lányok későn fejlődnek, felség –szól közbe anyám. Hegyezem a fülem: erről most hallokelőször. – Kicsi még, de majd annál nagyobbra nő. Bácsikám gyöngéden megcsipkedi az állam. – Már messziről látszik, hogy igazi Tudor! – kiált fel,milady pedig szemlátomást majd kicsattan a büszkeségtől.Én inkább megkönnyebbülök. Eszerint jó benyomást tettema királyra, akkor pedig anyámnak sincs okaszemrehányásra. Őfelsége üdvözli a lányait, majd felsegíti és megcsókoljaőket. – Látom, tisztességgel lefoglal a kézimunka, Elizabeth –mondja. A hercegnő angyalian mosolyog; eszében sincselpanaszolni, mennyire utálja a kézimunkát. – No, és hogyhaladsz a latinnal? – Cicerót olvasok, felség – jelenti büszkén a lányka. – ADe Finibis Bonorum et Malorumot. Épp itt van nálam.Óhajtja felséged, hogy felolvassak egy részt? A király helyeslőn bólint. – Quamquam – kezdi Elizabeth –, si plane sic verterem

Platonem aut Aristotelem, ut verterunt nostri poetaefabulas, male, credo, mererer de meis civibus, si adeorum cognitionem divina illa ingenia transferrem, sed idneque feci adhuc nec mihi tamen, ne faciam, interdictumputo. Álmélkodva hallgatom. Bárcsak én is olyan okos lennék,mint Lady Elizabeth, és megérteném, amit mond. A király kis fintort vág. – Gloriosus inveteratus turdus! – vág vissza, miremindenki nevetni kezd. Zavarom láttán előrehajlik, és ismétmegcsípi az állam. – Azt mondtam: „nagyképű vénszószátyár!” – világosít fel kuncogva. – Bene loqueris! – jelenti ki Elizabeth. – Helyesenbeszélt! – És ezen ismét kacag mindenki. A király figyelme ekkor Lady Mary felé fordul. – Nos, leányom, hogy szolgál az egészséged? – Sajnos, ismét gyötör a fejfájás, felség. – Szeded a port, amit kevertettem számodra? – Szedem, felség, és kicsit jobban is érzem magam. – Nagyszerű. Most talán még jobban felvidítom majd ahölgyeket. – A király huncutul kacsint. – Elpirulnának, haelőadnék egy pajzán tréfát? Ne féljenek, nem túlságosandurva, éppen csak arra való, hogy mosolyt csaljon a széphölgyek arcára. A királyné máris mosolyog. – Csak rajta, nagyuram! A király hangja bizalmasra vált. – Nos, honnan tudható, hogy az áruló jól van-efellógatva? A nők felől fojtott vihogás hallható. Magam nem értemezt a tréfát, és Lady Mary arcáról is értetlenséget olvasokle. – Nos, honnan? – kérdi a királyné. – Hát onnan, hogy az ember ujja nem fér be a nyaka és

a kötél közé – hahotázik a király, további vihogásokatkeltve. Én jól nevelten mosolygok. Mary a homlokátráncolja. – Nem értem – közli. – De hát mit jelent az, ha egy férfi jól van fellógatva? –kérdezi az anyám. – Csak hallott már ilyet, milady! Mary a fejét rázza. – Neki elhiszem, hogy fogalma sincs róla! – vigyorogőfelsége. – Hadd próbálok ki rajtad egy másikat, lányom.Mi a különbség a férj és a szerető közt? – N… nem tudom – hebegi Mary. – Körülbelül négy óra! – böki ki a király, mire körülötteújra felcsap a nevetés. Én most sem értek semmit, ésMaryről is süt a teljes értetlenség. – Sajnálom, felség, de nekem ez a csattanó semmitsem mond – jelenti ki. – Akkor feladom. Mindenesetre megnyugtató, hogy ezaz én leányom ilyen erényes; lám, minden sikamlós beszédlepereg róla. Ezután elkomolyodik, és anyám őladységéhez fordul. – Hogy halad Lady Jane a tanulmányaival? Katát nagyonérdekli ez a kérdés. Anyám lelkesen számol be a nagyszerű tervekről,melyeket a királynéval együtt dolgozott ki továbbineveltetésemre nézve, és többször is kiemeli, hogy az elvnagyjából ugyanaz lesz, mint amelyen Edward herceg ésLady Elizabeth tanulmányai nyugszanak. Én némán követem a párbeszédet; még most semhiszem el, hogy itt vagyok a király és a királynétársaságában, és még jobban csodálkozom kettőjük laza,kellemes, baráti viszonyán. Száműzve minden formaság, alégkör fesztelen, és döbbenetes, ahogy a királyleereszkedik hozzánk, és úgy tréfálkozik és nevet velünk,mint bármilyen közönséges halandó. Nehézösszeegyeztetni e kedélyes öregúr képét mindazzal, amit a

múltban őfelségéről hallottam; tudom, hogy ennek a vidámcimborának egészen más arca is van. Anyám egyszeremlítette, hogy vannak napok, amikor annyira fáj a beteglába, hogy úgy viselkedik, mint egy feldühített medve. Azt isbeszélik, hogy ha megharagszik a tanácsosaira, felpofozzaőket, és minden, neki nem tetsző megjegyzés kihozza asodrából. Igen, ez az a félelmetes uralkodó, aki kétfeleségét is lefejeztette, és most itt áll előttem felesége ésleányai társaságában egy jó kedélyű, gondoskodócsaládapa, aki úgy beszélget el a családi ügyekről, mintbármelyik más apa, bennünket, többieket pedig gyöngédtapintattal von be ebbe a bűvös körbe, nehogy feszélyezveérezzük magunkat. Kár, hogy az idillnek csakhamar vége szakad. Akirálynak a tanács ülésére kell mennie, és szívélyesenelbúcsúzik tőlünk; Katalin királyné szájára pedig cuppanóscsókot nyom. Nemsokára nekünk is indulnunk kell, de méglátom, ahogy a királyné félrevonja Ellen asszonyt, és halkanmagyaráz neki. Azt is észreveszem, ahogy beszéd közbenanyám felé néz; anyám azonban egy másik hölggyeltársalog, és úgy elmerül a csevegésben, hogy nem érzimeg a királyné pillantását. Ellen asszony meghökkent, sőt ijedt képet vág, dehamar összeszedi magát. Úgy rémlik, mintha azt mondaná: – Milady, felség, igen nagy súlyt helyez Lady Janeneveltetésére… – De nem túl nyers-e hozzá? – A királyné nem beszélolyan halkan, őt egészen tisztán hallom. Anyám továbbrasem sejti, hogy a szomszédságában éppen őróla folyik aszó; én pedig úgy teszek, mintha a falon lógó képekettanulmányoznám. – Csak szigorú, úrnőm, mint sok más szülő. A királyné néhány pillanatig hallgat, majd parancsolóhangon szólal meg: – Megbízom, dada, hogy vigyázzon erre a gyermekre. Jó

kislány, de nem látszik sem magabiztosnak, semboldognak. Remélem, ok nélkül gyanakszom. Ha így van,kérem, nézze el nekem. – Higgye el felséged, én mindig minden lehetőtelkövettem, hogy Lady Jane boldog és elégedett legyen –mondja Ellen asszony nyugodt önbizalommal. – Ezt könnyen elhiszem. – A királyné elmosolyodik. – Demost induljanak, különben meggyűlik a bajuk a dagállyal. – Tetszik nekem a királyné – mondom anyámnak, aki avíz felé lejtő kerteken át elkísér bennünket a kikötőhelyig,ahol már vár a bárka. – És a király őfelsége is. Milady oda sem hallgat. – Feltűnt nekem, Ellen asszony, milyen rossz Janetartása. Túl sokszor görnyed előre, ha így folytatja, mégberoskad a válla, vagy púpos lesz. Azt ajánlom, adjon ráfűzőt. – Engedelmével, asszonyom – feleli Ellen asszony –,fiatal ő még a fűzőhöz. – Ostobaság! – csattan fel milady. – Az ő korában énmár fűzőt viseltem. Bőrből volt, vasmerevítőkkel. – Jaj, ne, milady, kérem, ne adasson rám fűzőt! –kiáltok. – Ígérem, hogy egyenesen fogom tartani magam! – Hallgass, te lány! – sziszegi anyám. – Asszonyom, kérem, ne felejtse el, hogy Jane méggyerek – erősködik Ellen asszony. – Maga pedig ne felejtse el, hol a helye. Ha dacol velem,a gyereknek mutat rossz példát. Túl elnéző vele, túlszívesen választja a könnyebb megoldást. Nekem viszontanyai kötelességem, hogy megfelelően neveljem fel. Nemdolgom, hogy maga előtt magyarázkodjam, ugyanakkornem tűrhetem, hogy görnyedt háttal jelenjen meg azudvarnál. Rendeljen a szabómtól egy fűzőt, és tegyen róla,hogy viselje is. Isten veled, Jane. Légy jó kislány! Letérdelek a fűbe, hogy megáldjon, aztán, amikor máreltávozott, sírva fordulok Ellen asszonyhoz.

– Semmi baj, báránykám – mondja, és magához ölel. –Megrendelem azt a fűzőt, anyádasszony óhaja szerint, tepedig vigyázol, hogy a jövőben egyenesen tartsd magad.Így nem fog rájönni, hogy nincs rajtad. – Rám mosolyog. –Ez lesz a mi kis titkunk! – Hogy én mennyire szeretem magát, Ellen asszony!Sokkal jobban, mint az anyámat. – Irgalmas ég, hát szabad ilyet mondani?!Kötelességed, hogy elsősorban az édesanyádat szeresd! – Igen, tudom – mondom csökönyösen –, de magátakkor is jobban szeretem. – Elég legyen az ilyen beszédből! – mondja feddőn Ellenasszony, de látszik, milyen jólesett neki a vallomásom. Később, mialatt a bárka a Dorset House felé siklik,elnézem, hogyan tükröződik az alkonyi napfény a fodrozódóvízen, és arról álmodozom, hogy Katalin királynénak egyszép napon kedve támad, és visszahív az udvarhoz.Hacsak rá gondolok, édes melegség önt el. Úgy érzem,ilyen rövid ismeretség után is egész szívemből szeretem.Ritka emberség és jóság árad belőle. És tudom, hogy ő ismegkedvelt, sőt valami azt súgja, hogy a jövőben is rajtamtartja a szemét. Hiszen mi mindent megtett a király lányaiértis! Igazi családi otthont teremtett nekik. De jó lenne, havalamikor én is ehhez a családhoz tartozhatnék! Semmi selenne szebb, mintha e csupa derű és csupa együttérzésnagyasszony oltalma alatt élhetnék… Bradgate Hall 1544. november És ekként taníttatásom valóban megkezdődik. Dr.Harding kellemes modorú, de határozott fiatalember, azarca keskeny, és kerek kis sapkája alatt máris kopaszodik.Maga is mohón szívja magába a tudományokat, és ez atudásszomj rám is átragad. A nyelveknek igazi mestere, ésmivel nekem is jó érzékem van az idegen nyelvekhez,latinra, franciára, spanyolra, olaszra, sőt még görögre is

tanít. Gyorsan tanulok, ami nagyon tetszik neki, és gyakranmegdicsér. A szüleim rendszeres jelentést kapnakelőmenetelemről, és bizonyára meg vannak elégedve, mertsoha nem térnek vissza ezekre a beszámolókra. Nap mint nap beállít egy írástanár is, az ő irányításávalsajátítom el az újonnan divatba jött dőlt betűs írásmódrejtelmeit. Elolvasok mindent és akármit – az előírtolvasmányokat, melyek között sok a klasszikus, és azokat,melyeket ajándékba kapok. Természetesen vallási oktatásban is részesülök. Napsugaras őszi délelőtt van, de a téli fogadószobamelletti kis tanulószobánkban szokás szerint magasra vanrakva a tűz, és szegény dr. Harding igencsak izzadszőrmebélésű gyapjúköntösében, amelyet előrelátásbólvett fel: hátha hideg lesz. De a gondolatai másutt járnak. – Valami nagyon különlegest hoztam önnek, Jane –mondja –, de csak akkor mutatom meg, ha megígéri, hogyez a kettőnk titka lesz, és senkinek sem árulja el, hogy látta,mert akkor komoly bajba kerülnék. – Senkinek sem szólok róla, dr. Harding – fogadkozom,és alig várom, mi lehet ez a nagy titok. Harding atarisznyájából nagy könyvet vesz elő, finoman megmunkáltbőrkötésben, és kinyitja a címoldalon. – Ez itt, Jane, a Biblia angol nyelven, Coverdale mesterúj fordításában. Azt hiszem, nagy gyönyörűsége telik majdbenne. – És miért kerülne bajba, amiért megmutatta? –kérdezem. Dr. Harding felsóhajt. – A király csak nemrég járult hozzá, hogy a Bibliát angolnyelven olvassák. Most már láncon lóg egy-egy példányminden templomban, de a nőket őfelsége eltiltotta azolvasásától. – De miért? – kérdem enyhén méltatlankodva. – Mert a Szentírást csak papok vagy férfiak

értelmezhetik – világosít fel dr. Harding. Ádám és Éva történetére mutatok. – De ha ezt elolvasom, minden szavát értem! – Hát persze, Jane – mondja csitítón a mesterem. – Deki merné állítani, hogy a király téved? –Aztán továbblapozaz Újszövetséghez. – Én megengedem, hogy elolvassa,mert a Szentírás tanulmányozása vezet el az örökigazságokhoz. Kezdjük az evangéliumokkal. Elmerülünk az olvasásban, amikor lépéseket hallunk.Amíg Ellen asszony benyit, dr. Harding gyorsan az asztalalá, a térdére csúsztatja a Bibliát, és maga elé húzza atörténelemkönyvet, amellyel foglalkoznunk kellett volna. – Kész a vacsora, Jane – jelenti Ellen asszony. Délután tovább olvassuk Máté evangéliumát. És ezutánmég számos nagyszerű titkos órát töltünk Coverdalemester Bibliájával, én pedig végtelenül hálás vagyok dr.Hardingnak, amiért tanulmányaimat ekkora kiváltsággaltetézte. Hamarosan megismerkedem és megbarátkozom aSzentírással, és határtalan örömet és vigaszt merítekbelőle. Nagy szenvedélyem a zene is, ez közös vonása a Tudor-családnak, bár anyám kimaradt belőle. Mivel azonban azudvarképes hölgyeknek a zenében is járatosnak kelllenniük, órákat veszek a lant, a hárfa és a citeraművészetéből is, és számos dallamot ki tudok pengetni. – Ön igazán ügyesen játszik – mondja zenemesterem,aki öreg, kövér és hagymaszagú. Néha eszembe jut, hogyKatherine Howardot alig tizenegy évesen rajtakapták,amint illetlenül enyeleg a zenemesterével, és a bennemfelmerülő kép megborzongat. – Játssz nekem valamit, Jane! – mondja anyám, amikoregy délután a tanulószobába lép. Figyelmesen hallgatvégig, bólint, majd távozni készül. Dicsérő szava sohasincs. Nagy fájdalom számomra, hogy anyámat csak azérdekli, ki tudok-e csalni a lantból valami divatos dallamot,

és nem érti, miért szeretném ennél jóval többre vinni. – Túl sok időt fecsérelsz a zenére – mondjaszemrehányón. – Ezalatt inkább más készségeketsajátíthatnál el. – így aztán a zenegyakorlásra csupán napifélórát utal ki, ami semmire sem elég. Tudom, hogy kárpanaszkodni, így aztán milady háta mögött lopokmagamnak időt, hogy hódolhassak zenerajongásomnak. – De milady – tiltakozik dr. Harding –, Jane komolyzenei tehetség. – Bánom is én – vág vissza anyám –, haszna úgyse leszbelőle. Soha még nőt nem vettek komolyan, se mintzeneszerzőt, se mint énekest. – Es ezzel a kérdés le vanzárva. További vitának nincs helye. Annál fontosabbak számára a táncórák. – Ha egy ifjú hölgy valamikor az udvar díszére akar válni,akkor nem nélkülözheti a tánctudást – jelenti kifontoskodva. A maga kecses és szakszerű táncára isnagyon büszke. Így aztán délutánonként, mialatt a házizenekar a galérián játszik, a nagyteremben gyakorlom alépéseket, és jártasságot szerzek a pezsgő franciatáncban, az ugrálós gagliardában, valamint améltóságteljes pavane-ban. Megszabott sorrendben követik egymást az imák, atanórák, az étkezések és a kézimunka; így aztán igazánzsúfoltak a napjaim. Szerencsémre ez a napirend nagyonis megfelel nekem, és örülök, hogy mindig van mitcsinálnom. Tudásban gyarapodni, új ismereteketelsajátítani számomra izgalmas kaland, és eddigiéletemben először érzem magam igazán boldognak. Anyám időnként hazalátogat az udvarból. A nyár nagyrészében, amikor a király őfelsége Franciaországbanhadakozott, a királyné igényt tartott rá, de most hosszabbidőre visszatért Bradgate-be, és mindnyájan igyekszünkkitenni magunkért. Ma délutánra lemondta az óráimat. – Az igazi előkelő hölgy egyik legfőbb kötelessége, hogy

jótékonykodjon – magyarázza nekem és Katherine-nek. –Ma alamizsnát osztok szegényebb sorsú bérlőinknek, éshasznotokra lesz, ha elkísértek. Ráébredtek majd, milyenszerencsés helyre születtetek, és felismeritek, mitparancsol a keresztényi kötelesség. Ellen asszony segítségével kabátba bújunk, kesztyűtveszünk, aztán ő is felöltözik az úthoz. Így követjük miladyt akonyhába, ahol a lesikált asztalon tiszta ruhával letakartkosarak állnak. Mi is segítünk, hogy kivigyük őket avárakozó fogathoz, aztán felmászunk, hogy a kocsiselindulhasson a rövidke útra. Amikor a fogat megáll egy, a szirt lábához tapadóhitvány odú előtt, anyám így szól: – Ez itt az özvegy Carter asszony kunyhója. A férje azegyik juhászunk volt, de tíz éve meghalt. Adtam neki egy kismunkát a mosodában, de már nem bír fölkelni az ágyból. A nyomában mi is a kunyhóba lépünk. Megszédülök amosdatlan emberi test, az állott vizelet és az öregségáporodott szagától. Katherine kioldalogna, de miladyszorosan a karjába markol és előretolja. Megpróbálokminél felszínesebben lélegezni. – Hoztunk egy kis elemózsiát – mondja anyám. Amocskos ágyban fekvő vén banya megpróbál felülni, ésvalami köszönetfélét motyog, de milady felemeli a kezét. – Keresztényi irgalomból jöttem, asszonyság – közli –,és elhoztam a lányaimat is, hogy tanuljanak a példámból.Áldja meg a Jóisten kegyelmedet. – Kö-kö-szépen, milady – habogja az öregasszony. – Majd küldök egy cselédet, hogy tegyen itt rendet –ígéri anyám, és az asztalra teszi a kosarat, majd szoknyáitsuhogtatva kivonul, mi pedig hálásan loholunk utána. A következő látogatás nem visel meg ennyire: régibabaholmit viszünk a kocsis feleségének, aki épp a minaphozott ikreket a világra. Megcsodáljuk a közösbölcsőjükben békésen alvó babákat, aztán megyünk

tovább utolsó célállomásunkra. Az erdő szélén épültkunyhóban a sötét hajú, hollófekete szemű asszony úgyfestett, mint aki segítség nélkül is megáll a lábán. Atűzhelyen pörkölt rotyogott, a sarokban egy rakás fa állt, amennyezetről szárított növények függtek, a helyiségbenkellemes meleg volt, és nagyjából ki is volt takarítva. – Hoztam egy kis csekélységet, Anna – mondja milady,és átnyújtja a kosarat. – Nekem is van valami csekélységem milady részére –mondja a nő különös, idegenszerű hangon. Egész lényébenvan valami titokzatos. Egy darabka összecsavart papírtnyújt át anyámnak; nem túl nagylelkű viszonzás azajándékba kapott ennivalóért. – Hát az biztos, milady, hogy szemrevaló lányok –mondja azon a fura hangján. Anyám bólint. Feltűnik nekem, hogy Anna korántsemviselkedik vele olyan alázatosan, mint a többi ember, ésmég sajátságosabb, hogy anyámat ez szemlátomást nemzavarja. – Köszönöm – mondja, majd a szokásos jámborkívánságok kíséretében sietősen távozik. – Asszonyom – kérdem, mialatt a fogat hazafelé döcögvelünk –, beteg ez a hölgy? – Nem, Jane. De szívességet tett nekem, és ezért azadósa vagyok. – Miért, mit csinált? – Katherine közben felemeli abőrfüggönyt, és kikukucskál a tovarepülő tájra. Őt aztáncsöppet sem érdekli az idegen nő. – Nem tartozik rád – feleli anyám. Egy darabig mégeltűnődöm ezen, de hamarosan hazatérünk, tálalják avacsorát, utána pedig Katherine-nel kuglizunk a galérián.Anna személye és az anyámnak tett titokzatos szívességmár ki is ment a fejemből. Van egy családi szokás, amitől irtózom: a hetenkéntiközös vadászat, amelynek kedvéért minden tanórámat

felfüggesztik. Ideges lovas vagyok, mégis minden hétenrám parancsolnak, hogy tartsak ki a felnőttek nyomában,akik bőszen nyargalnak vad kurjongatás és hallaliközepette, üldözve a menekülő vadat. Később óhatatlanuleljön a gyomorforgató pillanat, amikor a szerencsétlen állatösszerogy, és a kutyák darabokra tépik. Mivellelkesedésnek nyomát sem mutatom, milady újra meg újradühösen förmed rám, kényeskedőnek meg nyafkánaknevez, és nem győz minden alkalommal azon sopánkodni,hogy miért nem örököltem szüleim vadászszenvedélyét. – Csak arról lehet szó – jelenti ki –, hogy tudatosandacolsz velünk. – Sajnálom, milady – mondom, de tudom, hogymenthetetlen vagyok. Ebben a sportban soha nem fogomörömömet lelni. És eljön a nap, amelyet soha nem felejtek el. Éppenhazaértünk a szokásos heti megpróbáltatásról, amikorapám türelmetlenül csap le rám. – Túl nyápic vagy, te leány! – dörmögi. – Ha így folytatod,sosem lesz belőled igazi vadász. Gyenge a gyomrunk, nemigaz? Válasz helyett csak lehorgasztom a fejem, ő pedigtovább dühöng. – Úristen, hogy miért nem születtél fiúnak? – Erre semfelelek, de a szavai nagyon fájnak. Tudom, mekkoracsalódás a szüleimnek, hogy nem született fiúgyermekük. –Nahát, Jane, úgy legyen Dorset a nevem, hogy csak azértis megtanulsz vadászni! – fakad ki milord. – Legfőbb ideje,hogy átess a vérkeresztségen. Úgy is van! Legközelebbvért fogsz kóstolni. – Jaj, csak azt ne… – suttogom. Tudom, miben áll ez arettentő szertartás, mert már találkoztam vele, és habárminden nemesi sarjnak át kell esnie rajta, akkor isiszonyatos, mind a szegény állatnak, mind a próbárakiszemelt fiataloknak. Biztosra veszem, hogy ha eljön a

szörnyű pillanat, el fogok ájulni. Soha nem bírtam elviselniaz elveszejtett élőlények szenvedését, és borzadok agondolattól, hogy még hozzá is járuljak ehhez aszenvedéshez. – Könyörgök, uram, hadd menjek a szobámba! –rimánkodom. – Forog a gyomrom. Anyám meghallotta utolsó szavaimat, és benne aztánvégképp nincs könyörület. – Fogd be a szád! – veti oda. – Milord, a kislány nincs jól – szól közbe Ellen asszony. –Rosszul van a vér gondolatától – teszi hozzá sután, apámazonban úgy méri végig, mintha elment volna az esze. – Ej, hisz ez nevetséges! – mondja. – Hát persze hogyvért fogsz kóstolni. És istenemre, nagyon fog ízleni.Micsoda ostobaság, így felfújni egy ilyen semmiséget! Így hát elhangzott az ítéletem. A kijelölt napon ebédhezhívnak, megebédelünk, utána Ellen asszony rám segítirozsdavörös bársony vadászruhámat, a hetyke kis tollaskalpaggal. Vacog a fogam, ahogy elképzelem a rám várókínszenvedést, de mindhiába: a többi lovassal együttelindulok az istállóba, és felülök almásszürke kancámra,White Ladyre, kortyolok a felém nyújtott áldomásból, ésengedelmesen ügetek tova szüleim nyomában. Hamarosanmár a látványos szépségű vadasparkban galoppozunk,merész ívű dombok, kiugró szirtek, csobogó patakokközött. A mai nap kiszemelt zsákmánya egy gyönyörű vörösszarvastehén, fiatal, csupa életerő. Alaposan megtáncoltatbennünket, kicsal a nyílt terepre. Közben viharfelhőkgyülekeznek, a kék téli égbolt elsötétül, majd kövér, sűrűcseppekben elered az eső, perceken belül bőrig ázunk.Szüleimet és kísérőiket ez szemlátomást csöppet semzavarja, de én csuromvizes ruháimban percről percrejobban fázom. Nyomorultabbnak nem is érezhetnémmagam, kivált, ha eszembe jut, ami még előttem áll.

Még mindig zuhog, amikor két óra körül a sutát végresikerül leteríteni. Mind leszállunk a lóról, és tocsogunk asárban. Most következik a zsákmány elejtése. Szegényállat ott hever egy tócsában. A horpaszán sebesült meg,hasa zihálva emelkedik fel s alá, kétségbeesve forgatjafélelemtől üveges szemét. A vadászok körülállják, fékezveacsargón csaholó vérebeiket. Apám jókora kést nyom a kezembe. Cizelláltacélpengéje hosszú és irgalmatlan. – Jane, ma tiéd az előjog – jelenti ki. – Aztán vigyázz,nehogy megremegjen a kezed! Megragadom a kést. Felkészítettek, hogy jó mélyen bekell döfnöm az állat szügyébe, de most, hogy eljött apillanat, minden erő és minden elszántság cserbenhagy.Annyira reszketek, hogy a kést sem bírom egyenesentartani. – Szedd össze magad, te lány! – bődül el anyám. Aszeme csillog az izgalomtól meg a vérszomjtól. Az őszámára ez a vadászat tetőpontja, és én most elrontanám!– Rajta, szúrj már! – süvölti. Nincs kiút. Szorosra zárom a szemem, úgy emelem felkét kézzel a kést, és vadul könyörgök Istenhez, hogyvezéreljen – így hatolok be az engedelmesen megnyíló,lélegző húsba. Amikor végre oda merek nézni, látom, hogya nyomorult szarvastehén haláltusában fetreng, aszoknyámon pedig nagy vérfoltok vöröslenek. Dermedtiszonyattal meredek a látványra, a fővadász pedig kirántjakezemből a kést, és megadja a kegyelemdöfést, hogymegváltsa az állatot kínjaitól. De a rémségek még nem értek véget. Még néhányszorsuhog a kés, és a suta belső szervei vértől iszamósan, anyirkos levegőben gőzölögve omlanak ki a nedves talajra. – És most jön a vérkeresztség, lányom! – harsogjaapám, vibráló izgalommal a hangjában, mintha a mészárlásdurva erőszaka valami sajátos kéjjel járta volna át.

Továbbra is dermedten, mozdulatlanul állok. MegöltemIsten egy ártatlan teremtményét, és nem tudom elhinni,hogy ezt tettem volna, hogy cinkos voltam ebben avérontásban. Valósággal földhöz vág a bűntudat. Az emberpersze tudja, hogy az előtte heverő állati tetem másnappecsenyeként kerül az asztalra, de egész más, ha tudjuk,hogy mi tehetünk gyötrelmes kimúlásáról. Igen, a suta ígyis, úgy is megdöglene, bárki végez is vele, de én soha nemfogom elfelejteni, milyen érzés volt átdöfni ezt az eleventestet, és ezzel elvenni az életét. Apám nyersen előretol, és amikor erre sem mozdulok,térdre kényszerít a véres hústömeg előtt, amely néhányperce még eleven vad volt. Aztán hátulról megragadja akarom, és a kezem belenyomja a tátongó, még melegsebekbe. Amikor a két véres kezet kihúzza, az arcomhozdörgöli, és rám keni a vért. – Na tessék! – bömböli diadalmasan. – Lady Jane-bőlimmár teljes értékű vadász lett! – A társaság tapsviharbantör ki, de én nem tudom visszafogni magam: a keserű epeelönti a szám, és miközben szememből hívatlan ömlik aforró könny, telehányom a sarat. Anyám mérgesen kap el, és felránt a földről. – Szedd össze magad! – dünnyögi, és égető pofonnalad nyomatékot szavainak. – Hogy mertél ránk ekkoraszégyent hozni? Uralkodj magadon! Nem látod, hogymindenki téged néz? Miféle engedetlen viselkedés ez?Hidd el, ha mondom, te lány, hogy ilyen gyáván nem viszedsemmire! Jézus sebeire, hát mihez kezdjek vele? – Nyugodj meg, kedvesem! – csitítja apám, akitudomást sem vesz szörnyű állapotomról. – Biztos vagyokbenne, hogy Jane hasznos tanulságokat von majd le ebbőla mai napból. És ha mégsem, és újra ilyen kínos helyzetbehoz minket, most már tudja, mivel számolhat. – Fenyegetőpillantást lövell rám, majd a fához indul, ahol a lova ki vanpányvázva.

A társaság ismét lóra száll, és elindul haza. Reszketve, még mindig vértől mocskosan követem őketWhite Lady hátán; a kezem kis híján odafagy a gyeplőhöz.Azzal vigasztalom magam, hogy a vérkeresztséget nemszokták megismételni. Egyszersmind azonban tudom, hogya heti vadászat visszatérő lidércnyomásként üli majd megtovábbi életemet, és a rá következő héten éjszaka többszöris arra riadok, hogy hangosan sikoltozom: nem hagynyugodni a szegény állat szenvedésének szörnyű emléke.

Frances Brandon, Dorset márkiné

Bradgate Hall 1544. november–december Henry meg én ágyban vagyunk, és ahogy a vadászatizgalma után mindig, egymás karjában keresünk továbbiörömöket. Milord bővérű, virgonc szerető, és dárdája olykoregy éjjel kétszer-háromszor is lökésre kész, de ma éjjelkedvetlen vagyok, és nem tudom viszonozni buzgalmát.Erről is ez a fafejű lány tehet, aki ma, a vérkeresztségeszertartásán ekkora botrányt kavart. Nem hagy nyugodni Henry megjegyzése sem, hogymiért nem született Jane fiúnak. Ha meggondolom, hogyduzzad a férfierőtől, milyen szenvedélyesen szeretkezünk,és miféle szerekkel igyekszem elősegíteni a fogamzást,igazán érthetetlen, hogy az elmúlt négy-öt évben miért nemtermékenyültem meg újra. Ahogy ott fekszem ébren a pihe-puha ágyban,meztelenül a szétdobált ágynemű között, egyszer csakfeltűnik nekem, hogy hízom. Mindig is kedvéltem a dúsfogásokat meg a jó borokat, és most döbbenek rá, hogy azilyen mértéktelenségnek megvannak a következményei.Napközben a jól szabott és szorosan befűzött ruha elrejthetia derék vastagodását, a petyhüdt hasat, az egyre lejjebbereszkedő, egyre súlyosabb kebleket. De éjszaka,gyertyafénynél… Ahogy lopva átpillantok a másik térfélre, látom, hogyHenry sem alszik, és hogy a keblem még ebben amegereszkedett állapotban is kiváltja a szokott hatást. Abuján kigömbölyödött testnek talán megvan az előnye is. De nincs idő gondolkodni – már rám is ront. Ezúttal közösülésünk megtermi a maga gyümölcsét.Karácsonyra már tudom, hogy ismét várandós vagyok.Mindketten imádkozunk, hogy Isten végre megadja a várva

várt fiúgyermeket. Ó, és nehogy elfelejtsem: karácsonyiajándékot kell küldenem Annának, a cigány asszonynak,hálából a varázsszerért. Bradgate Hall 1545. július Ismét eljött a vajúdás ideje, legyen velem az ég. Ezúttal afájások sokkal erősebbek, mint bármikor ezelőtt, és abábaasszonyról lerí az aggodalom. Még rá is szólt Mrs.Zouche-ra, hogy minden eshetőségre készen küldessen akáplánért; nem mondhatom, hogy ezt jólesett hallgatnom.Nem is tagadom: ha éppen nem jajveszékelek hangosan –nemes fogadalmamat, miszerint némán viselem majd aszenvedést, már órákkal ezelőtt megszegtem –, esztelenrémület kerít hatalmába. Mi több: már rég nem érdekel, fiam lesz-e vagy lányom,de még az sem, hogy eleven vagy halott gyermeket szülök-e. Percenként követik egymást az összehúzódások, ésolyan gyilkosan szaggatnak, hogy akaratlanul is ide-odadobálom magam az ágyon, és visítva kergetem el asegítségemre sietőket. A fájások oly hevesek és olyirgalmatlanok, hogy a tetőpontjukon még azt is elfelejtem,hogy szülök, és fogyatkozó erőmet üvöltésekreforgácsolom szét. – Jézusom! – kiáltom újra meg újra. – Jézusom, segíts! Milordot sürgősen idehívták az istállókból, ahol, mintmondják, egy újonnan szerzett sólyompár megtekintésévelcsitította értem való aggodalmát. Becsörtet aszülőszobába, ahol férfinak természetesen nincs jogatartózkodni, de hát most már rég túl vagyunk az ilyenfinnyáskodáson. – Hogy van az én asszonyom? – kérdi riadtan ez anagydarab férfi, aki annyira kirí ebből a környezetből.Látom, ahogy az arca megfeszül a szorongástól.Mindennapi eset, hogy nők belehalnak a szülésbe – ó, énédes Istenem! –, és Henry szemlátomást halálra van

rémülve, hogy nemcsak hőn sóvárgott fiát és örökösétvesztheti el, hanem feleségét és legfőbb segítőtársát is, ésami talán még többet nyom a latban – ó, ismerem én az énHenrymet –, a jogcímét is a királlyal való rokonságra. – Nem valami jól, milord – feleli parasztos torokhangjána bába. – Túl lassan jön a kicsike. A feje már megjelent, dea testet mintha valami hátráltatná, hogy megszülessék. Henry feljajdul. – Az ég szerelmére, hát semmit sem tehet érte? – Tehetni éppen tehetnék, milord, de a módszerveszélyes, és meglehet, hogy mindkettőjük életébe kerül. – Segítség! Segítség! – ordítom. Úgy érzem, minthakétfelé szakadnék. – És nincs más lehetőség? – kérdi rekedten az uram. – Kivárhatjuk, milord, amíg a természet elvégzi a magadolgát, de milady percről percre gyengül, és kifogyhatunkaz időből. Ismét felsikoltok. Segítsen végre valaki! – Mivel jár ez a módszer? – kérdi milord. Válasz helyett a bábaasszony feneketlen tarisznyájábólhosszú vasrudat vesz elő, egyik végén nagy kampóval. Egypillanatra meglátom, és lehunyom a szemem a rémülettől.Hallom, ahogy Henry döbbenetében levegő után kap. – A kampót betoljuk a méhbe, nagyuram, és úgypróbáljuk kihúzni a babát. – Kis szünetet tart, úgy folytatja: –Ez a végső eszköz, nagyuram. És kárt tehetvalamelyikükben vagy akár mindkettőjükben. Milord láthatóan még néhány pillanatig viaskodikmagával, majd amikor újra felüvöltök, bólint. – Lásson hozzá! – parancsolja. Vége. Félájultan heverek a véres, verítékkel átitatottágyon. Csak annyit érzékelek, hogy a legrosszabbon túlvagyok, és alhatok végre. Amikor a gyermeket kirángattákbelőlem, elaléltam a fájdalomtól, és így nem tudom, mitörtént utána. Legalább annyi biztos, hogy élek.

történt utána. Legalább annyi biztos, hogy élek. A hátamon fekszem, felhúzott térddel, combom mégmindig széttárva. Női szerveimben valami sajgást érzek,mintha kimarjultam volna, de ez semmiség az iméntikínszenvedéshez képest. A bába az ágy lábánál tisztavásznakkal és egy tál vízzel sürgölődik, és hamarosankörülölel a szappanos víz és a tiszta fehérneműmegnyugtató kényelme. Utána kiegyenesíti a végtagjaimat,és a másik oldalamra gurít, hogy ágyneműt iscserélhessen. Alig vagyok magamnál, de érzem a lepedőés a takaró friss, édes illatát, majd az asszony kifésüliarcomból a hajam, és hagyja, hogy végre álomba zuhanjak. Reggel van, és amikor felébredek, immár mindenérzékemnek birtokában vagyok. A tegnap borzalmaitmintha csak álmodtam volna, de azért tudom, hogy mindeztátéltem, és lassan arra is felkészülök, hogy valaki közölje:az újszülött nem élte túl a megpróbáltatást. Ám amikorügyeskedve megfordulok, hogy kényelmesebben feküdjek,csodálkozva látom, hogy a nagy fabölcső ott áll az ágyammellett, és valami halk szörcsögés jelzi, hogy fekszik isbenne valaki. Még mindig nagyon korán van, és engemteljesen magamra hagytak, így hát nincs senki, akitől ababa nemét megtudakolhatnám. Pedig nekem tudnom kell… Hogy az erőmet próbárategyem, centiméterenként emelem magam följebb ésföljebb. A procedúra elég kellemetlen, mivel odalenn csupafájdalom vagyok, és minden mozdulat fokozza a fájdalmat.Az ördögbe is, úgy látszik, szülés közben megrepedtvalamim, ami azt jelenti, hogy a szokásosnál sokkallassabban épülök majd fel. A fejem kóvályog azerőfeszítéstől, és csikorgatom a fogam a kíntól, de nemtelik bele sok idő, és át tudok hajolni a bölcsőhöz. A dermesztő látványtól sikoltanom kell. A gyermekempúpos, elferdült testű torzszülött – ez első látásranyilvánvaló. És ami szinte még borzalmasabb, amikorberohannak az asszonyok, kiderül, hogy megint csak leány.

Marynek nevezzük el, Lady Mary tiszteletére, akikegyesen elfogadta a keresztanyaságot; én azonban látnisem akarom a gyermeket. Nem elég, hogy ránézni isborzadály, de alighanem véget vetett minden reménynek,hogy Henrynek még valaha fiút szülhetek. Amikor mégreszketegen felkelek a gyermekágyból, hogy tíz nap utánújra istentiszteleten vegyek részt, és lassan járni kezdek,rájövök, hogy odabenn valami nagy baj történt velem. Úgyérzem, mintha a méhem ki akarna csúszni belőlem, vagymintha világra kívánkozna, mint valami rémcsecsemő. Azorvosok azt mondják, semmit sem tehetnek, és bármilykellemetlen, így kell tovább élnem, talán mindörökre. Henrynek mit sem szóltam, habár bizonyára érzi, hogyvalami nincs rendben. Ahogy a hitvesi ágyban fekszem ahátamon, azt tapasztalom, hogy bár asszonyikötelességem teljesítése nem jár különösebb fájdalommal,de az élvezet elszállt belőle, és attól tartok, soha többé nemfogok megtermékenyülni. A szemérem nem engedi, hogybárkinek említést tegyek betegségemről, és eltökéltem,hogy milorddal soha nem fogok erről beszélni. Mindaddig,amíg még remél tőlem valamit, a kezemben tarthatom. De a kedélyem lobbanékonyabb lett, mint valaha.Tudom én, hogy kemény asszony hírében állok, éshajlamom van a szigorra, a csípős szavakra, de mostegyszerűen nem tudom visszafogni az indulatomat, amiértígy elbánt velem az élet – éppen énvelem, aki arratermettem, hogy fészekaljnyi erős fiút szüljek kettőnköregkorának gyönyörűségére. Képtelen vagyok türelmetgyakorolni két nagyobb lányunkkal szemben, szüntelenülkihoznak a sodromból üres fecsegésükkel és gyerekesproblémáikkal. Gyakran úgy felingerelnek, hogymérgemben a megszokottnál is élesebben pirítok rájuk, ésa kezem is hamarabb eljár. Örökös rosszkedvemet mindenki az engem értcsapásnak tulajdonítja, meg aztán köztudott ugyebár,milyen szeszélyesek az asszonyok, amikor elapad a tejük.

A púpost átadták egy dadának, akivel egyértelműenközölték: vigyázzon, nehogy ápoltja a szemem elé kerüljön.Nem akarom, hogy nővéreivel együtt nevelkedjék. Itt,Bradgate-ben rejtjük el a világ szeme elől, nehogy bárkimegtudja, micsoda átokkal vert meg bennünket az Isten. Greenwichi palota 1545. szeptember Visszatértem udvari kötelességeimhez. A királynémegsejtette, hogy valamilyen rettentő szerencsétlenségsújtott le ránk, és megőrjít kéretlen együttérzésével.Udvariasan elhárítom bosszantóan jó szándékú közeledésikísérleteit, de visszahúzódásomon és keserűségemen nemtudok változtatni. Még azt is észrevette, hogy mind a járás,mind az ülés nehezemre esik, de attól, hogy túl sokatfaggasson egészségi állapotomról, mégiscsak visszatartjaa jólneveltség. Arra is felfigyelt, hogy az eddiginéltürelmetlenebb vagyok udvartartásának személyzetével, ésszelíden meg is dorgált miatta. Számomra egyre terhesebb aggodalmánál sokkalkellemesebb, hogy újabban kérdésekkel halmoz el Janehogylétét és tanulmányait illetően, és úgy látszik, a gyermeksorsa a kötelezőnél sokkal fontosabb neki. – Örülnék, ha egy időre idehozatná Jane-t azudvarunkba – kéri. – Nagyon szeretném a saját fülemmelhallani, hogyan halad tanulmányaiban. – A felszólításigazán megtisztelő, és nem is szabad elmulasztanom azalkalmat, hogy újólag felhívjam Jane-re a király figyelmét. Kitudja, milyen előnyök származhatnak még ebből… Még azis lehet, hogy Jane máris a király különleges kegyénekvárományosa. Belé kell sulykolnom, mennyi minden múlik itteniviselkedésén. Minden tőle telhetőt el kell követnie, hogymegnyerje a királyné tetszését, és ha véletlenül a királlyal istalálkozna, igyekezzék, hogy megjelenésével,illemtudásával és műveltségével kedvező hatást tegyen rá.

Milord nagy örömmel értesült a királyné őfelsége szívesmeghívásáról. Egy hosszú, de annál tartalmasabbesténkbe került, hogy Jane-t ellássuk utasításokkal: hogyanviselkedjék az udvarnál, és mi az, amit mindenképpenkerülnie kell. Szerencsére udvariasságban most sincs nálahiány, de akkor is a fejébe kell vernünk: ragadjon megminden alkalmat, hogy észrevetesse magát. Úgy látjuk, a tudatlan kis bikfic egyáltalán nem értékeli elátogatás jelentőségét, bár emiatt aligha hibáztathatjuk,hiszen nem is sejti, micsoda nagyszabású terveink vannaka jövőjét illetően. Mint minden rangjabeli kislány,természetesen ő is tudja, hogy édesapja egy szép naponmajd gondoskodik számára előnyös házasságról, bármondanom sem kell, hogy reménybeli jegyesét nemneveztük meg. Mindazonáltal nem kerülte el figyelmemet, hogy akioktatás végén Jane arcán némi ellenszegülés látszott.Szemlátomást nem tetszik neki, ha emlékeztetjükkötelességeire. Ezt a hajlamot csírájában kell elfojtani. – Nézz csak ilyen arccal a királynéra, és azonnal el fogkergetni! – förmedek rá. – Azt a hétszentségit, hát sosemtanulsz alázatot? – Hallgass anyádra, Jane – mondja Henry fáradtan; mintmindig, most is óvakodik tőle, hogy az okvetlenülszükségesnél több felelősséget vállaljon. Az estikártyázásról mondott le, hogy ministráljon nekem aprédikációban, és alig várja, hogy szabaduljon. – Mindent elkövetek, uram – feleli Jane, de én egyrekevésbé bízom az engedelmességében.

Lady Jane Grey

Windsori kastély 1545 ősze Windsor igen régi kastély. Télen lakhatatlan a huzatmiatt, de a melegebb hónapokban igazán szép és előkelőrezidencia. A királyné szívesen rendez pikniket a hölgyeivela hatalmas parkban, és mialatt ülünk a füvön a libegő-lobogó tarka selyembaldachin alatt, ő Herne-ről, avadászról mesél, akinek a szelleme állítólag az ittenierdőkben kísért. Ezen a héten már harmadszor kirándultunkdélután a szabadba; őfelsége ki akarja használni az évutolsó meleg napjait. Délelőttönként többnyire egy órácskát kettesben töltünka magánlakosztályában, és közösen nézzük át a füzeteimetmeg a fordításaimat. Őfelsége általában kegyesenmegdicsér. – Nagyon tetszik nekem, Jane, hogy korodhoz képestilyen sokat haladtál – mondja nem is egyszer. – Légynyugodt, én megteszek majd minden tőlem telhetőt, hogy atehetséged maradéktalanul kibontakozzék. Sütkérezem az elismerésben, amely oly szokatlanszámomra. Lady Mary állandó tagja a királyné környezetének, LadyElizabethet azonban, miután arcátlanságában összetűzöttfelséges atyjával, ideiglenesen eltávolították, hogy legyenmódja megbánni tiszteletlenségét. Tudom, hogy a királynéaggódik miatta, mivel úgy fest, hogy őfelsége haragjaegyelőre nem enyhül. Sajnálom, hogy nem élvezhetem a mindig szellemesLady Elizabeth társaságát; Lady Mary korántsem ilyenszórakoztató jelenség. Egyidős anyámmal, és folyton azáldott Szűzanyáról, a szentekről és Isten akaratáról papol.Egyáltalán nem titkolja, hogy nem ért egyet a király vallási

reformjaival, ha nyíltan nem meri is apját bírálni. Szerintema múltban él, és én sajnálom őt, hiszen ennek semmiértelme. Mindenki tudja, hogy a római pápa nem különb azAntikrisztusnál, és Lady Mary részéről dőreség, ha nemhisz ebben. Ahogy anyám őladysége mondani szokta, azórát nem lehet visszaforgatni. Különös teremtés ez a Lady Mary. Sok tekintetben úgyviselkedik, mint egy apáca, esténként azonban annálszívesebben énekel, játszik, táncol, és ruháit a legfinomabbanyagokból varratja. Nagy híve az élénk színeknek,rengeteg ékszert hord, és az én szememben igazikirálykisasszony. Egy este azonban hallottam, amint egylord a hátam mögött azt dörmögi, hogy „olyan, mint egytúlöltöztetett, túltömött bábu”. Ha urak is vannak jelen,mindig esetlenül viselkedik, és folyvást elpirul. Nem titkolja,mennyire szeretne férjhez menni és gyerekeket szülni; aszertelenségig imádja a kicsiket, és számoskeresztgyermeke van, köztük az én szegény kisebbikhúgom is. A huszonkilenc évével persze már vénlánynakszámít, és túl öreg a férjhez menéshez. Úgy tudom, a királynem is engedné, mert bár törvénytelen születése jócskáncsökkentette kelendőségét, anyám szerint őfelsége nemadná alább királyi vőlegénynél, ilyen jelöltek pedig nemigentolonganak. De hát minden nőnek férjhez kell mennie, ésígy Lady Mary jövője elég sivárnak látszik. Ezért árasztja elgyöngédséggel és ajándékokkal két fiatalabb testvérét ésa keresztgyermekeit, sőt most, hogy látókörébe kerültem,engem is elhalmoz. Simogatja az arcom, dicsér, milyenszép, milyen tehetséges, milyen tökéletes kis teremtésvagyok. Akárhogy szánom, mégis merev vagyok ésfeszengek a társaságában. Igazán törekszem arra, hogy énis szeretetteljes legyek iránta, de valahogy nem sikerül. Egy este a királyné magához rendel, és fiókjábólnyomtatott könyvet vesz elő, a lehető legfinomabb,aranyozott bőrkötésben. A címlapon ez olvasható:Imádságok és elmélkedések – szent írásokból

összegyűjté a legkegyelmesebb és legerényesebbfejedelemnő, Katalin, Anglia királynéja. – Ezt felséged írta? – suttogom álmélkodva. – Én bizony – feleli mosolyogva. – És őfelsége, a királyjóváhagyta. Áhítatos tisztelettel nézek fel rá. Már az is kész csoda,ha egy nő könyvet ír, hát még hogy ki is nyomattassa,mindenki épülésére! – Bámulatos – jelentem ki. – Szeretetből íródott – mondja a királyné –, és haistenfélő lelkeknek némi kis vigaszt ad, úgy elégedettleszek. Ekkor a király lép be a szobába, és bár újabban márhozzászoktam látásához, most is riadt és szorongó leszekjelenlétében. Mindketten mélyen bókolunk előtte, ámamikor felegyenesedem, rögtön észreveszem, hogy manincs jó színben; jókedvűnek látszik ugyan, de az arcahamuszürke. – Semmi ceremóniát, Kata. Látom, megmutattad akönyvedet a mi kis unokahúgunknak. – Úgy van, nagyuram. – És te, Jane? Mit szólsz hozzá? – Szerintem, felség, valóságos csoda, hogy egy asszonykönyvet írjon, akár a legműveltebb klerikus. A király rám kacsint. – Ó, őfelségétől ennél több is kitelik! – feleli. –Előzetesen megbeszéli velem az egyes tételeket, és utánaelorozza az érveimet! Mondhatom, benne vagyok apácban! Fárasztó, ha az ember fiának tudós doktor afelesége! Katalin királyné jót nevet. – Ez csak azért van, mert dehogy mernék én nagyobbtudással kérkedni felségednél! – tiltakozik. – Emiattszeretem, ha érveimet olyasvalakivel szemben tehetempróbára, aki nálam sokkal különb teológus!

– Hmmm – szívja meg orrát a király, és elhelyezkedikszékében. – Micsoda hízelgő vagy! A királyné a kandalló másik oldalán foglal helyet. Éncsak álldogálok ott tanácstalanul: mitévő legyek? Hagyjamőket magukra? Vagy maradjak? – Gyere, ülj csak le! – biztat őfelsége, és egy ülőkérebök. – Szeretné, nagyuram, ha Jane játszana valamit? –kérdezi a királyné. – Sokat ígérő tehetség… – Helyes. Hozd csak ide, gyermek, azt a lantot! Mitjátszanál? A megtiszteltetéstől kábultam hebegem: – Ami csak tetszik felségednek. – Játszd, amit a legjobban tudsz. Leülök, és közben lázasan gondolkodom. Aztánmegszáll az ihlet. Belecsapok a húrokba, és amikorénekelni kezdek, a király magas tenor hangon csatlakozikhozzám. Ahogy zöldell a magyal, és színt sohasem vált, Úgy vagyok hűséggel a hölgyem iránt. Zöldell a borostyán, és zöldell a magyal, Nem árt nekik se szél, se fagy, Frissek ők télen, és üdék tavasszal. Amikor a dal véget ér, a királyné tapsol. – Bravó, mindkettőjüknek bravó! Szép muzsikáhozkitűnő ének! – Szereted ezt a dalt, Jane? – kérdezi a király. – Nagyon, felség. – És tudod-e, ki írta? – Azt hiszem, felséged maga. – Puff neki! – kiáltja. – Most aztán sosem tudom meg, miaz igazi véleményed! – De hát ez remek alkotás, felség! – fakadok ki.

A király mosolyog; most már elhiszi, hogy őszinténbeszélek, és igen elégedett. Ekkor azonban a mosolyegyszerre lehervad az ábrázatáról, és a széles arc ijesztő,lilásvörös színt ölt. Kezével csapkod, aztán a torkához kap,és mintha fuldokolna, fojtott nyögdécselés közepetteelőreroskad székében. A királyné egy ugrással nála terem, az arcán döbbentrémület. Megragadja a vállát, és megpróbálja felhúzni. – Irgalmas ég! – lihegi. – Segíts, Jane! Odaugrom én is, és teljes súlyommal nyomakszom amásik válla alá, de a király túlságosan súlyos ésterjedelmes: nem sikerül olyan magasra felhúznunk, hogylássuk az arcát, vagy ellenőrizzük a lélegzetét. Mi lesz, hameghal? – kérdem magamtól, és talán erre gondol akirályné is, azért ilyen rémült. De a király él, csaktehetetlenül nyöszörög, és én kirohanok az őrökhöz.Dédnagybátyámat hamarosan az ágyába szállítják, éshívják az orvosokat. Látom, mennyire aggódik a királyné, de uralkodikmagán, és megkér, játsszam valami vigasztalót, amíg azorvosok verdiktjére várunk. Kezem még a húrokon, amikorkijönnek és közlik, hogy őfelségét szélütés érte, de mostmár eszméleténél van, és gyógyszert is be tud venni. Eretvágtak rajta, hogy kiűzzék testéből az ártó nedveket, és avizeletét is megvizsgálták. Ettől kezdve, mint mondják, Istenkezében van; ha pihen, és egyszerűen táplálkozik, akármég szépen meg is gyógyulhat. Az udvarnál felfüggesztenek mindennemű szórakozást.Kiderül, hogy őfelségének folyamatosan szüksége vanfelesége megnyugtató jelenlétére. Beteg, unatkozik, ingerlia saját tehetetlensége – igényli, hogy szórakoztatótársasága legyen. Nincs mese: nekem haza kell mennem.Nagy megkönnyebbülés, hogy dédnagybátyám felgyógyul akórból, amellyel annyira ránk ijesztett, én ellenben el vagyokkeseredve, amiért az idillien boldog hetek, amelyeket ajóságos királyné mellett tölthettem, legalábbis átmenetileg

véget értek. Most jövök rá, mennyire iszonyodom a hazatérésgondolatától.

Frances Brandon, Dorset márkiné

Bradgate Hall 1545/46 tele A király felépülése soká tart. Karácsonykor még mindigszobájához volt kötve, és az ünnepi időszak tizenkét napja,amely általában pazar lakomákra és vigalmakra vanfenntartva, nagyon csendesnek ígérkezett. A királynéhazaengedte férjezett udvarhölgyeit, így kerültem visszamagam is Bradgate-be, hogy itt üljük meg a karácsonyt. Aggódom a királyné miatt, és nyugtalanságomatHenryvel is megosztom, amikor késő este hálószobánkbanosztozunk egy kancsó fűszeres boron. – Ott ül a király ágya mellett, és vallási ügyekbenmerészel vele vitatkozni – mesélem. – Nagyon isfélreérthető gondolatoknak ad hangot, de őfelsége minthameg sem hallaná; a királyné szerint élvezi ezeket a vitákat,mert legalább nem hagyják ellustulni szellemét. Csakhogy aszóbeszéd szerint az udvari katolikus párt, különösenGardiner püspök és lord Wriothesley, a kancelláraggodalmát fejezte ki, miszerint a királyné nyíltanmegfertőzi a királyt a maga eretnek nézeteivel. – És ez igaz? Bólintok, és halkabbra fogom a szót. – Attól tartok, igen. Gyakran van együtt jóságosmostohaanyámmal, Suffolk hercegnével, no meg aSeymour fivérekkel… Tudtad, hogy Tom Seymourvisszatért az udvarhoz? – Csak nem oly balga, hogy vele enyeleg? – kérdi Henryhitetlenkedve. – Ó, dehogy. De a nézeteiket magadtól is kitalálhatod.Egytől egyig megátalkodott reformerek, ha ugyan nemprotestánsok. És vannak úrnőmnek más hölgyei is,különösen Lady Dudley és Lady Lane, akik

becsempésznek bizonyos könyveket. Ezeket a királyné egylezárt szekrényben tartja, és néha hármasban bújják őket.Természetesen egyikünk sem árulná el – ő is tudja, amit teis tudsz, hogy hajlok a nézetei felé –, de akkor is nagyveszélynek teszi ki magát. Milordot megijeszti mindez. – Én is reformpárti vagyok, és vallom, hogy Luthertanaiban sok az igazság. Annak is örülök, hogy aSeymouroknak a jelek szerint komoly befolyásuk van akirályfira. Jól jegyezd meg, amit mondok: ha a királymeghal, sok minden megváltozik, méghozzá kedvezően.Csakhogy ez a jövő, engem pedig a jelen aggaszt. Ha akatolikus párt megtámadja a királynét, vele együtt mások iselbuknak, vagy legalábbis gyanúba keverednek. Vigyázzmagadra, Frances! Ne menj közel azokhoz a könyvekhez!Ha valaki megkérdezne, te nem is hallottál róluk. Februárra a király valamelyest összeszedte magát.Visszamegyek az udvarhoz, ahol azonban újabbveszedelem fenyeget. Jó mostohám, az ifjú Suffolk hercegné egy naponfeldúltan lép be a királyné lakosztályába. – Gonosz szóbeszéd van terjedőben, felség. AnneAskew, az az eretnekséggel vádolt nő, akit a Towerbentartanak fogva, aláírt vallomásában név szerintmegemlítette felségedet. Katalin felugrik izgalmában. – Ó, édes Jézusom! De hát megesküszöm, hogy semmidolgom nem volt vele! Csak az ellenségeim bírhatták ráilyen vallomásra. – Mit tegyünk? – kérdezi Lady Lane a rémülettől halálraválva. – Semmit se tehetünk – feleli reszketeg hangon akirályné –, hacsak nem akarjuk felhívni magunkra afigyelmet. Nincs más hátra: ki kell várnunk, amíghivatalosan is megvádolnak.

Vádak azonban nem hangzanak el, és hamarosan aszóbeszéd is hamisnak bizonyul, mert amikor Anne Askewvallomását kinyomtatják, és terjeszteni kezdik, kiderül, hogyegyetlen szóval sem utal a királynéra. Azt kellfeltételeznünk, hogy az álhírt azok koholták, akik minden jelszerint Katalin vesztére törnek. Ő maga újabban egyreéberebb és óvatosabb. Több tiltott könyvet nem fognakbecsempészni hozzá – erre akár meg is esküszöm.

Lady Jane Grey

London 1546. július Katherine meg én váratlan tanulmányi szünetbenlubickolunk. Szegény dr. Hardingot ágynak döntöttevalamilyen, a gyomrában motozó ártó nedv; állítólag túl sokangolnát fogyasztott el tegnap vacsorára. Ennél iskellemesebb, hogy anyánk őladysége sincs itthon;Whitehallban tüsténkedik a királyné mellett. Meleg, párásnyáridő van, és délelőtt Ellen asszony megengedte, hogyszabadidőnket a Dorset House körüli, téglafallal övezettkertben töltsük. Katherine láncot fűz százszorszépből, vagyrajzolgat, én inkább egy fa alá kuporodom a lantom megegy könyv társaságában. Mennyei itt a napsütésben… Vacsora után Ellen asszony a testvéréhez készül, akiegy jómódú henteshez ment feleségül, és egy takaros kisházikóban lakik, Smithfieldben. – Vigyen el minket is! – visong Katherine. – Igen, vigyen magával, nagyon kérem! – csatlakozomhozzá. – Itthon nincs mit csinálnunk, hadd menjünk mi is! Ellen asszony kötélnek áll. – Hát jó. Bessie biztosan nagyon örül majd nektek.Imádja a gyerekeket, és mert neki nincs, mindennelelhalmoz majd benneteket! Ilyen szép időben gyalog indulunk el a City felé, egyszolga kíséretében. A ruhánk ugyan könnyű selyembőlkészült, mégis izzadunk a hosszú ujj és a széles szoknyákalatt. Hála istennek, a főkötő alól felmentést kaptunk, ésmost élvezzük, ahogy a hátunkra omló hosszú hajunkbabele-belekap a nyári szellő. Nagyszerű érzés ilyen szépestén kitörni a házból, és szinte fürdünk a váratlanszabadságban. Útközben átmegyünk a Holbein-kapun; ez vágja ketté a

forgalmas utcát, amely a Whitehall palota szeszélyesenszétszórt épületegyüttesét metszi. A Whitehalltól északraterülnek el a Westminster-apátsághoz tartozó kertek ésgyümölcsösök. A Charingnél megállunk, és megcsodáljuka keresztet, amelyet I. Edward király állíttatott szeretetthitvese, Eleonóra királyné emlékére. – Olyan szép, romantikus történet… – mondja Ellenasszony. – A királyné fenn, északon halt meg, és amikor akirály hazahozta a holttestét, mindenütt, ahol csakmegálltak, egy keresztet emeltetett a tiszteletére. – Ó, a chère reine… – kérkedem a tudományommal. –Látod, ebből lett rontott kiejtéssel a Charing. És hozzá akereszt: a Charing Cross. Katherine valósággal megbabonázva figyel. A közelbenegy férfi mosolyog lelkesedésünkön. – Azt mondják, a kereszt tetejéről látszott, ahogy akirályné a Westminsterben fekszik a ravatalon – meséli. Amikor továbbindulunk, megjegyzem, hogy ez lehetetlen,de Katherine borzasztóan szeretné elhinni. – Nem tudom elképzelni, hogy a király vette volna afáradságot, hogy felmásszon a kereszt tetejére – mondomkuncogva. – Mint ahogy az sem valószínű, hogy átlátottvolna az apátság falain. Használd már az eszed, Kat, tebuta libuska. – De amikor olyan szépen hangzik… – berzenkedik ahúgom. – Ne bántsd, Jane! – szól rám Ellen asszony. – Tevalóban okos kislány vagy, de azért némi szerénység semártana. És hadd figyelmeztesselek, hogy őladysége aminap panaszkodott rád, azt mondta, újabban nem akarszszót fogadni, de majd ő leszoktat erről az önfejűségről. Kijózanodva állok meg, és máris csupa bűnbánatvagyok. Bocsánatot kérek Katherine-től, ő pedigmegcsókol. Most a Stranden megyünk végig. Elhaladunk a

nemesség pompás házai, a Savoy Kórház és a Dán SzentKelemen-templom előtt, és így jutunk el a Fleet Streetig,majd a ludgate-i kapu felől hatolunk be a Citybe. Akereskedők többemeletes, tiszteletet parancsoló házai, azaranyműves munkákkal, pompás műtárgyakkal teli boltokés a gazdag polgárokon és polgárasszonyokon láthatóbársony- és selyemruhák mind arról vallanak, micsodajólétben élnek az itteniek. Szent Pál régi, gótikus székesegyháza itt terül el előttema domb gerincén. Udvara tele van könyvesboltokkal; jólesikitt egy kicsit elidőzni. Megkérem Ellen asszonyt, vegyennekem egy egypennys ponyvát Palamon és Arcite, a kételátkozott szerető széphistóriájával. Dadusunk megadjamagát; tudja, hogy máskülönben soha nem vonszolhatna elinnen. Most a nagy Barbicant érintjük; a megerősítettkapusházat a City falába építették. – Messze kell még menni? – kérdezi Katherine. Bizonyelfáradtunk. Úgy érezzük, mintha sokmérföldes út volnamögöttünk. – Nem, majdnem ott vagyunk – feleli Ellen asszony. Márelhagytuk a városközpontot, de még mindig tömegekvannak kinn az utcán, és mintha mind ugyanabba azirányba tódulnának. Utcai árusok és házalók is vannak asokaságban. – Hová tart ez a rengeteg nép? – kérdi Ellen asszonyegy pástétomárustól. – Micsoda kérdés! Hát Smithfieldbe, asszonyság! –hangzik a válasz. – Lovagi tornára? – faggatózik reménykedve Ellenasszony. Az lenne csak a pompás látványosság! – Ugyan már! – morogja az ember. – Az égetésekre! – Mit mond? – Jól hallotta. Most égetik meg a két eretneket. AnneAskew-t és John Lascelles-t.

Ellen asszony halálra válik. Eszembe jut, hogy egyszerelmesélte: fiatalkorában látott ilyen eretnekégetést, és sohatöbbé nem kíván hasonló élményben részesülni. – Ha sietünk, lányok, még megúszhatjuk – mondja –, dea nővérem háza a smithfieldi rétre néz, és más odavezetőutat nem ismerek. Ha iparkodunk, odaérünk, még mielőttaz égetés megkezdődne. Nem akarom, hogy ilyenlátványban legyen részetek. Gyertek, szedjük a lábunkat! Azzal jó erősen megfogja a kezünket, és furakodni kezda tömegben. Rosszullét környékez. Tudom, hogy az eretnekeketmáglyahalálra ítélik, de amióta egyszer egy gyertyávalmegégettem az ujjamat, sejtem, milyen borzalmas lehet eza halálnem, és a legkevésbé sem kívánom végignézni. Katherine is reszket a rémülettől. Még csak hatéves,igazán nincs itt keresnivalója. Esdekel, hogy menjünkinkább haza. Ám ehhez már késő van. Látványra éhesen nyomul asokaság Smithfield felé. Egymásba kapaszkodunk, de atömeg sodra magával ránt, nem lehet sem ellenállni, semvisszafordulni, sőt, attól félünk, összenyomnak. Addiglökdösnek, addig tolnak, amíg jószerivel a menet éléntaláljuk magunkat, és borzadva ismerjük fel, hogy most márnincs menekvés. – Maradjunk együtt, lányok! – kiáltja Ellen asszony. –Nehogy elengedjétek a kezemet, értitek? A nagy rét közepén két vaskos fapózna áll, melyekrőlvasláncok lógnak. A közelben nagy halmokban az aprófa.A hóhéron – csak ő lehet – bőrkötény és bőr álarc van,kezében fáklya, de még nincs meggyújtva. Mögötterézedényben tűz ég. Megborzongat a látvány. Szemközt,egy padon, jó messzire a póznáktól, ül a londonipolgármester a városatyákkal és a seriffekkel, de ott vankét püspök is. Mind a kivégzésre jöttek. – Kislányok, mondok valamit – szólal meg reszkető

hangon Ellen asszony. – Amikor elkezdik, hunyjátok be aszemeteket, vagy ha lehet, fordítsatok hátat. Jól bennevagyunk a csávában, isten tudja, mit szól majd anyátokőladysége… – Már megengedjen – szól közbe egy mellettünkszorongó kövér asszonyság; szegényes, házilag szőtt ruhátvisel, vörös arca van, és legalább tripla tokája. – Csaknézzék végig a fiatalok. Sokan az aprónépet is elhozzák,lássák csak, mi a sorsa az ilyen gonosz eretnekeknek.Hiszen épp ezért végzik ki őket nyilvánosan! – Az meglehet, de akkor se vagyok kíváncsi avéleményére! – csattan fel Ellen asszony. – Az égetés nemgyerekeknek való látvány, és ezek itt előkelőkisasszonykák. Tudják ők, mi az eretnekség, de vagyunkegypáran, akik nem élvezzük a mások kínszenvedését.Nem a magunk akaratából vagyunk itt, de ebből atömegből nem lehet kiszabadulni. Az asszony vállat von. Igazából csak a várható színjátékérdekli. – Ippen jó idő van hozzá – jegyzi meg egy férfi a hátunkmögött. – Alig fúj a szél. – Nekik jobb lesz így – mondja a felesége. –Használnak-e most is puskaport? – Nemtom. Remélem, igen, jobban járnának anyomorultak. De utána okvetlen vegyünk egy példányt a nőutolsó vallomásából. Ni csak, ott egy árus… – Hátha nem adta még el az összesét. – Jja. Pláne, mert hogy a nőből kínzással csikarták ki avallomást. Azt hallottam, hogy a lordkancellár maga forgattaa kínpad kerekét, mert eleinte mindent tagadott. A megjegyzés igazolódik, amikor a kordé a két elítélttellassan utat tör magának a sokaságon át, és Anne Askew-tdurván lerántják róla, hogy egy székhez kötözve a cölöphözhurcolják: karja, lába tehetetlenül, élettelenül fityeg. Soványés sápadt a börtönben töltött hosszú hónapoktól, arcát

eltorzítja a fájdalom – és mintha örülne, hogy hamarosanvéget érnek a szenvedései. Szelíd, barátságos, egyszerűteremtésnek látszik. – Igazán a pokolra kerül, mint minden eretnek? –kérdezem Ellen asszonytól. – Nos, kislányom – feleli óvatosan a dadus –, aztmondják, hogy a lángok közti kínhalál ízelítőt ad azeretneknek a pokol tüzéből, és megbánásra ösztökéli,mielőtt még késő lenne. – És ha megbánják bűnüket, eloltják a tüzet? – Nem mindig. Gyakran már késő van hozzá. És úgyhallom, nem sokan vannak, akik megtagadjákeretnekségüket. Ezt megértem. Ha valaki ilyen irtóztató szenvedésenmegy át, aligha van kedve tovább élni. Anne Askew még a székén ül, amikor a hóhér az egyikpóznához láncolja. Társát, John Lascelles-t márodaláncolták a másikhoz, a katonák körülrakják afahasábokkal. A halom nemsokára már a derekáig ér.Ugyanígy púpozzák a fát az asszony köré is. A férfi sírfélelmében, de a nő nyugodt, tekintetét az égre emeli. Úgylátszik, erősen hiszi, hogy az Istenhez tart. – Mi rosszat csinált? – érdeklődik Katherine. Ellen asszony lehajlik hozzá. – Megátalkodott protestáns. Tagadja a mise csodáját. Katherine értetlenül bámul. Megint sikerült elfelejtenie,amire a káplán oktatta. Ellen asszony megmagyarázza. – Ez a nő tagadja, hogy amikor a pap felemeli akenyeret és a bort, az a szó szoros értelmében a Mi Urunkdrága testévé és vérévé változik. Azt mondja, ez csakjelképes. A hóhér most szürke vászonzacskót csomóz a halálraítélt asszony nyaka köré. – Tessék, itt a puskapor – mondja mögöttünk a férfi. –Gyors halála lesz.

A tömegből egyetlen, közös sóhaj szakad ki, de amikora fát meggyújtják, mélységes csönd lesz. Halk zizegést,aztán ropogást hallok, majd a pap hangját, amint ahaldoklókért szóló imát kántálja. Nem akarok odanézni, de valami rákényszerít. Szememúgy tapad a póznákra, mintha nem volna más választásom.Mellettem Ellen asszony lehajtott fejjel imádkozik, Katherinepedig szorosan kapaszkodik belé, arcát a szoknyájábatemetve. Én azonban rendületlenül figyelem a felszökőlángokat. A férfi ordít, amikor a ruhája tüzet fog, de AnneAskew eleinte szenvtelenül ül a székén, mint aki tudomástsem vesz a testét nyaldosó lángokról. Aztán ő is vergődnikezd, de haláltusája nem tart soká. A puskapor vakítófénygolyóként robban, kesernyés füstszagot árasztva, ésamikor a füst eloszlik, nyilvánvaló lesz, hogy a nyomábanmaradt elszenesedett hús és csontok iszonyatosmasszájában már nincs élet. Alig bírok odanézni, de akényszer továbbra is a hatalmában tart. A másik cölöpnél aférfi szánalmas nyöszörgés közepette előreroskad,mígnem a tűz elemészti. A magas, izzó lángfalak mögötthamarosan már alig látszik a két test. A levegőben amegpörkölt hús émelyítő bűze terjeng. A tömegből néhányan gúnyolják az eretnekeket, másokbátorítják őket kínhalálukban, sőt itt-ott éljenzés is hallható.Néhányan, de nem sokan lehunyt szemmel imádkoznak.Magam már nem bírom elviselni a kísérteties látványt, éselfordulok: ekkor árusokat pillantok meg, akik a tömegethátulról megkerülve ennivalót kínálnak, míg mások a kéteretnekről szóló ponyvakiadással házalnak. MellettemKatherine nyüszít félelmében, Ellen asszony pedigmagához szorítja és ringatja. A lángok még mindigsüvöltenek. Hamarosan azonban elfogy a látnivaló. A hóhérösszegereblyézi a hamu- és csontmaradványokat. A tömegoszlani kezd, mi pedig megkerüljük a rétet, hogy eljussunkEllen asszony nővérének házához. Ott nagy hűhót csapnak

kettőnk körül, hígított borral itatnak, de így sem szabaduloka látott borzalmak hatása alól, és nem tudom elfelejteniannak az asszonynak a hihetetlen bátorságát, aki a haláltorkában is egyetlen jajszó nélkül viselte a kínokat. Aztán váratlan gondolat ötlik fel bennem. Ez a nő olyanerős és állhatatos volt a maga hitében, hogy meghalni iskész volt érte. Egy látszólagos csekélységért: a kenyér és abor jelentéséért vállalta a kínhalált. Aztán vékonyka hang szólal meg a fejemben. Ameggyőződés, miszerint a mise folyamán a kenyér és abor a Mi Urunk valóságos testévé és vérévé válik,egyáltalán nem logikus. Hit kérdése az egész. Sokkal többértelme van, ha ezeket az elemeket jelképesnek tartjuk –hát nem igaz? És ki tudhatná biztosan, hogy mi azigazság? Ki merészelné eldönteni, kinek van igaza, és kitéved? Jó lenne tisztán látni, de egyelőre elszörnyedek a sajátgondolataimtól. Hiszen az eretnekség peremén imbolygok!És ha mindezt hangosan kimondanám, előfordulhatna,hogy én is ott találom magamat egy cölöphöz láncolva asmithfieldi rét kellős közepén… De hiába: a felismerés már belém rögzült. Amit a misecsodájának neveznek, ellentmond minden józanészjárásnak; olyan, mint a tündérmesék és a legendák,amelyekkel kiskoromban traktáltak. És az embereketmégis arra kényszerítik, hogy higgyenek benne. Ha pedigki merik nyilvánítani kétségeiket, minden bizonnyalmeglakolnak érte, úgy, ahogy Anne Askew lakolt. Annak az asszonynak a hite megszégyenít. Eddig sohanem tűnődtem el a mise értelmén, és az a szörnyű előérzetgyötör, hogy mától fogva egészen más lesz a véleményemróla. Ha egy emberi lény ilyen rettenetes halálra kész ahitéért, akkor… akkor… akkor azért a hitért érdemesmeghalni. Csakhogy én nem termettem vértanúnak. Azt hiszem, hafelszólítanának, hogy valljam meg hitemet, nem lenne meg

bennem Anne Askew bátorsága, és talán a hitem semlenne olyan erős. De a mai nap élményei után sokmindenen el kell még gondolkodnom, csupa olyasmin, amifontos része szellemi épségemnek. Máig sok mindent csakgondolkodás nélkül elfogadtam, de most tele vagyokbizonytalansággal. Csak egy bizonyosságbakapaszkodhatom: Isten ismeri az emberi szívek titkait; ésegyetlen remény éltethet: hátha eljön még a nap, amikor aférfiak és a nők nyíltan, félelem nélkül vallhatják meg hitüket. Whitehall palota 1546. július Micsoda boldogság! Amikor anyám meghallotta, hogydr. Harding még mindig beteg, és jó néhány napig nem isépül fel, engedélyt kért a királynétól, hogy a Whitehallbahívasson. Így hát most itt vagyok, és tanulmányaimat magaőfelsége felügyeli. Délelőttönként, ahogy korábban is szoktuk, felkeresem aszobájában, és ő kiadja az aznapi feladatot. Többnyirefordítanom kell, vagy szent könyvekből olvasok felrészleteket. Utána a muzsikálást gyakorlom, vagy hímezekaz udvarhölgyekkel. Ha a munkám véget ér, én is a királynékörül sürgölődöm, majd éjszakára a szolgálattévőhajadonok hálótermébe térek, ahol szigorúan ügyelvalamennyiünkre a hajadonok felügyelőnője, ez afélelmetes matróna, aki gyertyaoltás után nem tűr semsúgás-búgást, sem vihorászást. A királyné újabb könyvön dolgozik. Egy bűnös siralmaia címe, sok idejét igénybe veszi, és ha épp nincs adolgozószobájában, akkor a királynál időzik. A király egyrejobban kínlódik a beteg lábával, már alig bír járni, és néhaizzadó szolgák cipelik bársonyszéken ide-oda. Az utóbbihónapokban egyre mordabb lett, a fájdalom nem használ akedélyének, de a királyné derűje és gyakorlatias jóságamindig leszereli, és nemegyszer ad hálát Istennek, amiértvégre erényes és szívének kedves feleséget adott neki.

A királyné udvartartásában azonban zavaró jelenségeketérzékelek. A hölgyek idegesnek látszanak, és minthaállandóan résen volnának; néha az én jöttömre isabbamarad a beszélgetés. Egyszer magamban ültem ésolvasgattam a kertben, és véletlenül meghallottam, mitfecseg két könnyelmű hölgy egy sövény mögött. Majdnembizonyos, hogy Lady Suffolk és Lady Lane volt az, de olyanhalkan beszéltek, hogy megesküdni nem mernék rá. – Ő – tudod már, kicsoda – nagyon szeretne hangotadni Anne Askew halála miatti fájdalmának, de nem meri,mert tudja, hogy az ilyen nézetek ma veszedelmesebbek,mint valaha – mondta egyikük. – Én is félek – szólt a másik. – Ha az ellenségeibizonyítékkal tudnak szolgálni ellene, akkor még a rangjasem menti meg, mert a király szenvedélyesen üldözi azeretnekséget, ő és barátnői pedig nem vigyáztak eléggé anyelvükre. Ekkor a hangok eltávolodtak, és én ismét magamramaradtam. Egészen biztos, hogy a királynéról beszéltek, de nemtudom elhinni, hogy bárki is ártani akarna neki. Mindenüttistenfélő asszony hírében áll, és akárhogy szeret isvitatkozni vallási tanokról a királlyal meg egyespüspökökkel és hittudósokkal, soha nem hallottam tőlekifogásolható nézeteket. Ma este is vitát rendeznek. Anyámmal együtt mi kísérjüka királynét, amikor a király dolgozószobájába járul. Én akézimunkám fölé görnyedek, mialatt ők szívélyeseneltársalognak Gardiner püspökkel, ezzel a karvalyorrú,önelégült és nagyképű főpappal, akit soha nem kedveltem.Dédnagybátyámnak ma rossz napja van, de látszik, hogy akirályné kedvéért igyekszik megemberelni magát. Kis idő múlva a szó a vallásra terelődik, és amikor afelséges asszony biztatni meri a királyt a vallási reformokfolytatására, észrevehetően elsötétül a hangulat.

– Felséged már sikeresen elűzte a szörnyűséges rómaibálványt – mondja a királyné, rosszul leplezve szenvedélyét–, ragadja hát meg az alkalmat, hogy az angol egyházatminden pápista csökevénytől megszabadítsa. Csodálkozom szókimondásán, és a felséges úrarckifejezése elárulja, mennyire bosszantja, hogy egy nőoktassa ki kötelességére. Előrehajlik székében, ésrosszallón emeli fel az ujját. – Asszonyom – mondja zordul –, a feleségnek az adolga, hogy némán okuljon férje szavaiból. Amint aztkönyvében saját kezűleg írta. A királyné elvörösödik, de úgy látom, inkább haragjában,semmint a bűntudattól. A püspök tetszéssel követi ajelenetet. Ő megalkuvást nem ismerő katolikus, ésalighanem boldogan lenne tanúja a királynémegtöretésének vagy akár még súlyosabbelmarasztalásának. – Törődj a hímzéseddel, lányom! – mormolja fojtottananyám. A királyné pedig elhamarkodottan kardoskodik érveimellett. – Felségednek mindenben igaza van, mégis felszólítom:gondolkodjék el szavaimon, és tisztítsa meg egyházunkatminden római szajhaságtól! – Elég volt, asszonyom! – hördül fel a király.Kényelmetlen csend támad. Meg vagyok döbbenve: mégsoha nem hallottam ilyen nyersen beszélni, és elfog afélelem. Szerencsére nemsokára a király maga keresszándékosan más témát, és a királyfi tanulmányielőmeneteléről érdeklődik. Látszólag gyorsan visszatalál amegszokott, kedélyes hangnemhez. A király szeretettel nézfeleségére, és nyájasan szól hozzá. Királynénk őfelségeugyanilyen barátságosan válaszol, úgy látszik, szemernyitsem jött zavarba. Eszerint helyreállt a régi összhang.Hamarosan itt az ideje, hogy visszavonuljunk, és amikor

asszonyunk feláll, a király kezet csókol neki. – Isten önnel, kedvesem – mondja, és melegenrámosolyog. A királyné felszólít, hogy maradjak még: szedjem összeés bogozzam szét a hímzőfonalakat, melyeket véletlenül aföldre ejtettem. Letérdelek asszonyunk megürült székemellé, és sietősen választom szét a selyemgombolyagokat,a király pedig, rólam tudomást sem véve, tovább beszélgetGardiner püspökkel. És íme, kiderül: őfelsége korántsemenyhült meg úgy, ahogyan színlelte. – Kellemes társaság az ilyen tudósasszony – dörmögi. –Bizony nagy vigasz öregkoromra, hogy a feleségemrendszeresen kioktat. – Pedig hát felséged tudomány dolgában felülmúlja ekor és a régmúlt valamennyi fejedelmét és a teológialegtöbb doktorát – hízelkedik a püspök. – Ha valaki tudja,mi a legüdvösebb emez országnak, hát felséged az.Királyom tudja, milyen nagyra becsülöm a királynéőfelségét, de ha megbocsát nyíltságomért, be kellvallanom: nem tartom helyénvalónak, ha bármelyikalattvalója ily szégyentelenül száll vitába felségeddel, mintaz imént a felséges asszony. Bizony rosszulesik ilybeszédet hallanom. Meg aztán attól tartok, aki szavakbanilyen vakmerő, az tettekben is engedetlen lesz. A király bólint, az arca borús. – Igaza van, püspök uram – sóhajt fel. – Keményebbenkell bánnom őfelségével. Gardiner püspököt szemlátomást felbátorítja a királyálláspontja, és tovább üti a vasat. – Attól félek, nagyuram, hogy többről van itt szó, mintamennyi a felszínen látszik. Azt rebesgetik… nos, mindenbizonnyal koholmány, de az ember mégis szeretné tudni,hogy nem fenyeget-e semmi veszély… – Miről beszél, püspök? – szól közbe mogorván a király. – Hogy ne szaporítsam a szót, felség, olyasmit hallottam,

amiből kitetszik, hogy a királyné udvartartásában nincsminden a rendjén. Lehet, sőt valószínű, hogy mindez kóborpletyka, de úgy érzem, én elfojthatnám az ilyenhíreszteléseket, ha nem kellene tartanom a királynénagyhatalmú párthíveitől. Megengedi felséged, hogy nyíltanszóljak? – Meg – néz fel a király. Az arca merev, mint egykőszoboré. – Azt kívánom, felség, bárcsak ne volna így, de az agyanúm, hogy a királyné bizonyos eretnek gondolatokattáplál magában. Amit saját fülemmel hallottam tőle, és amitmások jelentettek róla és udvartartása tagjairól, mindezarra vall, hogy a tanok, melyekben hisz, csak végromlásthozhatnak a felségedhez hasonló uralkodók istenesországlására. Az ilyen tanok azt hirdetik, hogy a birtoklásjoga csak a közösséget illeti meg, és tagadják az Istentőlvaló rendet, amely minden civilizált társadalom alapja. Ezeka nézetek nem engedhetők meg – különösen nem olyanokajkáról, akik a trón közvetlen közelében állnak. Miközben ott térdeltem, és az iszonyattól a lélegzetem iselakadt, észrevettem, hogy a püspök igen ravaszulhangnemet változtatott. Először azt hangoztatta, hogy ahíresztelések minden valószínűség szerint alaptalanok – demost már úgy beszél, mintha a királyné eretnekségebizonyított tény volna. Nagyon ügyes, mert ha kiderül, hogyhamisan vádaskodott, ő már fedezve van. Azt mondhatja:hiszen ő eleve kósza pletykákat emlegetett… Nem, eztnem hagyhatom annyiban. A király a homlokát ráncolja – hogy a királyné hitszegéseingerli-e avagy a püspök szókimondása, nehéz lenneeldönteni, de ahogy ott kuporgok a szék mögöttiárnyékban, kihasználva, hogy mindketten régmegfeledkeztek rólam, annyit tisztán látok, hogy nagyonharagos. Gardiner azonban ezzel mit sem törődve továbbrohamoz. – Felséged minden bizonnyal átlátja, milyen veszélyes,

ha az ember kígyót melenget a keblén. Elvégre jog störvény szerint halált érdemelnének felséged legelőkelőbbalattvalói is, ha ugyanúgy gondolkodnának, mint gyanúmszerint a királyné. – Elhallgat, talán rájött, hogy túl messziremerészkedett. A király arckifejezéséből ítélve valószínűlegígy is van. De aztán folytatja, bár a lélegzete kissészaporább. – No de elébe vágtam a dolgoknak, bocsássonmeg, felség. Lehet, hogy túl nagy jelentőségettulajdonítottam némely egészen ártatlan megnyilvánulásnak.Mindazonáltal meg kell bizonyosodnunk a dolgok állásáról.Magam semmit sem tehetek felséged hozzájárulása nélkül,mert különben a királyné és párthívei eltaposnak. De hafelséged kiterjeszti fölém oltalmát, akkormegpróbálkozhatom néminemű tapintatos puhatolózással. A király csak ül, s némán babrálja szakállát. – Feltételezem – mondja végül lassan –, hogy alapos oknélkül nem beszélne így. De még gondolkodnom kell.Holnap majd folytatjuk a beszélgetést. Keressen fel délelőtt,a mise után. Ezután őfelsége teljes súlyával Gardiner karjáranehezedik, és eltávoznak. Gyorsan egy dobozba hajigáloma kibogozott fonalakat, és rohanok a királynélakosztályába. Anyám az első, akit ott találok, éselkeseredve tapasztalom, hogy semmi kedve holmibizalmas beszélgetéshez. – Hol késtél, Jane? Ennyi ideig tart összeszedni párgombolyagot? Rég ágyban volna a helyed. – De milady… – kezdem. – Iszkiri a hajadonok hálótermébe, különben alaposanleteremt a felügyelőnő. Most vagy soha, gondolom. – De milady! Ármányt szőnek a királyné ellen! Anyám álmélkodásában megtorpan. – Mit tudhat egy ilyen mamlasz gyereklány a királynéelleni ármányokról? – kérdezi bizalmatlanul.

Kapkodva elmesélem, amit hallottam. Milady arca egyrefeldúltabb lesz. – Megesküszöl, hogy igazat beszélsz? – kérdezi nagyindulattal, és a karomba markol. – Mert ha ezt kitaláltad,vagy hozzátoldottad a képzelgéseidet, úgymegkorbácsollak, hogy olyat még nem kaptál! Állom a tekintetét, szinte rákényszerítve, hogy higgyennekem. – Esküszöm, milady, hogy ez az igazság. – Rendben van, hiszek neked – mondja és elenged. – Atöbbit bízd rám. Azzal eltűnik a királyné hálószobájában. Néhány percmúlva őfelsége is megjelenik. Hálóköntösben van, rőthajfonatai lazán omlanak a vállára. – Mondd el, Jane, amit hallottál! – utasít, kedvesen, desürgetőn. Beszámolok a történtekről. Mire mondókámvégére érek, szinte megsemmisül. – Édes Istenem – mormolja, és a kandalló melletti nagyszékbe roskad. – Honnan jött rá Gardiner a vonzalmaimra?Ki árulhatott el? – Senki azok közül, akik szeretjük felségedet, éstiszteljük az igaz hitet – fakad ki anyám. – Hát akkor ki volt az? – Nem lehet, hogy az ellenségei csak gyanakodnak, éstalálomra célozgatnak? – veti fel anyám. – Bizonyítékuk akkor sincs. Nem lehet, hogy volnavalami a kezükben! – A királyné hangja elárulja, hogynőttön-nő benne a vakrémület. – Amikor Anne Askew-tvallatták, minden könyvtől megszabadultunk. – Így van, asszonyom – csitítja anyám. – Senki semfedezhette fel őket. – Gardiner gyűlöl – mormolja a királyné. – ÉsWriothesley is. Mind a kettőtől kitelne, hogy bizonyítékotfabrikáljon ellenem. A fejemben minden összezavarodik. Lehetséges, hogy

a királyné is, az anyám is eretnekek? Ha mégsem –hogyan értsem mindezt? Amit sejtetnek, hátborzongató.Nem csoda, hogy őfelsége ennyire meg van rettenve; én ahelyében eszemet veszteném a félelemtől. Megpróbálokhát valami vigasztalóval előhozakodni. – Úrnőm, a király szereti felségedet, és soha nembántaná – mondom, és magam elé idézem a nagydarab, jókedélyű férfit, aki oly gyakran ült köztünk itt, ebben aszobában, és tréfálkozott velünk. – Ó, Jane, bárcsak hihetnék neked! – suttogja akirályné. – Aranyos, jószívű kislány vagy, és jól tetted, hogyma este az édesanyádhoz mentél. Milady rám néz, és mintha valami szeretetféle volna atekintetében. – Úgy van, Jane, én is meg vagyok veled elégedve –jelenti ki, majd a királynéhoz fordul. – Felség, most egyedül azzal védekezhet, ha ártatlannakmutatja magát, és úgy viselkedik, mintha mi sem történtvolna. – Igaza van – feleli őfelsége, és hősiesen összeszedimagát. – A királlyal szemben pedig minél alázatosabbnakkell mutatkoznom. Hátha még nem késő… – teszi hozzá. –Lehet, hogy holnapra megváltozik a hangulata… Beszámolóm már másnap igazolást nyer. Két királyitestőr jelenik meg, és idézéseket kézbesít: Lady Herbertet,a királyné nővérét rendelik kihallgatásra az államtanács elé,a királyné két barátnőjével és három udvarhölgyével együtt;az utóbbiak között van Lady Suffolk és Lady Lane is. Ahölgyek sápadtak a félelemtől, és miközben mi, többieklázas aggodalommal várjuk visszatértüket, észreveszem,hogy a királyné reszket. Másfél órás feszült várakozás utánnyílik a fogadószoba ajtaja: itt vannak, visszatértek közénk! – Hát elengedtek – jelenti elgyötörten Lady Herbert. – Ésvádat sem emeltek ellenünk. – Még nem – teszi hozzá vészjóslón Lady Lane.

– Megkérdezték, vannak-e birtokunkban tiltott könyvek –mondja a királynénak Lady Suffolk –, vagy van-etudomásunk róla, hogy felséged ilyen könyveket rejteget.Természetesen mindent a leghatározottabban tagadtunk. – De azért átkutatták a ládáinkat, hogy igazat mondunk-e – szólal meg ismét Lady Lane. – Szerencsére semmitsem találtak. Ezután az élet látszólag visszatért a szokványosmedrébe. Nap mint nap követik egymást a tanórák, azőfelsége körüli szolgálatok, a szép nyári időben olykellemes kerti séták. Időnként egy-egy udvari ünnepségvagy fogadás színesíti a napirendet. Hitvesével a király természetesen, sőt gyöngédenviselkedik. Ha valóban lépéseket tervez ellene, úgymestere a színlelésnek. A királyné a maga részéről nagygonddal játssza a kötelességtudó, engedelmes feleséget.Figyelmemet azonban nem kerüli el, hogy a király makacsuligyekszik vallási vitákba vonni, mintha próbára akarnátenni. Szerencsére a királyné nem hagyja magát beugratni,és minden tekintetben igazat ad neki, sőt azon van, hogyminél konzervatívabb válaszokat adjon. Úgy tetszik, a királybe is éri ezekkel, és így a hangulatunk valamelyestfelenged. Kezdjük azt hinni, hogy a veszély elmúlt. Én különösen szorongtam a királyné miatt, akikedvesebb volt hozzám, mint a saját anyám, és akit teljesszívemből szeretek; így hát tulajdonképpen magamat isféltettem, hiszen mi lenne velem nélküle? Debalsejtelmeimnek nem merek hangot adni, és nem iskérdezek meg senkit, mi történnék a királynéval, ha a királymegbizonyosodna eretnekségéről. Csak a minap,Smithfieldben tanultam meg, milyen sors vár azeretnekekre, és elviselhetetlen a gondolat, hogy egy ilyenjóságos, kegyes szívű nagyasszonyra ilyen szörnyűbüntetést róhatnak. Isten segedelmével erre talán mégsemfog sor kerülni, de annyira féltem a királynét, hogy

éjszakánként elkerül az álom. Hangtalanul sírok bele apárnámba, és imádkozom, hogy a Mi Urunk oltalmazzameg. És reménykedem: hátha valóban elhárult a veszély… Szép meleg nap van, és a királyné elküldött amagánkonyhájára egy kis friss gyümölcsléért. A palotazsúfolt folyosóin izzadság és avas bőr szaga terjeng, ésigyekszem minél gyorsabban átfurakodni a szokásostömegen. Ekkor összeütközöm egy sötét damasztbaöltözött, tekintélyesnek látszó úrral, aki váratlanul lépett kiaz egyik ajtón. Úgy tűnik: ismerős valahonnan. – Elnézést, ifjú hölgy – mondja, megemelve kalapját,majd továbbmegy; szemlátomást sietős a dolga. Látomazonban, hogy a hóna alatt szorongatott irattekercsekből azegyik a földre esik. – Uram! – kiáltok utána, de a lármás galéria elnyeli ahangom. A következő pillanatban az úriember is eltűnikszemem elől a sokaságban, és reménytelen, hogy anyomába eredjek. A vörös zsinórral összefogott, lepecsételt irat ott hever aföldön. Amikor fölveszem, ráismerek Anglia nagypecsétjére, és ekkor felrémlik bennem, hogy az úr, akinekem jött, nem csekélyebb személy, mint maga alordkancellár, Sir Thomas Wriothesley. Korábban csakegyszer láttam, de biztos vagyok benne, hogy ő az. Őlordsága sietségéről és a pecsétről ítélve nagyonfontos irományt tarthatok a kezemben. El kell, hogy vigyema királynénak; ő majd tudja, mit kezdjen vele. A királyné kigöngyöli a tekercset, átolvassa, és remegőhangon felkiált: – Ó, nem – ez nem lehet igaz! Segítség! Édes Istenem,segíts meg! Lady Lane felemeli a leejtett tekercset, és átfutja, majd őis zokogásban tör ki. A többi hölgy köréjük sereglik,magyarázatért könyörög. Végül Lady Herbert, a királynénővére ragadja magához az irományt, de ő is belesápad,

amikor elolvassa. – Ez sajnos letartóztatási parancs őfelsége ellen –mondja tompa, megtört hangon. – Maga a király írta alá. A hölgyek sírnak, jajveszékelnek, nekem pedighányingerem támad. – Szedjék össze magukat! – kiáltja anyám. –Őfelségével törődjenek! A királyné sikoltozik – nyers, metsző sikolyokat hallat,amelyek visszhangot vernek lakosztályában és alighanema falakon túl is. Nem tudja abbahagyni: az ősi, elemirémülettel szemben csődöt mond minden önuralma. LadyLane és Lady Herbert próbálja csitítani. Milady felkapja a pergament, amely a nagyfejetlenségben ismét a földre hullott, és a szomszédoshelyiségbe terel minket. – A király írta alá! – mondja komoran. – A tulajdon férje!Csak ma reggel hallottam, amint szeretetteljes, szép napotkívánt neki, mielőtt az államügyek elszólítják. Most mártudjuk, miféle államügyeket intézett! Ezt a parancsot írtaalá, amely a felséges asszonyt a Towerba küldi – ahogykorábban két előző felesége nevére is hasonló parancsotállított ki! Akik most a Tower kápolnájában oszladoznakjelöletlen sírokban… – És ők nem eretnekségben voltak bűnösök – mormoljaLady Suffolk –, tehát csak a fejüket vették. – Csinos arcánpatakzik a könny. – Csak nem küldi máglyára a királynét? – kérdezemelborzadva. Anyám rám néz, és az arcára több érzelem ül ki, mintamennyit valaha láttam rajta. Nem válaszol; csak LadySuffolk zokog tovább. A királynéhoz nem férkőzik vigasz, okoskodás. Fekszikaz ágyán, és továbbra is csillapíthatatlanul sikoltozik –mintha ez segítene. Olyan szörnyűek ezek a sikolyok, hogyvégül be kell fognom a fülem. Mire elfogy a hangja, a

rettegéstől félőrülten dadogja el, mennyire fél a tőkétől, abárdtól s még inkább a máglya lángjaitól. Képzeletben márérzi a nyakán a hideg fémet, hallja a szédítő irambanlecsapó bárd surrogását, majd átéli gyenge húsánakmegpörkölődését, a testét elemésztő tűz kínjait, melyekhezfel sem ér a képzelet. Vajon valóban elmenne idáig akirály? Képes lenne halálba küldeni a feleségét? De hátvalamennyien tudjuk, hogy képes lenne rá. Két ízben mármegtette, és ha alapos indokot találna rá, megtennéharmadszor is. A királyné azonban félig-meddig még mostsem hiszi el. Kis idő vagy inkább rettenetesen hosszú idő utánszegény királyné valamelyest erőre kap, de aztán ráeszmél,hogy csapdában van: csak idő kérdése, hogy felfedezzék aletartóztatási parancs eltűnését, és újat írjanak. Ekkor újrasikoltozni kezd, és bármit mondunk, nem nyugszik meg,noha Isten a tudója, hogy mindent latba vetünk.Kétségbeesésemben én sem tudom abbahagyni a sírást,míg végül anyám, aki minden erejével vigasztalni próbáljaőfelségét, kiküld a hálószobából. Az ajtó előtt azonbanlekuporodom a földre, és ott maradok. Ki tudja, ad-e mégrá alkalmat a sors, hogy szeretett jótevőm közelébenlegyek. A királyné szüntelen sikoltozása természetesen a palotaegyéb részeibe is elhatol. Csakhamar a király egyikapródja jelenik meg: ura tudni akarja, mi történik. Afelséges úr valóban csodálkozhat a felforduláson, hiszen aletartóztatási parancsot még nem foganatosíthatták.Közlöm az apróddal, hogy a felséges asszonymélységesen fel van dúlva, bár az oka felől nem vagyokbiztos, mire a fiú ellohol. És íme, mi történik ezután: Henrikkirály a saját orvosát, dr. Wendyt, ezt a bölcs és tapasztaltférfiút küldi el a királynéhoz, hogy megvizsgálja ésmegpróbálja elhallgattatni. Nem várt, biztató fejlemény –elvégre őfelsége csak nem aggódna ennyire valakiért, akitmeg akar öletni!

Letörlöm a könnyeimet, és némileg megnyugodva térekvissza a hálószobába. Dr. Wendy azonnal felméri, hogy a királyné hisztérikusrohamot kapott a félelemtől, és hamar rájön az okára is,hiszen a baljós tekercs még mindig ott heverösszegöngyölve egy padon, és az orvos tekintete rögtönmegakad rajta. Miután elolvasta a rettentő szavakat, elbocsátja ahölgyeket, akik rémült libarajként verdesnek a királynékörül; csak Lady Herbert maradhat benn. Olyan kicsivagyok, hogy engem nem fedez fel; némán kucorgók azágy függönyei mögött. – Figyeljen rám, asszonyom, és vegye észbe, amitmondok – szólítja fel a királynét nagyon határozottan. –Beszéltem őfelségével, és ő bizalmasan elárulta, hogykétségei támadtak az ön vallási nézeteit illetően. Szavaibólvilágossá lett előttem, hogy felséged ellenségei ezeket akétségeket akarják felszítani, hogy ha tehetik, elveszejtsékönt. – Tudom én ezt – zokog a királyné. – Felségednek idomulnia kell a király gondolkodásáhozés akaratához, úgy minden bizonnyal irgalmat fog tanúsítani– biztatja az orvos. – Kész vagyok én bármire – kiáltja a királyné –, de attólfélek, immár semmi sem szólhat a javamra. – És újraelfogja a sírógörcs, és jajong tovább. – Figyeljen ide, asszonyom – mondja ellentmondást nemtűrőn dr. Wendy. – Most megyek a királyhoz, és megkérem,keresse fel önt haladéktalanul. A többi felségeden múlik. Katalin mintha meg sem hallaná, csak önnön rettegésekarmaiban vergődik. Amikor az orvos kifelé indul, egyszer csak felfedez. – Fel a fejjel, kislány! – mondja barátságosan. – Afelséges asszony hamarosan jobban lesz. – Jön! – kiáltja Lady Lane. – Jön a király!

– Jön! – kiáltja Lady Lane. – Jön a király! A nők, akik időközben visszatértek a hálószobába,abbahagyják a tüsténkedést, én is remegő tagokkalfeltápászkodom. A királyné azonban továbbra isjajveszékel. Lady Herbert alaposan megrázza a húgát. – Felség, a király idetart! Hallgasson el végre! Talán ezaz utolsó alkalma, hogy hozzá forduljon! A királyné már csak csendesen szipog. – A király? – hörgi rekedten, de beszélgetésre nincs máridő, mert őfelsége teljes terjedelmében s homlokátráncolva megjelent a küszöbön. Mind mély bókbaereszkedünk, ő azonban nem vesz rólunk tudomást;feleségének dúlt ábrázata szemlátomást megdöbbenti. Akirályné már elcsendesedett, de kitöréseitől elcsigázva,reszketegen ül fel. Ki is kelne az ágyból, de a király egykézmozdulattal ott marasztalja. – Szólj hát, Kata, mit jelentsen mindez? – kérdezi, denem barátságtalanul. – Attól félek, elvesztettem felséged kegyét, és felségedeltaszított magától – dadogja a királyné, és újra elsírjamagát. – Az istenért, én uram, hát mivel bántottam meg? –A könny immár patakzik a szeméből; őszinteségét senkisem vonhatná kétségbe. A királyt láthatóan megindítjaasszonyának félelme, hogy elveszti őt, és szeretnélecsillapítani. – Nyugodj meg! – mondja, és nehézkesen lehuppan azágy melletti székre. – Hát mi félnivalód van? – Azt magam sem tudom – suttogja a királyné –, csakérzem, hogy valamivel megbántottam felségedet, holott ezta világ minden kincséért sem szeretném. – Igaz ez? – kérdezi a király. – Igaz, nagyuram. Felséged odaadó és engedelmesasszonya és alattvalója vagyok. – Akkor nyugodj meg, Kata, és öntsünk tiszta vizet apohárba – mondja türelmesen a király. –Szívesen

beszélnék veled bizonyos vallási kérdésekről, mert nemtagadhatom, asszony, hogy ébredt bennem némi kétségnézeteidet illetően. – Közben gondosan vizslatja feleségearcát. Szándékát nem lehet félreérteni, de a királyné márvalamelyest összeszedte magát, és készen van aválasszal. – Ha okot adtam, felség, ilyen kétségekre, szívbőlsajnálom. Én csak egy szegény, tudatlan asszonyi állatvagyok. De Isten felségedet tette meg valamennyiünklegfőbb urává, és felségedtől, aki Isten után az első,örömest tanulok. Kezdetnek nem rossz, de annyira mégse jó, hogymeglágyítsa a királyt. Nyilvánvalóan máig sérelmezi, hogyakkor, ama végzetes alkalommal, a felesége kioktatta. – Hogy őszinte legyek, ezt én nem így láttam, Kata –mondja durcásan. – Néha úgy viselkedtél, mint egy doktor,aki feltette magában, hogy megvilágosítja agyamat. – Ó, mennyire félreértette szándékom, felség! –tiltakozik a királyné. – Elismerem, hogy mondhattamolyasmit, ami nem egyezik felséged véleményével, deakkor is tudnia kell, hogy mindig elítéltem azokat a nőket,akik ki akarják oktatni férjurukat. Ha valaha úgy tetszett,mintha vallási kérdésekben más nézeteket vallanék, annakcsak két oka lehet. Olykor éppen felségedtől vártamtanácsot és eligazítást, de többnyire azért próbáltamfelkelteni érdeklődését, hogy elvonjam figyelmét a beteglába okozta fájdalomról és kimerültségről, miközbenbölcsességéből magam is hasznot húzok… A király helyeslőn bólint, most már sokkalelégedettebbnek látszik. Valóságos csoda, ahogy aférfiakat leveszi a lábukról a hízelgés. – Én csak egyszerű asszony vagyok – folytatja a királyné–, megterhelve minden, nememből adódó tökéletlenséggel.Ha vallási kérdésekben tévúton járnék, kérem felségedet,térítsen vissza a helyes útra. Ígérem, a jövőben soha nemvetemedem rá, hogy felségeddel vitába szálljak, hanem

minden kétségemmel és tanácstalanságommalfelségedhez fordulok, mint uramhoz és mesteremhez. A királynak mindez szemlátomást roppantul tetszik, ésúgy illegeti magát, mintha hájjal kenegetnék. – Valóban, drágaságom? Tehát nem vezérelt semmilyenrossz szándék? – Szélesen mosolyog. –Nos, akkor szent abéke! Végtelenül meg vagyok könnyebbülve, a többi hölggyelegyütt. De mélyen, legbelül meg is vagyok sértve,mégpedig a királyné nevében. Neheztelek, amiért egy ilyenművelt, értelmes asszonynak ennyire le kellettalacsonyítania magát, csak hogy megbékítse a királysértett gőgjét. Másfelől el kell ismernem, hogy nagyonügyesen járt el, és minden bizonnyal kijátszottaellenségeinek mesterkedését. Őfelsége szelíden fordul felém, és megsimogatja azarcom. – Ha nem találtad volna meg és nem hozod el nekem azta parancsot, Jane, nem lett volna alkalmam a védekezésre.Nem lehetek neked elég hálás, és ha valaha módom leszrá, viszonozni fogom szolgálatodat. Letérdelek, és megcsókolom a kezét. – Én csak azt szeretném, hogy asszonyomat teljesbiztonságban tudhassam, és boldog vagyok, amiért ismétélvezi a király kegyét. – Legszívesebben hozzátenném: ésmindent megtennék, hogy örökre a szolgálatábanmaradjak. De tudom, hogy anyám úgysem engedné, és akirályné sem egyezne bele, hogy hosszabb időrekiszakítson tanulmányaimból. Kár is ilyet kérni, hiszentudom, hogy legnagyobb bánatomra tíz nap múlvahazamegyek. Csak az vigasztal, hogy anyám az udvarnálmarad. Másnap, amikor a királyné őfelségével levegőzik a kertnekik fenntartott részében, mi vagyunk beosztva mellé.Dédnagybátyám a legnyájasabb arcát mutatva beszélget

és nevetgél Katalinnal egy tölgyfa árnyékában, mi pedigillendő távolságban süttetjük magunkat a nappal. A baj azonban még nem hárult el. A királyné egyszercsak kővé dermed, mert ni, a lordkancellár iparkodik felé,kezében újabb végzetes kinézetű irattekerccsel, anyomában vagy negyven testőr. Magasra csap bennem avakrémület, a szívem vadul kalapál. Attól félek, a királynéttőrbe csalták. A király azonban látja halálra vált arcát. – Nincs mitől félnie, asszonyom – mondja. – Bízza eztcsak rám! A kancellár szemlátomást nem érti, hogy került ide akirály. Bizonyára arra számított, hogy egyedül, elhagyatottmagányban éri a királynét, nem pedig kettesben királyiférjével, amint a jelek szerint teljes összhangbantársalognak. Amikor pedig a király arcán indulatos fintortfedez fel, zavartan összerezzen. A dolog nem úgy sült el,ahogy várta. – Nos, kancellár uram, mit jelentsen ez? – kérdifenyegetőn a király, és nagy üggyel-bajjal feltápászkodik. – Felség, jöttem, ahogy megbeszélésünk… – Elég! – bömböli őmagassága. – Eleget beszélt! Ésmost nekem lesz szavam magával. Lenyűgözve nézzük, ahogy a király félrevonjaWriothesleyt, és ingerülten leteremti. – Gazember! Vadállat! Sült bolond! – üvölti. Aboldogtalan kancellár térdre hull, magyarázkodni próbál, deőfelsége nem kíváncsi rá; ehelyett arcul üti Wriothesleyt, ésegy jól irányzott rúgással földre teremti. – Takarodjon a szemem elől! – hörgi, majdvisszacammog a királynéhoz. De a következő percben márszélesen vigyorog a lordkancellár láttán, amintméltóságából kivetkőzve iszkol vissza embereivel apalotába, amilyen gyorsan a lábuk bírja. Néhány pillanatra csend lesz. Aztán a királynakmegrándul a szája, a királyné kuncog, és hamarosan

mindnyájan fetrengünk a nevetéstől, kiengedve magunkbólaz elmúlt napok feszültségét. – Azt hiszem, úgy illenék, hogy szószólója legyekfelségednél – mondja végül az irgalmas szívű királyné, akirály azonban hirtelen elkomolyodik. – Nem, szegény jó Katám – feleli, és gyengéden akirályné kezére simítja a magáét. – Nem tudod te, milyenkevéssé szolgált rá a kegyességedre. Elég, ha elhiszednekem, angyalom: bizony rosszakarattal viseltetettirányodban. Menjen csak. A királyné fejet hajt. Az ügy le van zárva. De mint mimindnyájan, a királyné is okult a leckéből. A jövőbentestestül-lelkestül ura kívánságaihoz alkalmazkodik, ésmindenben az ő akaratát képviseli. Bradgate Hall és Dorset House 1547. január A karácsonyt megint Bradgate-ben ültük meg, lévén,hogy az udvar beszüntette működését. A nyilvánosság előttnem szabad beszélni róla, de a király halálán van. Azünnepek alatt nemigen folyt másról a szó, bártermészetesen zárt ajtók mögött. A karácsonyi időszakot általában nagy ünnepi vigalmakközepette üljük meg, de ebben az évben fojtott a hangulat.A nagyterem kandallójában vidáman ropognak akarácsonyra félretett jókora fahasábok, a falak örökzölddelvannak kidíszítve, és újévkor szokás szerintmegajándékozzuk egymást, de az ünnepi jókedv elkerülminket, árnyékot vet rá az aggodalom az udvarifejlemények miatt. – Már nem tarthat soká – jegyzi meg apám. A gyertyávalmegvilágított téli nappaliban a szolganép már leszedte azasztalt; szüleim egy kancsó bor utóján osztoznak. Magamaz ablakülésben olvasok; alighanem megfeledkeztekjelenlétemről. – Bárcsak többet hallanánk arról, ami történik! –

zsémbel milady. – Úgy el vagyunk itt temetve Bradgate-ben, mintha a világ végén volnánk. – Talán visszaköltözhetnénk Londonba – veti fel apám. –Kinyithatnánk a Dorset House-t. Legalább kéznél lennénk,ha szükség van ránk. – Nem hinném, hogy a király szólítana. – Nem is rá céloztam, hanem a régenstanácsra. – Hát szerinted ilyen hamar sor kerül rá…? – Máskülönben miért zárt volna be az udvar? Arégenstanácsba sok a jelölt, de a királyfinak Hertford anagybátyja. Meglátod, ő fogja az ügyeket kézbe venni, ésszívesen lát majd minden támogatót. – Jó barátokként kell fellépnünk – véli anyám. – A királyfimég csak kilencéves, Hertford jó ideig birtokolja majd ahatalmat. – Így van, kedvesem. És ha Hertford az úr, az egészhatalmi berendezkedés átalakul. A katolikus párt alólkisiklik a talaj. Emlékezz szavamra: Hertford protestánssáfogja tenni az országot. – Imádkozom, hogy így legyen – jelenti ki anyámszenvedélyesen. – Én pedig áment mondok rá – visszhangozza milord. Vízkereszt után valóban visszatérünk Londonba; így, haaz új király trónra lép, szüleim ott lehetnek az eseményekközpontjában. Apám jóformán naponta eljár a Whitehallpalotába, de a királyi lakosztályokba nincs bejárása.Mindazonáltal hazaérve tele van érdekes hírekkel; ezeket,mint mondja, az államtanácsban ülő barátaitól hallotta,Katherine-t és engem pedig a fogadóterembe rendelnek,hogy mi is értesüljünk róluk. Csupa fül vagyok, hiszen apámritkán véli úgy, hogy a súlyosabb ügyekbe a lányait is bekell avatnia. Jeges izgalom dermeszti meg a vérem; vajonazt jelenti-e be, hogy dédnagybátyám végre elhalálozott? Milord ott áll a nagy kőkandalló előtt, agaraösszegömbölyödik a lábánál. Milady mereven, egyenes

háttal ül székében, a hideg miatt sötét szőrmékbe burkolva.Miután bókoltunk előttük, a magas támlájú padon mutathelyet. – Fájdalommal kell közölnöm – kezdi apám –, hogyőfelsége állapota egyre romlik. Semmi kétség, hogy Istenhamarosan elszólítja az örök béke hónába, bár erről mégmost sem beszélhetünk nyíltan, mivel a király halálátmegjósolni felségárulás. Ha eltávozik, a királyfi lesz a király,ő azonban gyerek még, és egyetlen fia apjának –bármilyen szerencsétlenség érheti. Két évvel ezelőttőfelsége törvényt hozatott a parlamenttel, melyben atrónutódlás jogát elsősorban Edward hercegre ésörököseire, másodsorban Lady Maryre és örököseire,harmadsorban pedig Lady Elizabethre és örököseireruházza. Minderről már hallottam. Lady Herbert elmesélte, hogyMary és Elizabeth a királyné jóságos közbelépésénekköszönhetik trónutódlási joguk visszaállítását, bár a királyarra már nem volt hajlandó, hogy törvényesnek nyilvánítsaőket; fennen ragaszkodik hozzá, hogy mindkettőjük anyjávalkötött házassága érvénytelen volt. Lady Herbert halkanmegjegyezte: őfelsége azt szereti, ha a kecske jóllakik, dea káposzta is megmarad. – Imádkoznunk kell – folytatja apám kenetteljesen –,hogy Isten megóvja a királyfi életét, és nem sújtja többé azországot női uralkodóval. Bizonyára tanultatok a szörnyűanarchiáról, amely feldúlta Angliát, amikor a XII. századbanMatild császárné érvényesítette trónigényét. Bólintok, de titkon erősen elgondolkodom. Dr. Hardingazt magyarázta, hogy Matild a gőgje meg a pökhendiségemiatt vesztette el koronáját, női mivolta szóba sem került,sőt, neme ellenére nagyszámú férfi állt a pártjára, éstanulmányaimból egyébként is kiviláglott, hogy a nők adottesetben éppoly bátrak, éles szeműek és bölcsek lehetnek,mint a férfiak. Mit szóljunk Boadiceához, aki hősiesendacolt Róma hatalmával? Vagy Izabella királynőhöz, aki oly

körültekintőn kormányozta Spanyolországot? Igazánakkora katasztrófa lenne, ha Angliában királynőuralkodnék? Én nem ismerek olyan ésszerű okot, amiértegy nő ne irányíthatna sikeresen egy birodalmat – apánkattalán nem őladysége irányítja? Mindennek azonban nemmerek hangot adni, inkább összeszorítom a szám, ésmegpróbálom elhallgattatni lázadó gondolataimat. Apám még terjengősen értekezik a nők gyengéiről; mintmindig, most is egy örökkévalóságig tart, amíg a lényegretér. Még anyám is türelmetlenül dobol a lábával. – A királyi végrendelet, milord… – veti közbe élesen. – Persze, a végrendelet! Nos, december végénőfelsége újabb intézkedést hozott az utódlás tekintetében,és ennek folyományaként a helyzet valamelyest módosult.Tehát ha mindhárom gyermeke örökös nélkül halna meg, akorona őfelsége testvérhúgának, Tudor Máriának, a tiboldogult nagyanyátoknak az örököseire száll. Más szóval,ha Edward, Mary és Elizabeth mindhárman gyermektelenülhalnának meg, nos, akkor a királynő – édesanyátokőladysége lenne! Levegő után kapok. A lehetőség döbbenetes, sőt mitöbb: vérfagyasztó. Apámat, aki csak az imént fogalmaztameg a női uralkodókkal szembeni ellenérzéseit, szívemélyén bizonyára mélységesen ingerli a gondolat, hogyanyámból királynő lehet. Esetleg azt képzeli, majd őuralkodnék helyette, bár képtelenségnek tartom, hogyanyám ezt eltűrné. Azon is elviselhetetlen tépelődni, milyenlenne az élet, ha milady ülne a trónon. Az én szememben azeszményi királynő Katalin királyné lenne, aki kegyes ésnagylelkű; nos, nehéz elképzelni, hogy anyám ekkorátváltozzon. Anyám felemelkedik – máris van valami királynői afellépésében –, és zordul felénk fordul. – A jövőben egyiktek se tévessze szem elől, hogy egyesetleges leendő királynő leányai vagytok, és e szerint kellviselkednetek. Ezután még kevésbé tűrök el részetekről

bármilyen tiszteletlenséget vagy engedetlenséget. Királyiméltóságunkat mindenkor meg kell őriznünk. – Igenis, milady – fogadjuk egyszerre, lesütött szemmel. – Nos, erről soha ne feledkezzetek meg. Nagymegtiszteltetés ez a mi házunknak, mivelhogy őfelsége akedvünkért mellőzte a skót királynőnek a miénkénélmegalapozottabb trónigényét, elvégre Stuart Mária a királyidősebb nővérének, az én Margit nénémnek az unokája.Őfelsége azonban kijelentette: soha nem járul hozzá, hogyAnglia fölött Skócia uralkodjék. – Természetesen imádkozni fogunk, hogy a királyfiférfivá érjen, megházasodjon, és számos fiút nemzzen –szól közbe apám, és jelentőségteljes pillantást vetanyámra. – És ugyanezt kívánjuk a két ladynek, Marynek ésElizabethnek is. Más szóval nem szabad arra számítanunk,hogy anyátok valaha is trónra lépjen, mivel valószínűtlen,hogy ez bekövetkezzék. Számára elég megtiszteltetés,hogy helye van a trónutódlás rangsorában. Csak később, az esti ima közben dereng fel bennem,hogy ha anyám meghalna, úgy legidősebb gyermekekéntén követném a trónon. Dorset House 1547. február Katherine rajzol, én pedig latin igéket ragozok dr.Hardingnak, amikor ablakunk előtt egyszerre kondulnakmeg a templomi harangok. Hamarosan milady ront bekéretlenül tantermünkbe. Amikor feltápászkodunk, látom,milyen sápadt és szomorú az arca. – Sajnálom, hogy félbeszakítom a munkát, de olyanhírem van, amely súlyosan érint valamennyiünket – közli. –Őfelsége a király eltávozott az élők sorából. A padra roskad, szemlátomást mélyen megrendülve. – Mikor történt ez, milady? – érdeklődik dr. Harding. – Három nappal ezelőtt, hajnali kettőkor hunyt el aWhitehallban – feleli anyám. – A végén már nem tudott

Whitehallban – feleli anyám. – A végén már nem tudottbeszélni, de megszorította Cranmer érsek kezét, hogyjelezze: Jézus Krisztus hitében hal meg. Most hirdették kielhunytát és az ifjú király trónra léptét. Én is sajnálattal veszem tudomásul az öreg király halálát.Tudom, hogy időnként kegyetlen és félelmetes volt, develem mindig jóságosan bánt. A felismeréstől, hogy sohatöbbé nem fogom látni, sírhatnékom támad. De mivellátom, ahogy anyám hősiesen leküzdi könnyeit, úgy érzem,nekem is így kell tennem. – Mára nincs több tanulás – jelenti ki. – Keressétek megEllen asszonyt, lányok, ő majd gondoskodik róla, hogyamint az illik, gyászba öltözzetek. Utána pedig siessetek akápolnába, és imádkozzatok, hogy a király lelkeakadálytalanul szárnyaljon fel a mennyekbe. Gyászba borulva, fekete bársonyruhában és főkötőbentérdelünk le a magunk családi üléseiben, és hallgatjuk,ahogy a káplán gyászmisét mond eltávozott uralkodónkért.Szüleink már az udvarba siettek, hogy leróják kegyeletüketa holttest előtt, és hogy frissen értesüljenek mindenről, amia hatalom berkeiben történik. Így hát nekünk, angoloknak új uralkodónk van, de nemmaga VI. Edward fog uralkodni, mert kilencévesen ehhezmég fiatal. Helyette édesanyjának, a megboldogult Janekirálynénak a bátyja, Lord Hertford lesz a lord protector,egészen őfelsége nagykorúságáig. Apám szerintHertfordot hivatala ellátásában régenstanács segíti majd,amelynek tagjai között lesz Cranmer érsek, valamint JohnDudley, Warwick grófja, aki, mint milord állítja, az egyiklegtapasztaltabb politikusunk és hadvezérünk, jóllehet azapját felségárulásért végezték ki a néhai király uralkodásakezdetén. Amikor a királyné körül teljesítettem szolgálatot,bizalmasan azt hallottam, hogy mindezen urak titkosprotestánsok. Kíváncsi vagyok, tudott-e erről néhaikirályunk is. Vajon tudatosan jelölte-e őket arégenstanácsba, mert előre látta, hogy egy szép naponegész Anglia protestáns lesz? Nem hinném, elvégre

vaskézzel csapott le a protestánsokra. De emlékszem,Katalin királyné egyszer megjövendölte, hogy atyja halálátkövetően Edward királyfi egykettőre áttér majd az újvallásra, hiszen csupa olyan férfi nevelte és oktatta, akibuzgó reformista; és ha Lord Hertford lesz hatalmon, nemcsodálkoznék, ha valamennyiünket áttérésre utasítanának.Ami persze örvendetes fejlemény lenne. Anyám és én a királynéhoz megyünk, hogy kifejezzükegyüttérzésünket. A szokásokhoz híven, elkülönülve,lakosztálya magányában tölti a gyász előírt idejét, és itt isfogad minket. – A halála előtti napon láttam utoljára – mondja. –Odaintett maga mellé, és azt suttogta, Isten akarata, hogyelszakadjunk egymástól. – A hangja megtörik;szemlátomást nehezére esik, hogy beszámoljon erről azutolsó találkozásról. – Azt mondta, hálát ad Istennek, amiértilyen hűséges feleség karjaiban halhat meg, és utasítottajelen lévő tanácsosait, hogy a későbbiekben úgy bánjanakvelem, mintha ő még életben volna. Nem tudtam beszélni asírástól, ő pedig intett, hogy távozzam. Azt hiszem, nembírta látni a kétségbeesésem. Többé nem is hívatott. És ígynem is igaz, hogy szegény uram a karjaimban halt volnameg… Látom, milyen őszintén gyászolja a királyt. Tudomásomszerint eredetileg nem akart hozzámenni, de végül a fődolgokban Henrik jóságos és elnéző férjnek bizonyult. – Nem hittem, hogy ennyire fog hiányozni – ismeri be. –Ahogy naphosszat be vagyok ide zárva, van időmelgondolkodni azon, amit vesztettem, és tűnődni, hogy mostaztán mihez kezdjek. – Véleményem szerint az udvarnál kellene maradnia,asszonyom – kockáztatja meg anyám. – A fiatal királytcsupa férfi veszi körül és irányítja, minden bizonnyaljólesnék neki egy kis anyai gyöngédség. Anyai gyöngédség? – kérdezem magamtól

meglepetten. Nem hittem volna, hogy miladynek ilyesmirőlis van tudomása. – Azt hiszi, olyan gyakran engednének a közelébe?Kételkedem benne – töpreng a királyné. – De különbensem óhajtok az udvarnál maradni, mert ki nem állhatom aztaz elviselhetetlen Lady Hertfordot azzal a mérgezettnyelvével; és most, hogy a férjéből lord protector lett, méggátlástalanabbul fog tombolni. Meg aztán belefáradtam azudvarba, bele a ceremóniákba, az intrikákba, az itteni életalapvető hamisságába. Szabadságra vágyom. – De hová menne, asszonyom? – kérdi anyám. – A király, Frances, szerencsére gazdag özvegyetfaragott belőlem. Rám hagyta például azt a szépséges,vörös téglás kastélyt is Chelsea-ben, a Temze partján. Úgyérzem, oda szívesen visszavonulnék. Egymás után háromidős férjnek voltam kötelességtudó felesége, azt hiszem,ideje, hogy a magam kedvére éljek! – Legfőbb ideje! – helyesel milady. Én azonban alig leplezhetem bánatomat. Végeszámomra az udvari látogatásoknak – királyné hiányábanhölgyekre sem lesz szükség. És nem időzhetem többé adrága Katalin királyné mellett sem, hacsak meg nem hívmagához Chelsea-be… – A király és Lady Elizabeth hogyan fogadták apjukhalálát? – érdeklődik anyám. – Ó, szegény gyerekek… Mindkettő sírva fakadt, amikora lord protector közölte velük a hírt. Lord Hertford aztmondja, kemény munka volt megvigasztalni őket, de avégén sikerült rávennie a királyfit, hogy a királyi székbenfogadja az államtanács tagjainak hódolatát. Szegényfiúcska, hisz még csak kilenc éves… Őfelsége még hozzáteszi, hogy a parlamentben ismegkönnyezték a király elhunytát, de London utcáin is nagyvolt a sírás-rívás, amikor előző napon a király holttestétdíszmenetben a Syon-apátságba szállították. Éjszakára a

koporsó ott is maradt az apátságban, onnan szállítják majdWindsorba, hogy Jane királyné mellé temessék. – És ön, Frances? – kérdi a királyné. – Mik a tervei? – Nos, felség, hát szolgálom új királyunkat legjobbtudásom szerint – feleli milady. – Egyebekben felügyelemlányaim tanulmányait, jótékonykodom, közreműködömbirtokaink kezelésében. Az élet megy tovább. – Ez bizony így van – sóhajt fel Katalin királyné. Mrs. Zouche rohanvást keresi fel Ellen asszonyt agyereklakosztályban. Alig bír magával. – Soha el nem hinné, kedvesem, mit hallottam. Aztbeszélik, hogy amikor a király koporsóját elhelyezték aSyon-apátság kápolnájában, a koporsó fedele felpattant,és vér meg egyéb utálatos anyagok loccsantak szét akövezeten, szörnyű bűzt keltve. – Jaj, de rémes! – kiált fel Ellen asszony. – És ez még nem minden. Amikor jöttek a munkások,hogy a koporsót megjavítsák – képzelje csak, milyenszörnyű munka lehetett –, jött velük egy kutya is, és azfelnyalta a király vérét a padlóról. Ellen asszony megremeg, nekem émelyeg a gyomrom. – A jóslat… – súgja Mrs. Zouche. – Emlékszik ajóslatra? – Azt hiszem, nem… – feleli bizonytalanul Ellen asszony.Katherine és én felcsigázva várjuk a folytatást. – Nos, akkoriban, amikor a király mindenáron nőülakarta venni Boleyn Annát, egy szerzetes a nyilvánosságelőtt figyelmeztette, hogy ha megmakacsolja magát gonoszszándékában, úgy jár, mint a bibliai Aháb, és kutyák fogjákfelnyalni a vérét. – Hát úgy fest, ez beteljesült – suttogja Ellen asszony. – Magam is ettől tartok, habár egynémely londoniakszerint ez az egész csak pápista maszlag, sőt egyesek aztmondják, ki se nyílt az a koporsó. Ellen asszony sokatmondón biccent felénk.

Ellen asszony sokatmondón biccent felénk. – Á, talán csak véletlen volt az egész… A pápistáknakminden ürügy jó, hogy leszólhassák a megboldogult királyreformjait. – Nemsokára majd a szájukra ütnek – jelenti ki Mrs.Zouche. – Milady épp ma reggel mondta, hogy az egészország protestáns lesz, és nemsokára a misét is betiltják.Nem is titkolja, mennyire örül ennek. – Énszerintem őladységének meg őlordságának édesmindegy, milyen vallást vesznek fel, csak divatban legyen –jegyzi meg csípősen Ellen asszony. –Fontosabb nekik ahatalom, mint a hit. És el ne felejtse, milyen gyakrantársalkodik őladysége a királynéval. Van, akitől ellesse anézeteit. – Milady szerint ezeket a nézeteket az udvarnál is egyretöbben vallják, kezdve a lord protectoron. És a fiatal királynevelői gondoskodtak róla, hogy őfelsége is odáig legyenaz új hitért. Akárcsak én magam, gondolom. Először Anne Askewmegégetésének hatására támadtak kétségeim, utána dr.Harding tanítása vezetett rá, hogy ami a vallást illeti, egycsomó hazugsággal lakattak jól. Már nem hiszek a misecsodájában, mivel ellentmond minden ésszerűségnek. Ésnem látom be, miért kellene Szűz Mária meg a szentekközbenjárását kérnünk, amikor közvetlenül isimádkozhatunk Istenhez. Abban is hiszek, hogymindenkinek hozzá kellene férnie az angol nyelvű Bibliához,hogy szabadon olvassa és értelmezze. Semmi kétség: haígy gondolkodom, akkor magam is protestáns vagyok. Atörvény szemében pedig – eretnek. Egy ideig megtartottam magamnak ezeket a nézeteket,mégpedig jó okkal. De ahogy Mrs. Zouche és Ellenasszony beszélgetését hallgatom, bízom benne:hamarosan eljön az idő, amikor nyíltan és őszinténmegvallhatom hitemet.

Lady Mary

Newhall, Essex 1547 tavasza A kápolnából kijövet levelet találok az asztalon. Apecséten a Seymour-címer látható. Vajon a lord protectorhív az udvarba? Szó sincs róla. Gyenge látásom ezúttal is megtévesztett.Az öccse írta, Sir Thomas Seymour, akit a koronázástmegelőző nagy osztogatáson Sudeley bárójává neveztekki. Ugyan mit akarhat tőlem Lord Sudeley? Kinyitom a levelet, és elámulok, mivel leánykérésttartalmaz. Elképesztő. Hírből sok mindent tudok erről azemberről, de alig ismerem, és nem hinném, hogy alkalmasvolna rá, hogy a királyi ház egyik tagjával kötendőházasságra pályázzon. Micsoda pőre vakmerőség! Ésarról nem is szól, kapott-e engedélyt a tanácstól, hogyközeledjék hozzám. Pedig bizonyára tudja, hogy a tanácsjóváhagyása nélkül nem vehet nőül. Nem tetszik nekem ez a dolog. Veszélyeztetheti ahíremet és a becsületemet. És mégis: furcsamódizgalomba hoz, hogy egy ilyen férfi próbál udvarolni. Réges-rég teherként vonszolom már a szüzességemet, vonz aházasság, vágyom egy derék férfi szerelmére ésmindenekelőtt gyermekekre. Megnézett-e magánakThomas Seymour, és kívánatosnak talált, avagy csak abecsvágy sarkallja, hogy a trón esetleges örökösnőjétvezesse oltárhoz? Nem áltathatom magam: sokkalvalószínűbb, hogy az utóbbiról van szó. Mit tudok én erről az emberről? Azt, hogy a lordprotector és az áldott emlékű Jane királyné öccse, és a kiskirály nagybátyja. Bizonyára azt hiszi, ez már elég jogcím,hogy közeledjék hozzám. Úgy hírlik, régebben Katalinkirálynét akarta elvenni, mielőtt még királyi atyám kiütöttevolna a nyeregből. Az udvari pletykák szerint igazi szerelmi

volna a nyeregből. Az udvari pletykák szerint igazi szerelmiházasság lett volna az övék, habár Katalin gazdagözvegyasszony volt, tehát Sir Thomas jól járt volna akezével. Utána hosszan időzött külhonban különfélediplomáciai megbízásokkal, és főtengernagyként istevékeny volt. Magas politikai tisztséget azonban még nemtöltött be. Boldogult atyám, nyugodjék békében, nem bízottbenne. Felelőtlen kalandornak tartotta. A vele kötendő házasság puszta gondolata ismegbizsergeti nélkülöző testem. Sir Thomas jóképű, sőthatártalanul vonzó fickó. És az a merész fekete szeme!Gondolom, a legtöbb nő könnyű préda lenne számára. Mintahogy magam is, igen, bizony, az lennék. Ha nem volnékatyám lánya és az angol trón örököse. Azonnal meg kell írnom, hogy nem fogadom el ajánlatát.És mégis, mégis… a tollam megáll a levegőben.Harmincegy éves vagyok, és kétségbeesetten sóvárgom aházasságot. Vajon milyen lehet az ágyban egy ilyenférfival? Nem merem elképzelni, pedig úgy sejtem, mégkedvemre is volna az élmény, mármint ha sikerülnelegyőznöm kivételes félénkségemet ésszemérmességemet. De hiába: ha netán szívem mélyénigent mondanék is neki, tiltja a politika. Amellett rendkívüliarcátlanságra és önhittségre vall, hogy csak így, suba alattkérjen feleségül egy királyi vérből származó hercegnőt. Elszánom hát magam, és megírom az elutasító választ.Rövid és hivatalos; éppen csak közlöm, hogy szeretettatyám halála után illetlenség lenne ily rövid időn belülházassággal foglalkoznom, de ha majd ennek eljön azideje, feltett szándékom, hogy királyi öcsém és arégenstanács elhatározásához tartsam magam. Ez is megvan hát. Amit tettem, jól tettem; egyebet nem istehettem volna. De félek, hogy éjszaka, amikor majdegyedül fekszem az ágyban, megváltozik a véleményem. A kápolnában térdelek, és könyörgök az Úrhoz: fordítsameg azok szívét, akik ebben az országban betiltották a

misét. A gondolat, hogy vallásom vigasza nélkül kell élnem,elviselhetetlen számomra. Hogy engedhette Isten, hogyekkora gonoszság megtörténjen? Csakhogy Isten már sok gonoszságot megengedett –így akar bennünket próbára tenni. Ahogy szent életű anyámmondogatta: bajokon át vezet az út a Mennyei Királyságba.És Isten a megmondhatója, hány bajjal kellett márszembenéznem eddigi életemben. A hosszú évekkel,amikor erőszakosan elválasztottak anyámtól; Nan Bullen,amaz boszorkány bosszúálló kegyetlenségével; atyámridegségével és a saját meghunyászkodógyávaságommal… De mindennek ellenére szerettem őt, ésmost, hogy nincs többé, fájón érzem hiányát. És most az öcsikém a király. Eretnekek nevelték, ésattól félek, a lelke jóvátehetetlenül eltévelyedett. Bánkódommiatta, mint ahogy gyászolom az angol királyságot is,amelyet könyörtelenül terelnek a kárhozat és a pusztulásfelé. „Adj erőt, Uram, hogy mindezt elviseljem!” – könyörgök,és révülten nézek fel a gyermekét karjában tartóMiasszonyunk festett kőszobrára, amely az oltár fölöttifülkében áll. Kétoldalt egy-egy rózsaablak az Udvözlégyetés a Mennybemenetelt ábrázolja. „Adj erőt, hogy elviseljekminden megpróbáltatást!” A Szent Szűz gyöngéd derűvel mosolyog le rám, ésahogy rajongva bámulom, elragad az eksztázis. Krisztusáldott anyjának segítségével el fogok viselni mindenmegpróbáltatást, mert az igazság az én oldalamon áll, ésaz igaz hit ösvényét járom. Öt hét telt el, amióta Lord Sudeleyt kikosaraztam, ésazóta mit sem hallottam felőle. Ma azonban újabb levélérkezett. Elizabeth, a húgom írta, aki most jóságosmostohaanyánknál, Chelsea-ben lakik. Akármilyenmegdöbbentő, arról tudósít, hogy ő is házassági ajánlatotkapott a főtengernagy úrtól, de nemet mondott, arrahivatkozva, hogy sem kora (Elizabeth most tizenhárom

éves), sem hajlandósága nem kedvez az ilyen terveknek,és mielőtt egyáltalán foglalkoznék a házassággondolatával, legalább egy éven át óhajtja gyászolniatyánkat. Tehát mégiscsak a puszta becsvágy hajtotta. Ha a trónsorrendben második várományosát nem kaphatta meg,úgy megpróbálkozik a harmadikkal. Ó, micsoda alattomoshitszegők a férfiak! És mekkora bolond voltam, hogymegfordult a fejemben: hátha mégis önmagamért kíván, azta szegény vézna, beteges teremtést, aki vagyok… Demilyen ügyesen lerázta Elizabeth! „Egy jó hétig várattam, nővérkém, mielőtt válaszoltamneki – írja. – Megmondtam: engedje meg, hogy a velekötendő házasság megtiszteltetését visszautasítsam. Nohiszen, szép kis megtiszteltetés lenne!” Valami azt súgja: mind a ketten okosan tettük, hogykikosaraztuk a főadmirálist. Akármit tervez, csupánalattomos önérdek vezérli. Azt hiszem, elmondhatom, hogynagy szerencsém volt: megmenekültem a csapdából.

Parr Katalin királyné

Chelsea 1547 tavasza A lord admirális tehát itt áll előttem. Jóval a király halálaelőtt láttam utoljára, daliás férfiassága ennélfogvakészületlenül ér. Magas, fesztelen tartású, elegánskönnyedséggel hajol le, hogy kezet csókoljon, én pedigegyszer csak úgy érzem, mintha fuldokolnék. Így éreztemakkor is, amikor rendszeresen járt udvarlásomra, de ennekmár négy éve, és azóta annyi minden történt… Mostgazdag királyi özvegy vagyok, Lady Elizabeth gyámja, ésegyre jobban élvezem az udvari kötöttségektől valószabadulást, az ottani intrikákról és egymás örökösszapulásáról nem is beszélve. – Fájdalmasan rég volt, hogy láttam felségedet – jelentiki, és tekintete elismerőn kalandozik végig rajtam, a fejembúbjától a lábam ujjáig. – Azért jöttem, hogy kifejezzemegyüttérzésemet az önt ért súlyos veszteség alkalmából. – Lassan kezdek hozzászokni – mondom kissécsípősen. – Immár nyolc hete, hogy a király elhunyt. – Igazán fájlalom, hogy nem jöttem korábban –mosolyog bűnbánón. – Azt hittem, felségednek jobbanesik, ha magányosan gyászol, és nem akartam tolakodni. – Semmi baj. Méltányolom, milord, hogy most itt van. – Milord? – Bal szemöldöke a magasba szökik. –Azelőtt Tomnak hívott. – Akkor közönséges asszony voltam – emlékeztetem –,de most királyné vagyok. Hosszú ideig a formaságokszabták meg életemet. De őszintén örülök jöttének… Tom. Rám mosolyog. A mosolya, amely elővillantja hibátlanfehér fogait, részegítő. – Boldogan hallom… Kata… – feleli merészen.Ráncolom a homlokom, de nem szólok semmit. Tudom,

meg kellene feddnem arcátlanságáért, de hát olyan jólesik. Mielőtt a király közölte volna, hogy igényt tart rám,szerelmes voltam Thomas Seymourba. Tüzes parázsonlépkedtem volna a kedvéért. Ő hízelgő buzgalommal jártutánam, és hallani sem akart tiltakozásomról, hogy LordLatimer halála még túlságosan közeli. Kérlelt, hogy legyeka felesége, és amikor igent mondtam, az erényemet vetteostrom alá. – Úgyis férj és feleség leszünk – mondogatta –, akkormeg mit számít? – És a vár talán el is esett volna, ha akirály nem ad hangot érdeklődésének. Tomnak nem voltmás választása, mint hogy visszavonuljon, és beszüntesselátogatásait. Kétségbeesetten sirattam elvesztését, deahogy múltak az évek, a fájdalom eltompult, és csitult aforró gyönyör is, amely elöntött, valahányszor rá gondoltam,vagy felidéztem érintését. Belenyugodtam Isten akaratába,és a király végül jóságos férjemnek bizonyult. Most pedig Tom visszatért, mindketten szabadokvagyunk, és a régi vonzódás most is ott vibrál köztünk.Ahogy elhelyezkedik fogadószobámban, és eltréfálkozikhölgyeimmel, nem tudom levenni róla a szemem. Nyúlánk,izmos Adonisz, vitriolos humora ellenállhatatlan. A nők frissítőket hoznak, majd visszahúzódnak ahelyiség másik végébe; így zavartalanul beszélgethetünk.Nem szerelemről vagy más efféle édes semmiségekrőlfolyik köztünk a szó, inkább az udvari eseményeketbeszéljük meg. Ami engem illet, szívesebben társalognékmás, személyesebb dolgokról, Tom azonban mohón vetimagát a politikára, és hamarosan kiderül, hogy csalódottemberrel van dolgom. Bármilyen előkelő pozíciót töltenek isbe a Seymour fivérek, Tom el van keseredve, amiért azigazi hatalom a bátyja kezében van, akire mindig isféltékeny volt. – Negyven éves vagyok, Kata, és még mindig csakvárom az előbbre jutást. Állandóan elgáncsoltak. Mélyentisztelt bátyám – és a jelzőhöz gúnyos mosoly jár –

szemlátomást eltökélte, hogy engem, a lord admirálist –ezzel a címmel akartak lekenyerezni – a legcsekélyebbmértékben sem enged közel a kormányzáshoz. Nemszámít, milyen sikeresen szolgáltam a koronát diplomáciaiküldetésekben és a tengeren, ahelyett hogy az udvar titkoszugaiban sündörögve kötésig merültem volna az intrikákpöcegödrébe, mint az én szeretett bátyám, már hamegbocsát a nyers fogalmazásért – teszi hozzá lenyűgözőmosollyal. Szeretem Tomot, de ettől még látom a hibáit.Emlékszem, Henrik király megbízhatatlannak ésalattomosnak tartotta, és hallani sem akart arról, hogyhelyet adjon neki az államtanácsban. Igaz, hogy Henrik,kivált élete utolsó éveiben, mindenkire gyanakodott, ámvalószínűnek tartom, hogy Lord Hertford sem csakóvatosságból mellőzi az öccsét. – A bátyját a felesége kormányozza – jegyzem meg. – Az a házsártos boszorkány! – mondja Tom. – Most,hogy kiköltözött Chelsea-be, Kata, ő játssza az udvarnál akirálynét. Valósággal kéjeleg a lord protector hitvesének aszerepében. – Ebben nem kételkedem – mondom szárazon. – Azékszereimet is kisajátította, holott azok egyedül a királynétilletik. – Észrevettem. Eleget páváskodik velük a nyilvánosságelőtt. Annak a nőnek nincsenek gátlásai. Lehet, hogyAngliát Edward Seymour kormányozza, de mindnyájantudjuk, hogy odahaza Anne Stanhope az úr. Nnna, ezt azegyet nem irigylem a bátyámtól. – Szerintem félti az ura pozícióját, és lordságodbanveszélyt szimatol. Ezért nem kaphat magas hivatalt. – Igaz – horkan fel Tom. – Az üres címeket márkimerítettem. A felszínen szépen hangzanak, de a tartalmuksemmi. Ha a bátyám azt hitte, elkábít a Sudeley lordjatitulusával meg a térdszalagrenddel, alaposan téved,

különösen hogy önmagát meg Somerset hercegévénevezte ki csak azért, hogy hölgye a hercegnét adhassa.Bevallom, kedvetlenül és egyetlen jó szó nélkül fogadtam akitüntetéseimet, és ez nem kerülte el a bátyám figyelmét.Tudja, hogy az államtanácsba vagy valami vezető államiposztra kívánkozom, és azt is tudja, hogy alkalmas vagyokrá. Élesen nézek rá. – És ez minden, Tom, amire vágyódik? – kérdezem. Összevillan a tekintetünk. – Az ördögbe is, Kata, téged nem tudlak becsapni –mondja, és úgy mosolyog, mint akit rajtakaptak. – Hátpersze hogy örömest letaszítanám a magas polcról az énfelfuvalkodott bátyámat, és a helyébe lépnék. Úristen, mitnem adnék, ha ezt megtehetném! De a dolgok mai állásaszerint bele kell törődnöm, hogy erre nem sok esélyem van.Legalábbis egyelőre. Legalább a tanácsbabeválasztanának! De a néhai király megtiltotta, tehát nemteszik. Bizony, nagybecsű férjed nem kedvelt engem, főlegmiután megtudta, hogy utánad járok. Tomnak igaza van, én azonban megjegyzem: – Soha nem mondott rosszat kegyelmedről. – Úristen, Kata, hisz éppúgy tudod, mint én, hogy amikorvalaki beajánlott a tanácsba, a betegágyából harsogta,hogy „nem, őt soha!”. És most, a gyászévben éppen nemvalószínű, hogy bárki is szembeszállna a mi vén SzentHarrynk akaratával! – De Tom! – kiáltom. – Elnézést, Kata – mondja fáradtan. – De úgy érzem,méltatlanul bántak el velem, és pokolian csalódott vagyok.Olyan sokat tudnék adni! Ismét hosszan a szemembe néz, és tudom, hogynemcsak a haza szolgálatára céloz. Elfordulok. Még túlkevés idő telt el a király halála óta, korai ilyesmivelfoglalkozni. De hiába: csakis ez jár a fejemben. Mialatt

beszél, egyszerűen nem tudok betelni vele… – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a királyt megnyeremmagamnak – mondja. – Szegény kölyöknek persze nincssok hatalma, de ő a király, és a kívánságaira tekintettel kelllenni. Nem sokszor találkoztunk, de mindig kellemes volt akapcsolatunk. – Én tudom, hogy kedveli lordságodat. Csodálja abátorságát és a vállalkozó szellemét. Mondta is nekem,hogy kegyelmedre szeretne hasonlítani. – Igen, semmi kétség, én vagyok a legkedvesebbnagybátyja – büszkélkedik Tom. – Nem titok, hogy a lordprotector – ó de fáj, hogy így kell neveznem – szigorúanbánik a fiúval, összezárja a nevelőivel, és fukaron méri ajárandóságát – hogy vinné el az ördög! Ésmegakadályozza, hogy találkozzunk, bár teljesen nemszigetelhet el tőle. Ezen ritka alkalmakkor mindigtapasztalom, milyen kelletlenül és haragosan tűri ezt abánásmódot. Nos, Katám – tudod-e, mit tettem?Megvesztegettem őfelsége egyik kamarását, John Fowlert,hogy csempésszen be neki takaros summákat anevemben; továbbá utasítottam, hogy ragadjon megminden alkalmat, amikor a király jelenlétébenmagasztalhatja erényeimet és képességeimet. Mosolyognom kell ezen a vakmerőségen. – És termett-e már gyümölcsöt ez a stratégia? –tudakolom. – Igen, Kata, termett. A király nagyon segítőkésznekmutatkozott irántam. Két nappal ezelőtt láttam őt aWhitehallban, és hogy örömet szerezzek neki, tanácsotkértem tőle, mint férfi a férfitól: melyik hölgyet vegyem nőül,hogy előmozdítsam szerencsémet? A szívem ütemet téveszt. Azt hittem, teljesen szabad. – No és kit javasolt? – kérdem könnyedén. – Cleves-i Annát! – pukkad ki Tomból a jókedv. – Ésnem tréfált – halálos komolyan mondta! De látva az arcom,

melyre bizonyára kiült a tiltakozás, még egyszermeggondolta a dolgot. Komolykodó gyerek, ritkánmosolyog, de észrevettem, milyen elégedett önmagával.Ezek után Lady Maryt ajánlotta, mint mondta, hogykibillentsem abból a merev katolicizmusából. – Nagyon türelmetlen a római hittel – jegyzem meg, ésarra gondolok, pont annyira, amilyen türelmetlen én vagyokTom házassági terveivel szemben. – Azok a reformista nevelői gyúrtak a királyból ilyen ádázprotestánst – állapítja meg Tom. – Ezért aggasztja annyira,hogy nővére ragaszkodik a régi valláshoz. Úgy tűnt, aligvárja, hogy feleségül vegyem. – És lordságod is alig várja? – kérdezem a lehetőlegfesztelenebbül. – Ennek a frigynek meglennének az előnyei – feleli –, demegvallom, nem vagyok elbűvölve a lehetőségtől. Jó, jó,tudom, kinek a lánya, de ettől még nyársat nyelt, kiszikkadtaggszűz, a csont és bőr nőszemélyekre pedigvilágéletemben nem volt gusztusom. – Ismét elmélyültenméreget, mintha azt mondaná, hogy a magam asszonyosdomborulataival annál inkább megfelelek a gusztusának. – Engedélyt kellene kérnie a tanácstól, hogy elvegye. – Megpróbáltam, de nemet mondtak. – Bocsánatkérőnbillenti félre a fejét. – Tudod, úgy éreztem, illikengedelmeskednem uralkodóm óhajának. Hála Istennek,nem volt rá módom. A hűvös márciusi napsütésben hosszabbodnak azárnyékok. – Ilyenkor mindig sétálok egyet a friss levegőn –mondom. – Volna kedve ma velem tartani? – Semminek sem örülnék jobban – mosolyog. Ahogy kanyargunk az ösvényen a virágágyások között,Tom könnyedén átfogja a vállam. – Én továbbra is a legnagyobb gyöngédséggel vagyokirántad, Kata – mormolja.

Öröm cikázik át rajtam. Hát nem képzelődtem. Mégmindig szeret! – Mint Lady Mary iránt? – kérdem incselkedve. – VagyCleves-i Anna az igazi? Harsányan hahotázik, majd ismét komolyra vált az arca. – Tudom, korai még – mondja –, de remélhetem, hogyegy szép napon majd viszonzod az érzelmeimet úgy, mintezelőtt négy évvel? Keze még a vállamon, de én az egész testemen érzemérintését. – Valóban korai még – felelem. – De nagyon szívesenlátom viszont. – Ennyivel is beérem – mosolyog rám. – Egyelőre. Három nap múlva ismét beállít, ezúttal virággal. Nemfelejtette el, mennyire szeretem a virágot. Ismét sétálunk akertben, hölgyeim tapintatos távolságból követnek.Beszélünk politikáról, az udvari fejleményekről, közösismerősökről, általában mindenről, csak a tapinthatóanköztünk feszülő érzelmekről nem. Utána bemegyünk aházba egy kis borra és édességre, hogy aztán Tom izzóhangon elbúcsúzzon. Hosszabbodnak a napok. A napirendem változatlan.Ellenőrzöm Lady Elizabeth leckéit, varrogatok aszobámban, csevegek a hölgyeimmel, múlatom az időt. Ésreménykedem, hogy Tom hamarosan visszajön. Ezen a héten háromszor is itt járt, hogy ismét fényt ésszínt hozzon az életembe. És hogy belopja a veszélyérzetét. – Tom – tiltakozom –, az emberek fecsegni fognak.Botrány lesz, és nekem adnom kell a jó híremre. Sokan felfognak háborodni, hogy alig hunyt el a király, istenfélőnekmondott özvegye egy másik férfival helytelenkedik! – Ó, bárcsak valóban helytelenkednél velem! –vigyorodik el Tom, s a célzás egyértelmű. – Szégyelld magad! – vágok vissza elvörösödve. Válasz

helyett magához ránt, és hosszan, élvetegen szájon csókol.Soha ehhez fogható gyönyört nem éreztem, de a hölgyeimnem járnak messze, bármely pillanatban rajtakaphatnak,így hát akaratom ellenére kibontakozom, és igyekszemállhatatos lenni. – Ragaszkodnom kell hozzá, hogy barátságunk titokmaradjon! – jelentem ki. – Barátság? – Tom fél szemöldöke a magasbaszökken. – Én másnak nevezném. – Újra megcsókol, énpedig újra elhárítom. – Egyelőre csak a sötétség leple alatt járhatsz ide –utasítom. – Üzenj, ha jössz, és akkor nyitva hagyom akertkaput. Magam foglak beengedni a házba. A szeme táncol az izgalomtól. – Semmit sem kívánok jobban, mint hogy éjszaka jöjjekel hozzád – mondja, és minden szava rejtett értelemtőlsúlyos. Ó, bárcsak megmondhatnám neki, milyen forrónviszonzom az érzelmeit, de nem merem. – Lordságod vakmerősége felháborít – mondom inkább. – De tetszik is neked, valld be, Katám! – feleli arcátlanul.– Nagyon is tetszik! – Mi történik velünk, Kata? – kérdi suttogva Tom,miközben a kandalló melletti padon a karjában ringat. Adiszkréció kedvéért sutba vágtam az illemet, így hát ahálószobámban vagyunk. De figyelmeztettem, hogy apárnázott, kétszemélyes padnál tovább nem fog jutni.Odafordulok hozzá. – Nem tudom – felelem –, de én jól érzem így magam. Tom izmai megfeszülnek. Mereven néz az arcomba. – Ez már szerelem, nem igaz? – De igen – suttogom, és egyszer csak vadulösszeölelkezünk, nyelve szenvedélyes csókban keresi azenyémet. Nem tudunk betelni egymással. – Lehet, hogy Isten téged küldött nekem – mormolom.

– Össze kell házasodnunk! – jelenti ki Tom, amikorlihegve elengedjük egymást. – Valóban, de még ne most… – Miért ne, szerelmem? Titokban tarthatjuk, és éntovábbra is éjszakánként járok el hozzád. Annyi lesz aváltozás, hogy veled alszom majd, ebben az ágyban. Vagynem alszom. Majd meglátjuk. – Pimaszul néz rám, hirtelenmegrémülök. – És ha gyereket fogannék, ilyen gyorsan a király halálaután? – kérdezem. – Felmerülne a gyanú, nem az övé-e agyerek… Borzalmas felfordulás lenne! És gondolj abotrányra! Legalább az udvari gyász végét ki kellenevárnunk… – Kata – csitít Tom, és lassú, érzéki csókjaitól úgyérzem, elolvadok –, harmincöt éves vagy. Volt három öregférjed, és alig jelentettél nekik többet megbecsültápolónőnél. Egyszer végre gondolj már magadra is! A sajátboldogságodra. Gondolj arra, milyen érzés lesz, ha egyigazi férfi tart a karjai közt… A szája, az ujjai mindennél meggyőzőbbek. Miérttagadnám meg magamtól, amire a legjobban vágyom,kérdezem magamban, és cserbenhagy minden józanész,minden okoskodás, minden erkölcsi szempont. Még ezenaz éjszakán felfedezem, milyen érzés, ha egy igazi férfi vanaz ágyamban, és abba is beleegyeztem, hogy egy hétenbelül összeházasodjunk. Tom Fowler útján üzent a királynak, kérve, hogy adjaáldását házasságunkra. A kérést aranyérmékkel tömöttbuksza kíséri. Fowler megjön az örömhírrel, miszerintőfelsége egyetért frigyünkkel, és készséggel megígéri,hogy titokban tartja. Chelsea-ben vesszük magunkhoz a házasságszentségét, éppen akkor, amikor az áprilisi napsütésbenkifeslenek a bimbók. Senki sem tud a dologról, kivéve akáplánt és két megbízható hölgyemet. Egymásban talált

boldogságunk egyelőre titokban marad, amíg az időpontnem látszik megfelelőnek. Tom továbbra is londoniházában marad, és éjjelente keres fel – ó, micsodamámorító boldogság! –, napközben pedig gyöngédleveleket küld. Amikor nálam van, nem sok idő jutbeszélgetésre. Van jobb dolgunk is, ő szereti, ha gyors atempó, és a lopott órák túlságosan rövidek. Ma éjjel Tom kedvetlenül toppan be, és az izgalomvisszatartja a szerelmeskedéstől. – Mérlegelik, hogy Elisabethet, a francia királylánytjegyzik el a királlyal – meséli. – Botrányos, hogy egykatolikus lánnyal akarják összeboronálni! De amikorbátyám őlordságát kérdőre vontam, csak annyit mondott,hogy így célszerű, mert nem vagyunk abban a helyzetben,hogy szembeszálljunk Franciaországgal. Nagy szükségünkvan Henrik király barátságára. Aha, mondtam, mint ahátbavágásra. Hát bízhatott valaha valaki a franciákban?És azt hiszed, kérdeztem nagyméltóságú bátyámtól, akirály hajlandó nőül venni egy katolikus lányt, éppen most,amikor a misét az egész országban betiltották? Lehúzom magamhoz a padra. – És erre mit felelt? – kérdezem gyöngéden. – Á, motyorgott valami sületlenséget, hogy őfelségemajd rávezeti, hogy tévúton jár – feleli Tom. – Mire énközöltem vele, hogy a királynak ez nem lesz ínyére, ésragaszkodni fog egy protestáns menyasszonyhoz, de azthiszed, hallgatott rám? Nem ő. Ha egyszer valamit a fejébevesz, hat ökörrel sem lehet elmozdítani. – Jöjj az ágyba, szerelmem! – mondom és átölelem. –Ma éjjel már úgysem tehetsz semmit. Próbáld reggeligkiverni a fejedből. Olyan szűkre szabott az időnk… – Igazad van, Katám – mondja fáradtan. – Feküdjünk le,drágaságom. Bújj ki abból a hálóingből! Hajnalodik, amikor felébreszt. – Csodálatos terv jutott eszembe, édesem!

– Mmm? – motyogom álomittasan; de a párnánkirajzolódó arcának látványa is megrészegít. – Ragyogó tervem van, amellyel a király öröké tartóháláját is kivívom! – mondja. – És mi az? – kérdem ásítva. Tom magához ölel ésmegcsókol. – Nos, Kata, ahogy arra az én drága bátyám olypökhendin rámutatott, lehet, hogy Európában nemtengenek túl a protestáns hercegnők, de itt, Angliábanigenis van a király számára megfelelő ara, méghozzáolyan, akit születése jogán akár hercegnőnek istekinthetünk. Dorset márki lányáról beszélek, Lady JaneGreyről. Aki a király másodunokatestvére. Hirtelen kimegy szememből az álom. A kis Jane… Hátpersze! Tökéletes feleség lenne őfelségének. – Valóban remek terv – visszhangzóm. – Éppenegykorúak, a kislány pedig zsenge kora ellenérebámulatosan eszes és érett. – Amellett csinos kis jószág is – toldja meg Tom. –Láttam az udvarnál. S mi több, akármibe lefogadnám, hogyazok a nagyravágyó szülei két kézzel kapnának egy ilyenfényes házasság lehetősége után. – Ó, efelől én is biztos vagyok – bólintok, és eszembe juta rámenős Lady Dorset, akit sohasem tudtam megszeretni,nemcsak nagyhangú basáskodása miatt, hanem azértsem, mert olyan alaptalanul rideg volt azzal az aranyoskislányával. Rejtély számomra, hogyan hozhatott a világra,annak az unalmas férjének a segítségével, egy ilyen sikerültgyermeket. Edward ritkán találkozott vele, de a sajátfülemmel hallottam, amint melegen emlékezik meg róla. – És biztosan őfelé hajlana Valois Elisabeth helyett –mondja lelkesen Tom. – Jane-nek pedig igazán nem lenneoka panaszra. Melyik fiatal lány ne adna oda mindent, hogyAnglia királynéja legyen? – És hogyan akarsz hozzálátni, Tom?

– Lord Dorsetet fogom megkörnyékezni. Feltárom előttea tervet: semmi kétségem, hogy rögtön ráharap, majdfelajánlom, hogy háztartásomba fogadom Lady Jane-t,amíg megbeszélem a dolgot a királlyal, aki mindenbizonnyal örömmel kap egy ilyen kellemes házassággondolatán, és hálás lesz a nagybátyjának, akihozzásegítette. Ez a mi boldogulásunk útja, Kata. Ez aházasság hozza majd meg nekem azt a politikai befolyást,amelyre régóta rászolgálok, és biztosítja, hogy az eljövendőévekben enyém legyen a hatalom, amelyre a tróntámaszkodik. Tom ma reggel még napkelte előtt eltávozott, és amikorfölkelek, az éjjeliszekrényen egy szál korán nyíló rózsáttalálok. Magammal viszem a kápolnába és areggelizőasztalhoz is, és mialatt a hideg húst és a kenyereteszegetem, ellágyulva nézem a bársonyos vörös szirmokat.Reggelizés után az ajkamhoz emelem, ám a meghittpillanatot halk nesz zavarja meg. Amikor hátrafordulok,Lady Elizabethet látom, amint pajkos mosollyal áll aküszöbön. – Az admirális ajándéka, asszonyom? – kérdihamiskásan. – Nem a kápolnában vagy a tanulószobában volna ahelye? – kérdezem vissza, és érzem, hogy fülig pirulok. A lányka elengedi a füle mellett a kérdést. – Hallom, amikor távozik – jelenti ki. – Ugye minden esteeljön? – Nem tudom, miről beszél… Lady Elizabeth ismét elmosolyodik. – Ne aggódjon, senkinek sem szólok róla. – Nincs miről szólni – makacskodom. – És most várja anevelője. – Ahogy óhajtja, asszonyom. De én imádkozom aboldogságáért. – Köszönöm, Elizabeth.

Miután kiment, arról álmodozom – és nem is először –,hogy bárcsak közhírré tehetnénk házasságunkat, mivel márkezdem unni ezt a bujkálást. Ha Lady Elizabeth rájött, mitörténik a házban, más is megszimatolhatta, és aszemélyzet mindig hajlamos a fecsegésre. Ha pedigkiszivárog, amit műveltünk, a következményekborzalmasak lehetnek. Rá kell vennem Tomot, hogy avassabe a bátyját. Sokáig már nem élhetünk hazugságban. Amikor azonban Tom éjszaka visszatér, nincs módfelvetni a kérdést, mert megint cudar kedvében van. – A hétszentségit! – füstölög. – Az az ostoba,csökönyös, hálátlan… – Mi történt? – kérdezem. – Ma délután Harrington, az emberem megjött LordDorsettől – kezdi. – Kifejtette előtte indítványomat, deőlordsága úgy nézett rá, mintha megőrült volna. Majdközölte, hogy mi sem lenne számára boldogítóbb, mintha alányát a királyhoz adhatná, de nem érti, hogyan akarom eztnyélbe ütni, amikor még a régenstanácsnak sem vagyoktagja, és a jelek szerint a tanácsosok egyhangúlag ellenzik,hogy szerephez jussak a politika színpadán. – Micsoda arcátlanság! – kiáltok fel. – Engem is majd szétvetett a méreg – dünnyögi Tom. –És amikor Harrington tolmácsolta az ajánlatomat, hogyJane-t, mint gyámleányomat örömmel a háztartásombafogadnám, őbaromsága rámutatott, hogy én mégagglegény vagyok – hogyan küldhetné hát a lányát egyolyan házba, ahol nincs megfelelő rangbéli hölgy, akifelügyelné Jane neveltetését és jólétét. A legnagyobbilletlenség lenne, jelentette ki. Tom fel s alá járkál a szobában haragjában. – Én persze már felkészültem erre az érvre, és aztüzentem Harringtonnal, hogy felhozatom Wiltshire-ből azédesanyámat. De őfinnyásságának ez nem elegendő.Közölte, ez idő szerint nem bízik benne, hogy tető alá

hozhatnám ezt a házasságot, és ezzel kitessékelte azemberemet. De téved! Ha tudná, mekkorát téved! Megáll, felém fordul, és megfogja a kezem. – Ha majd a világ értesül a házasságunkról, szerelmem,kezeskedem róla, hogy egymást tapossák azelőszobánkban a nemes lordok, akik mind a házunkbaküldenék a lányaikat. Szomorúan mosolygok rá. – Annyira szerettem volna, ha Jane ideköltözik. Amikoraz udvarnál járt, nagyon megkedveltem. A szülei nyersenbánnak vele, fogalmam sincs, miért. Én úgy gondolok rá,mintha a lányom volna. Elvégre nincs saját gyermekem… – Ó, drága Katám! – kiáltja Tom, és hevesen magáhozölel. Úgy látszik, ráérzett a sötét árnyékra, amely átsuhantkedélyemen. – Ne búslakodj! Talán már hamarosanlesznek saját gyermekeink, és ráadásnak, ígérem, LadyJane-t is megkapod. – Bár adná Isten! – mondom gyöngéden.

Lady Jane Grey

Dorset House 1547 júniusa Ma Mary húgommal játszom a hosszú galérián. Felémtotyog azon az idomtalan módján, formátlan testét és torzpúpját, amennyire lehet, széles, merev gallér ésterjedelmes batisztkötények leplezik. Szegénykét jó ideigelzárva tartották, de most már a házon belül szabadonmozoghat. Azt hiszem, ez új házitanítóm, dr. John Aylmerközbenjárásának köszönhető, aki egy személyben anyámkáplánja is, és megpendítheti előtte az ilyen ügyeket. Márisnagyon kedvelem. Az utóbbi hónapokban az életem látványosanmegváltozott. Miután dr. Harding bejelentette, hogy folytatnikívánja tanulmányait, és visszamegy Cambridge-be, aszüleim dr. Aylmert léptették elő tanítómmá. Dr. Aylmert ismerem, amióta az eszemet tudom. Valahaa karjában cipelt, és tiszta beszédre oktatott. Ő avatott beelsőnek a hit rejtelmeibe, először csak egyszerű szavakkal,később alaposan és részletesen. Számos cambridge-itanulótársához hasonlóan ő is a vallási reform korai hirdetőiközé tartozott, és dr. Harding módján, csak sokkalmélyebben ültetett el bennem olyan gondolatokat, amelyeka mai Anglia felvilágosult légkörében szabadonkicsírázhattak, és termőre fordulhattak. Dr. Aylmer szellemességgel és humorral fűszerezitanóráimat. Szilárd meggyőződése, hogy a gyermekeketnem szabad veréssel kényszeríteni a tanulásra, hanemmeg kell szerettetni velük a tudományokat. Azért iskedvelem, mert engem egyenrangúként kezel. Még azt iskijelentette, hogy a szellem dolgaiban majdnem egy szintenállunk. Elvörösödtem ennyi hízelgés hallatán. Ő azonban aztállítja, hogy könnyűszerrel felfogom a legbonyolultabbteológiai fogalmakat is, az érvelésem pedig mindig logikus

és megalapozott. Dr. Aylmer egyben nagy hazafi is. ,Az Isten angol” –mondogatja előszeretettel, és buzgó érdeklődést keltettbennem országunk történelme iránt. Lassan megérikbennem a felismerés, hogy ebben a történelemben nekemis meglehet a magam szerepe, bármilyen csekély is,hiszen a szüleim nem győzik hangoztatni, hogyvérrokonságban állunk a királyi családdal. Dr. Aylmer jó barátságban van dr. Cheke-kel, a királynevelőjével. Valahányszor apám elviszi dr. Aylmert azudvarhoz, összehasonlítják a maguk tanítványáról készítettfeljegyzéseiket. És ha az én derék mesterem visszajön,nem tudja megállni, hogy önelégülten meg ne jegyezze: ahallottak alapján jócskán előbbre tartok, mint őfelsége,akivel pedig egyazon év egyazon hónapjában születtünk.Nagyon is lehetséges, hogy ez lèse-majesté, azazfelségsértés. Azt hiszem, dr. Aylmer figyelmét nem kerülte el, milyenbarátságtalan velem az anyám. Egyszer, egy különösenszigorú feddés után csendesen megjegyezte, hogy miladykeservesen csalódott a sorsban, és bűntudat emészti,amiért nem ajándékozta meg apámat fiúörökössel. Nekiköszönhetem, hogy anyámat hovatovább nemcsakzsarnoki szülőnek látom, hanem emberi lénynek, akinek,mint mindenki másnak, megvannak a maga erényei éshibái – és furcsa módon ez a felismerés felbátorít, hogynéhanapján leküzdjem rettegésemet, és szembeszálljakvele. – Kapd el! – kiáltom, és Mary felé dobom a rongylabdát.Mint rendesen, most is elvéti, és utána mászik. Békés,egykedvű kislány, és akárcsak Katherine, az „ahogy esik,úgy puffan” jelszavával éli az életét. Anyám jelenik meg a galéria végében. – Vége a napnak! – jelenti ki. – Fektesd le, deszaporán! Egy-kettő!

Miért ilyen türelmetlen? Miért árulja el ilyen nyíltan, hogyMaryt látni se bírja? Ártatlan húgom nevében akaratlanul isfelháborodom. – Hadd játsszon még néhány percig, asszonyom! –kérlelem. – Miért kell folyton dacolnod velem még ilyen semmidolgokban is? – sziszegi milady. Állom jeges pillantását. Ez az első eset, hogy nem sütömle a szememet. – Azt mondtam, ideje lefeküdni – ismétli megfenyegetőn, majd amikor látja, hogy habozom, kivárja, hogymerek-e feleselni, és végül pofon vág. – Majdszófogadásra szoktatlak én, Jane, kerüljön akármibe! – Talán rossz, neveletlen gyerek vagyok? – fakadok ki. –Nem inkább az a baj, hogy én születtem meg a várva vártfiú helyett? Ez megbocsáthatatlan volt, de nem tudtam türtőztetnimagam. – Hogy merészelsz ilyet…! – süvölti anyám, és teljeserejével a karomba csíp. Holnap, mint korábban márannyiszor, lila zúzódás lesz a helyén, de nem izgat.Lefoglal, hogy az arcába kiáltsam minden elfojtottsértettségem és indulatom. – A legapróbb hibáért is megbüntet, még azért is, amitel se követtem! – kiáltom. – Ha rossz gyerek volnék, nem isbánnám, de tudom, hogy nem vagyok az. Folytonigyekszem, hogy jól viselkedjem, hogy ne adjak okotpanaszra, de anyám kedvét nem lehet eltalálni. Ha fiúvolnék, tudom, jobban bánna velem – de hát nem vagyokaz. Én csak egy nem kívánt lány vagyok! Váratlan kitörésem engem is megrémít, nem csak azanyámat. Ez egyszer néhány pillanatig nem jut szóhoz, dehamar összeszedi magát. – Vagy beteg vagy, vagy megőrültél, hogy így merszbeszélni velem! – hörgi. – Menj a szobádba! Kenyéren és

vízen fogsz élni, amíg magadba nem szállsz, és bocsánatotnem kérsz. Két napot viselek el teljes elszigeteltségben.Kegyvesztettségemben senki sem áll szóba velem. Szűkösfejadagomat Ellen asszony hozza be; kétségbeesett arcotvág, de annyira fél anyám dühétől, hogy ő sem szólhozzám. Azzal vigasztalom magam, hogy ezúttal legalábbrászolgáltam a büntetésre. Ámbár miért volna bűn azigazmondás? Nem bírom tovább. Beállítok milady szobájába,letérdelek, és alázatosan esdek bocsánatért. Ő kurtán,száját összepréselve bólint és elbocsát. Eltelik még néhánynap, mielőtt méltóztatna szóba állni velem. Úgy tűnik, bocsánatot nyertem. – Bámulatos hír jött az udvartól! – kiáltja anyám. – Henry!Jane! Katherine! Ezt hallgassátok meg! Utána sietünk a fogadószobába, ahol az izgalomtólkipirulva fordul felénk. – A lord admirális feleségül vette a királynét! – közli. –Lady Hertford azt írja, hogy a nagy újságot maga azadmirális jelentette be a lord protectornak, aki igencsakmegorrolt az öccsére. De muszáj volt tájékoztatnia atanácsot, és azonkívül, hogy nyíltan bírálja a házaspárt azillendőség megsértéséért, semmit sem tehet. Elvégre nemszegtek törvényt. – Kiszivárgott a hír már a külvilágba is? – érdeklődikmilord. – De még mennyire! És csöppet sem tetszik azembereknek. A közvélemény hevesen tiltakozik eházasság ellen. – Nem csodálom – feleli Henry. – Hiszen még aligkaparták el a királyt. – Mindig mondtam, hogy ő se különb a többinél – húzzafel milady az orrát. De én is összeráncolom a homlokom:nemrég még óriási megtiszteltetésnek érezte, hogy a

királyné barátnői közé számít. – Még jó, hogy nem duzzad a pocakja. Akkor mindenkitudná, hogy róka járt a tyúkok közt. – Remélem, a házasságot szabályszerűen, tanúk előttkötötték! – tudakolja apám. – És ha nincs rá bizonyíték,hogy illetlenkedés előzte volna meg… – Minden rendjén valónak látszik. De ki tudja, mi történta nász előtt? Mindenesetre az időzítés a botrányos. Hátnem várhattak volna a gyász lejártáig? Szegény bácsikámjóformán még ki sem hűlt a sírjában. Apám szélesen elmosolyodik. – Somerset hercegnét bizonyára letaglózza ez aházasság. Ezentúl a lenézett sógor feleségének engedhetiát az elsőséget! Micsoda pofon! – Engem a király viselkedése lepett meg – jegyzi megmilady. – Saját kezűleg írt a királynénak, hogy kifejezzeszerencsekívánatait. – De a tanács ellenezte a frigyet. És Lady Marymélységesen sértve érzi magát. Megsemmisítő leveletküldött az admirálisnak. – Szerintem ezek után a királynéval is véget ér akebelbarátsága. – Ó, Lady Mary csak egy irigy vénlány. Fogalma sincssem a férfiakról, sem a szerelemről. Apám ismét mosolyog. – Emlékszel, micsoda kéjjel tette próbára ártatlanságátaz öreg király? Amikor például rávette Sir Francis Bryant,hogy egy nagyon trágár kifejezést használjon előtte?Persze fogalma sem volt, miről beszélhet Sir Francis. – Nos, ahhoz eleget tud az efféléről, hogy aggódjonElizabeth húga tiszta erkölcseiért – vág vissza anyám. –Levélben sürgette, hogy hagyja el a királyné házát. De nemhiszem, hogy foganatja lenne. Az a csitri olyan okos, mint anap, és tudja, melyik oldalán van megvajazva a kenyere.Azt teszi majd, amihez kedve van, és lefogadnám, hogy el

sem mozdul abból a házból. – De hiszen nincs is veszélyben az erkölcse! – vonjameg a vállát apám. – A királyné és az admirális nem élnekbűnben, megesküdtek egymással. Illetlen sietséggel tették,és énszerintem a királyné jobbat is választhatott volna, deami történt, megtörtént, és kész. – A királyné szerelmes abba az emberbe – jelenti kianyám, és érződik a hangján, mennyire megveti az ilyengyengeséget. – Már akkor szemet vetett rá, amikor abácsikám még nem vette feleségül, és most hagyta, hogyaz érzelmei felülkerekedjenek a józan eszén. Kár.Okosabbnak hittem. – Nos, a király áldását elnyerték, így hát kár csepülniőket. Úgy látszik, Seymour nagyobb kegyben állőfelségénél, mint gondoltam. És ha jobban utánagondolsz,a házasságuk még hasznunkra lehet. Emlékezz csak,miféle ajánlattal keresett meg az admirális. – Futólag felémpillant. – Üljön csak el a hűhó, akkor majd újrameggondolom a dolgot. Elvégre a királyné eszményigardedám lenne! Rájövök, hogy ez a beszélgetés valamilyen módonengem is érint. Lehetséges, hogy az admirális aztjavasolta: költözzem Chelsea-be, a királynéhoz? Ha ígylenne, és a szüleim – bár adná az ég! – beleegyeznének,nem lenne nálam boldogabb lány ezen a földön!

Parr Katalin királyné

Chelsea 1547 augusztusa Ma Lord és Lady Dorsetet láttuk vendégül vacsorára.Tomnak igaza volt. Mihelyt házasságunkat közhírré tettük,Lord Dorsetnek egyszerre nem volt sürgetőbb vágya, minthogy Jane lányát a mi gondjainkra bízza. Valósággaludvarol nekünk! Hát így kerültünk közös vacsoraasztalhozegy kancsó fűszeres bor köré, és így esett, hogy immár aterv részleteiről tárgyalunk. Tom majd kicsattan a jókedvtől. Most éppen őlordságáthalmozza el jó hírekkel. – Bale püspök, akinek nagy befolyása van a királyra,csak a minap súgta meg bizalmasan, hogy meggyőződéseszerint őfelsége igazából Lady Jane-t, a kegyelmetekleányát szeretné nőül venni. – Netán magával a királlyal is beszélt ez ügyben? –kérdezi Dorset. Süt a szeméből a mohóság és a becsvágy,és néhány pillanatig az jár a fejemben: vajon hová ragadmég bennünket ez a dolog, és jól tettük-e, hogybelebonyolódtunk? – Még nem, de mint mondottam, bírom azok bizalmát,akik beszéltek vele – feleli Tom gördülékenyen. – Neaggódjon, milord, őfelsége megfogadja majd atanácsomat. Nagyon elégedetlen a katolikus házassággal,amelyet a tanács rá akar erőltetni. Megígérem önnek, haelküldi hozzánk Jane-t, és megtesz törvényes gyámjává, akislány sorsának alakulásával mindketten meg lesznekelégedve. Akkor szabadon és önállóan rendelkezhetemmajd vele, az itt jelen lévő felséges asszony pedig addig isanyja helyett anyja lesz. – A legnagyobb örömmel – mosolygok. – Jane elbűvölőgyermek. – És ha akár csak rövid időre is boldoggá

tehetem, jobban megbékélek magammal, amiért résztveszek ebben az alattomos mesterkedésben. – Tehát azt akarja, hogy a gyámleánya legyen? –kérdezi óvatosan Dorset, habár nehezen tudja palástolni,milyen mohón kívánja ezt az egyezséget, amely TomotJane törvényes gyámjává tenné. E jogcím alapján Tomkezelné mindazon birtokokat és jövedelmeket, melyeketJane apja halála esetén örökölne. Gyanítom, hogy a márkiközben már gyors fejszámítást végez. – Igen, azt – bólint Tom. – Mondja csak meg, milyen árragondol. – Kétezer fontra – jelenti ki Dorset minden kertelés vagyhabozás nélkül. – Azzal a feltétellel, hogy tető alá hozzaJane házasságát a királlyal. Más nem jöhet szóba. Tom úgy tesz, mintha megdöbbenne, jóllehetszámítottunk rá, hogy körülbelül ekkora összeget kelllerónunk. – Rengeteg pénz, milord. – De a befektetés kifizetődő, a hasznon pedigvalamennyien osztozunk, az országot is beleértve. – Igaz – helyesel Tom. – Legyen, mondjuk, ötszáz fontelőlegnek, ötszáz Jane eljegyzésének, a fennmaradó ezerpedig az esküvőjének napján? – Áll az alku – jelenti ki Dorset, mintha egy darab földetadna el, és nem a lányát bocsátaná áruba – mert hisz errőlvan szó. – Javasolhatnám, hogy Jane karácsony után lépjen beháztartásunkba? – kérdezem. – Legalább lesz időnk, hogy megfelelő ruhatárat állítsunkössze neki – szólal meg Lady Dorset, aki szemlátomástnagyon elégedett az üzlettel. Noha tudom, milyen kevés szeretetet érez Lady Dorset alánya iránt, kötelességemnek érzem, hogy megjegyezzem: – Bizonyára nem teszi boldoggá a kilátás, hogy meg kellválnia Jane-től, aki elvégre gyerek még… Kérem, tekintse

magától értetődőnek, hogy szívesen látjuk, valahányszorlátni kívánja. – Felséged igazán kegyes – feleli a márkiné, de nekemúgy tűnik, anya és lánya közelgő elválásának gondolatainkább csak engem nyomaszt. Nem áltathatjuk magunkat: milord tiszteletre méltóbátyja, Somerset, a lord protector még mindigharagszomrádot játszik öccsével. Igazság szerint erre mostmég több oka van, noha szerencsére mit sem sejt róla. Acsaládi egység látszatát azonban fenn kell tartani, hiszen anyílt szakítás aláásná a Seymour család politikai tekintélyét.Így aztán a protector meghívott bennünket egy kiskiruccanásra: tekintsük meg a régi kancelláriai kollégiumoképületét, amelyet őlordsága – minden bizonnyal a törtetőfelesége ösztökélésére – a saját palotájává akar átépíteni,a neve pedig Somerset House lesz. Háromkor szállunk ki hintónkból a Strand és a FleetStreet találkozásánál. Ezen a környéken sok lord éspüspök tart fenn udvarházat, amelyek kertjei a Temzéignyúlnak, de csak néhány méterrel arrébb áll a SavoyKórház roskatag, elhanyagolt épülete, amelyben mostkoldusok és zsebmetszők tanyáznak. A Stranden, amelyösszeköti a Cityt a Westminsterrel, mindig rengetegennyüzsögnek, lovászaink tisztítják meg előttünk az utat,félreintve a járókelőket. A Somerset House körül kőművesek, ácsok ésnapszámosok sürögnek-forognak, de a belseje mégnéptelen. A porlepte helyiségekben felhalmozott hulladékonkell áttörnünk magunkat; felemelem szoknyáimat, nehogy adrága anyag bepiszkolódjék. Ned – így nevezi Tom abátyját – azon sopánkodik, hogy a király semmiérdeklődést nem tanúsít a részére kiszemelt franciamenyasszony iránt. – A mai tanácsülésen őfelsége szemlátomást halálraunta magát, holott tudja jól, hogy kötelessége odafigyelni és

elsajátítani a kormányzás művészetét. Csak akkor ébredtfel, amikor a házassága került szóba. De mihelytmagasztalni kezdtük Elisabeth hercegnő erényeit,közbeszólt, és azt tudakolta, gazdag-e, merthogy ő jólkistafírozott és felékszerezett feleséget akar. Nevetünk. Nemhiába, apja-fia. – Talán nem erről szól minden házasság? – kérdi Tom. Ned összehúzza a szemöldökét. – Hát persze, de akkor sem árt úgy tenni, mintha többrőlis szólna. A fiú részéről a komolykodásnak és aszókimondásnak egészen sajátos elegye lepett meg, és azurak többsége alig tudta elfojtani derültségét. Nekemtermészetesen módomban állt, hogy megnyugtassam,miszerint a hercegnő derekas hozományt kap, erre nézveépp most folynak a tárgyalások. De hangsúlyoztam, hogy alegfontosabb ajándék, melyet a hercegnő őfelségének ésbirodalmának hoz, Franciaország tartós barátsága. – És ezt a király, gondolom, be is vette! – horkan felTom. – Egy füst alatt azt is elhitte volna, hogy a disznókrepülni tudnak… Ned megsemmisítő pillantással sújtja. – Franciaországra most nagy szükségünk van. A királyazonban tovább ágált. Közölte, hogy ellene van a hercegnővallásának, és követelte, hogy tudassuk a franciákkal:elvárja, hogy Elisabeth áttérjen az igaz hitre. És rámutatott,hogy az angliai egyház fejeként nem vezethet oltárhoz egyeretneket. Tom arcáról sugárzik az önelégültség. Kitalálom agondolatát. Bravó, felség, ezt jól megmondta! Még szerencse, hogyvan bűvész, aki elővarázsolhatja köpenye ujjából amegfelelő menyasszonyt! Már az udvar hasadt kockaköveit tapossuk, de Ned mégmindig zsörtölődik. – Aztán a ravasz Warwick kijelentette, hogy őfelségének

gyerekjáték lesz meggyőzni a hercegnőt eltévelyedéséről,a király azonban kiérezte hangjából az iróniát, és élespillantást vetett rá. De én tudom, mit akar valójában a fiú.Nekem már akkor megmondta, amikor még ez az újházassági terv fel sem merült. Tom meg én érdeklődve nézünk a lord protectorra. Mostis eltalálom, mire gondolhat az uram. – Miért, mit akar? – kérdi óvatosan. – Apja óhajához híven a skót királynőt, Stuart Máriátakarja nőül venni. Rámutattam, hogy őt már a dauphinneljegyezték el, mire a király visszavágott, hogy azeljegyzéseket fel is lehet bontani, és mostantól az őtizennegyedik születésnapjáig – merthogy akkor óhajtmegházasodni – még rengeteg minden előadódhat. Belénevelték az álmot, hogy Anglia megszerezheti Skóciát, ésigaza van: ha Stuart Máriát venné feleségül, Skócia jogszerint is az övé lenne. – A franciák soha nem fogják felbontani az eljegyzést –jelentem ki. – Skóciát már a markukban érzik. – Úgy van – helyesel Ned. – Nem kergethetünk álmokat. Mind egyetértünk. Mint ahogy azzal sem ámíthatja magátsenki, hogy ez a mi egyre fanatikusabb kis királyunkelfogadna egy katolikus mátkát. Különösen akkor, amikoregy nagyszerű protestáns példány is van a tarsolyunkban. Mindent egybevetve, Tom vakmerő terve kezdösszeállni.

Lady Jane Grey

Bradgate Hall és Chelsea 1548 januárja Megjött és elmúlt a karácsony, és Bradgate-ben mármajdnem becsomagolva a ládáim, készen a chelsea-iköltözésre. Túlcsordul a szívem a boldogságtól. Amiótatudtomra adták, hogy a királyné környezetének leszek atagja, hinni sem merek ekkora szerencsében. Lehetséges,hogy valóban kiszabadulok a szüleim fedele alattosztályrészemül jutott elviselhetetlen rabságból, hogy nemkell tovább tűrnöm a szidalmakat, a gáncsoskodást, azütlegeket, a kiszámított kegyetlenséget? Minden nap hálát adok Istennek, amiért végtelenirgalmában a királynéhoz vezérel. A felséges asszonytgyöngéd szíve, szelíd egyénisége a világlegszeretetreméltóbb emberévé teszi. Szívem egészhevével imádkozom azért is, nehogy utazásom elévalamilyen akadály tornyosuljon. Chelsea neve úgy hangzikszámomra, mint a paradicsom, és reménykedem, hogyIsten nem sokallja meg a fejemre záporozó megannyiáldást, hiszen magammal vihetem azt a két embert, akitezen a földön a legjobban szeretek: a hűséges Ellenasszonyt és a drága dr. Aylmert. Közben szüntelenül ott motoszkál bennem a kérdés:tulajdonképpen miért küldenek most a királynéhoz? Anyámszerint a rangombéli lányok neveléséhez hozzátartozik,hogy bizonyos időt valamilyen előkelő háznál töltsenek,hogy társasági jó modort tanuljanak, és tökéletesítsékműveltségüket. Nekem azonban azt súgja valami, hogymás ok is lappang a háttérben, olyasmi, amiből a szüleimhasznot húzhatnak. Nos, az idő majd eldönti… Bármittartogasson is a jövő, a jelen egyelőre nekem kedvez. A botrány, amely a királyné és az admirális házasságátkörüllengte, szerencsére elcsitult, legalábbis a mi házunk

táján, de az admirális, arra az esetre, ha szüleim mégmindig gyanakodnának, levélben közölte, hogy hozzájukköltözik az édesanyja, az idős Lady Seymour is, hogy akirálynéval karöltve gondoskodjék jólétemről, és úgy bánikmajd velem, mintha a tulajdon unokája volnék. Társaságnaksem leszek híján, írta, mivel a háznál él királyiunokanővérem, Lady Elizabeth is. Olyan boldog vagyok,hogy aludni is alig bírok az izgalomtól. Amikor az utazás napja felvirrad, anyám fejedelmiszoknyasuhogás közepette vonul be hozzám, és nemhagyja békén Ellen asszonyt meg a szolgálókat: nézzenekutána, nem maradt-e ki valami a ládáimból. Ezután engemvesz tetőtől talpig szemügyre. Én arra kértem Ellenasszonyt, hogy adjon rám egyszerű fekete bársonyruhát,fehér brokáttal bélelt ujjakkal. Csak kevés ékszert viselek, afejemen egyszerű fekete francia főkötő, fátyollal.Nemrégiben azt olvastam, hogy az erényes protestánshajadonhoz a szerény és diszkrét öltözék illik. – Mit képzelsz, hová készülsz ebben a ruhában? – csaple rám az anyám, én azonban állom a sarat. Úgysemzaklathat már sokáig. – Szerintem az öltözékem kifogástalan, milady, és illikaz alkalomhoz. – Az öltözéked minősíthetetlen. Úgy festesz, minthagyászban volnál. Az ég szerelmére, vedd már észbe, hogya királynéhoz készülsz! Őt tiszteled meg, ha adsz aküllemedre. A szépségedre elvégre nem számíthatsz, nemjátszhatod el, hogy te aztán nem szorulsz rá akülsőségekre. Ezzel már igazán tisztában lehetnél. – Ellenkezőleg, milady, nagyon is gondosan öltöztem fel– jelentem ki háborítatlan nyugalommal –, és biztosraveszem, hogy a királyné is értékelni fogja. Istenfélőprotestáns hajadonhoz épp az ilyen ruha illik. Olvastam,hogy a cicoma és a talmi fityegők megannyi pápistahívság. – Nos hát, megmondtam a magamét. Nemhiába

kívánkozott ki belőlem, amióta csak az a könyv akezemben volt. Tudom, hogy goromba voltam. A sértőszándék egyértelmű, hiszen anyám aranyhímzésű,gyöngyökkel és drágakövekkel szegett, fényes pirosselyemruhát visel, és tele van aggatva ékszerrel. Felszisszenek, amikor a pofon elcsattan, de szótlanultűröm. Anyám viszont lihegve szedi a levegőt, és az arcavörös. – Most pedig térden állva kérsz bocsánatot! Meg sem mukkanok. – Megsértettél, arcátlan fruska! Most térden állva kérszbocsánatot, utána pedig átöltözöl az alkalomnakmegfelelően. Nem a te dolgod, hogy ilyesmiken töprengj.Nekem te nem fogsz ellentmondani. Többé ne halljak ilyenzagyvaságokat! – Nem kérhetek bocsánatot, milady, amikor semmit semvétettem. Újabb pofon. – Térdre! Vagy megírom a királynénak, hogymeggondoltuk magunkat, és nem engedünk el. Most megfogott. Sarokba szorított, és ezt ő is tudja.Fogcsikorgatva letérdelek. – Bocsánatot kérek, milady – suttogom. – Ennyi elég. És most, Mrs. Ellen, hozza be a zölddamasztruhát a sárgásbarna tunikával. Meg persze asmaragd nyakéket. Lopva összenézünk Ellen asszonnyal, de vitának itt márnincs helye. Pompásan kiöltözve, a januári hideg ellenszőrmékbe burkolózva vonulok a fogadóterembe, és újólagtérdre borulok: ezúttal szüleim áldását kérve. Aztánfelmászom a hintóba, és kísérőimmel együtt elindulok délre– a szabadság felé. Miközben bókolok, Katalin királyné szélesre tárja karját. – Csak semmi ceremóniát, Jane. Isten hozott Chelsea-be. Remélem, nagyon boldog leszel itt. –Melegen magához

ölel, majd elenged, hogy a mosolygó lord admirális isüdvözölhessen. – Ni csak, milyen szemrevaló kis hölgy – mondjajókedvűen, és hátrább lép, hogy alaposabban szemügyrevehessen. – És hogy megnőttél! – Nem olyan sokat, milord. – Tudom, hogy csakkedveskedni akar, hiszen tíz évemhez képest még mindigkicsi vagyok. – Az itteni friss, egészséges levegő majd jót tesz –mondja a királyné. Aztán elhagyjuk a mólót, ahol a bárkámkikötött, és elindulunk az ápolt, szabályos ágyások közötttekergő ösvényen a halványpiros téglából épült kastély felé.A soktáblás ablakok szikráznak a téli napsütésben. Adíszteremnek csodálatos, sima gerendákból ácsoltmennyezete és címerrel díszített ablakai vannak. Itt vár rámunokatestvérem, Lady Elizabeth, aki kétfelől megcsókol, éselismerő pillantásokkal méreget. Tizennégy évesen Elizabeth jóval magasabb, mint én,mégis sok közös van bennünk. Vörös a hajunk, mintáltalában a Tudoroké, és a francia főkötő alatt mindkettenközépen elválasztva viseljük. Mindketten nagyon vékonyakvagyunk, egyformán sápadt és szeplős a bőrünk, az állunkhegyes, sötét és figyelmes a szemünk, és neki is, nekem isnagyon szép kezünk van, hosszú, vékony ujjakkal. Elsőlátásra észreveszem, hogy Elizabeth minden alkalmatmegragad finom keze érvényesítésére. Attól tartok,unokanővérkém igencsak hiú. – Sok királyi herceg kérte már meg a kezem –dicsekszik később, amikor egy ablakfülkébenbeszélgetünk, várva, hogy vacsorához szólítsanak. – Aztmondják, fényes házasságra vagyok hivatva. – Fenségedet ugyancsak ostromolhatják – jegyzemmeg, bár biztosra veszem, hogy túloz, hiszen fattyú mivoltamiatt aligha lehet ennyire kapós a királyi házasságokpiacán.

– Bosszant is eléggé! – jelenti ki. – Egyáltalán nemszeretnék férjhez menni. Semmi szükségem rá, hogy egyférfi parancsolgasson nekem, inkább a magam ura lennék.És az se vonz, hogy évről évre újabb gyereket szüljek.Félek tőle. Őszintesége meglep, de tetszik is. – Csakhogy kötelességünk, hogy férjhez menjünk, ésörökösöket szüljünk az urunknak – mondom. – Eh mit, kötelesség! Aragóniai Katalin teljesítette akötelességét, megszülte azt a sok halott kisbabát, ésjutalmul eltaszították. Jane Seymour abba halt bele, hogyteljesítette kötelességét. Katherine Howard pedig… –Elhallgat, és az ajkát harapdálja. Bizonyára az anyjáragondol. – Mindegy. Ha majd itt lesz az ideje, világossáteszem, hogy szűzként akarok élni és meghalni. Szúrós pillantással mér végig. – Most persze azt hiszed, kis cousine, hogy ezlehetetlen, nem igaz? Nos, mondok én neked valamit. Ezena világon sok módja van annak, hogy úgy tegyünk, minthaalkalmazkodnánk mások terveihez, de közben csakmagunkra hallgassunk, és elodázzuk a dolgokat. És aztánanélkül, hogy összeütközésre kerülne sor, egyszer csakkiderül, hogy a helyzet közben megváltozott, és azt tehetjük,amit eleve is akartunk. Nem egészen értem, miről beszél, így csak bizonytalanulbólintok. – Tudd meg, hogy te is ezért vagy itt – jelenti ki egyszercsak Elizabeth. – De miért? Hogy érti ezt? – Azért, hogy az admirális nyélbe üthesse aházasságodat. Hát persze! Gyanítottam én, hogy nem csak egészségiokokból küldenek Chelsea-be, és nem is azért, hogyörömet szerezzenek nekem. – Ezt megmondták fenségednek?

– A királyné egy megjegyzéséből olvastam ki – közliElizabeth homályosan. – A részleteket természetesen nemismerem. De az admirális azt mondja, minden férfi jól járnaveled. Mint egy tenyészkancával! – teszi hozzá kuncogva. – Úgy is érzem magam – dünnyögöm. – Hát nemfelháborító, hogy az én véleményemet ki sem kérték? – Ez mindig így van – mondja Elizabeth. – Nők vagyunk,és a férfiak úgy gondolják, a mi véleményünk nem számít.De nem vagyunk ám olyan gyengék, mint hiszik – ezt sohane felejtsd el, Jane! Bennünk is van erő, ész, elszántság –és ezek nagyon hasznos erények. Ha nem tetszik a férj,akit kiszemeltek neked, légy ravasz. Sok módja van annak,hogy elkerüljük a nem kívánt házasságot. El sem tudom képzelni, hogy tőlem kitelnék ilyesmi. – És egyáltalán miért kellene férjhez mennünk? Ahajadonoknak is annyi örömet kínál az élet! Élvezhetjük azenét, a jó könyveket, a baráti társaságot, sőt, ha úgytetszik, akár még az urakkal is elcicázhatunk! Megbotránkoztat ez a beszéd. Elizabeth rám néz, éselneveti magát. – Úgy bizony, Jane, ha okos vagy, mindentmegkaphatsz. Eddig és ne tovább – de hogy hol a határ,azt te döntőd el. Nem kell ám lemondani az élet örömeiről,csak mert nem mentél férjhez. – Hol tanulta mindezt, milady? – kérdezem, mint aki nemhisz a fülének. – Magam okoskodtam ki – feleli nagy vidáman. – Gyere,ideje vacsorázni. Követem az ebédlőbe. Egy biztos: chelsea-itartózkodásom fölöttébb érdekesnek ígérkezik. Csodálom Lady Elizabethet, és kicsit tartok is tőle.Bizalmába fogadott, megosztja velem merőben újszerűnézeteit, és ha nincs felnőtt a láthatáron, úgy káromkodik,mint egy férfi. Le sem tagadhatná, ki volt az apja, és márisfejedelmi módra viselkedik. Kivételesen eszes, nagyon

szellemes, és hamarosan rájövök: inkább leszünkvetélytársak, semmint közeli barátnők. Mindazonáltalmindig megadom neki a rangja szerinti köteles tiszteletet,és együttléteinket tanulságosnak és serkentő hatásúnakérzem. Sok kellemes órát töltünk együtt vallási vagyfilozófiai kérdéseken vitázva; máskor fordítói versenytrendezünk, rámutatva egymás hibáira és vetélkedve azelsőségért. A királyné ragaszkodik hozzá, hogykézimunkázzunk is, ilyenkor kölcsönösen sajnáljukegymást. Mindezzel együtt Katalin királyné társaságában jobbanérzem magam. Néha ő is jelen van tanóráimon, és utánamegbeszéli velem a tanultakat. Oktatónak is kedves ésjóságos, és egyszersmind az a véleménye, hogy a tanulástmás, kevésbé fárasztó időtöltésekkel kell váltogatni.Tavasszal kétszer is bejött a tanulószobába, és utasítottadr. Aylmert: csomagolja el a könyveit. Ebben a szépidőben, mondta, rendezzünk inkább kerti pikniket, éstanárom nem tiltakozhatott, hiszen őt is meghívta. Ezutánasztalt terítettek a fák alatt, ott, ahol ki lehet látni a folyóra,és az udvarhölgyekkel együtt falatozás közben sokatnevettünk és tréfálkoztunk. Mindez újdonság számomra, ésnagy örömöm van benne. A tanulás azonban soha nem fáraszt. Számomra olyankaland, amely egyaránt serkenti a szellemet és aképzeletet, és soha nem tudok ellenállni csábításának. – Önt öröm tanítani, Jane – mondja dr. Aylmer.Legnagyobb zavaromra Lady Elizabeth mestere, dr.Ascham előtt is egyre csak az én dicséretemet zengi. A kéttanár hasonló módszereket követ. Egészséges, de barátiversengés folyik köztük; mindkettő arra törekszik, hogytanítványa felülmúlja a vetélytársnőjét. – Ön valóban nagyon tehetséges, Jane – mondjaAylmer, én pedig fülig pirulok. – Vigyázzon, uram, nehogy az elbizakodottság bűnébeessem!

Ó, annyira boldog vagyok itt! Soha nem akarokhazamenni!

Parr Katalin királyné

Chelsea 1548 márciusa Ellen asszony kopogtat az ajtómon, s egy tálcánszíverősítőt hoz. – A szakács kérte, hogy behozzam, asszonyom –mondja azon a szelíd, barátságos hangján. – Köszönöm, Ellen asszony, és örülök, hogy benézetthozzám. Már rég meg akartam kérdezni, jól érzi-e magátnálunk. – Ó, asszonyom – feleli ragyogó arccal a dada –, igazánotthon érzem itt magam. És hetek óta, amióta csakideköltöztünk, figyelem Jane-t is, és csak álmélkodom,mennyire megváltozott. Feladta tartózkodását, nem lázong,nincs benne állandó sértettség, mint odahaza, és tele vanéletörömmel. – Boldogan hallom… – És ennek az az oka, hogy felséged nyugodt, elégedett,derűs házat visz. Jane valósággal kivirágzott a felségedgondozásában. – Én is aggódtam Jane miatt, amikor megjött –mondom. – Néma volt és merev, valóságos egérke,rosszabb állapotban volt, mint korábban. Most azonbangyakran hallom, ahogy hangosan felnevet, és a vitákban ishelytáll. Kezdetben visszariadt az uram jóindulatúingerkedésétől, de most már ügyesen riposztozik, sőtmegesküdnék, hogy egy kicsit kacérkodik is vele, ami azadmirálist roppantul mulattatja. Tegnap azt mondta neki,hogy csinosabb, mint valaha. A kislány ugyan belepirult, deúgy látom, lassan már el is hiszi a bókokat. – Nekem is nagyon jót tett a környezetváltozás – jelentiki Ellen asszony. – Szeretek itt élni. És ha Jane boldog,akkor én is az vagyok.

Megvallom, sosem láttam még dadát, aki ennyireszeretné a védencét. – Örömmel látom, hogy Kat Ashley személyében újbarátnőt is szerzett – jegyzem meg. Mrs. Ashley LadyElizabeth nevelőnője, és akár Ellen asszony, ő is igazi jólélek, aki odaadón gondoskodik a rábízott gyermekről – akét asszonyban sok a közös vonás. Amikor az ifjúhölgyeknek órájuk van, ők ketten leülhetnek a társalgóbanvagy a kertben, és kedvükre cseveghetnek egy pohárkaszíverősítő vagy egy tányér marcipános sütemény fölött.Néha még én is csatlakozom hozzájuk. Szeretem az itthoni,meghitt hangulatot. Rég ráuntam már az udvarihókuszpókuszokra, és a saját házamból száműztem azetikett merev szabályait. Mindazonáltal királyné lévén mégsem dobhatok sutbaminden gátlást, és nem tárhatom fel a két hölgy előtt rejtettszorongásaimat. A látszatra bizonyos mértékig adni kell, ésmindenki megütközne, ha egy rangombéli személykiöntené a lelkét az alárendeltjeinek. Viszont ha ez így megy tovább, lassan megbolondulok. – Jó reggelt, Kata! – lép be hozzám az uram emelkedetthangulatban, majd megtorpan. – Csak nem érzed rosszulmagad, drágám? Megtörlöm a szám. Egészen elgyengültem. – Lehet, hogy ez a látszat, Tom, pedig jól érzem magam,sőt, nagyon is jól. Érted, mire célzok? – Arra, hogy boldog vagy! Nem igaz, szerelmem? –Gyöngéden homlokon csókol. – Ugye boldoggá tettelek azéjjel? Valld csak be, semmi szükség szemérmeskedni! Bár a hányinger már a torkom szorongatja, mosolygokaz elfogultságán. Teljesen félreértette, amire utaltam. – Azt próbálom értésedre adni, Tom, hogy azt hiszem,gyermekem lesz. – Ó, Kata, ez aztán az örömhír! – kiáltja, majd cuppanóscsókot nyom ezúttal a számra, a magasba emel, és forogni

kezd velem. – Könyörgök, milord, hagyja abba, megsínyli a baba! –nevetek. Boldoggá tesz, hogy ilyen lelkes. Minden férfi,legyen bár nagyúr vagy földműves, fiú utódra vágyik, és ezalól Tom sem kivétel. Öt perccel később már nagygyönyörűséggel tervezgeti fiunk jövőjét, amelytermészetesen csupa kitüntetés és jómód lesz. – Fényes fogadást kell rendeznünk a keresztelőjére! –jelenti ki. – Meghívom magát a királyt is! – A közelgőapaság reménye olyan túláradóan boldoggá teszi, hogynem hozhatom szóba a bensőmet feszítő szorongásokat. Mihelyt fütyörészve elvonul az istállók felé, háziköntösthúzok ingem fölé, és felkeresem anyósomat, a tiszteletreméltó Lady Seymourt. Bölcs idős hölgy, aki, úgy sejtem,már nem időzik köztünk sokáig, de tíz gyermeket szült, ésbizonyára megérti, mi megy végbe bennem. – Örvendek, asszonyom, hogy megtisztel – mondja, ésszálfaegyenes háttal felemelkedik székéről. Már ilyen koránreggel is gondosan fel van öltözve, ruhájának mindenredője, minden haja szála pontosan a helyén. – Milady – kezdem –, nagyszerű hírt mondok. Gyermeketvárok. És elsírom magam. – Kérem, felség, foglaljon helyet! – kiáltja Lady Seymour.– Mi a baja? Fájdalmat érez? – Nem, nem, amennyire megítélhetem, mindenrendben… – Pityergek. – De annyira meg vagyok rémülve.Állandó félelemben élek. Harminchat éves vagyok, és ez azelső babám. – Először is nyugodjék meg, asszonyom – utasítanyósom határozott hangon. – Ha nyakló nélkül felizgatjamagát, a gyermeknek árt vele. – Bizonyára gyávának hisz – szipogom. – Egy angolkirálynénak nem volna szabad így viselkednie. És igazánnem vagyok már zöldfülű csitri. De tudom, hogy a szülés

minden asszonyra veszélyt jelent, annál nagyobbat, minélidősebb az első gyermekét váró anya. Isten a tudója, hogymagamat is féltem, de a babát még sokkal jobban. Megakarom érni, hogy felnőjön, irányítani szeretném afejlődését. Elviselhetetlen számomra a gondolat, hogyanyátlanul hányódjék ebben a bizonytalan világban. – Lehet, hogy csodálkozni fog, de higgye el, a legtöbbnő így érez – mondja Lady Seymour. –Természetesjelenség, de fegyelmeznie kell magát. Ha jól ismerem afiamat, a legjobb gondozásban és segítségben lesz része,ami csak pénzzel megváltható. Imádkozzon a szerencséskimenetelért, mert Isten kezében vannak mind a ketten:felséged is, a baba is. És ne felejtse el, hogy az anyaijedezése rosszat tesz a születendő gyermeknek –kötelessége tehát, hogy elhessegesse félelmeit, ésmagabízón, derűsen nézzen a jövőbe. Bocsásson megnyíltságomért, asszonyom, de úgy beszélek önhöz, minthanem a királyném, hanem a leányom volna. – Milyen jóságos ön, milady – mondom immár hüppögésnélkül és valamelyest megnyugodva. – Megfogadom atanácsát, és Istenbe helyezem bizodalmam. Ám akárhogy próbálom elűzni sötét gondolataimat, akövetkező napokban és hetekben tovább kísértenek.Megtapasztaltam, hogy a terhesség, nevéhez illőn, valóbannem könnyű állapot. Egész nap halálosan fáradt vagyok,nehezen küszködöm a folytonos hányingerrel, és Tomölelését sem kívánom. Van más oka is rosszközérzetemnek, bár ha megvallanám, mindenki hiú,sekélyes cemendének tartana. De mint minden feleséget,aki lassan középkorúvá érik, és hajdani szépségeapránként cserbenhagyja, engem is aggaszt, hogymennyire viseli meg arcomat és alakomat a terhesség. És van egyéb is, amivel szembe kell néznem, ésléhának tetsző szorongásom ebből is fakad. Egészenbiztos, hogy nem képzelődöm. Még magamnak semszívesen vallom be, mert megszakad tőle a szívem, de Tom

szenvedélye lanyhulóban van. Igaz, most is gyöngéden éstiszteletteljesen viselkedik velem, de öleléséből kiveszett ahév. Próbálom nyugtatni magam, hogy sok férj soha nem isszerette a feleségét, goromba vele, vagy eldicsekszik aszeretőivel, nekem pedig a lényeges dolgokban igazánszerencsém volt. És mégis: ha két embernek olyan testigyönyörökben volt része, mint Tomnak és nekemházasságunk első hónapjaiban, ezt a boldogságot nempótolhatja sem a gyöngédség, sem a tisztelet. Haelgondolom, mit vesztettem, már szívembe markol afélelem. De nem csupán ez nyomaszt és gyötör. Az uram és énnagy felelősséget vettünk magunkra, és ha félelmem nemalaptalan, akkor jóvátehetetlenül eljátszottuk a belénkhelyezett bizalmat. Ugyanis szinte bizonyosra veszem, hogya férjem szerelmes szándékkal sündörög Lady Elizabethkörül.

Ellen asszony

Chelsea 1548 márciusa Még túl hideg van hozzá, hogy a szabadban élvezzük atavaszi napsütést, így hát Mrs. Ashley meg énszabadidőnkben egy textiltapéta borítású szobácskábahúzódunk, kezünket a szénserpenyőnél melengetjük, és úgytársalgunk a gondjainkra bízott fiatal lányokról. Kat Ashleybőbeszédű, pletykaéhes teremtés, de ez egyszer komolyoka van az aggodalomra. – Amit most megsúgok, azt örökre fedje titok! –figyelmeztet. Megértőn bólogatok. Napnál világosabb, hogy el vankeseredve, és alig várja, hogy könnyítsen a szívén. – Bennem megbízhat – nyugtatom. – Senkinek semfogom elárulni. – Tavaly nyáron kezdődött… A lord admirálisreggelenként gyakran benyitott Lady Elizabeth-hez, mielőttfelkelt volna, és ahogy feküdt az ágyban, incselkedett vele,csiklandozta. Én természetesen mindig jelen voltam, deamikor rászóltam, hogy ejnye már, hagyja békén azt akislányt, oda sem figyelt. És az igazat megvallva, a ladymintha bátorította volna. Kuncogott a takaró alatt, milordpedig lehúzta róla, és megpaskolta az ülepét, pedig csakegy vékony ing volt rajta. – Hát ez csöppet sem tetszik nekem – jelentem kiméltatlankodva. – Gyalázat ilyet művelni. Hiszen jóformángyermek még. – Éveire nézve talán az – jegyzi meg komoran Mrs.Ashley –, de egyebekben korántsem. Nos, elég az hozzá,hogy amikor Londonban, a Seymour Place-ben laktunk,milord reggelenként továbbra is felkereste ahálószobájában, méghozzá olykor csak hálóköntösben,

meztelen lábszárral. Higgye el, ha mondom: egyalkalommal a köntöse úgy szétnyílt elöl, hogy kilátszott a…nos, tudja, mire gondolok. Világossá vált, hogy ez már nemártatlan játék mostohaapa és gyermek között. – És mit szólt mindehhez Lady Elizabeth? – A végén már kínos volt neki. Akármilyen koraérett, adolog egyre jobban sértette a szeméremérzetét. Rászokott,hogy nagyon korán keljen és rendbe szedje magát,úgyhogy mire milord megjön, már a könyvei fölött üljön, deaz úr nem értett a szóból: továbbra is megjelentreggelenként, illetlen öltözékben. A végén beolvastam neki.Azt mondtam, ha nem hagyja abba, szólok a királynénak. Őcsak nevetett, de azért ettől kezdve elmaradt. – Mrs. Ashleynagyot sóhajtott. – Csakhogy amikor visszatértünkChelsea-be, újra kezdte kisded játékait, sőt minden reggelkorábban állított be. Az úrnőm bezárta az ajtaját, de azadmirálisnak volt saját kulcsa, így aztán, ha Lady Elizabethmeghallotta a kulcscsörgést, kiugrott az ágyból, és az ágyfüggönyei mögé bújt. A lord azonban odaugrott,kiráncigálta, és addig csiklandozta, míg irgalomért nemkönyörgött. Derekasan összetapogatta, ahol csak érte –nekem elhiheti. Egyszer aztán úgy esett, hogy még azágyban találta, és mindenáron meg akarta csókolni, de alady eltaszította. Én meg közöltem vele, hogy azembereknek már feltűnt a dolog, és sürgősen hagyja abbaezt a hancúrozást, de ő megesküdött, hogy nincs semmigonosz szándéka, és az úrnőm olyan neki, mintha a lányavolna. Még meg is fenyegetett, hogy ha újra járatni merema szám, bepanaszol a lord protectornál. – De a királyné… Ő tudta, mi folyik a házában? – Épp ez a furcsa. Egyszer-kétszer maga is csatlakozottehhez a reggeli huncutkodáshoz. És amikor Hanworthbenvoltunk, kettesben vették üldözőbe a kertben LadyElizabethet, és amikor elkapták, a királyné fogta le, amíg azadmirális ollóval vágta szét rajta csíkokra a ruhát. Ésközben végig kacarásztak mind a hárman. Ekkor már

komolyan haragudtam, mert kifogástalan feketedamasztruha volt, az, amiben apját, a királyt gyászolta, ésreménytelenül szét lett szabdalva. Meg akartam mondani amagamét a királynénak, de azt mondta, ne izgassammagam, ez csak amolyan együgyű móka volt. Én perszeizgattam magam, de még mennyire! Most is látszik, mennyire fel van dúlva. – Minderről mit sem tudtam – jegyzem meg. – Van még egyéb is. – A jó asszony az ajkába harap. –Nemrég történt valami, ami végre felkeltette a királynégyanúját. Hogy pontosan mi volt, nem tudom, és a kisúrnőm nem akar beszélni róla – ő aztán megvan másoktanácsa nélkül. Úgy kezdődött, hogy a királyné magáhozrendelt, és közölte: az admirális látta Lady Elizabethet,amint a galérián átölel egy férfit. Mármost akkoriban azadmirálison kívül csak két férfi lakott a házban: dr. Aylmermeg az én úrnőm tanára – nem dr. Ascham, mert őelutazott, hanem dr. Grindal. Azt a beteges öregembertpedig igazán senki sem gyanúsítaná. – Úgy hangzik, mintha az admirális önmagáról próbáltavolna elterelni a gyanút. Ha így van, ügyetlenebbül hozzásem foghatott volna. – Lehetséges – mondja Kat, de látszik, hogy nemnagyon hisz ebben a változatban. – De a cselédség már anyelvére vette, és csak idő kérdése volt, hogy a királynéhozis eljusson a szóbeszéd. Ha ugyan már addig el nem jutott.De Katalin királyné okos asszony. Énszerintem ő magatalálta ki ezt a történetet, mivel nem akarta az urát előttembefeketíteni. Azt mondta: a jövőben vigyázzak jobban LadyElizabethre. És elhiheti, hogy nekem ezt nem kellett kétszermondani. – És az admirális még mindig eljár hozzá reggelenként?– érdeklődöm. – Nem, amióta a királyné beszélt velem, azóta távoltartja magát. Gondolom, rájött, hogy a felesége sejt valamit.

– Akkor reménykedjünk, hogy a dolog ennyiben ismarad. – Reménykedjünk – ismétli meg borúsan Mrs. Ashley. Hallgatok. Igazán boldog voltam itt, a királyné házában,és velem együtt boldog volt Jane is, de most, ebben azijesztő felfordulásban már kétségeim támadnak: valóban jóhelyen van-e itt az én kis úrnőm.

Lady Jane Grey

Chelsea 1548 márciusa Itt, a királyné házában a felszín alatt nyugtalanítóáramlatok keringenek. Másnak szánt mondattöredékek ütikmeg a fülemet, vagy abbamarad a beszélgetés, haközeledem, és az a benyomásom, mintha a királyné csakszínlelné, hogy boldog. Valami nincs rendjén, ugyanúgy,mint két évvel ezelőtt az udvarnál, azokban a szörnyűhetekben, de senki sem méltat rá, hogy tájékoztasson.Érzem, hogy Ellen asszony tudja, mi folyik körülöttünk, de őpersze, mint mindig, bármire kész, hogy megóvjon azesetleges kellemetlenségektől. És annak sincs értelme,hogy Lady Elizabethnél érdeklődjem, mert úgy tűnik, minthavalamiképpen ő is bele volna keveredve a dolgokba, ésismerem annyira azt a csavaros észjárását, hogy tudjam:saját jószántából soha nem adná ki a titkait. Aztán egy napon a királyné szobájába megyek egykönyvért. Ott találom Lady Tyrwhittet – azt az udvarhölgyet,akit a legkevésbé kedvelek. Tiszteletteljesen, sőtmézesmázosan kezd beszélgetni velem, és közben, minthavalami köztudott tényt hozna szóba, megemlíti, hogy egyszép napon Anglia királynéja leszek. – Én? – kérdezem álmélkodva. – Hát persze, milady, ki más – feleli zavartan LadyTyrwhitt. – Azt hittem, tud róla. – Nem én – dadogom. Úgy érzem magam, mint akitfőbe kólintottak. – Pedig csak az igazat mondtam, milady. A királynétólhallottam. Lázas sietséggel kezdem hajszolni őfelségét, akit végüla kertben találok, bizalmas beszélgetésben a főkertésszel.Rám néz, s ez az egyetlen pillantás elég neki, hogy ujját a

szájához emelje, majd elbocsássa a kertészt, és egyárnyas lugasba vezessen, ahol négyszemközt lehetünk.Tovább nem bírom visszafogni magam. – Úrnőm – buggyan ki belőlem –, Lady Tyrwhitt aztmondja, hogy én Anglia királynéja leszek. Micsoda beszédez? A király egészséges, és van két nővére, aki követheti atrónon. A királyné nyugodtnak látszik. Megfogja a kezem. – Jane, amikor a szüleid ideküldtek, az a reményvezérelte őket, hogy őlordsága, az admirális elrendezi aházasságot közted és a király őfelsége között. Az ilyendolgokat nem lehet elkapkodni, de mindnyájan bízunkbenne, hogy őlordsága egy szép napon nyélbe üti ezt anászt. Neked azért nem szólt senki, mert a terv meg isbukhat, és nem akartuk, hogy csalódás érjen. LadyTyrwhittnek sem lett volna szabad fecsegnie, hiszentitoktartást fogadott, de talán azt hitte, mi már beavattunk. – Hogy én… a királyhoz menjek feleségül? – kérdemsuttogva. – Úgy van, Jane. Neked, drága kislányom, mindenadottságod megvan hozzá, hogy nagyszerű királyné váljékbelőled; akármilyen királyi vőlegényhez méltó lennél. Mitöbb, a király meg te ugyanúgy gondolkodtok a vallásról, éssemmi kétségem, hogy őfelsége éppoly kívánatosnaktartaná ezt a házasságot, mint mi. Nem találok szavakat. Hát ezért vesznek körül olyanhódolattal a királyné hölgyei! Azt hittem, hogy ezt csak aszármazásomnak vagy talán még a műveltségemnekköszönhetem. Katalin királyné látja, mennyire meg vagyok zavarodva,és átölel. – Kisgyerekkorodtól tudnod kellett, Jane, hogy egy szépnapon előkelő házasságot szerveznek majd neked, olyat,ami az egész családod díszére és hasznára válik. – Hiszen tudtam én, úrnőm, de ilyen magasra sohasem

néztem volna. Anyám őladysége inkább azt sulykoltabelém, hogy a férjem megválasztásában a szerelemneknem lesz szava, de akkor is az lesz a kötelességem, hogya házasságkötés után szeressem az uramat. Ám hogyméltónak találjanak a királyhoz… amikor az egészkereszténységben nincs nála dicsőbb uralkodó… – És úgy látom, nem is ellenszenves neked – mosolyoga királyné. – Hiszen alig ismerem, felség – mondom irulva-pirulva –,és mindketten még annyira fiatalok vagyunk… Én, felségedis tudja, nem áhítozom földi pompára és fényes rangra, dehálásan fogadnék egy hasonló korú férjet, akire kellemesránézni, és aki mind a hite, mind az érdeklődési köretekintetében közel áll hozzám. – Való igaz – bólogat a királyné –, a csekélykorkülönbség nagy áldás lehet. Ismerek olyan lányokat,akiket akaratuk ellenére eskettek össze nagyapakorúférfiakkal. A király azonban maga is félig gyermek még, éscsinos fiatalembernek ígérkezik. Istenesebb, mint az apjavolt, sokkal komolyabban veszi az életet, és el sem lehetképzelni, hogy a házaséletében az apai példát kövesse. – Valóban azt hiszem, hogy meg tudnám szeretni –jegyzem meg szégyellősen. Ez az első alkalom, hogy aházasság emberi vonatkozásai is megfordulnak afejemben. – És elkövetnék minden tőlem telhetőt, hogyfelséged példája nyomán jó feleség és érdemes királynélegyek. Katalin mosolyog, és megveregeti a kezem, nekempedig egyszer csak fejembe száll a mámor. – Úgy látszik, maga az Isten szemelt ki erre a magasposztra – suttogom. – A terve igazán világos. Engem,szerény eszközét akar felhasználni, hogy Angliában ismeglegyen az Ő akarata. Ez lesz hát életem célja ésrendeltetése. Én fogom segíteni és támogatni elsőprotestáns királyunkat a maga Isten megszabta művében.

– Imádkozni fogok, hogy így legyen – mondja a királyné,és megszorítja a kezem. – A kép összeáll – mondom. – Eddigiviszontagságaimmal Isten akarta próbára tenni a hitem,hogy felkészítsen a rám váró nagy feladatra. Idáig tartott apróbaidőm. Őfelsége megindultan néz rám. – Zsenge korodhoz képest bölcs és józan vagy. El semmondhatom, milyen boldoggá tesz, hogy így fogadod a hírt.Nagyon szeretném, hogy boldog légy, de éppígyszeretném, ha éreznéd, hogy az életednek valamilyenfennkölt célja van. A házasság több mint politikai alku, ésebben a kőkemény vállalkozásban, amelyet apád és azadmirális elindított, te megérezted az isteni szándékot.Nem győzöm dicsérni ezért az Urat. Rámosolygok. – Ez egyszer örömmel fogom teljesíteni szüleimutasítását. Whitehall 1548 márciusa A királyné óhajtása szerint elhoztak az udvarba, hogykihallgatáson jelenjek meg a királynál. Katalin megkérte azadmirálist: közölje a lord protectorral, hogy én a pallérozottszellem valóságos megtestesülése vagyok, és nem ártana,ha őfelsége is megismerkednék velem, hátha öröme telikmajd egy vele éppen egykorú unokatestvérben. Az udvar most sokkal merevebb és hivatalosabb, mintvolt Henrik király idejében, ezért a királyné már jó előrebetanít az etikett megfelelő szabályaira. A kijelölt délutánon,amikor a király fogadószobája ajtajában bejelentenek,háromszor bókolok, de nem merek felnézni, hátha akkormegbotlom. Aztán felegyenesedem, majd három lépésután újabb három bókot csapok. További három lépésselmár ott vagyok az emelvény lépcsőjénél, ahol újabb hárombók következik. Amikor pedig keskeny, gyerekes,

gyűrűkkel teliaggatott kéz nyúlik csókra felém, térdre hullok. – Álljon fel, rokon, szívesen látjuk – szólal meg a királymagas, parancsoló hangon. Figyelmeztetem magam: el ne felejtsek újra letérdelni,valahányszor beszélek hozzá. Egyelőre azonban felállok,és ráemelem a tekintetem. Vékony, rézvörös hajú fiút látok,akinek füle is, álla is hegyes. Van benne valami manószerű,de ez a manó egyszersmind fenséges is. A szeme viszonthideg és zárkózott. Sejtem, hogy nem az a fajta, akivelkönnyű összemelegedni. – Hallottam, hogy ladységed afféle mintagyerek –ereszkedik le hozzám a felség. Ahogy illik, letérdelek, és illemtudón felelem: – Erőmhöz mérten iparkodom a tanulmányaimban,felség. – Hallom, dr. Aylmer a mestere – mondja immárélénkebben a király. – Dr. Cheke igen nagyra tartja. Nagyszerencse, rokon, hogy ilyen tanára van. A fiú valamicskével fiatalabb, mint én, de a modoraalapján sokkal idősebb lehetne. – Nagyon kedvelem őt, felség. – És erről mi a véleménye? – A király egypergamenlapot vesz elő a zsebéből, és átadja. Görögnyelvű fordítás, igazán egész talpraesett. – A saját műve, felség? – kérdezem vakmerőn. – Igen, ma reggel készítettem. Nos, rokon, milyennekítéli? Önök már eljutottak idáig? Meg még jócskán tovább is, gondolom, de ezttermészetesen nem mondhatom ki, és a gőg bűnébe semeshetek. Nekem nagyon könnyen megy az ilyen munka, deez nem az én érdemem, hanem Istené. – Bámulom felséged teljesítményét – felelem. – Vissza tudná fordítani latinra? – kérdezi alattomospillantással. – Megkísérlem, felség. – Nézem a görög szöveget,

amely a fejemben egy csapásra latinná alakul. Ügy teszek,mintha törném a fejem, egy-két szónál szándékosanmegbotlom, de a király így is el van képedve. – Dr. Aylmer dicséretet érdemel a növendékéért –mondja, amikor elhallgatok. Vajon tévedek, amikor ahangjából némi iróniát olvasok ki? Annyi bizonyos, hogy erre a témára már ráunt. Most aztjavasolja: kártyázzunk. Leül egy kipárnázott székre, nekemegy ülőkét jelöl ki. Az udvaroncok, csupa finom lord és ladyékkövekkel kirakott, pávaszín ruhákban, körénk gyűlnek, ésfigyelik a játékot. Gyorsan, élénken játszunk, és lassanfelengedek a társaságában. A hivatalos légkör ellenére úgylátszik, mintha rokonszenves volnék neki. Ritkán mosolyog,és korához képest túl komoly, de a maga tartózkodómódján elég barátságos. Amikor a parti véget ér, végigkalauzol a galériáján, ésmegmutatja közös őseinket. – Ez itt VII. Henrik király, a nagyapám, és az ön dédapja,Lady Jane. És ez itt a nagymamája, Tudor Mary, Suffolkhercegné. – Azt mondják, felség, nagyon szép asszony volt. – Fiatalkorában talán igen, de ezen az arcképen márnincs nyoma – mondja gyermeki őszinteséggel. – Ez a hölgy tetszik nekem – jegyzem meg. A kép fiatal,halványszőke nőt ábrázol, aranyos ruhában, főkötővel. Akirály odapillant. – Ez az anyám volt – közli. – Meghalt, amikor születtem.– A hangjában semmi érzelem, de hogy is lehetne, amikornem ismerte? Hűvös tömörsége mégis zavarba ejtő. Nemtudom elképzelni, hogy bármi is megindítaná. Hamarosan íjászórája lesz. Amikor elbocsát, letérdelek,és kezet csókolok. – Ég önnel, rokon – mondja. Közvetve sem utalt rá, hogykülönösebben vonzódna hozzám, s még kevésbé alehetőségre, hogy valamikor nőül venne. Miközben

kihátrálok az együttlétből, és újra bókolok, két apród pedigszélesre tárja az ajtót, eltűnődöm: tudnám-e valaha úgyszeretni ezt a hűvös, szenvtelen fiút, ahogy asszonynak azurát szeretnie kell.

Parr Katalin királyné

Chelsea 1548 márciusa Vasárnap reggel van, készülünk az istentiszteletre. Úgyillenék, hogy ez a nyugalom, a belső béke ideje legyen, énmégis zaklatott vagyok. Lady Elizabeth szokása szerintmost is a fejfájásával mentette ki magát, az uram pedignem mutatkozik. A királyi padsor előtt megállok. Intek Jane-nek, hogyüljön le, majd Anne Vaux-t, az egyik hölgyemetvisszaküldöm a lakosztályomba. – Még van idő az istentisztelet kezdetéig, Anne –mondom. – Próbálja megkeresni az admirálist, és kérjemeg, hogy iparkodjon. Anne elsiet, majd öt perc múlva visszatér. Nem találjaTomot, a lakosztályunkban sincs. Elhatározom, hogy magam nézek utána, és megkérem akáplánt, várjon még egy keveset. A kápolnából nyíló galérián Mrs. Ashleybe ütközöm, őépp a kápolnába igyekszik. Érdeklődöm, hogy van LadyElizabeth. – Most jövök tőle, úrnőm. Alszik. Bárcsak hihetnék neki – de nem néz a szemembe. Megvárom, amíg bemegy a kápolnába, aztán elindulok,de nem a királyi lakosztály, hanem Lady Elizabeth szobáifelé. Ahogy közeledem – néma csend. Am egyszerre, egycsukott ajtó mögül, fojtott női kuncogást hallok. Mély levegőt veszek, és felrántom az ajtót. Ott vannakegyütt, egymásba gabalyodva az ágyon: a férjem és amostohalányom. Elképesztően zilált mind a kettő. Tomnyomban felugrik, rádobja a takarót a lány meztelenmellére, és felrántja a nadrágharisnyáját. A szemünktalálkozik, de ő gyorsan másfele néz. Mivel semmit sem

hozhat fel védelmére, csak ránt egyet a vállán, éstehetetlenül széttárja a kezét, én pedig elszörnyedvemeredek rá. Szavakat nem találok. Némán menekülök ahelyiségből, ő pedig a nevem kiabálva rohan utánam. Szobánk magányában nézünk szembe egymással. Énreszketek az árulása fölötti megrázkódtatástól, őttámadásra ösztökéli a bűntudat. – Tisztában vagy vele, micsoda ocsmányságotműveltél? – kiáltom remegő hangon. – Nem elég, hogyengem, a feleségedet megbántottál, a király tulajdonnővérére hoztál szégyent! – Nem tettem kárt benne – vág vissza. – Gondolom, ezen azt érted, hogy nem vetted el aszüzességét. – Igen, azazhogy nem, nem tettem semmi ilyet. Ártatlankis incselkedés volt, Kata, amely kissé elragadott minket.Hinned kell nekem. – Aha, úgy elragadott, hogy ki kellett fűznöd anadrágodat! Isten tudja, mi történt volna, ha nem zavarlakmeg benneteket. Az ég szerelmére, Tom, hogy lehetsz ilyenostoba? – Megbabonázott az a kis boszorkány – motyogja. –Mert boszorkány, amilyen az anyja volt. – Gyenge kifogás. Neked, gondolom, nem volt önállóakaratod. Tom hallgat. Ugyan mit is mondhatna? Szörnyű gondolathasít belém. – Ez rám is rossz fényt vet – mormolom fakó, keserűhangon. – A mulasztás engem is terhel. Lady Elizabethetaz én gondjaimra bízták, és én nem voltam eléggé éber.Soha nem jutott eszembe, hogy szükség volna rá. Azthittem, csak az enyém vagy… – A hangom elakad. Át akarölelni, de ellököm magamtól. – Ne merj hozzám nyúlni! –kiáltom, majd az ablakhoz megyek, és halkan zokogok azsebkendőmbe. – Még hálás lehetek az égnek, amiért nem

ejtetted teherbe. Már persze csak akkor, ha netán igazatbeszélsz. – Igazat, Kata, a színtiszta igazat – mondja megtörve. – Úgy a saját elmém épsége kedvéért hinnem kellneked – suttogom. – De ha a tanács megneszeli, mi zajlottaz én fedelem alatt, a legszigorúbb megrovásbanrészesülök. – Annyira sajnálom, Kata – kiáltja Tom. – Hidd el,borzalmasan sajnálom. Elment az eszem, úgy viselkedtem,mint egy háborodott. Téged szeretlek, Kata, egyedül csaktéged. – Ó, valóban? – kérdezem. – Saját szememmel láttam,hogy mennyire! Tom térdre hullik, úgy néz fel rám. A szeme könnyes. – Könyörgök, Kata, bocsáss meg! Tudom, nemérdemlek bocsánatot, mint ahogy téged sem érdemellekmeg. Hiába, ember vagyok, emberi hibákkal ésfogyatékosságokkal. De szeretlek, egyetlenem – hát ezmár mit sem számít? Mintha valami megkeményednék bennem. – Ma reggel nem sokat számított – csattanok fel. – Muszáj, hogy higgyél nekem! – kiáltja eszelősen. –Szeretlek! – Szeretsz? – vetem oda gúnyosan. – Fogalmad sincs,mit jelent ez a szó. Ezután faképnél hagytam, és a nap további részébenmár nem találkoztunk. Elizabeth sem mutatkozott. Tom meg én a vacsoraasztalnál ülünk. Mindkettennyugodtabbak, józanabbak vagyunk. De az árulása sötétárnyékként vetődik közénk. Végül én töröm meg a csendet. – Úgy határoztam – közlöm –, hogy a ma reggeligyalázatos eset végére pontot teszek. Reménykedve néz fel, de kerülöm a tekintetét. Ilyen

könnyen nem ússza meg. – Lady Elizabeth zsenge kora okán az ártatlan fél ebbena piszkos játszmában – folytatom. – Kötelességem, hogyolyan helyre küldjem, ahol a továbbiakban nem eshetbántódása. Azt mondom majd, hogy immár nem vállalhatokfelelősséget neveltetéséért, mivel terhességemnyugodtabb életmódra kötelez. Tom lehorgasztja és tenyerébe temeti fejét. – Mit mondhatnék még? – kérdi színpadiasan. – Inkább könyörögj Istenhez bocsánatért – felelem –,mert én nem tudok megbocsátani. Elizabeth Cheshuntba készül, Sir Anthony Dennyhez ésfeleségéhez. Távozásának hivatalos magyarázatával senkitsem sikerült megtéveszteni, és érzem, ahogy a ház zsong atalálgatásoktól. Hiába, túl sokan láttak és hallottak túl sokmindent, és félek, nehogy a rossz nyelvek meghiúsítsákkísérleteimet, melyekkel Elizabeth jó hírét akartammegmenteni, nem is szólva azokról a próbálkozásokról,melyekkel házasságom kudarcáról szerettem volnaelterelni a figyelmet. Csak ront a helyzeten, hogy Elizabeth,amikor elbúcsúzik tőlem, sírva fakad, és ezzel további tápotad a pletykáknak. Nyájasan megcsókolom, és minden jót kívánok neki. – Engedje meg, asszonyom, hogy írjak önnek – zokogja. – Hogyne, írjon csak – mondom vigaszképpen. – Demost isten önnel. Azzal már el is tűnt, otthagyva engem egy hitszegő férjés a közelgő szülés veszélyeinek prédájául.

Lady Jane Grey

Chelsea és Hanworth 1548 márciusa Amióta láttam, mint lép ki Lady Elizabeth sírva a királynéchelsea-i szobájából, azon törtem a fejem, hogy vajonmegharagította-e valami módon őfelségét, és emiatt kellett-e oly hirtelen-váratlan Cheshuntba távoznia. Hafeltételezésem helyes, úgy őfelsége minden bizonnyalmegbocsátott neki, mert amikor Elizabeth ma reggelelhagyott bennünket, és a ház népe összegyűltbúcsúztatására, Katalin megcsókolta, kedvesenrámosolygott, és addig integetett utána, míg a kis menet elnem tűnt a szemünk elől. Azóta levelezésben áll LadyElizabethtel, és néha hangosan felolvassa a tőle kapottleveleket, hogy a hölgyek, no meg jómagam is meghalljuk,hogy megy sora. Attól félek, Elizabeth vétke valamiképpen azadmirálissal függ össze. Közte és a királyné közöttszemlátomást feszült a viszony, és a hűvös légkör, amelykörülveszi őket, az egész ház népére kihat. Nem gondoltamvolna, hogy Elizabeth pezsdítő társasága nélkül ennyiremagányos leszek; így aztán a többieknél jobban szenvedeka fagyos hangulattól. Naponta imádkozom, hogy a Jóistenbékítse össze szeretett gyámszüleimet. Isten pedig meghallgatta imámat, mert a tavaszközeledtével, miközben a királyné terhessége mindenprobléma nélkül halad a maga útján, a közös várakozásösszehozza őket. A királyné felenged férje irányában, azadmirális pedig még a megszokottnál is figyelmesebb;csattanós csókokat nyom a királyné arcára, és a nyakátcirógatja. Lady Elizabeth visszatéréséről azonban nem esik szó. A hanworthi kertben nagy a meleg még árnyékban is. A

királyné egy padon bóbiskol, mellfűzője kioldva, hogynövekvő pocakja kényelmesen elférjen, ruhájának ujját isildomtalanul feltűrte. Akármilyen szabadon látszik is ki a nőikebel a mélyen kivágott ruhákból, senki nem emel kifogást– ám a karokat a legforróbb nyárban is csuklóig el kelltakarni. A királynénak azonban olyan melege van, hogyezzel sem törődik. Különben is, ebben a lombokkal benőttlugasban senki sem lát minket. Éppen egy parányi babafőkötőt hímzek, amikormegérzem, hogy Katalin álmatagon figyel. – A házasságodról még semmi hír – mondja. – Az uramazért tartózkodik az udvarnál, hogy támogatókat nyerjenmeg ügyünknek, de a király még nem fogadta. Ő azonbanerősen bizakodik, és megnyugtatott, hogy hamarosanfényesebb sors jut osztályrészedül, mint amilyet valaharemélhettél. Csak győzni kell türelemmel. Éppen válaszolni akarok, amikor a királyné bájos arcáracsodálkozás ül ki, és mindkét kezét a hasára helyezi. – Jane – suttogja áhítattal –, ezt tapintsd! – És egymeghatározott pontra irányítja ujjaimat. – Te is érzed?Mozog! Érzem bizony. Mintha valami repesne a kezem alatt.Rámosolygok a királynéra, és tréfásan jegyzem meg: – Nagy gazember lehet őkelme, úrnőm. Megérdemelné,hogy elnáspángolják, amiért ennyi bajt okoz azédesanyjának! Katalin nevet. Úgy tűnik, végre maga mögött hagytabánatát.

Parr Katalin királyné

Hanworth 1548 júniusa Dorset márki volt itt vacsorán. Egyedül jött, mertfelesége megfázott és gyengélkedik. Bármennyire élvezema finom fogásokat – mostanság, hogy a szüléstől már csaknéhány hét választ el, mindegyre megéhezem –, a hangulatnem volt épp kellemes. Őlordságát szemlátomástnyomasztja valami, és nem sok időt veszteget vidámcsevegésre. – Nos, kedves lord admirálisom – hozakodik elő alényeggel, éppen azután, hogy a rombuszhalat felszolgálták–, a lányom immár fél éve kegyelmeteknél tartózkodik, deez idáig mit sem hallottunk a királlyal kötendő házasságtervéről. Megkérdezhetem, történt-e már valami ez ügyben? Tom kényelmesen hátradől székében, és mézédesenfeleli: – Kérem, milord, legyen türelemmel. Az ilyesmi nemmegy máról holnapra. Dorset leteszi a serlegét. – Hat hónapja volt rá – ismétli csökönyösen. – Most várom, hogy őfelsége fogadjon – közli Tomháborítatlan nyugalommal; őlordsága azonban nem hatódikmeg. – Szavamra, ember, ha pozíciójánál fogva képes nyélbeütni ezt a házasságot, hogyan lehetséges, hogy a királyilyen sokáig váratja? Kegyelmed azt állította, hogy ő is nagyérdeklődést tanúsít. – Így is van, de még mennyire! – nyugtatja Tom, és int aszolgának, hogy hozzon egy újabb kancsóval a borból. –De egyelőre nem lenne előnyös, ha túlságosan ütnénk avasat. Őfelsége nem óhajtja megsérteni a franciákat azzal,hogy nem kér a hercegnőjükből, tehát csak óvatosan

haladhatunk. Angliának szüksége van Franciaországbarátságára, így hát Henrik királlyal egyelőre azt kellelhitetnünk, hogy a tárgyalások megfelelően haladnak.Esküszöm, hogy számos támogatót toboroztam Lady Janeés a király házasságához, és az ügynek máris számottevőtábora van. Dorset továbbra is tamáskodik. Nem könnyű akedvében járni. Rámosolygok, és egresmártással kínálom;ő azonban rám sem hederít, és csak a szakállát huzigálja. – És meddig tart még ez a francia nézőknek rendezettkomédia? – tudakolja. Tom egy pillanatig habozik, látszik, hogy nem biztos adolgában. – Csak amíg megkötjük a császárral a titkos szerződést– mondja végül. – Akkor majd Anglia sokkal kevésbé szorulrá Franciaország barátságára. – Jól tudom, hogy blöfföl;sarokba szorult, és most hazudozással próbálja kivágnimagát. A császárral nem folynak semmiféle titkostárgyalások. Úgy látszik, ezt Dorset is tudja. – Csodálkozom, hogy őfelsége a császársággal akarszövetkezni – jegyzi meg gyanakodva. – Károly császársokkal buzgóbb bajnoka a katolicizmusnak, mint a franciakirály. Károly, aki jól tudja, hogy ebben az országbanbetiltották a misét, legföljebb Lady Maryt uszítja, hogyragaszkodjék a misehallgatásra való jogához, és ezzelnyugtalanságot szítson. Mert ha Mary mögött ott áll acsászár, akkor a hercegnő megengedheti magának, hogyfittyet hányjon a törvényre. Lordságod valóban elhiszi, hogyőfelsége ilyen szövetségesre vágyik? Nem lehet, hogykegyelmedet megtévesztették? Tom kijön a sodrából. Indulatosan vág vissza: – Nos, milord, bátyám, a lord protector és a tanácsezekben a percekben is a császárral kötendő szövetségrőltárgyal. Éppen Lady Mary misejoga van napirenden.

Dorsetet is elragadja a hév. – Ezt magától a protectortól tudja? – kérdezi. – Azudvarnál úgy értesültem, hogy kegyelmed nem élvezi abátyja bizalmát, továbbá a királyra sincs érdemlegesbefolyással. Tomban immár fortyog a düh, de amikorfelháborodásában szóra nyitná a száját, a márkifélbeszakítja. – Azt hiszem, milord, megérett rá az idő, hogy leányomateltávolítsam a kegyelmed házából, és megfosszamkegyelmedet gyámi hivatalától – közli kihívón. Érzem, hogy közbe kell lépnem. Ha a folytatást is Tomrabízom, minden összeomlik. A kölcsönös dühöngéssel nemsokra megyünk. – Gondolkodjék, milord! – nógatom. – Ne hamarkodja elezt a dolgot! Mi csupán a lánya üdvét, valamint kölcsönösérdekeinket tartjuk szem előtt. Az uram most is bízik asikerben; ennek épp az imént adott hangot, mielőttkegyelmed megjött. Nagyon kérem, legyen még türelemmelnéhány hétig; adjon egy kis időt neki, hogy dűlőre vigye azügyet. – Halkabbra fogom a hangomat, és bizalmasanelőrehajolok. – Hozzánk is eljutnak az udvari pletykák, ésmilord hiteles forrásból értesült róla, hogy kegyelmed isadósságokba verte magát, ami a király leendő apósánakesetében még igencsak kínosnak bizonyulhat, különöstekintettel arra, hogy lordságodnak ez idő szerint nem állmódjában kiegyenlíteni a tartozásait. A nyilam tévedhetetlenül célt ér. Erre a vádra Dorsetnem számított, és zavara elárulja, hogy a mendemondamegfelel az igazságnak. Tovább ütöm a vasat, mert valami azt súgja: közel agyőzelem. – Jó szándékunk bizonyságaként uram, az admiráliskijelentette: boldogan nyújtana lordságodnak egy kiskölcsönt a mondott adósságok fedezésére.

Tom lelkesen karolja fel kezdeményezésem. – Természetesen kamatmentesen, ahogy barátok köztdukál – toldja meg ajánlatomat. – És zálogul csak annyitkérek, hogy Lady Jane továbbra is a gyámleányommaradjon. Ajánlatunk nyomán Dorset belénk vetett bizalmavarázslatos módon helyreáll. Ahogy az uram mondogatja: alegjobb hintó kerekét is meg kell olykor olajozni. Könnyűkitalálni a márki gondolatmenetét: nem valószínű, hogy ilyenjelentős összeget kockára tennénk, ha nem volnánkmeggyőződve Jane és a király házasságának komolyesélyeiről. – Nem tagadom, hogy egy ilyen kölcsön pillanatnyilagigen jól jönne – mondja csöpögő nyájassággal. – Felség éskedves lord admirális, köszönet a szíves ajánlatért, melyetezennel elfogadok.

Lady Jane Grey

Sudeley kastély, Gloucestershire 1548 júniusa A hosszú lovas menet lassan kanyarog a Cotswoldsvidékén, patinás kőházakból álló falvakon át. Hála a meleg,száraz időnek, a poros ösvényeken sárnak nyoma sincs.Magam a királyné és Lady Tyrwhitt társaságában lóvontatta gyaloghintóban utazom, amely együtt zötykölődikaz út buckáival. Szerencsére már nem sokáig kell tűrnünkezt a kényelmetlen utazást, hiszen hamarosan felbukkanelőttünk a cél. A Sudeley kastélyba megyünk, amely Winchcombeközelében áll, és akkor adományozták az admirálisnak,amikor báróvá léptették elő. A királyné szerint jó száz éveépült, és valaha a gonosz, púpos III. Richárdé volt, azé, akia Towerben meggyilkoltatta a két szegény kis királyfit.Richárd király rendbe hozatta és kibővíttette a kastélyt,amely ma is fényűző rezidenciának számit. Itt rendezi majdbe az udvarát a királyné meg az admirális. – Nagy lábon fogunk élni! – újságolja vidáman őfelsége.– Nálunk vendégeskedik majd a helyi nemesség és abirtokos réteg, és meleg fogadtatásra számíthat mindentudós, piktor, muzsikus. Azt szeretném, ha a házunk avendégszeretet és a tudás hajlékaként válna ismertté. Merengve nyújtózik el a hordszék párnáin, minthaegyszerre dédelgetné duzzadó hasát és az álmait. Újkezdet lesz ez mindnyájunknak. Az admirális mellettünk lovagol. – Odanézzenek! – kiáltja. – Az ott Sudeley! Kidugjuk a fejünket a damasztfüggönyön. A lombos-zöld távolban mézszínű kőből rakott pompásház rajzolódik ki. Ahogy közeledünk, megjelennek arészletek is: a tüneményes függélyes szárnyépület a maga

égbe nyújtózó ablakaival, a különálló kápolna, anagyszabású kert. A menet bevonul a kapun, a cselédségserényen kisiet, hogy köszöntse az uraságot, és lerakodjaa szekerekről a poggyászt. – Ó, micsoda gyönyörű hely! – kiált fel a királyné, amikorbeljebb kerülünk a boltíves bejáraton. – Igazán méltó rá,hogy a fiunk itt lássa meg a napvilágot! Az admirális menet közben magához öleli. – Én is így gondolom, szerelmem – mondja, és arconcsókolja hitvesét. Figyelem, ahogy a királyné felnéz rá. Aközelmúlt hányattatásai ellenére is nyilvánvaló, mennyireszereti. Ez valóban újrakezdés lesz számukra, egy újkorszak nyitánya – érzem a csontjaimban. És könyörgökIstenhez, hogy ebben a házban boldogok legyenek. Sudeley kastély 1548. augusztus 30. – Az isten szerelmére, hát senki nem tud segíteni? –harsogja kétségbeesve az admirális. – Két napja tart már,és még mindig semmi… – A babák, milord, akkor jönnek, amikor az időtelérkezettnek látják – mondja békésen Mary Odell, abábaasszony, ám szakszerű magabiztossága mélyén –közel s távol őt tartják mesterségében a legügyesebbnek,és tisztában van a saját értékével – mintha némiaggodalom bujkálna. A királyné maga jegyezte meg, hogyelső szüléshez sok a harminchat év – és a folyamat nagyonlassan halad. A fájások tegnapelőtt este indultak meg, eleinte mégalig érezhetően, ám az éjszaka folyamán egyre erősödtek.Reggelre, megmagyarázhatatlan módon, jóformánmegszűntek, de vacsoraidőre újult erővel tértek vissza.Este nyolc körül őfelsége már nagyon szenvedett, és misemmit sem tehettünk, hogy enyhítsük kínjait. Hol lefeküdt,hol felült, néha ránk támaszkodva még fel is állt, de semminem szerzett neki könnyebbséget. Mind ott voltunk

körülötte, ki-ki a maga módján próbált segíteni. Az idősebbhölgyek a hátát dörzsölték, vagy bátorító történeteket adtakelő a maguk sikeres szüléseiről, én pedig mintkötelességtudó leánya – hiszen e szerint is bánnak ittvelem – ide-oda futkostam. Hol hűsítő italokat hoztam, holillatos vászonruhával törölgettem a felség homlokát, holgyógyteával itattam, amely állítólag enyhíti a fájdalmat, rajtaazonban mit sem segített. Tíz órakor a bába kiadta az utasítást, hogy őfelségénekágyba kell feküdnie, és elhessegette az admirálist, aki Mrs.Odell és a hölgyek legnagyobb elszörnyedéséremindenáron ott akart maradni a felesége mellett. A bábaellentmondást nem tűrőn adta a tudtára, hogy férfiaknaksemmi keresnivalójuk a szülőszobában, még csak azkellene! Ez női munka, és a nőknek kell helytállniuk. Így hátaz admirális türelmetlenül várakozott odakinn azelőszobában, és engem jelöltek ki, hogy időről időretájékoztassam a fejleményekről. Addigi életem egyik leghosszabb éjszakája volt. Régtudtomra adták: Isten akarata, hogy a nők fájdalommalszüljék meg gyermekeiket, mert így kell bűnhődniük Évabűnéért, de ez idáig soha nem mértem fel, min kellkeresztülmenniük. Borzalmas, viszolyogtató, kínos ésveszedelmes folyamat ez, és visszariadok a gondolattól,hogy egy napon nekem is végig kell mindezt csinálnom. Haegyszer az ember lánya férjhez ment, nincs többémenekvés. Most már értem, miért sugdosnak fojtott hangonaz emberek fiatal nőkről, akik esküvőjüktől számítva egyéven belül meghaltak, vagy családanyákról, akiket a halálkönyörtelenül kiragadott gyermekeik köréből. És azt isértem, miért fél úgy a szüléstől Lady Elizabeth, és miértnem akar soha férjhez menni. – Könyörgök, Istenem – imádkozom –, váltsd meg akirálynét szenvedéseitől, és add, hogy ne essék semmibaja! Éjféltájban Katalin királyné olyan elgyötört állapotba

került, hogy a bába nagy adag erős altatót adott be neki –a fájások azonban, bár meglehetős renyhén, alvás közbenis folytatódtak. Hajnalban azonban a szer hatása elmúlt, ésa vajúdót minden addiginál súlyosabb fájdalmak leptékmeg, olyannyira, hogy minden alkalommal hangosansikoltozott, és esengett a Mi Urunknak, hogy vegye le rólaezt a kínt. – Jézus! – kiáltotta újra meg újra. – Segíts, kérlek, segítsrajtam! Így jajveszékelt órákon át. Engem egy idő utánszáműztek. Az álmatlanságtól elgyengülve és a félelemtőlzokogva támolyogtam ki a szobából, és az admirális karjaiközt kuporogtam. Ő is remegett, és nagy csodálkozásomrakönnyek peregtek végig az arcán. Egy ízben, amikor az ajtómögött a kínszenvedés elviselhetetlenné vált, felszólított,hogy térdeljünk le együtt, és imádkozzunk, hogy könyörüljönmár meg az Úr a szegény királynén, aki mindkettőnknek olykedves. Soha még ilyen buzgón nem imádkoztam. Az admirális azonban még nálam is siralmasabbállapotban volt. – Rossz férj voltam! – mondta fel-felzokogva. – Sohanem mértem fel, mily sokat jelent nekem. Könyörgök, édesjó Istenem, kíméld meg az életét, hadd kárpótoljam! Adjmég egy utolsó esélyt! Tudtam, hogy nem illenék végighallgatnom férj ésfeleség ilyetén szigorúan magánjellegű dolgait, és azadmirális is nagy hibát követ el, hogy előttem tár felbizalmas titkokat. Ám nyilvánvaló volt, hogykétségbeesésében nem érdekli, van-e fültanújavallomásainak. Talán már azt sem érzékelte, hogyegyáltalán ott vagyok. – Édes Istenem – esdekeltem lázasan –, vedd el tőle ezta keserű poharat! Tedd, hogy gyorsan és simán megszüljegyermekét, és ne vedd el őt tőlünk! A királyné lankadatlan sikoltozott tovább.

Mrs. Odell lelkiereje fogytán, és már meg sem próbáljaleplezni. – Milord – sopánkodik –, a királyné úgy fetreng ésjajveszékel az ágyán, hogy nem lehet a lelkére beszélni,arról pedig, hogy megvizsgáljam, szó sem lehet. A fájásokmost már úgyszólván folyamatosak, tehát már nem tarthatsoká. Ebben a helyzetben neki kellene kinyomnia a babát,de őfelsége olyan állapotban van, hogy meg sem hallja,amit mondok, és az ereje egyre fogy. Attól tartok, asikoltozás merítette így ki – ez pedig nem jó jel. Az admirális felugrik. – Hadd beszéljek én vele! – Azzal eltűnik ahálószobában, nyomában a bábával. Öt perc múlva a fejétrázva tér vissza, és amikor leül, kezébe temeti arcát. Újabb óra múlik el, és semmi változás. A királyné pokoliszenvedését hallgatni is iszonyat. – Milord – jelenti ki ekkor Mrs. Odell –, most márkeményen be kell avatkozni. Eddig azért türtőztettemmagam, mert tiszteletben akartam tartani a királyné rangját.Könyörögve kértem, hadd vizsgáljam meg, hogy lássam,hol tart a baba, de nem engedi. Sőt, meg sem hallja, amitmondok. – Asszonyság – feleli erre az admirális –, éljen szakmájatekintélyével! Megparancsolom. – Szükségem lesz minden segítségre – feleli a bába. Így hát visszahívnak a szülőszobába, amely bűzlik azizzadság és a vér szagától. A királyné ott fekszik a szétziláltágyon, nyirkos haja csomókba gyűlt, az arcát eltorzította aszenvedés. Nem lát semmit; visszahúzódott egy olyanrégióba, ahol már nem érhetjük el. Teljeselcsigázottságában a sikoltozás nyöszörgéssé halkult. Utasítanak, hogy hűtsem le forró homlokát. Közbendöbbenten és megbabonázva nézem, ahogy Mrs. Odellutasítására Lady Tyrwhitt és Lady Lane megfogják Katalinlábait. Ám akárhogy iparkodnak, a királyné hanyatló

erejéből még telik rá, hogy mindkettőjüket félrerúgja. – Fogják erősen! – rendelkezik szaporán izzadva abába; ezt a beteget igazán nem hagyhatja veszni. Végül ahölgyeknek nagy nehezen sikerül felemelniük a vajúdólábait, hogy Mrs. Odell megvizsgálhassa. – Felség! – üvölti. – Már tapintom a baba fejét, mindjártmegszületik. De most már muszáj nyomnia, úrnőm, igen,igen, rajta! A királyné, csodák csodája, meghallja ezt, és maradékerejét összeszedve engedelmeskedik. – Még egyet! Katalin vergődve, megfeszülve teszi, amit mondanakneki. Elborzaszt a tulajdonképpeni születés véres erőszaka– hát minden nőnek ekkora kínokat kell kiállnia? Ámegyszer csak a gyermek parányi, nedves feje világra tör, ésa többi már simán megy. Érzem, hogy hatalmas csodánakvoltam tanúja. Végre csend – áldott csend. Odakinn az admirálisbizonyára nem érti, mi történik, de valami benn marasztal,nem siethetek hozzá, hogy felvilágosítsam. Az újszülött vértől csatakosan, látszólag élettelenülfekszik az ágy végében. A királyné kimerülten hanyatlottvissza párnáira; nem tudja, él-e a gyermek, de úgy látszik,nem is érdekli. Ő csak annyit fog fel, hogy az iszonyúfájdalmak elmúltak, és ennél több egyelőre nem kell neki. Mrs. Odell odapillant a ráncos, már kékülő kis arcra, ésösszekapja magát. Nagy szakértelemmel elvágja aköldökzsinórt, eltávolítja a nyálkát a baba szájából ésorrlyukaiból, majd a lábánál fogva felemeli, és ütögetnikezdi a hátát. Semmi válasz. Ekkor lefekteti, és két kezévelgyúrni-gyömöszölni kezdi az apró felsőtestet. És ekkor – ó,micsoda boldogság! – a baba alig hallhatón nyávog egyet,és lélegzeni kezd, arcába pedig visszaköltözik az életegészséges rózsaszínje. Mrs. Odell finom vászonkendőbe bugyolálja, és anyja

mellé fekteti. – Felségednek gyönyörű kislánya született – jelenti. Sudeley kastély 1548 szeptembere A két szülő úgy megkönnyebbült, amiért anya is,gyermeke is sikeresen átvészelte a megpróbáltatást, hogyaz újszülött neme hidegen hagyja őket. Az admirálistermészetesen fiút szeretett volna, de amikor látja, ahogykislánya az első találkozás boldog pillanatában az anyjakarjában fekszik, arcát büszkeség és szeretet önti el.Fájdalom nyilall belém a gondolatra, hogy bezzeg az énszüleim nem így éreztek, amikor világra jöttem, és acsalódást mindmáig keresztként cipelik a hátukon. Azadmirális azonban tele van vérmes reményekkel, bízikbenne, hogy a kislányt majd fiúcskák követik, a kislánypedig, ha itt lesz az ideje, fényes házasság révén növeliapja tekintélyét. A királyné persze el van ragadtatva a leánykától, ésférjének öröme még teljesebbé teszi boldogságát. – Megbékéltem a világgal, Jane – jelenti ki a szülésmásnapján –, és azt szeretném, ha ez az összhang örökkétartana. – Elégedetten fekszik a virágokkal telerakotthálószobában; lassan visszanyeri erejét, és hálát adIstennek, amiért ennyi áldással halmozta el. Magam úgy érzem: ez a kisbaba a legcsodásabblátvány, amelyben valaha részem volt. Akármeddigelüldögélnék mellette, hogy lássam, ahogy szuszog vagyahogy égszínkék szemével rám hunyorog. Sok egyéb nemtelik tőle, mivel a bába, a szokásokhoz híven, úgyrendelkezett, hogy szorosan be kell pólyálni, mert akkorlesznek egyenesek a végtagjai, így hát alaposanbebugyolálták egy jókora karmazsinpirosdamasztkendőbe, így fekszik a hatalmas tölgyfa bölcsőben.Felfogadtak egy fiatal lányt, hogy ringassa, de gyakranbitorlom a helyét, mert az a legnagyobb örömöm, ha a

baba mellett ülhetek, és duruzsolok neki; futok is ahálószobába, mihelyt a tanításnak vége. Szoptatós dajkátis fogadtak, egy egészséges falusi lányt, akinek agyermeke nem élte túl a szülést; hová is lennénk, ha egykirályné maga szoptatná a kicsinyét! A feleségnek az akötelessége, hogy fiakat szüljön az urának, és Ellenasszony szerint, ha az anya szoptat, nehezen esik újrateherbe. El sem tudom képzelni, hogy őfelsége szívesenvállalna ilyen gyors egymásutánban egy újabb terhességet,amikor a szülése ennyire keserves volt, de a bába azzalnyugtat bennünket, hogy a következő szülés könnyebb lesz. Óhatatlanul elfog a szorongás: hátha annyi másújszülötthöz hasonlóan a királyné kisbabája is meghalcsecsemőkorában. Bár senki sem utalt ilyen eshetőségre,az admirális már néhány órával a szülés után hívatta a házikáplánt, aki sebtében megkeresztelte az édes kis angyalt.A neve Lady Mary után Mary lett. Őfelsége éppenekkoriban kapott levelet Lady Marytől, aki, mihelyt Katalinterhességéről értesült, azonnal vállalta a keresztanyaságot,hogy elsimítsa a köztük lévő nézeteltérést, így hát, haszegény babácska meghalna, a lelke legalább nem leszveszélyben. A királyné nem vett részt a keresztelőn. A hagyománynem is kívánja meg, hogy az anya jelen legyen, de őkülönben is gyenge lett volna hozzá. Ám múltak a napok, éső továbbra sem nyerte vissza erejét. Ma különösen rosszulérzi magát, és legnagyobb kétségbeesésemre Mrs. Odellfigyelmeztette az admirálist: a felséges asszonygyermekágyi lázban szenved, és állapota fölöttébbaggasztó. – Miféle betegség az? – kérdem riadtan. – A szülés után számos kismamát lep meg, milady –feleli. – Sajnos senki sem tehet ellene semmit. Ki kell várni,amíg a láz eléri tetőfokát. Addig csak imádkozhatunk. A királyné, óvja meg az Isten, már napok óta nincs

magánál. Nemigen ismeri fel a gyermekét éskörnyezetének tagjait sem. És valahányszor az admirális azágyához lép, visszahőköl a láttán. Összefüggéstelen szavainyomán fájdalmasan döbbenünk rá, hogy férjénekvalamilyen valódi vagy képzelt hűtlenségén rágódik. Ahölgyek között van, aki tamáskodik. – Én mindig úgy tudtam, hogy a lord példás férj –suttogja Lady Tyrwhitt. – Én is – csóválja a fejét Lady Lane. De Lady Herbert, akirályné nővére hallgat, és én sejtem is, miért. És amikorKatalin újra meg újra az Elizabeth nevet mormolja,megborzongok: ez csak megerősíti a gyanút, amely mégChelsea-ben ébredt bennem, miszerint az admirális ésLady Elizabeth valamivel megbántották a királynét. Ahölgyek azonban azt hiszik, a beteg a mostohalányát hívja,és latolgatják, küldjenek-e érte. – Inkább ne – mondja az admirális, amikor a véleményéttudakolják. – Épp a napokban hallottam, hogy ő maga isgyengélkedik. – Én is így értesültem – jelenti ki Lady Herbert.Fagyosan méri végig a lordot, és tekintetük egy feszültpillanat erejéig találkozik. A többi hölgy értetlenül meredrájuk. – Nem valószínű, hogy vállalkoznék az utazásra –folytatja az admirális. Hangja kődarabként hullik a csendbe.Ekkor hátat fordít nekünk, és visszalép felesége ágyához. – Meg fog halni a királyné? – kérdem tőle később,miután végignéztem az újabb meddő kísérletet, hogyfeleségét megnyugtassa. Elgyötörten néz rám, a szeme elnehezült az el nem sírtkönnyektől. Az enyém bizonyára sírástól vörös. – Helyezzük bizalmunkat Istenbe – mondja, és jókorakezét az enyémre borítja. A hangja kevés reményrőltanúskodik, tartása a legyőzötteké. Már ötödik napja tart a lázas állapot, amikor a királyné

tudata rövid időre kitisztul, bár a bőre továbbra is forró, ésváltozatlanul rázza a hideg. – Nagyon rosszul érzem magam. Azt hiszem, itt a vég! –mondja Lady Tyrwhittnek elhaló hangon. – Az lehetetlen, úrnőm! – vágja rá a hölgy a kelléténélélénkebben. – Semmilyen jel nem utal a halálra.Hamarosan a láza is lemegy! De Katalin nem figyel rá. Visszahúzódott valamilyenfélhomályos régióba, ahol álmok és valóság közöttimbolyog. – Láttam őket együtt – mormolja elgyötörten. – Ott, azágyon. Ó, milord… Lady Tyrwhitt talán csak az utolsó szavakat hallotta. – Hívom az admirálist – ugrik fel. Feleségének állapota láttán a lord gyöngéden megfogjaa kezét, és szomorú mosollyal néz le rá, majd egyszer csakmeghökken. A királyné ugyanis váratlan erővel markoljameg férje kezét, és így kiált: – Lady Tyrwhitt, ez az ember durván bánik velem!Ahelyett hogy sajnálna, kineveti a fájdalmamat! A hölgy látja, milyen feldúlt az admirális arca, és kínoszavarban van. – Félrebeszél, milord! – harsogja. – Ne törődjön azzal,amit mond, hiszen nincs magánál! – Dehogy akarlak bántani, szerelmem! – mondjagyöngéden az admirális, és kisimítja a beteg homlokábólaz odatévedt nyirkos tincseket. – Hátha mégis, milord – feleli keserűn a királyné. –Nemegyszer ravaszul becsapott. – És elfordítja a fejét. – Már nem soká bírom ezt ki – mondja elkeseredve aférfi. – Mit tehetnék? Feküdjek mellé, és próbáljammegnyugtatni? – Azt hiszem, ez nagy vigaszára lenne mindkettőjüknek– véli szelíden Lady Tyrwhitt, mire a hölgyek, velem együtt,tapintatosan visszahúzódnak a szoba legtávolabbi

sarkába. Fejünket a kézimunkánk fölé hajtjuk, és halkanbeszélgetünk. A hátunk mögött az admirális végigfekszik az ágyon,karjába veszi feleségét, és gyöngéd, bizalmas szavakatsuttog neki, nem törődve azzal, hogy mások ismeghallhatják. A szóváltást ugyan nem értjük, de annyitfelfogunk, hogy a királyné egy jó órán át önti ki a szívét,számot adva minden bánatáról és keserűségéről. Később aztán elmúlik a krízis, és a láz is csillapodik, ámKatalin a végsőkig kimerülten, jóformán élettelenül hever azágyon. Mialatt alszik, mi tovább imádkozunkmegmeneküléséért. A bölcsőben épen, egészségesenszendereg a kis Lady Mary Seymour. Újabb két nap múlik el, javulásnak nem látszik jele. Akirályné alvás és ébrenlét határán lebeg, s mintha maga istudná, hogy felépülésére nincs sok remény. A káplántanácsára tollba mondja végrendeletét, és miután a tanúk isaláírták, megkéri az admirálist, hozza oda neki akislányukat. A lord a babát ringatva leül az ágy szélére, akirályné pedig nagy erőfeszítéssel megsimogatja a pelyheskis fejet, és búcsúzóul megáldja gyermekét. Közbenkönnyek peregnek le az arcán. A szívem kis gombóccáfacsarodik, amint látom, hogy vesz az anya végső búcsú agyermektől, akire annyira vágyott. – Isten óvjon meg, férjem – suttogja. – Az Ő akarata,hogy elváljunk egymástól. De hiszem, hogy a mennyekbenmajd találkozunk. – Ne hagyj el, Kata… – zokogja az admirális. – Jöjj ide, Jane! – Alig hallom a szeretett, egyreerőtlenebb hangot. Az ágy fölé hajlok, ő pedig szintetestetlen csókot lehel a homlokomra. Azután sírva hulloktérdre, mialatt a nemes lelkű hölgy, aki anyaként bántvelem, még utoljára szerető pillantást vet a férjére,megszorítja a kezét, és így suhan át az örök nyugalomba.Legdrágább oltalmazómat vesztettem el.

Sötét, borús a kápolna, fekete vászonnal vonták be,amelyre sebtében ráhímezték az ország királyi címerét,negyedeléssel egyesítve a Parr családéval. Az oltárrácsozatára is gyászleplet borítottak, és székeket, párnákatkészítettek elő a gyülekezet jelentősebb tagjainak. A gyászmenetet a királyné udvartartásánaktisztségviselői nyitják meg, kezükben hivatali pálcájukkal;mögöttük, színpompás címeres zekéjében, Somersetherceg hírnöke lépked. Őt követi az ólomkoporsó, amelyethat, feketébe öltözött markos legény visz a vállán; s akoporsó mögött, legfőbb gyászolóként, én magam. Aprócska alak lehetek e komor pompa közepette.Lesütött szemmel lépkedek, kezemben imakönyv. Feketeruhát és főkötőt viselek, lila szegéllyel – ezek a királyi gyászszínei –, hosszú uszályomat egy komorna viszi. Mögöttemjön a királyné hat udvarhölgye, akiket hosszú sorbankövetnek különböző hölgyek és urak, hűbéresek, bérlők,valamint a néhai királyné háztartásának tagjai. Egyvalaki természetesen hiányzik: az etikett tiltja, hogyjelen legyen, mivel nem ildomos, hogy fájdalmát anyilvánosság előtt fitogtassa. Az admirális, akit a gyász éstalán a lelkifurdalás is teljesen elcsigázott, erre a napralakosztályába zárkózott; így lettem én, mint Sudeleyben anők között a rangidős, az első számú gyászoló. Merev arccal, száraz szemmel nézem, ahogyan akoporsót az oltár előtt bakra helyezik, és így hallgatomvégig a zsoltárokat és az egész gyászistentiszteletet.Sértené az esemény méltóságát, ha sírnék, de azt hiszem,ha elengedhetném magam, akkor sem lennének márkönnyeim. Egyedül sírtam el valamennyit. Próbálom figyelmemet dr. Coverdale gyászbeszédéreösszpontosítani, de gondolataim minduntalan a körünkbőleltávozott drága királyné és anyátlan csecsemője felékalandoznak. A prédikáció végeztével a koporsótleeresztik az oltár padlója alatti sírboltba, és megállapítom

magamban, hogy többé soha nem érezhetem magam ilyennyomorúságosan, mint most. Az udvartartás tisztségviselőieltörik hivatali pálcájukat, és a koporsó után dobják, hogykinyilvánítsák: a királyné körül teljesített szolgálatuk ezennelvéget ért. És csakhamar a szertartásnak is vége, a szívempedig halottabb a kőnél. – Ó, Ellen asszony! Dadám az ölében ringat, és én úgy zokogok a vállán,mintha meg akarna szakadni a szívem. Késő este van, és agyászolók lefeküdtek vagy hazalovagoltak; én pedig,mihelyt módomban állt, Ellen asszony kamrájábamenekültem. – Nem bírom elviselni! Olyan rettenetesen hiányzik. .. – Mindig nehéz, kincsem, ha valaki, akit szerettünk,eltávozik – mondja Ellen asszony, a hajam simogatva. –Időbe telik, amíg az ember megbékél vele. Hogy őszinte legyek, magamat legalább annyirasiratom, mint őt, aki elment. – El sem merem gondolni, milyen lesz az életem nélküle– hüppögöm. – Olyan boldog voltam itt. Az admirálistkedvelem ugyan, de nem hiszem, hogy a királyné halálaután a szüleim itt hagynának. – Nem, gyermekem, nem is lenne illő, ha nem gardírozegy rangbéli hölgy – bólogat szomorúan Ellen asszony. –Én is sajnálom, annál is inkább, mivel én is boldog voltamebben a házban. – Miért ne gardírozhatna Lady Seymour? –próbálkozom. – Nem hinném, Jane, hogy a szüleid ebbebelemennének. Lady Seymour egyre korosabb lesz, ésnem is igen hagyja el a lakosztályát – hiszen ezt te is tudod.Ráadásul a társadalmi pozíciója sokkal csekélyebb, mint anéhai királynéé; a szüleid csak az ő magas rangja miattegyeztek bele, hogy az admirálisék házába költözz. – Majdsóhajtva tette hozzá: – Nincs más választásunk, mint

hazamenni. – De én nem akarok hazamenni! – pityergek elcsuklóhangon. – Most már ez az otthonom. – Ha a szüleid úgy akarják, haza kell menned, kicsikém.Hiszen még csak tizenegy éves vagy. Magamban eltűnődöm, mi lesz mármost az admirálistervéből, hogy a királlyal házasít össze, de Ellen asszonnyalezt igazán nem beszélhetem meg, hiszen titoktartástfogadtam. Bárcsak előbbre lehetne hozni ezt a házasságot,akkor talán nem kellene hazamennem, vagy ha mégis,csak rövid időre. De az igazat megvallva, nem hiszem,hogy az admirális terve sikerrel kecsegtetne, és még alegjobb esetben is három évet kellene várnunk, mielőtt azegyház megengedné, hogy mint férj és feleség éljünkegyütt. Most, hogy ezt végiggondoltam, kicsit nyugodtabbvagyok, bár még mindig fel-felsírok Ellen asszony karjában.Fellobbanásom azonban, s vele a kétségbeesésem is,elcsitult. Ha ragaszkodnak hozzá, zokszó nélkülhazamegyek. Sokkal boldogtalanabb már úgysem lehetek,mint amilyen vagyok. – Tudósítottam valamennyi barátomat és ismerősömet abennünket ért súlyos veszteségről – mondja az admirálisegy héttel a temetés után, amikor éppen vacsorázunk aboldogult királyné hölgyeivel és néhány itt ragadtvendéggel. – Lady Elizabethnek is írtam. Hogy mi áll a levélben, azt nem árulja el, és azt semtudom meg, jött-e rá válasz. – Aggódom miattad, Jane – ismétli el már vagyötödször. Mivel nem estem a fejem lágyára, nagyon jóltudom, milyen értékes vagyok számára. – Írtam apádnak,hogy megkérdezzem, nem maradhatnál-e nálam.Megmondtam, hogy szerintem elég érett vagy a dolgaidintézéséhez. Bárcsak így volna, gondolom. Az admirális újabb szép

adag galambpástétomot szed a tányérjára. – Arról is tájékoztattam – folytatja –, hogy itt tartottamdrága feleségem nőcselédeit, csupa jó házból valókisasszonyt, tehát lennének, akik vigyáznak rád, ésellátnak. – Remélem, uram, hogy őlordsága beleegyezik –mondom. Bármilyen szomorú lett is ez a ház, még mindigösszehasonlíthatatlanul kedvesebb számomra, mint azotthonom, amely örökös csatamezőként tűnik fel előttem. – Már válaszolt. – Az admirális komoran veszi elő ésnyújtja felém a levelet. Legnagyobb fájdalmamra apám közli, hogy sürgősenhazavár. Növekvő felháborodással és zavarral olvasom,hogy ilyen fiatalon nem nélkülözhetem az irányítást, és hanem fognak szigorúan, elszemtelenednék, ésmegfeledkeznék a jó modorról meg a tisztességesviselkedésről – egyszóval mindarról, amire a nemeskirályné megtanított. Ó, milyen kevéssé ismer engem azapám! Egyszóval ismét rászorulok az anyaigondoskodásra, amely tovább vezet az erény, a józanság,az alázat és az engedelmesség útján. Borzongva idézem fel mindazt, amivel ez agondoskodás jár, és leverten, reményvesztetten bámulomaz asztalt. Nem akarok visszamenni – ez nem következhetbe! Azt hittem, hogy otthonom minden nyomorúságát ahátam mögött hagytam, és ha majd eljön az ideje, akirályné udvartartásából a királyéba költözöm. De tudom,hogy nincs választásom: engedelmességgel tartozom aszüleimnek. Ezt parancsolja a kötelesség, és ha fellázadokellene, Isten joggal neheztelne meg rám. Az admirális fürkészőn méreget, de attól tartok, semszavakkal, sem tevőlegesen nem segíthet rajtam. Éppúgytudja, mint én – és mint mindenki más –, hogy királyihitvese nélkül nem sokat számít a hatalom berkeiben.Lehet, hogy a király kedveli, de ez idő szerint a király csakbábfigura Somersetnek, a bátyjának a kezében, és erős a

gyanúm, hogy az admirális immár aligha ütheti nyélbe azt afrigyet, amelyet a királynéval együtt kifőzött. Ha pedig apámhazarendel, akkor napnál világosabb, hogy szüleimnek isez a meggyőződésük. Az admirális közelebb hajlik hozzám. – Fel a fejjel, kislány! Nem foglak hazaengedni. Még maeste írok apádnak, és tudtára adom: őfelsége kijelentette,hogy csak téged fog feleségül venni, senki mást. – Valóban ezt mondta? – kérdezem meglepődve. – Ez csak természetes – válaszolja az admirális szélesmosollyal. – És ha ez nem elég, majd jobb kedvre derítjükapádat a váltságdíjad egy újabb, szép kövér részletével.Várd csak ki a sorát – minden rendbe jön! Hanworth 1548 októbere Itt vannak a szüleim! Visszaköltöztünk Hanworth-be,amely közelebb esik hozzájuk, mint Sudeley, és azadmirális most fogadja őket a földszinten. Reszketvevárom a hívásukat a szobámban. Ellen asszony majdnemolyan izgatott, mint én. Ma dől el a sorsom. Múlnak a negyedórák. Semmi nem tud lekötni. Olybátűnik, mintha már órák óta tárgyalnának. – Valaki jön! – kiáltja Ellen asszony. Igen – végreszólítanak. Legszívesebben párosával rohannék le alépcsőn, hogy minél előbb megtudjam, mit végeztekfelőlem. De amint belépek a fogadóterembe, ügyelek azillendő viselkedésre, és mélyen bókolok. A szüleimre nemmerek felnézni, hátha a szemükből kiolvasnám a jövőm. Milord és milady magukban vannak, az admirálistapintatosan visszavonult. – Légy üdvözölve, Jane – mondja apám. Vadászathozöltözött: bőrruhát visel, és hetyke tollas kalpagot. Úgy látom,elég jókedvű. – Isten áldása rajtad, gyermekem. – Anyám csodaszép

rózsaszín damasztruhát visel, és magas támlájú székérőlfigyelmesen, tetőtől talpig végigmér. Bizonyára kíváncsi rá,megnőttem-e, és elmúltak-e a szeplőim. Arckifejezésénnem tudok eligazodni. – Uram, asszonyom, szívből örülök a viszontlátásnak –felelem kötelességtudón. Milady a lábánál lévő ülőkére mutat. – Ülj le! – Engedelmeskedem, és csinosan elrendezemmagam körül a szoknyáimat. – Bizonyára sejted, hogy a te jövődről tanácskoztunkőlordságával, az admirálissal – mondja apám. – Közlömhát veled, hogy elfogadtuk a neked szóló meghívását:beleegyezünk, hogy a házában maradj. Megkönnyebbülve hajtom meg a fejem. Erre nemszámítottam. – Nekem továbbra is kétségeim vannak, hogy bölcsencselekszünk-e – jegyzi meg anyám. – Meg kell mondanom,Jane, hogy komolyan megfontoltunk egy másik ajánlatot is.Maga a lord protector kért meg a fia részére. Ámulok és bámulok. Nem csupán a közlés döbbentmeg: elképeszt, hogy a szüleim ilyen készségesenüzletelnek velem. Ha nem kaphatod meg a királyt, hódítsdmeg a lord protector fiát. Egyik is, másik is gyarapítanácsaládunk befolyását és rangját, ha nem is egyenlőmértékben. Tudom, hogy ezen a világon ez a dolgokrendje, de hogy ilyen hideg fejjel számítgassanak, hogyennyire ne érdekelje őket, mit érez a lányuk… – Néha az embernek muszáj józanul mérlegelnie –folytatja anyám. – Az admirálistól hosszú ideig nem jöttsemmi hír házasságod ügyében, és kétségeink támadtak,be tudja-e váltani, amit ígért. Meg kell mondanom, hogyengem továbbra sem győzött meg… – El kell, hogy fogadjuk Lord Sudeley ajánlatát, Frances– szól közbe apám. – A lord protector eleddig nem adtakézzelfogható jelét, hogy valóban szövetségre lépne-e a

családunkkal. Szemérmetlenül célozgat, de vigyáz, nehogyelkötelezze magát. Igyekszem felidézni, hogyan is fest a lord protector fia,de nem megy. Még az is lehet, hogy soha nem találkoztunk. – Az admirális – magyarázza apám – legalább egytekintélyes summával bizonyította, milyen komolyak aszándékai. Javasolta továbbá, hogy Jane, amíg szülőképeskorba nem ér, maradjon a háztartásában, így neki többideje lesz a házasság megszervezésére. Emellett addigraa király is nagykorú lesz, tehát önállóan választhatmenyasszonyt, és így, Isten segedelmével, simábbanérhetünk célt. – Nos, tégy, ahogy jónak látod – mondja pökhendinmilady. – De annyiban igazad van, hogy ez idő szerintnemigen találhatunk Jane számára egy újabb megfelelőférjet. Elegem volt a protector örökös halogatásából.Másfelől azzal, remélem, te is tisztában vagy, hogy azadmirálisnak megvannak a saját érdekei és elképzelései. – Amelyek azonban egybecsengenek a mieinkkel. Vanveleje annak, amit mond, és ami engem illet, szívesen adokneki még egy lehetőséget. – Téged, férjem, mindig könnyű volt megvenni – jegyzimeg anyám. – Drágaságom – feleli gúnyosan őlordsága –, azadmirális aligha szurkolt volna le ennyi pénzt, ha az ügyetelveszettnek látná. – Nos, legyen így. Remélem, az öreg Lady Seymourmegfelelően vigyáz majd Jane-re, bár abból, amit itt láttamés hallottam, úgy tűnik, egyre betegesebb, és teljesvisszavonultságban él. – Lady Seymour erényes nagyasszony, Frances, éstudja, hogyan irányítson egy nagy háztartást – mondjaeltökélten apám. – Ahol ő az úrnő, ott Jane-nek nem eshetbántódása. Nagy vakmerőn én is megszólalok:

– A lady kedves és barátságos hölgy, asszonyom… – És nyilván elnéző – vágja rá anyám. – Remélem, nemfog elkényeztetni. Elmentek. Ó, mily áldott megkönnyebbülés! Engempedig itt hagytak – adassék hála Istennek. Két hét ótaegyfolytában szorongtam. Az admirális meginvitál, hogyLady Seymourral hármasban ünnepeljük meggyőzelmünket egy pohár borral. Bármily furcsa, boldognakérzem magam, bár a királynét a nap minden percébengyászolom, és éjjelente telesírom a párnám. Nem hittemvolna, hogy az ember egyszerre lehet boldog és szomorú. A baj azonban sosem jár egyedül. Néhány nap múlvanyugtalanító szóbeszéd kap lábra a házban. Amikor Ellenasszonyhoz is eljut, félrevon, és azt mondja, engem is bekell avatnia. Sürgető, zaklatott hangja megijeszt. – Ez súlyos dolog, gyermekem – mondja. – Döbbentenhallom, mit suttognak körülöttem. Az admirális őlordságaállítólag arra készül, hogy ő maga vegyen feleségül. – Micsoda?! – Negyvenkét évesen csak nem járilyesmin az esze? Amikor csak a minap vesztette el afeleségét…! – Mondott neked olyasmit, ami ilyen szándékra utalhat?– kérdezi a dajkám. – Dehogy, semmit – felelem ámuldozva, és gyorsanvisszapergetem az elmúlt hetek találkozásait. Nem juteszembe semmilyen gyanús jel, mégis mardosni kezd akétség. – Bár ha jól meggondolom, ez megmagyarázná,miért halad ilyen lassan a királlyal kötendő házasságomterve… A lord azt mondta, egyelőre várni kell, amígőfelsége nagykorú lesz, de… –… de ez lehet puszta kifogás is – fejezi be Ellenasszony rosszkedvűen a mondatomat. Látom, milyengondterhelt. – Jane, ha ezt a szüleid megtudják, azonnalhazarendelnek. – Nagyon kérem, ne adja tovább! – rimánkodom. –

Elvégre az egész csak kósza mendemonda, lehet, hogyszemernyi igazság sincs benne. – Jó, jó, gyerekem, de ahogy mondani szokás, nemzörög a haraszt, ha nem fú a szél – jegyzi meg Ellenasszony. – És ne feledd, hogy a szüleidnek felelősséggeltartozom érted. Megmondom kereken: ha azt látom, hogy apletykának a legcsekélyebb alapja is van, azonnal íroknekik. Nem tehetek mást, mert ha itt maradnál ebben aházban, folt esne a jó híreden. – Akkor csak imádkozhatok, hogy a pletyka hamisnakbizonyuljon – jelentem ki hevesen. Este van. Az admirálisnak és Lady Seymournakvendége van, egy udvaronc, aki a lordnak jó barátja, ésnekem velük kell vacsoráznom. Még korai az idő, de aligvárom, hogy csatlakozhassam. Ellen asszony, aki majdelkísér, még nem készült el, de azt mondja, lemehetek. Puha házicipőben settenkedem le a tölgyfa lépcsőkön.Az ebédlőhöz vezető ajtó nyitva van; hallani a hangokat.Amikor a nevem megüti a fülem, megtorpanok. Rólambeszélnek. Ellen asszony már a fejembe verte, hogy aki hallgatózik,többnyire csak rosszat hall magáról, de nem tudomtürtőztetni magam. Úgysincs senki körülöttem, akirajtakaphatna vagy megdorgálna. Hangjáról ítélve az admirális kissé már becsípett; lassanbeszél, és nem is egészen tisztán. – Igen, újabban az az ostoba hír járja, hogy el akaromvenni azt a kislányt! – mondja épp, majd nagyot nevet. – Deezt csak a tréfa kedvéért mesélem el! Nagyobb halravetettem én ki a hálóm! Nagyobb halra? Kire gondolhat? Fentről lépéseket hallok, így hát illedelmesenösszekulcsolom a kezem a mellkendőmön, és belépek ahelyiségbe, hogy üdvözöljem a vendéget. Álmatlanul fekszem az ágyban, és rágódom a

hallottakon. Istennek hála, az admirális mégsem engempécézett ki jövendőbelijének. De az is világos, hogy ennélis becsvágyóbb tervet dédelget. Ki más lehetne a nagyobbhal, mint Lady Elizabeth? Hát megőrült ez az ember?Elizabeth soha nem alacsonyodna le hozzá, amellett aprotector és a tanács sem egyezne bele – a terve tehátcsak ostoba, sőt elvetemült lehet… Lassan rájövök, hogynem minden felnőtt olyan bölcs, amilyennek előttünk,gyerekek előtt tetteti magát. Hanworth 1548 novembere Az egyik legnagyobb örömöm, ha az admirálislánykájával játszhatom. A csöpp Lady Mary most kéthónapos, és rózsás arca fogatlan mosolyra derül, ha abölcsőjéhez lépek és köszöntöm. Boldog vagyok, ha aszolgáló helyett én ringathatom; ilyenkor többnyire elalszik,de ha kukucsot játszom vele, vagy rázom azaranycsörgőjét, izgatottan kezd hadonászni azzal a dundikis karjával. Ma Lady Seymour is benézett ellenőrző körútján agyerekszobába, és kikérdezte a nevelőnőt meg aszoptatós dajkát unokája fejlődéséről. Miután a válaszokmegnyugtatták, leült varrogatni a tűz mellé, a lábávalringatva a bölcsőt. Én közben a kandalló előtti szőnyegretérdelek, és elandalodva figyelem az alvó csecsemőt. – Rettentő időket élünk – jegyzi meg borúsan a lady. –Minden változik, de cél és értelem nélkül. Elképzelni isborzalmas, milyen lesz a világ, mire ez az apróság felnő.Hálás vagyok Istennek, amiért ezt már nem fogom látni. Hagyom, hogy egy ideig így csapongjon a képzelete,hiszen mit is felelhetnék minderre? És ekkor merőbenváratlanul így szól: – Tudom, mit forral a fiam. Bárcsak elállna tőle!Veszélyes belekeveredni az ilyen ügyekbe. De hát őtúlságosan makacs, és nem hallgat rám…

Valami azt súgja, hogy az öreg hölgy, ki tudja, miért,engem is hibáztat. – Azt kell tennem, amit a szüleim parancsolnak –mondom védekezésül. – Miről beszélsz, gyermekem? – kérdezi Lady Seymour.– Én nem arra az eszelős ötletre céloztam, hogy téged akirállyal boronáljon össze. Ugyan már. Arról az őrültségrőlvan szó, hogy határtalan becsvágyában Lady Elizabethetkörnyékezze meg. Megrémít, hogy ilyen könnyelműen elszólta magát, ésgyorsan körülnézek, van-e valaki hallótávolságban. Deszerencsére csak magunk vagyunk. A baba körül serénykedők kihasználták, hogy átvállaltuka szerepüket, és elmentek a dolgukra. – Lady Elizabethet? – kérdezem. – Úgy bizony. Hát nem tudod, hogy el akarja venni? Sejtettem persze – de azért főbe kólint a bizonyosság. Két hét telt el, és a szóbeszéd egyre hangosabb. Mostmár mindenki nyíltan emlegeti az admirális terveit; még azutcán is erről tanakodnak az emberek, valahányszor Ellenasszonnyal vásárolni megyünk a közeli Felthambe. Azáltalános vélemény az, hogy az admirális nyílegyenes útonszáguld a katasztrófa felé. Most már csak idő kérdése,hogy a szüleim megijedjenek és hazahívjanak, és eziszonyattal tölt el. Ez a mendemonda a Lady Elizabeth tel kötendőházasságról roppant veszélyes. Még én is tudom, hogy akiegy királyi hercegnőt a tanács engedélye nélkül veszfeleségül, felségárulást követ el – hogyne tudná akkor azadmirális! De attól félek, saját maga leplezte le szándékait. A ház népe szerint azok után, amit egymással műveltek,Lady Elizabeth aligha rosszallhatja a tervet. – Miért, mi volt köztük? – tudakolom Ellen asszonytól. – Ez így nem mehet tovább, Jane – feleli habozva –,mert többen is komoly bajba kerülhetnek. Amikor még

Chelsea-ben laktunk, az admirális és Lady Elizabeth tiltottmódon helytelenkedett egymással, de a királyné, mielőttmég túl messzire merészkedtek volna, közbelépett, éselküldte a háztól a hercegnőt. De most minden jel arra vall,hogy az admirális fel akarja éleszteni a kapcsolatot. Nyilvánvaló. Magam is így sejtettem. – Olvasd csak el ezt a levelet, Jane! – mondja a dadám.– Kat Ashley írta. Mrs. Ashley szerint ifjú úrnője kijelentette: ha a lordprotector és a tanács megadja az engedélyt, ő nem fogjakikosarazni az admirálist. – Ha kíváncsi vagy a véleményemre – jegyzi meg kurtánEllen asszony –, az admirálisnak esze ágában sincsengedélyt kérni. Azt rebesgetik, hogy rövid időn belül őszeretne a bátyja helyére lépni. Félek, csak idő kérdése,hogy valaki ujjal mutasson rá, és felségárulással vádolja. Micsoda borzalmas gondolat… – Nem kellene figyelmeztetni, hogy veszélyben van? – Őt? Hiszen imád a veszéllyel kockázni! Azt gondolod,odafigyelne? Az édesanyja már megpróbálta jobbbelátásra bírni. Azt felelte: foglalkozzon inkább ahímzésével. – De valakinek akkor is közbe kellene lépnie… – Azaranyos kisbabára gondolok, amint ártatlanul szundikál agyerekszobában. – Már csak Lady Mary kedvéért is… – A magunkfajtára úgysem hallgatna – sóhajt fel Ellenasszony. – Legföljebb imádkozhatunk, hogy ne történjensemmi végzetes, és az admirális észre térjen, amíg nemkéső. Seymour Place, London 1549 januárja Teljes a felfordulás. Az admirálist letartóztatták, és atanács megkezdte kihallgatását. Sajnos úgy látszik, igazvolt a hír: valóban azon munkálkodott, hogy megdöntse

bátyját, a protectort. Ám a letartóztatás körülményei akkoris rémisztők. Lady Seymour a fájdalomtól összeomolva ül anagyteremben, és mialatt a komornája levendulavízzeldörzsöli a halántékát, beszámol a tragikus történetről,melyről közvetlenül nagyobbik fiától, a lord protectortólértesült. A ház minden lakója, a főkomornyiktól a kuktákig,a helyiségbe tódult, hogy meghallgassák. Én LadySeymour lábánál térdelek, és szorosan fogom göcsörtöskezét, abban a hiú reményben, hogy megnyugtathatom. – Fowler eltűnésével kezdődött az egész – mondja. –Tudják, vele küldött a lord időnként pénzt a királynak.Mondta is nekem: aggódik, amiért Fowler nem tért vissza.Nos, amikor ismét titkos küldetésben járt, leleplezték, és atanács elé vitték kihallgatásra. A lady egész testén borzongás fut végig; majd ígyfolytatja: – Ezután a lord protector magát az admirálist hívatta. Atulajdon két fiam – és az egyik a színe elé idézi a másikat!Tom, amilyen heves a vére, nem volt hajlandó a bátyja eléjárulni; azt írta vissza, hogy az időpont nem felel meg neki.De néhány nappal ezelőtt egy este, éppen ebben aszobában, azt mondta nekem: érzi, ahogy könyörtelenülszövődik körülötte a háló, egyre szorosabbra ésszorosabbra. És ekkor erőszakos tettre szánta el magát. –Lady Seymour elhallgat, és levegő után kap. – Az az őrültötlete támadt, hogy elrabolja a királyt. – De hát hogyan képzelte ezt? – hördülök fel. – Titokban kulcsokat készíttetett őfelségelakosztályához, kisasszony! – Az idős hölgy szipákolva nyúla zsebkendőjéért. – Fowlert bízta meg vele, busás juttatásfejében. Így az éjszaka sötétjében lopva bejuthatott akirályhoz, hogy magával vigye. Ki mert volnaszembeszegülni vele, ha ilyen értékes zálog van akezében?

Az idős hölgy szeme csupa könny, de hősiesen folytatjaaz elbeszélést. Némely hölgy elsírja magát, másokhitetlenkedve csóválják a fejüket. Önkéntelenül sírni kezdekén is; minden hibája ellenére kedveltem az admirálist. – De közbeszólt a balszerencse – folytatja LadySeymour. – A király hálószobája előtt aludtak ugyan azőrök, de amikor az admirális hangtalanul kinyitotta az ajtót,őfelsége spánielje dühös csaholásba fogott, és rá akartugrani. Az admirális ostoba módon lelőtte a pisztolyával, ésezzel a saját vermébe esett. Berohantak az őrök, a királypedig, aki elszörnyedt kis kedvence vesztén, elrendelteTom letartóztatását. – De hiszen a király jó barátja az admirálisnak! –kiáltom. – Nagyon szereti a bácsikáját! – A kisujját sem mozdította a kedvéért – suttogja LadySeymour, és lehajtja a fejét, hogy elrejtse kicsordulókönnyeit. Hát hogy lehet ez? – tűnődöm reménytelenül. De ugye azadmirális meg fog menekülni? Képtelenség, hogy a sajátbátyja és a tulajdon unokaöccse elítéljék! Milyen gyakranemlítette, hogy meghitt viszonyban van a királlyal! Ez csaknyom valamit a latban… – De történt egyéb is – szólal meg újra a szegény időshölgy. – Tom minden alkalmat megragadott, hogyhangosan gáncsolja a bátyja kormányzását. És ezzel nemérte be: embereket toborzott azzal a céllal, hogymegdöntsék a protectort. Sokakat meg is vesztegetett,hogy közreműködjenek a tervben. És még arra is képesvolt, hogy a szekrénye ajtajára belülről valamilyenkimutatást tűzzön. A saját szememmel láttam, de nemtudtam megfejteni, mire való. Nos, listát vezetett azokról,akiket már beugratott, és azokról, akiket ezután akartmegnyerni. Hogy valaki ilyen könnyelműen gyártsonbizonyítékot önmaga ellen – szinte hihetetlen! Ó, milyen felelőtlen volt az admirális! Mily kevésségondolta át balga és elhamarkodott tetteinek

következményeit… – És itt van még, mindennek tetejébe, a LadyElizabethet illető házassági terv! – Lady Seymour csakcsóválja a fejét. – Nyíltan kérkedett vele. Most aztán ahercegnőt is kihallgatják, az egész személyzetével együtt. Ellen asszony riadtan pillant rám. Tudom: ő Mrs. Ashleytfélti. De mi lesz magával Elizabethtel? Vajon az esze mega bátorsága kihúzza-e a csávából? Értesüléseink szerint az admirális elleni súlyostanúvallomások napról napra szaporodnak. Attól tartok,aligha lehet kétséges, hogy gonosz szándékokat tápláltbátyja iránt, és az országra nézve veszélyt jelent. Sok szóesik a Lady Elizabethet érintő arcátlan házassági tervről is,és még az is kiderült, hogy engem meg a királlyal akartösszeboronálni; állítólag rajtunk keresztül szándékozotturalkodni, mint a trón mögött álló teljhatalmú védnök, ésbármilyen felháborító ez az elképzelés, nagyon is hihetőenhangzik. Attól félek, ő is csak használni akart, és aszemélyem soha nem volt számára fontos. Azt is bánom,hogy a nevem ilyen szégyenletes összefüggésben forogközszájon, holott semmit sem tettem, amivel eztkiérdemeltem volna. Lady Seymour el akar vinni Wulfhallba, a családwiltshire-i rezidenciájára, hogy megszabaduljak abotránytól és a pletykáktól. Egyelőre azonban még mindigLondonban, a Seymour Place-ben lakunk. Ide érkezikapám futára, aki velem akar beszélni. – Milady, a márki úgy rendelkezett, hogy csomagoljonössze minél gyorsabban, és térjen vissza velem Bradgate-be. Őlordsága azt is közölte, hogy a mai napon szállítottákát az admirálist a Towerba, és egy ilyen ember házábanladységednek semmi keresnivalója. Majd odafordul Lady Seymourhoz, aki szívet tépőzokogásban tört ki. Szegény idős hölgy csak most tudtameg, hogy a fiát a Towerba vitték.

– Igazán sajnálom, úrnőm, hogy ilyen hírt hoztam –mondja. – Bár volna kellemesebb jelentenivalóm is, decsak annyit tudok, amennyit őlordsága rám bízott. Őjelenleg az udvarnál van, de azt kívánja, hogy Lady Janevisszatérjen édesanyjához Leicestershire-be. Hálás lennék,ha elrendelné, hogy készítsék össze a holmiját azinduláshoz. Lady Seymour nagy erőfeszítések árán összeszedimagát, és hívatja Ellen asszonyt, aki szemlátomástmegrendülten veszi tudomásul az utasítást. Bizonyára tudja,mi játszódik le bennem a hírre, hogy sorsom ismét anyámkezébe kerül. Mindamellett apámat sem lehet elítélni. Nemhozhatok szégyent nevemre és származásomra, nemveszélyeztethetem házassági kilátásaimat azzal, hogy egyfelségárulással vádolt személy háztartásában maradok, ésa család becsületét sem mocskolhatom be abűnrészesség gyanújával. Kifejezéstelen arccal botorkálok fel a szobámba, ahol aszolgálók már ráncigálják ki a fiókokból a ruháimat,könyveimet és más javaimat, életem két legboldogabbévének roncsait. A holmim szánalmasan, oda nem illőnhever az ágyon. Dr. Aylmer lép be, és nem tudja mire vélnia különös látványt, de amikor ránézek, felfedezi arcomon akétségbeesést, és ösztönösen magához ölel. – Ne féljen, Jane – mondja. – Én elkísérem, és majd ateológiában, a filozófiában meg az irodalomban keresünkvigaszt. – Azt hiszem, nem bírom elviselni – suttogom bele amellét fedő kemény gyapjúszövetbe. Kényelmetlen ésszokatlan ez a közvetlen érintkezés egy férfival, de mégisjólesik az emberi melegség és a dr. Aylmerből áradó erő. – Isten nem mér ránk olyan próbatételt, amelyet nemtudunk elviselni – csitít –, és azt se felejtse el, hogygöröngyös út vezet az égi királyságba. Most haza kellmennie, de az út végén egy másik otthon várja – erregondoljon. Addig pedig megmarad királyi vérből való

hercegnőnek, és fel kell készítenie a lelkét a házasságra,mert ezt a sorsot rendeli ladységednek az Úr. Mindenbizonnyal sokan mások is lázadtak már a sorsuk ellen, deaztán arra törekedtek, hogy jóra fordítsák, ami adatottnekik. Tegyen így ön is. És most mit szólna, ha szépenösszecsomagolnánk a könyveit? Bradgate Hall 1549 januárja – Tehát itt vagy megint – mondja az anyám, és vizslatónvégigmér. – Nem sokat nőttél, amióta elmentél, de a színedjobb, és kezdesz kigömbölyödni. – Pillantása bimbózókeblemre siklik, amely épphogy felfedezhető a sima feketebársonyruha alatt. – Látom, még mindig ilyen sötét holmikban jársz –mondja, az orrát felhúzva. – Ezzel tartozom a néhai királynénak – felelem. – Úristen, te lány, az udvari gyász már két hónappalezelőtt véget ért! Ezentúl csinosabban kell járnod. Biztosraveszem, hogy az admirális azért sem intézhette el aházasságodat, mert csökönyösen úgy öltöztél, mint egypápista apáca. Lefogadnám, hogy a királynak elég voltegyetlen pillantás, és máris meggondolta magát. – Milady téved – válaszolok dacosan. – Sajnos az azérzésem, hogy az admirálisnak kevesebb befolyása volt akirályra, mint azt magával elhitette. – Mert sült bolond volt – jelenti ki anyám mélymeggyőződéssel. – De most drágán megfizet érte… Mi lesz a sorsa? – Az, ami minden árulóé – feleli zordul. – A fejét veszik. – Ó, mennyire sajnálom… – hebegem, mert hiszenvalóban megszerettem ezt az embert, aki mindigbarátságos volt, mókázott velem, és soha egy rossz szavanem volt hozzám. Feljajdulok a szörnyű gondolatra, ahogyott térdel a tőke előtt, és várja a halálos csapást.

Milady azonban váratlanul a vállamba markol és megráz. – Nehogy már az ilyen alakokra pazarold arokonszenved! – sziszegi. – Legjobb, ha szépen elfelejtjük.Apád már bánja, hogy valaha is dolga volt vele, éstanúskodott is ellene a tanács előtt. Hagyd ezt az egészet ahátad mögött, és vértezd fel magad erénnyel ésengedelmességgel! Lesütöm a szemem. – Most pedig indulj a szobádba! – förmed rám. –Dolgom van, te pedig segíts Ellen asszonynak akicsomagolásnál! Az íróasztalához lép. Hetek óta nem látott, de már el isfelejtette, hogy itt vagyok. Este álomba sírom magam. Ritkán engedek azönsajnálat könnyeinek, de most úgy jelenik meg előttem ajövőm, mint egyetlen hosszú, végtelen és kilátástalanalagút. Nem változott semmi. Két évig voltam távol, demiladynek alighanem egyetlen percig sem hiányoztam.Tudom, kötelességem, hogy szeressem az anyámat, deezekben a pillanatokban csak gyűlöletet érzek iránta, és ezszörnyű érzés, mert Isten zokon veszi a kötelességszegést,így hát ébren fekszem, könyörgök Istenhez megértésért éssegítségért, és hiába tiltakozik a józan eszem, aztszeretném, ha ismét Chelsea-ben volnék, a királynégyöngéd gondoskodására bízva. De azok a napokmindörökre elmúltak, és azt hiszem, soha már olyan boldognem leszek. Bradgate Hall 1549 márciusa Napokba telik, amíg a londoni hírek elérnek hozzánk, deapám rendszeresen ír az udvarból, így hát lépést tartunk azeseményekkel. Azt írja, elég bizonyíték gyűlt össze, hogy azadmirálist hóhérkézre adják, de a tanács még kivár, mertannyira feldúlták őket a jelentések a vádlott és LadyElizabeth kapcsolatáról. Megrendülve hallom, hogy

miközben Lady Elizabethet kényelmes hatfieldi házábanőrzik, a személyzetét, köztük Mrs. Ashleyt is, a Towerbavitték kihallgatásra. Szegény Mrs. Ashley sajnos nemvalami erős jellem, elképzelni sem merem, mi lesz vele. Milord azt írja, hogy Mrs. Ashley vallomást tett aChelsea-ben lezajlott botrányos üzelmekről, amelyekalapján minden istenes emberben feltámadhat a gyanú,hogy Lady Elizabeth talán már nem olyan tiszta, mintelvárható volna. Anyám megkérdi, tudtam-e én minderről,de én közlöm, hogy semmit sem láttam, elvégre ez azigazság; az akkori feltételezéseimet megtartommagamnak. Újabban már Lady Elizabethet is szigorú kihallgatásnakvetették alá, pedig szegény csak tizenöt éves. Apámszerint semmit sem árult el, és egyetlen szót sem mondott,amit ellene vagy az admirális ellen fel lehetne használni. Aztírja, a végén a tanács is feladta; rájöttek, hogy a kisboszorka – ahogy apám nevezi – zsebre teszi őket.Mindazonáltal a hercegnő kegyvesztetté vált, nemlátogathatja az udvart, és visszavonultságban kell élnie.Hamarosan, legnagyobb megelégedésemre azt hallom,hogy látványosan úgy él és úgy öltözködik, ahogy józan éserényes protestáns hajadonhoz illik, és minden jel szerintaz a célja, hogy helyreállítsa megcsorbult jó hírét. De az admirális nem ússza meg ilyen olcsón. Egy reggel milady levéllel a kezében lép be hozzám. – Rossz hírre kell felkészülnöd, Jane – mondja. – Aparlament meghozta a hűtlenségi ítéletet az admirális ellen.Fej- és vagyonvesztésre szól, és ezelőtt három nappal afejét vették a Tower Hillen. Felfordul a gyomrom. Önkéntelenül a torkomhoz kapok,és borzongva próbálom elképzelni, milyen lehet ezzel aszörnyű halállal szembenézni. Az admirális úgy áll előttem,amilyennek ismertem: jól megtermett, életkedvtől szikrázóférfiként, aki tele van erővel, energiával. És most, élete

virágjában, lekaszabolták. Éjszakánként rémálmokkísértenek, akárcsak kisgyermekkoromban, amikormegtudtam, hogyan halt meg Howard Katalin. Napközben pedig a szegény kis Lady Mary Seymourért,a királyné és az admirális csecsemő lányáért imádkozom,aki most teljesen árva lett, és az apját sújtó ítéletkövetkeztében vagyontalan is. Úgy hallom, hogymostohanagyanyám, vagyis Suffolk hercegné gondjairabízták. Nagyon fog hiányozni az édes kis teremtés. És most titkon egy másik kisbabáról sustorognak, akitállítólag Lady Elizabeth szült volna az admirálisnak, de atanács bérencei megölték. Nem tudom elhinni, hogy LadyElizabeth, ez a sokoldalúan eszes fiatal teremtés, ilyenerkölcstelen és ostoba viselkedésig alacsonyodott volna.Ebben az esetben bizonyosan alaptalan a pletyka. Nemhagyom magam megtéveszteni, de mélységesen szánomaz unokanővérem, akinek élete épp úgy zátonyra futott,mint az enyém. Még ha az admirális valóban elcsábítottavolna, akkor is egyedül ő a bűnös, mert Elizabethakkoriban jóformán gyerek volt még, és az admirálist nemlehetett egykönnyen leszerelni. Nem igazság, hogy a lányszenvedjen a férfi bűnéért, de hát mikor igazságos az élet?Ezt a keserű leckét már megtanultam.

John Dudley, Warwick grófja

Ely Place, London 1549 ősze Ha a tükörbe nézek, öles, bikanyakú férfit látok, hidegfekete szemmel. Nem valami csinos ábrázat, no de ahiúság soha nem tartozott a hibáim közé. Először ésmindenekelőtt katona vagyok, aki mind a csatatéren, minda tanácsteremben jól gyümölcsöztette stratégiaitehetségét. Vannak, akik könyörtelennek mondanak, és akirám néz, hajlamos, hogy ezt el is higgye, de én inkábbgyakorlatias alkatnak tartom magam, akinek szemében acél szentesíti az eszközt. Most vendégeket várok, és hamarosan ott ülök majd azasztalfőn Ely Place, az én fejedelmi londoni rezidenciámgazdagon berendezett ebédlőjében, és körülhordozomravasz tekintetemet a puritánul öltözött nemesek éspüspökök gyülekezetén. Úgy vélem, valamennyiükbenmegbízhatom. – Akkor hát, urak, egyetértünk – mondom. Nem ez azelső összejövetelünk; tárgyaltunk már, és utána mindenjelenlévővel négyszemközt is beszéltem, tehát bátranlehetek őszinte. Minden tekintet rám szegeződik. – Ugyanazt gondoljuk mind – jelentem ki. – Le akarjukváltani a lord protectort. Elviselhetetlen pökhendiségévelnemcsak a királyt idegenítette el, hanem számostanácsosát is. – Az utóbbiak közül többen is jelen vannak,így Cranmer érsek, valamint Arundel és Southamptongrófjai – sokatmondón feléjük bólintok. – Továbbákatasztrofális háborúkat folytatott Skócia és Franciaországellen. Ahelyett hogy dicsőséget szereztek volna Angliának,ezek a háborúk csak nyomort és megaláztatást hoztakránk. És az az érzéketlenség, amellyel tulajdon öccsét avérpadra küldte, sokak szerint hitvány testvérgyilkossággal

vérpadra küldte, sokak szerint hitvány testvérgyilkossággalér fel; saját szavaikból ítélve önöknek is ez a véleményük. –Szünetet tartok, hogy fokozzam a vád hatását, aztánmennydörgő hangon töröm meg a csendet. – És mintha ezmég nem volna elegendő, Somerset számos, irántaeredetileg rokonszenvre hajló lordot haragított magára,amikor szembeszegült a közföldek bekerítését célzó józanpolitikával, és a kormányzás minden területén szabad utatengedett a maga kártékony, liberális nézeteinek. Elég volt.Somersetnek mennie kell! – Somersetnek mennie kell! – visszhangozzák többen. –Úgy van! Úgy van! Felemelt kézzel kérek csendet. – Angliának most erős kéz kell, olyan emberé, akiszembeszáll Lady Maryvel, a katolikus vallás konokvédelmezőjével. Őfensége továbbra is szilárdanragaszkodik a miséhez, dacolva az általa semmibe vettkormány ismételt megrovásaival és fenyegetéseivel, miveltudja, hogy ha Angliában túl forró lesz lába alatt a talaj,bármikor segítséget kérhet unokafivérétől, a császártól. Eztnem tűrhetjük tovább! – Nem, nem, ez tűrhetetlen! – zúg a kórus. Ekkor felállok,és kezemmel az asztalra támaszkodva előrehajolok. – Olyan uralkodót akarunk, aki állhatatosan védelmeziés erősíti a protestáns vallást, akinek elegendő katonaitapasztalata van ahhoz, hogy Anglia biztonságát és európaihírnevét megvédje minden katolikus fenyegetéstől. – Úgy van! Úgy van! – harsogják, ám egyesek kérdőnpillantanak rám. – De ki légyen ez az uralkodó? A kérdést az én derék bajtársam, Dorset márki tette fel.Nem valami nagy politikus, de megbízható, és az intrikábanis járatos; amellett hasznos szövetséges is, lévén hogy afelesége igényt tarthat a trónra, ezenkívül van három eladólányuk, akiknek ereiben a Tudorok értékes vére folyik. – Ez kellő megfontolást érdemel – válaszolom, bár

véleményem szerint a vázolt feladatra Angliában egyetlenember képes, és az én vagyok. – Önmagát kellene jelölnie, Lord Warwick – jelenti kiekkor Dorset, és tucatnyi hang helyesel lelkesen és jólesőn. – Látom, az urak egyformán gondolkodnak – mondom. –Szívből örvendek, amiért számíthatok támogatásukra. – Szavunkat rá! – harsogják a jelenlevők. – Hálásan köszönöm – biztosítom őket, és visszaülök ahelyemre. – Akkor első dolgunk az, hogy megállapodjunk,mikor és miként állítjuk félre a lord protectort. Később, miután a többiek eltávoztak, Dorsettelmegosztozunk egy kancsó fűszeres boron a kihunyóbanlévő tűznél. – Tudom, mit tartanak felőlem az emberek – mondomeltűnődve. – Azt mondják, árulónak vagyok a fia. Ámdesoha nem engedtem, hogy apám igaztalan kivégzéseeltántorítson a hűségtől, amellyel a koronának tartozom.Istennek hála, nekem több szerencse adatott, mintapámnak, és önnön képességeimnek köszönhetem jelenpozíciómat. – Lordságod valóban büszke lehet – ismeri el Dorset. –Főlovászmester, főadmirális, titkos tanácsos. És nincssenkinek a tanácsban ekkora befolyása. – Köszönöm, milord. És Isten áldása kísér a házasságmeg az utódok dolgában is. A tizenháromból, akivelhitvesem megajándékozott, heten még életben vannak. – És öten közülük délceg, erőtől duzzadó fiak! – jegyzimeg sóváran Dorset. Köztudott, mekkora csalódásszámára, hogy nem született fiú örököse. – Nagyszerencséje van, milord, hogy az Úr ennyire felkarolta, éshogy gyermekei kegyben állnak a királynál és nővéreinél is.Hiszen mind láthattuk, hogy amíg Lady Elizabeth azudvarnál élt, ő és az ifjú Robert elválaszthatatlanok voltak. – Valóban, Isten elhalmozott adományaival – bólintok. –De egyelőre, Henry, nem pihenhetünk babérjainkon.

Nekem is megvannak a magam ellenségei, akik nagygyönyörűséggel dobálnak sarat a jó híremre. – Ugyan ki szerzett hatalmat anélkül, hogy ellenségeketne szerzett volna? – teszi fel Dorset a szónoki kérdést. – Tudom, hogy nem alaptalanul ismernek aszívósságomról – felelem. – Mint ahogy azt is tudom, hogysokan, akik barátaimnak mondják magukat, pusztán csakfélnek, nehogy az utamba kerüljenek. – Elmosolyodom. –Mialatt kiépítettem a magam szövetségi rendszerét,időnként természetesen élnem kellett – nos, mondjuk így –némi megfélemlítéssel, de mindig gondom volt rá, hogy eztkedélyes modorral és bőkezűséggel enyhítsem. – Minden uralkodásra termett férfinak szüksége van egyadag kíméletlenségre – véli Dorset. –Pusztakedélyességgel még senki sem nyert csatát. – Nehogy alábecsülje a kiszámított heveskedés és aleplezett fenyegetések hatását! – figyelmeztetem. –Meggyőződésem, hogy a politikában komoly hátránytjelenthet az érzékeny lelkiismeret. Somersetnek példáulvan lelkiismerete, méghozzá az elavultan liberális fajtából,és lám, mire ment vele. Amellett pökhendi is, bár ezönmagában nem ártalmas, sőt, az uralkodáshoznélkülözhetetlen. Magam is pökhendi vagyok, méghozzásokkal hatékonyabban, mint ő, de amikor kivetem valakirea hálóm, képes vagyok rá, hogy el is bűvöljem. Somersettelellentétben engem nem terhel semmilyen gátlás. Amit megkell tenni, megteszem. Nevezzenek csak mohónak éskönyörtelennek, vádoljanak, hogy csak az érdekeimetnézem. Hiszen minden ember, aki az ember névre méltó,ugyanígy jár el, kiváltképp azok, akik az udvarnál akarnakérvényesülni. Dorset mélyen a szemembe néz. – Ha valaki az útjában áll, szép szóval vagy erőszakkal,de félre kell söpörni. – Milyen igaz – mondom baljós mosollyal. Mindketten

tudjuk, hogy a főhatalmat akarom magamhoz ragadni, éssenki sem állíthat meg utamon; Dorset pedig a nyerteshezakar szegődni. Tisztában van vele, hogy kiszámítottnyájassággal és megjátszott tisztelettel sikerült kezembekaparintanom az ifjú királyt, és Edward bizalmasebezhetetlenné tesz. Senki ne próbáljon elém akadálytgördíteni, mert életveszélyes ellenféllel lesz dolga. Felkészültünk az erőszak alkalmazására is, de amikorodáig jutunk, Somerset alig tanúsít ellenállást. Tudja, hogyvelem szemben úgyis alulmaradna. Most fogolyként senyved a Towerben, én pedig a tanácselnöke és Anglia tényleges ura vagyok.

Lady Jane Grey

Bradgate Hall 1550 januárja Az ablakon túl fehér a világ, hótakaró borítja. Bradgatefőkapuján szőrmébe burkolt lovas üget be az udvarra.Nézem, ahogy a háznagy elősiet, ujjaival pattint azistállószolgáknak, és üdvözli a látogatót. Roger Ascham mester az. Tudtam, hogy idevárják. Dr. Aylmer közölte velem még amúlt héten, örömteli izgalommal a hangjában. – A körülmények, Jane, sajnos nem a legkedvezőbbek –jegyezte meg. – Ascham mester megírta, hogy belefáradtLady Elizabeth szolgálatába. Megelégelte azudvartartásában tenyésző rosszindulatú intrikákat, melyekszemélye ellen kiváltképp irányultak, s az ifjú ladysajnálatos módon hitt is ezeknek. Kapóra jött, hogy LadyElizabeth a tizenhatodik születésnapján hivatalosanbevégezte tanulmányait, mert ha ő nem mondott volna felsürgősen, bizonyára szégyenletes módon elcsapják. – Gyalázat – mondom. – Sokkal értelmesebbnek ésélesebb szeműnek hittem a ladyt. – Szegény Ascham mester – folytatja Aylmer – visszatértCambridge-be, hogy folytassa tanulmányait. De a neveolyan széles körben ismert, hogy jóformán azonnalállásajánlatot kapott: legyen Anglia brüsszeli követének atitkára. Ascham lelkesen fogadta a nagyszerű lehetőséget,és azonnal igent mondott, azt remélve, így majd enyhül afájdalma, amelyet Lady Elizabeth elpártolása miatt érez.De most figyeljen, Jane! Amikor elmeséltem a szüleinek,hogy a barátom külföldre készül, rögtön meghívták, hogyelőzőleg látogasson el Bradgate-be – hadd derítsen felmindnyájunkat szellemével és tudásával. – Nem uraságod sugallta ezt nekik? – kérdem

ingerkedve. Mesterem szeme jókedvűen csillan fel. – Ó, igen; maguktól hogy is jutott volna eszükbe? Hát így érkezett meg Bradgate-be Ascham mester, denem fogadhatta senki, mert az egész társaság vadászniment. Én voltam a kivétel, olvastam a kandalló mellett. – Szívből örülök a viszontlátásnak, Ascham mester –nyújtok neki kezet. – Jöjjön beljebb, a nappaliban jó melegvan. – Én megyek elől, s amikor a hajlongó háznagyhozérek, frissítőket rendelek. Várakozás közben udvariasközhelyeket váltunk, de közben érzékelem, hogy Aschammester vizsla szemmel figyel. – Ön nem óhajtott vadászatra menni a szüleivel? –kérdezi, amikor magunkra maradunk. Töltök neki némibort, és arra gondolok: milyen kedves, milyen lágy ahangja! Mennyire alkalmas rá, hogy az emberből bizalmasvallomásokat csaljon elő! Jólesnék megosztani velekeserveimet. Kis fintort vágok. – Gyűlölöm a vadászatot. Inkább beletemetkeztem egykönyvbe; szerettem volna kiolvasni. Maga ismeri? –Átnyújtom neki Platón bőrbe kötött Phaedóját. A mestercsodálkozva nézi. – És ez jobban szórakoztatja, mintha a vadasparkbanlovagolna? – Egy napon sem említhető a kettő – felelem őszintemeggyőződéssel. – Az ő kedvtelésük csak árnyéka azörömnek, amellyel Platón eltölt. Úgy érzem, szegényeknekfogalmuk sincs róla, mi az igazi gyönyörűség. Ascham hamiskásan mosolyog. – És ladységed honnan ismeri ily zsenge korban azigazi gyönyörűséget? – Ön gúnyolódik velem, uram – mondom fülig vörösen. – Bocsásson meg, milady – szól, és meghajlik előttem.– És ne higgye, hogy tréfáltam. Valóban tudni szeretném,

– És ne higgye, hogy tréfáltam. Valóban tudni szeretném,mi vonzotta ehhez a felismeréshez, amelyben oly kevés nőosztozik, és férfiból sem sokkal több. – Elárulok önnek valamit, amin talán meglepődik –mondom. – Isten egyik legnagyobb adománya, hogymellém, akinek oly kemény, szigorú szülei vannak, dr.Aylmer személyében ily szelíd szavú tanítót rendelt. Nélküle,azt hiszem, megtébolyodnék. Elhallgatok, s az ajkam harapdálom. Miket beszélek ittennek az embernek, akit alig ismerek? Mit gondol majdrólam, hogy ilyen illetlenül nyilatkozom a szüleimről, ésmegfeledkezem a vendégnek kijáró tapintatról? – Elnézést, uram – mondom megtörten. – Eljárt a szám.Anyám őladysége bizonyára emlékeztetne rá, hogyudvarias társalgáshoz nem illik az ilyen beszéd. Dr. Ascham előrehajlik, és felemeli az állam. A szemecsupa gyengédség. – Velem nyíltan beszélhet, Lady Jane – mondjabarátságosan. – Rá fogok szolgálni a bizalmára. Néha, hazaklatott vagy gondterhelt a lelkünk, jót tesz, ha megosztjuka terhet. Őszintén remélem, hogy hálámat leolvashatja azarcomról. Olyan rég vágytam már rá, hogy kiönthessem aszívem. Mély lélegzetet veszek. – Bizonyára hálátlannak tart, de nem tehetek ellene… –Most már ömlik belőlem a szó, szenvedélyes zuhatagként.– Tudja, Ascham mester, bármit teszek a szüleimjelenlétében – beszélek vagy hallgatok, állok vagy ülök,eszem, iszom, nevetek vagy búsulok, varrok, játszom,táncolok és folytathatnám –, mindig tökéletesnek kelllennem, mert különben olyan élesen megfeddnek, olyankíméletlenül megfenyegetnek, hogy a fricskákról,csípésekről, pofonokról és más egyébről ne is beszéljek,mert vétenék a köteles tisztelet ellen… – Megint elpirulok,és a hátamon végigfut a hideg. A fiatalember elmélyültenfigyel. Bizonyára sejti, miféle megaláztatásokat álltam ki. –

Olyan boldogtalan vagyok – folytatom egyre hevesebben –,hogy már-már a pokolban érzem magam, egészen addig,amíg eljön az idő, és odamehetek dr. Aylmerhez, aki olyanszelíden, olyan élvezetesen oktat, és úgy megédesítminden ismeretet, hogy ameddig vele vagyok, nemgondolok semmi másra. De amikor elszólítanak tőle, sírvafakadok, mert akármit teszek, csak baj lesz belőle. Hát ezaz oka, uram, hogy a könyvemben ekkora örömöt találok.Ehhez mérten minden más szórakozás csak nyűg és teherszámomra. Lehajtom a fejem, hogy ne lássa könnyeimet, de úgylátszik, már észrevette őket, mert kezét az enyémrecsúsztatja. – Annyira sajnálom önt – mondja. – Bárcsak segíthetnékvalamit! A törvény azonban felhatalmazza a szülőket, hogygyermekeiket a legjobb belátásuk szerint fegyelmezzék, ésvannak, akik az önnel szembeni bánásmódot nem istartanák fölösen szigorúnak. Kényelmetlen csend támad. Az együttérzés nem elég,de cselekedni nincs módja, és ezt mindketten tudjuk. Ígyhát megköszörüli a torkát, és másról kezd beszélni. – A mesterével valóban jól járt, milady. Mindig aztvallottam, hogy a tanulást meg kell könnyíteni, és minélkellemesebbé kell tenni, a lelketlen büntetéseknek pedigezen a területen semmi keresnivalójuk. A tanítónakszerintem nem kényszerrel, hanem buzdítással kell céltérnie, bár tudom, hogy sokan másképp vélekednek erről.Ha bármely középiskolában körülnézne, látná, hogy a fiúkataddig verik, amíg nem fújják a leckét. – A maga felfogása a helyes – mondom; időközbenvisszanyertem nyugalmamat. – Az a jó, ha a tanulást nagykalandként éljük meg… – Megtisztelne vele, hogy megmutatja néhány munkáját?– kérdezi dr. Ascham. Érdeklődése oly boldoggá tesz,hogy egész halom papírral és könyvvel jövök vissza, és eléterítem néhány görögből készült fordításomat.

– És ezt egyedül csinálta? – kérdi álmélkodva. –Valóban elsőrangúak. – Majd néhány görög nyelvű kérdésttesz fel, és a válaszok hallatán felkiált: – Hölgyem, akegyed tudása tökéletes! Egy óra telik el serkentő hatású eszmecserével, mígnema rácsos ablakokon át behatol a hazatérő vadásztársaságlármája. – Mondja, Lady Jane: megtisztelne azzal, hogy levelezvelem? – kérdezi Ascham mester, miközben indulásrakészülődik. – Végtelen öröm lenne számomra, ha ilyenragyogó szellemű hercegnővel válthatnék leveleket… – Részemről a megtiszteltetés – felelem; meghat ésbüszkévé tesz a kérés, és melengeti szívemet, hogy ez anagy tudós, ez a szelíd és megértő férfi ajánlotta felbarátságát. – És milyen nyelven írjak? Angolul, latinul vagygörögül? – Mindhármon! – mondja széles vigyorral. – De ezt mégmegbeszélem dr. Aylmerrel. Ó, hogy fogom várni a leveleit!Van külföldön jó néhány tanult barátom, akik ámulattalértesülnek majd a kegyed teljesítményeiről. Ön példakéntállhat neme előtt. De úgy látom, megjöttek a szülei.Elmesélem nekik, milyen kedvesen és előzékenyenfogadott. Hátha egy időre megmenekül a ridegségüktől. Elmosolyodom. Hosszú ideje nem voltam ilyen boldog. Bradgate Hall 1550 tavasza, majd nyara Ascham mester állta a szavát. Szüleim hozzájárulásával,valamint dr. Aylmer és a házi káplánunkká előléptetett dr.Harding közreműködésével olyan levelezői hálózatotszervezett, amelynek révén korunk legelőkelőbbszellemeinek jó néhányával kerülhettem kapcsolatba. Alevelek immár Bradgate, Brüsszel és Svájc között jönnek-mennek, és a hit olyan megújítói, mint a hírneves HenryBullinger érzik megtisztelve magukat, amiért egy ilyenjelentéktelen kis fruskának írhatnak. Hízelgő jelzőiket

pironkodva olvasom: fényes szellemnek és a protestánsvallás díszének kiáltanak ki! Magyarázom magamnak, hogyezek csak irodalmias szóvirágok, de titkon sütkérezem azelismerésben. Ugyanakkor dicshimnuszaik megerősítenekabban, hogy még jobban igyekezzem, és jobbkeresztyénné, igazabb protestánssá váljak. Ennyidicséretre úgysem lehetek méltó, de legalább iparkodom,hogy valamit megérdemeljek belőle. Tudós levelezőtársaim elküldik nekem értekezéseiket,melyeket elolvasás után leveleinkben megvitatunk, énpedig segítséget kértem tőlük a héber nyelvelsajátításához, mert szeretném az Ótestamentumoteredetiben olvasni. Mindezen nagyra becsült férfiakhozfűződő kapcsolataimban arra törekszem, hogy szerény ésmagammal szemben szigorú maradjak. Mindenkor azIstennek adok hálát műveltségemért; és ahogyan Istenadományának tartom a hitet, kevéske tudásom is Tőleszármaztatom. Ahogy telnek a hónapok, úgy növekszik bennem abizakodás és a megértés. Aylmer azt állítja: érzékeli ezt aváltozást, és megállapítja, hogy nagy hasznomra van arendszeres kapcsolat e tudós férfiakkal. Minden bizonnyala jövőmet is szem előtt tartja, amikor Henry Bullingertől egypéldányt kér a házasságról szóló híres értekezéséből, hogylatinról görögre fordíthassam. Mialatt rovom a papírt, ahátam mögül figyel. – Nem hiszem, Jane, hogy valaha is akadt az angolnemességben bárki, aki ennyire rajongott volna a tudásért,mint kegyed. Nem csupán a fordításai kitűnőek, de zeneikészségei és kézimunkája is méltók a tudományoseredményeihez. Ha igazolódik, amit barátai remélnek, ésvalóban a király felesége lesz, Anglia igazi előkelőszellemű, keresztény királynét nyerne. – Dehogy vagyok én olyan példás személy, mintgondolja – tiltakozom. – Tökéletes ember nincs, dr. Aylmer. Tanítóm elmosolyodik.

– Ó, Jane, legföljebb egyetlen hibája van: túldogmatikusak a nézetei. Talán nem ártana, ha időnkéntmegértőbb lenne a mások gyengeségei iránt, vagyelfogadná, hogy lehetnek esetek, amikor nem mindenki értegyet önnel. A bírálat meghökkent. – Nem tehetek mást, mint amit a hitem sugall. – Akkor tartsa szem előtt, hogy a hitnek nem mindentétele van kőbe vésve. Ön, gyermekem, még nagyon fiatal,és a fiatalok hajlamosak a dogmatizmusra. A bölcsességetés a mérsékletet állítólag a kor hozza meg, bár ahogy amai világot elnézem, mindinkább kételkedem ebben.Mindazonáltal ne felejtse el, amit mondtam, és tanulja meg,hogy a hitbuzgalmat könyörülettel enyhítse. – Fájlalom a hibáimat, és igyekszem megjavulni –mondom. – Senkit nem akarok megbántani, sem önt, semmásokat, de az életem nem könnyű. Tulajdonképpen úgyérzem, mintha két életet élnék. Az egyikben emelkedettszínvonalon levelezem nagy emberekkel, akik érdememenfölül méltányolnak. A másikban csalóka reményeketdédelgető szülőknek vagyok a rossz természetű, megvetettleánya, akit időnként elviselhetetlen kegyetlenséggelsújtanak. – A könnyeimet már nem tudom visszanyelni. –Földi börtönben élek, úgy, mintha halott volnék, míg ön, dr.Aylmer, szabadon él és boldogul. Aylmer arca megfeszül a részvéttől. – Igazságtalan voltam – mondja a fejét csóválva. – Éppelég terhet cipel anélkül is, hogy én még szaporítanám.Reménykedjünk, hogy hamarosan fényes és dicsőségesházasságot köt. Meggyőződésem, hogy akkor sokkalboldogabb lesz az élete. – Istenem, add, hogy így legyen! – imádkozom. Oxford 1550 ősze Bókolok a király előtt, majd felemelkedem; ő komoly,

ünnepélyes tekintettel néz rám. Megnőtt, szögletesebb lett,és ami a legfeltűnőbb: fenségesebb a modora. Warwickgróf áll mögötte széles, kedélyes mosollyal. – Isten hozta Oxfordba, rokon – mondja magasgyerekhangján a király; ő is tizenhárom éves, akárcsak én,de a hangja még nem mutál. Hátrább lépek, ahol szüleimés a húgom állnak. Katherine most jár először az udvarnál,és mialatt ő is bókot csap, anyám sasszemmel figyeli.Kisebbik húgomat, Maryt, aki még csak ötéves, otthonhagyták a dadájával. Nem hiszem, hogy a szüleim valaha isaz udvar közelébe engednék. A király most apámat szólítja meg. – Remélem, jól utaztak, milord. – Köszönöm, felség, nem volt semmi fennakadás.Bizonyára felséged is élvezi ezt a kirándulást. – Meglehetősen, milord – feleli a király. – Mindenütthűséges ragaszkodással fogadtak, és jól esett látni, hogyalattvalóink általában betartják az új vallási törvényeinket. – Őfelsége már nagyon várja a holnapi harci játékokat –szúrja közbe Warwick. – Inkább vennék részt bennük, semhogy néző legyek –jegyzi meg Edward, és most inkább látszik tizenhároméves kamasznak, semmint királynak. – Felséged is tudja, hogy ez dőreség lenne. Ha valamibaleset érné, amitől Isten óvjon, semmi sem állna LadyMary útjába, ő pedig trónra lépve ismét jogaiba iktatná apápista hitet. Edward a homlokát ráncolja és felsóhajt; most ismét akirályi énje lép elő. – Sajnos ez igaz… Bárcsak más meggyőződésrebírhatnám a nővérem, de hát megátalkodottan csökönyös.– Majd ismét a szüleimhez fordul. – Őszintén reméljük, hogyholnap megnézik társaságunkban a bajvívást. – A legnagyobb örömmel, felség – feleli apám, akimegérezte a király hangjából az elbocsátást, és mély

meghajtásokkal hátrál az ajtó felé; mi pedig a nyomábanugyancsak kihátrálunk. Másnap reggel anyám lázas izgalomban ront behozzám. – Jane, micsoda nagyszerű hír: a király azt óhajtja, hogyte ülj mellette a bajvívó térre néző galérián. Most aztán alegjobb formádban kell mutatkoznod, elég ebből avénkisasszonyos fekete-fehérből! Az arany damasztot,Ellen asszony, és hozzá felveheti azt a rubinfüggőt, amelyetKatalin királynétól kapott. Ellen asszony szalad a ruháért. Türelmesen hagyom,hogy felöltöztessen, de közben tiltakozni is merek. – Asszonyom, a király azt szereti, ha a hölgyekegyszerűen öltöznek. Nem lehet, hogy szerényebbviseletben inkább megnyerném tetszését? – Eh, mit! Az udvarnál mégsem jelenhetsz megapácaként. Mindezt már többször megvitattuk, és többé nehalljak róla! Sokkal több udvari tapasztalatom van, mintneked, és tudom, mit várnak el a hölgyektől. Most pedig neizegj-mozogj, hadd húzza meg Ellen asszony jó szorosra amellfűződ. Nem merek tovább vitatkozni. A két lovag fényes vértben, fején tollas sisakkal, szilajulront egymás felé, lándzsáját előreszegezve. Mialattátugratnak a fapalánkon, a lelkes nézősereg rekedtreordítja magát. Én, aki valóban ott ülök őfelsége és egy kiscsoport kedvelt udvaronc társaságában, görcsösenmarkolom a galéria ablakpárkányát. – Leesett! Sir Robert a földön van! – kiáltja a király,amikor az egyik lovas nagy csörömpölés közepette kizuhana nyeregből. Előbbre hajolok, és ijedten lehelem: – Remélem, felség, nem sérült meg súlyosan. – Nem hiszem – mondja, de a pórul járt lovagszerencsére már fel is tápászkodott, és integet a nézők

felé, akik tapssal jutalmazzák. Közben Sir James Knollys,az összecsapás győztese csataménjén a galériához üget,és hetyke mozdulattal meglengeti sisakját. – Legyen öné a tisztesség, Lady Jane – mondja a király,és átadja a lovagnak kijáró aranynyilat. Fülig pirulva állok fel. – A bátorságáért, uram! – E szavakkal nyújtom át atrófeát Sir Jamesnek, aki megcsókolja a kezem, és azudvari módi szerint meghajlik. – Köszönet a megtiszteltetésért, szép hölgy! – kiáltja,majd ellovagol, én pedig gyorsan leülök; mélységeszavarba hozott a nyilvános figyelem. A lovagi torna ceremóniamestere már tanulmányozza aLovagság Fáját ábrázoló lista legalján szereplő neveket éspajzsokat, hogy megállapítsa, kik következnek. MellettemEdward király nyugtalanul fészkelődik a székén. – Bárcsak én is odalenn állhatnék! – mondja. – Az apáma legelső bajnokok között volt a listákon, neki senki semmert volna ellentmondani. De engem, úgy látszik, egészéletemre a néző szerepére kárhoztattak. – Nagy kár, felség – bököm ki. – Hát nem ragaszkodhata részvételhez? Felséged a király, akinek mindenkiengedelmességgel tartozik. – Ó, Jane – feleli sóhajtva –, milyen keveset tud kegyed!Azért nem hagynak vívni, mert el is eshetek. Akkor pedigLady Mary lenne a királynő, és képzelje csak el, az miveljárna. Kedvetlennek látszik. A délután több okból iskellemetlennek ígérkezik. A bőrfűzőm nagyon szoros, és amozgásban is akadályoz. Még nem alkalmazkodottfejlődésben lévő testemhez. Mozdulatlanul, merev háttalkuporgok ülőkémen a király párnázott széke mellett, ésegyetlen vágyam, hogy végre szabadon lélegezzem.Őfelsége az oldalamon mogorván nézi a bajvívást; úgytűnik, már elfelejtette, hogy én is itt vagyok, mint ahogy a

másik oldalán ülő Lady Mary Dudleyról sem vesz tudomást.Csak akkor szólal meg, ha néha szakmai megjegyzésekettesz a mögöttünk álló fiatal nemesnek. A szőke írfiatalembert Barnaby FitzPatricknak hívják, és újra meg újrarajtakapom, amint gazdája háta mögül elismerőn, nagytetszéssel legelteti rajtam azt a kék szemét. Bizonytalanulrámosolygok, fogalmam sincs, illik-e viszonozni egyfiatalember pillantását. A biztonság kedvéért arratörekszem, hogy rendületlenül a lovagi tornát nézzem, annális inkább, mivel anyám nem ül túl messzire, és érzem,ahogy rajtam tartja sólyomszemét. Amikor szünetet tartanak, és aranytálcákon frissítőketraknak elénk, a király hozzám fordul. – Ráismerek erre a függőre – közli. – Amostohaanyámé volt. John mester le is festette vele. Jóasszony volt, fájlalom a hiányát. – Én is, felség – mondom sóváran. – A férje viszont ostoba és veszedelmes ember volt –folytatja Edward, immár hűvösebb hangon. – Áruló terveketszövögetett, és a kutyámat is megölte. (Nem tudomeldönteni, melyik bűnt tartja súlyosabbnak.) Tudja, hogy azeljegyzésünkön is mesterkedett? – Hát… hallottam valami ilyesmit, felség. A király bizonytalanul néz rám. – Többek szerint jó ötlet volna – jelenti ki halkabban. –Mármint hogy kegyed meg én egybekeljünk. A tanítóimnaktetszik a terv, és szerintük megreformált hitünk számoshívének ebben van a leghőbb reménye. Seregnyi alaposindokot sorolnak fel, amely e házasság mellett szól, éslehet, hogy igazuk van. Kegyednek, Lady Jane, mi avéleménye? Megnémít a csodálkozás, amiért ezt a kérdést szóbahozta, de lassan felismerem, mennyi ember jó reményemúlik a válaszomon. – Én, felség – mondom nagyon komolyan –, azt fogom

tenni, amit felséged és a szüleim kívánnak. Régmegmondták nekem, hogy egy napon nagyon előkelőházasságot fogok kötni, de ilyen magasra sosem emeltema tekintetem. Hű szolgálója vagyok felségednek, és tudom,mi a kötelességem. – A kötelességünket, rokon, mindannyian ismerjük –jegyzi meg szigorúan Edward –, de ön személy szerint mitkívánna? – Felséged túlságosan megtisztel. Nem is igazántudom, mit mondjak… – A hangom elakad, fogalmamsincs, milyen választ szeretne kapni. Ekkor ő maga siet segítségemre. – Úgy értem, szívesen jönne hozzám feleségül, és lenneAnglia királynéja? – Ezt felségednek kérdeznie sem kell – felelem, és azarcom majd kigyúl. – Ez több mint amennyit kívánhatnék, ésnincs hölgy, aki ennél nagyobb tisztességre vágyhatna. Kényelmetlen csend támad. Lehet, hogy túl sokatmondtam? Nem túl messziről anyám fürkésző pillantásatapad ránk. Látszik, milyen szenvedélyesen szeretné tudni,miről beszélünk. Edward ismét felsóhajt. – Sajnos nem is kérhetek öntől ilyet. ÁllamérdekbőlElisabethtel, a francia király lányával jegyeztek el, éstanácsosaim úgy vélik, ez az érdek minden egyébmegfontolásnál többet nyom a latban. De szeretném, hatudná, hogy ha én csak Edward volnék, és kegyed csakJane, inkább kegyedet venném nőül. Mi ketten összeillünk,és a nézeteink is hasonlók. A hercegnő katolikus, és rámvár, hogy jobb belátásra bírjam. Isten adja, hogy nebizonyuljon túl konoknak. A királyok – teszi hozzácsüggedten – nem választhatnak szívük szerint. Aztakartam, hogy mindezt ön is tudja. – Értem, felség… – Meg vagyok döbbenve: hát ígyhiúsulnának meg szüleim nagyra törő elképzelései?

Egyszersmind különös megkönnyebbülést is érzek. Valamiazt súgja, hogy az élet nem lenne könnyű e hűvös, gőgös,érzéketlen ifjú oldalán. És angol királyné sem akarok lenni,bár ha Isten ezt jelölte volna ki kötelességemül, vállaltamvolna. – Igaz is – szólal meg a király, miközbensüteménymorzsákat töröl le a szájáról, és a serlegéért nyúl.– Még valamit. Ez a beszélgetés szigorúan kettőnk közöttmarad. – Természetesen, felség. – A szüleim lennének azutolsók, akiknek továbbadnám. Higgyenek csak továbbrais a királyi házasság lehetőségében, nekem így is megfelel.Legalább nem keresnek számomra másutt férjet, én pedigértékes időt nyerek, mielőtt a házasság igájába hajtom afejem. Tilty, Essex 1550 ősze A színjátéknak nem akar vége szakadni. Igaz, hogyEssex gróf társulata a legjobbak közül való, és csodásjelmezeivel meg díszleteivel szemet gyönyörködtetőlátványt kínál, de én most semmi élvezetet nem találokbenne. Lüktető fejfájás gyötör, és bár ez sokszor kíséri ahavibajomat, most más oka lehet. A végtelen fáradtságarra utal, hogy – Ellen asszony kifejezésével – bujkálbennem valami. Közben persze titkolni próbálom a rosszullétet, ésküszködöm az álmosság ellen, ezért végignézek a hosszúasztalon, van-e rajtam kívül más is, akiről lerí az unalom.Vendéglátóink, Lord és Lady Willoughby, gazdag essexinagybirtokos pár arcáról le nem foszlik a lelkes mosoly;még arra is ügyelnek, hogy a zenével egy ütemrebólogassanak. Miután Oxfordot elhagytuk, szüleinkrövidebb-hosszabb időre megszálltak több előkelőismerősüknél, hogy aztán két teljes hónapra jó barátaiknál,Willoughbyéknál állapodjanak meg.

Még két nap, és indulunk haza, bizonyára házigazdáinkjól palástolt megkönnyebbülésére. A pazar lakomát meg ahozzá tartozó színielőadást búcsúzásunk tiszteletérerendezték. Lord és Lady Willoughby között ül Lady Mary, akiátkocsizott newhalli házából, hogy díszvendégként tiszteljemeg az alkalmat. Úgy látszik, neki is tetszik a színjáték, bárhogy boldog-e, nehéz megállapítani. Lady Mary márharmincnégy éves, de sokkal többnek látszik. Arcát acsalódottság és a keserűség redői barázdálják, vöröshajában néhány ősz tincs fehérlik, és vézna, mint mindig.Mindenki tudja, hogy az élete nem volt könnyű, kivált nemaz elmúlt néhány évben; hevesen és ernyedetlenül csatázotta miséért, és hiába, hogy a nézetei helytelenek, kétségkívülsokat szenvedett miattuk. Az év elején azt rebesgették,hogy már-már el akart menekülni Angliából, ésunokatestvérétől, a császártól kért volna bebocsátást, debarátai az utolsó percben lebeszélték, mondván, hogy ha akirály örökös nélkül halna meg, ő pedig külföldöntartózkodnék, súlyosan kockáztatná trónutódlási esélyét, ígyhát itt maradt, s azóta is rendületlenül dacol öccsével mega tanáccsal. Bár Lady Mary tudja, hogy családom a reformált hitetvallja, ma mégis egész melegen üdvözölt. Meglehet, hogyugyanúgy fájlalja áttérésünket, mint mi az ő tévelygését ésmakacsságát, de úgy látszik, erős benne a családi érzés,és amikor anyámat, vagyis édesunokahúgát felemelte abókból, szeretettel megcsókolta. – Hogy van, kedves Lady Dorset? Remélem, kitűnően!És ez ugye a lánya, Lady Katherine? Szemrevaló kisteremtés, mondhatom, a természet nem bánt vele fukarul!Vezéreljék az áldott szentek, hiszen tudjuk, hogy a földiszépség földi kísértésekkel járhat. Ez pedig ki volna más,mint Lady Jane?! Bár kétfelől megcsókolt, és azóta is a legnagyobbudvariasságot tanúsítja irántam, mégis mintha bizonyos

hűvösség áradna belőle. Talán tudja, mennyire fájlalom,hogy kitart a római hit és a régi, hitelüket vesztett vallásiszokások mellett, holott mi valamennyien rátaláltunk az újés igaz útra, amely Istenhez vezet. Figyelem, ahogyelmerülten nézi a komédiát: csontos, merev hátú, nyiszlettkis teremtés, katolikus módra túlöltözötten és túlcicomázva.Túl nyíltan enged érzelmeinek; ő az első, aki nagyokatkacag a színészek bolondériáin. Anyám azt mondja, amécses is ugyanilyen könnyen törik el nála. Azt magam isláttam, hogy túl sokat foglalkoztatja a múlt; örökké kínosanhivatkozik „szent életű anyjára”, vagy kotlik régisérelmeken. Beszédét teletűzdeli a „Miasszonyunkra” vagyaz „áldott szentekre” kifejezésekkel, mintha nem tudná, mitszeretne hallani a király, vagy mit követel a törvény. Az abenyomásom, mindenre kész, hogy ingerelje azokat, akikaz igaz vallást tették magukévá. Nagy sokára véget ér a végeérhetetlen este, és ki-kielindul a szállása felé. Amikor átvágunk az udvaron, anyám bejelenti: – Lady Mary meghívott magához Newhallba, ha majdholnapután elhagyjuk Tiltyt. – Magamba fojtok egy aprónyöszörgést. Másnap reggel magas lázzal ébredek, és a tudatomcsak három nappal később tisztul ki. Ugyan magamhoztérek, de még minden tagom fáj. Betegségem alatt Ellenasszony ápolt, és szemlátomást örül felgyógyulásomnak. Negyednapra még jobban leszek, de az utazáshoz méggyenge vagyok. Anyám őladysége magasodik az ágyam fölé. – Örülök, hogy meggyógyultál, Jane, de most már felkellene kelned. A betegséged miatt kellett elhalasztanunkaz indulást Newhallba; de Lady Maryt most már nemvárathatjuk tovább. Szeretném, ha reggelre útra készlennél. – De úrnőm – tiltakozik Ellen asszony –, Lady Jane még

mindig nagyon gyenge. Még legalább két nap, amígutazhat. Milady összeszűkült szemmel néz rám. – Én egészségesnek látom – jelenti ki. – Különben semhiszek a gyerekek pátyolgatásában. Rajta, Jane, kelj fel,kapj be valamit, és készülj fel a holnapi utazásra! Továbbmár nem halogathatjuk. Miután elvonult, lassan kikecmergek az ágyból, ésfeltápászkodom. Forog velem a világ, és Ellen asszonynakkell támogatnia, hogy el ne essek. A tűz melletti székreroskadok, dadám gyorsan kendőt borít a vállamra, majdhoz egy tál sűrű, melengető levest, és amíg kanalazom, lenem veszi rólam a szemét. – Ugye, nem szívesen mégy Newhallba, Jane? –kérdezi. – Nem. Newhall katolikus ház. És azt hiszem, Lady Marynem rajong értem. – Ezt megértem – feleli. – De ugye nem tettetnéd magadbetegnek, csak hogy ne kelljen odamenned? – Nem, dehogy – mondom, mint ahogy ez is az igazság.– Valóban nem érzem jól magam. De tudom, miveltartozom a szüleimnek. – Én ebben nem is kételkedem – mosolyog a dadám. –De láttam, hogy anyádasszony ilyesmire gyanakszik. No,fejezd be szépen azt a levest. Jót fog tenni. Másnap reggel elköszönünk Lord és Lady Willoughbytól,de amikor felhágunk a kocsira, még mindig gyenge vagyokés szédülök. És mialatt a rugózatlan jármű az útnakkinevezett hepehupás földúton zötykölődik, viaskodom atorkom felé kapaszkodó hányingerrel, és az ágyam utánvágyakozom. Newhall, Essex 1550 ősze Newhall valóban tekintélyt parancsoló hajlék. Hatalmasfüggélyes palota, ötszáz láb terjedelmű homlokzattal,

függélyes palota, ötszáz láb terjedelmű homlokzattal,gyönyörű zárterkély-ablakokkal, tágas belső udvarokkal.Dédnagybátyám, VIII. Henrik birtokában volt; ahogy apámmondja, ő építtette át csillagászati költségen. A kapu fölé őrakatta ki a színpompás királyi címert, és az őbőkezűségének köszönhető, hogy a palota fényűző királyilakosztályokkal, csodálatos hosszú galériával és mégteniszpályával is büszkélkedhet. Csak ámulok, micsoda pompa veszi körül Lady Maryt,pedig hát tudom, hogy ő a trónörökös, és saját jogán isdúsgazdag. Ugyanakkor megbotránkoztatnak pápistameggyőződésének túlontúl kihívó és a ház szépségétmegszeplősítő jelei. A kápolnában szentek szobrai állnak,amelyek, még ha törvényt nem sértenek is, joggal szúrnakszemet minden jó protestánsnak. Valósággalmegkönnyebbülök, amikor szüleim udvariasan, dehatározottan elhárítják a misére szóló meghívást, mert ígypersze követnem kell példájukat. Mindamellett gondom vanrá, hogy meg ne bántsam tiszteletre méltóháziasszonyunkat, és kifogásként gyengélkedésemrehivatkozom. – Büntetlenül szegheti meg a törvényt – jegyzi megapámnak anyám. A ház népe jóformán teljes létszámban akápolnába sereglik komplétára. Katherine és Mary márlefeküdt, de nekem szabad még egy kevesetfennmaradnom. – Nem is értem, miért nézi el neki a tanács – felelimilord, és kihörpinti a serlegét. – A királynak óvatosan kell eljárnia – mutat rá anyám. –Tudja, hogy ha egyetlen komolyabb lépést tesz nővéreellen, magára vonhatja a császár haragját. – De azért megpróbált nyomást gyakorolni rá – véliapám. – Az nem elég. Mary éppúgy az alattvalója, mint mimindannyian. Tűrhetetlen, hogy a misét meghagyták neki. – Én aggódom Lady Maryért – vetem közbe.

– Teljes joggal – vágja rá apám nagy átéléssel. – Alegsúlyosabb veszéllyel kacérkodik. – Nem így értettem – magyarázom. – Én a lelkéértaggódom. Az van veszélyben, és ő mintha fel sem fogná.És a háza népének lelkét is kockára teszi. Bárcsakfelismerné az igazságot! – Mindig makacs volt, akár az anyja – mondja milady. – Valakinek rá kellene vezetnie a tévedéseire –erősködöm. – Már sokan megpróbálták – közli apám szárazon. – Derá még a fenyegetés sem hatott. Én azt mondom, rohanjoncsak a vesztébe. Csak magát vádolhatja érte. Felháborít ez a sekélyes gondolkodás. – Egy irgalmas lélekre lenne szükség, aki megmutatnáneki az utat. Anyám bosszús, de mulattatja is az önbizalmam. – Úgy érted, amin annyian elbuktak, ott te megállnád ahelyed? – Ha a lelke üdve lenne a tét, legalábbis megpróbálnám. – Te? Egy tizenhárom éves fityfiritty oktasson kiteológiából egy harmincnégy éves királyi hercegnőt? Mégmit nem! Azt hiszed, hallgatna rád? A legjobb esetben istolakodónak vagy gyerekesen nagyképűnek tartana. – Te csak ne keveredj semmi ilyesmibe, Jane –prédikálja apám. – Nem vitatom, hogy jót akarsz, de eljöheta nap, amikor szükségünk lesz Lady Mary jóindulatára, ésisten ments, hogy most ellenünk hangold. – Igenis, uram – mondom, de a szívem izzik abuzgalomtól, hogy Lady Maryt kivezessem a fényre. Másnap Lady Anne Wharton, Mary egyik udvarhölgyenyomában, az üres kápolnán át lépdelek a királyi lakosztályfelé. Útközben döbbenettel látom, hogy Lady Anne megáll,és térdet hajt az oltár előtt, amelyre már kirakták a miselegfőbb kellékeit, a szentostyát meg a bort.

– Miért hajlik meg? – kérdezem. – Talán Lady Mary akápolnában van? – Ijedten nézek körül, háthaelmulasztottam a hercegnőnek járó tiszteletadást. Lady Anne fintort vág. – Nem, milady – mondja –, ő nincs itt. MindnyájunkTeremtője előtt hajtottam térdet. Akaratlanul is felháborít ez az önmutogató pápista gőg,és sajnálom is szegény asszonyt veszélyestudatlanságáért. – De miért? – kérdezem. – Már hogy kerülne ide aTeremtő, mikor az ostyát nem ő sütötte, hanem a pék? Most Lady Anna van megbotránkozva. – Milady Jane! Istenkáromlás a szentostyáról ilyetmondani! Hát nincs önben semmi tisztelet? – Nem akartam megbántani, milady – mentegetőzöm. –De én azt vallom, hogy a mise által nem történik semmilyencsoda. Az ostya meg a bor megmarad annak, ami, és csaka pap áldásával lesz belőlük Krisztus Urunk áldozatánakjelképe. – Isten irgalmazzon önnek ezért az eretnekségért! –kiáltja az udvarhölgy, és úgy terel ki a kápolnából, mintapuszta jelenlétemmel is rontanám a levegőt. Lady Mary nincs a lakosztályában. Később, a kertbentalálkozunk, amint a kutyáit sétáltatja; szőrmebélésűbársonyköpenyt visel a hideg ellen. Hölgyei a nyomábantipegnek. – Ó, Lady Jane! – köszönt, és kezet nyújt. Semmikétség: hűvösebben viselkedik, mint amikor utoljáratalálkoztunk. Miközben térdet hajtok, jut eszembe, hogyLady Anne alighanem beszámolt neki a kápolnábantörténtekről. – Remélem, már teljesen felépült – folytatja. Ahangja jeges. – Igen, fenség, jól vagyok. Remélem, hamarosanfolytathatom a tanulmányaimat. – Tudom, gyermek, derekas nevelést kap – jegyzi meg.

– Több tudással látják el, mint amennyi hasznára válik, ésmindazokat, akik a neveléséről gondoskodtak, nemcsekély felelősség terheli. Az a bölcs, aki nem tud túl sokat,és egy kis alázat mindenkinek jót tesz. Szívesen mondanék ellent, de nem merek, apámfigyelmeztetése belém vésődött. Inkább szendén fejethajtok. – Fenséged alázatos rokona vagyok… De ami történt, megtörtént, és látogatásunkon atovábbiakban meglehetősen feszült a légkör. Való igaz:megbocsáthatatlanul goromba voltam, és bár az igazságaz én oldalamon van, be kellett volna fognom a szám.Fogalmam sincs, miféle démon száll meg manapság,fiatalabb koromban soha nem ragadott el így a szenvedély,és a véleményemet sem kürtöltem világgá, de mostanábanolyan harcosan fogom fel az élet dolgait, hogy nem ismerekmagamra. Ellen asszony szerint ez összefügg a korommal,de akkor is meg kell tanulnom, hogy legszenvedélyesebbnézeteimet is kordában tartsam, és lakatot tegyek aszámra. – Ne felejtsd el, hogy a másik fél érveit is meg kellhallgatni – mondogatja. – De a hit dolgában csak egyetlen félnek lehet igaza! –makacskodom. – Istenhez csak egyetlen út vezet – ezszilárd meggyőződésem. Bradgate Hall 1551 augusztusa Mint nyaranta oly sokszor, idén is visszatért aköleshimlőnek nevezett járvány. Londonban kinn a bűzlőutcákon halnak meg az emberek, és a király módosabbalattvalói vidéki házaikba menekültek a fertőzés elől. Mi isezért vagyunk most Bradgate-ben, ahol a szüleimvadászattal és egyéb szórakozással múlatják a hosszúnyári napokat. A ház egyik vendége milady ifjúmostohaanyja, Katherine Willoughby, Suffolk hercegné.

Mély gyászban érkezik, és rendkívül fontos híreket hoz. Nagyapám, Charles Brandon, Suffolk hercegeszületésem előtt néhány évvel vette nőül ezt a KatherineWilloughbyt, éppen aznap, amikor Boleyn Anna a világrahozta Lady Elizabethet. A félig spanyol vérű menyasszony –az édesanyja Aragóniai Katalin egyik udvarhölgye volt –közmondásosan szép nő hírében állt, és alighogy betöltöttetizennegyedik évét, negyvennyolc éves nagyapám elvettefeleségül. Az újdonsült hercegné később Parr Katalinudvarhölgye lett, így barátkoztam össze vele; és ő isrendíthetetlen protestáns volt. Nagyapámat még életébenkét fiúval ajándékozta meg, Henryvel és Charlesszal, akiktehát mostohanagybátyáim voltak. A hercegné most Bradgate-ben gyászol tovább. Kétkisfiát, a két egymást követő, de magas rangjukat csakrövid ideig viselő Suffolk hercegeket elragadta aköleshimlő. Anyám karjában zokog a fogadószobában.Nem talál szavakat, hogy érzékeltesse, mekkora tragédiaérte. – Az egyik csak napokkal élte túl a másikat –panaszolja. Szüleim összenéznek remegő válla fölött. Számukra arettenetes hírnek fontos üzenete is van: anyám így apjaegyetlen életben maradt örököse lett, tehát rá száll mind acím, mind a vagyon; apám pedig mint házastársa az őjogán viselheti a címet. Mostantól tehát a Suffolk herceg éshercegné titulus illeti meg őket, vagyis a főnemességlegmagasabb lépcsőfokára emelkedtek. Mihelyt szegény Lady Suffolk nyugovóra tért, milordborért kiált, hogy megünnepeljük feljebb jutását. – Ki hitte volna? – szólal meg sugárzó arccal anyám. –Nem azt mondom, hogy nem siratom a két kis öcsémet. DeIsten útjainak, bármily kiszámíthatatlanok, mindig megvan amaguk célja. Apám kitölti a bort, és körbeadja a serlegeket. Még

Katherine is kap egyet. – Őkegyelmességeikre, Suffolk hercegére éshercegnéjére! – kiáltja az eddigi Dorset márki. Megisszuk az áldomást. – Tudjátok, mit jelent ez az egész család számára? –kérdezi milady Katherine-től és tőlem. – Hercegi koronát is tetszenek majd viselni? –kíváncsiskodik Katherine. – Igen, de csak állami alkalmakkor – feleli mosolyogvaapám. – A hercegek és a hercegnék rangban az egész udvarinemesség fölött állnak – magyarázza milady. – Számoskiváltságban lesz részünk. Mi kapjuk a legkényelmesebblakosztályokat, sokkal nagyobb személyzet áll majdrendelkezésünkre, és több lovat is tarthatunk a királyiistállókban. – És úgy tudom, kenyérből, sörből, tűzifából és szénbőlis nagyobb lesz a napi járandóságunk! –toldja meg a listátszéles vigyorral apám. Milady elengedi a füle mellett ezt a megjegyzést, úgyfolytatja: – És ami a legfontosabb: minden bizonnyal sokkalnagyobb befolyásunk lesz a királynál és Northumberlandherceg őkegyelmességénél. Így hát, férjem, a fentieknélfogva haladéktalanul meg kell jelennünk az udvarnál. Úgyhallom, őfelsége Richmondba költözött át. – Úgy van, jobb, ha máris indulunk – bólogat apám. –Holnap reggelre befogatok, ti pedig csomagoltassátok bea ládákat. – És mi lesz Lady Suffolkkal? – kérdezem. – Jóisten, róla elfeledkeztem – kap a fejéhez anyám. –De semmi baj, addig maradhat itt, ameddig jól esik. Temajd gondoskodsz róla, Jane. Már egy hete vannak az udvarnál, engem pedig elnyűLady Suffolk vigasztalásának penzuma, amikor hírnök

érkezik. Apámtól hoz levelet. – Anyánk őladysége beteg – mondom Katherine-nek,miután átfutottam a levelet. – Először köleshimlőregyanakodtak, és attól féltek, órái vannak csak hátra. – Ó, szegény anya! – kiáltja aggodalmasan Katherine. – De szerencsére csak egy kis múló láza volt. Engemazonban Richmondba rendeltek, hogy segítsek azápolásában, és szórakoztassam, amíg felépül. – Talán még a királyt is megláthatod – mondja a húgomaz izgalomtól csillogó szemmel. – Talán – bólintok. – Én nem mehetek? – kérdi sóváran. – Nem, édesem, igazán sajnálom. Milord azt írja, hogytávollétemben rád vár a háziasszony tisztje. Katherine arca csupa levertség. – És Maryről is neked kell gondoskodnod. Egyedül nemboldogul. Megcsókolom a húgomat. – Hidd el, ha lehetne, maradnék. Engem nem vonz azudvari élet. De nincs választásom. Rám parancsoltak, tehátmegyek. – Bárcsak helyet cserélhetnénk! – sóhajtja Katherine. – Ezt mondom én is! – vágom rá fanyarul.

Frances Brandon, Suffolk hercegné

Richmond palota, Surrey 1551 októbere Október van, teljesen felgyógyultam, s immármaradéktalanul élvezhetem új, hercegnéi rangomat. Ahűvösebb idő megjöttével alábbhagyott a köleshimlő, atanácsurak és a nemesség visszatértek az udvarhoz.Henryvel együtt végre részünk lehet az új státuskiváltságaiban, sütkérezhetünk a felénk áramló hódolatban,az udvari ünnepségeken és állami eseményeken minketmegillető elsőbbségben. A királyhoz pedig közelebb állunk,mint valaha. Mások is előnyösen léptek feljebb a főrendekrangsorában. Warwick gróf, aki szemlátomást támogatóimegjutalmazásával akarja aládúcolni hatalmát, több újkinevezésre is rávette a királyt. William Herbert, a néhaiKatalin királyné sógora, Pembroke grófja lett, WilliamPaulet Winchester márkija, magát Warwickot pedigNorthumberland hercegévé léptették elő, hogy hercegtársaikörében ő legyen a rangidős. Sokan kaptak lovagi címet is. Ugyanekkor Somerset herceget, a korábbi lordprotectort kiengedték a Towerből, és ismét a királyszolgálatába állhatott (habár szerényebb beosztásban, ésazzal a feltétellel, hogy együttműködik az új garnitúrával).Henry szerint a hercegnek az a véleménye, hogyNorthumberland egész lépéssorozata őellene irányul, mivelőrizetbe vétele előtt egyedül ő tiltakozott John Dudleyegyeduralma ellen. Northumberland azonban túl gyors és túl veszélyesellenfél Somerset számára. A tanács előtt hazaárulássalvádolja, és ismét a Towerbe juttatja. Akiket ezzel a váddalnyel el a Tower, egyszer is ritkán szabadulhatnak, nemhogykétszer. Mialatt a tanács azon buzgólkodik, hogy vádiratot

Mialatt a tanács azon buzgólkodik, hogy vádiratoteszkábáljon össze a bukott herceg ellen, az udvarnál fojtotta légkör. Novemberben valamelyest enyhül a hangulat, merthíre jön, hogy Mary Guise, Skócia régens királynéjamegtiszteli látogatásával az angol udvart; Franciaországbóljön, ahol a lányát, Stuart Máriát, az ifjú skót királynőt kerestefel. Lázas előkészületek zajlanak fogadására, nagyszabásúmulatságokat terveznek, így hát mi is pompás új toaletteketrendelünk.

John Dudley, Northumberland hercege

Richmond palota 1551 ősze – Felséges úr – sürgetem a királyt –, Lady Maryt is megkellene hívnunk. – Minek? – kérdi Edward fagyosan. – Magára vontaneheztelésünket. – Értem, de felséged kihasználhatná jelenlétét, hogy újrakihallgattassa a misével kapcsolatos konoksága és acsászárral folytatott üzelmei mibenlétéről. A fiún látszik, hogy ezt az érvemet fontolóra veszi. – Igaz – bólint végül. – Politikai szempontból indokoltlehet. Mi több, milord, magam fogok beszélni vele. – Nagyszerű! – mondom ragyogó arccal. Lady Mary azén pozíciómat is fenyegeti, és üdvös lenne, ha minélhamarabb félreállítanánk. Tudom, hogy gyűlöl, amiért amise dolgában szüntelen zaklattam. És ha Edward utódnélkül halna meg, Lady Mary, mint királynő rögtön lecsapnarám. Minél hamarabb megnősül a király, és minélhamarabb fiút nemz, annál jobb. Még mosolygok, amikor bizalmasan a királyhoz hajlok. – Éppen ma küldtem futárt Franciaországba Elisabethhercegnő arcképéért. – Az igazság az, hogy semmiilyesmit nem tettem, de ezt hamar jóváteszem. – Aztjelentik, hogy napról napra szebb lesz. Vizsgáljuk csakmeg, helytálló-e a hír. – Nagyon várom már azt a képet – mondja a király, majdhalkabban teszi hozzá: – Mondja… khm… a keble formás-e? – Fülig vörösödik, én pedig elnevetem magam, és aligtudom megállni, hogy hátba ne veregessem uralkodómat. – Most már látom, hogy felséged nagyon is érett anászra! – harsogom. – Hiába, meg kell gyorsítanunk ezeketa tárgyalásokat!

– Azt már nem, uram, lassabban a testtel! – tiltakozikEdward. – A vallás kérdése még megoldásra vár. – Ez sem lesz akadály, felség – biztosítom. – Úgytudom, a hercegnő hajlandó áttérni. – Kérem ezt írásban – jelenti ki ifjú gazdám. –Akkormajd jöhetnek a földi gondolatok.

Lady Mary

Hunsdon House, Hertfordshire 1551. október–november Elkeseredve nézegetem a király idézésnek is beillőmeghívását. – Nem nehéz kitalálni, mi rejlik e mögött… – A hangomérdes, mint mindig, ha felindult vagyok. – Csapdábaakarnak csalni. Újabb kihallgatásról van szó. Nos, nemmegyek el, bármilyen szívesen ismerkednék is meg a skótrégens királynéval. Susan Clarencieux, legkedvesebb, legbizalmasabbudvarhölgyem a homlokát ráncolja. – De úrnőm, ez parancs. A király a saját kezével írta. – A király gyerek, aki Northumberland herceg markábanvan. Leülök íróasztalomhoz, és gyengélkedésem okánkimentem magam; erős kifejezésekkel élve érzékeltetemöcsémmel, hogy panaszaim súlyosabbak a szokásosnál.Mindenki tudja, milyen törékeny az egészségem. Utánaújabb, bizalmasabb levelet írok, a császári követnek, egyikleghívebb barátomnak szól. Neki megvilágítomtávolmaradásom valódi okát. – Van itt még egy levél, úrnőm – mondja Clarencieux, ésátnyújtja a pecséttel lezárt tekercset. Kibontom, és aszememhez emelem. A látásom soha nem volt tökéletes. – Unokatestvérem, Frances Suffolk írta. Tudatja, hogycsaládjával együtt jelen lesz a skót királyné fogadásán, éskifejezi reményét, hogy én is ott leszek. – Felsóhajtok. –Tudja, Susan, vallási nézetkülönbségeink ellenére iskedvelem ezt a Francest, és azon tűnődöm, nem ítéltem-emeg túl szigorúan Jane-t, a lányát, aki elvégre még csaktizennégy éves – ebben a korban a fiatalok túl merevenragaszkodnak a véleményükhöz, és nehezen kezelhetők.

– Nagyon szemtelenül viselkedett fenségeddel – jelentiki Clarencieux. – Igaz, de ahogy már király öcsémnek is sokszorelőadtam – bosszankodott is miatta –, az ilyen korú fiatalokkellő bölcsesség híján nem alakíthatnak ki önálló véleménytvallási kérdésekben, és könnyen tévútra vezethetik őketazok, akik a maguk érdekében a megrontásukra törnek.Jane minden bizonnyal eretnek nevelőinek és az udvarártalmas befolyásának lett a prédája. És semmi kétségem:ha alkalma nyílnék rá, és gyöngéd lelki útmutatást kapna,éppoly rendíthetetlen bajnoka lenne a katolicizmusnak, mintahogy most a protestantizmust védelmezi. – Én bizony kételkedem benne – fortyan feludvarhölgyem. – A gyöngédség – ez itt a kulcsszó. Isten amegmondhatója: eleget szenvedtem életemben ahiányától. Ki tudhatná jobban, mint ön, mennyire vágyódoma gyöngédségre, arra a szeretetre, amely a boldogcsaládok tagjait összefűzi… így hát Jane érzelmeit ismegértem valamelyest. Az ő családja nem boldog. Hanekem lehetőségem lett volna rá, hogy férjhez menjek, ésgyerekeket hozzak a világra – és Isten a tudója, milyen hőnvágytam erre –, belőlem sokkal szeretőbb anya lett volna,mint Frances rokonomból. Ő egyáltalán nem bántgyöngéden Jane-nel. – Ezt én is tudom, úrnőm. Mindenütt beszélnek róla. Éssenki sem érti, mit követhetett el az a kislány, hogy ilyenbánásmódban részesüljön. – Lehet, Susan, hogy korosodó aggszűz létemre naivvagyok… – Jaj, úrnőm, ne beszéljen már így! – Dehogynem, Susan, nem áltatom én magam. Tudom,ki vagyok, mi vagyok. De mélységesen hiszek benne, hogyha Jane-t szülei ridegsége tette protestánssá, úgy agyöngédség visszatérítheti az igaz hithez. Ezért szerét kell

ejtenem, hogy minden kínálkozó módon különösen jóságoslegyek hozzá. – A szándékai nemesek, úrnőm – jelenti ki Clarencieuxajkát összepréselve –, de nem hinném, hogy sok sikerreszámíthat. – Azt majd meglátjuk – mondom, és berekesztem abeszélgetést. Felidézem, milyen voltam én Jane korában, ésmegállapítom, hogy a fiatal lányokat leginkább a szépruhák vonzzák. Nagy kár, hogy Frances, aki pávakéntcifrálkodik, a szegény gyermeket unalmas fekete-fehérbenjáratja. Írok hát a szabómnak, és gyönyörű – no meg perszeméregdrága –, aranycsillámmal és apró gyöngyökkelkivarrt skarlátszín udvari bársonyruhát rendelek nála, utánapedig elküldetem Lady Jane-nek. Magam is éppen ilyetszerettem viselni tizennégy éves koromban, és csak aztsajnálom, hogy nem láthatom, ahogy csillogó szemmelkinyitja a csomagot. Miután a ruha megérkezett, és már csak továbbküldésrevár, csatolok néhány sort, amelyben megkérem a címzettet:emlékezzék meg rólam imáiban.

Lady Jane Grey

Dorset House és Westminster palota 1551 novembere Elborzadva bámulok az ágyamon kiterített dúsbársonygöngyölegre. – Mit kezdjek vele? – kérdezem Ellen asszonytól. – Hogyhogy mit? Hát hordjad, mi mást? Nagyon divatos,és éppen állami fogadásra való. – Nem… nem… az lehetetlen! – dadogom. – Gyalázatlenne, ha megtagadnám Isten igéjét, és Lady Mary ízlésétkövetném. Tudom, hogy a ruha nagyon szép, de én LadyElizabeth példáját akarom követni, és úgy akarok öltözni,ahogy hitbuzgó protestáns hajadonhoz illik. Ellen asszony rosszallón mér végig. – Az a gyalázat, Jane, hogy nem kérsz a szép ruhákból.Az édes pofikáddal meg azzal a feltűnő vörös hajaddal azudvar egyik szépe lehetnél. Ehelyett ragaszkodsz ezekheza szigorú szabású fekete ruhákhoz és egyszerű főkötőkhöz.– Elbúsult arcom láttán elhallgat, majd így folytatja: – Megne orrolj rám, gyermek! Mit is beszélek, hiszen olyanerényes vagy, annyira elütsz azoktól a begyeskedő kisudvari libáktól… És mégis: időnként olyan jólesne, hafinom, élénk színű holmikban láthatnálak. Tudom, régimódivagyok, de akkor is fáj nekem, hogy a régi szokásokkimentek a divatból, holott igazán nem sok vizet zavartak… – De akkor is aszerint kell élni, ahogy az emberhelyesnek tartja… – makacskodom, ám nem sokramegyek vele, mert Ellen asszony érveit hamarosananyámtól hallom viszont, sokkal energikusabb változatban.Őt egészen lenyűgözi Lady Mary nagylelkűsége és gondosfigyelme – kivált ha tekintetbe vesszük, milyen pimaszulviselkedtem vele –, és ellentmondást nem tűrőn elrendeli,hogy a régens királyné fogadására ezt a ruhát vegyem fel.

Így hát összeszorított foggal, de fejemben lázadógondolatokkal hagyom magam felöltöztetni, és így teljesdíszben-parádéban járulok köszöntésre egy továbbikatolikus nőszemély, ezúttal a skót régens királyné elé. Apámat és Huntingdon grófját jelölte ki a király, hogyMary királynét a Westminsterbe kísérjék. A díszmenetben,amelynek élén ők hárman haladnak, számos lord és ladyvonul. Én anyám oldalán lépkedek, mindjárt a régenskirályné mögött. Mary Guise harminchat éves, de sokkal idősebbneklátszik. Az arca mélabús és gondoktól megviselt, bár hamosolyog, látszanak a régi báj nyomai. Mielőtt a díszmenetelindult volna a királyhoz, bemutattak neki; melegenfogadott, és amikor a meghajlásból felemelt,megsimogatta az arcom. Szörnyű lehetett neki elválni kicsilányától, a skót királynőtől, akit Franciaországbanmeglátogatott; bizonyára szívszaggató volt a búcsú, hiszennem tudja, mikor láthatja viszont, vagy találkoznak-e még azéletben. És nagyot tévedett, aki azt hitte, hogy egy katolikuskirályné pazar öltözékben jelenik meg egy államifogadáson: puritán fekete bársonyruha van rajta, gyöngyösszegéllyel. Később tudom meg, hogy az első férjétőlszületett fiát gyászolja, aki akkor halt meg, mialatt őFranciaországban volt. Szegény királyi hölgy, teljesszívemből sajnálom. A menet befordul a Westminster Hall széles kapuján, ésa királyné előrelép, hogy üdvözölje Edward királyt. A királylejön az emelvényről, elébe megy, és kétfelől megcsókolja,majd kezénél fogva vezeti el a lakosztályba, melyet a közeliWhitehall palotában rendeztek be neki. Este, a tiszteletére rendezett westminsteri lakomán akirályné a király jobbján foglal helyet. A lakoma utánzenészek játszanak a tiszteletére, majd nyugovóra tér.Korán reggel indul tovább Skóciába. Valószínűleg sohanem látom többé.

Örülök, hogy hazatérhetek a Dorset House-ba, ésgyorsan a szobámba vonulok. Alig várom, hogymegszabaduljak e gyűlöletes ruhától, amelyben oly kínosfeltűnést kelthettem. Amikor Ellen asszony kifűzi aderekam, és átbujtatja a ruhát a fejemen, rántok egyet azujján, amely a szegélynél felhasad. – Ó, istenem, elszakítottam! – sopánkodom. Ellen asszony mindentudó pillantást vet rám. Tilty, Essex 1551. december Amikor a hónap elején Somerset herceget aWestminster Hallban bíróság elé állították, és halálra ítélték,nagyszabású és fenyegető tüntető tömeg zúdult ki Londonutcáira az ő „jó hercegük”, jogaik állítólagos bajnokavédelmében. Northumberland herceg kénytelen voltelhalasztani az ítélet végrehajtását, és inkább visszaküldteSomersetet a Towerbe: várja ki ott a sorsát. Apám szerintbiztosította az elítéltet, hogy mindent elkövet megmentéseérdekében, de senki sem hisz neki. Most ismét itt a karácsony. Családom fölösen népeskíséretével egyetemben Tiltyben, Lord Willoughby essexiházában tölti az ünnepeket. Mivel a tizenkét napos,lakomákkal és mulatságokkal teljes ünnepségsorozatnakLady Mary a díszvendége, alkalmazkodni kell a régiszokásokhoz és hagyományokhoz, bár én inkább nemcsatlakozom – úgy érzem, ez nem illenék egy megfelelőszellemben nevelt protestáns leányhoz. Ehelyett mereven,mosolytalan arccal ülöm végig a vigalmakat, és csakolyankor veszek részt bennük, ha anyám már felbőszülvetaszigál. – Kínos és mélységesen sértő számomra, hogy ilyenneveletlen vagy – morogja. – Inkább Istennel szemben legyek neveletlen,asszonyom? – súgom vissza. Anyám úgy véli, kezelhetetlenvagyok, pedig én szívesen fogadnék szót neki – ha

elsőbben nem Istennek tartoznék engedelmességgel. – A modortalanság Istent is sérti, különösen az évnekebben a szakában – vág vissza milady. – Állj fel, és tégyúgy, mintha érdekelne a mulatság! Lady Mary viszont mintha feltette volna magában, hogylankadatlan kedvességgel nyeri meg baráti érzelmeimet.De akárhány mosolyt és hízelgő szót veszteget rám, sohanem sikerül feloldódnom társaságában; sőt, őszinténszólva idegessé tesz. Magam is bánom, hogy így van, ésharagszom magamra, amiért ily kelletlenül fogadomszeretetteljes közeledését, de hiába, nem tudom úgyviszonozni, ahogy illenék. Nagy szomorúság számomra,hogy a vallási különbségek elválasztanak minketegymástól. Karácsony első napján úgy intézem, hogy eltűnjeknéhány órára, és békében imádkozzam a hálószobámban,így elkerülhetem a kápolnát, amelyet minden bizonnyalbeszennyezett a suba alatti katolikus ájtatoskodás, és ezértott nem társalkodhatok Istennel úgy, ahogy azt szeretem. Mary udvarhölgyei láthatóan neheztelnek rám.Esténként, amikor kénytelen-kelletlen nekem iscsatlakoznom kell a nagyteremben összegyűlt társasághoz,a hangadójuk, egy Susan Clarencieux nevű valódiházisárkány áthajlik a vállamon, és a fülembe súgja: – Nincs ezekkel a régi karácsonyi dalokkal semmi baj,milady Jane. Mindnyájan örömmel fújjuk őket. Feltűntazonban, hogy kegyed mindenáron el akarja rontani ezt aszívbéli derűt. Kár ilyen savanyú képet vágni – elvégrekarácsony van! – Sajnálom – felelem szégyenkezve; csak most ébredekrá, milyen udvariatlanul viselkedtem. –Senkit nem akartammegbántani. – Akkor legyen kissé vidámabb! Az igazat megvallvamár Lady Mary is megjegyezte, milyen nehéz kegyeddelszemben elnézőnek lenni, noha ő emlékeztet rá unos-

untalan, hogy kegyed még fiatal, és az élete nem könnyű.Mindazonáltal számos gyermeket ismerek, akiketnemkülönben keménykezű szülőkkel áldott meg a sors, őkazonban hasonló helyzetben annyit legalább tudnának,hogy mivel tartoznak vendéglátóiknak. Ég az arcom, és el vagyok keseredve. Bármilyenelszántan vágyom Isten tetszésére, azt sem szeretem, hamások rosszat gondolnak rólam. Ismét elnézést kérek.Felidézem magamban Krisztus parancsát, hogy szeretnünkkell ellenségeinket is, de közben felháborít a világigazságtalansága. Vízkeresztkor, a korábbi Háromkirályok napján egyutolsó vigalom zárja a sorozatot; ez alkalomból színjátékotis látunk. Az est végén az ősi hagyomány szellemébenmegajándékozzuk egymást. Katherine meg én heteken áterszényeket, könyvborítókat, gallérokat hímeztünk – még akis Mary is öltögetett azzal a sutácska kezével –, és mostkiosztjuk ezeket a vendégek között. Cserébe mi is egyhalom apróságot kapunk, de akad néhány igazán értékesajándék is. A szüleim például órával, gránátköves melltűvelés három pár különösen puha kecskebőr kesztyűvelajándékoznak meg. A legpompásabb ajándékot azonban Lady Marytartogatja számomra. – Őfensége látni szeretné ladységedet – közliClarencieux, és bizalmatlanul méreget. Odasietek azemelvényhez, ahol Lady Mary ül házigazdáinktársaságában. Széke egyik oldalán bontatlan ajándékokhalmozódnak, míg azok, melyeket ő kapott és már ki isbontott – dús kelmék, ékszerek, nemesfém tárgyakegyvelege –, a másik oldalon, egy asztalon hevernek. – Á, Jane! – mosolyog rám, mialatt meghajlok, majdfelkap a padlón tornyosuló halomból egy ezüstszövetbetakart, négyszögletű csomagot, és e szavakkal nyújtja át: –Áldásommal és legjobb kívánságaimmal!

– Köszönöm, asszonyom! – rebegem, és kibontom acsomagot. Ezüstládika kerül elő, benne egy remekmívűnyakékkel: nagy rubinkövek váltakoznak függőgyöngyszemekkel. Felsikoltok a gyönyörűségtől – sohamég nem volt ilyen szép és értékes holmim. – Fenség, a legalázatosabban köszönöm – mondommelegen; ez a nagyvonalú ajándék valóban megindított. –Lenyűgöz a jósága és a nagylelkűsége. – Gondoltam, Jane, hogy tetszeni fog – mosolyog ahercegnő. – Jól illik majd a haja és a bőre színéhez. Anyám lép oda, emészti a kíváncsiság, hogy ugyan mitkaptam. A drágakövek láttán kitágul a szeme. – Asszonyom túlságosan bőkezű! – kiáltja. – Remélem,Jane, tisztában vagy az ajándék értékével, és illőenmegköszönted Lady Mary őfenségének! – Megköszönte, Frances, csak semmi aggodalom! –mondja jótevőm. – És Jane minden bizonnyal tudja, hogy azajándék becse nem értékében, hanem az ajándékozójóindulatában és szeretetében rejlik. – Valóban tudom, úrnőm – felelem, és magambanmegfogadom, hogy méltó leszek e nemes érzelmekre. Végül hajnal felé térünk nyugovóra, de mielőtt ágybabújnék, nem állhatok ellen a kísértésnek, és felpróbálom azúj nyakéket. Ellen asszony segít bekapcsolni, és utánahátralép, hogy lássa a hatást. De engem, mihelyt agyertyával megvilágított tükörben megpillantom magam,elborzaszt a döbbenetes kép. A hunyorgó fényben a vöröskövek megannyi vércseppként fonják körül a nyakam. – Mi a baj, Jane? – kérdi Ellen asszony. – Csodásabbanmár nem is állhat! – Hát nem látja? – vágok vissza, egész testembenremegve. – Mit kellene látnom? Drága gyermekem, mirőlbeszélsz? – A rubinok… Olyanok, mint a vér – mondom rekedt,

vibráló hangon. – Lárifári! – szól rám élesen Ellen asszony. – Szedd márössze magad! Csak a gyertyafény teszi – meg az az élénkfantáziád! – Vegye le! – utasítom kapkodva. – Ne csacsiskodj már, Jane! – torkol le türelmetlenül adadám. – Vegye le! – ismétlem, és tehetetlenül babrálok acsattal. – Segítsen! – Fogalmam sincs, mi bújt beléd – motyogja Ellenasszony, és végre kikapcsolja. – Egy ilyen csodaszépnyakék… Bolhából csinálsz elefántot. – Zárjuk el, de azonnal! Én is csodálkozom magamon. Általában csak nevetek ababonákon, de most olyan rettegés fog el, mintha atükörben látottak valami szörnyűséget vetítenének előre. Tower Hill 1552 januárja Nem akartam velük tartani, de apám ragaszkodotthozzá. A ránk váró látvány nemcsak az árulókra váró sorsotjeleníti meg épületesen, de állítólag élménynek islenyűgöző. Tudom előre, hogy nekem más lesz avéleményem. Hogyan nyűgözhetné le az embert egy másikember szenvedése? Nem érdekel, milyen nagyszámúudvaroncot vonzott ide a spektákulum – nekem itt semmikeresnivalóm. De hiába – hiszen lám, itt vagyok. Nem tehettem mást.Még jó, hogy milord úgy rendelkezett, hogy a legtöbbnemesi származású nézőhöz hasonlóan mi is oltsunkálruhát. Már csak a hideg miatt is bő, csuklyás, szőrmévelbélelt köpenyt viselünk, amilyet a módos londonikereskedők hordanak, és így a fogvacogtató idő ellenéresem fázom. A hátam mögött látatlanul is érzékelem a Tower komortömbjét. Megannyi gyászt és tragédiát ért már meg ez az

tömbjét. Megannyi gyászt és tragédiát ért már meg ez azépület, amely különösen azóta vált hírhedtté, amióta kétkirálynét, Boleyn Annát és Howard Katalint is itt ért utol avéres halál. Azok közül, akik fogolyként lépnek be a Towerkapuján, kevesen távoznak szabadon. A bárdon vagy akötélen kívül nincs más kiút – és vannak ezeknél isborzalmasabb halálnemek. Angliában törvény tiltja akínzást, mégis azt mondják, hogy számos nyomorult állta kia Towerben a hüvelykszorító és a kínpad leírhatatlangyötrelmeit. Azt is rebesgetik, hogy létezik egy Fukarkényelem nevezetű cella, amely olyan szűk, hogy se állni,se ülni, se feküdni nem lehet benne. Ha ilyen cellábazárnának, tudom, megtébolyodnék. A gerincemen végigfuta borzongás. A menet késik. A tömeg nyugtalankodni kezd. – A király hetekig vívódott, mielőtt aláírta a végzést –jegyzi meg apám, anyám pedig hozzáfűzi: – Nyilván Lord Northumberland erőszakolta ki. – Somerset a király nagybátyja – emlékeztet rá milord. –Az egyik nagybácsit már halálba kellett küldenie. A hercegazonban örökösen arra intette, hogy kegyelmet adnioktalanság volna, és nem szabad tűrni, hogy a lázadásszándéka és a felségárulás háborítatlan tenyésszen. Egyszer csak kiáltás hullámzik végig a sokaságon: – Jönnek már! Hozzák a jó herceget! Beletelik némi időbe, amíg az elítéltnek utat törnek avérpad körül összegyűlt tömegen át. A hangulat ingerült. – Ha én volnék a Tower várnagya, már attól félnék, hogya foglyomat kimentik az őrei közül, és megszöktetik –mondja apám. – Ez a népség képes volna rá. A kis menet azonban sikeresen furakodik át azegymáshoz zsúfolt emberek között, és Somerset felhág avérpad lépcsőjén. Különös elgondolni, hogy valaki, akinemrég még mindenható volt, aki ugyanezen a helyen méga tulajdon öccsének is fejét vétethette, ilyen mélyrezuhanjon. Előttem egy magas fickó addig mocorog, amíg a

szalmával felhintett emelvény közepén a tőkét ismegpillantom. Ismét megborzongok. Mit érezhet a vérpadláttán a szegény herceg? Milyen lehet a tudat, hogyperceken belül halott lesz, s a nyakával együtt élete fonalátis elvágják? Belegondolni is rettenetes. – A hagyomány előírja, hogy a fogoly a vérpadról mindigbeszédet tartson – magyarázza apám. –Ilyenkor általábanbeismeri bűnösségét, magasztalja a királyi igazságtételt,és kéri a népet, imádkozzék érte. Így igaz, a herceg már oda is lépett a vérpad korlátjához,és felemelt kézzel kér csendet, ám mielőtt megszólalhatna,a tömeg üvölteni kezd: – Kegyelem! Most hozzák meg a kegyelmet! Valóban: a Tower felvonóhídján kis csapat katonanyargal felénk. Somerset herceg hitetlenkedve mered rájuk. Szegényember már minden bizonnyal felkészült a halálra,megacélozta magát a bárd végső csapásához. Az arcánmegdöbbenés és sóvár remény tükröződik: úgy látszik,kétségbeesetten szeretne tovább élni. Látjuk, amint a fekete kámzsás, hátborzongató hóhérnéhány szót vált segédjével. A katonák már-már avérpadhoz érnek. – Itt a kegyelem! Itt a kegyelem! – kántálja a tömeg, ésszétválik, hogy a lovasoknak utat engedjen. – Várnagy uram, szó sincs kegyelemről! – kiáltja ekkorfennhangon a kapitányuk. – A Tower kormányzója küldöttide bennünket erősítésnek, ha netán rendbontásra kerülnesor. Emberek, körülvenni a vérpadot! A tömegből elemi erővel tör fel a dühös ordítás. Aherceg az ájulás határán imbolyog. Milyen iszonyú, hogyelőször álnokul felébresztik benne a reményt, hogy aztánújra a halállal kelljen szembenéznie! És mégis: egyszercsak erős hangon kéri az embereket, hogy maradjanakcsendben, és előadja előre elkészített beszédét. A végén

újólag felemeli a kezét, és kijelenti: – A király hűséges alattvalója vagyok! A zord formaságoknak röpke pillanatok alatt elegettesznek, és az elítélt letérdel a szalmára a tőke elé. Be kellhunynom a szemem, mert képtelen volnék odanézni, deérzem, ahogy mellettem a szüleim teste megfeszül avárakozás izgalmában. Súlyos csend támad, utánagyomorforgató puffanás, majd a tiltakozás dühödt morajacsap a magasba. Amikor újra ki merem nyitni a szemem,emberek tolonganak egymást tiporva a vérpad körül, ésőrjöngve mártják zsebkendőiket vagy egyébvászonrongyokat a deszkák közül csepegő vérbe. Gyűjtik újhősük ereklyéit. – Örökké éljen a vértanú! – kiáltja egy ember. – Meghalt a protestáns hitért! – bömböli egy másik. Kóválygó fejjel állok ott; még most sem bírok odanézni avérpadon heverő megcsonkított valamire. Körülöttemférfiak és nők ordítoznak és sírnak eszelősen.Megesküdnék, hogy ebben a pillanatban London senkitsem gyűlöl jobban, mint azt az embert, aki a jó herceghelyére tolakodott: Lord Northumberland őkegyelmességét. Westminster-apátság 1552 áprilisa Az apátságban hűvös van. Hosszú ideje ülünk már itt azoltárhoz közeli kiváltságos helyünkön, a királyra várva. MaSzent György napja van, és bár az új törvény nemengedélyezi a szentek neve napjának megünneplését,Szent György ma is afféle nemzeti hősnek számít. Annyibizonyos, hogy nem volt pápista barát vagy vértanú, inkábbamolyan kóbor lovag. Ő testesíti meg azokat a lovagieszményeket, amelyek a királynak és a nemességnek mais becsesek, és ezért az ünnepét megülni helyénvalónak,sőt hazafias tettnek számít. Odakinn rügyet fakaszt a tavasz, de én most is amegszokott feketét viselem, anyám leplezetlen mérgére.

Szerencsére, amikor meglátott, már késő volt azátöltözéshez. Örömmel látom, hogy az apátságotmegfosztották valamennyi bálványimádó római sallangtól.Protestáns szemszögből még most is fölösen pompázatos,de hát ez az ország legnagyobb királyi mauzóleuma, sokkirály és királyné végső nyughelye. Anyám megrovón néz Katherine-re, aki negédesenillegeti magát egy, a közelünkben ülő jóképű fiatalemberfelé. Az arcátlan ifjú felváltva mereszt mindkettőnkre nagybociszemeket, és milady apám bordái közé könyököl, hogyfelhívja rá a figyelmét – Én a helyedben nem aggódnék, kedvesem – mormoljaapám. – Ez a fiú Lord William Herbert, Pembroke gróförököse. Kívánatos fogás bármely jó házból való ifjú hölgyszámára. Milady azonban hajthatatlan. – Akkor is pimaszabb a kelleténél – horkantja. – Á, ezt csak a kora teszi. Az ilyen korú fiatalok vagymegugatják a holdat, vagy buják, mint a kandúr. Magam isszakasztott ilyen voltam. Nézegesse csak meg alányainkat; minden rangjabéli fiatalúr nagyon jól tudja, hogyennél messzebbre nem mehet. Hacsak az apja és én megnem egyezünk. Ehhez mit szólnál, kedvesem? – Jane-re gondolsz? – kérdezi milady. Elképedve nézekrájuk. Apám közel hajlik anyám füléhez. – Nem, dehogy, Katherine-re. Jane-nel nagyobb terveimvannak. Anyám egyetlen pillantással elhallgattatja. Erről eszembe jut szüleim egy néhány héttel korábbibeszélgetése. Bradgate-ben került rá sor, a télifogadószobában, amikor egy este, vacsora után szüleimmeg én kényelembe helyezkedtünk. Milady, ahogy időről időre sort kerít rá, most is a királlyalkötendő házasságom miatt nyüstölte apámat. – Elfelejted, kedvesem, hogy még érvényes a

jegyessége – mutatott rá apám. – Az eljegyzéseket fel lehet bontani, és gyakran fel isbontják őket – vág vissza anyám. – Várjuk ki anagykorúságát, akkor majd meglátjuk. Én még nem adtamfel a reményt. De nem akarok kertelni. SzerintemNorthumberland akkor sem lesz hajlandó lemondani ahatalomról, vagy ha igen, hát csak harc árán. – Ó, én se kétlem, hogy főminiszter akar maradni – és kivetne ezért követ rá? Adott esetben mind ugyanígyviselkednénk. De azt neki is be kell látnia, hogy a királynakfel kell nőnie, és a saját lábára kell állnia. Őfelsége pedig,ha jól ítélem meg, inkább előbb, mint utóbb óhajtja majdérvényesíteni tekintélyét. Már most is berzenkedik, amiért atanácsosok dirigálnak neki. Jól jegyezd meg, amit mondok:ha szabad utat kap, olyan lesz, mint az apja. – Ezenfelül én arra is fogadnék, hogy még Henrikkirálynál is fanatikusabb lesz – jelenti ki anyám. – Néhainagyra becsült bácsikám eretnekeket égetett, de főlegazért, mert vallási meggyőződésük keresztezte politikáját.A fiúnál viszont a politika háttérbe szorul majd vallási elveimögött. Apám fanyar oldalpillantást vet rám. – Ugyanígy gondolkodik a lányunk is, ha még nem vettedvolna észre. – Á, ő csak szeret ellenkezni – fortyan fel milady, akiérzéketlen maradt apám humorára. – Nem tudom, mi bújikbelé alkalmanként. Ahogy most itt ülök az apátság hűvös terében, arragondolok: már csak azért is szívesen lennék királyné, hogyanyámat egyszer, legalább egyszer életemben jókeményen rendreutasítsam. Trombitaszó jelzi, hogy közeledik a királyi menet. Azegész gyülekezet feláll. A király végigvonul a főhajón; előttea térdszalagrend lovagjai haladnak, hiszen ez az ünnep azövék. Edward karcsú alakját szinte elnyeli a rend kék

bársonypalástja. Az utóbbi időben gyengélkedett. Előszörazt tették közzé, hogy kanyarója van, később helyesbítettek,miszerint himlő támadta meg. Mivel sápadt bőrén nincsnyoma himlőhelyeknek, én úgy gondolom, talán mégiskanyarója volt. Az, hogy ismét eleget tesz királyikötelezettségeinek, remélhetőleg a felgyógyulására utal, deváltozatlanul fáradtnak látszik, és – bár nem lehet tudni, mivan a palást alatt – mintha le is fogyott volna. Az arcalegalábbis keskenyebb lett. Szerencsére az udvar Whitehallból hamarosanGreenwichbe költözik; remélhető, hogy az ottani frisslevegő majd némi színt lop őfelsége arcára. Hallottam, hogyszámos pazar mulatságot terveznek, és az is hírlik, hogy akirály megcélozhatja lándzsájával a póznára erősített forgópróbabábut – ennél közelebb soha nem fogják engedni abajvíváshoz. Greenwichből aztán az udvar hosszú nyáriutazásra indul, hogy őfelsége és alattvalói Anglia déli ésnyugati vidékein is találkozhassanak. Szívből remélem,hogy addigra a király már jó erőben lesz. Itt, az apátságban is azért imádkozom térdre borulva,hogy Edward király mielőbb teljesen meggyógyuljon. Nemannyira az iránta táplált érzelmeim vezérelnek – nehézolyasvalakit szeretni, aki ennyire hűvös és távolságtartó.Inkább azért könyörgök érte, mert rémisztő belegondolnom,hogy Lady Mary valaha is trónra lépjen.

John Dudley, Northumberland hercege

Salisbury és Windsor 1552. szeptember Az utazást félbe kell szakítani. A tanács uraitájékoztattak, hogy a nyilvános szereplések és bőkezűenmegrendezett vigalmak általuk gyilkosan ártalmasnaknevezett sorozata súlyosan megviselte a király egészségét.Mivel attól tartottak, hogy őfelsége nem lesz képes aprogram folytatására, felkértek, hagyjam el Londont, ahol akirály távollétében vittem az államügyeket. Salisburybe érve mélységesen megdöbbentett Edwardállapota. Amikor július végén útnak indult, úgy látszott,teljesen felépült; erőnléte megfelelő volt, arcszíne friss ésegészséges. Most, alig egy hónappal később kísértetieslátványt nyújt, sovány és halálosan sápadt, és alattvalóikörében egyre inkább terjednek a baljós hírek egészségeromlásáról. Mélyen meghajlok előtte, és próbálom lepleznimegrendülésemet. Abból, amit látok, számoskövetkeztetés adódik; időre van szükségem, hogyvégiggondoljam őket. Egyelőre azonban a gondos idősebbrokon álarcát öltöm fel, és gyöngéden megjegyzem: – Mélyen fájlalom, hogy felségedet ilyen rossz erőbentalálom. – Nincs jelentősége, milord – feleli a király. A hangja ismegviselt. – Talán jobb lenne, ha felséged visszatérne Londonba –vetem fel. – Nem okozhatok csalódást ennek a sok derékembernek. Jó részük nem kímélt sem költséget, semfáradságot a kedvemért. Egy király nem engedhet agyöngeségnek. – Itt elhallgat, mert köhögnie kell. – Muszáj engednie, ha a királyság üdve forog kockán –

jelentem ki határozottan. – Ha felséged folytatni akarja azutazást, és még betegebbé teszi magát, mi lesz a népévelszembeni kötelességével és az igaz hittel? A tanácsosaiaggódnak, felség, és magam is féltem az egészségét.Kénytelen vagyok emlékeztetni rá felségedet, hogy a trónonLady Mary követné. Így hát Anglia és az angol egyháznevében alázatosan kérem: térjen haza, és pihenje kimagát! A jelen lévő lordok csatlakoznak könyörgésemhez, és akirály, belátva, hogy vereséget szenvedett, minden haragnélkül beadja a derekát. – De nagyon kérem, írassanak a titkárainkkal meleghangú bocsánatkérő leveleket mindazoknak, akiknekcsalódást okoztunk – rendelkezik. – Meglesz, felség – biztosítom. – Most pedig tegye félreminden gondját, és térjen nyugovóra! Valósággal megkönnyebbülve áll fel a díszes székről, éslassan megindul magánlakosztálya felé. Az ajtónál azonbanmegtorpan. – Köszönöm, lordok. Bevallom, soha még nem éreztemmagam ilyen betegnek. Windsorban vagyunk. Edward pihent ugyan, éstürelmesen állta egy falkányi királyi orvos sürgését-forgását, de állapotában nem érzékelhető javulás. Mi több,inkább romlásról beszélhetünk, és az orvosok beismerik,hogy nem igazodnak el a baján. Mivel kétségbeesve keresek valamilyen megoldást,Itáliába küldetek Girolamo Cardanóért, a jeles és hírnevesorvosért és csillagászért: jöjjön el Angliába, és vizsgáljameg a királyt. Cardano meg is érkezik, tanácskozik akirályi orvosokkal, majd egy jó órára eltűnik a királyihálószobában. Az orvosok kis csoportba verődve lesik az ajtót, ésközben beszélgetnek, de olyan halkan, hogy semmit semértek. Vajon többet tudnak, mint amennyit elárulnak?

Félnek kimondani, hogy mitől félnek? Vagy rettegnek,nehogy tudatlanságuk lelepleződjék? Dr. Cardanóval négyszemközt ülünkdolgozószobámban, ahol a legtitkosabb államügyekkerülnek szőnyegre. – Nyíltan beszélhet – közlöm latinul; szerencse, hogy ezta nyelvet az olasz is bírja. Baljós csend támad. – Mély benyomást tettek rám őfelsége magasztoserényei és lényének sajátos vonzereje – kezdi Cardano –,mindez csak Isten adománya lehet. Nem dicsérhetemeléggé személyét: zsenge kora ellenére máris érdemdúsfejedelem. Érett bölcsességének, ragyogó szellemének,királyi magatartásának ritkán láttam párját. – Jó, jó – szakítom félbe, hiszen már alig várom, hogy atárgyra térjen –, de mi a véleménye őfelségeegészségéről? Cardano arcáról lehervad a mosoly. – Attól tartok, lordom, ez a mi világunk nem érdemelmeg ilyen eszményi ifjút. Sajnálattal közlöm – ésfájdalmamat nem hangsúlyozhatom eléggé –, hogy akirályon a tüdőbaj valamennyi tünete kiütközik. Úgy érzem, mintha hideg ujjak motoznának agerincemen. – Be kell önnek vallanom – folytatja az olasz –, hogymielőtt őfelségét megvizsgáltam volna, bátorkodtamelkészíteni a horoszkópját, noha tisztában vagyok vele,hogy ez az önök országában nem engedélyezett.Megnyugtathatom, hogy egyes-egyedül a diagnózisalátámasztásának óhaja vezérelt. A horoszkópban egyfenyegető katasztrófa előjeleit fedeztem fel, és midőn akirály elé járulhattam, arcán a korai halál félreismerhetetlenjegyeit pillantottam meg. Erre a betegségre nincsorvosság. A halál elkerülhetetlen, és addig életerejefolyamatosan hanyatlani fog. – Addig?! De meddig? – üvöltök fel.

– Ezt bizonyossággal nem lehet megmondani.Hónapokig, de legföljebb egy évig. Tovább semmiképpen. És meghajtja a fejét. Némán ülök, és emésztem a szörnyű hírt. Úgy érzem,egyetlen perc alatt tíz évet öregedtem. De most nincs időaz önsajnálatra. Időt kell nyernem, hogy megvédhessemérdekeimet. – A tanács hallani akarja majd vizsgálatánakeredményét – mondom az orvosnak, majd sokatmondómosollyal hozzáfűzöm: – Ugye megengedi, hogyemlékeztessem rá: Angliában felségárulást követ el, aki akirály halálát jósolja. Mondjon tehát, amit csak akar:lakassa jól őket közhelyekkel, sulykolja beléjük, hogyőfelségének hosszabb pihenésre van szüksége agyógyuláshoz, de óva intem, nehogy egy szóval is célozzona betegség komolyságára. Ha sikerül megnyugtatnia őket,busás jutalomban részesül, és azzal hízeleghet magának,hogy kiemelkedő szolgálatot tett nekem. Mert ez idő szerintmindannyiunknak – nekem, az országnak, az angolegyháznak – időre van szükségünk, semmi másra.

Lady Jane Grey

Hampton Court 1552 októbere A király, miután néhány hétig Windsorban pihent, felkelta betegágyból, és Hampton Courtba hajtatott, a tizenötödikszületésnapja alkalmából rendezendő ünnepségekre.Családommal együtt, elvegyülve a sok lord és lady között,én is részt veszek a díszlakomán, amelyet Henrik királycsodás gerendázatú mennyezete alatt, a díszterembentartanak. Közeli rokonságunk okán szüleim és velük együtt én isahhoz az elenyésző létszámú csoporthoz tartozunk,amelyet, legnagyobb fájdalmunkra, beavattak a királyállapotának súlyosságába, és valamennyien teljestitoktartást fogadtunk. Mindmáig azonban nem igazánfogtam fel, hogy milyen valós a veszély; de most, ahogyszüleimmel együtt a legfőbb előkelőségek asztalának végefelé ülök, kitűnő a rálátásom őfelségére, és megrémítleromlott állapota, lázrózsáktól pirosló, beesett arca ésmegduzzadt végtagjai. Mi több, a többi vendég lopottpillantásai és riadt arckifejezése elárulják, hogy ők is megvannak rendülve. Figyelem szegény unokatestvéremet,ahogy csak tologatja tányérján az ételt, és a javát otthagyja;időnként pedig fél kezét a mellére szorítja, és beleköhög amásik kezében tartott finom batiszt zsebkendőbe. Az egyikalkalommal nem akarok hinni a szememnek: a zsebkendővérfoltos lesz. A király rekedtes köhögésébe az egész testebelerázkódik, és ha beszélni próbál, mindig visszatartjaegy-egy roham. Miladyhez fordulok, és suttogva jegyzem meg: –Asszonyom, őfelsége sajnos sokkal betegebb, mint hittem. – Psszt! – torkol le indulatosan. – Itt nem szabadilyesmiről beszélni. Ne felejtsd el, mit mondottNorthumberland nagyúr: a király érdekében úgy kell

tennünk, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Csakmaroknyi ember tudja, milyen súlyos az állapota, és ennekmegvan az alapos oka. – No de az emberek a saját szemükkel láthatják! És akirálynak magának is éreznie kell, milyen beteg! – A herceg azt akarja, hogy mindenki higgyen a lassújavulásban. Mint hallom, a királynak is azt mondták, hogyidővel felépül. – Szegény, becsapott fiú, gondolom együttérzőn, anyám pedig rám szól: – De elég ebből! Maünnepelünk, és nem ronthatjuk el a hangulatot ilyen gyászosgondolatokkal. Utálkozva látom, hogy Northumberland, aki őfelségejobbján ül, úgy viselkedik, mint mindig: tréfálkozik, ésnagyokat nevet. Már most tervezgeti, micsoda válogatott,méregdrága vigalmakkal és ünnepélyekkel szórakoztatja akirályt karácsonykor – amely minden bizonnyal Edwardutolsó karácsonya lesz. Apám szerint a herceg az Edwardés franciaországi Elisabeth közötti házasság előkészítésétis sürgeti; bizonyára abban reménykedik, hogy szegénycousinomnak még sikerül halála előtt egy fiút nemzeni,noha milord megjegyzi, hogy a királyt elnézve erre nemigentartja képesnek. Még azt is rebesgetik, hogy a hercegmegkésetten próbál barátilag közeledni Lady Maryhez; azindítéka annál átlátszóbb, mivel ugyanekkor aveszedelmesen okos Lady Elizabethet eltiltotta öccsebetegágyától. Semmi kétség: időt akar nyerni, és azoniparkodik, hogy több eshetőség ellen is felvértezze magát.De hát nem fogja fel ez az érzéketlen ember, hogy amikor akirály betegségét átmeneti gyengélkedésnek tünteti fel,elviselhetetlen terhet rak Edward gyenge vállára? És nemérti meg, hogy őfelségét sokkal jobban elnyűtte már a kór,semhogy részt vehessen ebben a csalárd színjátékban?

Lady Mary

Newhall és Whitehall 1553 februárja – Nagyon nem tetszik nekem ez a dolog – vallom megSir Robert Rochesternek, udvartartásom számvevőjének. –Akárhová megyek, de még saját házam falain belül is arrólsuttog mindenki, hogy a király súlyos beteg, ám az udvartólés személyesen attól a gazember Northumberlandtől csakilyen sorokat kapok… – Meglengetem az imént érkezetthíradást. – Egymás után írtam a leveleket, ostromolva őket,hogy mondják meg az igazat, de csak kicirkalmazottkellemkedésekkel hárítják el a kérést. Kelmédnek nem tűntfel, Sir Robert, hogy egy évvel ezelőtt még fenyegetéseketzúdítottak rám? Most pedig egymáson túltéve keresik akedvemet? – Mindez valóban gyanús, úrnőm – bólint a számvevőm. – A császári követ szerint Northumberland rátette akezét a kincstárra, és hatalmas summákat halmoz fel. –Izgalmamban a gyűrűket forgatom az ujjaimon. – Mostpedig meghív, hogy vegyek részt egy gyertyaszentelőkortartandó udvari színielőadáson. Csak annyit közöl, hogy atársulat nagyon tehetséges gyermekekből áll, ésbolondozásaik bizonyára elszórakoztatnának. Az embernem hisz a szemének! A király, úgy lehet, a halálán van, őpedig komédiásokkal traktál! – Nagyon kérem, úrnőm, ne mondjon igent! – sürget SirRobert. – Csakhogy muszáj, barátom, nem tehetek mást!Nekem is számos fenntartásom van, de végre ki kellderítenem, hogy van az öcsém. Bármilyen fájdalmastévhitnek lett is a martaléka, én mindig szerettem. És azt sefelejtse, hogy a trónutódlás rendjében én következem, teháttudnom kell, hányadán állunk.

– Csapda is lehet – figyelmeztet a derék ember. – Ne féljen, megfelelő kísérettel megyek. Legyen,mondjuk, száz derék lovag és a hozzájuk tartozó hölgyek?És a nagy nyilvánosság előtt vonulunk majd végig Londonutcáin. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy a nép szeret, hamásért nem is, hát azért, mert az apám lánya vagyok.Biztosra veszem, hogy nem tűrnék, hogy akár a hajamszála is meggörbüljön. – Csodálom, úrnőm, a bátorságát – jelenti ki őszinténSir Robert –, de én már csak akkor nyugszom meg, hafenséged épségben-egészségben hazaért. Szeretettel mosolygok rá. Hosszú évek óta szolgálbölcsen és hűségesen. – Méltányolom aggodalmát, Sir Robert, és vigyáznifogok magamra, bízva az Úr és Miasszonyunk oltalmában.Most pedig csomagoltatnom kell. A herceg azt írja, hogyClerkenwellben, a korábbi Szent János-apátságbankészíttetett nekem szállást. – Felsóhajtok. – Újabb nagyvallási intézmény, amelyet világi célokra sajátítottak ki…Nos, legalább kényelmes szállásom lesz. Szertartásosan vonulok be Londonba. A nép elözönli azutcákat, hogy üdvözöljön, és áldással halmozzon el. A MileEndnél maga Northumberland fogad, mégpedig roppantszívélyesen, és ő kísér el lóháton Clerkenwellbe is. – Szép napunk van, asszonyom – jegyzi meg, mellettemporoszkálva. – Valóban, az évszakhoz képest meglepően szép –bólintok. Ekkor felém hajlik. – Sajnálom, hogy őfelsége gyengélkedése miatt manem fogadhatja fenségedet – mormolja. – Szabad-ejavasolnom, hogy holnap fáradjon el a Whitehallba?Addigra, remélem, jobban lesz. Nem tehetek mást, mint hogy osztozzam ebben areményben.

Másnap, legnagyobb meglepetésemre,Northumberlanddel az élen az egész államtanácsösszegyűlt fogadásomra, és mély meghajlássalköszöntenek. Ez minden egyébnél inkább meggyőz arról,hogy szegény öcsém valóban a halálán van. Csaktermészetes, hogy az urak versengve pályáznak a leendőuralkodó kegyeire, és azt remélik, a sündörgőudvariaskodás, a kézzelfogható jó szándék kitörli majdemlékezetemből az eddig ellenem folytatott könyörtelen ésrendíthetetlen hajtóvadászatukat. Mindazonáltal három napot kell várnom, amíg a király eléléphetek. Addigra megismerkedem az udvarban keringőlegfrissebb baljós hírekkel is, és még világosabban látom,hogy a király már nem húzhatja sokáig. Mélységesenfelzaklatnak az állítások – melyeket természetesen aherceg ellenségei terjesztenek –, miszerint Northumberlandfolyamatosan mérget adagol Edwardnak. De miért tenneilyet? – kérdezem magamtól. Sokkal többet nyer azon, haóvja az öcsém életét, hiszen tudnia kell, hogy tőlem semmitsem várhat – vagy annál is rosszabbat. Én ugyanis máreltökéltem, hogy ha trónra lépek, rövid úton elbánok JohnDudley-val: ez az ember eretnek és áruló, és keservesszámomra, hogy egyelőre udvariaskodnom kell vele. No deeljön az idő, amikor majd rendezzük a számlákat. A negyedik napon megkönnyebbülve értesülök, hogyőfelsége jobban van és fogadhat. Ám semmi, még aleghajmeresztőbb hír sem készített fel öcsém látványára,amint csonttá sorvadva, erőtlenül fekszik a hatalmas királyiágyban. Northumberland csak az imént közölte, hogyjavulófélben van – hogyan hihetném el ezután egyetlenszavát is? – Drága nővérem, szép, hogy eljöttél – mondja Edwardfáradt, reszketeg hangon, és csókra nyújtja kezét.Letérdelek az ágya mellé, és ajkammal illetem ujjait, devigyázok, nehogy elfintorodjam a belőle áradó orrfacsarószagtól. Szegény fiút megjelölte a halálos kór, és engem

fájdalommal tölt el a látvány; arra gondolok, milyen fiatalmég, és arra, hogy rossz irányba hajló nézetei ellenére is atestvérem. Néhány percig elbeszélgetünk, de csakbiztonságos témákról, kerülve az olyan kényes kérdéseket,amelyek egészségi állapotával vagy vallási nézeteinkkülönbözőségével függenek össze. Kisvártatva azonbanEdward lehunyja a szemét. – Nem bírok tovább beszélni – mormolja. – Muszáj…aludnom… – Aludjon jól felséged – suttogom, és hangtalanulelhagyom a helyiséget, bár alig látok a könnyeimtől. – Őfelsége szörnyű állapotban van – jelentem ki vádlónNorthumberlandnek, akinek azonban a szeme sem rebben. – Fenséged jól látja – feleli. – A helyzet az, hogy vannakjobb és rosszabb napjai. Ma reggel úgy látszott,könnyebben van, de sajnos minden izgalom túlságosanigénybe veszi és kimeríti. Nagyon sajnálom, hogy agyermekek színielőadását le kellett fújnom. Remélem,fenséged nem túlságosan csalódott. – Egyáltalán nem. Engem csak öcsém, a király állapotaaggaszt. Mit mondanak az orvosai? – Azt, hogy kellő időben majd meggyógyul – feleli aherceg. Az arca szenvtelen és kifürkészhetetlen. – És kegyelmed hisz nekik? – A kezükben vagyok, úrnőm. Ők a szakemberek. – Már előfordult, hogy az orvosok tévedtek. – Több szakvéleményt is meghallgattunk, úrnőm, ésmind egybevág. Többet nem tehetek. Türelemmel kelllennünk. Nem hiszek neki. Nem vagyok orvos, mégis látom, hogyaz öcsém a halálán van. De kifogytunk a mondanivalóból. – Jól van, milord, holnap visszatérek Newhallba. Várom, hogy valamilyen ürüggyel tartóztatni próbál, deehelyett csak némán meghajlik. – Remélem, folyamatosan tájékoztat majd a király

állapotáról – teszem még hozzá. – Ez csak természetes – biztosít, de tudom, hogy nemfogja tartani a szavát. Londonba jövet az én fejemben is megfordult, hogy tőrbecsalnak – nos, talán ez is volt a szándékuk. Ha igen, akkorazzal, hogy ilyen erős kísérettel és ennyi ember szemeláttára vonultam be, keresztülhúztam ellenségeimszámítását. Most, Londont elhagyva, határozottan az abenyomásom, hogy az ármányos herceg meghívása egymerőben másfajta tervnek volt a része, és Northumberlandmég korántsem végzett velem.

John Dudley, Northumberland hercege

A greenwichi palota, Kent 1553 márciusa Egyedül, gondolataimba mélyedve ülök greenwichidolgozószobámban. Nem lehet kitérni a nyers valóság elől:Isten hamarosan magához szólítja a királyt, és ha életbenakarok maradni, az utódlás kérdése radikális megoldástkövetel. Ugyanez vonatkozik persze az angol egyházra is. Ez idáig óvatos voltam. Februárban a király átmenetilega javulás jegyeit mutatta; rövid időre enyhült a tüdejétapránként felfaló mellbaj szorítása, és elég erősnek éreztemagát, hogy személyesen nyissa meg a parlamentet.Roskatag külseje azonban számos megjegyzésre adottokot. Nem csekély erőfeszítéssel sikerült megnyugtatnommind a lordokat, mind az alsóházat, és meggyőztem őket –s nem utolsósorban magát a királyt is –, hogy őfelségemost van felépülőben egy súlyos betegségből. Meglehet, awestminsteri ügyekben járatosabb elméket nyugtalanítottaa bejelentés, miszerint a király, immár tizenhatodikéletévében járván, ezentúl személyesen veszi kezébe azállamügyek intézését. Magam azonban, aki tisztábanvagyok egészségi állapotával, csak azért ruháztam felszuverén hatalommal, hogy formálódó terveim atörvényesség látszatát öltsék. Nagyon jól tudom, hogyEdward nem alkalmas a kormányzásra, és örül, ha mindenthűséges szolgájára, vagyis rám hagyhat. Ezért csöppetsem ígérkezik nehéznek, hogy meggyőzzem, mit kell tennia protestáns egyház – és természetesen az én hatalmam –megmentése érdekében. Ám erre még nem érett meg az idő. A külvilág úgy tudja,Edward gyógyulófélben van. A parlament feloszlatása utánaz udvar Greenwichbe költözött, amelynek egészségeslevegője köztudottan üdvös a gyengélkedőknek. Őfelségepedig abban a hitben él, hogy néhány hét múlva, a tavasz

kivirultával, minden bizonnyal ismét a régi lesz. Én azonban felkészülök a legrosszabbra. Itt van előttemegy példány a néhai király végrendeletéből, valamint azirattáros jóvoltából az a tekercs, amely az 1544-benmeghozott örökösödési törvényt rögzíti. Szorgosanböngészem mindkettőt, hátha akad valami kibúvó, amelyszentesítheti terveimet, de ilyet nem találok. Ha csupánHenrik király végrendeletét kellene megmásítani, azkönnyen menne: az elhunyt uralkodók végakaratának nincstörvényereje, és Henrikét is érvényteleníthetné az utódjáé.Ám a törvényt, amelyet a parlament szentesített, csak egyújabb parlamenti törvény teheti semmissé. A parlamentet természetesen újra össze lehetne hívni akérdés megvitatására, de a királyt a múlt havi nyilvánosfellépések úgy kimerítették, hogy ismét ágynak esett, ésjelenleg semmiképpen sem telik erejéből egy új ülésszakmegnyitása. Akár megjelenik, akár távol marad, a hatáselrémítő lenne; mindenképpen felütné fejét a szóbeszéd, éskárba vesznének a megnyugtató jelentések, amelyeketőfelsége egészségi állapotáról rendszeresenkibocsátottam. Most időre volna szükségem a jövőt – az énjövőmet – illető tervek kidolgozásához, és hatálybaléptetésük sem megy máról holnapra. És csak rá kellnéznem a királyra, hogy lássam: éppen az időnek vagyunkfogytán. Alapvetően fontos, hogy a közvélemény, sőt egyelőre atanács se szerezzen tudomást őfelsége állapotánaksúlyosságáról, és minél hosszabb ideig sötétbentapogatózzon. Mindenképpen meg kell akadályoznom,hogy Mária hívei összefogjanak, és fellépjenek az ügyében.De azt hiszem, szerencsém volt, és sikerült a hercegnőtegyfajta hamis biztonságérzetbe ringatnom. A jelen helyzetben azonban tartanom kell tőle, hogy ha atervemet a parlament elé terjeszteném, olyan hevesellenállásba ütközne, hogy soha nem emelkednéktörvényerőre.

Így hát számomra egyetlen út marad: a parlamenten kívülkell cselekednem. Ha a király jóváhagyná javaslatomat,alighanem senki sem merne tiltakozni. Az eljárás nemlenne makulátlanul törvényes, de ha ekkora tét forogkockán, mit számít a jogászi szőrszálhasogatás! Harmadszorra is végigböngészem a végrendeletet mega törvényt. Az öreg király szándéka világos: Edward utánkövetkeznek Mária és az örökösei, majd Erzsébet és az őörökösei, és végül Henrik húgának, Tudor Máriának azörökösei. Ilyen örökös csak egy van: a leánya, FrancesBrandon, Suffolk hercegnéje, utána pedig az ő leányai. Mindez igazán egyértelmű, de el sem merem képzelni,milyen következményekkel járna a magam és Angliaszámára, ha Lady Mary lépne a trónra. Annyi bizonyos,hogy a katolikus vallást ismét a királyság hivatalosvallásává tennék, és az angol egyház újra a római pápafennhatósága alá kerülne. Az angliai protestánsokeretneknek minősülnének, és nem csodálkoznék, ha Máriavisszaállítaná a máglyát, mint az eretnekek jogosbüntetését. A hercegnő rögeszmésen ragaszkodik ahitéhez, és minden bizonnyal bosszút állna azokon, akikemiatt üldözték. A saját vesztem már borítékolva van. Mindennek következtében Máriának nem szabad trónralépnie. Ennek fontosságát tanácsostársaimmal is el tudomfogadtatni. Tudom, hogy vannak köztük ellenségeim, denekik is fel kell ismerniük, mivel járna számukra Máriatrónra lépése – hiszen valamennyien támogattak, amikor amise kérdésében hadat üzentem neki. A király ugyanmélységesen tiszteli apja emlékét, és aggályaitámadhatnak a végrendelet megváltoztatása miatt, deszenvedélyes védelmezője a megreformált vallásnak, és kifog állni Henrik életművéért. És mit szóljunk Lady Elizabethhez? A hercegnő affélesötét ló, én nem bízom benne. Ritkán jelenik meg azudvarnál, és ha olykor felkeresi a királyt, szendének ésjámbornak mutatkozik, de engem nem téveszthet meg. A

kötelességtudás álarca mögött fondorlatos, veszélyesjellem rejtőzik. Nem szívesen árulnék vele egy gyékényen –céljaim szemszögéből nézve nem használható. Nekem aterveim sikeréhez fiatal, kezes jelölt kell, olyasvalaki, akizokszó nélkül veti alá magát hatalmamnak ésirányításomnak, és jóváhagyja lépéseimet. Lady Elizabethnem ilyen. Mária és Erzsébet mellőzése egyébként igazolható.Amikor az anyjuk házasságát felbontották, mindkettőjüketfattyúnak nyilvánították, márpedig fattyú nem ülhet a trónon.Másfelől a nép kedveli őket, mint Henrik király lányait, tehátezen a terepen óvatosan kell mozognom. Ha Máriát és Erzsébetet sikerül kizáratnom azutódlásból, nem marad más, mint Frances Suffolk. Őpersze protestáns, de még a két hercegnőnél is kevésbélenne jámbor és kezelhető, és aligha tűrné zokszó nélkülgyámkodásomat. Mint ahogy szüksége sem volna rá;harminchat éves, és nagyon is alkalmas rá, hogy önállóanuralkodjék. Ám ha Lady Suffolkot rá lehetne bírni, hogy mondjon letrónutódlási jogáról legidősebb leánya, Lady Jane Greyjavára – nos, akkor minden a helyére kerülne. Greenwichi palota 1553 áprilisa Greenwichi betegágyán a király nyugtalan és nyűgös.Megpróbálja alávetni magát Isten akaratának, mégishangosan töpreng, miért sújtja az Úr ekkora szenvedésselleghívebb szolgáját, aki oly sokat tett az igaz valláselőmozdításáért. Azt sem érti, hogy amikor még annyi atennivaló, miért határozott úgy a Mindenható, hogylegodaadóbb fiát ifjúsága virágjában kaszálja le. Ebből is látszik, hogy hiába próbálja nyugtatni egészkörnyezete, a király rájött az igazságra. – Tudom, milord, hogy számomra nincs kegyelem –mondja, rám szegezve hűvös, áthatolhatatlan tekintetét. –

Abbahagyhatja a színlelést. Vigasztalja a tudat, hogy erősvagyok a magam hitében, és bátran, türelmesen fogadommajd a halált. Valójában a halál már minden éber percében jelen van.Tetten érhető sorvadt végtagjaiban, fuldokló lélegzetében,egész testét megrázó köhögésében és a felköhögött csúf,bűzös váladékban, amely nemrég még zöldessárga volt, deújabban egyre inkább friss vértől piroslik. És hiábahangoztatja bátorságát, álmait átitatja a halálfélelem, ezértinkább ébren marad, és kimerülten küzd az alvás ellen;ugyanakkor panaszkodik, hogy fáradtságában nem tudgondoskodni lelke üdvösségéről. – Megmondom, milord – suttogja –, mit a legnehezebbelviselni. Hiába követtem el annyi mindent a szent célérdekében, mihelyt a halál elvégezte rajtam szörnyűmunkáját, az én megtévedt és félrevezetett nővéremlerombolja majd, amit felépítettem. Kétségbe ejt agondolat, hogy Anglia újra Róma igájába hajtsa fejét, újra apápista babona és korrupció martaléka legyen, lakosaipedig nem reménykedhetnek többé a mennyekországában, hanem örök kárhozatnak néznek elébe.Elviselhetetlen, ha az embernek ezen kell rágódnia... – Deazért rágódik tovább, óráról órára, miközben könyveolvasatlan hever a takarón, és a bordával osztott ablakonbesüt a melengető napfény. Jómagam átengedem a királyt gyötrelmesgondolatainak, hogy mire kellően elcsüggedt, viaszkéntformálhassam. Ágya mellett ülve főképpen államügyekre,valamint szánalmas egészségi állapotára terelem a szót,és gondosan célozgatok a borzalmakra, amelyek Máriajogara alatt várnak ránk. A hatás nem marad el: a királylázas szorongásai tovább fokozódnak. Mint a kutya,amelynek odavetettek fél pár cipőt, csak forgatja, rágja,gyömöszöli a prédát, és semmi pénzért el nem engedné. – Hol van hát a gyógyír? – kiáltja. – Nem kelleneösszehívni a parlamentet, hogy hozzon új örökösödési

törvényt, olyat, amely Lady Mary kihagyásával LadyElizabethet ültetné a trónra – az én drága nővérkémet, akisziklaszilárd protestáns? Késleltetem a választ, mintha mérlegelném indítványát. – Könnyen lehet, hogy a parlament nem lenne hajlandóLady Mary mellőzésére – figyelmeztetem a királythomlokráncolva. – És ha mégis megtenné, ugyanilyenalapon mellőzheti Lady Elizabethet is, hiszen mindkettőjükszületéséhez kétség fér. – Ismét várok, hogy Edwardfeldolgozza magában ezt a lehetőséget. – Adjon időtfelséged, hogy mindezt végiggondoljam. Hátha vanelőnyösebb megoldás is. Így játszom ki a király ellen saját szorongásait. Talán márgyanítja, hogy van valamiféle elképzelésem, de ha így van,az sem baj. Mire megpuhítottam, hálás lesz érte. Csak aztkérem Istentől: adjon időt, hogy terveim beérjenek, mertattól tartok, a király nem sokáig tartózkodik már közöttünk.

Lady Jane Grey

Dorset House 1553 áprilisa Katherine meg én a Dorset House nagytermébenszüleink elé járulunk. – Azért rendeltünk ide benneteket – kezdi fontoskodvamilady –, hogy tudjátok: holnapra meghívtuk vacsoráraNorthumberland herceg őkegyelmességét, és ő hangotadott abbeli kérésének, hogy mindketten jelen legyetek. – Nagyon fontos, hogy rangotokhoz méltón viselkedjetek– teszi hozzá milord –, és jó benyomást tegyetekőkegyelmességére. – Igenis, uram, igenis, asszonyom – feleljük csaknemegyszerre. Utána csend lesz – mintha maradt volna egykérdés, amelyet fel kell tenni, és meg kell válaszolni. – Ez minden – jelenti ki anyám. – Igaz is, Jane, öltözz feltisztességesen! – Valami készül – jegyzem meg, mialattfelkapaszkodunk a lépcsőn. – Hogyhogy? – kérdi Katherine, aki tizenkét éves koráranagyon csinos, szófogadó, de kissé lassú felfogásúlánykává serdült. A herceg idejön vacsorára. Vajon miért? Azt akarja,hogy mi is jelen legyünk. Vajon miért? Szemügyre akarvenni bennünket, de mi célból? Nekem itt bűzlik valami. Azbiztos, hogy a dolog nem a királlyal kötendő esetlegesházasságommal függ össze, mivel a király nagybeteg, ésebben az állapotában aligha nősülhet. De ha mégis –menynyiben érinthetné ez a húgomat? – De miért érdekelnénk mi a herceget? – Látod, én is ezt szeretném tudni. Northumberland az asztalnál a legpallérozottabb,

legelbűvölőbb énjével lép fel. Bókol anyámnak a szakácsképességeit illetően, hosszan tárgyal apámmal vadászatikérdésekről, még hozzánk, lányokhoz is leereszkedik:érdeklődik tanulmányaink állásáról, eddigiteljesítményeinkről. Katherine kedvesen és nyíltantájékoztatja, de én elővigyázatosabb vagyok. Nem tetszik,hogy a herceg csak a szájával mosolyog, de a szemévelsoha. Az egész ember csupa hamisság. És szerintem érzi,hogy nem kedvelem. Félek, de hogy mitől, nem tudom.

Frances Brandon, Suffolk hercegné

Dorset House 1553. április Ha házasságban gondolkodik, Jane magas születéseokán jelentős fogás lehet, de mással nemigenkecsegtetheti kérőit. A maga tizenöt évével túl kicsi akorához, és az alakja is vézna. Lefogadnám, hogy merevfűzője alatt alig domborodik a melle, a keze egyértelműengyerekkéz, és arcbőrét még mindig elcsúfítják azok azátkozott szeplők. Nincs más szép rajta, mint a telt,cseresznyepiros szája, a sötét szeme meg talán a haja,amely ma este szabadon omlik a vállára. Minden Tudornakilyen a haja: ez a mi királyi örökségünk címere, és Janeküllemének legfőbb erőssége. A lány szerencsére illemtudóan viselkedik, lesüti aszemét, és csak akkor néz fel, ha szólnak hozzá. Az viszontbosszantó, hogy ilyenkor merészen válaszol, és le nemveszi a másikról szúrós, átható tekintetét. Még jó, hogy aherceg nem sokat társalgott vele, máskülönben azt hinné –és teljes joggal hinné! –, hogy korántsem olyan szófogadó,mint amilyennek mutatja magát. De majd megtörik, majdakaratomhoz idomítom én, és ezért hosszabb távon csakhálás lehet, hiszen Isten segítségével hamarosan egy férjakaratához és parancsaihoz kell majd alkalmazkodnia.Vajon ebben az ügyben jár nálunk a herceg? Az asztalt már leszedték, az abroszt elvitték, aszemélyzet eltávozott, a lányok nyugovóra tértek.Vendégünkkel egyetemben átmegyünk a társalgóba, aholegy kancsóban már vár a jóféle burgundi. – Asszonyom – szólal meg a herceg –, nagy horderejűkérdést kell megtárgyalnom önnel. Henryre pillantok: az arcára van írva, hogy ő már tudja,miről van szó. Ettől ingerült leszek, hiszen ekként hátránnyalindulok a megbeszélésben. Lefogadnám, hogy ez a két

indulok a megbeszélésben. Lefogadnám, hogy ez a kétember már megegyezett valamiben – nélkülem. Nos, az énáldásomra ne számítsanak, ameddig minden oldalról megnem vizsgáltam a dolgot. – Létfontosságú közlendőm van, amelyet senkinek semadhat tovább – folytatja Northumberland. – Fájó szívvel kellkijelentenem, hogy a király nem éli túl a nyarat. És mostszembe kell néznünk a kérdéssel: óhajtjuk-e, hogy a trónonLady Mary kövesse? Látom magam előtt azt a törékeny fiút Greenwichben,aki valaha apja büszkesége és öröme és a Tudor-dinasztiajövőjének a záloga volt. Tudtuk, hogy nagybeteg, de aztnem, hogy a vég ilyen közeli. – Mélységesen aggódom őfelségéért – mondom lassan– és Angliáért. – Úgy van – visszhangozza a herceg –, Angliát féltemmagam is. Éjszakánként elkerül az álom, annyira aggaszt,mi lesz ezzel a szépséges országgal, ha Edward nincstöbbé – és mi lesz személy szerint mivelünk? – Velünk? – kérdem megütődve. – Igen, velünk. Elvégre mi valamennyien, de különösen akegyelmed férje, asszonyom, cinkosok voltunk a protestánsvallás angliai meghonosításában. Azt hiszi, kegyben állunkmajd Lady Marynél, ha királynő lesz? – Irántam és családom iránt vallási különbözőségünkellenére is mindig a legnagyobb barátságot tanúsította –állapítom meg, s szavaimat angyali mosollyal fűszerezem. –Végtére is ő meg én unokatestvérek vagyunk. Amitlordságod ugyebár nem mondhat el magáról. Northumberland azonban nem adja fel. – Ennek ellenére önöktől is megköveteli majd, éppúgy,mint mindenki mástól, hogy hitet cseréljenek. Egyetlenprotestánst sem fog megtűrni az udvarában. És haasszonyom vonakodik, mire megy majd a rokonsággalmeg a barátsággal? Kegyelmed, milady, nem tárgyalt veleúgy, mint én: nem tudja, milyen csökönyös, milyen

megátalkodott a nézeteiben. Lady Mary fanatikus katolikus,akinek a szemében mi valamennyien eretnekek vagyunk.Ladységed férje a reformált hit egyik legfőbb pártfogójavolt. Vajon hogyan bánik majd el vele Mary? És hogyanbánik el énvelem? Ha nem tagadjuk meg hitünket, nyomástfog gyakorolni ránk. Először csak kegyvesztettek leszünk,de előbb-utóbb az életünkért kell majd rettegnünk. –Jelentőségteljesen teszi hozzá: – És a javainkért. –Ezravasz húzás volt. Northumberland nagyon jól tudja, hogymilord és én, megannyi más fő- és köznemeshezhasonlóan, a feloszlatott apátságok, zárdák és egyházialapítványok tulajdonából csipegettük össze a vagyonunkat.– Mert Mary mindent vissza fog szolgáltatni a rómaiegyháznak. Megborzongok. Egyszer csak kísérteties tisztasággalrajzolódik ki előttem, micsoda tragédia lesz, ha meghal akirály. De miközben tompítani próbálom a rajtamelharapózó vakrémületet, azt is világosan látom, hogy ahelyiségben lévő három ember közül a legtöbbvesztenivalója Northumberlandnek van, s azért próbálijesztgetni, mert szövetségest keres bennünk. Mint aleendő királynő vérrokona, nem tudom elhinni, hogy Maryvalóban olyan ridegen bánna velem és családommal.Másfelől az is igaz, hogy milord teljes súlyával támogattaNorthumberlandet – előtte pedig Somersetet – az Edwarduralkodása alatt kibontakozó átfogó vallási reformokban,ez pedig valóban aggályos. Ha már a vallásról beszélünk, be kell vallanom, hogy azén hitem nem gyökerezik valami mélyen. Katolikusnakneveltek, s az is voltam mindaddig, amíg Parr Katalinkörének hatására titkon, ám igen sekélyesmeggyőződéssel kacérkodni nem kezdtem az újnézetekkel. Aztán, amikor Henrik király meghalt, márminden rábeszélés nélkül, készségesen vallottam magamprotestánsnak, de ha a helyzet úgy fordulna, és a törvénymegkövetelné, minden lelki tusa nélkül térnék vissza

gyerekkorom hitére – elvégre mind ugyanahhoz az Istenhezimádkozunk. Mindamellett tartok tőle, hogy a férjemmásként vélekedik erről. – Belőlem vagy a lányaimból Mary soha nem fogkatolikust csinálni – mondja éppen. – Ugyanúgy el vagyokkötelezve a protestáns ügynek, mint lordságod – és aztjavaslom, avassa be elképzelésébe feleségem őladységétis. Northumberland krákog, majd felém fordul. – Tanulmányoztam a megboldogult Henrik királyvégrendeletét, valamint az örökösödési törvényt és egyébdokumentumokat, és mindebből egyértelműen kiderül,hogy Lady Mary és Lady Elizabeth a törvény előttfattyaknak tekintendők. Rendes körülmények között acímek és javak öröklésének szempontjából a fattyak jogaimerőben különböznek a törvényes utódokéitól. A koronátszámos jogtudós a javak közt tartja számon, e tekintetbentöbbek véleményét is kikértem. Ekként – folytatjabámulatos természetességgel – a mondott két hölgyöröklési joga átugorható, mely esetben Anglia törvényesuralkodója ladységed lenne. Nos, ezt már magamtól is kikövetkeztettem. Ismétmegborzongok – részben az izgalomtól, de valaminyomasztóbb érzéstől is. Hogy én, mint Angliakirálynője…? Hogy enyém lenne Anglia minden dicsőségeés gazdagsága…? De akarnám-e vállamra venni azuralkodás minden nyűgét? Én a magam életmódjátkedvelem. Kellemesen, minden kényelemmel ellátva élek,hódolhatok kedvteléseimnek, élvezem a magas ranggaljáró kiváltságokat, anélkül hogy a velük járó felelősséget isvállalnom kellene. Szent igaz, hogy becsvágyó vagyok, éskapzsi is (eszemben sincs tagadni), de ugyanilyen nagyraértékelem a szabadságomat és a magánélethez valójogomat – mindazt, amitől a korona viselése megfosztana.Nem szólva arról, hogy ez a világ a férfiak világa; kordábantarthatnám-e én, mint asszony a tanácsosaimat, köztük ezt

a Northumberlandet, aki sütkérezne a királycsinálószerepében, és minden bizonnyal igényt tartana afőhatalomra? Észrevétlenül megrázom magam. Igenisképes lennék az uralkodásra – bármelyik férfival szembenhelyt tudnék állni. De akarom-e ezt? Nem lennékboldogabb, ha megmaradnék annak, aki vagyok –magánszemélynek? A herceg fürkészőn figyeli az arcom. – Vonzza önt ez a lehetőség, asszonyom? – Nem, csöppet sem. Nem kellett hozzá sok gondolkodási idő. – Sejtettem – feleli, és jelentőségteljesen néz a férjemre. – Tehát maguk közt ezt már megvitatták! – vetem odavádlón. Henry zavartan feszeng, de Northumberland csakmosolyog. – Némi tapogatózásra szükség volt, asszonyom. Angliaés a protestáns hit érdekében létfontosságú, hogy a tervemmegvalósuljon, és ehhez az kell, hogy mi hármanegyetértsünk. – Már csak lordságod érdekében is – mutatok rá nemkevés kajánsággal. – Természetesen – bólint szemrebbenés nélkül. – Dehogy ne köntörfalazzak, asszonyom, meg kell mondanom:terveimben nem szerepel, hogy kegyelmességed trónrakerüljön. A nép nem ismeri ladységedet, és fölötte kétes,támogatnák-e az igényét azzal a Máriával szemben, akitmakacsul tisztelnek, már csak néhai atyja miatt is. – Tehát mi az a híres terv? – kérdezem. – Szilárd meggyőződésem, asszonyom, hogy abirodalom és az angol egyház eljövendő biztonsága ésüdve a soron következő örökös, azaz az ön leánya, LadyJane kezében van. Nem, nem, hallgasson végig! –tiltakozik, amikor félbeszakítanám. – Ha ladységedlemondana a trónigényről, Lady Jane-t illetné a korona. Őfiatal és bájos, ami eszményien megfelel a tervemnek,

amellett könnyen kezelhető, elsősorban pedig egészAngliában, sőt Európa-szerte is elismerik tudását,műveltségét és az igaz valláshoz való hűségét. Semmikétségem, hogy megfelelő rábeszélés esetén az egésznép elfogadná uralkodónak. – Gondold meg, Frances! – kapcsolódik be Henry is. –A lányunk, mint Anglia királynője. Egy új dinasztia a trónon.És mi hármunkkal a trón mögött. Bölcs elképzelés. – És az egyetlen, amelynek létjogosultsága van – duplázrá Northumberland. – Más lehetőség nincs. Mármint hatalpon akarunk maradni. – Egyetértek lordságoddal – mondom –, és azt semtagadhatom, hogy becsvágyam a lányom jövőjére iskiterjed. Ilyen fényes pályát nem is álmodtam neki, és haúgy adódik, Lady Jane számíthat hűségemre éslegbuzgóbb támogatásomra. De két kérdésem még volna. – Hallgatom, milady. – Először is ez az elképzelés számos veszéllyel terhes,és nekünk leányunk biztonságát is szem előtt kell tartanunk.Felteszem, átgondolta a részleteket, és mindeneshetőséggel számolt? – Mindent megbeszéltünk – szól közbe Henry. – Hagyja, milord, majd én elmagyarázom nagybecsűhitvesének – inti le magabiztosan a herceg. – Asszonyom,én az utolsó részletig mindent kidolgoztam. Ha majd akirály meghal, halálát a lehető legtovább titokban tartjuk.Első dolgunk az lesz, hogy katonákkal vétetjük rangjáhozméltó őrizetbe Lady Maryt és szükség esetén LadyElizabethet is. Biztosíthatom, egyiküknek sem esikbántódása, egyszerűen házi őrizetben tartjuk őket valamititkos helyen, ahol megfelelő gondoskodásban ésellátásban lesz részük. Csak ezután tesszük közzé a királyelhunytát, és nyilvánítjuk királynővé kegyelmességedleányát. Sok lord csatlakozik majd hozzánk, mivel ők isfélnek a katolikus restaurációtól; az angol nép pedig

hamarosan át fogja látni tervem bölcsességét, és hamégsem, nos, megvannak a törvényeink azok ellen, akikzendülést vagy zavargásokat szítanak. Remélem, mindezelegendő megnyugtatására. – A terv minden ízében meggyőző – mondom kelletlenelismeréssel. – De azt is meg kell kérdeznem, hogy milyenelőnnyel jár hercegséged szempontjából. – Tetemes előnnyel, asszonyom, de nem csak rámnézve; a Suffolk-ház haszna a legnagyobb. De azt sefeledje, hogy nélkülem nem valósulhat meg, és nem arathatsikert. Én ellenőrzöm az udvart, a kormányt, a rendvédelmiközegeket és nem utolsósorban a királyt. Nos, sikerünketés kölcsönös előnyeinket megpecsételendő, ezennel aztjavaslom, hogy a két család lépjen szövetségre, mégpedigegy gyermekeink közötti házasság kötése által. Való igaz: ennél ékesebb jelét nem adhatná szándékaiőszinteségének. Ami a gyermekeink közti házasságot illeti,természetesen ő jár jobban. Hiába herceg, ha egyszer azapja áruló volt, míg a mi lányunk ereiben királyi vér kering.Világos, mint a kétszerkettő: Jane királynő lesz, de Angliáta férjén, vagyis Northumberland fián keresztül a hercegkormányozza. – Öt fiam van – mondja. – John, Ambrose, Harry ésRobert már házas, csak Guilford nőtlen, és őt ajánlom LadyJane-nek, mint vőlegényt. Erényes fiú, és csak egy évvelidősebb, mint ő. Kötelességtudó gyermek, az anyjakedvence. Kitűnő királyi házastárs lesz belőle. – Ó, minden bizonnyal – helyeslek fanyarul. Véletlenültudom, hogy a hercegné alaposan elrontotta a fiút, de nemszámít. Jane-ben majd emberére talál – mármint hahozzájárulunk ehhez a házassághoz. Pillanatnyilag vannaksürgetőbb megbeszélnivalóink is. – Meg kell győződnöm Jane trónigényénekmegalapozottságáról – jelentem ki. – Remélem, törvényesés támadhatatlan lesz.

– Természetesen – feleli a herceg, de nem néz aszemembe. – És azt óhajtja, hogy Lord Guilford társuralkodó legyen? – Feltétlenül. Hát el lehet képzelni olyan uralkodónőt, akinem folyamodik a férjéhez tanácsért és irányításért? – Különösen, ha ezt a férjet viszont az apja irányítja –jegyzem meg mosolyogva. Northumberland azonnal védekezésbe megy át. – Kellő tisztelettel, asszonyom, de én tudom, hogyan kellkormányozni ezt az országot. A fiatalokból még hiányzik azérett kor bölcsessége, élettapasztalatuk is kevés. Addigkívánom őket irányítani, ameddig nem képesek önállóanuralkodni – és természetesen számítok az önöksegítségére is. Ha majd Jane és Guilford biztosanmegvetik a lábukat a kormányrúdnál, nem fognak többéránk szorulni, de meggyőződésem, hogy akkor semfeledkeznek meg azokról, akik elindították őket pályájukon,így tehát dicsőséges jövő felé haladunk valamennyien,amelyet majd békés, gondtalan öregkor koronáz meg. – Ha Isten is úgy akarja – mondom. – Segíts magadon, Isten is megsegít – vág vissza aherceg. – Nos, asszonyom, mi a véleménye? MegadjaJane-nek az esélyt, hogy beváltsa, amit sorsa ígér? Miért is haboznék? A korona dicsőségét így ismegkapom, anélkül hogy a súlyát éreznem kellene. Immárteljesen világos, mit kell tennem. – Önnel tartok, milord – jelentem ki. – Hozzájárulok. Lefogok mondani jogomról Jane javára. –A két herceg arcáróldiadal sugárzik, de amikor folytatom mondókámat,Northumberland képéről lehervad a mosoly. – Csupán egyfeltételem van. A házasságot csak akkor lehet elhálni, haminden akadály elhárult. A terve, milord, balul is üthet ki,ebben az életben semmi sem biztos. Az el nem háltházasság pedig viszonylag egyszerűen felbontható.Tekintse pusztán elővigyázatossági lépésnek arra az

esetre, ha valami félresikerülne. Gondolom, megérti, hogyvédenünk kell a magunk és a leányunk érdekeit. Henry elismerőn bámul rám, Northumberland azonbanszemlátomást bosszús. – Nem látom be, asszonyom, mi az, ami félresikerülhet –mondja mereven. – Magam is erősen bízom benne, hogy minden a tervszerint fog végbemenni – felelem. – Úgy látom,kegyelmességed minden eshetőségre felkészült.Mindazonáltal úgy vélem: jelszavunk az óvatosság legyen.Semmit nem szabad elhamarkodnunk. Én is fel szeretnékkészülni minden eshetőségre. Aha! Most megfogtam! – Rendben van – bólint, de kelletlensége önmagáértbeszél. – A házasságot csak akkor fogják elhálni, ha márJane fején lesz a korona. – Volna még egy apróság… – mondja Henry valamivelkésőbb. – Nos? – néz rá Northumberland. – Néhány hete megegyeztünk Somerset hercegnével,hogy Jane-t az ő fia, Edward Seymour, Hertford grófjajegyzi el. – De az eljegyzésre még nem került sor? – Nem, még nem. – Helyes. Akkor bontsa fel, herceg, az egyezséget.Mondja azt, hogy meggondolta magát. Az ifjú Hertford egyáruló fia. Lady Jane túl jó neki. – Egyetértek – mondom. – De lenne még egykérdésem, milord. Miért kérette ide ma estére a kisebbiklányunkat, Katherine-t is? Az a gyanúm: Henry már tudja, mi lesz Northumberlandválasza. – Asszonyom, nekem az a célom, hogy az ország vezetőszemélyiségeit is megnyerjem ügyünknek – magyarázza aherceg. – Azt hiszem, Pembroke grófja mellettünk áll. A fia

herceg. – Azt hiszem, Pembroke grófja mellettünk áll. A fia– talán ladységed is értesült erről – erősen érdeklődik LadyKatherine iránt. Ha beleegyezne házasságukba,Pembroke-ot még szorosabban magunkhoz köthetnénk. Jól emlékszem a Westminster-apátságban látottvakmerő fiatalemberre. Jóképű legény, és kitűnő partiKatherine számára. Henryre nézek. – Én elvben már hozzájárultam – mondja férjuram kissépironkodva. – Ha te is helyesled, kedvesem, nyélbe lehetütni. – Nos, szép tőled, hogy az én véleményem is érdekel –mondom epésen. – De történetesen nekem sincsellenemre a dolog. – Remek! – kiáltja Northumberland. – És most, hamegengedik, a jövőre emelném poharam! – A jövőre! – visszhangozzuk, és felemeljük aserlegeinket.

John Dudley, Northumberland hercege

Ely Place, London 1553 áprilisa Rámosolygok a belépő Guilfordra. – Ülj le, fiam – mondom, és amikor elhelyezkedik velemszemben az asztalnál, kutatón mérem végig. Szőke fürtjei aszeméig érnek, a szája telt, jól mutat rajta a csinos kékbársonyzeke és térdnadrág. Tizenhat éves, de mármagasabb hat lábnál, nyurga és arányos felépítésű.Feleségem szerint nagyon jóképű, fiúnak még túl szép is. De az asszony elfogult, az én véleményem szerint agyerek korához képest túlságosan éretlen. A bátyjai ebbena korban már kész férfiak voltak. No persze őtelkényeztette az anyja már csecsemőkora óta. Mindentelnéz neki, és úgy intézte a dolgokat, hogy ne mindigértesüljek Guilford bizonyára szépszámú ballépéséről. Igaz,ilyenkor ő is megdorgálja, de nem élesebb a körme, mint akismacskáé. Ha megorrol a fiára, Guilford behálózza,bűbájosan mosolyog, biztosítja legodaadóbb szeretetéről –ha gyilkosságot követne el, azt is megúszná. Az asszonyegyébként a csínyei feléről sem értesül. Ha csakfoszlányokat hallana mindabból, amit kémeim Guilfordviselt dolgairól jelentettek, elalélna a szörnyülködéstől. Mivel az embereim a nyomában voltak, nagyon jóltudom, hogy a fiam tegnap este A bíboros süvege nevűhírhedt southwarki bordélyban járt. Azt is tudom, hogyminden pénzét italra költötte, és a ringyóját már a barátaifizették. Lefogadnám, hogy fejfájósan ébredt, és ez még ajobbik eset. Hálát adhatok Istennek, ha megúszta kankóvagy bujakór nélkül. – Fontos mondandóm van számodra – kezdem, ésközben éberen figyelem az arcát. – Tegnap Suffolkhercegéknél vacsoráztam, és több nagy horderejű

kérdésről esett köztünk szó – példának okáért aházasságodról. Legfőbb ideje, hogy megnősülj, nemgondolod? – Hogy én – megnősüljek? – Világos: erre nemszámított. De miért látszik ilyen rémültnek? Elvégre abátyjait is fiatalon megnősítettem. Igaz, hogy Guilford csaka mának él… – Úgy van – mondom nyomatékosan. – Legfőbb ideje.Különösen, ha igaz mindaz, amit hallok. – Maradt mégbenne annyi szemérem, hogy zavart képet vágjon. –Megegyeztünk, hogy elveszed a legidősebb Suffolk lányt,Lady Jane Greyt. Tegnap megnéztem magamnak aleányzót, és örömmel közölhetem, hogy minden kérőmegnyalhatja utána a tíz ujját. Királyi vérből való, bájos, éspáratlanul művelt. Szerencsés fiú vagy, Guilford,szerencsésebb mind a négy bátyádnál, és remélem, hogyezt te is méltányolod. – Hogy… hogyne, uram – dadogja. – Az udvarnálbizonyára már láttam Lady Jane-t, de… de nememlékszem rá. – Ez minden, amit mondani tudsz? – kérdezemingerülten. – Nem, azaz igenis nem. Igazán meg vagyok tisztelve,uram – hebegi. Nyilvánvaló, hogy főbe kólintotta aházasság gondolata. Elveszíti szabadságát, felelősségetkell viselnie egy asszonyért, számolnia kell vele, hogy anászéjszakát hamarosan gyermekek követik. Vége asouthwarki kuplerájokban való portyázásoknak! Nos,mindez csak a javára lesz. Természetes, hogy még nemkészült fel, és az anyjának is lesz szava a dologhoz, deebben kár reménykednie, minthogy én már eltökéltemmagam. – Majd hozzászoksz a gondolathoz, Guilford – biztatom.– Én is a te korodban készültem fel a házasságra. Mindenférfi életében eljön ez a perc. És ne feledd: ezzel aházassággal több tekintélyre, vagyonra és hatalomra teszel

szert, mint amennyiről valaha is álmodtál. Lady Jane királyivérből való hercegnő, a királyi ház tagja, te pedig öt testvérközül az ötödik vagy – nem is remélhettél hasonlómenyasszonyt. Hidd el, ha mondom: fényesengondoskodtam rólad, ragyogó házasságot kötsz. Afelőlpedig semmi kétségem, hogy ha Jane meglát, tetszenifogsz neki. Ne felejtsd el, fiam, hogy a házasságnakmegvannak a maga előnyei. Gondolom, nem kellfelsorolnom őket. Rávigyorgok. A pír elönti arcát. Hirtelen az az ötletemtámad, hogy taktikai okokból úgy teszek, minthaártatlannak hinném. – Semmi baj, Guilford, egyelőre még nem kell aggódnoda házasság ilyetén velejárói miatt. Politikai okokból,melyeket később majd megvilágítok, úgy határoztunk, hogya házasságot nem fogjátok mindjárt elhálni, hanem majdcsak akkor, amikor mi, szülők jónak látjuk. – De miért, apám? – kérdi meghökkenve. – Államérdekből. Nyugodt lehetsz: egyéb ok nincs rá.Vehetem olybá – kérdem némi iróniával –, hogy elégedettvagy a sorsoddal? – Természetesen, uram. Elégedett vagyok. Dühös fintora azonban meghazudtolja a kötelességtudóválaszt.

Lady Jane Grey

Suffolk House, London 1553 áprilisa Szüleim, mihelyt a hercegi címet felöltötték, birtokbavették a londoni Suffolk House-t. A ház Southwarkban áll, awinchesteri püspök rezidenciája és a korábbi Overy SzűzMária-apátság tőszomszédságában, és valójában nem isház, hanem palota, nemhiába VIII. Henrik királyadományozta nővérének, Tudor Máriának, Suffolkhercegnéjének. Pompája arra való, hogy kidomborítsacsaládunk királyi származását. Azóta kiköltöztünk a Dorset House-ból, ésberendezkedtünk új otthonunkban, bízvást fényűzőnekmondható kényelemben. Húgaim és én magam pazarlakosztályokat kaptunk a toronnyal megfejelt nyugatiszárnyban, gyönyörűen faragott bútorok, családi arcképekés élénk színekben pompázó falikárpitok között. Most, ezenaz üde áprilisi reggelen a nyitott ablaknál ülök, elmerülveegy értekezésben, amely tagadja, hogy Krisztus valóbanjelen volna az eucharisztiában, amikor beállít Ellen asszony:azonnal jelenjek meg a szüleim előtt az első emeletinagyteremben. Kelletlenül teszem le a könyvem, majdlesimítom szoknyáimat, megigazítom a főkötőt, és sietveelindulok, Ellen asszonnyal a nyomomban. Vajon mitkövethettem el, hogy ily sürgős idézést kaptam? Amikor belépek és bókolok, meglepődve tapasztalom,hogy milord és milady a kandalló két oldaláról sugárzómosollyal néznek rám – ami ijesztőbb, mintha komor ésfenyegető képet vágnának. – Gyere, Jane, ülj ide mellénk! – bátorít anyám, és mégelém is tolja a széket. – Te mondod meg neki, Henry? –kérdi aztán szinte incselkedve. – Nem. Te vagy az anyja, te tudod, hogy kell az ilyesmitmegfogalmazni. – Apám feláll, lecövekel a kandalló előtt,

megfogalmazni. – Apám feláll, lecövekel a kandalló előtt,és a hozzásündörgő szelindek fejét kezdi simogatni. Azállat boldogan csóválja a farkát. – Nos, Jane, nagyszerű híreink vannak számodra –kezdi anyám. – Bizonyára emlékszel még LordNorthumberland minapi esti látogatására. Miutánnyugovóra tértél, őlordsága olyan szoros szövetségetajánlott a két család között, amelyet házasságkötéspecsételne meg, közted és legifjabb fia, Lord GuilfordDudley között. Lord Guilford a herceg egyedüli nőtlen fia;erényes és… – Elnézést, asszonyom, de valóban azt mondta, hogyegy Dudley-hoz kell nőül mennem? – szakítom félbe; adöbbenet hatására nyers és kihívó lesz a hangom. – De hátmiért? Ladységed maga mondta, hogy a Dudley-k mindárulók, felfuvalkodottak és képmutatók! Nem értem,egyáltalán hogy juthat eszébe ilyen házasság! – A pusztagondolat is utálatos: az arcom lángol, lihegve szedem alevegőt. – Lord Guilford nem lehet a férjem – mindenkitudja, hogy nyámnyila kis fickó, akit a mamájaagyonkényeztetett! – Elég legyen! – bődül el apám, mivel anyámat úgymegdermesztette kitörésem, hogy ez egyszer nem találszavakat. – Vedd tudomásul, nebáncsvirág kisasszony,hogy Lord Guilford felesége leszel, akár elkényeztette azanyja, akár nem. Derék protestáns családból származik, aházasság pedig mindnyájunkra nézve páratlan előnyökkeljár. – Derék protestáns család? – ismétlem meg, egyreindulatosabban. Hosszú éveken át térdet hajtottam szüleimakarata előtt, nemegyszer a gerincem is meghajlott bele,de ez most a közmondásos utolsó csepp a pohárban: aszidalmak, a megaláztatások hatására bennemfelgyülemlett düh robbanásszerűen tör a felszínre. Ezt mármégsem tehetik meg velem – addig harcolok, míg azutolsó lélegzet is kifogy belőlem. – Derék protestáns család? – kérdezem még egyszer,

– Derék protestáns család? – kérdezem még egyszer,élvezve elképedt arcuk látványát. – Nem inkább árulókcsaládja? Northumberland apját VIII. Henrik vérpadra küldte– vagy ezt már elfelejtették? És bátran állítom, hogy haminden kitudódna, ő is ugyanezt érdemelné! Gondoljákmeg, mit művelt Somerset herceggel! Csak ámulok, hogyképesek lennének a saját lányukat egy ilyen gátlástalan,lelkiismeretlen zsarnok fiához adni! Anyám végre megtalálta a hangját. – Jól figyelj rám, Jane – mielőtt kifogyok a türelemből.Fiatal vagy, és akármennyit tanultál, a világ dolgaiban mégjáratlan vagy. Nem kívánható, hogy az államügyekbenkiismerd magad. Mert ne tévedjünk, leányom, ez aházasság, amint azt kellő időben te is megtudod majd,államügy. Számos jó indok szól mellette, és valamennyi ate javadat és a családod javát szolgálja. – Talán inkább Lord Northumberlandét! – vágok vissza. – Nem illet meg a jog, hogy megszóld a herceget! –jelenti ki zordul az apám. – Nagyhatalmú úr ő, és ha azefféle beszéd kiszivárogna e falak közül, velünk együtt te isnagy bajba kerülnél. Mostantól pedig ahhoz tartod magad,amivel nekem és anyádnak tartozol. Egy rossz szót sehalljak többé Northumberland őlordságáról. Azt teszed,amire utasítunk. Egész valómat rázza a düh, de hallgatást parancsolokmagamra. Értek én mindent: a szüleim a maguk önösérdeke miatt adnak el annak a rettenetes, féktelenembernek. Ez tűrhetetlen! Csak egyetlen lehetőségem van:ha minden elképzelhető kifogással élve sziklaszilárdanellenállok. – Őkegyelmessége személyétől függetlenül – és annyimegvetést sűrítek a címbe, amennyi csak a hangomba fér– én nem óhajtok férjhez menni, és a legkevésbé LordGuilford Dudley-hoz. Ajánlatát ezennel visszautasítom. Apám szemlátomást nagyon iparkodik, hogy kordábantartsa türelmetlenségét.

– Én megértem vonakodásodat – mondja nyersen. – Misem természetesebb, mint hogy egy ifjú hajadon féljen anászi ágytól. No de nézz csak ránk: rám és anyádra! Miboldogok voltunk nászunkban, és ha kezdetben idegenekvoltunk is egymás számára, összecsiszolódtunk. És hamajd gyermekeid lesznek, te is meg fogod érteni, miértnevezik a család szaporulatát gyermekáldásnak. Semmiok sincs feltételezni, hogy Lord Guilford ne bizonyulnakitűnő férjnek. Ne törődj vele, mit fecsegnek az udvarnál.Bírom apja szavát, miszerint erényes, egyenes jellemű ifjú,aki alig várja, hogy téged boldog fiatalasszonnyá tegyen.Félre tehát minden aggállyal, és készülj fel megbékéltszívvel az eljegyzésedre. Anyám szövi tovább a szálat: – És ne felejtsd el, Jane: ha bizonyos kérdések továbbrais foglalkoztatnának, bármikor választ kaphatsz tőlem vagyEllen asszonytól. – Én nem félek a házasságtól! – kiáltom. – De tudom,hogy két léleknek kell egyesülnie Isten színe előtt,kölcsönös beleegyezés alapján. Hogy lehetne Isten előttkedves egy kötelék, ha az egyik fél akarata ellenére,kényszer hatására vállalja? – Idővel meg fogod szeretni a férjed – makacskodikmilady –, hiszen ez a kötelességed! – Soha! – sikoltom immár szenvedélyesen. – Soha nemleszek a felesége, és kegyelmetek sem bírhatnak rá.Mindig engedelmes lányuk voltam minden egyébben.Viselem ezeket a rémes, agyoncicomázott ruhákat,amelyeket rám adnak, holott tudom, hogy sértik Istenszemét. Hétről hétre elkísértem kegyelmeteket a vad ésembertelen vadászatokra, noha a gyilkolás látványátólfelfordul a gyomrom. Tűrtem az ütéseiket akkor is, hasemmivel nem szolgáltam rájuk. Elviseltem gáncsaikat ésszidalmaikat, mert tudom, mivel tartozik szüleinek agyermek, és elfogadtam a keserű igazságot, hogyhelyettem fiút akartak. De most, mert ezt diktálják az

érdekeik, hozzáadnának egy ostoba, felkapaszkodottripőkhöz, akit soha nem tudnék szeretni. Nos, erre márnem vagyok kapható. Ha kell, az oltár előtt mondok nemeta házasságra, akkor is, ha a gyülekezet szeme láttáravernek félholtra! Anyám őrjöngve ugrik fel a helyéről. – Megaláznál bennünket a nyilvánosság előtt? –harsogja, és teljes erőből arcul üt – egyszer, kétszer, majdharmadszor is. – Eleget szájaskodtál, hálátlan teremtés! – És istenuccse most rögtön bocsánatot kérsz! – dörgiapám. – Eszemben sincs – mondom sírva. Az arcom ég,szememből patakzik a könny. – Kegyelmeteknek illenékbocsánatot kérni minden eddigi bántásért ésszeretetlenségért – és ezért a mostaniért is! – Hogy merészelsz…! – Milady szinte köpi magából aszavakat, és közben záporoznak az ütések a fejemre mega vállamra. – Igen, megátkozom a napot is, amelyenmegszültelek! Csak bajunk volt veled, amióta a világrajöttél! De esküszöm, még emiatt sem vagyok hajlandóelhanyagolni szülői kötelességemet, és csak azért iskiűzöm gonosz szívedből ezt az istentelen lázadószellemet! Már nem érdekel, mit mond. A székre roskadok, védenipróbálom a fejem az ütések elől, és jajveszékelek, mintha aszívem hasadna meg. Ellen asszony odasietne, de anyámegy intéssel visszaparancsolja. – A korbácsomat, Ellen asszony! – rendelkezik. – Látommár, így kell kiverni belőle ezt a megátalkodottságot.

John Dudley, Northumberland hercege

Greenwichi palota 1553 áprilisa Örömmel fogadom Greenwichben Suffolk herceget alignéhány nappal a megbeszélésünk után; úgy láttam ugyanis,hogy őkegyelmességének és hitvesének voltak bizonyosfenntartásai együttműködésünk tekintetében. – Nem is számítottam ilyen korán lordságodlátogatására – mondom nyájasan. – Csakhogy – ha megenged a kifejezésért – ajándéklónak nem nézzük a fogát, milord – mosolyog Suffolk. –Azért jöttem, hogy jelentsem: leányunk boldogan egyezettbele a fiával kötendő házasságba, és akár haladéktalanulis kész az eljegyzésre. – Nagyszerű, remek – felelem ragyogó arccal. – Márismegbízom a jogászokat, hogy szövegezzék meg aházassági szerződést. Mi lenne, ha lordságod és ahercegné őkegyelmessége, mondjuk, két nap múlvaelkísérnék az udvarba Lady Jane-t a formaságoklebonyolítása céljából? – Ó, hogyne – bólint Suffolk. De nincs-e a hangjábannémi habozás? – Van itt még valami, amiről beszélni szeretnék –folytatom. – Ez az ügy is bizalmas. Kiderítettem, hogyPembroke gróf teljes szívével mellettünk áll, alig várja, hogycsatlakozzék szövetségünkhöz, és máris beleegyezésétadta fia és a kegyelmetek kisebbik leánya, Lady Katherineházasságához. A herceg, mint számítottam rá, hálásnak látszik. Tudom,hogy kedveli és tiszteli Pembroke-ot, tehát semmi kifogásanem lehet a tervezett házasság ellen. – Megbeszélné a gróffal a szükséges előkészületeket?– kérdezem.

– Részemről a szerencse – feleli. – Nem is tagadom,mennyire elégedett vagyok ezekkel a fejleményekkel. Bólogatok. – Én is úgy látom, hogy a dolgok simábban alakulnak,mint ahogy vártam. Ez pedig, lordom, biztató a jövőrenézve is. Napról napra valószínűbb, hogy terveinket sikerkoronázza.

Lady Jane Grey

Suffolk House és a greenwichi palota 1553 áprilisa Megadtam magam. Hasmánt fekszem az ágyamon,hátam és vállam sajog a legádázabb ütlegektől, melyeketanyámtól valaha kaptam. De jobban viselném a fájdalmat,ha nem tudnám, hogy hiába szenvedtem el. Végül azonbanmeg kellett hajolnom akaratuk előtt, és nyomorúságomatbetetőzendő, még nyáladzó bűnbánatot is kelletttanúsítanom. Azért tettem, mert nem bírtam tovább akínzást. Mennyire gyűlölöm magam, mennyire szégyellemgerinctelenségem és gyöngeségem! Krisztust akeresztfára szögezték, mégsem adta meg magát, és én,aki büszkén vallom magam hűséges követőjének, beadtama derekam, mert megsokalltam a szenvedést. Nem tehetekmást – megvetem magam! Most pedig beállít Ellen asszony, hogy tolmácsolja apámüzenetét: készüljek fel, mivel holnapután az udvarba járulok,hogy letegyem az eljegyzési fogadalmat, és aláírjam aházassági szerződést. És ami a fő: úgy kell tennem, minthaboldog lennék, mert különben…! Őszintén szólva már aztsem hiszem, hogy két nap múlva fel bírok kelni az ágyból,nemhogy örömöt tudjak színlelni. Egyáltalán minek kelleneörülni? És mit szólnának az udvarnál, ha látnák a korbácsnyomait a hátamon? Felfuvalkodottan mutogatja magát, peckesen jár fel-alátarka ruháiban – micsoda üres piperkőc! Jóképű volna, haaz alsó ajka nem biggyedne le olyan duzzogón, és ha nemvolna olyan mord a tekintete. Pózai semmilyen hatássalnincsenek rám, sőt taszítanak. Ez az én leendő férjem.Hogy is szerethetnék meg valaha egy ilyen fickót? Aviselkedésében semmi finomság, semmi emberség, csakmerő közöny és nyűgösködés. Igaz volt hát a szóbeszéd:valóban el van kényeztetve. Irgalmas jó Istenem – hogyan is

valóban el van kényeztetve. Irgalmas jó Istenem – hogyan isbírnék együtt élni vele? Hogyan viseljem el ezt a poklot? Northumberland fényűző lakosztályában állunk egy asztalkét oldalán, szülőktől, ügyvédektől, klerikusoktól bekerítve.Ruhám súlyos kelméje alatt még lüktetnek a sebeim, éscsak mereven tudok állni. Végtelenül nyomorultnak érzemmagam, de valahányszor úgy illik, kényszerűen mosolygok;egyebekben illemtudóan a földre sütöm szemem. Ebbemég anyám sem köthetne bele. Így csinálom végig az egész komédiát: az eljegyzésifogadalmat, a gyűrű felhúzását, a tanúkszerencsekívánatait. Alig hiszem el, ami itt végbemegy.Holnap a nyilvánosság előtt is bejelentik a közelgő esküvőt,de egyelőre a formaságok lebonyolódása után egy különhelyiségbe vonulunk, ahol bor és édességek várnak. Guilford meg én, serleggel a kezünkben, ismét szembenállunk egymással. – Milady Jane – mondja mély meghajlással. – Lord Guilford – mondom, és bókot csapok. Egyébmondanivalónk nincs egymás számára. Az űrt az ilyenkor elvárt semmitmondó csevegésseltöltjük ki. Néhány percen át megbeszéljük az időjárást, abor minőségét, de közben felmérjük egymást. Jegyesembosszúsnak és unottnak látszik, és engem letaglóz azegész esemény hajmeresztő képtelensége. Elsőnek mégisén ugrom a mély vízbe. Közelebb hajlok hozzá. – Csak azt szeretném mondani, hogy ha sajáthajlamaimat követhetném, soha nem mennék feleségülönhöz – jelentem ki halkan. – Nem lordságod személyeellen van kifogásom, egyáltalán nem akarok férjhez menni. Horkantva nevet, ez tetszik neki. – És miből gondolja, hogy én feleségül akarom venni? – Nos, akkor egy a szándékunk. – Úgy van – de mire megyünk vele? Nekünk ebben nincsszavunk. Ezt világosan a tudtomra adták. – Így jártam én is. – Majd megkockáztatok egy kínos

mosolyt. – Legalább van valami közös a helyzetünkben. – Hallom, kegyed igazi könyvmoly – mondja Guilford. – Valóban, a könyveimben sok vigaszt találok. Aztszerettem volna, ha életemet a tanulásnak szentelhetem. – Nos, nekem semmi kifogásom ellene, hogy továbbművelődjön, feltéve, ha nem akar engem is tanulásra fogni– jelenti ki. – Szabad idejét úgy osztja be, ahogy tetszik,csak a nyilvános fellépéseken tartson velem – no meg azágyban. – Kihívón és sokatmondón kacsint rám.Akaratlanul összerezzenek, ő azonban észreveszi. – Á, szóval innen a nagy vonakodás! – nevet. – Nos, kiskönyvmolyom, higgye el, az sem olyan borzalmas. Sőt, hamajd ránevelem, egész kellemesnek fogja találni. Jól fogesni egy kis szórakozás – ha majd megengedik. Elvörösödöm felháborodásomban, mélységesenfelzaklat, hogy ilyen sértő bizalmaskodásra vetemedik, deaztán eszembe jut, hogy hamarosan minden joga megleszrá… Ó, micsoda gyűlöletes gondolat! Egyelőre azonban nincs idő rá, hogy megrójam, mivellecsap ránk a két szülőpár; szemlátomást igen elégedettek,amiért legalább szóba elegyedtünk egymással. Azajkamba harapok, hogy visszafojtsam méltatlankodásomat,míg Guilford negédes tréfák és kellemkedések túláradóömlenyébe menekül. Magamban fortyogok ugyan, deigyekszem udvariasan válaszolgatni, és nem veszektudomást önelégült vigyoráról. Micsoda színjáték,gondolom, micsoda képmutató komédia! És mostantólkezdve ilyen lesz az egész életem. Durham House, London 1553. május 25-e, pünkösdvasárnap A ruha és az uszály arany és ezüst brokátból készült, éstöbb száz parányi gyémánttal és igazgyönggyel hímeztékki. Az öltözék súlya miatt méltóságteljes lassúsággal kellátvonulnom a Durham House faborítású termein ésgalériáin; ez a Stranden épült, királyi tulajdonban lévő ház

valaha a durhami püspökök rezidenciája volt, és akápolnájában megy majd végbe az esketési szertartás.Mögöttem a menetben vonul a nap másik menyasszonya,Katherine húgom is, de neki ez az alkalom csak annyitjelent, hogy pompázatos ruhát ölthet, és a figyelemközéppontjába kerül. Northumberland különös gonddal készült a kettősesküvőre, mivel az esemény állítólagos politikaijelentőségének a külsőségekben is tükröződnie kell –mintha olyan szokatlan dolog volna, ha két nagy családilyen módon is szövetségre lép. A Durham House ősi falaitremekmívű új kárpitokkal aggatták tele, kőlapjait törökszőnyegekkel borították, függőleges osztatú ablakait ésboltíves kapuit dúsan redőzött arany és ezüst kelméktakarják. A király – aki, mint mondják, készségesen járult hozzámindkét frigyhez – a saját ruhatárának legfőbb őrére bízta,hogy a menyasszonyokat és a vőlegényeket, valamint avendégkoszorú jelentősebb személyeit ellássa megfelelőendrága és tetszetős kelmékkel. Miladynek ez egyszer nemkellett utasítania, hogy rangomhoz illőn öltözzem fel, hiszenálmomban sem mondanék ellent a király, e hitbuzgóprotestáns ifjú határozott óhajának, aki betegágyábólbőkezű nászajándékot küldött: csodálatos ékszereket minda négy fiatalnak, akinek esküvőjén gyengélkedése miattszemélyesen nem vehet részt. Apám karján lépek be a kápolnába, és az angolállamtanács valamennyi tagja feláll tiszteletünkre. Jelen van,szokásos fekete öltözékében, Northumberland is, Guilfordpedig az oltár rácsánál vár: magas, ragyogó jelenség talpigfényes fehér selyemben, szőke fürtjei makrancosanhullanak kék szemébe. Úgy illett volna, hogy mindez örömteli esemény legyen –reményeim, álmaim beteljesülésének napja.Természetesen nem az – legalábbis ami engem illet.Fogadalmaimat gépiesen darálom el, nem merek mélyebb

értelmükre gondolni, és amikor Guilford a pillantásomatkeresi, nem nézek vissza rá. Nagyon is észrevettemelismerően buja tekintetét, amikor meglátott teljes esküvőidíszemben, és ez a tekintet azóta is feszélyez. Csak háláslehetek – sőt, egyedül emiatt lehetek hálás – szüleimnek,akik úgy döntöttek, hogy zsenge korom miatt – nekemlegalábbis így mondták – egyelőre külön fogunk élni. Kicsitfurcsállom a dolgot, mert sok lányt már tizennégy évesenférjhez adnak, és az első perctől a férjükkel hálnak, de énaztán nem fogok kérdezősködni. Örülök a haladéknak, ésminél tovább tart, annál jobb! Az esketési szertartásnak vége – immár Lady JaneDudley vagyok, hozzám tapadt a név, melyet gyűlölök. Anagyteremben nekiülünk a lakomának; sorban szolgálják fela dús és különleges fogásokat. Csak keveset bírokmagamba erőltetni, Guilford azonban nagy élvezettelkebelezi be a válogatott falatokat, és egymás után öblíti leőket a legfinomabb rajnai borral. Egyszer csak egyszíntársulat vonul be a terembe, és némajátékot ad elő:Hymen istene lép fel nászi fáklyájával, és sokat sejtetőtáncot mutat be szerelmes nimfák egész csapatával. Aligkezdődött el az előadás, amikor Guilford közli, hogy rosszulvan, majd nagy robajjal lefordul a székéről. Néhány pillanat,és már ki is okádta a vacsorát, sok más egyébbel együtt, anagy értékű török szőnyegre. Illetlen sietséggel kellelhagynia a termet, mielőtt végképp leszerepelne a díszestársaság előtt. Magam, halálos zavarban, ott maradok az asztalnál, ésúgy teszek, mintha a játékot nézném. Bárcsak véget érnemár ez az elviselhetetlenül hosszú este, hogy szüleimtársaságában hazatérhessek a Suffolk Place-be,élvezhessem Ellen asszony gyöngéd gondoskodását, ésszűzi ágyamon álomra hajthassam fejem! Alig várom, hogykibújjak a nehéz ruhából, amelyben naphosszat izzadtam,és élvezzem a friss ágynemű hűs érintését. De helyemhezszögeznek a vendégekkel szembeni kötelezettségek.

A díszvendégek asztalánál, valamivel lejjebb, Katherineviszonozza sugárzó arccal vőlegénye rajongó tekintetét.Napnál világosabb, hogy közte és Lord William Herbertközt már létrejött és fel is forrósodott a kapcsolat. Az ifjútmintha megbabonázta volna a húgocskám, és teljes joggal,mert szőke hajával, búzavirágkék szemével Katherine acsalád első számú szépsége. Nagy kár, hogy ők is csakkésőbb hálhatják el házasságukat; viselkedésükről ítélvemáris érettek volnának rá. Nos, talán módját lelik majd,hogy kifogjanak szüleinken. Végre befejeződik az ünnepség. Most már búcsútmondhatok a holtrészeg Guilfordnak, és szüleimmel együttlesétálhatok a lejtős gyepszőnyegen a folyóig, ahol már vára bárkánk. Meleg, csillagos éjszaka van, a társaságlegtöbb tagja becsípett, és igencsak emelkedett ahangulat; ám nekem semmi kedvem bekapcsolódni azáltalános kedélyeskedés-be. A meleg ellenére legbelülfagyos borzongást érzek. A hideg a lelkemig hatol, és úgyérzem, fölöttem már soha többé nem süt ki a nap. Aminekmeg kellett történnie, megtörtént, eladtak örök szolgaságra,nincs sem ellenszer, sem kiút. Visszavágyom ahálószobámba és a könyveimhez, más vigaszom úgysemmaradt.

Lady Jane Dudley, azelőtt Grey

Suffolk House 1553. május 27. Hát bizony a szolganép fecseg, és mert London világaszűk kis világ, a pletyka gyorsan terjed. – Nem tetszik nekem ez a szóbeszéd – mondja egy esteEllen asszony, miközben szárított növényekkel szórja be aruhásszekrényeket. – Miért, mit hallott? – kérdezem, félbehagyva azolvasást. – Ugye emlékszik, milady, hogy Pembroke gróf azesküvő után hazavitte magához a Baynard-kastélyba a fiátmeg az újdonsült menyecskét. – Már hogyne emlékeznék! Azt is hallottam, hogyKatherine-t fejedelmi módon szállásolták el, és őlordsága,a gróf azt sem tudja, mivel járjon a kedvében. – Csakhogy Lady Katherine máris kivívta apósanemtetszését – meséli a dajkám. – Megbízható forrásbóltudom – az egyik szolgálótól, akinek a fivére nálunk lovász–, hogy a nászéjszakán a gróf rajtakapta Lord Williamet,amint be akar lopódzni az asszonyka hálószobájába – ésmi több, Lady Katherine levetkőzve várta! Nos, a grófmindkettőjüket visszaparancsolta a maga ágyába, ésmegismételte, hogy egy darabig még várniuk kell. Demondhatom, elég haragos volt. – Szegény Katherine… – Lelki szemeim előtt megjelenika sugárzó, szerelmes kis menyasszony… – Hát nekem ez csöppet sem tetszik – ismétli Ellenasszony. – Nem természetes ez az egész. Lady Katherinemindjárt tizenhárom éves lesz, eladósorban van, és nemértem, miért nem lehet belőle asszony. Ugyanígy áll ahelyzet ladységeddel is, aki még idősebb is három évvel.Lord Pembroke nem bízik talán ladységed apjaurában?

Vagy apjaura nem bízik Lord Northumberlandben? Ez ajövőre nézve sem ígér sok jót. Mire való egyáltalán aházasság, ha férj és feleség nem hálhat egy ágyban, úgy,ahogy azt a természet rendeli? – Igaza van – mondom. – Mire való? – Érteni én semértem. De az igazat megvallva nekem így nagyon ismegfelel, és eszemben sincs kérdezősködni. Syon-apátság, Middlesex 1553 júniusa Idegen ágyban ébredek. Úgy rémlik, már egy idejevalamiféle árnyékvilágban élek. Homályosan felködlikbennem, hogy magas lázam volt, szüntelenül hánytam, ésmegalázó módon a beleimnek sem tudtam parancsolni. Dema végre ismét a régi vagyok, bár elég gyengének érzemmagam, és belülről borzongok is. – Istennek hála, gyermekem, csakhogy jobb színbenvagy – mosolyog rám Ellen asszony, aki örömében ahivatalos megszólításból, amellyel immár tartozik nekem,visszatér a régi, meghitt becéző szavakhoz, és szeretettelkisimítja a hajam a homlokomból. – Olyan lázas voltál, hogyegy ideig mindenki attól félt, halálodon vagy. – Párás lesz aszeme a megkönnyebbüléstől. Hát ilyen súlyos lett volna azállapotom? Rémlik, hogy piócákat is helyeztek rám, hogykiszívják belőlem a rossz nedveket. Ellen asszony megveregeti a párnákat, és gyöngédenfelültet, majd lehúzza rólam az átizzadt inget, és frissenmosottat ad rám. Meztelen testem meghökkentően sovány,szinte sorvadt; nem csoda, hiszen semmit sem ettem.Miután rendbe hozott, dadusom befonja a hajam, majdkérésemre tükröt tart elém. Pofacsontomon megfeszül abőr, a szemem a láz utóhatásaként természetellenesencsillog. De bármily meglepő: tulajdonképpen tetszemmagamnak. A betegség különös, légies szépségetvarázsolt az arcomra. Eszembe jut, hogy még a Suffolk House-ban estem

ágynak, három nappal az esküvőm után. Amikor ez később szóba kerül, Ellen asszony megjegyzi: – Komolyan azt hiszem, Jane, hogy az idegfeszültség ésa boldogtalanság betegített meg; nem hiszem, hogy valamisúlyosabb bajod lett volna. Emlékszel még, miketmondogattál? – Nem én, semmire – mormolom. – Mit mondtam? Dajkám suttogóra fogja a hangját. – Valami sokkal ijesztőbbet emlegettél. Világosabbpillanataidban olyasmit motyogtál, hogy attól félsz:Northumberland őkegyelmessége gyűlöl, és meg akarmérgezni. – Ezt mondtam volna? – kérdezem döbbenten. – Bizony, hogy ezt. Persze mindnyájan csaklegyintettünk, úgy gondoltuk, lázálomról, túlfűtöttképzelgésről van szó. Valójában a herceg csakúgy, mint ahercegné és tisztelt férjurad mélységesen aggódott érted,és rendszeresen érdeklődtek hogylétedről. És amikor azállapotod ijesztően súlyosbodott, a herceg szüleidrendelkezésére bocsátotta syoni udvarházát, mivel errefeléegészségesebb a levegő, mint Southwarkban. Így tudom meg, hogy Isleworthben vagyok, a Brigitta-rendi apácák korábbi, Temze-parti zárdájában. Anővéreket nagybátyám űzte ki, amikor a kolostorokatfeloszlatták, és a rendházat először Somerset herceg, majdNorthumberland vette birtokába. Ahogy betegszobámbankörülnézek, a remek bútorok, a gazdag szőnyeg és a ritkafalikárpitok látványa arra utal, hogy az egymást váltó újtulajdonosok bőkezűen gondoskodtak a magukkényelméről. Ellen asszony egy nyaláb papírt helyez az ágyamra. – Ezeket a herceg és családja küldte – mondja. Átfutom a sok meleg hangú levelet; tele vannakaggodalommal, mielőbbi felgyógyulást kívánnak, és hangotadnak reményüknek, hogy mihamarabb Londonban

üdvözölhetnek. Elfog a kísértés, hogy meghatódjam ennyikedvességtől, de aztán megállapítom, hogy mindenbizonnyal merő önérdek diktálta a sorokat. Hamarosan eljön a reggel, amikor már elég erősnekérzem magam, hogy szüleimmel és Mary húgommal lassanvégigsétáljak a galérián; a kertbe nem merészkedünk ki,mert az esőtől minden nedves. Megszemléljük a galériátdíszítő arcképeket, közülük többet is személyesenismerünk, vagy legalábbis rájuk ismerünk. Anyámatkülönösen megragadja egy csoportkép, amely anagyanyját, Yorki Erzsébet királynét ábrázolja, négy, a hátamögött térdelő leányával. Anyám rámutat a harmadikra, éshosszan elnézi a hosszú szőke fürtös, bájos kisleányt. – Ez itt az édesanyám, Tudor Mária – jegyzi meg. – Ó,milyen szőke volt! – Úgy gondolod, élethű a kép? – kérdezi tamáskodvaapám. – Katalin, a nővére fejlett, magas növésű lánykéntjelenik meg, holott te azt mesélted, hogy csecsemőkorábanmeghalt. – Én látok valami hasonlóságot – feleli anyám némigondolkodás után. – A festőnek talán meghagyták, hogyKatalin hasonlítson a testvéreihez. És ekkor a festmény melletti faburkolaton egyszer csakrecsegve hatol keresztül egy baltát tartó véres kéz. Anyámbámulatos lélekjelenléttel, villámgyorsan rántja félreapámat, máskülönben kettéhasították volna a fejét, mielőttegyáltalán a veszély tudatára ébredt volna. Mary meg énhalálra rémülten sikoltozunk – később Mary elmondja, hogygonosz szellemnek hitte a jelenséget, amely nekem, éppellenkezőleg, félelmetesen valóságosnak tűnt. Apám akardjához kap, ám ekkor a balta a földre zuhan, a véres kézpedig eltűnik a falon keletkezett szilánkos hasadékban. Milord benéz a hasadékon, de csak valami sötét, üresmélységet lát. Ekkor embereket hív, akik husángokkal ésbaltákkal sietnek segítségére, majd utasítja őket, hogy

döntsék le a faburkolatnak ezt a részét. Alig néhány perc,és apám, egy lámpást magasra emelve, behatol azüregbe. Amikor mi is benézünk, kopár kőfalakkal határoltrejtekfolyosót látunk. Apám eltűnik a folyosóban,felfegyverzett hűbéreseivel a nyomában. – Csak óvatosan! – kiáltja ijedten anyám. Mary meg énrémülten összebújunk, várva az újabb szörnyűségeket. Kis idő múltán milord komor képpel visszatér. – Hű, milyen sötét van odabenn, és milyen nyirkos alevegő! – kezdi a beszámolót. – A folyosón egyszerre csakegy ember fér el. Csigalépcsőhöz vezet, amelyen egypincébe jutottunk – és ott elkaptuk a mi baltáscsirkefogónkat. Ezek a derék emberek ragadták meg, énpedig a torkának szegeztem a tőröm, és így csikartambelőle ki a vallomást. E szerint korábban laikus testvér voltitt Syonban, és tizenhárom év óta, amióta a szerzetetfeloszlatták, ápolja magában a keserűséget meg abosszúvágyat. Időnként napszámot vállalt, hogy megéljen,de a helybéliek is vetettek neki egyet-mást. Sóvárogvavárta az alkalmat, hogy bosszút álljon a Tudor-házon, ésörömmel hallotta, hogy a király közeli rokonai költöztek aházba. Ma reggel észrevétlenül beosont a házba,megkereste a déli galériát, és boldogan észlelte, hogy alépcső és a titkos folyosó még a helyén van, nem tettbennük kárt az átépítés. Egy szó, mint száz: ott bujkált afaburkolat mögött, kezében a baltájával. Neked szánta acsapást, kedvesem. Apám átkarolja anyám vállát. Miladyt soha még nemláttam ilyen feldúltnak; lázasan küszködik, hogy felölthesseszokott méltóságteljes modorát. – Még odalenn van? – kérdi sápadtan. – Remélem,megkötöztétek! – Nos, kedvesem, a dolog úgy áll, hogy történetesenmár nincs az élők sorában – közli vele apám. – Valahogykiszabadította magát, kikapta a kezemből a tőrt, ésmagába döfte.

A férfiak összenéznek, apám keményen rájuk mered.Annyi minden történt, hogy nem bírom feldolgozni. – Este vigyék el, és ássák el a keresztútnál –rendelkezik apám. – Öngyilkosságával megsértette Istent,tehát nem nyugodhat megszentelt földben. Meg akartagyilkolni drága feleségem őladységét, és engem is kishíján megölt. – Az egyik ember mondani készül valamit, deapám egy újabb kemény pillantással belefojtja a szót. – Ésminderről senkinek egy szót se! Nem szeretnék afeleségemnek és a lányaimnak további izgalmakat okozni.Ha valaki megkérdezné, mi járatban vannak, mondják,hogy a holttestet az erdőben találták. Az emberek eltávoznak, és apám beterel minket aszobáinkba. További kérdéseknek nincs helye, így ér végeta história, én pedig tovább rágódhatok: mi történtvoltaképpen abban a pincében, és nem öltek-e mégiscsakembert ezen a mai napon. Apám szerint Northumberland mostanában ritkán tágít akirály mellől. Valami baljóslatú van a levegőben. Ma királyilibériás hírnök jött rövid vágtában Syonba, a küldetésérőlazonban mit sem tudok. Betegségem óta még mindig kicsit elesett vagyok.Napjaimat vagy olvasással töltöm a nagy fogadószobában,vagy Ellen asszonnyal bóklászunk a Somerset ültettegyönyörű kertben. Éppen most virágzik a rózsa, mohónszívom be mámorító illatát, és élvezem arcomon a langyosszellő érzéki simogatását. Késő délután van, a nap arany labdaként siklik lassannyugat felé. Éppen készülünk vissza a házba, vacsorához,amikor a főkapun beüget két lovas. – Lord Guilford az! – mondom meghökkenve. Azesküvőnk óta nem láttam, igaz, nem is hiányzott. Vajon mitkeres itt? A másik lovas Dudley-libériát visel, tehátbizonyára a szolgája. Guilford is észrevesz minket, megállítja a lovát, és

integet. – Szép jó estét, milady! – kiáltja. – Remélem, már jóegészségben találom! Kurtán bókolok. – Jól vagyok, uram, köszönöm – felelem udvariasan. –Mi szél hozta erre? Leszáll a nyeregből, közeledik. Karcsú, jó mozgásúfiatalember, sárgásbarna bársonyban. – Maga elmehet – veti oda nyersen Ellen asszonynak.Durvasága megriaszt, könyörgőn pillantok dadámra, hogymaradjon hallótávolságban, ő pedig hangtalanul eltűnik egymagas puszpángsövény mögött. Guilford lenéz rám. Nagyon magas, a szeme nagyonkék. Kelletlenül csodálom meg tökéletes vonásait, bárközben figyelmeztetem magam, hogy a jellemében nincssemmi csodálnivaló. – Szüleim felszólítására jöttem, milady. Hát kegyedetnem tájékoztatták? – Nem tudok semmit – felelem zavartan. – Vagy úgy. Azt hittem, engem vár. – Látszik, hogykeresi a szavakat. – Miről kellett volna tájékoztatniuk? – kérdezem,erősödő belső remegéssel, mert mintha kezdeném sejtenia választ. Guilford nagy levegőt vesz. – Arról, hogy el kell hálnunk a házasságot – közliutálatosan szemtelen kacsintással. – Igazi asszonyt kellcsinálnom ladységedből. Apám szerint így kívánja a király,és a kegyed szülei is hozzájárultak. Csend lesz. Próbálom összeszedni szanaszét szóródottgondolataimat. – Nem tudtam… – dadogom végül. – Nem vagyokfelkészülve. Szólniuk kellett volna. És sokáig gyötört abeteg… Ez… ez lehetetlen! Lehangoltan néz rám.

– De hát apám hírnököt küldött! – Nem vagyok felkészülve – ismétlem. – Senki nem szóltnekem. – Úgy érzem, hangom a kelepcébe csalt állatérahasonlít. Guilfordnak is érzékelnie kell, milyen rémültvagyok. – Nincs mitől félnie – mondja. – Semmi pénzért nembántanám. Bízzon bennem! – Felemeli az állam, a szemünktalálkozik. Érzem, ahogy elpirulok. Milyen csinos! –állapítom meg újra. És mennyire szeretném szeretni…Aztán megharagszom magamra, amiért átpártoltam azellenséghez. De valóban feltűnően jóképű, és most előszörlátszik úgy, hogy kedves akar lenni. Bármilyen fiatal vagyok, az évek múlásávalmegtanultam, hogy elfogadjam a lapokat, melyeket a sorsosztott nekem – még ha olykor lázadozom is. A helyzetemsokkal rosszabb is lehetne. Hallottam olyan lányokról,akiket ősz szakállú férfiakhoz adtak; ezeknek a férjeknekcsak annyira futotta, hogy szemérmetlenül összefogdossákasszonyukat az ágyban, mégis elvárták tőlük, hogy fiakatszüljenek. Nekem legalább nem kell eltűrnöm egyaggastyán markolászását, az én kötelességem az, hogyengedelmeskedjem ennek a szépfiúnak, akinek a sorskorlátlan hatalmat adott fölöttem. Semmi kétség: sok lányirigykedne rám, de az ilyenek beérik egy kellemes arccal,egy izmos férfitesttel. És a legjobban az háborít fel, hogyérdekből adtak el, és akár akarom, akár nem, elönt aharag. Guilford közben figyeli az arcom, és van olyan eszes,hogy leolvassa róla egymásnak ellentmondó érzelmeimet.Aztán, legnagyobb meglepetésemre, lehajlik, ésgyöngéden szájon csókol. A vacsora rettentő kínosan zajlik. Szüleim melegenüdvözlik Guilfordot, nyilvánvaló, hogy tisztában vannaklátogatása céljával. Én azonban nem bocsátom meg, hogytudatlanságban hagytak. A kis fogadószobában eszünk, és

szüleim nem fukarkodnak a gyötrelmesen sikamlóscélzásokkal és ékekkel. Apámnak megoldotta a nyelvét ajó bor, és amikor látja, hogy mindegyre elpirulok,megjegyzi: örülhetek, hogy megkíméltek a nyilvánoslefekvés ceremóniájától. – Bezzeg anyád és én nem voltunk ilyen szerencsések –hunyorít rám. – Az egész násznép előtt vetkőztettek minketmeztelenre! – Ne is emlékeztess rá! – kuncog milady. – Azt hittem,meghalok szégyenemben. És egy órával későbbvisszajöttek a kétfülű kupával, és tudni akarták, megtörtént-e a dolog. Még a lepedőt is megvizsgálták. Guilford nem szól, csak vigyorog. Legszívesebbenvilággá futnék. Nagy megkönnyebbülés, amikor az alkalom tiszteletérevégre behozzák a fűszeres bort és a süteményt.Valamennyien koccintásra emeljük serlegünket, és milordháton veregeti Guilfordot. – A jó munkára, fiam! Tedd, ami a kötelességed, ésajándékozz meg egy szekérderék fiúunokával! Anyám bevezet az ünnepi díszben pompázóhálószobába, majd Ellen asszonnyal karöltvelevetkőztetnek, és rám adják az arannyal hímzett,szépséges fehér selyeminget. Hosszú hajamat fényesrekefélik, majd amikor befekszem a hatalmas ágyba,tetszetősen szétterítik a vállamon. Az ágyat festett keletifüggöny keretezi, a batiszt ágynemű balzsamos füvektőlillatos, a paplant a Dudley család címere ékesíti. Énkőmerev arccal fekszem a párnán. Anyám – micsoda ritkafigyelem! – megcsókol, majd Ellen asszonnyal együtteltávozik. Fejemben már ott kavarognak mindazok ahátborzongató női elbeszélések, amelyek a szüzességüktőlmegfosztott hajadon leányok szenvedéseit ecsetelik.Igyekszem, hogy ne fakadjak sírva, és ne fogjon el a

vakrémület. Anyám egyik hölgye egyszer azt mondta, hogyő hangosan sikoltozott fájdalmában, de a férje még ekkorsem tudott belé hatolni, pedig úgy indult rohamra nem isegyszer, mint faltörő kos az ostromtoronynak. Add, Istenem – esengek –, hogy én ne járjak így! Guilford, piros bársony hálóruhában, az asztalra teszi agyertyát, és bizonytalanul rám mosolyog. – Fújja el! – suttogom. – Azt már nem! Látni akarlak! – mondja, szavait a márismert buja kacsintással kísérve, majd elindul az ágy felé,és ledobja magáról hálóköntösét. Még soha nem láttamférfit ruhátlanul, és lesütöm a szemem, nem merekodanézni az ily szemérmetlenül elém táruló férfiúimezítelenségre. Aztán bemászik mellém, a karjába vesz,és erősen szájon csókol. Már a hozzám súrlódó meztelenhús érzése is úgy hat rám, mintha főbe kólintanának. – Vedd le az inged! – utasít rekedten. Némán szótfogadok. A takaró alá bújva fűzöm ki a szalagokat, majdkievickélek a ruhadarabból, melyet a párnám alá rejtek,hogy könnyen hozzáférjek, ha majd újra fölvehetem. Szinteeszemet veszi a zavar, de Guilford nem tűr semmilyenszemérmeskedést. Lerántja rólam a takarót, és ígymindketten anyaszült meztelen fekszünk. Szégyenembenbehunyom a szemem. – Nézz rám! – követeli. – Nézz rám, Jane! – Nem tudok… – suttogom. Válasz helyett megmarkolja a kezem, és felmeredőhímvesszőjéhez irányítja. Rémületemben kinyitom aszemem, és ismét megrettenek attól, amit látok éstapintok. A testrész mintha önálló életet élne, mertérintésemre megduzzad és lüktet. És ijesztően nagy. Guilford tapogatni kezd, ujjai gyorsan siklanak mellemtőla combomig. – Szorítsd meg! – követeli lihegve. – Csináld már!Erősen!

Félénken megkockáztatok egy kis szorítást. – Erősebben! – hörgi. – Erősebben! Keményebben szorítom meg feszülő férfiasságát. Nemhiszek a szememnek, amikor látom, hogy még nagyobblett, és önkéntelenül elhúzom a kezem. – Nem fog fájni? – suttogom szorongva, ő azonban nemválaszol. Az arca vérvörös lesz, és úgy tűnik, mintha nem istudná, ki vagyok. Csak a testemet akarja, ezért dörgölőzikhozzám, ezért fogdos, ezért zihál egyreszenvedélyesebben. Félelmetes az ereje: feljajdulok,amikor a könyökével belém bök, de nem vesz rólatudomást. Majd egyszer csak egyik alkarjára támaszkodik,és szabad kezével szétfeszíti a lábam. Vakmerőnkutakodik a lábam közti titkos zugban, futólag megsimogatminden rést és nyílást, hogy aztán az ujjai hirtelen, vaderővel belém hatoljanak. Bensőmet forró, szilánkokrahasadó kín szaggatja, szememből patakzik a könny,minden erőmmel igyekszem eltolni a kezét, de őtúlságosan erős, és túlságosan elszánt. Az ostromló,támadó ujjak egyre mélyebben nyomulnak a testembe, ésminden mozdulatuk újabb kínszenvedéssel jár. – Fogj meg! – morogja, és Istennek hála, visszahúzza akezét, hogy az enyémet rászorítsa lüktető férfitagjára, amelymost még nagyobbnak érződik, mint korábban. Valósággalőrjöng izgalmában, mint a vadállat, amely az ősi, primitívingeren kívül nem ismer mást. – Engedj el, ringyó! – hörgi,és eltolja a kezem. – Ne most! – És ekkor felmászik rám,végigfekszik rajtam, és kíméletlenül belém erőltetihímvesszejét. Egyre mélyebbre és mélyebbre löki, és afájdalom irtózatos – éles és döfésszerű. Sikoltoznék, deszáját nagy erővel az enyémre préselte, így csaknyüszíthetek, nyögdécselhetek. Vergődöm alatta, már-márfuldokolva, és könyörgök, hogy hagyja abba, ő azonbanrugózik rajtam, és egyre gyorsabban döfköd,gyötrelmeimmel mit sem törődve, egyedül a magagyönyörét hajszolva. Aztán egyszer csak akaratlanul

megkönyörül rajtam: abbahagyja a borzalmas döfölést,egész teste megfeszül és mozdulatlanná dermed,miközben fájdalmas erővel markol belém, és úgy liheg,mintha ő is szenvedne. Érzem, ahogy belém engedi amagvát, majd rám zuhan, és merevedése lassanalábbhagy. Mozdulni sem merek. A kínszenvedés elmúltával ottfekszem megerőszakolva, meggyalázva, bensőmbenelviselhetetlen sajgással, és közben a tagjaink még mindigössze vannak fonódva. Hát erről írnak a költők oly mennyeiverseket? Hogyan kelthetne gyönyört egy nőben ez a durva,erőszakos párzás? És édes jó Istenem – máskor is el kell-e mindezt viselnem? Nagy csodálkozásomra Guilford álmosan rámmosolyog, arca egész közel van az enyémhez a párnán.Még mindig rajtam fekszik, izzadtan, szőrösen, súlyosan,úgy, hogy alig kapok levegőt. – Ez jó volt – mormolja rekedten. – Nagyon jó. Olyanszűk voltál, hogy éreztem minden moccanást. Keserűségemben szólni sem bírok. Női szerveimettüzes fájdalom perzseli. Guilford összehúzza a szemöldökét. – Mi bajod? – Szörnyű volt – fakadok ki, és a könnyeim újraelerednek. – Rettenetes. Sokkal rosszabb, mint ahogymondták. Iszonyú fájdalmat okozott nekem. – Most márgátlástalanul zokogok. – Az ég szerelmére, ennyire mégsem lehetett rossz –mondja, mintha gúnyolna, amiért bolhából csinálokelefántot, és ennyi érzéketlenségtől még szánalmasabbansírok tovább. Guilford ekkor legurul rólam, és háton fekve bámulja azágy mennyezetét. Az ágynemű gubanccá van gyűrve,petyhüdt, nedves hímtagja most még megbotránkoztatóbba maga pőreségében. Most látom, hogy véres is. Az én

véremtől. Magam köré csavarom az ágyneműt,összegömbölyödöm, és hátat fordítok neki. Majd kisírom aszemem, de ő nem is próbál vigasztalni. – Mi az ördög bajod van? – kérdezi türelmetlenül. –Atyaisten, micsoda rakás szerencsétlenség vagy!Sejthettem volna, hogy ilyen leszel. Persze az is lehet, hogynem tetszem neked, és szívesebben tosznál azzal azéhenkórász tanítóddal. Ezt már nem hallgathatom. – Hogy merészel így sértegetni? – kiáltom. – A feleségem vagy, hogy irgalmazzon nekem az ég! –feleli. – Úgy használlak, ahogy nekem tetszik. Most pedigszedd össze magad, és hagyd abba a picsogást! Mi mást tehetnék? Újabb sírógörcs vesz rajtam erőt. – Jaj, esne már beléd a ragya! – káromkodja el magát,aztán keresztbe veti magát az ágyon, magával rántva atakarókat. Ott fekszem meztelenül, kiszolgáltatva éssebezhetőn, és a párna alatt turkálva keresném ahálóingemet, de Guilford megelőz. Az arcáról süt az indulatés valami más, amit nem tudok megnevezni: feltérdel, ésvasmarokba szorítja a kezem. Tehetetlenségem furcsamóda lehető legszerencsétlenebb hatással van rá. Arca eltorzula kéjvágytól, és fölém térdelve durván szívni kezdi amellem, miközben gyömöszöli egyik kezével, a másikkalpedig hímtagját ragadja meg. – Ne! – sikoltom, és teljes erőmből próbálom eltaszítani. – De igen! – ordítja, és arcul üt. – Igenis szolgálni fogoda vágyaimat, úgy és annyiszor, ahányszor nekem tetszik! –Már rajtam hever, térdével szétfeszíti a lábam, aztán újra,erőszakos sietséggel, belém hatol. Fehéren izzik a késnélélesebb fájdalom, de a férjem könyörtelen a bujaságában,és meg sem hallja szánni való sikolyaimat. – Akkor is engedelmeskedni fogsz, szuka! – lihegi, ésegész testében reszketve tornássza fel magát a

kielégülésig. Úgy tűnik: halott vagyok, és a pokolra jutottam. Órákon át fekszem ébren az ágy szélén, Guilfordtól alehető legtávolabb, vigasztalan nyomorúságba temetkezve,míg végül a puszta kimerültségtől mégis meglep az álom.Amikor felébredek, reggel van, és Guilford már nincs ott.Óvatosan felülök, és megszemlélem összetört,horzsolásokkal teli testem. A lepedőre rászáradt a vér. Mire Ellen asszony belép, hogy felöltöztessen, márrendbe hoztam magam, de arcomról leolvashatja feldúltlelkiállapotomat, mert – ami ritkaságszámba megy – átölel,ringat, és úgy vigasztal; kislány korom óta nem tett ilyet.Megsejtette, hogy még neki sem tudok beszélni arról, amitörtént velem. – Jobban vagy, báránykám? – kérdi, és odanyújtjaalsóneműmet. Ha valaki a házban netán hallotta is rettegő éjszakaisikolyaimat, se szóval, se pillantással nem adja jelét. Ülni,állni, járni egyformán kényelmetlen vagy éppen fájdalmas,és csak a puszta akaraterő segít, hogy a reggelibőlmagamba tömjek néhány falatot. Titkolomnyomorúságomat. Ami velem történt, túl szégyenletes ésborzalmas ahhoz, hogy szavakba foglaljam, ésbüszkeségem nem engedi, hogy akár csak célozzak is rá.Piszkosnak, bemocskoltnak érzem magam. Ellen asszony elmondja, hogy Guilford már pirkadatkorelvágtatott; úgy tűnt, alig várja, hogy visszaérjenGreenwichbe. Arra gondolok: bizonyára nem mer aszemembe nézni. Még anyám és apám is aggódva nézrám, milady félre is von. – Felteszem, elháltátok a házasságot? – kérdezi. Csak egy biccentés telik tőlem. – Nos, akkor remélem, hogy hamarosan teherbe esel –jelenti ki. – Akkor talán megállapodsz egy egészségesebbéletmódnál, és nem bíbelődsz annyit szellemi kérdésekkel.

Már azon töprengek, nem hibáztunk-e, amikor ilyen gondosnevelésben részesítettünk. A sok tanulás természetellenesgondolatokat ültetett a fejedbe, és fellázított a sorsod ellen.Nos, most már mindegy. Hamarosan megtanulod majd, mia kötelességed. Egy egész világtól fosztottak meg, amelybe többé nincsvisszatérés. A terhesség puszta gondolata is rettegésseltölt el. A terhesség és a szülés egyaránt csupa kockázat,és én most, bárha akaratom ellenére, kiszolgáltattammagam ezeknek a veszélyeknek. Akár a többi nő, nekemis az életemet kell kockáztatnom, hogy a férjemnekörökösöket adjak. Borzadállyal döbbenek rá, hogy máhozegy évre talán már nem is élek. Eltelik egy hét, és Guilford, Istennek hála, még mindignem hallatott magáról. Betegségem és a nászágybanelszenvedett megpróbáltatás óta gyengének érzemmagam. Egész bensőm megdermedt, és önmagábazárkózott, a szívemnek mintha ólomsúlya volna a némáncipelt keserűségtől és szégyentől. Tudom, hogy Ellenasszony aggódik miattam, sopánkodik, hogy túlságosanlefogytam, nem eszem rendesen, és ha így folytatom, sohanem fogok erőre kapni. Mintha ez szemernyit is érdekelne… Chelsea 1553 júniusa Ismét Chelsea-ben vagyok, abban a házban, amely televan Parr Katalin keserédes emlékével. Milyen boldogvoltam azokban az időkben! Elszomorító, hogy aboldogságot sokszor csak akkor ismerjük fel, amikor márelmúlt. Most a néhai királyné kedves, szelíd gondoskodásahelyett anyám zsarnoki uralmát kell elviselnem, akiközömbös szenvedésemmel szemben, és továbbra ismegragad minden alkalmat, hogy belém kössön. Most az afő kifogása ellenem, hogy Guilford még mindig nemmutatkozott, és elmaradásáról minden bizonnyal én

tehetek. Itt, Chelsea-ben csendesen telnek a napok; most, hogy akirály ilyen súlyos beteg, nem is volna ildomos szórakozni.Igyekszem újra elmerülni tanulmányaimban, és imádkozom,nehogy a férjem látogatásai megzavarjanak. Sebeimlassan begyógyulnak, és határtalan megkönnyebbülésemrea havibajom a szokott időben megérkezik. Vakmerőnreménykedem, hogy Guilford örökre kiábrándult belőlem,és semmi kedve megismételni házaséletünk első,lidércnyomásos kísérletét. Elvégre nem ő Northumberlandelsőszülöttje, aki köteles fenntartani a család nevét, mintahogy nekem is van két húgom, akik unokákkalörvendeztethetik meg szüleinket. Ó, bárcsak magamrahagynának könyveimmel és levelezésemmel – csöppetsem bánnám, ha az élet és a nagyvilág elszállna mellettem!

John Dudley, Northumberland hercege

A greenwichi palota 1553 júniusa Lady Suffolk rendszeresen tájékoztat Lady Janeegészségi állapotáról. Aggódom e miatt az új menyemmiatt. Úgy írták le, mint szerény, szemérmes leányzót, deén, őszintén szólva, eleinte inkább durcásnak, semmintfélénknek találtam, és azóta is azon rágódom, olyankezelhető lesz-e, mint reméltem. Aztán meg itt azegészségi állapota is. Először is túl sovány, és gyakranbetegeskedik, ez sem ad okot derűlátásra. Valóban attólfélek, hogy reményeimet egy gyenge és kiszámíthatatlantényezőre építettem. A házasságot szerencsére elhálták, ezt Guilford nyíltanközölte, bár ma bosszúsan értesültem róla, hogy amikorChelsea-ben fölkereste, a kis nő nem volt hajlandóbeengedni a hálószobájába. Ez súlyos kötelességszegésegy feleség részéről, amit nem nézhetek karba tett kézzel.De körültekintően kell eljárnom: Suffolk hercegné szerint alányának valamilyen lelki baja van, emiatt nem tud felépülnikorábbi betegségéből. Megbeszélem a feleségemmel ezt az ügyet. Guilfordneki is elpanaszolta a nyomorult teremtéshajthatatlanságát. – Azt hiszem, nagyon akaratos – mondja az én derékhitvesem. Csak természetes, hogy Guilford pártját fogja: szerinte afiú soha semmiben sem lehet vétkes. – Lehetséges – felelem. – De nem lehet, hogy Guilfordis hibázott? – Ugyan már! Ő csak a törvényes jogaihoz ragaszkodott.Nem, John, ez a kerge nőszemély felfúj minden apróságot.El is határoztam, hogy meglátogatom, és megmondom

neki a véleményemet. – Ne még, várj egy kicsit – tanácsolom. –Gyengélkedett, és Guilfordnak ártasz vele, haközbeavatkozol. Ezt neki kell megoldania, ha kell,édesgesse magához addig, amíg megpuhul. Demindenekelőtt azt javaslom, adjunk időt Lady Jane-nek,hogy teljesen meggyógyuljon. Ezért is költöztettem átChelsea-be, az apja említette, milyen boldogan élt ott anéhai királyné mellett. Amellett Chelsea közel vanLondonhoz. Nem árt, ha Lady Jane kéznél van, bármikorszükség lehet rá. Lenézek az emberi szenvedésnek erre a boldogtalanmegtestesülésére, aki hajdan Henrik király büszkeségevolt. VI. Edward a túlvilág peremén imbolyog, nincsszükségem a királyi orvosokra, hogy ezt a tudtomra adják.És tetejébe nehéz, hosszan elhúzódó halállal kell vesznie. Arekedtes, elnyújtott köhögés nem hagy nyugtot a fiúnak, s aváladék, melyet felköhög, fekete, bűzös és nyálkás. Lábfejeés bokája a kétszeresére dagadt, alig megy le falat atorkán, aludni csak akkor tud, ha beveszi az orvosok általelőírt ártalmas gyógyszerkeveréket. Emberi tudás már nemsegíthet rajta. – Kegyelmes herceg, többet nem tehetünk – közli dr.Owen. – Meddig bírja még? – Gondolom, egy, de legföljebb két hétig. Ez pedig nyilvánvalóan nem elég mindarra, amit LadyJane utódlásának biztosításához még el kell végeznem. – Semmit sem tehetnek, hogy életben tartsák? –faggatom az orvosokat. – Megtettünk mindent, milord, amire képesek vagyunk.A felség immár Isten kezében van. A vég csak idő kérdése. Szorongásomban nyersen hessentem el Owent éstársait. Később azonban, az egyik ügynökömmel folytatottbizalmas beszélgetés után, már örülök, hogy így tettem,

mert semmi szükségem rá, hogy itt leskelődjenek ésfüleljenek, még a végén kitalálnák, mire készülök. Elsőszámú célom, hogy a király ne haljon meg idő előtt, vagyismegszerezhessem az országnagyok beleegyezésétEdward két nővérének őrizetbe vételéhez, és ami mégfontosabb: megpuhítsam őfelségét, hogy a törvényességmázával lássa el tervemet, amely – tudom jól –máskülönben nyílt és égbekiáltó törvénysértésnek ésárulásnak minősülne. Mindehhez teljes titoktartás kell, és még inkább idő. Idő,idő és megint csak idő. Annyit spekulálok ezen, hogyhovatovább belebetegszem az izgalomba. Mert ha a királymeghal, máris kifogytam az időből, hiszen az uralkodóhalálát még én sem tarthatom sokáig titokban. Így hát mélységesen megkönnyebbülök, amikorbizalmas ügynököm – akinek szerencsére szinténnincsenek erkölcsi skrupulusai – figyelmembe ajánl egyasszonyt, aki esetleg meg tudná hosszabbítani a királyéletét. – Walesbe való, a neve Tegwyn Rhys – jelenti Yaxley. –Fiatalon maradt özvegy, gyereke nem volt, így hátLondonba jött munkát keresni, és óhatatlanul aprostitúciónál kötött ki. Volt vele bizonyos kapcsolatom – afickó itt szemlátomást zavarba jön –, és meggyőződhettemróla, hogy helyén van az esze, és, hogy úgy mondjam,sokoldalú. A dolog úgy alakult, hogy a nőszemély divatbajött, és elég csinos kis pénzmagot tudott félretenni, miáltalszögre akaszthatta a mesterségét, és berendezettmagának Cornhillben egy szerény kis boltot. – Ahol mit árul? – érdeklődöm. – Patikaszereket. Gyógyitalokat. Előrehajlok. – Mi ellen? – Mindenféle panaszok ellen – mondja Yaxleymindinkább feszengve.

– És te mit kerestél nála? – Az az igazság, milord, hogy a múltban rendszereskuncsaftja voltam, és utána a boltjába is be-benéztem.Később, amikor megnősültem, támadt egy kis gondom… – Impotens voltál? Yaxley idegesen összerezzen. – Aha, efféle. De Tegwyn adott rá gyógyitalt, és rögvestelmúlt. Vagy mondjuk úgy: annyira hittél a szerben, hogy bevált. – De mi köze mindennek őfelségéhez? – Az úgy van, milord, hogy később is, amikor nekemvagy az asszonynak bármi bajunk volt, visszamentemTegwynhez a boltba. Mindig jutányos árakkal dolgozott, ésa kúrái sokszor hatékonyabbak, mint az udvari doktorokdrága gyógymódjai. Mondhatni, hűséges vevője lettem,és… szóval több is annál. – Nemcsak a boltot látogattad, hanem az ágyát is? A fickó bólint. – Tudja, milord, jó barátok vagyunk. Mindenről lehet velebeszélni – ritka egy fehérszemély. Tegnap, amikor bezárt,éppen ott voltam, és arról beszélgettünk, milyenveszélyesek lehetnek bizonyos szerek. És akkor nagycsodálkozásomra elmondta, hogy az arzén halálos méregugyan, de megfelelő adagolásban meg is hosszabbíthatjaaz életet. Kezdem érteni. Hiszen ezért imádkoztam! – Rendeld azonnal ide Greenwichbe! – adom ki azutasítást. – Beszélni akarok vele. Az asszony itt ül előttem faburkolatú dolgozószobámban.Áhítatos csodálattal néz körül; no persze nem járt mégpalotában. A maga módján takaros teremtés, ha az embera túlérett fajtát szereti, de a tekintete éles; értelmet ésravaszságot olvasok ki belőle. Holló a hollónak… – Úgy hallottam, esetleg segítségemre lehet – mondom.

– Megpróbálhatom, nagyuram. Bizalmas az ügy? – Fölöttébb. Egyetlen szó sem szivároghat ki ebből aszobából. – Megbízhat bennem. – Még a hangját is lehalkítja. –Hogy is mondjam csak: magánügy? Kurtán felnevetek. – Nem, dehogy, nem ilyesmiről van szó. Valami sokkalkomolyabbról. Mondja csak, asszonyság, honnan ért ilyenjól a gyógyításhoz? William Yaxley, az emberem, csodákatmesél magáról. – Anyámtól örököltem a tudást, uram. Ő egy hetediklánygyermek hetedik gyermeke volt, és sokan hittek abölcsességében meg az orvoslási tudományában. Sokfajtaismeretre megtanított. – De remélem, törvényesen űzi a mesterségét? –kérdezem, és keményen a szemébe nézek. – Nincs bennesemmi varázslat vagy boszorkányság? – Jaj, dehogy, uram. Csak gyógyfüvek meggyógynövények… – Pirulásán látom, hogy hazudik, éssokkal több van a füle mögött. – Csakis régi, jól beváltmódszerekkel dolgozom. – Mérgekkel nem? Yaxley koma arzént említett. Aha, most megcsíptem! Olyan pofát vág, mint a nyúl, haa kutyák bekerítették. – Soha nem ártottam senkinek! – tiltakozik. – Én elhiszem, de mások kétségbe vonhatják. Ezértgondolom, hogy számíthatok a segítségére. – Mit kíván tőlem? – Úgy tudom, képes meghosszabbítani egy betegember életét. – Meghosszabbítani? – kérdezi őszinte elképedéssel. – Úgy van. Mégpedig arzénnal. Igaz ez? – Nos hát, valamit… – Érződik, hogy résen van. –Valamit hallottam egy ilyen módszerről…

– De maga még nem alkalmazta ilyen célra? – Soha, nagyuram. Soha életemben. A heves bizonykodás elárulja, hogy most is hazudik. – Akkor miért mondta Yaxleynak, hogy megoldható? – Csak elismételtem, amit évekkel ezelőtt hallottam. Egyöreg szerzetestől. Ügyes lépés. Manapság a legtöbb ember elhinné, hogyegy baráttól ilyen gyalázat is kitelik. – Nos, akárhol hallotta, engem az érdekel: tudja-e,hogyan lehet az életet arzén segítségévelmeghosszabbítani? Igen vagy nem? – Alighanem… – feleli lassan, mérlegelőn. –Személyesen nagyuramnak kell? – Nem – mondom, és nagy levegőt veszek. – Őfelsége akirály életéről van szó. – A királyról? – hörgi a nő, és a szeméből süt a rémület. – Igen, sajnos ez az igazság. Őfelsége a halálán van,holott még nagy horderejű államügyeket kellene intéznie.Attól tartok azonban, hogy Isten magához szólítja, mégmielőtt döntene ezekben az ügyekben, akkor pedig azországban teljes lesz a felfordulás. Ha kegyelmed, Rhysasszony, segíthet őfelségén, akkor nagy szolgálatot teszAngliának. – Nem tehetem – rázza a fejét reszketve az asszony. – De miért? Már alig bírom leplezni türelmetlenségem. – Mert nem. Nem lehetek ilyen kegyetlen. – Asszonyság, meghosszabbítania kellene a királyéletét, nem kioltani! A nő most már nagyon körültekintően válogatja meg aszavait. – Az öreg barát úgy mondta, hogy az arzén gyógyítóhatású adagolása borzalmas szenvedést és fájdalmat okoza betegnek. Értse meg, nagyuram, mit kellene kiállnia

annak a szegény fiúnak, akár király, akár nem. Lelketlen,embertelen dolog volna – olyan, mintha kínpadra vonnák. – De az élete meghosszabbodna? És mennyivel? – Hát igen, meghosszabbodna, valószínűleg egy héttel,sőt talán egy egész hónappal is, de ó, nagyuram, micsodaáron! Könyörgök, ne tegyen ilyet! Szenvedélyes tiltakozása arra vall, hogy saját szemévellátta az általa ecsetelt kínszenvedést. Mindazonáltal nem állmódomban, hogy tekintettel legyek ellenkezésére. – Hajlandó volna átvenni a kezelését, mégpedig a mainaptól? Természetesen bőséges jutalom fejében. Az asszony magába roskad. – És ha megtagadom? – kérdezi. – Nos, Yaxley barátunk elég sokat kifecsegett. Talánérdemes lenne némely dolognak a végére járni… – Vároknéhány másodpercet, hogy ezt megeméssze. Neki istudnia kell, hogy a boszorkányságot halállal büntetik. – Akkor hát vállalom. Szinte érzem, ahogy a szívemről lehengeredik a kő. – Helyes. De ne felejtse el – teszem hozzá szigorúan –,hogy erről senkinek sem beszélhet. Ennek az egészügynek a legmélyebb titokban kell maradnia. A király elszürkült. Az ifjonti arcot immár tartósanmegjelölte az állandó fájdalom, a törékeny testtermészetellenesen felduzzadt. A királyi hálószobábanminden eddiginél nagyobb a bűz, mintha a beteg elevenenelrothadna, és ugyancsak nehezemre esik, hogy ágyáhozközeledve ne fogjam be zsebkendővel az orromat. – Sürgős ügyet kell megtárgyalnom felségeddel –kezdem. – Terjessze elő, kérem – hörgi rekedten Edward. – Az utódlás kérdése aggaszt, felség. Bizonyáraegyetért velem abban, hogy az igaz hit megőrzéseérdekében a bölcs és jámbor fejedelemnek félre kell tennieminden vérségi és rokonsági megfontolást, ha alattvalóinak

minden vérségi és rokonsági megfontolást, ha alattvalóinaklelki üdvét fenyegeti veszély. Mert attól tartok, ha nem ígyjárna el, úgy e rövid földi élet után Isten félelmetestörvényszéke előtt nyerné el büntetését. – Mindezt magam is tudom, herceg uram – mondja a fiúmély meggyőződéssel. – Aggaszt is a kérdés szüntelen.Mária nővérem utódlása még mostani szenvedéseimnél ésközelgő halálomnál is jobban gyötör. Ott kísért mindengondolatomban, és megfoszt attól a lelki békétől, amelyreszükségem lenne, hogy nyugodtan felkészülhessek az örökítéletre. Isten rám ruházta a szent küldetést, hogyelvezessem népemet az igaz hithez, és úgy érzem, ha mostezt a népet egy katolikus uralkodóra hagyom, egyszerreárulom el az Urat és Angliát. Nagy megkönnyebbülésszámomra, hogy lordságod osztozik ebben az aggályban. – Felség, Lady Marynek nem szabad trónra lépnie –mondom sürgetőn és őszintén, nem is bánom, hogy afélelem átüt a hangomon. Most nincs idő taktikai játékokra. – Tudom – feleli a király ugyanolyan mély átéléssel. – Deatyám és a parlament rendelkezései értelmében ezt nemakadályozhatjuk meg. Mária a törvényes utódom. – Lady Mary fattyú, felség, és a törvény tiltja, hogy akorona fattyúra szálljon. Ezt állítják a jogászok, akikkeltanácskoztam. Felségednek hatalmában áll őt kitagadni azörökségből, és szívből remélem, hogy meg is teszi. Túl sokminden forog kockán. – Fölösleges, milord, hogy erre emlékeztessen. Ha vantörvényes kiút, higgye el, nem fogok habozni. – Csak annyi kell hozzá, hogy felséged aláírjon egytörvényes okmányt. – Akkor készíttessük el. – Edward szünetet tart, kifogyotta lélegzetből. – És mondja csak, ha Máriát kizárjuk azörökségből, akkor a korona Erzsébet nővéremre száll? Folyékonyan válaszolok, hiszen erre is felkészültem. – Lady Elizabeth is fattyú, felséges úr. Ha Lady Maryelesik az örökléstől, úgy az őt sem illeti meg. És van még

valami, amit tekintetbe kell vennünk. Fölötte valószínű, hogyakár az egyik, akár a másik lép trónra, férjezetlenuralkodónőként valamilyen külországi fejedelmi sarjnaknyújtanák a kezüket, és ezzel nemcsak Angliafüggetlenségéről, hanem az ország ősi jogairól éskiváltságairól is lemondanának. Jól gondolja ezt meg,felség! A királyok kötelessége, hogy megóvják alattvalóikataz ilyen kalamitásoktól. – Akkor hát ki kövessen bennünket? Talán Suffolkhercegné? Nővéreink után ő következik a sorban. – Egyetértek, ez is egy lehetőség. A hercegné legalábbjó protestáns, és angol ember a férje. –Habozva kérdezem:– Rendeljem ide? – Igen, hívassa csak. Beszélnénk vele, ésmegvizsgálnánk, alkalmas-e nagy művünk folytatására. –Fájdalmas köhögés fogja el, nyálkás váladékot köp, és int,hogy hagyjam magára. A hercegné felegyenesedik a meghajlásból, ésünnepélyes komolysággal hallgatja végig a királymondókáját. Persze felkészítettem rá, mit fog kérdezniEdward, és el is próbáltuk a válaszát. – Felség – mondja végül –, be kell ismernem, hogy alegkevésbé sem áhítozom a koronára. Gyenge nő vagyok,alkalmatlan a feladatra. Kegyes engedelmével ezennellemondok trónigényemről. – Akkor pedig nem marad más, mint felségedunokatestvére, Lady Jane Dudley – jelentem ki LadySuffolk távozása után. Edward lassan bólint. A délutáni megbeszélésekkimerítették. – Amióta Guilford fiam felesége lett – folytatom –,alkalmam nyílt jobban megismerni, és bizton állíthatom,hogy páratlan tulajdonságai mindenki másnál méltóbbáteszik e magasztos rangra. Felséged bizonyára emlékszikmég hitbuzgalmára és kellemes társalgására. A reformált

hitet az anyatejjel szívta magába, a férje gazdag, tisztajellemű és királyhű angol nemes. És arról is tudomásomvan, hogy felséged mindig is kedvelte és becsülte ezt akiváló ifjú hölgyet. – Ez igaz – bólint Edward. – Ám ha egyesül is benneminden szükséges erény, nem atyám véréből való. – Felség – jelentem ki szigorúan –, Isten azt parancsolja,hogy tegye félre nagyon is természetes ragaszkodásátatyja házához. Egyszersmind hadd emlékeztessem rá,hogy Lady Jane felséged nagyatyjának, VII. Henrikkirálynak a leszármazottja, tehát az ereiben Tudor-vérfolyik, és tetejébe, ellentétben felséged nővéreivel, őtörvényes házasságban fogant. És precedens is van rá,hogy még anyja életében trónra léphessen, hiszen afentnevezett, áldott emlékezetű VII. Henrik királyt is úgykoronázták meg, hogy előbb az édesanyja lemondott jogostrónigényéről. – Mindez így igaz – állapítja meg Edward. – Nemtagadom, milord, mindjobban megbarátkozom ajavaslatával, mivel úgy látom, valódi reményt nyújt Angliamegváltására. Most azonban fáradt vagyok, és egyelőrefelfüggesztem a megbeszélést. Ha majd pihentebb leszek,még megforgatom magamban a kérdést. Keressen felholnap délelőtt, és akkor megtudja a válaszom. Visszavonulok. Az előszobában összefutok a királylegbizalmasabb barátjával, magán lakosztályafőkamarásával, Sir Henry Sidney-vel. – Hogy van az uram, milord? – érdeklődikaggodalmasan. – Nagyon rossz éjszakája volt. Szörnyűfájdalmak kínozták. – Valamivel jobban – felelek mosolyogva. – De haszolgálatot akar tenni őfelségének, Sir Henry, ébredéseután szívesen hallaná, ha ön zengzetes szavakkalfeldicsérné neki Lady Jane Dudley-t, hangoztatva, mekkoraköztiszteletnek örvend a hölgy jelleme és jámborsága okán.

– Ó, hogyne, milord, természetesen – mondja Sidney,holott látszik, mennyire meghökkenti a kérés. Remélhetőlegarra gyanakszik majd, hogy a menyemnek szeretnék kijárnivalamit. Szegény mamlasz, az igazat úgysem találná ki. A királyt azonban meg sem kell győzni. Amikor másnapvisszatérek, ülve, hátát a párnáknak vetve fogad, és rövididőre ismét átvedlik apja fiává. – Úgy döntöttünk – jelenti ki –, hogy elfogadjukhercegséged javaslatát Lady Jane trónutódlásánaktárgyában. Fogalmaztassa meg titkárainkkalvégrendeletünket, avagy az egyéb szükséges okmányokat,és hozza ide, hogy aláírjuk. Magamban ujjongva elsietek, hogy teljesítsemuralkodóm parancsát, később pedig elé terjesztemvégakaratának nyers változatát, amely magában foglalja azutódlás új rendjét: ennek értelmében a korona Lady Jane-reés fiúörököseire száll. A király elolvassa, írószert hozat,majd fáradságosan, reszkető kézzel lemásolja a szöveget,és alákanyarítja egykori lendületes és cirkalmasaláírásának szánalmas paródiáját. – Dicsértessék az Úr! – kurjantom. – Most végre békénalhatunk éjszaka ágyainkban. De még valamit, felség.Szeretném, ha elhinné, hogy bár Lady Jane a fiamfelesége, ebben az ügyben mindenekelőtt felségedbirodalmának üdve lebeg szemem előtt. – Ezt úgyis tudom, milord. Mindketten erőnkmegfeszítésével munkálkodtunk, hogy királyságunkbangyőzelemre jusson az igaz vallás, és tudom, hogy halálomután lordságod biztos kézzel őrzi majd meg vívmányainkat.Most már békében hagyhatom el ezt a világot, abban aszilárd meggyőződésben, hogy munkánk nem volthiábavaló. De még hátravannak a formaságok. A legfelső bírót, alegfőbb államügyészt és helyettesét, valamint azállamtanács lordjait a király ágyához hívatom, hogy

aláírásukkal hitelesítsék az új végrendeletet. Egyes bíráktiltakoznak, miszerint ez az okmány nem foszthat megérvényétől egy parlamenti törvényt, és arra hivatkoznak,hogy már a puszta kísérlet is haza- és felségárulásnakszámít, de sikerül letorkolnom őket. – A király akaratának engedelmeskedni nem lehetfelségárulás – jelentem ki. – De ennek az úgymond „kisegítő megoldásnak” –maga a király nevezi így – nincs jogi érvénye –akadékoskodik őlordsága, a legfelső bíró. Edward felpuffadt arcát a harag pírja önti el. – Fel akarok ülni! Emeljenek fel! – parancsolja reszelőshangon; inasai sietve engedelmeskednek. – Nem akaroktöbb kifogást hallani! – közli indulatosan az egybegyűlturakkal. – Tegyék a dolgukat, de minél gyorsabban! Mindazonáltal még eltelik néhány nap, mire avalamelyest átfogalmazott végrendeletet a király aláírja, ésa bírák meg a tanácsosok, ha kelletlenül is, de hitelesítik.Az eljárás törvényességét illetően még azoknak iskétségeik vannak, akik amúgy helyeslik Mária kizárását azutódlásból. Úgy érzem azonban, hogy az általánosvonakodásnak más az indítéka: jó néhány lord féltékeny ahatalmamra, de túl gyávák ahhoz, hogy nyíltellenszegüléssel vásárra vigyék a bőrüket. Így aztánbölcsebbnek találom, hogy a jövőre nézve biztosítékotköveteljek, és aláíratok az urakkal egy második, sajátszövegezésű okmányt: ebben kötelezik magukat, hogy aleendő Johanna királynőt minden erejükkel támogatnifogják, és ebben az eltökéltségükben soha nem inognakmeg. És ezzel megfogtam őket. Továbbra is aggaszt, hogy a császár megpróbál majdközbelépni Mária érdekében, ha tudomást szerez a királyivégrendeletről, ezért elővigyázatosságból teljestitoktartásra eskettem fel a lordokat. Ezután úgy véltem,

hasznos lehet, ha óvatosan az egész országbanelőkészítem a talajt, és elrendeltem, hogy azistentiszteleteken mostantól fogva tilos a király kétnővéréért imádkozni. Megkésve jöttem rá, hogy ez hibavolt, mert a császári követ előtt is feltárta szándékaimat.Máskülönben miért küldött volna a császár ily sietve háromkülönleges megbízottat Angliába csak azért, hogy a királyegészsége felől érdeklődjenek? Ugyan már! Nyilvánvaló,hogy megbízásuk Mária érdekeinek védelmére szól, ésadott alkalommal elém állnak majd, hogy megpróbáljanakeltéríteni kitűzött célomtól. No de szegényekre kudarc és csalódás vár… Szenvtelenül nézek le az ágyon heverő élő holttestre. Akirály haláltusáját vívja, ez nyilvánvaló, és csak azértimádkozik, hogy Isten a maga végtelen kegyelmében váltsamár meg kínjaitól, és fogadja be mielőbb amennyországba. Csontvázzá fogyott teste úgy megdagadt,mint a disznó hólyagja; hasa felpuffadt, lába duzzadt. Abőre lilássá és néhol feketére színeződött, végtagjaiüszkösödnek. Haja kihullott, körmei leváltak, és alig kaplevegőt, a beszéd pedig görcsös erőfeszítésébe kerül. Rhys asszony könyörögve néz rám az ágy túloldaláról.Az imént dolgozószobám bizalmas magányában elárulta,hogy nem bírja tovább. – Megtettem, amit kért – sikoltotta –, és süket maradtama szerencsétlen fiú szánalmas jajongására. Miért nemhagyja már békében meghalni? Úgysem húzná már sokáig,mi értelme hát meghosszabbítani haldoklását? Kegyesen bólintok. Tovább már nincs szükségem seEdwardra, se erre a nőre. A hálószobából újradolgozószobámba kísérem, és tömött pénzes zacskótnyomok a kezébe. – A szolgálataiért. De ne feledje: senkinek egy szót sem,vagy bajba kerül! – Értem, nagyuram – feleli kellő szorongással; de azért

látszik, mennyire megkönnyebbült, amiért elbocsátottam.Leolvasom arcáról a mohóságot is: alig várja, hogymegnézze, mennyi pénzt rejt a zacskó. – Késő van – mondom. – Éjjelre itt maradhat apalotában, de reggel, ahogy virrad, távoznia kell. Hívom az egyik hűbéresemet. – Vezesse a hölgyet a szállására. Külső udvar, balra azelső ajtó, harmadik emelet. Utánuk nézek. Emberem ismeri a parancsot. Azasszonyság egy padlásszobát kapott, amely alatt üres,felújításra váró lakosztály található. A szűkösenberendezett, de tiszta szobácska épp megfelel neki erre arövid időre – mivelhogy holnap hajnalban emberem elegettesz pontos és alapos utasításomnak. Később, a sötétségleple alatt, a tetemet is el lehet távolítani. A hűbéressel közöltem, hogy a zacskót megtarthatja.Hiszem, hogy ezzel megvásároltam a hallgatását. A greenwichi palota 1553. július 2. Óvatossági rendszabályaim ellenére immárországszerte terjed a hír, hogy a király a halálán van. Hogyelejét vegyem a pániknak, és Lady Mary se fogjon gyanút,rendszeres jelentéseket bocsátok ki, miszerint őfelsége túlvan az életveszélyen, és hamarosan kilábal a betegségből.Még azt is közhírré teszem, hogy a greenwichi kertekbenlevegőzik, vagy a galériákon tesz egészségügyi sétát.Mindez azonban aligha téveszti meg a közvéleményt. Akirályoknak időnként meg kell mutatkozniuk népük előtt, ésEdwardnak már hónapok óta nem volt nyilvánosszereplése. Ma felbőszít a hír, miszerint titokzatos kezek London-szerte hirdetményeket szegeztek ki a legtöbb belvárositemplom kapujára; ezeken a király felgyógyulásáértmondandó imák szövege olvasható. Ilyen imákat csakakkor szokás mondani, ha az uralkodó a halálán van. Hogy

ki a felelős, egyelőre senki sem tudja, de a hatás nemmarad el. Hamarosan, gyalogszerrel vagy bárkákon,hatalmas tömegek kelnek útra mindenfelől a greenwichipalota felé, és követelik, hogy láthassák uralkodójukat. Elrendelem, hogy zárják be a park kapuit, és a királyegyik belső kamarását küldöm ki a tömeg leszerelésére. A küldött megpróbálja túlharsogni az üvöltözést. – Menjetek haza, emberek! Őfelsége pihen. Ilyen hűvösidőben ma nem jöhet ki, hogy üdvözöljön benneteket! A tömeg azonban tiltakozik az oszlatás ellen. – A királyt akarjuk! A királyt akarjuk! – kántálják, éshangulatuk percről percre vadabb és elszántabb lesz. – Mitévők legyünk? A tanácsurak szemlátomást berezeltek. – Megadjuk nekik, amit kérnek! – morgómrosszkedvűen. Bemegyek a királyhoz, és utasítom halálrarémült szolgáit, hogy állítsák talpra, és adjanak rá valamidrága holmit. A király erőtlenül tiltakozik, de most nemvagyok egyezkedős hangulatban; a kinn tomboló csőcselékmindnyájunkra veszélyes lehet. Így a csont és bőr fiútkirángatják az ágyból, bársonyköntöst borítanak rá, fejébetollas kalpagot nyomnak, és az ablakhoz támogatják. A fejeelőrebicsaklik, a szeme zavarosan réved a semmibe. A sokaság viselkedésén látszik, hogy felismerték: egyhaldokló áll előttük. Elnémulnak, megrendülten hallgatnak,majd kis idő múltán teljes csendben szállingóznak visszaLondonba. Több reményteli jelentést feleslegeskibocsátanom.

Frances Brandon, Suffolk hercegné

Chelsea 1553. július 3. Újabb kellemes, nyugodt napra számítottunk, a kertbenakartuk élvezni a szép nyári időt, ám ehelyett nagyzenebona, sürgés-forgás támad, mivel kora délelőttváratlanul beállít Northumberland hercegné. A konyhaiszemélyzet lázasan szaladgál, hogy az alkalomhoz illőfrissítőket szolgáljon fel, míg magam kapkodva kisimítomzöld selyemruhám, hogy a fogadóteremben eljátszhassama háziasszony szerepét. Jane Guilford sápatag, jellegtelen külsejű asszony,amolyan szürke egérke, de a felszín alatt szívós, kemény,elszánt természet rejlik. Hosszú évek óta ismerem, ésemlékszem, már serdülő lányként is nagyságrólálmodozott. Akkoriban egy ostoba, légből kapottszóbeszéd alapján az volt a meggyőződése, hogynagyapja, Edward Guilford valójában a Towerbanraboskodó két kis herceg közül az idősebb volt, tehát jogszerint ő Anglia királya. Őrültnek kellett volna lennie, ha e dőre trónigénynekboldogult nagybátyám uralkodása alatt ad hangot, Janetehát inkább hallgatott. Hogy még most is hisz-e ebben aszamárságban, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy úgylép fel, mint akit királyi bölcsőben ringattak. Az akkori Sir John Dudley-val kötött házasságkorántsem volt olyan fényes, mint amilyen véleményeszerint kijárt volna neki. A fiatalembert, aki apja kivégzéseután árván maradt, Jane jólelkű apja fogadta örökbe;igazán nem tűnt holmi értékes fogásnak, és mégis:házasságuk kivételesen boldognak és sikeresnekbizonyult, a férj bámulatos pályafutása pedig bőségesenellensúlyozta bemocskolt származását. Mindennek tetejébea házasság legendásan termékeny is volt. Az a gyanúm,

hogy a hercegné határtalan becsvágya most Guilford fiáraösszpontosul, aki Isten kegyelméből hamarosan a királynőhites ura és az idők múlásával egy Dudley nevű új dinasztiamegalapítója lesz. A hercegné a maga teljes méltóságában vonul be ahelyiségbe, és kétfelől finoman csókot lehel rám. Legbelülfortyog bennem a méreg: nem bírom elviselni afennhéjázását, hiszen jelenlegi rangunk egyforma ugyan, deszületésemet tekintve én jócskán fölötte állok. Ésegyáltalán: mi járatban van? – Isten hozta, drága nővérem – mondom, és intek aháznagynak, hogy töltsön egy kis bort. – Remélem,megtisztel vele, hogy ebédre is itt marad? – Nagyon kedves, de sajnos nem tehetem, sürget az idő– feleli a hercegné hűvös kis mosollyal. Leülünk kétfelől a kandallóhoz, amelyet e szép melegnapon rengeteg virág díszít. A hercegné először a családegészségéről tudakozódik, majd megkérdezi, idehaza van-e „mindkettőnk leánya”, Jane. – Itthon van – válaszolom –, de még nem nyerte visszarégi erejét, és ilyenkor szundikálni szokott. Ám ha óhajtja,szólok a dajkájának, hogy kísérje ide. A hercegné ragaszkodik szándékához, így tíz perccelkésőbb Jane csatlakozik hozzánk. Kedvetlenül állapítommeg, hogy már megint valamelyik unalmas fekete ruhájátvette fel, egyetlen díszként egy gyöngyfüggővel, delegalább az illemről nem feledkezett meg, mert formásanbókol anyósa előtt. A hercegné rosszallón figyeli. Bizonyára azt gondolja –és ebben teljesen egyetértünk –, hogy ez a lány többet isadhatna magára. Mindazonáltal Jane-nek is juttat egyfagyos mosolyt. – Azért vagyok itt, kedvesem – közli –, mert nagyhorderejű híreim vannak, amelyek édesanyját is érintik.Fájdalmas kötelességem tudatni mindkettőjükkel, hogy a

király haldoklik. És ha Isten elérkezettnek látja az időt, hogymagához szólítsa, kegyelmességeteknek csakúgy, mint azegész udvarnak, haladéktalanul át kell települnie aTowerba. Kegyednek, Lady Jane, tudnia kell, hogyőfelsége ladységedet nevezte ki birodalma örököséül. Jane arca kifejezéstelen marad. Talán nem hallotta, amita hercegné mondott? Csak áll a kandallónál, és bambánmered a látogatóra. – Jane! – csattanok fel. – Hallottad, mit mondottőkegyelmessége? – Igen, asszonyom – feleli, még mindig értetlen képpel. – Tudatánál van ez a gyermek? – kérdezi a hercegné. –Mert úgy viselkedik, mint aki süketnéma. Azt mondtam,Jane, hogy a király halála után kegyed lesz a királynő, és haszólítják, be kell költöznie a Towerba, mert a hagyományszerint ott kell laknia minden új uralkodónak, mielőttmegkoronázzák. – De hát ez lehetetlen! – Jane végre megtalálta ahangját, mindazonáltal máris azt kell kívánnom, bárcsakvalóban süketnéma volna. – A jog szerinti örökös LadyMary, őt követi Lady Elizabeth, és utánuk anyám őladységejön! – Mára megváltozott a helyzet – világosítja fel ahercegné. – Őfelsége a király érvénytelenítette két nővéretrónigényét, édesanyja őladysége pedig lemondott asajátjáról, hogy kegyed léphessen a helyére. – Ezt tette volna a király?! – kiált fel Jane, szokásoshangneménél sokkal szenvedélyesebben. –Nem, ő sohanem rendelkezett volna így! Ezt inkább milordNorthumberland tette, dacolva mind a parlamenttel, mindHenrik király végrendeletével! Ez felségárulás, milady, ésén nem kívánok részt venni benne! Sőt, nem is hallgatomtovább ezt a beszédet! És ezzel, legnagyobb szégyenemre, neveletlenülkiviharzik a teremből.

A hercegné megkísérli visszafojtani indulatait. – Rendkívül önfejű viselkedés! – sziszegi. – Csodálom,hogy nem korbácsolja meg, ha ilyen arcátlan. – Ó, megteszem majd, sose féljen! – mormolom. – Kezdem azt hinni, hogy a saját lányát nem képeskordában tartani – mondja csípősen a hercegné. – A fiammár hosszan panaszkodott kötelességszegőviselkedésére. Tudta, hogy a kedves lánya megtagadtatőle az ágyát? Gyanítottam valami ilyesmit, azok után, hogy első ésegyetlen chelsea-i látogatása után Lord Guilford olyaningerülten távozott. Meg is kérdeztem erről Jane-t, dekonok hallgatásba ütköztem. Azt állította, fogalma sincs, miválthatta ki férje rosszkedvét. – Bizonyos benne, hogy így történt? – kérdezem ártatlanképpel. – A házasságot, ehhez nem fér kétség, elhálták, ha jóltudom, két ízben is. De Guilford elmesélte, hogy Janekomoly ellenállást tanúsított, és úgy látszott, fogalma sincsróla, hogy a feleség tartozik alávetni magát a férj óhajának.A kegyed felelőssége volt, asszonyom, hogy a lányátfelkészítse a házasságra, de úgy tűnik, ez csak félig-meddig vagy egyáltalán nem történt meg. Most már forr bennem a düh. Hogy mer kioktatni ez a nőa kötelességeimről? Épp ki akarom kérni magamnak avádat, amikor eszembe jut egy mozzanat, amelynekmeglehet a jelentősége. A nászéjszakájukon nem isegyszer hatolt a fülemig Jane sikoltozása, amely az ilyenkorelvárhatónál sokkal keservesebben hangzott. Elképzelhető,hogy Guilford, mint afféle tapasztalatlan és bizonytalanfiatalember, túl durván és érzéketlenül bánt vele.Természetesen Jane-nek kötelessége volt, hogy ezt eltűrje,és gyanítom, hogy durcás, kelletlen viselkedése bizonyosmértékig felingerelte férjét, de bárhogy ítéljem is megmagamban Jane magatartását, engem semmiféle Lady

Northumberland ne leckéztessen állítólagos anyaimulasztásaim miatt! – Majd beszélek Jane-nel – szűröm a szót fogaim között–, de jó okom van azt hinni, hogy vonakodásáról Guilfordtehet. – Guilford?! – A hercegné szinte felnyerít. – Hogy meri alánya fogyatékosságait a fiamra hárítani, aki mindentmegtett, hogy elnyerje szerelmét? Ő semmilyen hibát nemkövetett el, mindenről Lady Jane tehet! Gondoljon csakvissza, milyen nyakasan rontott ki az imént a helyiségből!Guilford biztosított, hogy a legnagyobb tapintattal éskörültekintéssel járt el, és nem szolgált rá erre a feleségheznem illő bánásmódra. – Ó, valóban? – Most már elememben vagyok. – Nos,asszonyom, milord meg én a nászéjszakájukon aszomszédos galéria mellett aludtunk, és az, amit hallottunk,arra vall, hogy ladységed fiaura ismételten heves fájdalmatokozott a leányunknak. Jól hallatszott a sikoltozása, ésnemcsak egyszer, amint az várható lett volna, hanemtöbbször is. – Ladységed bizonnyal túloz. Guilford soha nem bántottavolna szándékosan. Olyan jólelkű fiú… Gúnyos arcot vágok. – Ez tűrhetetlen! – tajtékzik a dáma. – Kegyed azt semlátja, ami az orra előtt van – vagy csak nem akarja látni.Nos, hadd közöljem, hogy hercegi férjemnek megvallottama Lady Jane-t illető aggályaimat, és ő elrendelte, hogyameddig dicső hivatása el nem szólítja, az ifjú hölgyköltözzék hozzám a Durham House-ba. Mindketten úgyvéljük, hogy alkalmassá kell tenni őt új feladataira, és errenem mindig a gyermekeikkel túlontúl is elnéző szülők alegmegfelelőbbek. Még haragomban is érzékelem a helyzet iróniáját:engem, aki mindig szigorúan bántam a lányaimmal –természetesen a saját érdekükben –, éppen engem

vádolnak puhánysággal és elfogultsággal! Ha mindez nemvolna oly sértő, még jót nevetnék is ezen. Most azonbannem babra megy a játék, és az ellenfél sarokba szorított.Angliában minden hatalom Northumberlandé: a szavatörvény. Különben is, a feleség helye a férje mellett van.Felismerem: nincs más választásom. El kell engednemJane-t a Durham House-ba. – Ahogy tetszik – mondom jegesen. – Mindjártösszecsomagoltatom a holmiját.

Lady Jane Dudley

Chelsea és Durham House 1553. július 3–5. Anyám és Northumberland hercegné fagyos csendbenvárják, hogy Ellen asszony végezzen útiládámbecsomagolásával. – Nem lesz szüksége sok holmira – jelenti ki ahercegné. – Nem hinném, hogy házunkban valótartózkodása hosszúra nyúlna. – Majd lenn megvárunk, Jane – mondja milady, majd ahercegasszonyt előreengedve elhagyja a szobát. Amikor dadusommal végre magunkra maradunk, azágyra vetem magam, és kétségbeesetten zokogok. – Ó, édes Ellen asszony, ha tudná, mi vár rám! A dadus máris vigasztalni kezd. – Nyugodj meg, báránykám. A végén minden jobbrafordul, mint ahogy azt várja az ember. – De a hangjánérződik, mennyire szorong. – Együtt kell élnem Guilforddal – sírdogálok, a szavakcsonkán törnek át a könnyek záporán. – El sem tudjaképzelni, milyen… – Nagyon is el tudom képzelni, kicsikém – mondja a jóasszony szomorúan. – Némely férfi olyan, mint a vadállat.Nem vagyok én vak, Jane. Láttam a zúzódásaidat, láttam avért a lepedőn, és sejtettem, hogy durván bánt veled. – Valóságos állat – hüppögöm. – De nem, ezigazságtalanság volna az állatokkal szemben. Azok csakösztönösen cselekszenek, mi, emberek pedig állítólagértelmes lények vagyunk; de ő nem tanúsított finomabbérzelmeket. És nincs menekvés. Köteles vagyok eltűrni… Most már Ellen asszony is sír. – Ó, drágaságom! Hogy ki légy szolgáltatva annak akérges szívű, erőszakos fiúnak!

– De nem ez a legrosszabb – jajdulok fel. – Van ennélezerszer rosszabb is… – Az isten szerelmére, micsoda? – Dajkám arcára abánat helyett ijedtség költözik. Feltápászkodom. – Királynőt akarnak belőlem csinálni! Majd ha Edwardkirály meghalt… Ellen asszony elképedve mered rám. – Ez Northumberland műve – folytatom, és a rám törődühtől elapadnak a könnyeim. – Persze majd ellenállok. Eztnem tehetik meg. Rám ne számítsanak. – De hogyan viheti ezt véghez a herceg? – kérdezidajkám hitetlenkedve. – Azt nem tudom, csak sejtem, hogy alattomosüzelmekkel és törvénysértéssel. A törvény előírja, hogy atrónon Mária kövesse az öccsét; a jogcímemegingathatatlan. Tudom, mit hoz majd Angliának azuralkodása, de akkor sem lehetek cinkos ebben ajogfosztásban. Különben is borzadnék attól, hogy királynőlegyek. Én csendes, visszavonult életre születtem, nemakarok a nyilvánosság rikító fényében élni, sem azuralkodás terheit cipelni. Nem vonz sem a hatalom, sem adicsőség. – Csak most, megkésve kólint főbe az egészelképzelés embertelensége. – Ó, Ellen asszony, miért sújtengem Isten ennyi méltatlansággal? Hiszen én csak annyitkérek, hogy békében élhessem a magam életét! – Isten akaratát ember nem bírálhatja – figyelmeztetEllen asszony. – Én pedig azt mondom, drága dadusom, hogy ez nemlehet Isten akarata. Ő nem engedné, hogy a jogtalanságszabad utat kapjon. Csak ülök, és tördelem a kezem. Ha még ma délelőttútra akarok kelni a hercegnével, akkor még sok ateendőnk. Ellen asszony szemlátomást igyekszikösszeszedni magát, és sorra rángatja elő a ruháimat.

Rendes körülmények között a könyveimet és személyesholmimat én készíteném össze, de most nem segítek acsomagolásban. Sőt, amikor látom, hogyan kapkodja kidadám a ruhákat a fapeckekről meg a prések alól, újramegrohan a kétségbeesés. – Nem akarok elmenni! Nem akarok együtt élniGuilforddal meg a szüleivel. Az anyja utál, az apjátólrettegek. Fel sem érem ésszel ennek az általuk kisütött gaztervnek a pimaszságát és szörnyűségét, és semmiközösséget nem akarok vele. Én nem vagyok felségáruló! Ellen asszony is tudja: nincs olyan vigasztaló szó, amelytomboló szívem elcsitíthatná. Meg sem kísérli, hogyközhelyes gügyögéssel babusgasson, csak átölel, és egyideig magához szorít, miközben mindketten hallgatunk. Amikor végül átad a hercegnének, még könnyes aszemem, és dúl bennem a harag. Mindazonáltal búcsúzóulkötelességtudóan megcsókolom anyámat, és letérdelek,hogy megáldjon. – A kötelességedet tartsd mindig szem előtt – mondjakurtán. Világos: erről az oldalról nem várhatok segítséget. Miközben fejemben egymást kergetik a gondolatok,engedelmesen követem a hercegnét a rakpartnállehorgonyzott fényűző bárkához, hogy a Temzén át elvigyena Strandig. A bárkában ülve elnézem a napfény pettyezte vizet,amint tovaáramlik mellettem. Látszik, hogy anyósomroppant elégedetlen velem, és ezúttal meg is értem azokát, hiszen megbocsáthatatlanul neveletlen voltam. Ámakkor sem veszek részt felségárulásban, nem, semmikörülmények között. Minden porcikámmal, mindenidegszálammal eltökéltem, hogy ellenállok. Engem nemrángathatnak bele a mesterkedéseikbe. Amikor megérkezünk a Durham House-ba, alakosztályomba vezetnek, amely a folyóra néz. A szobáksötétek, mert öreg tölgyfából van a falak borítása, a csiszolt

gyémánt formáját idéző ablakok pedig egészen kicsik. Azegyik falon Aragóniai Katalin arcképe látható; a hercegnéazt mondja, sokáig lakott itt. A kép felizgat. Nemcsak anevezett királyné rendíthetetlen katolicizmusa zavar, hanemaz a tény is, hogy eszköz lettem, amellyel néhánygátlástalan ember gyalázatos bűnt akar elkövetni Katalinleánya, Mária ellen. Bármennyire is elítélem Mária vallásimeggyőződését, nagyon jól tudom, hogy a trónutódlásravaló joga törvényes és igazságos. Szerencsémre Guilford apjával együtt az udvarnál van,nem kell elviselnem a társaságát. De várnak rám egyébmegpróbáltatások. Estére megint rosszul leszek, és akövetkező két napon még a vizet sem bírom magambantartani. Nyomorúságos állapotban vagyok, minduntalankínzó gyomorgörcsök törnek rám, és fájdalmas, megalázóhasmenés gyötör. Újra felmerül bennem a gondolat, háthaNorthumberland és az az elviselhetetlen felesége megakarnak mérgezni. A harmadik napon a hercegné már annyira fél, nehogyaz ő házában érjen utol a halál, hogy visszaküld anyámhozChelsea-be. Itt, az ismerős környezetben, amelyet valaha annyiraszerettem, állapotom lassan jobbra fordul.

Lady Mary

Hunsdon 1553. július 4. Sir Robert Rochesterrel ülünk a Hunsdon House egyikszobájában, amelyet irodának és dolgozószobánakhasznál. Kezemben két levél, rövidlátón pislogok rájuk, és ahomlokom ráncolom. – Northumberland őlordsága azt írja, hogy öcsém, akirály gyógyulófélben van, és azt javasolja, keressem fel azudvart, és vidítsam fel őfelségét a betegágyában.Ugyanakkor azonban a császári követ arról értesít, hogyúgy hírlik, a király a halálán van, és óva int, nehogy azudvarnak akár csak a közelébe is menjek. Most aztánkinek higgyek? – Azt hiszem, fenséged is tudja a választ – feleli SirRobert. – Én a hercegben semmiképpen sem bíznék. – Egyetértünk. Igazán szeretném látni az öcsémet, de haelmennék Greenwichbe, nagyon kényes lenne a helyzetem.Magányos, beteges nő vagyok, az udvarnál kevés abarátom, politikai befolyásom jóformán semmi. Ha viszontnem megyek, a herceg gyanút foghat. Amellett ha a királyvalóban jobban van, ő is rossz néven vehetnétávolmaradásom. Sir Robertnek azonban megvannak az udvarnál a jóemberei. – Úgy hallottam – mondja –, hogy fenségednek jónéhány híve van a tanácsban, más urak pedig rosszpolitikának tartanák, ha ebben az időszakban magukravonnák fenséged neheztelését. Ha jól meggondolom, énazt javasolnám, jelenjen meg az udvarnál, de úgy, mint amúltkor, népes kísérettel, erős fegyveres testőrséggel.Akkor a saját szemével győződhet meg róla, milyenállapotban van őfelsége, továbbá felmérheti, mekkora

támogatásra számíthat. Ne feledje el, úrnőm, hogy ha acsászári követ értesülései helytállók, akkor nem árt, hafenséged ott van a helyszínen, és törvényes örököskéntbejelenti igényét a trónra. – Bölcsen szólt, öreg barátom – nézek rá mosolyogva. Adrága Sir Robert… Hosszú évek óta szolgál hűségesen, éssokkal jobban kötődik hozzám, mint azt tisztsége előírná.Neki mindig az én érdekem és testi épségem az első. – Akkor ugye megfogadja tanácsomat? – kérdezi,viszonozva a mosolyt. – Megfogadom. Iderendelem a kísérőimet, és még amai napon Greenwichbe indulok.

John Dudley, Northumberland hercege

A greenwichi palota 1553. július 4. De Scheyfve, a császári követ újra meg újra furcsa,számító pillantásokkal méreget. Mintha tudna valamit, amitén nem tudok. Vagy olyasmit tudna, amiről nem volnaszabad tudnia. Lehetséges, hogy tudomást szerzett a király „kisegítőmegoldásáról”? Ha igen – ki árulhatta el neki? A lordok, ittaz udvarnál, elég megbízhatatlan társaság, de ebben azügyben ők is nyakig benne vannak; ha valamilyentökkelütött elárulna, merem remélni, hogy a többiekráuszulnának, és széttépnék, mint a kutyák. Mindenesetreimádkoznom kell, hogy a követ kevesebbet fizessen, mintamennyi hasznot az urak Lady Jane trónra lépésétőlremélnek. Ha azonban De Scheyfve megneszelte, hogy Lady Marytrögtön a király halála után a markomba akaromkaparintani, akkor esetleg figyelmezteti. És abból nagyonnagy baj kerekedhetne. A helyzet megfordult: az idő most nem szaladhat eléggyorsan. Úristen, mikor hal már meg az a fiú? Írtam Lady Elizabethnek is, aki a hertfordshire-i HatfieldHouse-ban tartózkodik, és akár a nővérét, őt is úgytájékoztattam, hogy öccse, a király felépülőben van, ésszeretné maga mellett látni, hadd derüljön jobb kedvre. Ne adja az ég, hogy ez a csalafinta kis hölgy túljárjon azeszemen. Amilyen gyorsan vált az agya, ő könnyebbenszimatolná meg a csapdát, mint a nővére. Nos, ha nemhajlandó megjelenni az udvarnál, katonákkal kellidehurcoltatnom… A greenwichi palota 1553. július 6.

Henry Sidney, a hűséges gyerekkori jó barát virraszt akirály ágyánál. Régóta ül már ott, őt nem zavarja abetegszoba bűzös levegője, amelytől mi, többiek, habelépünk, visszahőkölünk. Szemlátomást emészti a bánatifjú gazdája miatt, és nem szégyelli, hogy a könnyekmegállás nélkül patakzanak szeméből. Most csak egyetlen orvos teljesít szolgálatot: dr. Owen.Attól tartok, a többieket kár volt beengedni a királyhoz.Owen a legkevésbé veszélyes köztük; öregszik, a szeme isgyöngül. Hosszú éveken át szolgálta a néhai Henrik királyt,és Edwardot születése óta ismeri, így hát jelenlétemegnyugtatja a beteget. A derék doktor minden elkövetett,hogy könnyítsen őfelsége állapotán, bár sokra nem ment atudományával. Viszont szinte biztosra vehető, hogy semmitsem gyanít. Állok az ágy lábánál, és nézem a királyt. Még jó, hogy azöreg Harry már nem láthatja hőn szeretett fiát. Edwardelsatnyult teste tele van sebekkel és fekélyekkel. Enni márnem képes, ezért félelmetesen puffadt a gyomra, ésgyakran öklendezik. A haja majdnem teljesen kihullott,valaha makulátlanul üde bőre foltos és színtelen. Élőholttest – nincs rá találóbb kifejezés. Szerencsére egyreritkábban van öntudatánál, vagy bóbiskol, vagy félrebeszél.Senki sem érti tisztán, amit mond, de annyit kihámozunk,hogy még mindig az általa alapított egyház jövőjeaggasztja. – Milord – suttogja dr. Owen –, véleményem szerintőfelsége in extremis van. Megengedné, hogy behívjam atöbbi orvost? Együttesen segíthetnénk, hogy békébenhunyja le a szemét. Bizonyára megérti, hogy nemszeretném, ha egyedül kellene vállalnom a felelősséget. Azilyen tragédiák után az emberek szívesen választanakmaguknak bűnbakot, és attól tartok, a végén még szakmaimulasztással vagy még rosszabbal vádolnának. – Hozzájárulok – mondom vonakodva, s azzal nyugtatommagam, hogy most már a többi orvos is láthatja a királyt.

magam, hogy most már a többi orvos is láthatja a királyt.Már sorban be is vonulnak, komor arcukon látszik atehetetlenség; legföljebb haszontalan szereket diktálhatnakbelé, és imádkozhatnak, hogy Isten mielőbb megváltsaszenvedéseitől. (Mint ahogy ezért imádkozom én is – demég milyen forrón!) Az orvosok szertartásszerűen, hitelesnek látszómozdulatokkal megvizsgálják a beteget, majd a sarokbahúzódnak tanácskozni. Sötét köpenyükben és süvegükbenfekete varjakhoz hasonlítanak. Lopva figyelem őket, ésészreveszem, hogy ők ugyanígy figyelnek engem. Nagyonszeretném hallani, miről beszélnek, de a suttogásighalkítják hangjukat. Közben homlokukat ráncolják, csóváljáka fejüket. Ha netán gyanakodnának, bizonyíték akkor sincsa kezükben. És persze nagy balgaság lenne részükről, hacsak úgy összevissza vádaskodnának. Ezután visszatérnek az ágyhoz, és látványosan úgytesznek, mintha megmérnék a király pulzusát, majd aváltozatosság kedvéért a homlokáról itatják a verítéket,utána mintát kérnek a vizeletéből. Komédia az egész,hiszen semmit sem tehetnek érte. A fiú egyre nehezebben,hörögve kapkodja a levegőt, folyamatosan véres váladékotköhög fel. Most már valóban nem tarthat soká… Sidneytovábbra is zokog. – Édes jó Istenem – kiáltja –, szabadítsd meg kínjaitól,és bocsásd el az én uramat! Edward megmozdul. Odakinn három órát üt egy harang.Fülledt, meleg a délután, és a szobában meg lehet fulladni.Az orvosok attól félnek, hogy a friss levegő ártalmaskigőzölgéseket hozna magával, de az ifjú Sidneymegelégeli a dolgot. Rá sem hederítve Owen tiltakozására,a szárnyas ablakhoz szalad, és kitárja, noha a helyzet nemsokat javul: a kinti levegő olyan párás, hogy a lomha,ragacsos fuvallattól alig libben meg a függöny, és aszobában lévők sem könnyebbülnek meg. Éppen kinézek, amikor az ég hirtelen elsötétül. Úgylátszik, zivatar közeledik.

látszik, zivatar közeledik. Őfelsége, mintha ő is megérezné, felébred. HenrySidney odarohan, és boroscsészét emel az ajkához, de abeteg nem tud inni. – Köszönöm, Henry, hogy gondoskodsz rólam – hörgielhalón, majd nagyot sóhajt. – Olyan rosszul vagyok –dadogja. – Könyörgök Istennek, hogy szabadítson meg. –Aztán, valamivel erősebb hangon, imádkozni kezd: – Uram,Te tudod, milyen boldog leszek melletted az örök életben;és mégis, a néped kedvéért szívesen élnék tovább jóegészségben. Megkínzott, önmagából kivetkezett arcát Sidney feléfordítja. – Úgy örülök, hogy itt vagy mellettem – suttogja, majdújra elalszik. Mindjárt hat óra. A vihar két teljes órán át tombolt, ésőfelsége másodszor is felriadt. Henry Sidney és dr. Owenül kétfelől mellette, én ott maradtam az ágy lábánál.Időközben csatlakozott hozzánk Edward káplánja, akitompa, egyenletes hangon olvas fel lelki vigaszt nyújtórészleteket a Szentírásból. Mindenki tudja, hogy a szobárahulló árnyékok közt már ott leselkedik a halál. A király beszélni próbál, de a gyengeség nem engedi;végül el tud suttogni egy utolsó rövid imát. Henry Sidneyimmár zabolátlanul zokogva emeli karjába a törékenytestet, és magához szorítja, mialatt Edwardból elszivárogaz élet. Aztán a reszelős lélegzet elhallgat, és Sidneygyöngéden visszafekteti az élettelen testet a párnákra,lezárja a szemét, és a mozdulatlan mellkasonösszekulcsolja a két kezet. Éppen ekkor robajlik fel akomor égen egy hatalmas erejű mennydörgés. Azelkövetkező hetekben a babonaságban felnőtt tudatlan népazt állítja majd, hogy a zivatart az öreg Harry királyszabadította ránk, amiért a végrendeletét megmásították.

Lady Mary

Hoddesden 1553. július 6. Kora este éppen közeledünk Hoddesden széléhez,amikor látjuk, hogy egy bőrig ázott, sárral összefröcskölthírnök üget felénk. Azt mondja, Sir Nicholas Throckmortonküldte, aki egyik leghívebb barátom az udvarnál. – Forduljon vissza, milady! – mondja sürgetőn a hírnök. –Súlyos veszély fenyegeti! Ellenségei tőrbe akarják csalni! Nem kell, hogy kétszer mondja. Gyorsan rövid levélkétfirkantok a császári követnek, és tájékoztatom: mihelytértesülök a király haláláról, királynővé óhajtom nyilváníttatnimagam. Ezután megfordítom lovamat, és szélvészkéntszáguldók az éji sötétben derekasan megerődített norfolkiváram, Kenninghall felé, és mihelyt odaérek, összehívomhűséges kelet-angliai hűbéreseimet, hogy megsegítsenek.

John Dudley, Northumberland hercege

A greenwichi palota 1553. július 7. Alapvetően fontos, hogy továbbra is úgy tegyünk, minthaa király még élne, jóllehet már napok óta zsong az egészudvar halála hírétől. Ám a megszokott étkezési időbenmost is meghozzák a tálakat a királyi lakosztályba, azaggódó követekkel pedig közlik, hogy őfelsége egyelőrepihen, de mihelyt jobban lesz, fogadja őket. Szerintem DeScheyfve például egy szót sem hisz ebből, de adiplomáciai etikett nem engedi, hogy megcáfoljon. Pillanatnyilag az a kérdés, hogy mit kezdjünk a királyholttestével. A lehető legtovább titokban kell tartanom ahalálát, legalább addig, amíg Lady Maryt el nem fogtuk.Szerencsére éppen úton van az udvarhoz. Mihelyt őrizetbevettük, nyugodtan királynővé nyilváníttathatom Lady Jane-t;akkor már nem kell tartanunk Mária bosszújától, sem attól,hogy támogatókat vagy éppen egy egész hadseregettoboroz magának. Egyelőre azonban a király teteme még mindig az ágyánfekszik, s ebben a hőségben már bomlani kezd. Továbbnem maradhat itt. A megfelelő külsőségek közöttifelravatalozásról és a szertartásos temetésről ez idő szerintszó sem lehet, sőt még titokban sem temettethetem el aWestminster-apátságban, melyet őfelsége a magasírhelyéül kijelölt, mert kínos kérdések hangozhatnak el. Alegjobban attól félek, hogy a tanácsurak boncolástkövetelhetnek. Egy dolog az utódlási rend megváltoztatása,de felkent uralkodót megmérgezni, az már más tészta, ésakasztás, kerékbe törés, valamint felnégyelés jár érte. Mégaz én hatalmam és befolyásom sem lenne elég, hogy egyilyen leleplezést élve megússzak. Amikor a bezárt hálószoba bűze már az előtérben isegyre érezhetőbb, belátom, hogy gyorsan kell

cselekednem. Az évek során szükségesnek éshasznosnak bizonyult, hogy bizonyos kétes hírű elemeket isa zsoldomban tartsak. Négy ilyen zsiványt rendelek adolgozószobámhoz, és kettesével bocsátom őket színemelé. Az első pároshoz így szólok: – Fejenként húsz aranykoronát kaptok, ha szert tesztekegy tizenöt év körüli fiú friss tetemére. Aranyvörös hajalegyen, és vékony testalkata. Rátok van bízva, hogyanintézitek, de figyelmeztetlek benneteket, a testen nem lehetnyoma erőszaknak. Tegyétek koporsóba, szögezzétek rá akoporsó fedelét, rejtsétek el a palota parkján túli erdőben,és utána gyertek egyenesen hozzám. – Mikorra óhajtja, milord? – kérdi egyikük. – Ma estére. De minden parancsom szerint legyen. A második két gazfickót, akik állatiasabbak ésbárgyúbbak az előző párosnál, arra utasítom, hogy a királyihálószobában fekvő holttestet helyezzék ólomládába, aládát pecsételjék le, és az éjszaka leple alatt ássák el, deminél gyorsabban, a greenwichi nagy parkban. – Igaz is – teszem hozzá –, ha eszetek van, kössetekkendőt az orrotok köré. Mind a kettőtöknek húsz koronanéz ki, ami a munka megfelelő elvégzése után üti amarkotok, de figyelmeztetlek: ha teremtett embernek egyszót is fecsegtek a dologról, fabatkát sem ér az életetek.Rajtatok lesz a szemem. És így történt, hogy őfelsége, a néhai VI. Edward királyörök nyughelye egy sekély és jelöletlen sír lesz a greenwichiparkban, míg a meggyilkolt deptfordi kőművestanoncfelismerhetetlenné balzsamozott holttestét későbbfejedelmi pompa közepette temetik el a Westminster-apátság VII. Henrik-kápolnájában, a Tudor-dinasztiamegalapítójának lábánál. A greenwichi palota 1553. július 8–9.

Minden balul sül el. Jelentik, hogy Lady Mary kisiklott acsapdából, így hát minden további késedelem nélkül hozzákell látnom terveim megvalósításához. Ezért magamhozrendelem London polgármesterét a városatyákkal és azispánokkal egyetemben, és zárt ajtók mögött fogadomőket. – Polgármester úr, uraim, súlyos közlendőim vannak –jelentem be. – Őfelsége a király, Isten nyugosztalja, távozottaz élők sorából. Hogy megőrizze birodalmában az igazprotestáns hitet, halálos ágyán új kisegítő megoldástfogalmazott utódlásának kérdésére, és unokanővérét, LadyJane Greyt nevezte meg örököseként. Ennek megfelelően,uraim, a nevezett hölgyet rövid időn belül királynővényilvánítjuk. Jó eszű, sikeres férfiakkal állok szemben, akik járatosaka törvény és az üzleti élet dolgaiban, ilyen emberekre épültfel London városa. Most azonban üres, értetlen arccalmerednek rám. Elsőnek a polgármester őlordsága szólal meg. – Tisztesség ne essék szólván, kegyelmes herceg, ki aza Lady Jane Grey? – Lady Jane Grey VII. Henrik király dédunokája és aboldogult VIII. Henrik király dédunokahúga. Erényes, műveltteremtés, a protestáns hit büszkesége. – És mi lesz Lady Maryvel? – kérdi az egyik városatya. –Hát Lady Elizabethtel? Mi a helyzet Henrik király kétleányával? Az ő igényük nem jogszerűbb? Elfojtom növekvő ingerültségem és aggodalmam, azajkamra mosolyt erőltetek. – Henrik király, ha még emlékeznek, mindkettőjüketfattyúnak minősítette. Lady Mary hitbuzgó katolikus, LadyElizabeth hovatartozása pedig bizonytalan. Lady Janeazonban meggyőződéses, hithű protestáns, és néhaifelséges urunkat éppen ez vezérelte, midőn megmásítottakirályi atyja végakaratát. Én pedig bizonyos vagyok benne,

hogy ha megismerik Lady Jane-t, aki fiatal, tanult,kellemetes külsejű, és minden női erénnyel ékes,egyetértenek majd őfelsége választásával. Nincs nálarátermettebb személy Anglia trónjára. Az urak immár bólogatnak, sőt egyesek nyíltanhelyeselnek is. – Még két dolgot, uraim – emelem fel a kezem. – Megkell esküdniük, hogy minderről sehol sem ejtenek szót,különben Mária megneszeli, mi készül, és a császárhozfordul segítségért. Másodszor pedig… – Itt hatásszünetettartok, és összehúzom a szemöldököm. – Ha kiderül, hogybárki becsmérelni merte Lady Jane-t – akiből hamarosanJohanna királynő lesz –, az illetőnek felségsértésért kellfelelnie. Most aztán megfogtam őket. Ezek után kétszer ismeggondolják, mielőtt az elhunyt király utódlásirendelkezését gáncsolni merik. A polgármester előbbre lép. – Kegyelmes herceg, azt hiszem, társaim nevében isbiztosíthatom, hogy fenntartás nélküli hűséggel vagyunk akiváló Lady Jane, mint leendő uralkodónőnk iránt. – Úgy van, úgy van! – visszhangozzák sietve a többiek. Titkon gratulálok magamnak. Az első akadályt sikeresenátugrattuk. Ezután a Towert, a királyság első számú erődítményétbiztosítom: mostantól egy derék szövetségesem, LordClinton lesz a parancsnoka, és elrendelem, hogyvégeztessen ki jó néhány ott őrzött katolikus foglyot, Máriaennyivel is kevesebb lehetséges támogatóra számíthat.Fiamat, Lord Robert Dudley-t már megbíztam, hogy vegyeüldözőbe és érje utol Máriát, és hozza haladéktalanulLondonba. Akkor majd gondom lesz rá, hogy ugyanúgyjárjon, mint towerbeli hívei. Robert máris biztató híreket küld: gyors iramban tartészaknak. Következő üzenete azonban nem ilyen kellemes.

Máriát valamilyen áruló figyelmeztette közeledésére, és anő kisiklott a markából: szolgálónak öltözve nagysebességgel elszáguldott egy helyi kísérő nyomában, akitegy ottani követője bocsátott rendelkezésére. Azóta, úgyhírlik, már el is jutott Kenninghallba. Imádkozom, hogyRobert előbb érjen oda, mintsem támogatóitösszetrombitálhatná. A király haláláról egyedül De Scheyfve értesíthetteMáriát. Hogy ő honnan tudta meg, fogalmam sincs, alényeg az, hogy Mária már tudja, mi az igazság. Kiviláglikez abból a levélből, amelyet az államtanácsnak írt, ésamelyet most adtak át nekem. Dölyfösen, királynőiszóhasználattal fejezi ki csodálkozását és felháborodását,amiért nem tájékoztattuk öccse haláláról, és nem kiáltottukki királynőnek, majd kinyilvánítja törvényes jogát a koronára.Levele végén az Istennel és ővele szembeni kötelességünknevében felszólít, hogy haladéktalanul tegyük közhírré trónralépését. Ehelyett már megparancsoltuk London püspökének,hogy jövő vasárnapi, Szent Pál Keresztjénél tartandószabadtéri prédikációjában nyilvánítsa mind Máriát, mindErzsébetet fattyúnak. Ám még most sem szánom rá magam, hogy a királyhalálát közhírré tegyük. Még elő kell készítenünk a talajtLady Jane trónra lépéséhez, vagyis újfent időre vanszükség.

Lady Jane Dudley

Chelsea és Syon House 1553. július 9. Szép, verőfényes nap van, a kertben olvasok, amikorkéső délután Northumberland lányának, Lady Mary Sidney-nek az érkezését jelentik. Anyám máris hívat afogadóterembe. Nagy meglepetésemre a sötét hajú,pajkos szemű szépség, a király legbizalmasabb barátjánaka felesége melegen üdvözöl, a bók után kétfelől meg iscsókol. Azt hittem, hogy az egész Dudley család számárapersona non grata vagyok. – Asszonyom – közli nagy nyomatékkal Lady Sidney –,azzal az üzenettel jöttem, hogy ma este jelenjen meg aSyon House-ban, és tegyen eleget őfelsége a királykegyedet illető parancsának. Megérzem, hogy ez az, amitől féltem, és máris résenvagyok. Hátrálok egy lépést. – Sajnálom, milady, de újabban sokat betegeskedtem,és még gyenge vagyok az utazáshoz. Lady Sidney azonban nem vesz tudomásttiltakozásomról. – Attól tartok, asszonyom, hogy nem engedhetek. Velemkell jönnie, mégpedig édesanyja őladysége társaságában.– A hangnem megváltozott: ellenkezésnek immár nincshelye. – Kérem, készüljenek fel, de minél gyorsabban! Reszketve menekülök a szobámba. – Nem mehetek… – mondom szinte megzavarodvaEllen asszonynak. – Maga is kitalálhatja, mi fog történni.Hiszen tudja: én nem akarom, hogy ehhez közöm legyen. Ellen asszony természetesen mindent megért, ésnyugtatni próbál, de rólam most minden lepereg. Olyan nagyon egyedül vagyok… Senkitől nem várhatoksegítséget. Mintha egy csónakba lépnék, amely örvénybe

fog keveredni, de én nem tudok sem elszaladni, sem acsónakból még időben kiugrani. Merev arccal, némán, deminden ízemben reszketve tűröm, hogy Ellen asszony rámadjon egy ezüsttel szegett fekete bársonyruhát, majdbefonja és feltűzze a hajam, és ráhúzzon egy aprógyémántokkal és gyönggyel kivarrt francia főkötőt. Atükörben fehér az arcom, a szemem elgyötört. Így szakadokel hálószobám biztonságától, majd hagyom, hogy LadySidney a várakozó, Dudley-címerrel díszített bárkáhozvezessen. Megtudom, hogy a Suffolk-ház bárkája, amelyanyámat a Syonba viszi, már néhány perccel korábbanelment. A rövid vízi utazás alatt egyikünk sem szólal meg.Közben felötlik bennem, hogy végzetem elől csak úgymenekülhetnék el, ha belevetném magam a sötét vízbe,hadd sodorjon magával, minél messzebb azoktól, akik ilygaládul akarnak visszaélni személyemmel. De nem teszemmeg. Úgy látszik, éntőlem már semmi sem telik ki. A Syonlépcsőjénél szállunk ki. Dudley-libériás háznagy kalauzol aházig. Amikor az üres nagyterembe lépünk, egy ideigvárnunk kell, majd hirtelen feltárulnak az ajtók, és bevonulaz egész államtanács, az élen Northumberlanddel. Az uraksorban meghajolnak előttem és Lady Sidney előtt; arcukrólleplezetlen érdeklődést és kíváncsiságot olvasok le. Csendtámad, majd Pembroke grófja és Huntingdon grófjaközeledik felénk, hogy aztán, leírhatatlan elkeseredésemre,letérdeljenek előttem, majd egymás után nagyreverenciával kezet csókoljanak. Hogy mernek így megtisztelni? Nem nekem jár ez ahűbéresi hódolat, és méltó sem vagyok rá. De tisztábanvagyok a céljukkal, és csak azért is a sarkamra állok. Ezígy nem mehet tovább! És mégis: amikor Northumberlandhozzám lép, és felkér, hogy fáradjak át vele afogadóterembe, eszelős félelem lesz úrrá rajtam. Ezekvalóban komolyan gondolják! Riadalmam csak nő, amikor meglátom az üres trónt,

amely egy bíborszín mennyezetű emelvényen áll. A teremzsúfolva van rangsor szerint felsorakoztatott lordokkal,ladykkel és udvaroncokkal, mind feketében. A hercegsatuba fogja a karom, úgy kormányoz keresztül a tömegen,közben homályosan érzékelem, hogy mindenki meghajlikelőttem. Viharosan dobog a szívem, különösen, amikor aszüleimet is felfedezem; mindketten diadalmas mosolytsugároznak felém. Aztán megpillantom Northumberlandhercegnét, amint vékony ajka kissé felkunkorodik, ésGuilfordot, csinos, de feslett arcán mindentudó, gúnyosvigyorral. Rémületem hullámai mind magasabbra csapnak. Afejemben kellemetlen zúgás támad, és kétségbeesvenézek körül, kitől várhatnék segítséget életem elegnagyobb megpróbáltatásának órájában. A rosszullételmúlik, de gyenge és bizonytalan maradok. Hatalmaserőfeszítéssel próbálok úrrá lenni magamon, mert attólfélek, elájulok, vagy éppen holtan esem össze e rengetegember szeme láttára. Erőért és útmutatásért imádkozom:kérem az Istent, nyilvánítsa ki akaratát e súlyos ügyben. Ekkor felötlik bennem: talán éppen ezt az utat jelölte kiszámomra a Mindenható a maga bonyolult, áttételesmódján. Lehetséges, hogy egy magamfajta szegény,gyönge edényt választott volna eszközéül? Az Úr útjai olytitokzatosak, hogy a halandók néha nem igazodnak elrajtuk. Honnan tudjam, hogy az, ami történik, az Ő akarata-e avagy az ördög műve? Olyan kétségbeesetten szeretnémmegérteni Őt! De a reményt nem adhatom fel, ésimádkoznom kell, hogy küldjön valamilyen jelet. Remegve állok meg az emelvény lábánál, majdNorthumberland megfordít, hogy szemben legyek asokasággal. Mélységes csend lesz, a herceg pedigmessze csengő hangon kezd szónokolni. – Mint az államtanács elnökének, nekem jut osztályrészüla szomorú kötelesség, hogy valamennyiüknek kihirdessema legkegyesebb és legmagasztosabb felség, VI. Edward

király halálát. – Itt szünetet tart, hogy ki-ki megemészthessee nagy horderejű, rettegéssel várt hírt. Ó, az a szegény fiú!Mennyire sajnálom… De most nem sírhatom el magam.Alig néhány jelenlévőn látszik meglepődés; a legtöbbenbizonyára már hallottak a király elhunytáról, vagymegsejtették. Nyomorúságomban bénultan hallgatom, amint a hercegtovább kántál. Dicsőíti a néhai király erényeit, és ecseteli,mily keresztényi módon fogadta a halált. Aztán következik,ami elodázhatatlan. A boldogult felség a magabölcsességében – így Northumberland – új végrendeletetírt, amelyet a parlament majd törvényerőre emel. Evégrendeletben kitagadta nővéreit, és kinyilvánította, hogymindazok, akik a nevezett személyeket az ő jog szerintiörököseinek tartanák, Istent és a birodalmat árulnák el. Minden szem rám szegeződik, Northumberland pedig –ó, micsoda rettenet! – felém fordul. – Tudja meg mindenki, hogy őfelsége ladységedetnevezte meg mint az angol korona örökösét – jelenti be. –Egyszersmind úgy rendelkezett, hogy törvényesleszármazottak esetleges hiányában ladységedet azutódlás rendjében a húga kövesse. Mindenki hallgat. Én magam halálosan felzaklatva állokott. Szédelgek a herceg szavainak súlyától, és nem találoksem szót, sem mozdulatot, amivel kifejezhetnémérzelmeimet. A herceg azonban beleegyezésnek tekintihallgatásom, és elmosolyodik. – Úrnőm, a tanács lordjai, a főnemesség, valamint abírák egyhangúlag elfogadták jogcímét – immár csak azvan hátra, hogy ladységed köszönettel igent mondjon amagas tisztségre, amellyel a mindenható Isten, mindenkoronák és jogarok egyedüli adományozója kitüntette, ésamely magasztos kegyért ladységed soha nem lehet eléghálás. – Itt a herceg elhallgat, és a mosolya egyremesterkéltebb lesz; bizonyára zavarja, hogy én a jelekszerint továbbra sem lelkesedem jó szerencsémért. – Ezért

– folytatja – kívánatos lenne, ha ladységed emelt fővel,szívbéli örömmel vállalná Anglia királynőjének nevét, címétés méltóságát, és elfogadná tőlünk azt a hódolatot,amellyel hamarosan az egész ország elárasztja. – Ésvégezetül térdre ereszkedik, majd ugyanezt teszi mindenjelenlévő, mígnem én vagyok a teremben az egyetlen, akiállok, és lenézhetek a lehajtott fejek tömött soraira. – Nincsközöttünk senki, aki ne ontaná készségesen a vérétfelségedért, és ne vállalná, ha kell, a halált is! – biztosítszínpadiasan Northumberland, bár szavait nem hallomtisztán. Hullámokban tör rám a szédülés és a hányinger,mígnem ájultan roskadok a földre. Amikor magamhoz térek, még mindig ott heverek.Elszörnyedve döbbenek rá, hogy senki, még az anyámvagy a férjem sem mozdult meg, hogy segítségemresiessen. Hát ilyen az, ha valakiből király lesz? Egyedülvagyok, reménytelenül egyedül, és ez így lesz, ameddigcsak élek. Az elviselhetetlen felismerés hatására mindenönuralmam cserbenhagy. Továbbra is a földön fekvekaromba temetem a fejem, és szánalmasan elsírommagam; a görcsös zokogás egész testemet marcangolja.Ami itt folyik, annak nem volna szabad megtörténnie!Valamennyien, akik itt vagyunk, elkárhozunk, és a pokolrajutunk, még én is, aki csupán kényszer hatására lettemcinkos ebben a gaztettben. Northumberland szenvtelenül tekint le rám. Mindenbizonnyal kerge kis csitrinek tart, aki nem becsüli megszerencséjét, de egyetlen mozdulattal sem próbáljamegfékezni kitörésemet, amelyet ebben a helyzetbennyilvánvalóan az illetlenség és a fegyelmezetlenségnetovábbjának tekint. Meglehet, a többiekkel együtt azthiszi, Edward rokonom halálhíre kavart fel ennyire, de bízikbenne, hogy hamarosan észbe kapok, és belátom, hogyviselkedésemmel minden illemszabályt megsértek. Mi értelme a sírásnak, ha senki sem vesz rólatudomást? Zokogásom elhalkul, és amikor felfogom, hogy

az egybegyűltek közül senkit sem érdekel az állapotom,megtörlöm a szemem, és felülök. A herceg a kezét nyújtja,hogy felsegítsen, én pedig imbolyogva feltápászkodom, ésegyszer csak kristálytisztán, nagy erkölcsi bizonyossággaltudom, mit kell tennem. – A koronához nekem nincs jogom – jelentem ki, ésmagam is csodálkozom, milyen magas, éles gyerekhangtör fel a torkomon. – Semmi közöm az egész eljáráshoz.Mária a törvényes örökös! A termen döbbenet és izgalom fut végig.Northumberlandnek villog a szeme a dühtől. El sem hiszi,hogy vele, a nagyhatalmú herceggel dacolni mer egy bikficgyereklány. Alighanem biztosra vette, hogy könnyen elbánikvelem. – Felséged bűnt követ el önmaga és családja ellen! –kiáltja fülsértő erővel, majd csatlakoznak hozzá a szüleimis, akik ugyanígy meg vannak rökönyödve. – Hálátlan teremtés! – mennydörög vörösre gyúlt képpelaz apám. – Elfelejtetted, mivel tartozol nekünk, akik résztvettünk e nagyszabású terv megvalósításában? És akkormég nem szóltam arról, hogy engedelmeskedned kelleneaz elhunyt felség végakaratának, valamint alattvalóid ittmegjelent színe-virága elhatározásának! – Azt fogod tenni, amire utasítanak! – sziszegi azanyám. – Azt kell tennem, amire lelkiismeretem utasít – mondomelszántan. Bármily ellenséges ez a gyülekezet, bármilyengyenge a testem, és bárhogy szorongok, igenis állni fogoma sarat. – Azt hiszi, az áldott emlékű Edward királyt istentelenszándék vezérelte, amikor így rendelkezett? – kérdi aherceg. Érződik, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogytürelmet tanúsítson. – Beteg volt, és nem volt ép eszénél – felelemállhatatosan. – És minden arra vall, hogy legyűrték azok,

akik csak a saját érdekeiket nézik. A nagyhatalmú Northumberlandet szemlátomástmegzavarja szókimondásom; nem hinném, hogy életefolyamán sokan mertek volna így szembeszállni vele –tanácsostársai semmiképpen. És itt vagyok én, éretlen kisfruska, akinek apjaként kellene őt tisztelnie, és mégisnyíltan utal rá, hogy őhercegségét a haszonlesés és azönérdek vezérli. Szüleim ismét megszólalnának, látszik, hogy újabbrohamra indulnának ellenem, ám ekkor apja biccentésénekjelére Guilford lép elő, és kezét a karomra teszi.Visszahőkölök érintésétől, Guilford azonban kitartszándéka mellett. No persze férjemként ő is érdekeltbenne, hogy engedelmeskedjek, és a herceg, semmikétség, már jó előre betanította. Ó, milyen megható, aminta daliás ifjú férj gyöngéden emlékezteti makacskodófeleségét a kötelességére! – Édes Jane… – mondja meleg szeretettel, és mártudom, hogy szerepet játszik. Következő szavai leleplezik,hogy betanult szöveget mond, amelyet bizonyára egésznap gyakorolt. – Kérlek, gondolj kötelességedre, és fogaddel a magas tisztséget, amelyet Isten a maga végtelenbölcsességében neked juttatott. Jól tudom, hogyszületésed, képzettséged és hitbuzgalmad okánmindenkinél alkalmasabb vagy rá, és napnál világosabb,hogy az Úr téged jelölt ki hűséges népe megváltására. Álmélkodva meredek rá. Ha egy szamár szólalt volnameg, azon sem lepődnék meg jobban. – A koronához nekem semmi jogom – ismétlem meg. – Gondolkodj! – prédikál tovább Guilford, miközben apjaszúrós szemmel figyeli. – Gondold meg, mennyi jót tehetnélaz igaz egyházért, és vedd észbe azt is, mi történnevallásunk jámbor híveivel, ha Mária lépne trónra. Ha akoronát visszautasítod, te leszel felelős a sorsukért.Gondold meg ezt, Jane!

Isten olykor valóban különös szócsöveket választ, mertsoha nem hittem volna, hogy Guilford szavai ilyen erőveltalálnak szíven. A herceg is szokatlan elragadtatással néz afiára. Guilford talán többet mondott, mint amennyit belésulykoltak, az azonban bizonyos, hogy bennem sikerültelültetnie a kétség magvát. Az egybesereglett udvaroncoklélegzetvisszafojtva várják, mi lesz a válaszom. Igyekszem összeszedni gondolataimat. Megingat azeshetőség, hogy igaz protestánsok szenvednek majdüldöztetést a hitükért; Mária uralkodása alatt erre mindenbizonnyal sor kerülhet. Balsorsukon máris megesik aszívem. A férjem igazat beszél: sorsuk valóban akezemben van. Mit tegyek, Uram? – imádkozom hangtalanul. Mindentekintetben alkalmatlan vagyok erre a magas hivatalra,amely meg sem illet, de mi lesz választottaiddal, ha nemetmondok? Könyörgök, vezérelj, mutasd meg nekem, milyenútra lépjek! – Imádkoznom kell Istenhez, hogy megvilágosítson! –mondom, és térdre hullok. Bár a szemem lehunyva, mindenki tanúja lehetvívódásomnak. A csata azonban hamar eldől: végremegértem Isten akaratát. Az igaz hit fontosabb, mint egykétes értékű cím. Kötelességem, hogy védelmezőjekéntlépjek fel – más útra nem léphetek. Ki kell innom ezt akeserű poharat. A végzetes döntés megérett bennem.Northumberland helyeslő tekintetétől kísérve kinyitom aszemem, és Istent hívom tanúul: – Ha törvényes jogom van arra, amire felkértek, úgy Teadj nékem, mindenható Isten, erőt és tehetséget, hogy a Teszolgálatodban, a Te dicsőségedre és az ország javárauralkodhassam. Nagy erőfeszítéssel felállók, felmegyek az emelvényre,és a bársony karfába kapaszkodva helyet foglalok a trónon. A herceg meghajlik, és kezet csókol. Látszik, mennyire

megkönnyebbült – de a bosszúság sem tűnt el az arcáról.Amikor lenézek lehajtott fejére, végighullámzik rajtam azundor, és legszívesebben elrántanám a kezem. El ishatározom, hogy a legelső alkalommal lerázom magamrólaz egész gyűlölt Dudley családot. Hűvös biccentéssel nyugtázom a herceg hódolatát.Northumberland ekkor a háttérbe vonul, és átadja helyét atisztelgésre jelentkező lordok és más tisztségviselőkhosszú sorának. Némi élvezettel nézem, amint Guilford isletérdel előttem. Újabb elhatározás fogamzik meg bennem:ha a jövőben nem tanúsít irántam kellő tiszteletet ésudvariasságot, úgy elkergetem. Apám tekintetében, amikor fejet hajt, izzik a düh, és abajsza alatt azt morogja: – Szépen megtáncoltattálbennünket, kisasszony! – Anyám a diadal pillanataiban istartogat néhány fullánkot, és ragaszkodik hozzá, hogy azövé legyen az utolsó szó. Az oldalamra áll, és azt suttogja: – Hiába lettél királynő, a szüleidnek most isengedelmességgel tartozol. És e mai csapnivalóteljesítményed után elvárom, hogy megembereld magad.Mindnyájunkra szégyent hoztál. – De bármily furcsa: csípősszavai már nem érdekelnek. Felismerem, hogy újhelyzetemnél fogva módomban áll, hogy tudomást sevegyek róluk. Egy előnye lesz az uralkodói címnek, ha többnem is: kellő távolságban tarthatom magamtól a szüleimet,különösen az anyámat, és csak merjenek ellenkezni! Ez azonban csekély kárpótlás az egész valómatfelkavaró sejtelemért: a tisztes indokok ellenére sem lettvolna szabad elfogadnom a koronát, amely törvény és jogszerint soha nem lesz az enyém. Attól félek, rosszulválasztottam, de most már késő. Életem legsúlyosabbdöntését hoztam meg; kijelöltem életem további útját, ésbármilyen viharok fenyegessenek, bármennyire furdaljon alelkiismeret, többé nem térhetek le róla. Legföljebb arratörekedhetek, hogy jó és irgalmas szívű királynő legyek, ésaz igaz hit bajnoka.

Fölötte különös érzés, hogy itt trónolok a magasban, éshallgatom, ahogy titkos tanácsom – igen, az én tanácsom –tagjai a legmélyebb tisztelettel ismertetik másnapi,Londonba való ünnepélyes bevonulásom részleteit. Nohaaz új uralkodók a hagyomány szellemében végig szoktakvonulni a City utcáin, hogy fogadják alattvalóiküdvrivalgását, tanácsosaim úgy vélik, hogy ezúttal –tekintettel a Mária részéről fenyegető veszélyre – elegendőlesz, ha közhírré teszik trónra lépésemet, és utánabeköltözöm a Towerba. Northumberland szerint számomraés a tanács számára egyelőre a Tower alegbiztonságosabb, és ily módon eleget teszünk annak amásik ősi szokásnak, miszerint az új uralkodókat akoronázást megelőzően ott kell elszállásolni. Nem vitatkozom ezekkel az intézkedésekkel: olyanérzésem van, mintha mindez valaki mással történne, ésnem engem érintene. Azt sem merem megkérdezni, mi aszándékuk Máriával, amikor majd utolérik. Ha ugyanutolérik. Mert ha Mária kijut a tengerpartra, elhajózhat acsászár birtokolta területekre, és ott sereget toborozhat,hogy érvényesítse trónigényét – katolikus sereget, amelyakár újra Róma igájába kényszeríthetné az országot. Apuszta gondolat is elegendő, hogy megerősítsendöntésemben. Későre jár, és e nehéz nap kiszívta belőlem az erőt. – Lordjaim, most visszavonulok – jelentem be, és atekintélyt parancsoló hangnem nem csak hallgatóságomatlepi meg, magam csodálkozom rajta a legjobban. A többiekkel együtt Guilford is feláll. Az elmúlt órák soránállandóan ott lebzselt mellettem, és ez egyre jobbaningerelt; mindazonáltal tisztában vagyok vele, hogy ez ellencsak akkor védekezhetnék, ha a nyilvánosság előtt durvánráripakodnék, ami természetesen megbocsáthatatlanlenne. – Engedje meg, úrnőm, hogy lakosztályába kísérjem –

mondja udvariasan, és nagy cirkalmasan meghajol. Azarcába hulló fürtök sem rejtik el szeme kéjes felcsillanását.Semmi kétség: izgatónak találja a lehetőséget, hogy Angliakirálynőjét teperje maga alá. Hárman is éberen figyelikminden mozdulatomat: Northumberland, a felesége meg azanyám. Nos, lassanként megtanulok színlelni. Nem adok ráokot, hogy belém kössenek. – Köszönöm, milord – mondom hűvösen, és kezemetnyújtom férjemnek. Együtt vonulunk el a hajlongótanácsurak mellett, a kamarások kitárják előttünk afogadóterem ajtaját. Az ajtón túl már ott várakozik Ellenasszony. – Felség… – mondja, és megrémít mély, hivatalosbókjával. – Kísérjen tovább, kérem – felelem hálásan, majdGuilfordhoz fordulok. – Elnézését kérem, milord, de ehosszú nap fáradalmai túlságosan megviseltek. Jó éjtkívánok. – Mögöttünk még nyitva a kétszárnyú ajtó, sorbankiszivárognak a lordok is. Guilford kénytelen belenyugodnivereségébe; nem kockáztathatja meg a szégyent, hogyfelesége a nyilvánosság előtt elutasítsa. Újból meghajlik, éskezet csókol. – Jó éjt, úrnőm – mondja többé-kevésbé engedékenyen,de az arca elárulja, mennyire sértve érzi magát.

Johanna királynő

A Temzén és a Towerban 1553. július 10. Valamivel déli tizenkét óra után a bárkákból álló kis flottaellöki magát a Syon lépcsőitől. Legelöl ülnek azállamtanácsosok és a királyi udvartartás tisztségviselői, s amenet végén az angol királyi címerrel díszített állami bárkaszeli a hullámokat. Én a baldachinnal ellátott, kipárnázottkabinban ülök, de a függönyt széthúzták, hogy alattvalóimmegpillanthassák az új királynőt. Ruhám és fejdíszem zöld-fehérben, a Tudor-dinasztia színeiben tündöklik, aranyhímzésük és a rájuk tűzött ékkövek szikráznak a koradélutáni napfényben. A mellettem ülő Guilford nagyszerűenfest arannyal és ezüsttel szegett fehér selyemöltönyében.Fogja a kezem, és meglehetősen túljátssza a figyelmes férjszerepét. Ha még egyszer fejet hajt, amikor szólok hozzá,sikítani fogok. De még a jelenléte is kevés ahhoz, hogyelhiggyem: mindez valóban velem történik. Mögöttünk izzad nehéz bíborbársony ruhájában azanyám. Őt jelölték ki, hogy e nevezetes alkalommal azuszályhordozóm legyen. Összepréselt ajka, merev tartásaelárulja, hogy még mindig elégedetlen velem, de kisebbgondom is nagyobb, mint az ő véleménye. Be kell vallanom, hogy csupa idegesség vagyok, mivel aCityből rossz hírek érkeznek. Ma reggel a királyi hírnökökhárom helyen kiáltottak ki uralkodónak: a cheapside-iEleonóra-keresztnél, a Tower Hillen és a Westminsterpalota előtt – a nép azonban néma csendben,rezzenéstelen arccal fogadta a bejelentést. A hercegfegyveres csapatokat irányított Londonba az esetlegeszavargások elfojtására, ez azonban nem rettent vissza jónéhány garázda fickót attól, hogy a folyó partjáról ne Máriatrónra léptét követelje. Büntetésül le fogják vágni mindkétfülüket, és utána pellengérre állítják őket. A kezdet nem

valami biztató. Miközben a bárkák lefelé siklanak a vízen, a part menténegyre többen sorakoznak, de éljenzést nem hallani. Ahangulat ellenséges, a legtöbben arcátlanul megbámulnak,vagy hitetlenkedve tátják a szájukat. Hallgatásuk ésellenszenvük megriaszt; nem is merek integetni vagy csakegy biccentéssel is nyugtázni jelenlétüket. Az utazásvégtelen hosszúnak tűnik. Megkönnyebbüléssel pillantommeg a távolban a Tower nagy, fehér tömbjét. – Mindjárt ott vagyunk – jegyzi meg Guilford, merőbenfölöslegesen. – Most már fölveheted a vastag talpúcipődet. – Felemelem a bárka fenekéről a tíz centiméterrelmegmagasított cipőt; ezt kell viselnem, hogy magasabbnaktűnjek, és a hátsó sorokban állók is lássanak. Akik eztkitalálták, nagy tömegekre számítottak, de most már nemhiszem, hogy sokan volnának kíváncsiak az eseményre. Amikor a bárkák a Tower udvari kapuja felé közelednek,a rakparton felsorakozott ágyúk fülsiketítő dörgésselüdvözölnek. Guilford kisegít a bárkából, anyám felemeli asúlyos uszályt, aztán odaállok a díszes baldachin alá,amelyet hat várakozó főrend tart. A tanács lordjaival anyomomban vonulok át a baldachin alatt a Towert övezőszabad térségen, amely legnagyobb ámulatomra zsúfolvavan emberekkel; mind a nyakukat nyújtogatják, hogy jobbanlássanak. És ami még bámulatosabb: néhányan meg iséljeneznek. – Isten óvja Johanna királynőt! – kiáltozzák, kalapjukat alevegőbe hajítva. – Isten óvja felségedet! Felvillanyozva és mosolyogva lépegetek tovább, bár atérdem elgyengült, és a szívem vadul kalapál. Végre feltűnik a palota kapuja. Itt a főkincstárnok, azidős Winchester márki, valamint Sir John Bridges, a Towervárnagya várakozik, hogy üdvözöljenek. A márkinehézkesen térdre ereszkedik, hogy átnyújtsa a Towerjókora kulcsait, de mielőtt átvehetnem a kulcscsomót, aközelemben álló Northumberland elkapja, hogy ő adhassa

át. A mozzanat jelképes értelme nyilvánvaló: ő az, egyedülő, aki az uralkodás kiváltságaival felruház. Fortyog bennemaz indulat. Ez az arcátlanság már túlmegy minden határon! Méltatlankodásra azonban nincs idő. Máris felkísérnek aFehér toronyba vezető lépcsőn. Az öreg vártornyot mégHódító Vilmos építtette, hogy őrizze London városánakbiztonságát. Továbbvonulunk a kihallgatási terembe.Amikor belépek, az összetorlódott nemesek és ladyktérdre borulnak. Megpillantom köztük Katherine húgombájos arcát; egyik oldalán az ifjú férj, a másikon az após,Pembroke gróf látható. Amikor helyet foglalok a trónon,apámuram és Northumberland lép elém, és térdre borulvahivatalosan is üdvözölnek birodalmamban. A formaságok lezárultával a herceg felszólítására aSzent János evangélistáról elnevezett normann kápolnábavezetem a menetet. Itt kell hálát adnom Istennek trónralépésemért. Amikor azonban az oltár előtt letérdelekpárnámra, rádöbbenek, hogy zavarosan örvénylőgondolataim megakadályoznak az imádságban.Kétségbeesetten próbálom visszaidézni a mélymeggyőződést, amely eltöltött, midőn a koronátelfogadtam, és azt hittem, én leszek az eszköz, amelyneksegítségével Isten megmenti híveit. Hiába: most, amikor alegnagyobb szükségem volna rá, a meggyőződéscserbenhagy. Hogyan is adhatnék hálát Istennek akoronáért, amelyre nincs törvényes jogom? Becstelenséglenne, márpedig Istent soha nem téveszthetjük meg; ésmialatt betetőzöm bűnömet, elfordíthatja tőlem arcát. Mitöbb: nem lehet, hogy azért nem tudok vele kapcsolatotteremteni, mert máris jelzi, hogy kiestem a kegyéből?Szívem mélyén jól tudom, hogy vétkeztem a törvényesörökösnő, Mária ellen. Kifosztottnak és reménytelenülmagányosnak érzem magam. Ha Isten elhagyott, nemtudom vonszolni ezt a terhet. És mégis: vonszolnom kell, nincs segítség. Az udvarfelemelkedik, újabb ceremóniák következnek, és én

vagyok a főszereplő. Megfogadom: mihelyt magamramaradok, térdre borulok, úgy kérek megbocsátást ésútmutatást. Így már sikerül összeszednem magam, és amenet élén újból elindulok, ezúttal lefelé, vissza akihallgatási terembe. Megint felülök a trónra, de azoldalamon nemcsak Guilford áll, hanem saját kérésemreEllen asszony is, aki ezentúl az első, személyem körülihölgy lesz. Mellette egy másik jó barátnő, Mrs. Tilney áll,mostantól ő is legszűkebb környezetemhez tartozik. Most Winchester márki és más lordok lépnek közelebb:bársonypárnákon hozzák a koronaékszereket, melyeket ezalkalomra vettek elő a Tower pincéjéből. Rámeredek akoronára, melyet megboldogult dédnagybátyám, Henrikkirály viselt; ő maga készíttette, mivel úgy ítélte meg, hogyaz elődei által viselt diadém nem ér fel az ő nagyságához.Az ékkövek, melyekkel a koronát kirakták, a Plantagenetekrégi fejdíszéről valók; hunyorognak és villognak asoktucatnyi gyertya fényében. Ismét belém hasít a rémület. Ez nem az enyém! Bárkibármit mond: nincs rá jogom! Ha elfogadom, aszakadékkal incselkedem. Így hát, amikor a márki felemelia koronát, hogy a fejemre helyezze, visszahőkölök. – Lordjaim – mondom látszólag határozottan, nohaminden inog bennem –, ezt a koronát soha nem kértem,sem én, sem bárki, aki a nevemben felléphetett volna. – A„nevemben” szót erősen hangsúlyozom, és közbencélzatosan nézek Northumberlandre. – Így hát, LordWinchester, ne is fáradjon azzal, hogy átnyújtsa, mivelmegismétlem: nem illet meg engem, és viselni sem fogom. A herceg összevonja a szemöldökét, és ingerült képetvág, Winchester azonban – nemhiába gyakorlott diplomata– úgy tesz, mintha félreértené szavaimat. – Felséged minden aggály nélkül elfogadhatja – mondjanagyapós jóindulattal. – Csupán azt szeretném látni, illik-ea fejére. Érzem magamon Northumberland és a szüleim szúrós

tekintetét, és bátorságom inamba száll. Bólintok, mire Ellenasszony előrelép, leveszi rólam a fejdíszt, és kibontjahajfonataimat. Ezután teszi a márki a fejemre a koronát,mire az udvari nép lelkes tapsviharban tör ki. Ismételgyengülök, és a trón karfájába kapaszkodom. Akárhogyforduljon ezután: a dolog megtörtént. Winchester szónokol valamiről, de alig figyelek oda, ígynem tudom, valóban kijelentette-e, hogy Guilfordnak isrendel egy koronát. Később, amikor lakosztályombanmagamra maradok Ellen asszonnyal, kiderül, hogy jólhallottam. Újabb mozzanat, amely bosszant és lehangol.Bárcsak tisztább lett volna a fejem, akkor eleve világossátehettem volna, hogy eszem ágában sincs Guilford Dudley-ból királyt csinálni. A középső asztal díszhelyén ülök, de csak tologatomtányéromon az ételt. A trónra lépésem tiszteletére rendezettlakomán körülöttem élénken csevegnek a lordok meg aladyk, és szemlátomást remekül szórakoznak, míg én, atársaság állítólagos középpontja, mintha testetlenüllebegnék egy másik szférában. Jobbomon Guilford elunta,hogy az odaadó férjet alakítsa, és inkább az anyjávaltársalog, aki a másik oldalán ül, és időnként fagyospillantásokat lövell felém. Bal oldalamon Northumberland foglal helyet. Látványosjókedve kényszeredettnek látszik, mintha duzzadóenergiája lelohadt volna. Talán úgy érzi, nem korlátlan ura ahelyzetnek. Mária még mindig szabad, és ha Lord RobertDudley-t megelőzve külföldre menekül, az nagyvalószínűséggel háborút jelent. Apámnak az a véleménye,hogy a jócskán leapadt államkincstár nem tudná fedezni azAnglia elleni támadás elhárítását. – Ha a császár Mária támogatása mellett dönt,alighanem mind megnézhetjük magunkat – jósoljaborongva. Én már elhatároztam, hogy Istenre bízom magam, és

nem leszek szorongásaim prédája. A herceg azonban nemtudja leplezni aggodalmát. Arra számított, hogyengedelmes, könnyen kezelhető eszköz leszek a kezében,és bizonyára megzavarja, hogy ebben csalódnia kellett.Feltett szándékom, hogy nem hagyom magam zsinóronrángatni, és ezt már a kezdet kezdetén ki is mutatom. Neringassa magát továbbra is abban a hitben, hogymeghatározatlan ideig ő uralkodhat, mert nagykorúnakóhajtom nyilvánítani magam, és az első adandó alkalommalmegszabadulok tőle és egész családjától. Az én korombanmár több király is nagykorú lett – Edward például tizenötévesen –, tehát semmi sem indokolja, hogy a herceg az énnevemben uralkodjék. Tudja csak meg, hogy élni akarok ahatalmammal, és azt fogom tenni, amit szükségesnek éshelyesnek tartok. Az ebédlőt betöltő zsivaj már bábeli méreteket öltött,amikor bejelentik, hogy hírnök érkezett Máriától. A hirtelencsendben a herceg magához inti a hírnököt, és átveszi tőlea levelet. Miután feltörte a pecsétet, és átfutotta azüzenetet, feláll, sötét szemöldöke alatt a szeme villámokatszór. – Felség, lordok és ladyk, hallgassák meg az árulóMária mondókáját. – Hangosan felolvassa a kihívó levelet,melyben a hercegnő először legdrágább öccse, a királyhalálát siratja el, majd megállapítja: senki sem tehet úgy,mintha nem ismerné a trónutódlási törvény cikkelyeit.Ezután – végig királyi többesben – így folytatja: Különösnek látszik, hogy öcsénk haldoklásárólbennünket nem tájékoztatott. Erős bizalmunk volt lordságod hűségesszolgálataiban, mindazonáltal értesültünktanácskozásairól és erőszakkal kicsikart rendelkezéseiről. Ha minderre politikai megfontolások indították,megértjük, így hát higgye el, nemes lord, hogy kegyesenelsiklunk tettei fölött, és azokért őszinte szívvel

megbocsátunk. Minek következtében kérjük ésfelszólítjuk, hogy ama hűség nevében, mellyel Istennekés személyünknek tartozik, intézkedjék, hogy jó Londonvárosunkban és mindenütt másutt kihirdettessék az angolkirályságra való törvényes jogunk és uralkodói címünk, ezlévén a kegyelmedbe helyezett további bizalmunkfeltétele. A csendet, amely e szavakat fogadja, anyám ésNorthumberland hercegné sopánkodása szakítja meg:napnál világosabb, hogy Máriát előre figyelmeztettéktervezett letartóztatására, és le kell leplezni az árulószemélyét. – Felháborító követeléseiről természetesen nemveszünk tudomást – jelenti ki Northumberland. – Hogyan isnyilváníthatnánk őt királynőnek, amikor az itt jelen lévőJohanna királynőt már elismertük törvényes uralkodónknak!– Majd váratlanul felém fordul. – Nyugodjék meg, úrnőm,fiam, Lord Robert utol fogja érni Máriát, és őrizetbe veszi.Higgye el, ennek a magányos nőnek nincs ebben azországban egyetlen támogatója sem, és nem jelentfelséged trónjára semmilyen veszélyt. Most pedig felkérema nagyméltóságú lordokat és ladyket, folytassák az ünnepilakmározást. Leül, ám merész szavai ellenére látszik, milyenkényelmetlenül érzi magát. Azt is megfigyelem, hogy alegtöbb tanácsosnak elment az étvágya, és a finom falatoka tányéron maradnak. A hírnök, aki még mindig az asztalunk mellett ácsorog,feltűnően ideges. Hátunk mögött vigyázz-ban állnak aTower testőrei; Northumberland odainti magához azegyiket. – Börtönbe a fickóval! – mondja halkan, majd ismét rámnéz. – Úrnőm, még ma éjjel megbeszélésre hívom össze azállamtanácsot. Megszövegezünk és közhírré teszünk egyokmányt, amely semmissé nyilvánítja Mária trónigényét,

hogy ezt a kérdést egyszer s mindenkorra levehessük anapirendről. – Remélem, milord, hogy ezúttal így is lesz – felelemédeskésen. A Tower királyi lakosztályai igen régiek, és a múltszázad óta csak nagy ritkán használták őket. Roskatagpompájuk elmúlt idők nyomait viseli. Az élénk színű falakonindigókék és cinóberpiros heraldikai ábrázolások láthatók,a padlót kockás lapokkal kövezték, a keskeny, boltívesablakokat festett üveggel rakták ki, a berendezés gótikusstílusú. A rendelkezésemre bocsátott lakosztály azonbanmodernebb a többinél. Hálószobám falait cizellált mintázatútextiltapéta burkolja, a mennyezetes ágynak hímzettfüggönye van, a függőleges osztatú ablakok színes üvegeitólomszalagok fogják be. Az aranyozott lécekből állómennyezet alatt hancúrozó puttókat ábrázoló, finom művűfríz fut körbe. Miközben Ellen asszony megveti az ágyat, énhálóköntösömben várakozom, hogy kikefélje a hajam.Ekkor veszem észre, hogy a lenvászon párnahuzatokra a Hés az A kezdőbetűket hímezték. – Kinek a kezdőbetűi lehetnek ezek? – tűnődöm. – Úgy tudom, Henriket és Annát jelölik – mondja Ellenasszony. – Legalábbis Mrs. Tilney így mesélte. Azunokanővére Boleyn Annát szolgálta, amikor a koronázásaelőtt ezekben a szobákban lakott – ennek úgy húsz évelehet már. A berendezés egyenesen az ő számára készült.Mrs. Tilney szerint a tárgyalása előtt is ide költöztették. – De fogoly létére hogyan lakhatott palotában? –érdeklődöm. – Csak az elején volt itt, azután, hogy halálra ítélték, avárnagy házába szállították át. Az ottani ablakból nézte,ahogy a Tower udvarán a vérpadot ácsolják. A munkásokolyan zajt csaptak, hogy ő és hölgyei az utolsó éjszakákonaludni sem tudtak.

Meleg az éj, én mégis megborzongok. – Szegény hölgy… El sem tudom képzelni, mitérezhetett. De azt mondják, bátran nézett szembe a halállal. – Úgy bizony. Sok hibája volt, de gyávának senki semmondhatta. – Azóta bizonyára nem sokan háltak meg itt. – Csupán egyszer Edward király, úrnőm, a koronázásaelőtti éjszakán. Leülök, hogy Ellen asszony kezelésbe vehesse ahajamat. – Nem szeretem ezt a helyet – vallom meg. – Valahogyfelkavar. Annyi szörnyű dolog történt itt. Boleyn Anna…Howard Katalin… a két kis herceg, akiket III. Richárdmegöletett… Aylmer azt beszélte, hogy a holttestük sohanem került elő – vagyis a csontjaik még itt heverhetnekvalahol. A Tower gonosz hely, Ellen asszony. Boldogleszek, ha elhagyhatom. – Kíváncsi vagyok, hogy az mikor lesz – töpreng adajkám. – De az a legjobb, úrnőm, ha az ember nemrágódik a múlton. Foglalkozzon kellemesebb dolgokkal. – Hol találok olyat? – kérdezem tompán. Egyszer csaknyílik az ajtó, és Guilford lép be, kezében gyertyával. – Elmehet, Ellen asszony – mondja parancsolóm. Rögtön látom, hogy be van rúgva. – Nem, csak maradjon – jelentem ki határozottan. – Istenuccse azt fogja tenni, amit én mondok, különbenkihajítom innen! – dünnyögi. Csüggedten bólintok – ezt az összecsapást úgysemhalaszthatom a végtelenségig. Ellen asszony, fájdalmaegyüttérzéssel az arcán, térdet hajt és elsiet. Izzó haraggal csapok le a férjemre. – Hogyan merészel szembeszállni a parancsommal?! –kiáltom. – Én tiltakoztam a korona ellen, de most, hogykirálynő vagyok, elvárom az engedelmességet, méglordságodtól is!

lordságodtól is! – Elfelejted – vág vissza –, hogy az esküvőnkön tefogadtál nekem engedelmességet. – Kinek a hatalma nagyobb: a férjé vagy az uralkodóé?Úgy vélem, az utóbbié. Lordságod is esküt tett rá, hogyhűségesen szolgálni fog. Vagy már elfeledte? Guilford ekkor lefogja a karom, és a hálóingem alányúlva megcsipkedi a testem. – Ebben a hálószobában, hölgyem, én vagyok az úr, éste azt fogod tenni, amit mondok. Remélem, érthetőenfogalmaztam. Csupán törvényes férji jogaimmal kívánokélni, és ebben az országban nincs olyan törvény, amely eztmegtiltaná, ajánlom tehát, hogy vágj hozzá jó képet. Elégvilágos? – Túlságosan is – sziszegem –, csakhogy én semmilyenkörülmények között nem vetem alá magam újabberőszaknak. A királynője vagyok, elég egy szót szólnom, ésa folyosón álló őrök azonnal kiteszik a szűrét. Akkor aztánaz egész világ megtudja, mennyit ér a mi házasságunk – ésaz édesapja sem lesz boldog! Guilford üde, rózsaszín arcát lángvörösre festi a düh. – A világ, hölgyem, azt fogja megtudni, ki az a feleség,aki megszegi kötelességét. Elfelejti, hogy én Anglia királyavagyok, tehát ugyanilyen tisztelet és engedelmesség illetmeg. Dölyfösségétől eláll a lélegzetem. Értek már mindent:kibújt a szög a zsákból. – Ó, nem, Guilford – jelentem ki, visszafojtvaindulataimat. – Ön nem király, és nem is lesz az soha;ahhoz ilyen értelemben kellene utasítanom a parlamentet,erre pedig soha nem leszek kapható. Ám ha megígéri,hogy békében hagy – de csakis ebben az esetben –, akkoresetleg megteszem hercegnek, ami sokkal több, mintamennyit megérdemel. Egy pillanatig úgy mered rám, mint aki nem hisz afülének, de aztán újra elönti a harag, és mint a kisgyerek,

aki lecsúszik a remélt édességről, tombolni kezd. A látványnem valami épületes. – Igenis királyt fogsz csinálni belőlem! – visítja. –Méghozzá parlamenti határozattal! Az apám majdgondoskodik róla. – Ebben ne is reménykedjen – mondom immárhiggadtabban, és ez még tovább hevíti indulatait. Tudom –mint ahogy ő is pontosan tudja –, hogy ez az a vita,amelyben soha nem kerekedhet felül. Bármekkora potentátis az apja, még ő sem teheti Guilfordot királlyá az énhozzájárulásom nélkül. A csinos arcot eltorzítja a düh. Egész testében remegveáll előttem, majd egyszer csak lármásan sírni kezd.Utálkozva nézem. – Megmondlak anyámnak! – hörgi könnyek közt, éskiront a helyiségből. Kimerülten roskadok le az ágyra. Minden erőm elfogyott,az sem érdekel, mi lesz ezután, csupán aludni akarok.Egyetlen vágyam, hogy gondjaimat, aggodalmaimat s azengem üldöző szellemeket feledve átadjam magam amindent eltompító álomnak. Alighogy belesüppedtem az áldott kábulatba, durván térítmagamhoz az ajtó csapódása. Northumberland hercegnécsörtet be, mint ágyú az ütközetbe. – Hogy merészelt ilyet, asszonyom! – lihegi felém. – És ön, asszonyom, hogy merészel így betolakodni ahálószobánkba? – vágok vissza. Úgy érzem, viselkedésemmeglepően fenséges ahhoz képest, hogy még nem tértemmagamhoz. – Akármennyire királynőnek érzi is magát, ne feledje,hogy a férjem tette azzá, és ezért neki is, a családjának ishálával és gyermeki engedelmességgel tartozik. Milordajánlatosnak tartja, hogy Guilfordból király legyen, és ön eztnem akadályozhatja meg! Nekitüzesedve ugrom ki az ágyból.

– Mióta határozza meg az alattvaló, hogy kiből legyenkirály és kiből nem? A kinevezéshez nekem is és aparlamentnek is hozzá kell járulnunk, és ki lenne olyanostoba, hogy koronát tegyen egy síró-rívó kölyök fejére? A hercegnén látszik, hogy ha merné, legszívesebbenpofon ütne. Ennek híján más módszerrel kísérletezik. – A királynőknek is örökösökre van szükségük,asszonyom, és ha azt akarja, hogy a koronája életerősfiakra szálljon, akkor nem ártana, ha több tiszteletettanúsítana a férje iránt, nehogy végképp elforduljon azágyától. Már-már nevethetnékem támad. Valóban azt hiszi ahercegné, hogy ez a büntetés fájna nekem? Úgy látszik,anyának az átlagosnál is elfogultabb. – Sajnálom, asszonyom, hogy ki kell ábrándítanom, denekem ez megkönnyebbülés lenne – közlöm. – Inkábbhalnék meg terméketlenül, semhogy még egyszer veleháljak. A hercegné villogó szemmel mered rám. – Ez balga és rövidlátó magatartás! Hogy bánhatGuilforddal ily kegyetlenül? Nem követett el semmit, amiértilyen megvetést érdemelne. – Elnézést kérek – csattanok fel –, de ladységed nemvolt jelen, amikor a nászéjszakánkon a fia a szó szorosértelmében megerőszakolt, és nem látta őt ezelőtt egyórával, amikor itt, ebben a helyiségben először otrombánkövetelőzött, majd bőgni kezdett, mint egy elkényeztetettgyerek. Azt hiszem, milady, hogy kevés nő lelné örömét azilyen férjben. A hercegné is sírva fakad; a szeme láttára omlik összeaz ábránd, hogy az angol király anyja és a királyi Dudley-dinasztia matriarchája legyen. – Kegyed valóban nem ismer irgalmat, asszonyom –szipogja. – Elátkozom a napot, midőn a fiam felesége lett.De majd az élet megleckézteti. Ma még talán azt hiszi,

hogy férj nélkül is boldogul, de idővel be fogja látni,mekkorát tévedett, és akkor már késő lesz. Gondolja csakmeg, miként vélekednek majd az alattvalói, ha kiderül, hogyágytól-asztaltól elűzte a férjét. Ne felejtse el, hogy aszóbeszéd hamar megindul, és gyorsan terjed. Egy ilyenbotrány tönkreteheti a jó hírét, és megoszthatja udvarát.Eljön a nap, és ezt jól jegyezze meg, ifjú hölgy, amikormegbánja, hogy eltaszította a férjét, aki csak azt követelte,amihez szent joga van. Súlyosan hibázik, ha így kezdiuralkodását; a nép nem fogja megjutalmazni érte.Remélem, észhez tér, és meggondolja ma estielhamarkodott döntéseit. – Ez nem áll szándékomban – jelentem ki határozottan.– Azt viszont felajánlottam, hogy Guilfordnak hercegségetadományozok. Legnagyobb csodálkozásomra a nevezett dugja be fejétaz ajtón. Úgy látszik, odakinn hallgatózott. – Király akarok lenni, nem pedig herceg! – rikoltja. Megvetéssel nézek rá. – Kíméld a torkodat, fiam! – mondja a hercegné. – Ittcsak az időnket vesztegetjük. Ha eszed van, bölcsentennéd, ha kerülnéd e hölgy ágyát – elfajzott éskötelességmulasztó feleség. Inkább beszéljünkapáduraddal, utána pedig kísérj el a Syon House-ba. – Ésegy éppen csak jelzett bókkal marconán kivonul ahelyiségből, Guilford pedig – mi mást tehetne? – utánaoldalog. Ám a küszöbről még visszanéz, és a tekintetébőlmérgezett indulat süt. Először csak megkönnyebbülést érzek, amiért leráztamőket. Fokozatosan azonban felködlik előttem, hogyanyósomnak igaza lehet, és ha különélésünknek híre megy,nemigen léphetnék fel a hit bajnokaként. Így hát tennem kellellene valamit. Bármilyen késő van, magamhoz rendelem a két grófot,Pembroke-ot és Arundelt. Az urak álmosan dörzsölik a

szemüket; látszik, hogy csak átabotában kapkodtákmagukra a ruhát. Röviden ismertetem a helyzetet. – Magántermészetű okokból nem kívánom az éjszakákatLord Guilford társaságában tölteni – magyarázom, ésmegmelegszik a szívem, amikor tekintetükben váratlanulegyüttérzést fedezek fel. Alighanem tudják, miféle ember aférjem. – Napközben azonban mellettem a helye.Siessenek, gróf uraim, és adják tudtára, hogy a királynőnem engedi el a Towerból. A hercegné őkegyelmességetermészetesen szabadon távozhat. – Felséged rendelkezhet velünk – mondja a két úr, éshajlongva kihátrál. Később aztán jelentik, hogy tíz percen belül a fortyogóGuilford meg az édesmamája parancsomhoz hívenvisszatért towerbeli szállására. Magamra maradvavisszafekszem ágyamba, és ingerültségembenmegfogadom, hogy a Dudley-k többé semmilyenkörülmények között nem utasítgathatnak, és nem bírálhatjákfelül utasításaimat. Vagy lemondok tisztségemről, vagy aszó teljes értelmében királynő leszek. A Tower 1553. július 11–12. Amikor reggel felébredek, erősen gondolkodnom kell,hol is vagyok. Tovább aludtam a kelleténél, úgymegviseltek az előző nap és a megzavart éjszakai pihenésnagy horderejű eseményei. Sietve kelek fel, kezemre-arcomra hideg vizet loccsantok, és elmondom reggeliimáimat. Azután hívom Ellen asszonyt, aki meglepődvehallja, hogy díszes, a királynői méltósághoz illő ruhátkívánok fölvenni. Karmazsinpiros, mintás damasztbólkészült köntöst terít elém, amelynek széles, szögleteskivágását gyöngy szegélyezi. Ékköves főkötőt ajánl hozzá,melynek homlokpántját gyönggyel kivarrt ezüstzsinórbordázza. Jóváhagyón bólintok.

Királynői pompámban, két hölgyemmel a nyomombansuhogok végig az öreg kőfolyosókon a toronyban lévőtanácsteremig. Államügyeket kívánok intézni, mivel az aszándékom, hogy komolyan vegyem felelősségemet. Amikor néhány pillanatra megállok a palotanagytermében, megakad a szemem a falak menténsorakozó lépcsőzetes padsorokon. Mrs. Tilney elárulja,hogy ebben a teremben rendezték meg Boleyn Annabűnperének tárgyalását, és a fapadokat erre a célraállították fel. – Kétezer ember volt jelen, asszonyom! Akárhová lépek, minden az épület komor múltjáraemlékeztet. A légkör nyomasztóan zord, és akkor is rámnehezedik, amikor odaérek a tanácsteremhez, és intek azőröknek, hogy nyissák ki az ajtót. – Bocsánatért esengek, felség, de a tanács éppenülésezik – hebegi kínos zavarban az egyik őr. – A királynő vagyok. Ha bárki jogosult belépni, az énvagyok. Nyissa ki az ajtót! – Teljes hosszamban kihúzommagam, és bár az őr még így is jócskán fölém magasodik,a tekintélyemmel nem szegülhet szembe. Továbbiakadékoskodás nélkül feltárják az ajtó két szárnyát. Amikorbelépek, sietősen nyikorognak a székek: a tanácsosokfeltápászkodnak, hogy meghajoljanak, de én nem nézekrájuk. Felháborodva szögezem pillantásom az asztalfőn állódíszes székre, amely engem illetne meg, de most Guilfordterpeszkedik el rajta önelégült képpel. Jobbján apja, aherceg ül. Mindketten csak nagy kelletlenül állnak fel. Ateremben feszült csend van. Elsőnek Northumberland nyeri vissza lélekjelenlétét. – Jó reggelt, felség. Mint látja, mi már intézzükbirodalma ügyeit. Reménykedem, hogy a rosszallás arcomra van írva. – És engem miért nem hívtak meg, milord? Nincs rájoguk, hogy a távollétemben tárgyaljanak.

Northumberland fitymálón mosolyog. – Felséged megfeledkezik róla, hogy törvény szerintmég kiskorú, és nem uralkodhat önállóan. Mi, felségedleghívebb szolgái, tehát azért gyűltünk össze, hogy felségednevében intézkedjünk, ahogy ez a néhai király idején isszokás volt. Férjét, aki már nagykorú, jelöltük ki felségedképviseletére. Nyugodtan rábízhatja, hogy védje felségedérdekeit, hiszen azok egybeesnek a sajátjaival. Most már mindent értek. Bábkirálynőt akarnak belőlemcsinálni. Így állnak bosszút, amiért megtagadtam Guilfordtóla koronát. Ő pedig, ez az ostoba, vigyori puhánykészséges eszköze lesz az apjának. Nem nehéz kitalálni, kihozza majd a döntéseket, és azok kinek az érdekeitmozdítják elő. Ágaskodik bennem a harag, de már okosabb vagyok,semhogy kimutassam. Meg kell tanulnom a színlelést, ésravaszul, körmönfont módszerekkel kell felmorzsolnomNorthumberland hatalmát. Megfogadom: mihelyt megkoronáznak, nagykorúványilváníttatom magam, és megszabadulok tőle meg attól azálnok famíliájától, méghozzá látványosan. Csak győznömkell türelemmel, és ügyelnem rá, hogy a mosoly ne hagyjael arcomat. – Helyes, lordjaim – mondom. – Köszönöm irántamtanúsított jó szándékukat. – És a lehetőlegméltóságteljesebben megfordulok, hogy elhagyjam ahelyiséget. Délelőttre a szobámba zárkózom, és elmerülöktanulmányaimban, melyeket csak rövid időre hagytamabba. Később bonyolult szertartás keretében szolgálják felaz ebédet a fogadóteremben, ahol ismét én ülök azasztalfőn. Az étkezés igazi megpróbáltatás: két órán át tart,és közben udvarias társalgást kell folytatnom Guilforddal, aszüleimmel, valamint a hercegi párral. Mivel mindnyájukkalfeszült viszonyban vagyok, nem sok mondanivalóm van

számukra. Délután újabb komédiát adunk elő: helyet foglaloktrónomon, a királyi baldachin alatt, apám és Winchestermárki pedig tájékoztat, miféle döntéseket hozott nevembena tanács, majd különböző okiratokat terjesztenek elémaláírásra. Gondosan elolvasom valamennyit, majd a pennáta felém nyújtott tintatartóba mártva rájuk írom: Johanna, akirálynő. Nos, ebben merülnek ki királyi kötelességeim. Utána visszavonulok lakosztályomba, olvasgatok, majdkésőbb magamban elfogyasztom a vacsorát. Utána eljönaz esti ima és a lefekvés ideje. Hát így él egy királynő! A Towerban töltött második éjszakámon, miután Ellenasszony betakargatott és eltávozott, Guilford jelenik meg. – Ezúttal nem tűrök visszautasítást, asszonyom – közli.Szándékát egyértelművé teszi felajzott viselkedése ésnadrágbetétjének duzzadó kiöblösödése. – Kegyed csak aférj posztját szánja nekem, akkor viszont a férj valamennyijogával élni kívánok. Kegyed a feleségem, és nem mondhatnemet. – A királynője vagyok! – vágok vissza. – Az ágyban a királynő sem visel koronát, és semmivelsem különb a legközönségesebb szajhánál – jelenti kicsúfondárosan, és megragad. Vergődöm a markában. –Nyugton maradsz, vagy pórul jársz! – lihegi, és visszanyoma párnákra. Már nyitom a szám, hogy segítségért kiáltsak, deGuilford megelőz: olyan erővel tapasztja kezét a számra,hogy attól félek, megfulladok. Ekkor végre felmérem, hogyminden ellenállásom hasztalan, mivel Guilford sokkalerősebb, mint én. Nem küszködöm tovább, inkábbfelvértezem magam, hogy bármit művel velem, elviseljem. – Ez a beszéd – motyogja. – Lássuk, megtölthetjük-e aztaz üres hasadat egy vasgyúró kis trónörökössel! – Agatyapőce zsinórjával bíbelődik, majd hálóköntösömetfélrerántva belém hatol, és újra meg újra nagy erővel belém

fúrja magát; hogy fájdalmat okoz-e, az most sem érdekli.Pedig hát fáj, amit művel, de nemcsak a testem sajog,hanem a büszkeségem is. És még ezt nevezik szerelmiaktusnak! Színtiszta erőszak ez, nem más, akármitmondjon is a törvény a férjnek a feleség fölötti korlátlanjogairól. Miután Guilford végre kielégül, véget ér a kínszenvedés;de még hosszú percekig hever rajtam, tikkad tan lihegve,szótlanul. Utána ugyanilyen némán feláll, és rendbe szedimagát. Gyorsan betakarózom, és hátat fordítok neki; nelássa arcomon a gyűlöletet s a megaláztatást. Ezt ajátszmát megnyerte, mint ahogy győzött a tanácsterembenis, de soha nem szerzem meg neki a boldog tudatot, hogymilyen mélyen megsebzett. A hallgatásban van az erőm. Atestemet birtokba veheti, de a lelkem és a szellemem azenyém, azokhoz soha nem férkőzhet. Végre, miután a félhomályban jó ideig tapogatózott,Guilfordnak sikerül megbirkóznia az ajtó zárjával. – Jó éjt, asszonyom – mondja immár lehiggadva. –Bízzunk benne, hogy a méhében hamarosan megfogan afiunk, és azután már nem kell úgy tennünk, mintha jólmegvolnánk egymással az ágyban. Részemről inkábbtosznék egy ragyás kurvával valamelyik southwarkibordélyból. Ők legalább mosolyognak közben. Úgy teszek, mintha meg se hallanám az ócsárlást és atrágár szavakat. Akármit mond vagy tesz, már nem izgat.Begubóztam a magam titkos világába, ahová nem hatolhatbe. Ez az utolsó menedékem. Harmadik towerbeli napom estéjére már kiütköznekrajtam a feszült idegállapot jelei. Mária hollétéről még mostsincs hír, a tanácsosok egyre aggodalmasabbak. Minéltovább mozoghat szabadon, annál valószínűbb, hogy vagysikerül külföldre menekülnie – ha ugyan nincs máris ott –,vagy sereget verbuvál trónigénye támogatására.Természetesen nem tudhatjuk, mennyien csatlakoznának

hozzá. Itt mindannyian – szerény személyemmel az élen –jól tudjuk, hogy amíg Máriát el nem fogják, a fejünkkeljátszunk. Mária azonban bizonyára megérti majd, hogy akoronát akaratom ellenére erőltették rám, nekem nem voltszavam ebben a dologban. Igen, ezt meg kell, hogy értse. Ez idő szerint azonban nem Mária a fő gondom. Sokkalsürgetőbb és nyomasztóbb ügy foglalkoztat: attól félek,lassú méreggel törnek az életemre. Az első tünet, amelyet észrevettem, a hajam hullása volt.Nem pusztán a fésűmben marad reggelenként több haj:csomókban hullik, kopasz foltokat hagyva fejbőrömön.Később napjában többször is görcsös fájdalmat érzek ahasamban, és étvágytalan vagyok. Legújabban pedighámlik a bőröm. Szorongva idézem fel, amit Edward királyborzalmas szenvedéseiről hallottam: a halála előttihetekben neki is hullott a haja, neki is hámlott a bőre.Persze okozhatta mindezt a tüdőbaj is, amely végül elvitte,de vannak más, félelmetesebb hírek is: a szóbeszédszerint Northumberland siettette a halálát, mégpedig azzal,hogy arzént adott be neki. Lehet, hogy ugyanezt műveli velem is? Talán tüskevagyok a körme alatt, és meg akar szabadulni tőlem, hogya helyemre Guilfordot ültesse, aki kezes bábuként táncolna,ahogy ő fújja? Ugyan már! Még a herceg is tudhatná, hogyaz angol nép ezt soha nem tűrné! Másfelől viszontNorthumberland rettegő, kétségbeesett ember, aki látjamár, hogy életének legnagyobb vállalkozása veszélybenforog, és én csak szaporítom a gondjait. Tisztában vagyokvele, mennyire felbőszítettem, amikor előszörvisszautasítottam a koronát, és azóta, nyílt ellenszegülésemtöbbszöri kimutatásával, még inkább kivívtam neheztelését.Igencsak zokon veheti azt is, hogy Guilfordból nem vagyokhajlandó királyt csinálni, az pedig, hogy Guilford mint férjellen magántermészetű kifogásaim is vannak, bizonyára ahiúságát sérti. Mindent összevetve a herceg bizony rosszüzletet csinált, amikor engem királynővé tett, és azóta

alighanem már azt is sejti, miféle sorsot szánok neki, hamajd a korona a fejemen lesz. Szabályszerű hatalmi harcbabonyolódtunk egymással: a középkorú szerencselovag ésa tapasztalatlan fiatal lány, és ezt mindketten tudjuk. Nos,ezért van alapja a félelmemnek, miszerint Northumberlandel akar tenni láb alól. Nem merek megbízni senkiben. Most már örülök, amiértily kevéssé vonnak be az államügyekbe, mert ennekkövetkeztében a nap legnagyobb részét a szobámbantölthetem, és a herceggel alig van dolgom. Ebédnélvigyázok, hogy csak abból a fogásból egyek, amelyből ő isvesz, és minden ételt kipróbáltatok egy előkóstolóval.Esténként pedig a konyhába menesztem Ellen asszonyt,hogy ellenőrizze vacsorám elkészítését. Ám mindennek ellenére a hajam tovább hull, a bőrömtovább hámlik.

Henry Fitzalan, Arundel grófja

A Tower 1553. július 12. Jóval a királynő távozása után néhányan, mind azállamtanács tagjai, az én szállásomon gyülekezünk, és azéjszakába belenyúlóan iszogatunk. Két napja, amióta aTower rideg, a palotarészben is börtönre emlékeztetőlégkörében együvé terelt bennünket a sors, észrevettem,hogy ezek az emberek hozzám hasonlóan gondolkodnak.Itt egy célzás, amott egy fojtott megjegyzés – és mindezoda vezetett, hogy most titokban összedugjuk a fejünket, ésegymás előtt beismerjük a jövőt illető félelmeinket. – Nekem a legtöbbünknél is kevesebb okom van rá,hogy szeressem Northumberlandet – mondomrosszkedvűen. – Somerset bukása után valami piszlicsáréváddal elfogatott. Szörnyen megalázó volt. – De utána lordságod visszakerült az államtanácsba –figyelmezteti Winchester márki. – Valóban, de attól tartok, a becsületem árán. Nem isértem: én, akinek a családfája a hódítás idejéig vezethetővissza, hogyan süllyedhettem odáig, hogy ennek azuborkafára felkapaszkodott Dudley-nak legyek azeszköze? És az a legbosszantóbb, hogy amióta a királynőapósa lett, még kevélyebb, mint amikor csupán azállamtanács élén állt. Huntingdon grófja, akinek ereiben egy kevéske királyivér is folyik, egyetért velem. Őt egyébként néhányan titkonszámba vették, mint Lady Jane alkalmatos ellenjelöltjét,noha a királyi ágtól még az utóbbinál is távolabb áll. – Engem még jobban zavar ennek a fafejű Suffolknak anövekvő befolyása – közli –, holott a lovakon ésvadászkutyákon kívül semmihez sem ért. Arról pedig, hogyGuilford Dudley-ból király legyen, hallani sem akarok.

Winchester márki lelkesen bólogat. – Gyanús az egész koncepció. Szerintem itt már nem azigaz vallás megmentése a cél; a lényeg az, hogy a Dudley-k hatalmon maradjanak. – Mi több: a trónra kerüljenek – morgom. – Erre megy kiaz egész átlátszó fondorlat. Az orrunknál fogva vezettekbennünket. – Nos, akkor árulja el – kérdi Huntingdon –, kit szeretneinkább a trónon látni: Guilford Dudley-t vagy Lady Maryt? – Mária trónigénye a legerősebb és a legjogosabb –feleli Winchester. – Ezt mindig is tudtam, de amikorEdward király azt kívánta, hogy fogadjuk el az újörökösödési rendet, nekem is a bőrömet kellett mentenem. Csatlakozom az előttem szólóhoz; elvégre nekem islegalább olyan fontos, hogy lemossam magamról aNorthumberlanddel való cinkosság vádját. – Akárcsak valamennyiünknek – mondom helyeslőn. –Csakhogy a jog és a hatalom párviadalában egyelőre azutóbbi győzött. – Mária felől továbbra sincs hír – jegyzi meg Huntingdon. – Ne féljen, rövidesen hallat magáról – szólal megPembroke is –, és meglehet, Northumberlandnek nem soköröme lesz a hírekben. Napról napra ingatagabb ahelyzete. Amíg ki nem derül, merről fúj a szél, nemengedem, hogy a fiam elhálja a Lady Katherine Grey-jelkötött házasságát. Ha Mária győz, azonnal felbontatom.

Johanna királynő

A Tower 1553. július 13. Késő délelőtt maga Northumberland terjeszt elém egynyaláb okiratot aláírásra. Feszültnek látszik, ésszemlátomást komoly erőfeszítésébe kerül, hogymegőrizze szokásos fensőbbséges nagyvilági modorát. – Van egy kis gond, felség – kezdi, de egykettőrekiderül, hogy sokkal többről van szó. – Tegnap estemegtudtam, hogy az áruló Mária még mindig szabadongarázdálkodik, és a tanács ma délelőtt úgy határozott, hogyarra kéri felségedet: küldjön sürgős parancsot a megyékhadnagyainak, hogy védjék meg a trónra való jogosigényét, és működjenek közre Mária elfogásában. Bólintok, de magamtól is rájövök, hogy a helyzet sokkalrosszabbul áll, mint amennyire a herceg hajlandó feltárni. – Helyes – mondom, és a pennát már neki is szögezema pergamennek. Előbb azonban gyermeki ártatlansággalemelem tekintetemet a hercegre. – Mondja csak, milord,nem lehetne, hogy hercegséged vezessen hadjáratotunokanővérem ellen? Hiszen tapasztalt katona, és mindentekintetben alkalmas a feladatra. Northumberlandet váratlanul érte a vakmerő javaslat, ésnéhány pillanatra zavarba jön. – Mi sem lenne inkább tetszésemre, asszonyom –hebegi –, de a kötelességeim Londonban marasztalnak. –Ez szemenszedett hazugság. Egyszerűen nem merkimozdulni a Towerból, de ezt persze nem ismerheti el. –Ma délelőtt, asszonyom – folytatja –, intézkedtem, hogyrendezzenek a Westminsterben általános mustrát, éstisztjeim most, e percekben is, újabb meg újabb katonákattoboroznak. Mindenki előre megkapja az egyhavi zsoldját. Mindez előrelátásra és kiváló szervezésre vall, de belém

is szorult valamennyi ész: a herceg csak azért ilyennagylelkű a katonákkal, nehogy polgárháború eseténdezertáljanak. És különben is, a kincstáram üres – vajonhonnan veszi a pénzt? Northumberland később visszajön, néhány tanácsostársaságában. Az arca ragyog. – Kétezer ember áll készenlétben felséged védelmére,továbbá a Tower testőrsége, amely itt marad helyben. ATower fegyvertárából pedig harminc nagy ágyútbocsátottam a had rendelkezésére. – Akkor ma éjjel nyugodtan alhatunk – jegyzem meg. – Valóban, asszonyom – hangzik a válasz. – Emellett öthadihajó cirkál majd a kelet-angliai partok mentén, hogyMária ne szökhessen meg vízi úton. – Van újabb hírünk felőle? – Van, asszonyom. Egyelőre még Kenninghall-bantartózkodik, ahol sikerült néhány züllött és hitvány alakot azászlaja alá gyűjtenie. Ám felségednek nincs mitől félnie,mivel saját hada hamarosan menetkész lesz, hogyNorfolkba vonuljon, és eltiporja a lázadást. Erősen a szemébe nézek. Itt az alkalom, hogyszabaduljak tőle. – És ki fogja vezetni? – kérdezem kihívón. – Őlordságát, nagy tekintélyű édesapját ajánlom,asszonyom. – Az apámat? Ó, azt már nem, milord! Őt nemnélkülözhetem… – És mintha könnyeznék, ruhám ujjábólzsebkendőt húzok elő. A herceg mindent elkövet, hogy megnyugtasson. – Az édesapjánál nem ismerek jobb vagy tapasztaltabbkatonát. Meglátja, napok alatt leszámol a zendülőkkel, ésmáris visszatér felségedhez épen, egészségben. Elteszem a zsebkendőt, és kiegyenesedem a trónomon. – Tévedés, hercegem. Az ország legrátermettebbhadura nem más, mint lordságod. A seregemet csakis ön

vezetheti. Mielőtt Northumberland tiltakozhatna, Pembroke,Arundel, Huntingdon, Winchester lelkes kórusban kezdizengeni a dicséretét. A herceg megsemmisülve hallgatjaőket. Most – igen, most már ő is tudja, hogy alulmaradt. Ésvelem együtt bizonyára azt is sejti, hogy a társai ellenefordultak. Ők is el akarják távolítani, és olyan feladatotszánnak neki, amelynek kudarcáért majdan rá háríthatóminden felelősség. Ha egy törvényes uralkodója ellenfelkelt hadsereg élén fogságba kerül, lenne-e akár alegcsekélyebb esélye is az életben maradásra?Ugyanakkor a Towerban maradt urak némi szemérmetlenhazudozás árán kibújhatnak a Northumberlandösszeesküvésében való szándékos bűnrészesség vádjaalól. Biztosra veszem, hogy Mária embereinek számátilletően a herceg tudatosan hazudott nekem éstanácsostársainak. Ha ilyen gyorsan összeszedett kétezerembert, akkor Mária nyilvánvalóan jelentős haderőttoborzott; máskülönben mi szükség volna ennyi katonáranéhány csirkefogó bugris ellen? – Természetesen állok felséged rendelkezésére – nyögiki megkésetten, és látszik, milyen nehezen szedi a levegőt.– Azt teszem, amit óhajt. – Szívem mélyéből köszönöm – felelem szerényen ésillemtudón. – Vesse, kérem, latba minden képességét, ésjárjon szerencsével. Így hát ebben a fordulóban én győztem, és könnyenlehet, hogy ez a győzelem lesz a meghatározó. A bosszúról azonban nem mondhat le a herceg. Anélkülhogy a dolgot velem megbeszélte volna, késedelem nélkülbejelenti, hogy engem és férjemet mához két hétrekoronáznak meg a Westminster-apátságban. Felháborodva, de tehetetlenül ülök a trónon. Hát nemtagadtam meg egyértelműen, hogy Guilfordból királyt

csináljak? A herceg azonban olyan kétségbeesettenszeretné távozása előtt még megszilárdítani helyzetét, hogytiltakozásomról nem óhajt tudomást venni. Várj, intemmagam. Csak várj, és ne veszítsd el a türelmed.Northumberland hamarosan elhagyja az udvart, és nekemsokkal több módom lesz az önálló cselekvésre. Szintebizonyos, hogy a lordok támogatni fognak – hiszen ezttették ma is, és micsoda lehengerlő hatással! Ebből nemnehéz kiokoskodni, hogy ők ugyanúgy torkig vannak aherceg zsarnokoskodásával, mint én. Meg aztán ugye adotta lehetőség, hogy őlordsága soha nem is jön vissza… Még mindig ő beszél. – Ha mostantól bármilyen alattvaló a királynő vagy a férjeőlordsága elé lép, köteles térdet hajtani és mindkettőjüketfelségnek szólítani. – A trón felé fordul, és máris térdet hajt.– Felség – közli –, jó rokonához, a császárhoz felségednevében követet küldtünk, hogy bejelentse felségedmindenki által egyöntetű örömmel fogadott trónra léptét, éstájékoztassa a császárt, miszerint az áruló Máriamegszállottan törekszik az ország békéjénekmegzavarására. Királyi méltósággal biccentek, és egy csipetnyi gúnnyalígy válaszolok: – Reméljük, hogy ez majd elrettenti a császártellenségeink támogatásától és felbujtásától. A Tower 1553. július 14. Másnap reggel a Towerban és körülötte lázas sürgés-forgás észlelhető. Lakosztályomból kilépve tudom meg,hogy a herceg a Durham House elé rendelte szemlérecsapatait, és induláshoz készülődik. Arundel lép hozzám, és kalapját levéve térdet hajt. – Négyszemközt szeretnék beszélni felségeddel. Visszamegyek vele a lakosztályomba, és elbocsátomkét hölgyemet.

– Friss hírek, milord? – Frissek, asszonyom, de sajnos nem jók. Az éjjeljelentették, hogy egész Kelet-Anglia Mária ügye mellé állt,Derby grófja Cheshire-ben királynővé nyilvánította, sőtugyanezt tette Devonban még az a protestáns bajkeverő,Sir Peter Carew is. A mi herceg urunk szempontjábólpedig még ennél is rosszabb hír, hogy Robert fia, amikorrájött, hogy Máriát nem tudja elfogni, King’s Lynn-ben magais őt hirdette ki királynőnek. Elgyengülök, hányingerem támad. Northumberlandépítménye düledezik, már semmilyen viharnak nem állhatellen. Isten akarata diadalmaskodik, bárhogy küzdjön isellene néhány könnyelmű és gőgös férfi. A hírektermészetesen engem is megráznak, az eseményekvárható kimenetele mégis örömmel tölt el. Az Örökkévaló atanúm rá: soha nem akartam királynő lenni. Akaratomellenére viseltem rangomat, és a Towerban töltött napjaimsorán mindjobban megutáltam. Az árulásnak ez az egészkomédiája most már minden jel szerint a végéhezközeledik, és akkor a gyűlölt Dudley-kat utoléri azigazságos büntetés – én pedig boldogan válok megkölcsönbe kapott címemtől, és hazamegyek Bradgate-be,ahol névtelenül, de békében élek majd a könyveim között.Nem lehet kétséges, hogy Mária ezt megadja nekem;jólelkű, irgalmas hölgy, és elég bölcs hozzá, hogymegértse: csak az elviselhetetlen nyomás kényszerített akorona elfogadására, és ameddig lehetett, vonakodtam.Isten a tudója, hány tanú erősítheti meg mindezt Mária előttis. – Jó néhány tanácsos már el is menekült – mondjaéppen Arundel. – A sötétség leple alatt osontak ki aTowerból. – Nem lenne okosabb, ha mi is távoznánk? – kérdezem. – Azt hiszem, felséged itt nagyobb biztonságban van –véli a gróf. – A nép hangulatát nehéz kiszámítani, megaztán ha felséged elmenekül, az Mária szemében

bűntudatról tanúskodik. A harc még nem dőlt el,asszonyom. – Köszönet a tanácsért, milord. Ön is itt marad? A gróf őszintén válaszol. – Én, asszonyom, már megbocsásson, csendbenmeghúzom magam, amíg meg nem érik az idő, hogy színtvalljak. A herceg még felülkerekedhet. Ha így lesz, felségedszámíthat a hűségemre. De mindnyájunknak ügyelnünk kell,hogy a fejünk a nyakunkon maradjon. – És a többiek? – Ők is együtt fognak úszni az árral. Mosolygok magamban. Hát egyetlen elvhű ember sincsköztük? Nem sokkal ezután Northumberland keres fel, hogyhivatalosan is átvegye tőlem megbízatását. – Isten önnel, asszonyom – mondja. – Néhány nap, ésidehozom Máriát, fogolyként vagy halva, ahogy lázadónakdukál. – Még egy nagyúri meghajlás, azzal már el is tűnt. Nagy megkönnyebbülésemre Northumberland éslegidősebb fia, Warwick grófja a seregük élén elhagytákLondont. Tanácsadóim biztosítanak, hogy a herceg győznifog – talán nem ő a királyság legjobb katonája? – Nem tudom, végül királynő maradhatok-e – vallommeg Ellen asszonynak. – Én elszántam magam, hogyameddig az ügy így vagy amúgy el nem dől, legalábbis aviselkedésem királynői legyen. Elvégre, ha Isten engemjelölt ki, hogy kormányozzam Angliát, és megszilárdítsam areformált vallást, Őt nem hagyhatom cserben. Csak azértimádkozom, hogy az elkövetkező napok eseményei sorántegye világossá akaratát, hogy tudjam, az én utam-e ahelyes út. – Mindnyájan Isten kezében vagyunk – mondjacsöndesen Ellen asszony. A Towerban tapintható a feszültség. Néhány tanácsos

bejelentette szándékát, hogy hazalátogat, és ott várja ki atovábbiakat, de apám őlordsága nem kevés vesződségárán maradásra bírta őket. Viselkedésükön azonban látszika kelletlenség, mivel a hírek cseppet sem kedveznekazoknak, akik a hercegnek kötelezték el magukat. Máriátimmár négy megye nyilvánította királynőnek. Yarmouthpartjainál Northumberland hadihajóinak legénységefellázadt, és Máriához pártolt; kétezer tengerészcsatlakozott hozzá Framlinghamben, ahol hatalmas seregszerveződik köré. Az egyszerű emberek pedig valósággalözönlenek a zászlaja alá! Még Hooper püspök, ez aszigorú protestáns is az ő támogatására buzdítja nyáját.Egyre világosabbá válik, hogy az angol nép nem hajt fejetJohn Dudley becsvágya előtt. Apám hamuszürke arccal fordul hozzám. – Asszonyom, a lordok nyugtalanok. Azt suttogják, hogyJohanna ügye vesztett ügy. Az az átkozott főkincstárnok –hogy sújtana le rá az ég! – úgy szökött meg, hogy magávalvitte felséged magánpénztárának teljes aranykészletét, ésbizonyosra veheti, hogy mások is hasonló terveketforralnak. Az a gyanúm, hogy néhányan már mostkapcsolatban állnak Mária londoni támogatóival. – Ez esetben imádkozzunk Lord Northumberlandgyőzelméért – mondom szárazon. Apám sötéten néz rám; még ő is érzékelte ahangomban bujkáló iróniát. Néhány óra múlva feldúltan tér vissza. – Asszonyom, ez már túlmegy minden határon. Kéttanácsurat most állítottak meg az őrök, titokban akartakkiosonni a Towerból. Egyikünknek sincs olyan tekintélye,mint Northumberlandnek, és az ingadozók száma órárólórára nő. Ki állítja meg őket, ha menni akarnak? – Majd én – mondom, és felemelkedem székemről. Nemfogom tűrni, hogy az urak gyávasága miatt egyedül nézzekszembe Northumberland esztelenségének minden

következményével. – Kérem, milord, sürgősen hívja összeaz államtanácsot! Jó néhány szék üres marad. Komoran pásztázom végigaz előttem felsorakozott lordok arcát. Néhányan állják atekintetem, mások alattomosan elfordítják a szemüket.Tudom, hogy nem bízhatok hűségükben, de minden tőlemtelhetőt el fogok követni, hogy vállalják a felelősséget azért,amit tettek. De hogy engedelmességre késztessem őket,megint csak, örökké, színlelnem kell. – Lordjaim – kezdem –, köszönöm, hogy ily gyorsanösszegyűltek. Azért hívattam önöket, hogy kihirdessem: atanács nagyméltóságú elnökének távollétében, mintteljhatalmú úrnőjük és királynőjük, én magam veszem átbirodalmam kormányzását. Mostantól kezdve mindengyűlésükön én elnökölök, és minden parancsotszemélyesen bocsátok ki. És biztosíthatom önöket:kormányozni csakúgy, mint uralkodni a mindenható Istenvezérletével fogok. Senki sem szólal meg, de néhány főrend leplezetlencsodálattal néz rám. Ezekben a percekben hatalomátvételment végbe, és ez ellen, legalábbis nyíltan, senki sem mertiltakozni. – Indítványozom – folytatom –, hogy bizonyos megyékkormányzóit levélben emlékeztessük kötelezettségeikre.London püspökét is fogadni óhajtom, hogy megkérjem:jövő vasárnapi prédikációjában figyelmeztessealattvalóinkat a hűségre, amellyel személyünknek tartoznak.Mindenekelőtt azonban, lordjaim, az a célom, hogyországom vallása továbbra is a protestáns hit maradjon.Tisztában vagyok vele, hogy helyzetem még nem olyanszilárd, mint az kívánatos volna, de nap mint nap arrakérem majd Istent, hogy amennyiben Ő is így akarja,őrizzen meg engem, mert csak így teljesíthetem be ezen aföldön az Ő művét, nehogy a Mária képviselte undokbabonaság ismét megronthassa ezt az országot. Tudom, túl sokat mondtam. Lehet, hogy egy nem is oly

távoli napon hazaárulásnak minősíthetik szavaimat,melyekkel a jelenlévők hűségét és felelősségérzetétakartam megerősíteni. De mi mást tehettem volna? Néhányan udvariasan tapsolnak. – Ámen! – mondja az egyik tanácsos, és mások utánamondják, de érzem, hogy a szívükre nem sikerült hatnom.Lehet, hogy csodálnak, de egy pillanatra sem feledkeznekmeg róla, hogy akármikor elveszíthetem a trónt. Ameddignem győződnek meg hatalmam szilárdságáról, nemszámíthatok a támogatásukra. A Tower 1553. július 15. London forrong, tudatja Ellen asszony. Egy újabb hírnökmost jelentette, hogy Mária harmincezer ember élén afőváros felé vonul. Sok város esküdött fel rá, a vidék pediglelkesen áll mellé. Szüleim a szobámba sietnek, arcukról lerí a félelem és aszorongás. – Kiáltványt kell kibocsátanunk – mondja apám –,amelyben rámutatunk igényed jogosságára, és felszólítunkmindenkit, hogy mentsék meg az országot a pápistáktól. – Csak tessék – mondom higgadtan. Márbelenyugodtam Isten akaratába. Ha uralkodásom rövidéletű lesz, hát csak legyen. – Nem bízom Winchesterben – mormolja milady. – Én Pembroke-ban sem – toldja meg apám. – És az agyanúm, hogy Arundel máris felvette a kapcsolatotMáriával. – Winchester hazament a Citybe – tájékoztat anyám. –Mit gondolsz, visszajön? Elvégre ő is félti az irháját. – Vissza fog jönni – dünnyögi milord. – Nem mer dacolnia királynő parancsával. És mihelyt megjött, rögtön bezárjukéjszakára a Tower kapuit. Meglepetten hallom, hogy Winchester valóban

engedelmeskedett felszólításomnak, és visszajött. Akapukat bezárják. Csak utána derül ki, hogy Pembrokeviszont eltűnt. – Miért, mire számított? – kérdi kajánul Arundel. – Ment,ameddig még mehetett. Ön is tudja, Suffolk herceg, hogyha a lánya uralmát megdöntik – és ez, kár csűrni-csavarni,nagyon is lehetséges –, mindünkre a felségárulók halálavár. És ugye nem kell ecsetelnem, hogy az miben áll? Megborzongok, és látom, hogy apám is megremeg.Talán megpróbálja elképzelni, milyen érzés, ha akizsigereléshez használt kés a belei közé hatol. Ekkor anyám élénken közbeveti: – A birodalom főrendjeit általában megkímélik afelségárulóknak szánt halálnem borzalmaitól. Az ő ítéletüketlegtöbbször fővételre enyhítik. – Az se kellemes – morogja apám. – De az ártatlanok is szenvedni fognak – mondom.Nemcsak önmagámra gondolok. Szegény húgomért is fáj aszívem, aki olyan szerelmes a férjébe, Pembroke fiába. Agróf átpártolásának levét minden bizonnyal ő issza meg. –Sajnálom Katherine-t. Nem tett semmi rosszat, de miattamőt is gyűlölni fogják, a házasságát pedig érvénytelenítik. – Lárifári! – harsogja apám, inkább hősködve, semmintmeggyőződésből. – Ne halljak többé ilyen sirámokat!Ahelyett hogy vonítana, mint egy elkergetett kutya, inkábbparancsolja meg, asszonyom, a testőreinek, hogy hozzákvissza Pembroke-ot, és utána tanítsa móresre. Hívatom a testőrség kapitányát. – Utasítom, hogy küldjön néhány embert a Baynard-kastélyba, és fogassa el Lord Pembroke-ot. Hozzák elém,de nehogy útközben kicsússzon a markukból! Utasítomtovábbá, hogy mostantól minden este nyolc órakorszemélyesen nekem adja át a Tower kulcsait. A Tower 1553. július 18.

Az államtanács tagjai összegyűlnek a trón előtt. Apám atrón mögött áll. – Felség – szólal meg Arundel –, súlyos híreket kaptunk.Northumberland herceg hadereje fellázadt, ő maga pedigarra kényszerült, hogy kisszámú megmaradt hívével együttCambridge-ben keressen menedéket. – A francia követ – jelenti Winchester – arra célzott, hogyesetleg segítséget kaphatunk Franciaországtól. A franciákfélnek, hogy ha Mária lesz a királynő, szövetséget kötellenségükkel, a császárral. – Sürgősen beszélnünk kell a követtel! – buzgólkodikPembroke, akinek savanyú képén meglátszik, hogy mégnem tért magához a minapi sistergő szidalmaktól,melyekkel elhalmoztam. – Megpróbálni mindenképpen érdemes, asszonyom –véli Winchester. Most William Cecil mester, a tanács titkára kér szót. – Az az igazság, felség, hogy a megbeszélés titkosságavégett a tanácsnak a francia követségen kell felkeresnie akövetet. Felségednek tehát engedélyeznie kellene, hogy alordok elhagyhassák a Towert. – Rendben van – felelem, holott nincsenek illúzióimvalódi céljukat illetően. Uralkodásom napjai, efelől semmikétség, meg vannak számlálva, és úgy mondják, apatkányok mindig elhagyják a süllyedő hajót. Címem ésrangom elvesztése nem érdekel, sőt, számomramegkönnyebbülés, hogy már nem sokáig vagyok királynő.És hogy mik lesznek tetteim következményei? Istenbehelyezem bizodalmamat. Talán jobb sorsot remélhetek, haegyedül, mindenkitől elhagyatva találnak rám a Towerban. Apámnak azonban nem áll szándékában, hogy társait ilykönnyen futni hagyja. – Ragaszkodom hozzá, hogy én is lordságaitokkaltartsak – jelenti ki, és nyájas mosollyal próbáljaellensúlyozni kemény szavait.

– Fölösleges, milord! – vágja rá Arundel. – Istenuccse, önökkel megyek! – bömböli apám, dePembroke eszén nem járhat túl. – Ha magára hagyja a királynőt, milord – mondjabarátságosan –, arra kényszerít bennünket, hogyelrendeljük azonnali kivégzését. Apámból fröcsköl a düh. – Hogy mer ilyen erkölcsi magaslatról szónokolni ésengem vádolni a királynő elhagyásával? Önök közülegyedül én vagyok hű hozzá! De elismerem, sarokbaszorítottak. Engem nem fognak árulással vádolni! Ám óvaintem önöket: ha nem térnek vissza haladéktalanul, mindolyan sorsra jutnak, amilyennel engem fenyegetnek. – Ezt kétlem, milord – zárja le a vitát Winchester. – Desose féljen, hamarosan visszatérünk.

Frances Brandon, Suffolk hercegné

A Tower 1553. július 18. Este Henry jelenik meg a hálószobámban. Közel áll asíráshoz. Ez valóban megdöbbent: ilyen elkeseredettnekmég soha nem láttam, még a fiacskáink halálakor sem. – Mi a baj? – kérdem ijedten. – Ó, az árulók, az átkozott, nyomorult árulók! – kiáltja. – Kikről beszélsz? – Hangomon átüt a félelem. – Az államtanács tagjairól, kedvesem. Dehogy mentekők a francia követségre! A hülye is láthatta, hogy ez csakürügy volt! De akarod tudni, mit műveltek helyette? Titkostanácskozásra gyűltek össze a Baynard-kastélyban, ésutána, hinnéd-e, a Szent Pálba mentek, hogy hálát adjanak,amiért az ország megmenekült az árulástól! De ki követettitt el árulást, kérdezem én! – Átálltak Máriához? – A gerincemen jeges borzongásfut végig. – Nyíltan még nem, de – Isten verje meg őket! – arravetemedtek, hogy a katedrálisban újra engedélyezzék akatolikus misét! Hát feléred ezt ép ésszel? – Ó, édes Istenem! – jajdulok fel. Úgy érzem, mintharánk szakadna a világ. Henry elemi erővel magához szorít. – Történjék bármi, hinned kell benne, hogy én jótakartam – suttogja. – Amit tettem, kettőnkért és Jane-értmeg Katherine-ért tettem. Álmomban sem gondoltamvolna, hogy így végződik. Northumberlandlegyőzhetetlennek látszott, a terve hibátlan volt. – Én hiszek neked – mondom tompán. Aztánfelülkerekedik bennem a gyakorlatias érzék. – Most kelleneelhagynunk a Towert, amíg még tehetjük, és Jane-t ismagunkkal kell vinnünk.

– Azt nem. Először várjuk meg, mi történik. Ha alondoniak is a fejükbe vették, hogy Máriához pártolnak,akkor jobb helyen vagyunk a Towerban. Tudod, milyenállhatatlan a londoni csőcselék. – Legalább szólnunk kellene Jane-nek a legújabbfejleményekről. – Még ne. Őt hagyjuk egyelőre békén. Most márhamarosan eldől minden. Eddig jól viselte amegpróbáltatásokat, de lehet, hogy ezek a legújabb hírekmeghaladják tűrőképességét. Őt elsősorban a fiatalságaés az ártatlansága védi. – Gondolod, hogy ezt Mária is tekintetbe veszi? –Először dereng fel bennem, hogy a történteknek súlyoskövetkezményei lehetnek a lányunkra és ránk nézve is. – Nem hiszem, hogy ne lenne irgalmas a saját véréhez –feleli Henry. – Imádkozom, hogy igazad legyen – mondom hevesen. Zaklatottan és ijedten nézünk össze.

Johanna királynő

A Tower 1553. július 19. – Mrs. Underhill az éjjel vajúdni kezdett – jelenti Ellenasszony. Mrs. Underhill a Tower egyik testőrének a felesége. Felnézek a könyvemből. – Mostanra talán már meg is szült – jegyzem meg. –Utánanézne? – A kisgyermek világra jötte fénysugár ebbena zord világban. Senkinek be nem ismerhetném, de agondolat, hogy megláthatom és talán karomba is vehetemaz újszülöttet, egyszer csak nagyon vonzónak tűnik. Ellen asszony azonban sok mindenen átlát.Gondterhelten néz rám, majd elhagyja a szobát.Hamarosan vissza is tér – oldalán a büszkeségétszemérmesen álcázó férjjel. – Gyönyörű kisfiú! – jelenti dajkám. Mosolyogva nyújtom csókra kezem a testőrnek. – Szívből gratulálok, Mr. Underhill. Ha a feleségekipihente magát, örömmel keresném fel őt és a gyermeket. – Köszönöm, felség – dadogja. – Én, vagyis hát mi arragondoltunk, megengedné-e felséged, hogy a kisfiútGuilfordnak kereszteljük, felséged nagyméltóságú férjeőlordsága tiszteletére? – Ez csak természetes – válaszolom melegen, bárátvillan rajtam a gondolat, hogy az Underhill családnak azelkövetkező évek során nem sok öröme lesz ebben anévben. Mr. Underhill csak toporog előttem, sapkáját babrálva. – Akar még valamit mondani? – kérdezem. – Hm, izé, felség, rossz néven ne vegye, de még egykegyet kérnék. Megtisztelne-e bennünket, és vállalná akeresztanyaságot? Ma este itt a Towerban, a St. Peter ad

Vincula kápolnájában lesz a keresztelő… Sugárzó arccal felelek: – A legnagyobb örömmel. Underhill távozása után Ellen asszony a gondolataibamerül. – Mi bántja? – kérdezem. – Ó, bizonyára semmiség az egész. CsakUnderhillékhez menet feltűnt, milyen kihaltak a királyilakosztályok… És képzelje, úrnőm, a Fehér toronyban isüres minden díszterem. Hová lettek az emberek? – Hát nem látott senkit? – A lépcsőn szembejött velem Cranmer érsek meg akáplánja. Ha ő itt van, itt kell, hogy legyen a tanács többitagja is. – Bizonyára így is van – mondom, igaz, kevésmeggyőződéssel. Az ebédet minden ceremónia nélkül, adolgozószobámban költöm el. Senki sem keresi atársaságomat. Ebéd után Ellen asszony kimegy körülnézni,és jelenti, hogy az egész palota néptelen. A fullasztó hőségben végtelen lassan vánszorognak afeszült délutáni órák. Aztán nem sokkal öt óra után a Citytemplomaiban vidáman megkondulnak a harangok, és atávolból kiáltozás hangzik. A nyitott ablakból látom, hogy afolyó megtelt hajókkal és bárkákkal, és füstpászmákemelkednek a háztetők fölé. A háznagy jelenti, hogy tálalva van a vacsora. Miközben az üres fogadóteremben elhelyezkedem acímeres baldachin alatt, nyugtalanul tűnődöm, vajon mikorvilágosítanak fel a délutáni mozgolódás okáról – habárnagyjából sejtem, mi történhetett. A folytatás engem igazol. Három testőrrel a nyomábanapám ront be a helyiségbe, és anélkül hogy illendőenüdvözölne, szaggatni kezdi fejem fölül a baldachint. A

felkavart por a tányéromba hullik. Némiképp értetlenül meredek rá. – Nem vagy többé királynő, Jane – közli nyersen. –London Mária mellé állt. Menj a szobádba, és maradj is ott!Le kell vetned királynői ruháidat és ékességeidet, és bekell érned vele, hogy ezután magánszemélyként élj. – Soha nem is kívántam mást – jelentem ki. – Nekem ezfelel meg a legjobban. Apám kissé csodálkozva néz rám. – Nem értem, hogy fogadhatod ilyen nyugodtan ezt akatasztrófát. – Aztán, látva, hogy csak üldögélek ahelyemen, sürgetőbben ismétli meg: – Most rögtön ki kellvetkőznöd a királyi díszből! – Sokkal szívesebben teszem, mint ahogy felöltöttem. –Ekkor dereng csak fel bennem helyzetemreménytelensége. Nézem ezt az embert, ezt az én eddigoly nagyhatalmú apámat, aki oly sokat tett azért, hogy ebbea helyzetbe kerüljek. Az ő becsvágya művelte velemmindezt. – A szüleim iránti engedelmesség az oka, hogy ilysúlyosan vétkeztem – mondom keserűn. Hangom elárulja,milyen szenvedélyes a haragom, és apám meghökkenvebámul rám. – Boldogan teszem le a koronát, amelyet egypercig sem kívántam. Apám bólint. A baldachin romjai rendetlen halombanhevernek a földön. Kilenc napig volt hatalmam jelképe. Ezis elmúlt, nincs tovább. – Nem mehetnék haza? – kérdezem. Gyermetegkérdés, de megfelel leghőbb vágyamnak. Apám már-márelsírja magát, és ez szívem legmélyéig megrendít. Sohanem láttam még ilyen állapotban. – Nem, Jane, neked itt kell maradnod – mondjakönnyektől elfúló hangon. – Én most a Tower Hillre megyek,hogy Máriát Anglia királynőjévé nyilvánítsam. Remélem,megérted, mi visz rá erre. Így próbálom megmenteni

valamennyiünk életét. – És ezzel elsiet. Nagyon jól tudom,hogy szökni készül, és lapulni fog valahol, hogy kivárja,melyek lesznek az új királynő első lépései – engem pedigsorsomra hagy. Bizonyára azt gondolja, hogy Máriafiatalságom és tapasztalatlanságom okán meg fog kímélni– máskülönben talán mégsem hagyna itt. Ő, persze mintérett, felnőtt férfi nem számíthat ilyen kegyelemre, hiszenfelségárulást követett el. Anyám még csak el sem búcsúzott. Később tudom meg,hogy Sheenbe menekültek. Mozdulatlan ülök egymagam a fogadóteremben. Mi leszmost velem? Nem tudom elhinni, hogy Mária engem islefejeztetne tetteimért. Méltányolni fogja, hogy kényszerhatása alatt voltam, és ami történt, akaratom ellenéretörtént. Valamiképpen meg kell győznöm, hogy nemjelentek rá veszélyt, és még ha katolikus is, a legjobbakatkívánom neki. De hogyan fogjak hozzá? Kérjekkihallgatást? Egyáltalán hajlandó lesz találkozni velem? Nyílik az ajtó, eláll a lélegzetem, de csak Guilfordtoporog a küszöbön. Első pillantásra látom, hogy sírt. Aszeme vörös. – Tehát már tudod – mondja. Bólintok. Kényelmetlencsend. Még legjobb napjainkban sem volt sokmondanivalónk egymás számára. – Mi van, ha várandós vagy? – kockáztatja meg. – Imádkozzunk, hogy ne legyek az. Már így is túl sok aDudley a világon. A szemét ismét elfutja a könny. – Az apám… – rebegi. – Vele mit tesznek majd? Ha nem volnék ennyire bénult, és ha nem bánt volnavelem oly állatiasan, lehet, hogy vigasztalni próbálnám.Megértem, hogy mindezt személyes tragédiaként éli meg.De nincsenek szavaim számára. – Most magadra hagylak – mondja szipákolva. –Édesanyámat kell vigasztalnom. – És remegő vállal

kibotorkál. Elvonszolom magam a hálószobámig, és Ellen asszonymeg Mrs. Tilney kedvéért igyekszem derűsnek mutatkozni.De amikor elmondom, mi történt, Mrs. Tilney szánni valózokogásban tör ki. Ellen asszonynak száraz marad aszeme. Úgy látszik, annyira fél, hogy sírni sem tud. Inkábbgyakorlati feladatokkal foglalja el magát. Segít, hogyátöltözzem az egyik egyszerű fekete ruhámba. Elvégre azélet megy tovább. Ez a rendje. – Mindjárt hat óra, asszonyom – emlékeztet. Ez kimentaz eszemből. Megígértem, hogy ott leszek az Underhillfiúcska keresztelőjén. – Akkor siessünk! – mondom, és magamhoz veszem azimakönyvemet. De amikor kinyitom az ajtót, az utamat őrökállják el. Fogoly vagyok.

Lady Jane Dudley

A Tower 1553. július 20. Winchester márki áll előttem. – Asszonyom, Mária királynő utasítására ki kell adnianekem az angol koronát, továbbá a koronaékszereket és atöbbi hatalmi jelvényt, valamint a Tower minden ingóságát,úgymint szőrméket, órákat, arcképeket, amelyek jog szerinttörvényes uralkodónkat illetik meg. – Uram, mindez rendelkezésére áll – közlöm. – Én sohanem tartottam igényt rájuk. Winchester tudomást sem vesz válaszomról. – Sir John Bridges, a Tower várnagya tájékoztatni fogjaönt fogsága körülményeiről – zárja szavait, majd kurtabiccentéssel távozik, oly sietősen, hogy az alighanevezhető méltóságteljesnek. Hamarosan követi őt a várnagy, ötvenes éveiben járókedves, atyáskodó modorú férfi. Látszik, hogy nem örül aráruházott kötelességnek; személy szerint rokonszenvetérez irántam, és fájlalja, hogy egy tizenöt éves lányt kellőrizetben tartania. Winchester azonban már korábbanelmagyarázta: elsősorban nem azért csuknak börtönbe,amit tettem – mivelhogy az irgalmas szívű királynő tisztábanvan vele, hogy gonosz emberek vezettek tévútra –, hanema politikai szerepemmel van bajuk. – Őfelsége attól tart – magyarázta –, hogy ha majd atrónra lépését fogadó kezdeti ujjongás elcsitul, ön állhatnaa megdöntését célzó protestáns praktikák gyújtópontjában.Ez az oka, hogy egyelőre nem hagyhatja el a Towert.

Ellen asszony

A Tower 1553. július 20. Jane-t újólag felkereste a várnagy. Ó, milyen kicsi éssérülékeny az én kis úrnőm, ahogy ott áll íróasztala előttegyszerű fekete ruhájában és főkötőjében, összekulcsolvaapró gyerekkezét. Nem értem, hogyan láthatna ebben akislányban bárki is bűnözőt. – Jó napot, asszonyom – üdvözli Sir John. Nagydarab,mackós férfi, de elég barátságosnak látszik. Olykor mindenbizonnyal a legzordabb feladatokat kell végrehajtania, deaz arca jóságos. – Jó napot, Sir John – feleli vékonyka hangján Jane. –Börtönbe visznek? Valaki valamikor régebben már feltette ezt a kérdést.Sehogy sem akar eszembe jutni, kicsoda, de a szavakfelkavarnak. Nem töröm tovább a fejem, nem olyan sürgős.Bárcsak a várnagy megnyugtathatná szegénygyermekemet… – Szó sincs róla, asszonyom – hangzik a válasz. – ÖnPartridge mesternél, a Tower főfoglárjánál és Mrs.Partridge-nál fog lakni. Kényelmes házuk van közvetlenül azén szállásom mellett; a Tower gyepére és a St. Peter adVincula kápolnájára néz. És magával viheti az itt jelen lévőhölgyét is. Jane arcára kirajzolódik a megkönnyebbülés. Ez sokkaljobb, mint amitől mindketten tartottunk. A Tower gyepe… Hát persze! Boleyn Anna kérdezte,hogy börtönbe viszik-e. Ott lelte halálát a Tower gyepén, ésfej nélküli teste a kápolnában, egy jelöletlen sírban fekszik. A várnagy, amikor távozik, engem is magával hív. – Asszonyság – mondja, amikor becsukódik mögöttünkaz ajtó –, van úgy, hogy semmi kedvem sincs a

hivatalomhoz. Kislány ez még, olyan kicsi, olyan vézna. Ésúgy hallom, nagyon művelt is. Nem mintha ezzel olyannagyon egyetértenék. A tanult nők hajlamosak rá, hogy amaguk feje után menjenek. De erről a lányról mindenki aztmondja, hogy istenfélő és erényes. – Ez így van, Sir John – felelem. – Tetőtől talpig csupatisztesség. Gonosz emberek használták fel a maguk sötétcéljaira. Kitérő választ kapok. – Nos, ehhez nem szólhatok hozzá. Nem tartozik afeladatkörömhöz, hogy véleményt mondjak a rám bízottszemélyekről. – De aztán egyszer csak meglágyul az arca,és halkabban teszi hozzá: – Büszkén vallom magam derékcsaládapának, és felháborít, hogy Lady Jane-t milyengyáván hagyták cserben a szülei. És szó, mi szó: magamsem hiszem, hogy ez a lány valaha is árulást akart volnaelkövetni. Szerintem egyáltalán nem felelős azért, amirerávették. Mindenesetre meg akartam nyugtatni magát, hogyameddig rám van bízva, én jóindulattal leszek iránta, emiatttehát ne aggódjon. De el ne felejtse: minderről szót sesenkinek! Nem mondtam semmit! Könnyes szemmel térek vissza Jane-hez. Istenhezkönyörgök: bárha a királynő lenne olyan tisztánlátó ésegyütt érző, mint a várnagya!

Lady Jane Dudley

A Tower 1553. július 20. St. Peter ad Vincula… A Láncra vert Szent Péter.Tulajdonképpen engem is láncra vertek, nem számít, hogya lánc láthatatlan. Vajon megízlelhetem-e még valaha aszabadságot? Sir John Bridges kísér el a főfoglár házához. Amikor aTower gyepe mellett elhaladunk, ismét eszembe jut, hogyéppen itt vették a fejét Boleyn Annának és HowardKatalinnak. A testük most odaát a kápolnában nyugszik. Harajtam múlik, én nem ilyen kilátást választottam volna. De hát járhattam volna rosszabbul is. Bezárhattak volnavalamilyen sötét, nyirkos börtönodúba. – A komornáim velem jöhetnek? – érdeklődöm. – Az udvarhölgye, ha úgy hozza a szükség, LadyThrockmorton lesz, de Ellen asszony, Mrs. Tilney, valamintegy apród mindenkor a rendelkezésére állnak. Sajnálattalkell közölnöm, hogy udvartartása többi tagját elbocsátották.A rangja okán különleges helye lesz a Partridge-háztartásban, és része lesz minden kényelemben. – A királynő igen kegyes – mondom alázatosan. – Nemérdemlek részéről ilyen nagylelkűséget. De árulja el, SirJohn, tarthatok-e könyveket és írószert, hogy folytathassamtanulmányaimat? – Ezt majd én elintézem. A ruháit és egyéb személyeshasználatra való holmiját pedig a hölgyei elhozhatják apalotából. – Nagyon kevés holmira van szükségem – mondom. –Épp csak annyira, amennyivel bármelyik halandóbeérhetné. Megmutatom neki a fekete bársonyba kötött imakönyvet,amelyet Guilfordtól kaptam, majd megkérdezem, ami

leginkább foglalkoztat: – Megmondaná, Sir John, hogy mi lesz a sorsom? A várnagy lehangoltan, szomorúan válaszol. – Nem tudom, asszonyom. Becsületemre mondom, nemtudom, és ha tudnám, akkor is csak a tanács engedélyévelközölhetném önnel. Azt ajánlanám, hogy ne firtassa a jövőt.Éljen napról napra, és bízzon Istenben. Hagyja, hogy adolgok leülepedjenek, akkor majd tisztul a helyzet. Megértem, hogy ennél megnyugtatóbb szavakra senkitőlsem számíthatok. Megkérdem, mi történt Guilforddal és azanyjával. – Mindketten őrizetben vannak, és az áruló Dudley-t ishamarosan ideszállítják. – Megtudhatom, hol tartják fogva a férjemet? – Odaát a Beauchamp-toronyban. – Komor, szürkeközépkori kőépületre mutat, amely már külsőleg iselrettentő, és belül, ha eljön a tél, dermesztő hideg lehet. Ottraboskodni már magában is büntetés, még ha a foglyotnem fenyegeti is kivégzés. Mert Northumberlandnek, sőttalán még Guilfordnak is bizonnyal ez jut majd osztályrészül.Pedig hát nem volt-e ő is, akárcsak én, a becsvágyó ésgátlástalan lordok puszta eszköze? Gondolom, mi sem természetesebb, mint hogy magamis szorongva tűnődtem, nem küldenek-e engem is vérpadraaz általam kétségtelenül elkövetett felségárulásért. Ajózanész azt sugallja, hogy erre a kérdésre nemmel feleljek,de ma éjjel is ébren tartott a rettegés, mert helyzetem asötétség óráiban tárult fel előttem a maga teljesborzalmában. Sir John azonban éppen az imént tájékoztatottfogságomnak a Dudley-ékéhoz képest igazán kivételeskörülményeiről, így valamelyest megnyugodtam ésfelderültem. Az új királynőt irgalmas szívű hölgynek ismerik.Ellen asszonynak mesélte Sir John, hogy máris kegyeibefogadott több lordot, akik Northumberland kreatúrái voltak.

Talán az is igaz, amit nekem mondott, és Mária csak addigakar a Towerban őriztetni, ameddig az ország lehiggad, ésutána a legnagyobb csendben visszaenged az áldottismeretlenségbe. Istenem, imádkozom, hogy így legyen. Partridge mestert nemhiába nevezték el afogolymadárról: negyven év körüli gömbölyded emberke,pirospozsgás, kedélyes – hivatalához képest túlságosan isaz. Amikor meglát, térdet hajt, aztán gyorsan észbe kap, éskihúzza magát. – Erre, milady – mondja, és elvezet a legszebbhálószobához, amelyet felesége tovább szépített a padlóraterített, illatos füvekkel meghintett gyékénnyel és a ropogós,hófehér ágyneművel, amelyhez sárgásfehér hímzett takarójárul. A szekrény bőven elegendő a mostani helyzetemhezillő kevés ruhadarabnak, amely nem is utal rá, hogy kilenckurta napig Anglia királynője voltam. A rácsos ablak alattíróasztal és szék; az asztalon kancsó bor és egy ónkupa. – Remélem, megfelel, milady – mondja szorongva Mrs.Partridge, és mély bókot csap. – Semmi egyébre nincs szükségem. Köszönöm afigyelmességet. – A vacsora hatkor van – közli. – Remélem, megtiszteliszerény asztalunkat. – A legnagyobb örömmel – felelem. Éppen ekkor vonulbe Ellen asszony egy nagy zsákkal, és máris hozzálát aholmim kicsomagolásához. Mrs. Partridge magunkra hagy. – Igazán kedves szoba – jegyzi meg Ellen asszony. – Valóban az. – Már-már megkönnyebbedik a szívem. Afogság nem is lesz olyan szörnyű. Mindenesetre sokkalkellemesebb, mint amilyen tündöklésem napjaiban a palotavolt. És egy ideig egész jól fogom érezni magam ezekkel ajólelkű és jóindulatú emberekkel, ahelyett hogy továbbvergődnék azok közt, akik a romlásba taszítottak.Szabadságom és kiváltságaim elvesztése semmiség

ahhoz a megkönnyebbüléshez mérten, amely bűnhődésemily enyhe feltételei láttán eltölt. Még jobb kedvre derülök egy órával később, amikor SirJohn Bridges személyesen cipeli be könyveimet ésírószereimet. Arra gondolok: most aztán bőven jut időmolvasásra és tanulásra. Úgy érzem: a királynő őfelségéneksoha nem lesz nálam elégedettebb foglya! A Tower 1553 júliusa Partridge mester kötelességtudó szolgája a koronának.Velem szemben szigorúan tartja magát az udvariasságelemi szabályaihoz, de vigyáz, nehogy egyetlen szóval isérintse a ház négy falán kívül játszódó eseményeket. Mrs.Partridge viszont nagyon szeret pletykálkodni, és férjetudtán kívül – kapna is tőle emiatt! – számos hírt kotyog elEllen asszonynak és Mrs. Tilneynek, akikkel egykettőrebizalmas barátságba került. Így tudom meg, hogy Northumberlandet Cambridge-benletartóztatták, és nagy szégyenére fogolyként szállítottákvissza Londonba, ahol négy fiával, Warwickkal, Roberttel,Ambrose-zal és Guilforddal együtt a Beauchamp-toronybazárták. Érkezése napján én is hallottam a nagy sürgést-forgást – most már azt is tudom, mi volt az oka. Egy-két nappal később Mrs. Partridge elárulja, hogyNorthumberland hercegné kiszabadult, és Newhall-basietett, hogy a királynő elé borulva esedezzen férje életéért.Később tudjuk meg, hogy Mária nem volt hajlandó fogadni;anyámnak viszont engedélyezett egy audienciát.

Frances Brandon, Suffolk hercegné

Newhall, Essex 1553 júliusa Oktalanság lett volna, hogy nyugton megüljek Sheenben,várva, hogy mikor zörgetnek be a fegyveres őrök aletartóztatási paranccsal. Soha nem voltam passzívtermészet, és úgy éreztem: tennem kell valamit, hogyelhárítsam a közelgő veszélyt. Midőn már nem bírtamtovább a feszültséget, Henry minden óvása ellenéremegnyergeltem a lovam, és mindössze egyetlen fegyveres,valamint egyik hölgyem kíséretében Essexbe nyargaltam,hogy könyörögjek unokatestvéremnek, a királynőnek:legyen irgalmas a családomhoz. Amikor térdre borulok a bíborba öltözött, felékszerezett,de kőmerev arcú uralkodónő előtt, meg sem próbálomleplezni rettegésemet. – Esedezem felségednek, hogy végtelen jóságában ésirgalmában kímélje meg férjem őlordságát és ártatlanleányomat! Mária zordul mér végig. – Felségárulást követtek el – mondja azon az érdesférfihangján. – Ha minden a szándékuk szerint történik,most nem ülnék itt. – Nem volt más választásuk, asszonyom! – kiáltom.Háruljon csak a bűn minden terhe Northumberlandre! Nekimindegy, így is, úgy is kivégzik. Ő rántott magávalbennünket, hát lakoljon érte? – Felség – folytatom hevesen –, gyanítottuk, hogy azáruló Northumberland lassan ható méreggel tör felségednéhai öccse, a király életére, és attól féltünk, velünk – az énurammal, a lányaimmal és velem is – elbánik, ha nemvágunk jó képet a mesterkedéseihez. Mária megdöbben.

– Tudja ezt bizonyítani? – kérdezi éles hangon.Elhatározom, hogy mindent egy lapra teszek fel, noha ilyenmagas tétre még soha nem játszottam. – Jane lányomon kétszer is kiütköztek mérgezésre utalótünetek, amelyek nagyon is hasonlítottak a megboldogultfelség tüneteire. Az is tény, hogy a patikárius, aki a mérgeta királynak adagolta, lelkifurdalásától űzve a minapmegölte magát. (Isten bocsássa meg ezt a hazugságot,fohászkodom magamban. Ha a szóbeszédnek hihetünk, ezaz én mesém úgyis közelebb jár az igazsághoz, mint aztbármelyikünk sejtené.) Ha a néhai felség testét felnyitnák,megtalálnák a nyomokat, erre megesküszöm. – Nem hiszem, hogy erre szükség lesz – mondja akirálynő, akit szemlátomást megráztak a hallottak. – De havalóban úgy történt, ahogy elbeszélte, kétségkívül nagyveszélyben voltak. Northumberland gonosz, kegyetlenember. Rajta sajnos aligha segít a megváltás. – Elhallgat,töpreng, és közben a nyakán függő díszes keresztteljátszik. Milyen dühös lenne Jane e feszület láttán,gondolom, holott e pillanatban ez igazán mellékes. A királynő feláll, így adja tudtomra, hogy én isfelemelkedhetek a térdelésből. – Látom, Frances, hogy valóban lehetetlen helyzetbekerült. Nyugodjon meg, nem fogom bántani sem a férjét,sem a lányát. Menjen csak haza Sheenbe, nincs mitőlfélnie. Igaz, az ura ellen letartóztatási parancsot adtunk ki,de ha kegyelmet kér, szabadlábra fogjuk helyezni. Isten atudója, hány tanácsos keveredett még ebbe az ügybe; nemhelyezhetem vád alá a főnemesség túlnyomó részét. AmiLady Jane-t illeti, ő szándékom szerint egyelőre aTowerban marad. Gondját viselik, semmiben sem szenvedhiányt. Érthető okokból nem szeretném, ha kapcsolatottartana fenn barátaival és korábbi támogatóival, és aztkívánom, hogy most megfogadja: sem ön, sem a hercegnem próbál leveleket vagy üzeneteket becsempésznihozzá. Ha a dolgok leülepedtek, majd megfontolom a

hazaküldését. – Asszonyom, ezennel megfogadom – jelentem kieltökélten. Istennek hála: valamennyien megmenekültünk.Visszatekintve úgy érzem: igazán szépen helytálltam.Mostantól türelmesen várakozhatunk, hogy a királynőparancsot adjon Jane elengedésére. Mindent egybevetvevalóságos csoda, hogy ilyen ép bőrrel megúsztuk ezt akalandot. Mária állja a szavát. Az uram szűk három napot tölt aTowerban, mielőtt szabadlábra helyezik. Biztosra veszem:most már hamarosan Jane is szabadul.

Lady Jane Dudley

A Tower 1553. augusztus 3. Még nem is pirkadt, máris sereglettek az emberek aTower területére. Emeleti ablakomból jól látom őket:egyszerű polgárok, valamint a Tower tisztségviselői, őreiés testőrsége. Később udvaroncok is érkeztek, lordok,ladyk; sok köztük az ismerős. Mind az új királynőt akarjáklátni, aki ma vonul be teljes uralkodói pompával Londonba,és estére berendezkedik a Towerban. Ennyit még azáltalában oly szűkszavú Partridge mester is elárult, sőthozzátette, hogy őfelsége két hétig szándékozik apalotában időzni. Bizonyára azokban a szobákban száll majd meg, aholén is laktam… Vajon a hálószobában eszébe jut-e, hogy énis itt raboskodom? Sajnos valószínűbb, hogy arra gondolmajd: jogcím nélkül háltam ebben az ágyban. Ellen asszony Mrs. Partridge-tól hallott azokról akatolikus foglyokról, akik Edward király uralkodásánakéveit a Towerban töltötték. Nemrégiben hajszál híjánkerülték el Northumberland pallosát: a herceg olyansürgősen akart belőlem királynőt csinálni, hogy elfelejtettealáírni a halálos ítéleteket. Köztük van az öreg Norfolkherceg, valamint Gardiner winchesteri püspök; maszemélyesen a királynő fogja visszaadni szabadságukat.Eljátszom a vad ábránddal, hogy én is a szabadulók köztlehetek, de az órák múlnak, és engem nem szólítanak, ígyhát leteszek erről a reményről. Elszántan próbálomleküzdeni a csalódást – hát persze, az időpont még korai,mit is képzeltem? Hogy megnyugodjak, egy latin költeményfordításába kezdek, de a kívülről beszűrődő zajok elterelikfigyelmemet. Amikor késő délután távoli trombitaszóharsan, és a Tower kikötőjénél fülsiketítőn dörögnek azágyúk, lemondok a munkáról, és az ablakhoz sietek. A

kőpárkányon kihajolva iparkodom, hátha a hatalmastömegen túl sikerül megpillantanom a királynőt, de ez hiúremény. Túl sok akadály állja el a kilátást, és a tolongás istúl sűrű. Ekkor odalentről izgatottan integet valaki: Partridgemester adja tudtomra, hogy tűnjek el az ablakból.Megjelenésem, úgy látszik, felkeltette az emberekkíváncsiságát; sokan közülük bizonyára azt is tudják, kivagyok. Kelletlenül lépek hátrább, majd becsukom azablakot, és visszaülök a könyveimhez. Hamarosan elhal azéljenzés; eszerint vége a látványosságnak. Nemsokára visszatér Ellen asszony és Mrs. Tilney, akikMrs. Partridge társaságában figyelték a menetet, ésbeszámolnak a látottakról. – A királynő valóban irgalmas szívű hölgy – lelkesedikEllen asszony, és sokatmondó pillantást vet rám. – AmikorNorfolk herceget és a társait kivezették, és ők letérdeltekelé a kőkockákra, őfelsége sírt a meghatottságtól. „Ezek azén foglyaim” – mondta, és visszaadta szabadságukat.Higgy nekem, Jane, nincs rá okod, hogy félj tőle. Elmosolyodom, de megnyugvásom korántsem teljes.Akik ma szabadultak, mind katolikusok… De errőlhallgatok, mert nem akarom elrontani dajkám örömét.Mária nem mondta meg, mikor enged el, és a szívemkihagy egy ütemet, amikor ráeszmélek: akár hosszú éveketis tölthetek itt, sőt talán az egész életemet. Könyörgök hátIstenhez: terjedjen ki a királynő híres könyörülete egy olyanfogolyra is, akinek vallása és származása nem a kedvérevaló.

Mária királynő

A Tower 1553 augusztusa Ma fogadom először kihallgatáson Simon Renard-t,szeretett unokafivérem, a császár új követét. Tudom jól,hogy Károly támogatni kíván az előttem álló nagyfeladatokban, és Isten a megmondhatója, mennyirerászorulok a támogatásra. A hónap elején az államtanácshivatalosan is kinyilvánította hódolatát; persze önelégültekés magabiztosak, hiszen tisztában vannak vele, hogy haforma szerint a bitorló Johanna híveinek nem bocsátok ismeg, valamennyi lordot nem idegeníthetem el magamtól,mivel rájuk szorulok. Természetesen jelképes formábanéreztettem neheztelésemet, de végül minden egyestanácsosnak csókra nyújtottam a kezem, ami roppantulmegörvendeztette őket. Néhányan még el is sírták magukata meghatottságtól és a megkönnyebbüléstől. Mostanra már visszatért a tanácskozóasztalhozWinchester és Pembroke is, akiket rövid időrebebörtönöztem. Pembroke sietve érvénytelenítette fiának abitorló húgával kötött házasságát, és, mint hallom, a lányt kiis utasította házából. Most kegyvesztetten és elkeseredvegubbaszt Sheenben a szüleinél. Valaki azonban feltűnően hiányzik a tanács üléseiről:Thomas Cranmer, akit nem méltatok a canterburyi érsekbüszke címére. Őt tartom felelősnek apám és szent életűanyám házasságának felbontásáért, és ő volt az eretnekprotestantizmus angliai meghonosításának egyik legfőbbeszköze. Hamar elbocsátottuk hivatalából, és jelenlegbörtönben van. Most pedig itt áll előttem Renard, olaszos küllemű, nagyorrú, de takaros emberke. Diplomatához illő tiszteletettanúsít irántam, de úgy hallottam, nagy erkölcsi bátorság éskemény, határozott nézetek jellemzik. Károly jól választott.

– Melegen üdvözlöm, követ úr – mondom mosolyogva –,és nyíltan megvallom, önbe helyezem minden bizodalmam.Nemcsak azért, mert összekötő kapocs köztem ésszeretett anyám hazája között, hanem azért is, mert tudom,hogy hűséges lesz hozzám és a katolicizmus ügyéhez. – Remélem, rászolgálok majd felséged kegyére. Higgyeel, tőlem telhetően mindent megteszek majd, hogyszolgáljam érdekeit, még akkor is, ha nem mindig alegkönnyebb utat javaslom. Elértem a célzást. – Beszéljen, kérem, teljes nyíltsággal! Renard arca váratlanul elsötétül. – Asszonyom, nagyon nyugtalan vagyok. Bocsássonmeg őszinteségemért, de úgy érzem, hogy az elmúlthetekben felséged a kelleténél jóval irgalmasabbnakmutatkozott. Minden fejedelemnek szép erénye az irgalom,de néha hasznosabb, ha az árulók megbüntetésében nemismer könyörületet. Vannak bizonyos személyek, akiksúlyosan veszélyeztetik felséged biztonságát – azt hiszem,nem szükséges megneveznem őket… – Én teljes őszinteséget kértem excellenciádtól –szakítom félbe. – Nagyra becsülöm tanácsait, éstermészetesnek tartom, hogy mindaz, ami e helyiségbenelhangzik, a kettőnk titka marad. – Nos, asszonyom, akkor kimondom: Northumberlandre,Suffolkra, Guilford Dudley-ra és mindenekelőtt Lady Jane-re gondolok. Az ő esetükben példát kell statuálni, vagyismindnyájukat hóhérkézre kell adni. Kényelmetlen csend támad. Annyira reménykedtem,hogy ezt nem fogja követelni… – Követ uram, Lady Jane kivégzésére nem adhatokengedélyt. Ártatlan eszköz volt könyörületet nem ismerőférfiak kezében. – Úrnőm! – fakad ki ekkor szenvedélyesen a követ. – Azilyen gyengeség végzetes következményekhez vezethet!

Meglehet, hogy az ifjú hölgy ártatlan, de ameddig él,mindenkor vezércsillaga lesz a protestáns lázadóknak vagyaz olyan személyeknek, akik azt képzelik, felséged részérőlsérelem érte őket. – Ezzel nem érthetek egyet. Minden hírforrás megerősíti,hogy Lady Jane-re ráerőszakolták a koronát, ő maga sohanem tartott rá igényt. És szent meggyőződésem, hogy sohanem bujtogatna lázadásra ellenünk. – Nos, meglehet, hogy személyesen nem tenne ilyet. Demások annál inkább készek lennének rá, s az ő nevét írnákzászlajukra. Már a származása is elegendő ok rá, hogyelítéljük. – Én nem így gondolom. Ne feledje, milyen gyérlelkesedés fogadta trónra lépését. Most pedig nagyínségében honnan szerezne támogatókat? – A mindenkori elégedetlenek köréből, úrnőm. Felségedtrónra léptét örömujjongással üdvözölte a nép, de ez a maihév hamar kialszik majd. Felségedre nehéz döntésekvárnak, amelyek idővel megosztják az alattvalókat. Higgyeel, ebben az Istentől elhagyott országban aligha fogadjamajd osztatlan helyeslés az igaz hit visszaállítását. – Úgy vélem, követ úr, ön fölöslegesen emészti magát.Amikor alattvalóim táboromba sereglettek, nagyon jóltudták, milyen vallást követek, és tisztában voltak trónralépésem várható folyományaival. Számomra éppen ez jelzi,hogy szívük mélyén boldogan térnének vissza az igazhithez. De azért részben megfogadom tanácsát. Az árulóNorthumberlandet vérpadra küldöm. Suffolknak mármegkegyelmeztem – a szavamat nem másíthatom meg.Guilford Dudley fiatal, és akárcsak Lady Jane, ő is vakeszköz volt apja kezében. Mindketten biztos őrizet alattmaradnak a Towerban. De a halálukat nem rendelhetem el. – Felséged túlzásba viszi az irgalmat – ismétli megcsüggedten Renard. Elnéző jóindulattal válaszolok.

– Ha mindenkit kivégeztetnék, követ úr, akinek köze voltehhez a mostani felségáruláshoz, igencsak kevésalattvalóm maradna. – Lám, felség, akarva-akaratlan igazat ad nekem! Hátezért nem hagyhatja életben Lady Jane-t! – Bele kell törődnünk, hogy ebben a kérdésben nemértünk egyet. – Felemelkedem. – Fájlalom, hogy csalódástokozok önnek, de ártatlan vért nem onthatok. És Lady Janeügyében ez az utolsó szavam.

Lady Jane Dudley

A Tower 1553 augusztusa A hónap közepén a királynő a Towerból Richmond-baköltözött; távozását mindjárt tudatta velem a hirtelen beállócsend és nyugalom. Néhány nappal későbbNorthumberlandet a Westminsterben bíróság elé állították,és halálra ítélték. Úgy értesültem, hogy gyáván térdre hullott,siralmasan zokogott, és minden bűnét beismerveesedezett irgalomért. Könyörgése azonban nem találtmeghallgatásra. Ekkor végső kísérletképpen azzal akarta meglágyítani akirálynő szívét, hogy nyilvánosan bejelentette a katolikushithez való visszatérését, ám ez is hiábavalónak bizonyult.Ma kellett vérpadra lépnie. Ablakomból nézem, ahogymegcsonkított, zsákvászon alá rejtett testét a Tower Hillről aSt. Peter ad Vincula kápolnájába viszi a szekér. Ottnyugszik majd Boleyn Anna, Howard Katalin és hajdaniősellensége, Somerset, a lord protector társaságában. – Imádkozom érte – mondom Ellen asszonynak. –Nemcsak a hazáját árulta el, hanem Istent is, engem pedigromlásba taszított, de a lelke megváltásra szorul. Attólfélek, már most is a pokol kínjai marcangolják. – Méltó büntetésben részesült mindazért, amit elkövetett– feleli a dajkám. – Én nem tudom megbocsátani, amitveled művelt. De azért én is imádkozom majd érte. Térdre borulunk, mialatt a nyitott ablak alatt amacskaköveken tovacsattog a véres terhétől megszabadultszekér. Később Sir John Bridges keres fel. – Jó hírek, asszonyom! Őfelsége a királynő úgyrendelkezett, hogy fogsága körülményein enyhíteni kell.Mostantól sétálhat a falakon belül, hogy friss levegőhöz

jusson, és ilyenkor a férjével is találkozhat; bizonyáramegérti, hogy a házon belül nem fogadhatja. – Borongósanmulatok magamban ezen a tilalmon: mintha bizony az volnaleghőbb vágyam, hogy Guilford teherbe ejtsen! A sajáthelyzetem se óhajtom nehezíteni, nemhogy a királynőét! – Tolmácsolja, kérem, alázatos és hálás köszönetemőfelségének – mondom jámborul. Sir John nem válaszol. Kötelességéhez illő éberséggelnézi át az íróasztalomon heverő irományokat, majdhomlokát ráncolva emeli fel az egyiket. – Hát ez micsoda? – kérdi. – Vitairat Róma püspöke ellen – válaszolom némilegkihívón. Ha Northumberland nyúlszívűnek bizonyult is, énsoha nem fogom megtagadni elveimet. – Nem hinném, asszonyom, hogy tőlem kellenemegtudnia, hogy most, amikor a királynő minden erejével akatolikus hit restaurációjára törekszik, az ilyenfirkálmányok, dőreségükön és hiábavalóságukon túl, súlyosveszélybe sodorhatják. Ki kell mondanom, hogy kegyednekszámos rosszakarója van. Az ilyen iromány, ha valaki anyomára bukkanna, mennyei manna lenne ellenségeinek,és a mérleget akár a kegyed terhére is billentheti. Jelenhelyzetében bölcsen tenné, ha a nézeteit megtartanámagának. – De mit is képzeltél, gyermekem? – jajdul felrémüldözve Ellen asszony. – Csillapodjék, asszonyság! – inti le Sir John. – Afiatalok hajlamosak a meggondolatlan szókimondásra.Látom ezt a magam gyermekein is, akik hasonló korúak,mint az úrnője. Azt hiszik, mindent tudnak, ésmegváltoztathatják a világot. A mi dolgunk, idősebbeké ésbölcsebbeké, hogy némi józanságot verjünk abba atudatlan fejükbe. Megnyugtathatom, hogy a fenti ügy nemfog kiszivárogni e szoba falai közül, de kegyednek, LadyJane, azt ajánlom: szakadjon el az ilyen kényes és vitatott

kérdésektől, és inkább kézimunkázzon, ahogy másnemeskisasszonyok szokták. Akkor nem keveredik továbbikellemetlenségekbe. Arcomról alighanem leolvasható felháborodásom, mertEllen asszony ingerült hunyorgással int hallgatásra. Deidegeimet felborzolja a méltánytalanság. Olyan kevéselfoglaltságom akad; miért ütköznek meg azon, hogyhasználni akarom az eszem, amellyel Isten ajándékozottmeg? Megteszek én mindent, amit a királynő óhajt, csakegyet nem: soha nem fogok áttérni a katolikus vallásra.Adja hát meg Isten, hogy ezt soha ne is kérje tőlem. Sir Johnnak természetesen igaza van: meg kelltanulnom, hogy befogjam a szám, és nézeteimetmegtartsam magamnak. Érzem, hogy a javamat akarja, ésőrültség lenne, ha vitába szállnék vele, és kockára tennéma jóindulatát, vagy nem fogadnám meg jó szándékútanácsát. Hiszen akár be is árulhatott volna afeljebbvalóinál… Jaj, csak ne vallana oly avítt, konzervatívnézeteket! A mellvéd vonalát követő séták jótéteménye sajnos nemegyértelmű. Csodálatos élmény újra élvezni a friss levegőtmeg a napsütést, arcomon érezni a langyos nyári szellősimogatását, de annál nyomasztóbban hat rám a mélabúbasüppedt Guilford társasága. A régi kényelmetlenfeszültség, a hajdani sérelmek emléke most is közénktolakszik; nem tudom elfelejteni, amit művelt velem, és azapjáért viselt őszinte gyásza még kínosabbá teszikapcsolatunkat. Ő egyfolytában szükségét érzi, hogyNorthumberlandről beszéljen, de akárhogy szánom őt merőemberbaráti jóakaratból, nem tudom együttérzésselhallgatni ömlengését. Inkább taszít a nyomorúsága, és nemsikerül ajkamra vigasztaló szavakat erőltetnem. Rendeskörülmények között, ha olyan emberrel találkoznék, akivalamelyik szerettét gyászolja, átölelném, megveregetnéma vállát, leitatnám a könnyeit. De Guilford megérintésénekpuszta gondolata is elviselhetetlen számomra. Viszolyogtat

az emlék, ahogy meztelenül, bemocskolva feküdtem azágyában, és szánakozásom ellenére sem tudok osztoznibánatában. A helyzeten az sem változtat, hogy őt sokkal szigorúbbkörülmények között tartják fogva. Őt és fivéreit, egykivégzett felségáruló fiait, rideg kőfalak közé zárták, ésminden kényelmet megtagadnak tőlük. – Mint előttünk már annyi sorstársunk, mi is azzal ütjükagyon az időt, hogy feliratokat meg a nemesi jelvényeinketvéssük a falakba – meséli. – Én a te neved karcoltam oda. Ámulok és bámulok. Férjemről lemállott a hajdanikevélység. Nagyhatalmú atyjától, társadalmi helyzetétől,gazdagságától és szabadságától megfosztva szinteösszetöppedt, és megrendítő, ahogy belém kapaszkodik,tőlem vár vigaszt és gyöngédséget. Sajnos nincs mitnyújtanom neki, ahhoz túlságosan is megsebzett ésmegalázott. Mégis: azzal, hogy a nevemet kőbe véste, talánjóvá akarta tenni mindezt. – Köszönöm – mondom sután. – A feleségem vagy – toldja meg panaszosan. – Ez igaz. – És mi elháltuk a házasságunkat, tehát nem bonthatjákfel úgy, mint a húgodét. Hallgatok. – Nagyon sajnálom, hogy olyan durván bántam veled –mondja ekkor csöndesen. – Méltatlanság volt. A megbocsátás szavai a torkomon akadnak. Erőszakosegyüttléteink sebei még frissen sajognak. – Nem lehetne, hogy… Nem lehetnénk jó barátok? –kérdezi. – Ugyanabban a kutyaszorítóban vagyunk.Egyikünk sem tudja, mit tartogat számára a jövő. Már haegyáltalán van jö… – Feltoluló könnyei miatt benne reked aszó. Nem tudom, mit feleljek. Megkönnyebbülésemre odalépaz őr, és közli Guilforddal, hogy a sétára kiszabott időnek

vége. Amikor elbotorkál, nem néz vissza. Bizonyáraszégyelli, hogy kétségbeesésében férfiatlanul viselkedett. Este van. Most is szokásos díszhelyemen ülökPartridge-ék asztalánál. Egész vacsora közben a királynőházasságáról folyik a szó. London-szerte rebesgetik, hogyaz ifjú Edward Courtenayhez akar nőül menni, aki aPlantagenetek ivadéka, és egyike volt azon foglyoknak,akiket Mária szabadított ki a Towerból. Serdülőkora ótatengődött a börtönben, holott egyetlen bűne az volt, hogy azereiben királyi vér kering. – Nagy tudású ifjú – jegyzi meg Mrs. Partridge. –Börtönévei zömét a tanulásnak szentelte. – Ez igaz, kedvesem, de a lovat nem tudja megülni – vetiellen a férje. – Sok mindent kell még elsajátítania, mielőttmagabiztosan mozogna az udvarnál. És ha a királynőmeghallja, hogy kárpótlásul az elvesztegetett időértSouthwark valamennyi bordélyát sorra járta – mármegbocsásson szókimondásomért, Lady Jane –, alighaesik több szó erről a házasságról. Vacsora után Sir John Bridgest jelentik be. Szokatlanulkomor az arca. – Asszonyom, rossz hírekre kell felkészülnie. Őfelsége akirálynő utasítására közölnöm kell önnel, hogy az ön ésLord Guilford Dudley pere hamarosan tárgyalásra kerül. –Látván, hogy rettenetemben elsápadok, és hallván, ahogyEllen asszony feljajdul ijedtében, gyorsan hozzáteszi: – Ámkülönleges nyomatékkal utasítottak, hogy közöljem,miszerint a bíróság ugyan minden bizonnyal bűnösnek ítéli,ám utána királyi kegyelemben részesül. A tárgyalás pusztaformaság lesz, a császári követ megnyugtatására. Sikerült gyorsan visszanyerni önuralmamat.Mindazonáltal szörnyűséges pillanatot éltem át, és a szívemmég most is vadul kalapál. – És mikorra tűzték ki a tárgyalást, Sir John? –kérdezem.

– Az időpontot még nem jelölték ki, asszonyom, demihelyst értesülök róla, közölni fogom önnel. Mosolyt erőltetek az arcomra. A derék úr soha nem fogjamegtudni, mekkora erőfeszítésembe került. – Dicsértessék az Úr, amiért ilyen irgalmas szívűkirálynőnk van! – jelentem ki mélységes átéléssel. A Tower és a Guildhall, London 1553. november 14. Nagy gonddal öltöztem fel. Az alkalomhoz tökéletesenillik a fekete bársony és a fekete borostyánnal díszítettfekete selyem főkötő. Szerény, egyszerű megjelenésemmelmagam vagyok a megtestesült ártatlanság. Úgy mondták, akirálynő ragaszkodik a méltányos és elfogulatlantárgyaláshoz. A tanúk szabadon, félelemtől ésrészrehajlástól mentesen tehetik meg vallomásaikat, ésLord Morgant, a főbírót is utasították, hogy pártatlanulalkalmazza a törvényt. – Őfelségének – közölte a várnagy – az a kívánsága,hogy minden, ladységedre nézve kedvező tanúvallomásnyilvánosságot kapjon. Guilfordon és rajtam kívül ma egy további vádlott isbíróság elé áll. Haza- és felségárulással vádolják Cranmerérseket is, és velünk együtt őt is átszállítják a Guildhallba.Nagyon sajnálom szegény öregembert, aki két évtizeden átvolt angol földön a protestáns hit bajnoka. Ő írta a Book ofCommon Prayert, ezt a gyönyörű, de újabban betiltottimádságoskönyvet, amely a megreformált angol egyházelső lépteinek volt vezérfonala. Elviselhetetlen számomra a gondolat, hogy Cranmermegannyi jótéteményét most lerombolják, de mindhiába:immár napnál is világosabb, hogy Mária királynő visszakívánja terelni az országot a római akolba. Hiába hirdetettteljes vallásszabadságot, számos protestáns külföldremenekült, és a katolikus újjászületés jelei mindenfeléburjánzanak. Az oltárokra, mint hallom, visszakerültek a

feszületek, a templomokban újra miséznek. E hónap elején a királynőt eljegyezték a spanyolországiDon Felipével, Károly császár fiával és örökösével. Ez aFülöp, túl azon, hogy idegen az országunkban, egyszemélyben egész Európa legfanatikusabb katolikusfőméltósága, és ő kezdeményezte ama iszonytatóautodafékat – vagyis hitbéli aktusokat, ahogy nevezik őket–, amelyek keretében elvhű protestánsok és hitehagyottkatolikusok százait égették meg elevenen a máglyán. Nemén vagyok az egyetlen, akit elkeserít e házasságperspektívája. – A legtöbben, még jó néhány főúr is, nyilvánosantiltakoznak a frigy ellen – jelenti Ellen asszony, aki majdnemnaponta kijár a Towerból, és minden fejleményről értesül.Sokak szerint akár még az inkvizíciót is bevezethetikAngliában, és a közvélemény attól fél, hogy királyságunk aspanyol császári birodalom puszta függeléke lesz. Ma alondoniak dühös ellentüntetést rendeztek, és Ellen asszonyúgy hallotta, még az államtanács néhány tagja isaggodalmának adott hangot, de az a hír járja, hogy akirálynő a bolondulásig beleszeretett Fülöp arcképébe, nomeg a lehetőségbe, hogy anyjának egyik közeli rokonávalléphet frigyre. Máriától a sors túl hosszú ideig tagadta megmindazt, amire szíve mélyén vágyik – a házasságot, azanyaságot –, így hát nézetem szerint nincs sok remény rá,hogy figyelembe vegye a tiltakozásokat. Úgy mondják:immár visszavonhatatlanul elkötelezte magát. Amikor beszállok a bárkába, Sir John Bridges kezébekapaszkodom; ő vigyáz rá, hogy megőrizzemegyensúlyomat. Mögöttem jön Guilford, s őt követi az érsek,aki öregnek és megviseltnek látszik a novemberi ködben.Ellen asszony és Mrs. Tilney már a kabinban ül, hogygondomat viselhessék. Az evezősök ellökik a parttól abárkát, s megindulnak fölfelé a folyón. Bámulatos, milyenügyesen kelnek át a London híd alatti zúgón. Négy hónapóta most mozdulok ki először a Towerból; és négy hét telt el

a tizenhatodik születésnapom óta… Percek múlnak el, és a bárka már ki is köt a Templelépcsőinél. A rakparton alabárdosok sorakoztak fel, őkkísérik majd a foglyokat a Fleet Streeten, a Ludgate Hillenés Cheapside-on át a Guildhallig. Az út mentén újabbalabárdosok állnak őrt, és visszaszorítják a tömeget,amelyet a személyem, nagy meglepetésemre, a helyszínrevonzott. Akármilyen meglepő: a hangulatuk nemellenséges. Bár szótlanul figyelnek, mintha bizonyosrokonszenv áradna felém. Sir John társaságában, lehajtott fejjel lépegetek,szemem a kis imakönyvre szögezve, amelyet kinyitva tartokmagam elé; egy másik imakönyv láncon csüng alá aderekamról. Ma nem viselek magasított talpú cipőt, amelynagyobbnak tüntetne fel, és a fejem épphogy a várnagyválláig ér. Mögöttem társalkodónőim jönnek, utánukkövetkezik az ugyancsak feketébe öltözött, riadtnak éserőtlennek látszó Guilford, utolsónak pedig az érsek. A Guildhall előtt újabb őrség posztol. Itt várakozikőlordsága, a fő ítéletvégrehajtó is, válla fölé emelve rituálisbárdját. Amikor közeledem az épülethez, a bárd élételfordítja tőlem. A hatalmas teremnek gyönyörű festett üvegablakai ésmagasba törő boltívei vannak. Mi hárman a vádlottakpadjánál állunk, szemközt – ahogy előkelő születésűbűnösök esetében illendő – a csupa főrendbőlösszeválogatott bíróság. A kiemelt főhelyen ül, éppenAnglia címere alatt, Lord Morgan, a főbíró. Felolvassák avádiratot, majd sorban szólítják a tanúkat. Számosanmegerősítik, hogy mennyire vonakodtam a koronaelfogadásától, a jól ismert tényeket azonban már senki semegészítheti ki új elemmel, a vádlottak pedig – így írja elő atörvény – nem szólalhatnak meg a maguk védelmében. A ceremónia elég gyorsan lepereg. Bár felkészítettek rá,mégis rémülten hallgatom, ahogy a főrendek egyhangúlagmindhármunkat bűnösnek nyilvánítanak, és a főbíró zord

szavai csak fokozzák rettegésemet. – Lord Guilford Dudley, ön bűnösnek találtatottfelségárulásban. A bíróság arra ítéli, hogy felakasszák,kizsigereljék és felnégyeljék, a királynő tetszésétől függően.Az Úr legyen irgalmas lelkéhez. Guilford eredetileg is sápadt arca hamuszürke lesz, ésegész testét remegés rázza. A karjára teszem kezem, hogyerőt öntsek belé, de őlordsága, a főbíró rajtakap, éshelytelenítőn ráncolja a homlokát. – Lady Jane Dudley – folytatja –, önt ugyancsakelmarasztalták felségárulásban. A bíróság arra ítéli, hogy aTower Hillen a királynő tetszésétől függően vagy elevenenmegégessék, vagy a fejét vegyék – és az Úr legyenirgalmas lelkéhez. A mondott lélekben olyan rettegés ébred, hogy alighallom, amint szegény Cranmert is máglyahalálra ítélik.Hatalmas akaraterővel őrzöm meg látszólagosnyugalmamat, bókolok a bírák és a főrendek előtt, ésengedelmesen hagyom, hogy elvezessenek. A hóhérbárdjának pengéje most felém fordul; így tudatja a várakozósokasággal, hogy halálra ítéltek. A visszaút elmosódott képként úszik tova előttem.Érzéketlenül hagynak mind Guilford könnyei, mind Cranmercsendes belenyugvása – előtte még csak a kegyelemreményét sem csillantották fel –, mind hölgyeim némafájdalma. Elhatalmasodik rajtam az iszonyú tudat, hogyhalálra, mégpedig borzalmas kínhalálra ítéltek, és köztemmeg a rettentő vég között csak a királynő pillanatnyitetszése áll. Kétségbeesetten próbálom győzködnimagam, hogy ebbe az ígéretbe kell kapaszkodnom, hiszenőfelsége becsületes, tisztességes nő. Valahányszor azeddigiekben dolgom volt vele, bizonyságot tett igazságosés könyörületes szándékairól, és ezt nem szabadelfelejtenem. Nem tépelődhetem azon, hogy mi történnék,ha Mária királynő meggondolná magát. Amikor azonban visszaérkezem a Towerba, elszabadul

minden félelmem. Nem mennek ki a fejemből őlordsága, afőbíró szavai, amelyek csak a máglya vagy a bárd közöttengednek választást. Sírva, reszketve kuporgok azágyamon. Amikor a feldúlt Ellen asszony belátja, hogyminden érve hatástalan, sietve hozzánk kéreti a várnagyot. – Asszonyom, bíznia kell a királynő szavában – jelenti kimély meggyőződéssel Sir John. – A per csupánelkerülhetetlen formaság volt. Őfelségének nem állszándékában, hogy ön ellen további lépéseketfoganatosítson. Teljes bizonyossággal mondhatom, hogykivételes jóindulattal van ön iránt, tehát szedje összemagát. A félelme alaptalan. Mosolya megnyugtatóan őszinte. Máris lecsillapodtam,és bizakodóbban, már- már derűlátón nézek a jövőbe. – Hiszen ártatlan vagy, Jane – csitít Ellen asszony is. –Semmi olyat nem tettél, amivel rászolgálnál erre az ítéletre. – Nem lett volna szabad elfogadnom a koronát… –suttogom. – A királynő tudja, hogy kényszerrel vették rá – biztat SirJohn. – Kegyelmet ígért az ön számára. Egy darabigazonban még várnia kell, nincs szükség másra, csak némitürelemre.

Mária királynő

Whitehall palota 1553 decembere Renard áll előttem, arcára rádermedt az aggodalom. – Én továbbra is kitartok a könyörület mellett – jelentemki. – Lady Jane meg a férje egyelőre a Towerban marad,de kellő időben, vagyis ha majd testemből örökösöksarjadtak – belevörösödöm a gondolatba, hogy ez mimindennel járna –, fontolóra veszem a szabadulásukat. – Eszerint, asszonyom, azt kell közölnöm urammal, acsászárral, hogy Lady Jane-t nem végzik ki? – Közölje csak bátran excellenciád. Az élete nem forogveszélyben, noha vannak, akik ezt ugyanúgy rosszallják,mint ön. A puszta felebaráti szeretet is ezt követeli tőlem. Úgy néz rám, mintha megháborodtam volna. Remélem,bele fog törődni, hogy elhatározásom végleges, és az ügyetezennel lezártam. Legnagyobb csodálkozásomra azonban Renard továbbkardoskodik az igaza mellett. – Asszonyom, bocsásson meg kendőzetlen szavaimért,de ez színtiszta őrültség. A császárnak az a véleménye,hogy Anglia csak akkor lesz biztonságban, ha felségedmegszabadítja ezektől az árulóktól. Ne érzékenyüljön elzsenge koruktól. Amíg élnek, veszélyben a trónja. – Szólottam, követ úr, és adott szavamat nem másítommeg – közlöm éles hangon. – Különben is úgy érzem, anagyobb veszélyt Erzsébet húgom jelenti. Való igaz, hogyamióta elfoglaltam a trónt, végig mellettem volt, éskoronázásomnak senki sem örült jobban, mint ő, demindenféle átlátszó ürüggyel marad távol a miséktől, ésattól tartok, titokban azt tervezi, hogy nőül megy EdwardCourtenayhez. Ugye nem kell emlékeztetnem rá, hogymaga Courtenay is igényt tarthat a trónra. Nem és nem…

Erzsébet sokkal veszélyesebb, mint amilyen Jane Dudleyvalaha is lehet. – De úrnőm, ez maga a téboly! – Renard-nak szintehabzik a szája. – Ismét elnézést kérek a nyers beszédért,de kémeim jelentették, hogy Suffolk herceg, akit felségedoly könnyelműen büntetlenül futni hagyott, a jelek szerintlázadást forral. Az is tudomásomra jutott, hogy Lady Jane,elítélt felségáruló létére, asszonyom engedélyévelszabadon sétafikálhat a Tower környékén. Felség, ezsúlyos meggondolatlanság! Mi sem lenne könnyebb, minthogy az apja megszöktesse, és újra királynőként, azazfelséged vetélytársaként léptesse fel! – Lady Jane-t szigorúan őrzik – adom tudtára –, és aztsem hiszem, hogy a herceg komoly támogatástszerezhetne egy lázadáshoz. – Nagy hiba lenne, ha alábecsülné a tiltakozást, amelyetfelséged és Fülöp herceg tervezett házassága széleskörben kiváltott – figyelmeztet Renard. – Sajnálattal kellközölnöm, hogy számos alattvalója már elfordultfelségedtől. – Nos, ez vagy igaz, vagy sem, de elhatározásomon mitsem változtat – jelentem ki ellentmondást nem tűrőn. – Azén kezemen nem száradhat egy ártatlan gyermek vére. És ezzel elbocsátom a követet. Megfájdult a fejem, többokoskodást már nem bírok végighallgatni. Renard igazánmindent elkövet, hogy felőrölje ellenállásom, de éneltökéltem, hogy nem engedek álláspontomból. Ha az, amitSuffolkról állít, igaznak bizonyul – mindenesetre intézkedemszigorú megfigyeléséről –, akkor megkettőzöm a Towerőrségét. De természetemtől idegen a könyörtelenség, ésamíg az ellenkezőjére nincs okom, továbbra isengedélyezem, hogy Lady Jane kényelemben ésviszonylagos szabadságban éljen. Másfelől meglehet, hogyRenard-nak igaza van, és a Tower Hillt túl könnyűmegközelíteni. Talán bölcsebben tenném, ha nem vállalnéksemmilyen kockázatot…

Lady Jane Dudley

A Tower 1553 decembere Csípős hideg van, de én remekül érzem magam.Vérpezsdítő élmény szabadon kószálni a Towerkörzetében, böngészni az utcai árusok bódéinakkínálatában vagy elnézni a Temze szűnni nem akaróforgalmát. Őreim mindig kissé elmaradnak tőlem, ésvihorászva társalognak. Úgy tudom, Guilfordnak is engedélyezték az ilyenkiruccanásokat, de újabban már nem találkozhatunk. Akormány nem vállalja a kockázatot, hogy két elítéltfelségáruló, férj és feleség szökési tervet üssön össze.Engem ugyan nem bánt, hogy Guilfordot nem láthatom, ámérzek iránta valamelyes részvétet, hiszen ebben a zordtélben ő továbbra is a dermesztően hideg Beauchamp-toronyban sínylődik. Mr. Partridge arról számol be, hogytestileg-lelkileg megtörte a feje fölött lógó halálos ítéletgondolata. A kilátásba helyezett kegyelem továbbra is váratmagára, bizonyára még nem érett meg rá az idő. Nagy anyugtalanság a királynő és Fülöp herceg tervezettházassága miatt; a Tower Hillen azt rebesgetik, hogy a népforrong, és lázadni készül. Imádkozom, nehogy a zendülőkaz én nevemet írják zászlajukra. Amikor visszatérek szállásomra, ott már vár rám SirJohn Bridges. Udvariasan meghajlik, de barátságos arcánború ül. – Sajnálattal kell közölnöm, asszonyom, hogy ezeket aszabadtéri sétákat fel kell függeszteni – adja tudtomraminden bevezető nélkül. – Az államtanács egyelőre nemtartja kívánatosnak, hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzék.A tilalom mellett alapos okok szólnak, de bizonyáramegérti, hogy ezeket nem taglalhatom.

megérti, hogy ezeket nem taglalhatom. Mélységes csüggedés vesz erőt rajtam. Olyan boldoggátettek ezek a kis kirándulások! És oly hálás voltam e nemremélt kegyért… Mostantól ismét börtönömbe zárvagubbaszthatok, és ez a tudat alig elviselhető. Attól is félek,hogy az intézkedés rosszat jelent; visszafelé terel, aszigorúbb fogság felé, ahelyett hogy előre léphetnék, azígért szabadulás irányába. Nyomorultul meredek SirJohnra, ám ekkor a fejemben valami dörömbölés támad,és a világ megfordul velem. Elszörnyedve tapasztalom,hogy nem látom tisztán a derék urat. Mintha a látómezőmegy része kiesett volna… Egy székbe roskadok, éshunyorogva próbálok Sir Johnra összpontosítani – de arészleges vakság nem akar elmúlni. – Csak nincs rosszul, asszonyom? – kérdezi őszinteaggodalommal. – Nem látok tisztán! – jajongok. Ellen asszony és Mrs. Partridge hozzám sietnek, és aszememet vizsgálják. – Nem látni semmit – mondja fejcsóválva Ellen asszony.Mind körém tömörülnek, tanakodnak, vigasztalni próbálnak,ám a vak folt helyén egyszer csak fényesen csillogócikcakkos vonalak kezdenek keringeni, és szeszélyestáncuk immár egész látómezőmet kitölti. Szédülök, rosszulvagyok, és hiába kínálnak sörrel, egy korty sem megy le atorkomon. Lefektetnek. A hideg téli világosság sérti a szemem, ígyEllen asszony összehúzza a függönyöket. Félóra is eltelik,mire az ijesztő látászavar elmúlik, de még utána isreszketek, és az erőt mintha kiszívták volna tagjaimból.Magyarázat senkitől sem telik, mígnem visszatér Mrs.Tilney, aki Mrs. Underhillt kereste fel. – Ladységedet féloldali fejgörcs bántja, úgy bizony? –jelenti. – Néha engem is elkap ez a kórság. Kellemetlen, defélni nem kell tőle. Az anyám éveken át fejfájós volt, mégismegélte a hatvanat. Egy darabig csúnyán fog még sajogni,

de aztán hamarosan elmúlik. Csak félig-meddig hiszem el, amit mond, és csendesensírdogálok az ágyamon. Hamarosan csakugyan megfájdula fejem, jobban, mint ezelőtt bármikor, és egyrenyomorultabbul érzem magam. A fájdalmon kívül semmisem jut el a tudatomig, és többször is a vödörbe hányok,melyet Ellen asszony készségesen elém tart. Egy percresem tágít mellőlem, türelmesen üldögél az ágyon, és néhahűsítő, benedvesített ruhával törölgeti homlokomat. Másnap reggelre mintha minden bajom csodaszerűenelpárolgott volna, ám két nappal később újabb migrén veszelő, majd a hét folyamán még további kettő. Sir Johnannyira aggódik, hogy orvost hív. Az illető megerősíti Mrs.Tilney kórisméjét, de beismeri, hogy nemigen segíthet. – Az ilyen fejgörcsök néha együtt járnak a női ciklussal –fejtegeti. – Talán mostanában jött meg a vérzése? – Nem, uram. – A dolog történetesen úgy áll, hogyamióta ebbe az épületbe csuktak, elmaradt a havibajom. Az orvos részvéttel pillant rám. – Az is bizonyított tény, hogy a migrén összefügg a betegszorongásaival vagy az őt ért rendkívüli izgalmakkal. Valamennyien tudjuk, micsoda súlyos ítélet terhétvonszolom. – Az első roham – mondom halkan – akkor következettbe, amikor tudtomra adták, hogy a sétáimat szigorúankorlátozták. Az orvos a fejét csóválja, majd behívja a várnagyot. – Szakértői véleményem szerint ez az ifjú hölgyborzalmas feszültségben él, és ez betegíti meg. Bőségesés ízletes táplálkozásra, sok friss levegőre és lelki békérevan szüksége. Természetesen nem vagyok feljogosítva,hogy önnek, uram, tanácsokat osztogassak, de én az önhelyében tudnám, mit diktál a kötelességem. – Máris írok az államtanácsnak! – fogadja meg Sir John. A migrének megszűntek, áldassék érte az Úr. És azt is

Neki, valamint a királynő őfelségének köszönhetem, hogyismét kinn sétálhatok a friss levegőn, a várnagy kertjénekropogósra fagyott füvén. A séta hossza tőlem függ, akáraddig is a szabadban maradhatok, amíg kékre nemfagynak az ujjaim, és amikor visszatérek, hogy Mrs.Partridge tüzénél átmelegedjek, akkor is visszavágyom akertbe. Létezésem feltételei tehát jobbra fordultak, mégis levertvagyok. Tizenhat éves fejjel elszigeteltek a normális,mindennapi élettől. Velem vannak a könyveim, de immártöbbször is végigolvastam valamennyit, újakat pedig nemrendelhetek. Elfásultam. Vágyom valamire, de hogy mire,nem tudom. Lehet, hogy a szabadságra, de valami aztsúgja, másra, fontosabbra is. Egy napon, ha majd mindezvéget ér, vidékre szeretnék költözni, talán Bradgate-be,amely most mintha egy másik élethez tartozna. Ó, milyentermészetesnek vettem e régi élet minden mozzanatát…És milyen furcsa lenne most visszatérni… Eltűnődöm, milyen is lenne, ha egy derék, tisztességesférj oldalán élnék, aki szeretne, megbecsülne, és megóvnaaz élet minden lehető bajától. Aki elősegítené, hogyszellemi érdeklődésemet kielégítsem, és gyermekeimszerető apja lenne. Hirtelen elfog a vágy, hogy valamikormajd gyermekeim legyenek. Mindez persze merő képzelgés. A férjem Guilford,akinek úgyszintén kegyelmet ígértek. Bár ábrándjaimbanneki nem jut szerep, mégis élethossziglan hozzá vagyokláncolva, és menekülésre nincs mód. Meglehet, ha majdmindketten kiszabadulunk, kiderül, hogy a szívünketlágyabbá varázsolták a közösen átélt szenvedések, ésvalahogy összecsiszolódunk. Annyi bizonyos, hogy mármost sem olyan pökhendi és érzéketlen, mint korábban. De kegyelmet még egyikünk sem kapott, ésönkéntelenül felmerül bennem a kérdés, számíthatunk-e ráegyáltalán. Guilfordról jutnak eszembe a feliratok, melyeket saját

elbeszélése szerint börtöncellájának falába faragott.Mélabús, kesergő hangulatomban követem a példáját, ésezüst papírvágó késemmel az egyik saját szerzeményűlatin versemet karcolom bele a hálószobámgipszvakolatába, hadd okuljon belőle az utókor. Rád is a halandók közös sorsa vár, Amit ma átélek, holnap rád talál. Sötétség után kisüthet a nap… Leteszem a kést. A karom már sajog az erőfeszítéstől.Ágyamra roskadok, és kitör belőlem a sírás.

Frances Brandon, Suffolk hercegné

Sheen, Surrey 1553. december 22. – Miféle levelet olvasol? – kérdem az uramtól. – Edward Courtenay írta, Devon grófja, aki kölyökkorátóla Towerban raboskodott, és nőül akarta venni a királynőt. – Ugyan mit akar? – kérdem csodálkozva. – Úgy tetszik, mérges, amiért őfelsége kikosarazta. Aztírja, szövetségre lépett Sir Thomas Wyatt-tel. Wyatt, a protestáns kenti nemesurak egyike már az énuramat is megkereste; alattomban ugyanis magáhozragadta a spanyol házasság ellenzőinek vezetését. A múlthónapban azt írta Henrynek, hogy szükség esetén jókoratábort gyűjthet össze, és kérte, csatlakozzék ő is hozzájuk.Az uram előrelátó volt, és nemet mondott. – Courtenay azt írja, hogy Wyatt az utóbbi hetekbenrengeteg fegyverest toborzott, és most már ő is, mások iselhiszik, hogy a spanyol házasság elleni népfelkelés nemcsupán megvalósítható, de eredményes is lehet. – Az isten szerelmére, nehogy belekeveredj! – intem,Henry azonban mintha meg sem hallaná. – A gróf szerint terveik nagyjából már kialakultak.Egyidejűleg négy felkelés fog kitörni, mégpedig ugyanazona napon, vagyis virágvasárnap, amely jövő év március 18-ára esik. Wyatt vezeti a kentieket, Sir James Crofts ahertfordshire-ieket, a devoniakat pedig Courtenay és SirPeter Carew. – És mi van a negyedik felkeléssel? – kérdezem, demár előre félek a választól. – A levélben az áll, hogy azt nekem kellene vezetnem –közli Henry. – Én gyűjteném össze a leicestershire-ivállalkozókat. – Kötözni való bolond vagy, ha megteszed! – kiáltom.

– Hallgass végig, Frances! – biztat türelmesen Henry. –Épkézláb terv… – Amilyen Northumberlandé volt? – szakítom félbeingerülten. – Nem, annál sokkal bölcsebb. Figyelj ide, és ne vágj aszavamba! Mind a négy sereg megindul London ellen,elkergetik a királynő nemzetellenes tanácsadóit, majd arrakényszerítik Máriát, hogy mondja fel a spanyol Fülöppelkötendő házasságát. Courtenay külön hangsúlyozza, hogyőfelségét senki sem akarja bántani, sőt: nála ésvezértársainál a királynőnek nincsenek hűségesebbalattvalói. Ebben a tervben nyoma sincs felségárulásnak. – Jól értem lordságodat? Valóban azt mondja, hogy beleakarja ártani magát egy, a királynő elleni felkelésbe, amikora lányunk, feje fölött a halálos ítélettel, még mindig aTowerban sínylődik? Lordságodnak elment az esze! – Ez a mozgalom, Frances, nem a királynő ellen irányul.Mindössze arról van szó, hogy elkötelezett alattvalóikinyilvánítják ellenérzésüket kiszemelt vőlegénye iránt. – És azt hiszed – csattanok fel –, ő érzékelni fogja ezt akülönbséget, amikor majd a seregeitek London alattegyesülnek? – Valósággal támolygok a dühtől. – Úristen,Henry, hogy te mekkora tökfej vagy! Hát nem fogod fel,hogy Courtenayt valójában egyetlen cél vezérli: ő magaakarja elvenni a királynőt! Ami pedig Wyattet illeti: őlegalább ilyen gyanús. – Mennyiben, ha megtudhatnám? – kérdi fagyosan,kissé lekezelőn. – Nincs ellene semmilyen bizonyítékom. Nevezd nőimegérzésnek vagy aminek akarod, de attól félek, Wyattvalamilyen hátsó szándékot rejteget. – Csacsiság, Frances. Elragad a fantáziád. – Aztánegyszer csak szembefordul velem. – Sajnálom, kedvesem,de senki sem tarthat vissza. Én nem fogok térdet hajtaniegy spanyol herceg előtt.

Sheen 1554. január 22. Férjem beront a hálószobánkba. Arcizmai rángatóznaka kétségbeeséstől. – Elárultak! – üvölti. Kiküldöm a szolgálókat, akik lefekvési előkészületeimnélsegédkeztek, és remegve lépek hozzá. – Kicsoda? – Ennél többet nem merek kérdezni. – Az a hígvelejű Courtenay. Tegnap mindent bevallottGardiner püspöknek, és a királynő bocsánatáért esedezett. – Ó, a fattyú! – sziszegem. – Mindig tudtam, micsodagerinctelen alak. – Ez igaz, de úgy érzem, valakinek már jóval őelőtte iseljárt a szája. A tanács már négy nappal ezelőtt fegyvereserővel szállta meg Exetert, mintha sejtenék, hogy nyugatonkészül valami. A hírek szerint Carew bujkál valahol, SirJames Crofts pedig Walesbe menekült. – És mi hír Wyattről? – Igazán távol akartam tartaniHenryt ettől a lázadástól, de most, hogy már nyakig bennevan, csak azért imádkozhatok, hogy legalább sikereslegyen az akció. – Utolsó értesülésem szerint az allingtoni kastélybantartózkodik, hogy megnyerje az ügynek a kenti férfiakat. Ahírnök, aki felkeresett, ezekben a percekben már úton vanKentbe. Friss lovat adattam alá. – És most mi a szándékod? – Meg sem próbálomleplezni szorongásomat. Egyetlen hibás lépés, ésmindnyájunknak végünk. – Máris a cselekvés mezejére lépünk. Wyattetidekérettem. Ha azt akarjuk, hogy a felkelés célt érjen, nemvárhatunk márciusig. Most kell lecsapnunk. Sheen 1554. január 23. Sir Thomas Wyatt megérkezett Sheenbe. Fiatal –

túlságosan is az – és jóképű; hegyes fekete szakállt visel,arckifejezése nyílt és szenvedélyes. Senki sem vonhatjakétségbe, hogy őszintén lelkesedik az ügyért. Olyanlázasan tör a terv megvalósulása felé, mintha kergetnévalami; és úgy tűnik, még az sem érdekli, szerencsés lesz-e a végkifejlet. Nos, úgy tűnik, még szerencsétlenebb lesz, mintamilyennek képzeltem, mivel most tudtam meg, borzadályés hitetlenség közt hányódva, hogy férjem őlordsága mégmost is Jane – igen, az én nemrég halálra ítélt leányom –trónra helyezéséről ábrándozik. Noha saját fülemmel hallottam, amint a királynősértetlenséget ígér Jane-nek, ez az ítélet mégis úgy ért,mintha villám csapott volna belém. Az én lányom, hús ahúsomból, vér a véremből, mint halálraítélt! Isten amegmondhatója, hogy nem vagyok érzelgős természet, ésőt sem szerettem úgy, ahogy kellett volna – belekötöttemolyankor is, amikor semmit sem követett el. De amikorviszonthallottam az iszonyú szavakat, amelyeket előszörszegény gyermekemnek kellett végighallgatnia, valamifelébredt bennem: a védelmező anyai ösztön, amely annyiéven át szunnyadt a keserűség és a csalódás rétegei alatt.És most egyszer csak szembe kellett néznem afelismeréssel, hogy a lányom a Towerban raboskodik, mintelítélt felségáruló, akire bármikor lesújthat a halál. Méhemgyümölcséről, a saját fájdalmaim árán világra hozottgyermekről van szó, nem pedig egy politikai vagydinasztikus játszma sakkfigurájáról, akit saját érdekeinkszerint tologathattunk. És azóta gyűlölöm magam, amiértrövid – hamarosan talán könyörtelenül kioltott – életétbecsvágyamtól és csalódásaimtól felbujtvamegkeserítettem. Isten a tanúm rá, hogy keserű könnyeketontottam szegény ártatlan teremtésért – éppen én, akibüszke voltam rá, hogy megvetem az érzelgősség mindenmegnyilvánulását! És elhatároztam: ha módomban áll, nemfogom tűrni, hogy a jövőben bárki is tovább rontsa

helyzetét. – De hát soha fel sem vetődött, hogy Lady Jane-bőlkirálynőt csináljunk! – méltatlankodik Wyatt. – Ez a helyes! – kiáltom szenvedélyesen. – Ostobaságés méltánytalanság lenne őt belekeverni! Talán nemszenvedett még eleget? Nincs éppen eléggé veszélyben azélete? Ekkor azonban Henry elbődül. – Tehát azt akarod, hogy ez a mi katolikus királynőnk afanatikus spanyol infánshoz menjen nőül, és az inkvizícióAngliában is máglyára küldje az eretnekeket? Mert közlömveled, kedvesem, hogy ez fog történni, ha nem lépünk felmáris ellene! – Vagyis kockára tennéd a lányunk életét?? – ágálokkétségbeesetten. – Vagy elfelejtetted, hogy a királynőfoglya, akinek a feje fölött halálos ítélet lebeg? És hogy ő, aboldogtalan, mit sem tud terveitekről? Milord, ez színtisztaőrület, amely csak katasztrófához vezethet. Hogyhogy eztnem látod be? Wyatt lép közbe. – Az én tervem másképpen fest. Mondassuk le akirálynőt, és ültessük a helyébe Erzsébetet, akiről úgy hírlik,elkötelezett híve a reformált hitnek. Csak ez a lépésigazolhatná Mária trónfosztását. – Az én lányom is lelkes híve a reformált hitnek! – fortyanfel az uram. – Ráadásul ő ezt soha nem is titkolta, mígErzsébet vallási meggyőződését legföljebb csaktalálgathatjuk. Én mondom nektek, hogy a jövőbe vetettigazi reménynek csakis Jane a letéteményese! – Azt már nem! – sikoltom. – Fogalmad sincs, mitművelsz! Nem te borultál a királynő elé, hanem én. És neáltasd magad: másodszor már nem lesz ily kegyeshangulatban. – Nem lesz rá második alkalma! – csattan fel a férjem. –És most, kedves párom, szíveskedj lakatot tenni a szádra.

Az ilyen rémképek csak gyerekek riogatására valók.Ezúttal a tervünk hézagmentes, és jegyezd meg szavam:heteken belül a lányunk ismét ott áll majd, ahová való, és atrón mögül mi mozgatjuk a hatalom zsinórjait. – Heteken belül mindnyájunkat megkurtíthatnak egyfejjel! – vágok vissza; dühöm és elkeseredésem immáráttör minden határt. – Van némi igazság hitvese őladysége szavaiban –jegyzi meg Wyatt. – Hitvesem őladysége is csak nő, és mint minden nő,imád a kákán is csomót keresni – véli az uram. Beszéde annyira sért, hogy még a szavam is elakad. – A hercegné bölcsebb, mint gondolná – erősködikWyatt. – Okosabb és mindnyájunk számárabiztonságosabb lenne, ha Erzsébetet támogatnánk. Az őtrónigénye különben is megalapozottabb. – És ha én ezt megtagadom? – Akkor, milord – mondja Wyatt nekikeseredve –, akkorle kell mondanunk terveinkről. Már így is sok támogatótvesztettünk; az ön segítsége nélkül tehetetlen volnék. – Mintha elfelejtette volna, hogy az egész művelet akatolikus Mária megdöntését célozza? –figyelmeztetigunyorosan Henry. – Nem ennek érdekében fogtunk-eössze? És nem előnyösebb-e, ha a helyébe olyan királynőtültetünk, akiről köztudomású, hogy ízig-vérig protestáns,nem pedig olyasvalakit, akiről ezt biztosan senki semállíthatja?! Gondolkodjék már, Sir Thomas, merjenszembenézni az igazsággal! A trón az én leányomat illeti,és én csak akkor támogatom a vállalkozást, ha ebbenmegegyeztünk. Márpedig nélkülem – ne szaporítsuk a szót!– az ügy már el is bukott. Wyatt szemlátomást tusakodik jobbik énjével. – Hát jó, milord, elfogadom – mondja –, de márisfigyelmeztetem, hogy ehhez a tervhez sokkal kevesebbreményt fűzök, mint a másikhoz. Erzsébet trónigénye a

jogosabb, az ön leánya pedig, ahogy milady oly találónrámutatott, rendkívül sebezhető helyzetben van. Most mármindegy, lordságod világossá tette, hogy a választás az önkezében van. Legyen hát Lady Jane a jelöltünk. Nekemnincs és nem is lesz ellenvetésem mindaddig, amíg ezt azországot protestáns uralkodó kormányozza. – Helyes. – Az uram mosollyal nyugtázza a győzelmet. –Futárt küldök Huntingdon grófhoz. Ő már vállalta, hogyLeicestershire-ben felfegyverzi a hűbéreseit. – Én pedig megyek vissza Kentbe, hogy szemlét tartsakcsapataim fölött – mondja Wyatt. – Már alig várom, hogy Londonban, a győzelmünk után,viszontlássuk egymást. A férjem a kezét nyújtja Wyattnek. Én utálkozvaelfordulok. Később megtudjuk, hogy Huntingdon gróf, mihelyt alevelet megkapta, egyenesen az államtanácshoz sietettvele.

Ellen asszony

London 1554. január 25. Az én mozgásomat senki sem korlátozza. Akkorhagyom el a Towert, és akkor jövök vissza, amikor nekemtetszik, így aztán gyakran járok vásárolni, vagymeglátogatom a testvéremet Smithfieldben. Ebből adódik,hogy folyamatosan lépést tarthatok a külvilágeseményeivel. A legújabb hírek csöppet sem örvendetesek. Londonbanfeszült a hangulat, és az a szóbeszéd járja, hogy SirThomas Wyatt, a kenti lázadók vezére ötezer ember élén aváros felé közeledik. Az emberek tele vannakaggodalommal, sőt láttam olyan polgárokat is, akikvakrémületükben összepakoltak, és elmenekültek aCityből. A cheapside-i feszületnél elvegyülök a tömegben, mivelegy hírnök most olvassa fel az államtanács kiáltványát.Amikor az árulók nevét ismerteti, megfagy a vérem: Suffolkherceget is azok közé sorolja, akik gonosz hajlandóságúemberek gyülevész hordáját lázítottak fel őfelsége ellen, ésazon mesterkednek, hogy ismét Lady Jane-t és GuilfordDudley-t ültessék a trónra. Hogyan is tehette? Hogy lehetett ilyen meggondolatlan,ilyen eszement? Szívem összeszorul az aggodalomtól.Nem hiszek a fülemnek. – Aki az áruló Wyattet az igazságszolgáltatás kezéreadja – kiáltja a hírnök –, szép birtokot kap, amelynektulajdonjoga utódjait is megilleti. Micsoda szörnyűség, gondolom, mialatt az emberekszétszélednek. A hercegnek még álmában sem lett volnaszabad belekeverednie egy olyan vállalkozásba, amelymegint csak szegény kis Jane-re akarja tukmálni a koronát!

Hát megőrült ez az ember? És hogyan titkolhatnám el adrága gyermek elől, amit az apja művelt – és hogyanhallgassam majd el a következményeket? Hiszen még énsem bírom elviselni, hogy latolgassam őket… Nehéz szívvel sietek vissza a Towerba. Úgy határoztam:pillanatnyilag csak annyit tehetek, hogy Jane-t megóvjamezektől a rettenetes hírektől. Istenhez könyörgök, hogyártatlansága egyszersmind védőpajzsa is legyen. Később csatlakozom a Whitehall palota körül téblábolósokasághoz, abban a reményben, hogy egy röpkepillanatra megláthatom a királynőt. Köztudott, hogy hiábabeszélték rá a sokkal biztonságosabb Windsorra, ő nemvolt hajlandó elhagyni a fővárost, mivel, úgymond, jól tudja,hogy számíthat alattvalói hűségére és szeretetére. Ahogyegyes beszédesebb emberek hangjából kiveszem, eznincs egészen így; jó néhányan az összecsapás majdanigyőztese számára tartogatják odaadásukat, bárki legyen isaz. Nyilvánvaló, hogy Máriáért már korántsem rajong úgy anép, mint fél évvel ezelőtt, amikor trónra lépett.

Lady Jane Dudley

A Tower 1554. február 7. Ablakomból katonákat látok, amerre csak nézek.Tudom, miért vannak itt, jóllehet fogva tartóim és a rólamgondoskodók azt szeretnék, ha nem is sejtenék semmit;Sir John Bridgest például minden bizonnyal eltiltották tőle,hogy tájékoztasson. Csak annyit hoztak tudomásomra,hogy egy Sir Thomas Wyatt nevű áruló lázadást szított,tiltakozásul a királynőnek a spanyol trónörökössel kötendőházassága ellen. Dajkámtól hallottam, hogy Wyatt és hada négy nappalezelőtt érkezett meg Southwarkba, de a polgárok, akiketfellelkesített a királynőnek a Guildhallban tartott izzó hangúbeszéde, lerombolták a London hidat, hogy az áruló nehatolhasson be a fővárosba. Bosszúból feldúlta éskifosztotta az ősi Overy Szűz Mária-apátságot, majd aTemze folyása mentén továbbvonult Kingstonig, ahol újabbhíd ível át a víz fölött, és ez idő szerint ismét London ellenvonul, csak ezúttal déli irányból. A katonák rendezett sorokban várakoznak, hogy a kellőidőben elinduljanak. Figyelem, ahogy fegyvereiketkészenlétben tartva, zárt alakzatban kivonulnak a Towerból,hogy összecsapjanak az árulókkal. Valamivel később nagytávolságból ágyútűz hallatszik, és úgy tetszik, mintha velemegyütt a Tower valamennyi lakója lélegzetvisszafojtva várnáa folytatást. De ezután csend lesz, amely hosszú órákig tart. Leszáll az este. Hason fekve, könyökömre támaszkodvaolvasok az ágyamon, amikor kintről nagy sürgést-forgásthallok. Kikukucskálok a redőny résein. A sötétben épphogykiveszem Sir John Bridges és egy kis csapat katonaalakját, amint a Fehér tornyot elhagyva ügetnek a főkapufelé. Egyszer csak Ellen asszony állít be.

Egyszer csak Ellen asszony állít be. – Dicsértessék az Úr, milady! Wyattet elfogták! Mosthozzák be a Towerba, a harangtoronyban fogják őrizni. Alázadást leverték! – Dicsértessék az Úr! – visszhangzóm a fohászt. –Megmenekültünk!

Mária királynő

Whitehall palota 1554. február 7. Este hétkor végre futja rá az időmből, hogy kihallgatásonfogadjam Renard-t. Egész nap hajtogatta, hogy beszélniszeretne velem. – Felség! – hajlik meg sietősen, de a kézcsókja mégsoha nem volt ily odaadó. – Mennyire örülök, hogy épen,egészségben látom! Valamennyiünket mélységesen feldúlt,hogy csak hajszál híján kerülte el a katasztrófát! Mármegbocsásson, úrnőm, de én figyelmeztettem, hogy adolgok idáig fajulhatnak, és kötelességem, valamint afelséged iránti odaadásom ellen vétenék, ha nem mutatnékrá: a felkelés azért törhetett ki, mert felséged trónralépésekor túlságos könyörülettel járt el. Most tehátesedezem, asszonyom: keményítse meg szívét az árulókkalszemben, és mutassa meg alattvalóinak, hogy a királynőtnem lehet megfélemlíteni. – Úgy beszél, követ úr, mint a tanácsuraim – jegyzemmeg. – Mind ugyanazt a kottát fújják. –Vigyázok, hogysemmilyen érzelmet ne áruljak el, mivel ezt a gyengeségjelének vélné, de bármibe kerül, neki is, a többieknek ismeg akarom mutatni, hogy szükség esetén én is tudoképpoly eltökélt és könyörtelen lenni, mint az apám.Eltekintve természetesen az olyan ügyektől, amelyek alelkiismeretemet érintik. Legyőzöm az ingert, hogy lágyabb ösztöneimrehallgassak. – Nos, megnyugodhat, mert az elhatározásommegingathatatlan. Soha többé nem irgalmazok egyetlenárulónak sem, és most is, a jövőben is azt fogom követelni,hogy a legsúlyosabb büntetésben részesüljenek. Ezentúlmenően mostantól semmilyen eretnekséget nem tűrök elbirodalmamban, mivel napnál világosabban

birodalmamban, mivel napnál világosabbanbebizonyosodott, hogy az eretnekség táptalaja az ellenemirányuló összeesküvéseknek. Renard arcára elégedettség és megkönnyebbülés ül ki. – Felséged bámulatos bölcsességről tesz tanúságot –mondja. – Igaz, eleddig arra biztattam, hogy tanúsítsonóvatosságot az eretnekekkel szemben, de egyetértekfelségeddel: immár igazolódott, hogy kemény kézzel kellelbánnia mindazokkal, akik nem követik az igaz egyháztanait. – Ez így van. Sokat töprengtem ezen a kérdésen, és azÚrhoz imádkoztam megvilágosodásért, így jutottam arra azelhatározásra, hogy felélesztem az eretnekség elleni régirendelkezéseket, és kiirtom ezt az üszkös kelevényt, amelyaz egyház létfeltételeit roncsolja. Akik nem tagadják megeltévelyedésüket, máglyára kerülnek. Ha népemetszelídebb módszerekkel nem üdvözíthetem, akkor lelkiüdvösségük érdekében kényszeríteni kell őket. – Szó szerint ugyanezt vallja uram, a császár és Fülöpherceg is – mondja Renard. – Mindkettőjük szilárdmeggyőződése, hogy a pokol tüzének e világi megízlelésebámulatosan fegyelmezi a szellemet, és alegmegátalkodottabb eretneket is a helyes útra téríti. – Kérem az Istent, hogy így legyen – felelem, éskeresztet vetek. Utána csend lesz. Nem szívesen tudatomRenard-ral a másik elhatározásomat, így érveket keresek,hogy megmutassam neki: az igazán fontos kérdésekbenhajthatatlan vagyok. – Visszatérve az árulók ügyére: úgy döntöttem, hogy alázadás vezetőit ki kell végezni, de mivel ez önmagábantalán nem rettenti el kellőképpen mindazokat, akikszemélyünk ellen áruláshoz éreznének kedvet, követőikközül is minél többet fel kell akasztani. Londonban ésegyes kenti helységekben minden utcasarkon bitófátállíttatunk fel, üdvös leckeként és figyelmeztetéskéntalattvalóink számára. Meg kell tanulniuk, hogy törvényes

uralkodójuk ellen felkelni nem gyerekcsíny. – A császár ezt nagy örömmel fogja hallani – mondjaRenard. – De az is megnyugvással tölti majd el, hogyfelséged végre elszánta magát ama két személykivégzésére, akik mindenkor a felkelések gyújtópontjábanállnának. Természetesen Lady Jane-ről és Guilford Dudley-ról van szó. Felséged nagyon is helytállóan megértette,hogy ameddig élnek, tüskék lesznek a körme alatt.Sürgetőn kérem, asszonyom, hogy minden továbbihalogatás nélkül adjon parancsot az ellenük hozott ítéletvégrehajtására. – Az ő életüket megkímélem – mondom nyugodt,egyenletes hangon. Hirtelen csend támad. Renard ez egyszer nem találszavakat. – Egy szóval sem ígértem, hogy kivégeztetem őket –emlékeztetem. – Csak e mostani lázadás vezetőit ésrésztvevőit illetően köteleztem el magam. Higgye el, sokatgyötrődtem ezen a kérdésen. Hallom és értem, amit ön ésa tanácsosaim fejtegetnek, az igazság azonban mégis az,hogy Lady Jane és Guilford Dudley semmilyen bűnt nemkövettek el, ebben a lázadásban pedig végképp nem voltsemmi szerepük… Renard hirtelen megleli a fonalat. – Asszonyom, az isten szerelmére… – Nem, kedves barátom – tiltakozom. – Kegyelmetígértem nekik, és királyi szavamat nem vonhatom vissza.Mint ahogy azt sem akarom, hogy vérük az énlelkiismeretemet terhelje. Renard azonban hajthatatlan. – Olykor, asszonyom, az uralkodónak pragmatikusankell eljárnia, és meg kell hajolnia a célszerűség előtt.Meglehet, hogy ezúttal bűntelenek voltak, de ameddigélnek, Lady Jane és a férje örök fenyegetést jelentenekfelségedre nézve, veszélyeztetik trónja és az utódlás

biztonságát, és akadályozzák az igaz vallás helyreállítását.Megengedi-e a lelkiismerete, hogy mindezt kockára tegye? – Azt akarja, hogy lefejeztessek egy tizenhat éves lánytegy olyan bűnért, amelyet el sem követett? – kérdezemfeldúltan. – Ebben az országban én vagyok azigazságszolgáltatás kútfeje, és ha ebben az esetbenengedek a célszerűségnek, megcsúfolnám az igazságot,amelynek tiszteletére koronázási eskümben köteleztem elmagam! – Királyi atyja nem lett volna ily engedékeny – jegyzi mega csalafinta Renard. – Minden aggály nélkül megtette volna,amit célszerűnek tart. Könyörgök, asszonyom, keményítsemeg a szívét! Tekintsen el magánemberi érzelmeitől, éslegyen elsősorban királynő! Székembe roskadok, és tenyerembe hajtom ahomlokom, hogy Renard ne lássa könnyeimet. Napok ótavigyáznom kellett, hogy a felkelés hírei hallatán erősnek ésbátornak mutatkozzam, és ehhez minden önuralmamraszükségem volt. Most sem szabad elgyengülnöm. – Nem tehetem – mondom újra, Renard azonban nemvesz tudomást lelki tusámról, és továbbra isengesztelhetetlenül támad. – Hát jó, asszonyom – jelenti ki –, tudomásul vettem. Atovábbiakra felséged kényszerít. A császár természetesenaggódik fia biztonságáért, és nyugtalanítják a felségeddelkötendő házasságának esetleges kockázatai.Megmásíthatatlan elhatározása, hogy ameddig Lady Janeés a férje életben van, Fülöp herceg nem teszi be a lábátAngliába. Azonnal felfogom, hogy ez zsarolás, a legátlátszóbbfajtából. Úgy érzem magam, mint akit arcul ütöttek. Semmikétség: sarokba szorítottak. Nagyszabású reformjaimhozszükségem van erre a frigyre, hiszen Fülöp mögött ott áll akatolikus kereszténység minden hatalma. És – merjem-ebevallani? – őrá magára is szükségem van. Képmásakísért álmaimban, különös vágyakat sugall, amelyek

lélegzetemet szegik. A bajnokom ő: a dalia, aki eljő, hogymegváltson aggszűzi állapotomból. Máris szeretem, ésnem tudnék lemondani róla. Kegyetlen választás, a legkegyetlenebb mindazok közül,melyekre örömtelen életemben kényszerültem, de immárbelátom, hogy a császár, bármily brutálisak is a módszerei,bölcs ember, mert ráébresztett kötelességemre. Isten legyen irgalmas hozzám, de megtettem. Parancsotadtam Lady Jane és Guilford Dudley kivégzésére. Február9-én reggel kell meghalniuk, mostantól harminchat óramúlva. Ki kell tartanom elhatározásom mellett. Nem fogokmegingani, nem engedek a könyörületesség asszonyiösztönének. Egy szép napon, amikor karomban tartom afiam – Fülöp fiát, a katolikus Anglia trónörökösét –, aszívemmel is átérzem majd döntésem jogosságát, ésmegbékél a lelkiismeretem. Elém tették a két kivégzési parancsot. Íróasztalomnálülve acélozom az akaratomat. Még most is sokat adnékérte, ha gyakorolhatnám kegyelmezési jogomat, de tudom,hogy esztelenség lenne. Megragadom a tollat, a tintatartóba mártom, és kétszerodakanyarítom a nevem.

Lady Jane Dudley

A Tower 1554. február 7. Már félálomban hallom a kopogást. Ellen asszony az,hálóruhában. Gyertyája imbolygó fényénél látszik, milyenfeldúlt. – Már reggel van? – kérdezem kábán. – Nem, éjfélre jár. Keljen fel, és öltözzön gyorsan, SirJohn keresi sürgős ügyben. Hírnök jött a királynőtől. – A kegyelmet hozza! – kiáltom. – Ó, végre! – Kiugromaz ágyból. Hirtelen teljesen ébren vagyok. De aztánránézek Ellen asszony lesújtott ábrázatára, és megértem,hogy merőben másról lehet szó. Valamiről, amit nemakarok hallani. Minden bátorságomat összeszedve vértezem felmagam, hogy fogadjam a várnagyot, aki jelenleg aföldszinti nappaliban várakozik, Partridge mestertársaságában. Sir John komor képpel, érdes hangonüdvözöl. Nem úgy fest, mint aki jó híreket hoz. Lassanfelfogom, mi mondanivalója lehet számomra. Olyasmi, amitmár sok más fogollyal is közölt, csak azok sokkalidősebbek voltak nálam, és bizonyára sokkalelvetemültebbek is. – Mindent megadnék, Lady Jane – kezdi –, ha nemkellene kimondanom a következő szavakat. Sajnosazonban fájó kötelességem, hogy közöljem: őfelsége akirálynő parancsot adott a kivégzésére, és fel kellkészülnie, hogy az ítéletet péntek reggel kilenc órakorvégrehajtják. Őfelsége volt kegyes az ítéletet fővételreenyhíteni, és elrendelte, hogy azt a nyilvánosságkizárásával, a Tower udvarán foganatosítsák. Ellen asszony szívszaggató zokogásban tör ki, de éncsak állok némán, mozdulatlanul. Mit is mondott Sir John?

Alig bírom felfogni. Hogy meg kell halnom? Pénteken, márnem egészen két nap múlva az eleven testem, alélegzetével, a vérével és melegségével, a gondolataival,félelmeivel, érzelmeivel és reményeivel megszűnik létezni.Megsemmisítő, ésszel fel nem érhető képzet. És olyankevés időm maradt, hogy megbékéljek Istennel, hogy akegyelem állapotában lépjek elé. Mindez úgy letaglóz, hogynem tudok megszólalni. Sir John nem sajnált tőlem néhány pillanatot, hogymegértsem, mi vár rám. – Ugyanez az ítélet sújtja a férjét is – folytatja aztánlágyan, szinte gyöngéden. – De mivel ő nem származikkirályi vérből, őt a Tower Hillen fogják lefejezni. Végre megjön a hangom, de el-elfullad. – Már közölték vele? – Igen. Teljesen összetört. Imádkozom, hogylehiggadjon, és hátralévő idejében az őszinte bűnbánatszelleme töltse el. Mozgósítom maradék erőmet. Emlékeztetem magam,hogy a vallás megtanított a halál elviselésére, és felkészítetta halál utáni életre. Ebbe kell most kapaszkodnom.Eszembe jut a mondás, amelyet anyám is, Ellen asszony isszívesen idézett: amit nem kerülhetsz el, azt el kell viselned.Íme, ez az én dolgom is, mást nem tehetek. Ha meg kellhalnom – és úgy látszik, hogy a királynő, minden ígéreteellenére, így akarja –, akkor szépen kell távoznom, hogy avilág megőrizze emlékezetében bátorságomat és őszintehitemet, és hogy a mennyországban is szívesenfogadjanak. Röpke órák múlva a mennyekben leszek Istennel és az őangyalaival – bűneim nem lehetnek oly súlyosak, hogy ezmegtagadtassák tőlem. Látni fogom a mi Urunkat és jobbjamellett Jézust. És akkor minden jóra fordul. A sötétség utánminden világos lesz. Nem lesz több szenvedés, nem lesztöbb árulás. A mennyországban nem leszek többé mohó,

gátlástalan emberek játékszere. Szabad leszek. Kiegyenesedem. – Készen állok rá, hogy boldogan fogadjam siralmasnapjaim végét. – Csak ennyit mondok, aztán elhagyom ahelyiséget. Ellen asszony, akit továbbra is ráz a zokogás,utánam jön. Meg is dorgálom: – Nagyon kérem – sírássalnem segít rajtam… Legyen inkább bátor, az én kedvemért. Hangosan kifújja az orrát, megtörli a szemét. Onnanolvasom ki pőrén, leplezetlenül végtelen szeretetét ésgyászát. Jobban szeretett engem, mint ahogy a sajátanyám valaha is szeretett, és én, mint a gyerekekáltalában, ezt magától értetődőnek tartottam. De most aközeli halál tudata újfajta érzékenységet hintett el bennem,és látom, micsoda istenáldotta ajándék volt a dajkámjelenléte. És egyidejűleg azt is megértem, hogy közelgőelvesztésem darabokra szaggatja a lelkét. Legszívesebbenmagamhoz ölelném és vigasztalnám, de nem merem; hamegtenném, engem is szétszaggatna a kétségbeesés és afélelem. – Hozok egy bögre meleg, fűszeres aludttejet – szipogja,és kimegy. Sokkal később, hajnal felé, amikor még alszik az egészház, én ébren ülök íróasztalomnál. Gondolataim úgyörvénylenek, hogy nem jön a szememre álom; de nem isakarok elaludni. Nemsokára úgyis örökké tartó álombasüppedek. Ezeket az utolsó földi óráimat nemfecsérelhetem el. Térdre borulok és imádkozom, ahogy még soha nemimádkoztam. – Segíts! – rimánkodom. – Segíts! Szegény, elhagyatottlélek vagyok, akit fojtogat a bánat, gyötör a sokfajtakísértés, és elnyűtt a hosszú fogság. Felködlik bennem, hogy sosem leszek újra szabad. Nemérek meg több nyári napot, nem sétálok többé a kertben,nem látom viszont a szüleimet vagy a húgaimat –

legalábbis itt, ebben a földi életben. Imádkozom értük is:vigasztalja meg őket az Úr, ha majd elragad tőlük a halál,és azt is kérem, bocsásson meg szüleimnek, amiért olyszeretetlenül bántak velem. Neki megvallom, hogy én semvoltam mindig kötelességtudó gyermekük, és a magamszámára is kérem bocsánatát. Arra is megkérem Istent: adjon erőt utolsó napjaimhoz. – Ó, Atyám, kérlek, segíts, hogy elforduljak a világidolgoktól, és tagadjam értéküket! Segíts, hogy mindenbizodalmam Beléd helyezzem, és ekként, ha eljön az idő,ne inogjak meg! Megkeményítem magam, hogy elképzeljem halálompillanatát, amikor térden állva várom, hogy lecsapjon abárd. Megérzem-e majd a súlyos ütést? Vagy ami mégborzalmasabb: érzek-e valamit utána is? Felidézem Mrs.Tilney elbeszélését: amikor a bakó a magasba emelteBoleyn Anna fejét, a jelenlévők tanúsága szerint a száj és aszem még mozgott. Könyörgök, Istenem, add, hogysemmiről se tudjak! Hadd költözzem még abban aszempillantásban a másvilágra! Add, hogy a bakónakbiztos legyen a keze, és ruházz fel, Uram, erővel, hogyremegés és tétovázás nélkül fektessem a fejem a tőkére,mert nem szeretnék látványosságul szolgálni ajelenlévőknek. Szépen kell meghalnom, nehogy szégyenthozzak a családfámra. Marcangolja a szívem mindaz, ami rám vár, de nemengedek utat a könnyeknek. Mi hasznom lenne belőlük?Csak az Istenben bízhatok. Amikor már merev a térdem a sok imádkozástól, azasztalhoz ülök, és a Bibliát olvasom. Örök igazságaiból, ősibölcsességéből nagy vigaszt merítek. Négy óra van már,mire visszafekszem ágyamba, és csak ekkor, ahogy nyitottszemmel heverek, merül fel bennem a kérdés: vajon mikésztette a királynőt szándéka megmásítására? A Tower

1554. február 8. Reggel látogatóm érkezik. Meghökkenve észlelem, hogya fogadószobában egy katolikus pap várakozik. Azöregember mosolyogva üdvözöl, kellemes arca felragyog,amikor meglát. Akaratlanul is vonzalom ébred bennemiránta. – Jó reggelt, leányom – mondja. – Dr. RichardFeckenham vagyok, Westminster apátja. A királynő küldötthozzád. – Bocsásson meg, Feckenham doktor – felelem –, deén a reformált hitet vallom. Nem hinném, hogymondanivalónk lenne egymás számára. – Kérem, hallgasson meg! Leülök. – Udvariasságból meghallgatom, uram, de arra kérem,ne felejtse el, hogy holnap meghalok. Kevés az időm, éssok a tennivalóm. – Módodban áll, hogy ne kelljen méricskélned az időt. – Hogy érti ezt? – kérdezem döbbenten. – Úgy, hogy csak rajtad múlik, hogy megmenekülj akivégzéstől. Ezért vagyok itt. – Megmeneküljek? – kérdem lenyűgözve. – Mit kelltennem? – Át kell térned a katolikus hitre – közli dr. Feckenham. –Lelkedért és az örök üdvösség bizonyosságáért cserébe akirálynő kegyelmet ajánl. Néhány pillanatig szóhoz sem jutok. Kétségbeesettentusakodom a lelkiismeretemmel. Annyira szeretnék élni! – Ez a kínzás legkifinomultabb formája – mondom végül,némi elítélő éllel. – A földi életet kínálják nekem, ha cserébelemondok az örök életről. Ezt nem fogadhatom el. – Ne dobd el magadtól az életet ily elhamarkodottan! –figyelmeztet a pap. – Gondolkozz! Több mint ezerötszáz évóta számtalan férfi és nő, sokan közülük okosabbak és

műveltebbek nálad, követte az igaz hitet. Tévedtek volna?Örök kárhozatra ítéltettek-e mind, csak mert színre lépettegyetlen ember, bizonyos Luther Márton, hogy megtagadjahitük egynémely pillérét? Bizonyosra veszem, hogy jóleligazodsz a Bibliában, tehát tudod, hogy a Mi Urunk SzentPétert nevezte ki földi helytartójává. Hogy merészeled hátgyerekfejjel tagadni a pápa hatáskörét, aki Szent Péterutódja, és vallási kérdésekben a végső és legfőbbinstancia? – Merem és tagadom – jelentem ki. – És ön, ön hogyanfogadhatja el, hogy egy darab kenyér és egy pohár borJézus Krisztus valóságos testévé és vérévé alakul át? Ezellentmond a józan értelemnek. – Te pedig, leányom, úgyszintén elfogadod, hogy a MiUrunk feltámadott halottaiból, holott ez is ellentmond ajózan értelemnek. Jézus Krisztus nem kért tőlünk ésszerűmagyarázatokat – ő arra szólított fel, hogy a hitünk erőslegyen. A két dolognak nincs sok köze egymáshoz. – Azöreg pap felsóhajt. – Úgy látom, csak egy helybentopogunk, neked pedig becses az időd. Tiszta szívbőlkérlek: használd fel bölcsen! Elfogadom, hogy megvan amagad meggyőződése, még ha tudom is, hogy sajnálatosmódon tévúton jársz. De megígérnéd legalább, hogyátgondolod szavaimat? Irtózatos a te korodban a halál – ésneked annyi okod van rá, hogy élj, és élvezd az életet! Hiddel, Isten még nem tart igényt a lelkedre. Fiatal vagy, és azifjúság hajlamos a dogmatizmusra. A magamfajtaöregember már megtanulta, hogy kételkedjenmeggyőződéseiben. Most magadra hagylak, de ígérd meg,hogy gondolkodsz azon, amit mondtam. – Gondolkodni fogok, Feckenham doktor – biztosítom. –Már csak azért is, mert bármilyen téves alapból indul ki, jótakar nekem. De nem hiszem, hogy meggondolnámmagam. – Imádkozom, hogy Isten terelje más iránybagondolataidat – mondja az apát, és elhagyja a helyiséget.

Mária királynő

Whitehall palota 1554. február 8. Dr. Feckenham a Towerból egyenesen hozzám jött. – Nos, mit mondott Lady Jane? – kérdezem szorongva. – Makacs teremtés, asszonyom, de nagyon bátor. Mélybenyomást tett rám. Mialatt beszélgettünk, egyszer semingott meg vagy omlott össze, holott jól láttam, mennyireszeretne életben maradni. – És mégsem hajlandó megtagadni eretnekségét? – Még nem, úrnőm. Több időre van szükségünk, nekemis, neki is. Ha felséged volna oly kegyes, és három nappalelhalasztaná a kivégzést, azt hiszem, több eredményrejutnék. – Imádkozom, hogy így legyen – mondom őszinteátéléssel. – Semmi kedvem hozzá, hogy egy ártatlangyermeket küldjek vérpadra.

Lady Jane Dudley

A Tower 1554. február 8. Ismét imáimba merülök. – Szabadíts meg a kísértéstől! – könyörgök. – Annyiraszeretnék élni! Minden porcikám retteg a bárdtól, de arómai vallást akkor sem vallhatom magaménak. Kérvekérlek, Istenem, ne hagyd, hogy megtagadjalak! Te légy azén erős védőbástyám! Ne engedd, hogy a kísértésfelmorzsolja bátorságomat! Könyörgök, add, hogy szilárdmaradjak! Kintről ekkor kopácsolás és kiabálás ver fel az áhítatból.Felállok, de kissé szédülök, mert reggel egy falatot sembírtam enni. Az ablakon kinézve látom, hogy néhánymunkás épületfát rakodik le egy szekérről, mások pedigszögeket vernek az udvaron heverő deszkákba. Ráeszmélek: a vérpadomat ácsolják. Megint csakvisszazökkentenek a valóságba. Remegni kezdek,viaskodom az elhatalmasodó vakrémülettel. De nemszabad, egy percre sem szabad elvesztenemönuralmamat… A kopácsolás, a dübörgés egész délután kitart, így semimádkozni, sem olvasni nem lehet. Inkább lemegyek a házhátsó traktusában lévő konyhába, és leülök Mrs. Partridgemellé. Valaha melegen üdvözölt volna a derék asszony,most azonban kínos neki az együttlét. Valamit azonbanmeg kell kérdeznem tőle. – Nem tudja, Mrs. Partridge, mi bírta rá a királynőt, hogyily hirtelen elrendelje a kivégzésemet? – Egyenesen aszemébe nézek, és zavara elárulja, hogy ismeri amegfejtést. Így hát tovább ütöm a vasat. – Már az is elégborzalmas, hogy meg kell halnom, de még rosszabb, hogyaz okát sem tudom. A királynő azt ígérte, kegyelemben

részesít. Miért gondolta meg magát? Mrs. Partridge legszívesebben elharapná a nyelvét, deszép szóval csak rábírom, hogy megszólaljon. – Ladységed édesapja miatt történt… Ő volt a minapilázadás egyik vezére. És azt akarta, hogy ladységed újbólkirálynő legyen. Egyszerre minden a helyére kerül. Értem már, miért látbennem a királynő veszélyforrást. Bennem, aki, ha rajtammúlnék, egy haja szálát sem görbíteném meg. Mindez atulajdon apám műve, és tébolyult árulásáért nekem kelllakolnom. Megsemmisülve nézek magam elé. Mrs.Partridge hiába iparkodik, vigasztalan vagyok. Sokáigsírok, magam sem tudom, meddig. Amikor a munkások már letették a szerszámot, éshazamentek, én is fölmegyek, de nem merek kinézni azablakon. Tudom, hogy elkészült a vérpad, de nem akaromlátni. Különben is búcsúleveleket kell írnom családomnakés barátaimnak, és ehhez megfelelő lelkiállapotra vanszükség. „Úgy élj, hogy számolj a halállal” – buzdítom Katherinehúgomat. Tagadd meg a világot, tagadd meg a Sátánt, és vesdmeg a test csábítását. Vedd örömmel halálomat, mintahogy én is örömmel fogadom, mert megszabadulok aromlástól, és a romolhatatlanság palástjába öltözöm. Égveled, drága húgom. Ne bízzál másban, egyedül Istenben, Aki majdmegtart. Szerető nővéred, Jane Kora este dr. Feckenham tér vissza a hírrel, hogykivégzésemet hétfőre halasztották. – Őfelsége úgy óhajtja, hogy több időd legyen áttérésedmegfontolására. Ha jól döntesz, továbbra is készmegkegyelmezni.

Az öreg papot szemlátomást meglepi, hogy ilyenfeldúltnak lát. – Jaj, uram, dehogy akartam én meghosszabbítani földiéletemet! Felkészültem rá, hogy holnap meghalok. Magát ahalált teljes szívemből megvetem, és ha egyszerőfelségének így tartja kedve, készséggel fogadom. Földiéletem, elhiheti, oly gyűlöletes volt számomra, hogy nincs ishőbb vágyam, mint pontot tenni utána. Az apát – úgy tetszik – mélyen meg van rendülve. Csaknem egy halálba menő embertársának látványa nyomasztjaennyire? Elvégre a keresztény embernek örülnie kell,amikor egy lélek megtér Istenéhez – mert hiszen remélem,hogy az én lelkem is eljut Hozzá. És mégis: olyan azábrázata, mintha el akarná sírni magát. – Van még egy javaslatom – mondja. – Hidd el,megértem kétségeidet… – Nincsenek kétségeim – szólok közbe. – Leányom, mindent megkísérlek, hogymegmenthessem életedet és lelkedet. Nem méltatnál rá,hogy végighallgass? Hirtelen elszégyellem magam. – Bocsásson meg – mormolom. – Kérem, beszéljen! Dr. Feckenham rám mosolyog. – Az a gondolatom támadt, hogy talán üdvös lenne, haitt, a St. Peter ad Vincula kápolnájában vitát rendeznénkközted és néhány katolikus tudós és egyházi személy közt.Meghallgathatnád az érveiket, megfelelnél rájuk, és Istenkegyelméből talán még másítanál is nézeteiden. – Ebben kételkedem – felelem. – És csak eltékozolnáma hátralévő drága időmet. Az ilyen vita az élőknek való,nem a haldoklóknak. Kérem, engedje, hogy egyedülbékéljek meg Istennel. Az apát megfogja mindkét kezem, és mélyen aszemembe néz. Tekintetében olyan megértést ésegyüttérzést látok, amilyennel nemigen találkozni az

emberek között, és elszántságom alábbhagy. – Esedezve kérlek, add meg magadnak ezt az utolsóesélyt! – szólít fel sürgetőn. – Lágyítsd meg a szíved!Mindent megnyerhetsz – és mindent elveszíthetsz. Gondoldmeg jól! Ha tévedtél a magad hitvallásában, nem lenne-eszörnyű, hogy az életed add érte? Hogy tévedésben haljmeg? Megadom magam. – Hát jó, Feckenham doktor. Szervezze meg azt a vitát.Ott leszek, ha ezzel önnek örömet szerzek. A Tower 1554. február 9. Őrök kíséretében hagyom el a kápolnát dr.Feckenhammel, elfordítva szemem a vérpadtól, amelyenhétfőn bevégzem életem. Magamban örvendek, amiért hűmaradtam magamhoz, és kitartottam hitem mellett. Erről amegpróbáltatásról most igazán szívesen lemondtam volna,hiszen nyugodt voltam a magam meggyőződésében, éssemmi szükségem nem volt figyelmemet elterelődisputákra. A résztvevők megpróbáltak kétségeketplántálni belém, hogy megtörjék elszántságomat, ésvalahányszor megcáfoltam érveiket, tudtam, hogy sajáthalálomhoz töröm az utat. De megadatott az erő, hogy hűmaradjak az igazsághoz, és ezért mélységesen hálásvagyok. Az öreg pap arcán véghetetlen szomorúság tükröződik.Inkvizítoraim közül ő volt az egyetlen, aki szelíden ésbarátságosan szólt hozzám. De megingatni ő sem tudott,és most látszik rajta, hogy ez a kudarc élete végéigkísérteni fogja. Amikor közeledünk a főfoglár házához, ahol az apátnakörökre el kell búcsúznia tőlem, én szegem meg a csendet.A szemem ismét könnybe lábad. – Azért sírok, uram – mondom –, mert többé nemláthatjuk egymást. Sem ezen a földön, de még a

mennyekben sem, hacsak Isten nem gyújt ősz fejébenvilágosságot. A bánattól fuldokolva teszi kezét az enyémre. – Volna még egy kérésem, milady. Elkísérhetném avérpadra? Nyomban felébred bennem a gyanú. Hallani sem akarokholmi, az utolsó percben megkísérelt térítésről. – A királynő parancsolta? – Nem, asszonyom. Magam kérem, teljes alázattal.Végig az útján nem kísérhetem el, de legalább elmennékaddig, ameddig lehet. Ennyi szívjóság lefegyverez: szinte elviselni is sok.Minden torz vallási meggyőződése ellenére az apátvalóban tiszta szívű ember. – Persze hogy elkísérhet – mondom melegen. Hirtelen másra tereli a szót. Látszik, hogy titkolniszeretné megrendültségét, mert fél, hogy én is elgyengülök. – Be kell, hogy menjen, kedvesem. Bizonyára sok adolga. – Ebben igaza van – bólintok, és kipislogom szemembőla könnyet. – Még nem végeztem a búcsúlevelekkel, ésszerényke javaimról is intézkednem kell. Aztán itt van a… ahétfői ruha kérdése. A megfelelő szín a fekete, de a feketeholmim kissé viseltes. – Milady, erényességéért és jóságáért az Úr rongyokbanis magához fogadná – buggyan ki dr. Feckenhamből a szó.– Isten önnel. Hirtelen sarkon fordul és elsiet. Hamarosan, szobámmagányában, átadom magam határtalankétségbeesésemnek. Amikor aztán minden könnyemelapadt, latba vetem megmaradt akaraterőm, felállók, ésgyakorlati ügyekre fordítom figyelmem. A Tower 1554. február 10.

– Az édesapja itt van a Towerban! – kiáltja szobámbarontva Ellen asszony. – Felfedezték a rejtekhelyét, elfogtákés ideszállították! – Mi történt? – kérdezem, levegő után kapva. – A lázadás után Bradgate-be menekült, ésösszekapkodott néhány holmit, mielőtt elrejtőzött volna. Dea hajtóvadászat már megindult, és nem telt sok időbe, amígHuntingdon gróf… – Aki valaha a barátja volt – vetem közbe. – Igen, de úgy látszik, már nem az – feleli józanul adajkám. – Szóval a gróf talált rá a warwickshire-i AstleyParkban: egy fa üregében bújt meg. A tagjai merevrefagytak, torzonborz volt, és teljesen kiéhezett. Aztán jöttek akatonák. – Hol tartják fogva? – kérdezem. – Azt Mrs. Partridge nem akarta elárulni. – Talán jobb is így. Úgysem engednék, hogy lássam,meg aztán a találkozás mind a kettőnknek fájdalmas lenne.Ezúttal nem menekülhet a királynő igazságszolgáltatásaelől. Éppoly reménytelen a sorsa, mint az enyém. – De ő megérdemelte! – hördül fel keserűn Ellenasszony Ami apámat illeti, érzéseim ellentmondásosak.Gyermeki tisztelettel tartozom neki, de az ő tettei juttattakidáig, és amikor számba veszem felelőtlen ostobaságát ésa rám háruló következmények iránti kérges szívű közönyét,alig tudom elfojtani haragom és sértettségem. Degyűlölettel és nehezteléssel a szívemben nem mehetek ahalálba, ezért kényszerítem magam a megbocsátásra. Így aztán vegyes érzelmekkel fogadom apám üzenetét,melyben szánja-bánja, amit tett, és rimánkodik, hogyoldozzam fel. A levél Sir John Bridges hozzájárulásávalíródott, és a derék úr azt is megengedi, hogy ha óhajtom,válaszolhatok rá, csak lepecsételnem nem szabad. Figyelmeztetem magam keresztényi kötelességemre,

meg aztán meg is sajnálom apámat, akire ugyancsak halálvár, és akinek ilyen szörnyű bűnökkel terhelve kellmeghalnia. De hogy felismerje, mivel tartozik lelki üdvének,nem kerülhetem el, hogy gondosan válogatott szavakkal neemlékeztessem rá, miért is kell meghalnom. Akövetkezőket írom: Apám, noha Istennek úgy tetszett, hogy halálomat éppen azön közreműködésével siettesse, holott éppen önnekkellett volna életem meghosszabbítására törekednie, énmégis megnyugvással fogadom a halált, és hálát adokIstennek, amiért siralmas napjaimat megrövidíti.Szerencsésnek érzem magam, amiért kezeimetártatlanságomban mosva, bűntelen vérem az égrekiálthat, és hangja bizonyára eljut a Mindenhatóhoz. A levelet, amikor átolvasom, kissé durvának érzem, ésezért szelídebb befejezést toldok hozzá: Az Úr tartsa meg önt kegyében, hogy végül amennyekben találkozhassunk. Halálig engedelmes leánya, Jane Miután Sir John magával vitte a levelet, belém nyilall abűnbánat: vigasztalnom kellene apámat ahelyett, hogyostoroznám. Az órák, melyeket ezen a földön számunkrameghagytak, túl rövidek a szemrehányásokhoz, és csakúgy járulhatok Isten elé, ha szívem megtisztul mindenkeserűségtől. Ezért a régi imakönyvembe, amely egykornagyanyámé, Tudor Máriáé volt, és amelyet a vérpadra ismagammal viszek, egy második üzenetet írok apámnak: Az Úr vigasztalja Kegyelmességedet. Bár Istennek úgytetszett, hogy két gyermekét elvegye, ne higgye, hogyelvesztette őket; bízzék benne, hogy e halandó létetelveszítve halhatatlan életet nyertünk. Ami engem illet,ahogy tiszteltem Kegyelmességedet ebben az életben,úgy imádkozom majd önért a következőben.

Amikor a várnagy legközelebb felkeres – újabbannaponta kétszer jön, hogy lássa, megvan-e mindenem,amire szükségem van –, arra kérem: gondoskodjék róla,hogy halálom után az imakönyvem eljusson apámhoz. Megnézi, amit írtam. – Nagyon szép, nagyon találó – mondja, majd krákogegyet. – Asszonyom, hogy is mondjam… nem kérhetnék-eén is valami csekély emléket? – A tekintete sokkal többetfejez ki, mint amit szavakba önthet. Körülnézek, majd felkapom a bársonykötésűimakönyvet, amelyet Guilfordtól kaptam. – Ez az öné lehet, Sir John – mondom. – Bele is írokvalamit. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje ahalálnak, és halálunk napja örömtelibb, mintszületésünké. Egy igaz baráttól, akit ilyennek ismer az Úr Sir John elolvassa soraimat, és elakad a hangja. Egybólintással fejezi ki köszönetét, majd elsiet. Állandóan feltoluló könnyeimet visszafojtva nekiülök abeszédnek, amelyet a vérpadon kell majd elmondanom.Nem lehet túl hosszú, mert a reggel hideg lesz, és nemkelthetek olyan látszatot, mintha húzni-halogatni szeretnéma kivégzést. Semmilyen módon nem bírálhatom a királynőtvagy az ellenem hozott ítéletet sem: megtorlásképpenelkobozhatnák a családom vagyonát – ha ugyan, gondolomkomoran, még maradt belőle valami. Apámat mindenbizonnyal elítélik, és életétől, címeitől és mindentulajdonától megfosztják; az utóbbi a koronára száll, azazanyámra és húgaimra szegénység és nélkülözés vár. Egyszó, mint száz: a királynő ellen egyetlen szavam sem lesz.Voltaképpen nincs is rá okom. A beszéd elkészült. Éppen le akarom tisztázni, amikorSir John Bridges visszatér.

– Asszonyom, üzenetet kaptam a tanácstól. Férje,Guilford Dudley kérvényt intézett a királynőhöz, hogyszemélyesen búcsúzhasson el öntől, és őfelségehozzájárult a kéréshez, feltéve, ha ön is így akarja. Már elszakadóban vagyok mindentől. Guilfordot nembírnám elviselni. Életemnek ahhoz a szakaszához tartozik,amelyet végképp lezártam magamban. – Hogy van a férjem? – kérdezem. Sir John a fejét csóválja. – Sajnos a legmélyebb kétségbeesésben. Foglárjai úgygondolják, össze fog omlani. Tombolva átkozza sorsát,amelyet igaztalannak tart. Hiányzik belőle ladységedbátorsága. Ha találkoznának, talán megnyugodna. – Nem, inkább ne. Sajnálom őt, de őszintén szólvatúlságosan megviselne a találkozás. Inkább üzenek neki.Kérem, közölje vele, hogy mondjon le ezekről a fájdalmaspillanatokról, hiszen hamarosan szebb és jobb helyenfogjuk viszontlátni egymást. Közölje vele azt is, hogy amikorhétfőn a Tower Hillre indul, ott leszek az ablakomnál. – Átadom az üzenetet, asszonyom – ígéri a várnagy. Miután elment, ismét íróasztalom elé roskadok. Ez a várakozás maga a pokol. Úgy tűnik, utolsónapjaimon a szenvedés legkifinomultabb változatait is megkell tapasztalnom. A halál, ha eljön, valóban megnyugváslesz számomra. Utána legalább békén hagynak.

Ellen asszony

A Tower 1554. február 11. Nyomorúságomban a párnámba sírok, mint múlt szerdaóta minden este. Fájdalmam átitatja a párnát, engemmagamat rongycsomóvá nyű a kialvatlanság, így próbálomleküzdeni az ingert, hogy világgá sikoltsamkétségbeesésem. Inkább ide-oda hánykolódva nyöszörgőka kíntól. A rám bízott drága gyermeket, akit születésétől fogva olygondosan neveltem fel, mintha a saját húsomból ésvéremből származna, reggel, alig néhány kurta óra múlva,lemészárolják. Mennyire vigyáztam rá, mennyi szeretettelhalmoztam el – és most semmit sem tehetek érte. Hogyerre a sorsra jusson, hogy ilyen korán, ifjúsága virágjábanpusztuljon el – ó, a gondolat is elviselhetetlen. Természet ellen való vétség elmetszeni egy ilyen fiatalélet fonalát. Tizenhat éves fejjel Jane-nek, mint a legtöbbilyen korú fiatal nőnek, a családjával kellene foglalkoznia;már meglehetne a saját háztartása, ágyából egy jóvágásúférfinak kellene rámosolyognia, s a gyerekszobában talánmár egy bölcső is ringhatna. Napjait azok az elfoglaltságoktölthetnék ki, mint a rangjabéli fiatalasszonyok életét:irányítaná a személyzetet, kihímezné férjura ingeit,gyógyteákat főzne, ellenőrizné a dajkát. Ehelyett vérbenúszva kell a lelkét kilehelnie. Ezekben az utolsó napokban elnézni is kínszenvedésvolt. Ott állt előttem, a maga karcsúságában és bájában,azzal az aranyvörös hajával, a hamvas bőrével, amelyet akis szeplők csak finomabbá tettek. Néztem vékony ujjú,még gyermeki kezét, amellyel felnőtthöz illő szavakat vetpapírra; kecses mozdulatait, nemes fejtartását, nyakagyöngéd ívelését. Együtt volt mindaz, ami az én kisúrnőmben kedves nekem, hiszen az ő korában a

legszebbek a lányok; ilyenkor hevíti ifjú szívüket az életkedvmohósága, ilyenkor látszik végtelennek az előttük kitárulójövő. Csakhogy az én gyermekem holnap ilyenkorra már asírban lesz. Volt-e valaha halálra ítélt fogoly ennyire ártatlan? Nemérdemelte meg ezt a büntetést. Olyan jó, olyan becsületes,mint egy szent. Az az elvetemült Northumberland meg aminősíthetetlenül hitvány szülei – ők juttatták idáig.Bocsásson meg nekik az Isten, mert én soha nem fogok.Ha rajtam múlna, mindörökre a pokolban égnének. Agyűlölet, amelyet irántuk érzek, féregként rágja a szívem.Nem elég a fájdalom, nem elég a gyász – még ez ismarcangol. Jane kedvéért eddig, ha nehezen is, mindenakaraterőmet latba vetve, de tartottam magam. Most azértimádkozom, hogy holnap reggel se hagyjam cserben. Errea néhány órára még erősnek kell maradnom. Ez az utolsószolgálat, amelyben részesíthetem.

Frances Brandon, Suffolk hercegné

Whitehall palota 1554. február 11. Az udvarbéli szállásomon vagyok, ifjú főlovászom,Adrian Stokes karjaiban, és keserű könnyeket ontok alányomért, akit holnap örökre elveszítek. Múlt csütörtökig, amikor a szörnyű hírről értesültem,Adriannel való, pusztán kéjvágyból fakadt viszonyom arraszolgált, hogy levezessem férjem iránti szilaj dühömet; ígyakartam megtorolni, hogy hibbant mesterkedéseivelkönnyelműen romlásba taszította Jane-t. Most azonbanAdrian már alig létezik számomra. Az én ártatlan lányomfizet meg férjem árulásáért, és hamarosan Henry is követi avérpadra – pedig csak egyikük érdemelne halált. Ha Henryta kezem közé kaparinthatnám, magam végeznék vele. Már nem érdekel, hogy özvegyi sors és nélkülözés várrám. Henry immár a semminél is kevesebbet jelent nekem.Aznap, amikor ultimátum elé állította Wyattet, elvesztetteminden jogát a szerelmemre és a hűségemre. Harminchétévesen még mindig vonzó asszony vagyok, tetejébe bujaés kéjvágyó is, és habozás nélkül az ágyamba csábítottamifjú főlovászomat. A magam módján álltam bosszút Henryn,ám ugyanakkor vigaszt is találtam egy másik emberitestben, és segítségével elhessegethettem az elmúlt hetekéjszakai rettegéseit. Adrian készségesen állt rendelkezésemre, és gyöngéd,találékony szeretőnek bizonyult. De ma éjjel – ahogy ez azutóbbi három éjszakán is történt – szinte fel sem figyelekrá, hogy itt fekszik mellettem. Ahelyett hogy vágytól felhevült testemmel fordulnék felé –mert múlt csütörtökig ez a vágy töltötte be életemet –, itthánykolódom, és bűntudattal büntetem magam. Lelketlenanya voltam, holott lehettem volna szeretetteljes és megértőis. Visszatekintve már átlátok mindent, a szerencsétlenség

is. Visszatekintve már átlátok mindent, a szerencsétlenségés a bánat pedig csak fokozza tisztánlátásomat. Különösenaz a tudat emészt, hogy mulasztásomat már nem tehetemjóvá, és a lányom, még ha akarná, sem bocsáthat megtöbbé nekem. Csak Isten irgalmáért könyöröghetek. A mellettem fekvő ifjú végre elaludt. Őt is nyomasztja arám zúduló tragédia, de szerencséjére átélni nem tudja.Irigylem ezt az érzéketlenséget. Tudom, sokan gáncsolnak, amiért visszatértem azudvarhoz. Valóban úgy tűnhet, mintha csak a sajátjövőmmel törődnék. De a királynő az unokanővérem, asaját véremből való, és az volt a szándékom, hogyjelenlétemmel eszébe juttassam szegény gyermekemszörnyű helyzetét, és ha lehet, meglágyítsam a szívét. Demég arra sem méltatott, hogy észrevegyen. Órákon átvártam, a többi kérelmező között tolongva, hogy a kápolnavagy a fogadóterem felé menet kilépjen lakosztályából, őazonban rezzenéstelen arccal haladt el mellettem, írásbanesedeztem audienciáért, de leveleimet egyetlen hajdanibarátom sem volt hajlandó továbbítani. Az is megfordult afejemben, hogy az útjába vetem magam, de tudom, hogymit sem érnék vele. A keserves igazság az, hogymegértem, miért kell Jane-nek meghalnia. Tudom, ma éjjel elkerül az álom. Óvatosan siklom ki azágyból, felveszem köntösömet, és gyertyával a kezemben akápolnába indulok. Térdre borulok az oltár előtt, amelyenpislákoló mécses tanúskodik Isten állandójelenvalóságáról, és úgy merülök el az imában, mint eddigmég soha. Esedezem a Mindenhatónak, bocsássa megsúlyos vétkeimet, a mulasztás által elkövetett megannyibűnömet, és adjon erőt, hogy zokszó és neheztelés nélküladjam vissza Neki a leányt, akivel megajándékozott.

Mária királynő

Whitehall palota 1554. február 11. Ma éjjel csendes a palota, mintha reggelig az egészvilág visszafojtaná lélegzetét. Én is ébren vagyok, fejembenzavaros gondolatok örvénylenek. Hogy Jane-t a halálbaküldjem, minden meggyőződésemnek ellentmond. Hakegyelmet adhatnék, megtenném. De attól tartok, túl sokminden forog kockán. Meg kell őriznem tanácsosaimtiszteletét, hiszen máris azzal gyanúsítanak, hogy asszonyiaggályok tartanak vissza az árulók megbüntetésétől. Nemtehetem ki magam annak, hogy Renard megvessen, éssoha többé ne bízzon a szavamban. Nem kockáztathatomalattvalóim engedelmességét, mert ha most nem élekhatalmammal, tovább mozgolódnának. És végül: nemveszélyeztethetem Fülöp herceggel kötendőházasságomat, amelyre teljes szívemből áhítozom, ésamely Angliát annyi jótéteménnyel gazdagítaná. Lassan felismerem, hogy nem is olyan könnyűkirálynőnek lenni, és nem most kívánom először, hogybárcsak inkább egyszerű vidéki háziasszony volnék, egyfészekalja gyerekkel. De az ilyen képzelgéseknek semmi értelmük. Térden állva kell kérnem Istent: még egyszer tegyen akedvemért csodát, és az utolsó pillanatban térítse visszaJane-t az igaz valláshoz. Akkor megkímélhetem az életét,hiszen ha katolizált, ellenségeim többé nem írhatnákzászlajukra a nevét. Dr. Feckenham megkapta a szükséges utasításokat.

Lady Jane Dudley

A Tower 1554. február 11. Towerbeli hálószobámban, hálóköntösben ülvefogalmazom végakaratomat. Ha majd testemmel végzett az igazságszolgáltatás,Istennél a lelkem irgalomra talál. A halál fájdalommalbünteti testemet bűneiért, de a lelkem Isten előttfelmentést kap. Ha hibáim büntetést érdemelnek is,ifjúkorom és tapasztalatlanságom okán méltó lettemvolna a kegyelemre. Isten és az utókor könyörületesebblesz hozzám. Fáradtan teszem le tollamat. Körülöttem határtalan acsend. Ágyamba bújok, felkészülve rá, hogy órákon átébren forgolódom majd, mint ahogy ez az elmúltéjszakákon is történt. Miért is aludnék? A holnapi reggelután alhatom éppen eleget. A holmim becsomagolva várakozik az íróasztal mellettisarokban. Ellen asszony tudja, kik között kell szétosztania,és megígérte, hogy mindent híven elvégez. E világijavaimból nem maradt meg más, mint a holnapi öltözékemés az imakönyvem. Milyen furcsa elgondolni, hogy kilenc óra múlvaelhagyom ezt a világot, és nem létezem többé. Milyen rövididő… Nem fekhetem itt tovább. A maradék órákat imárakell fordítanom. Utána már örökre megpihenhetek. A Tower 1554. február 12. Imádság közben elaludtam, de csak rövid időre. Éppenhajnalodik, amikor felébredek, elgémberedett tagokkal ésteljesen üres fejjel; csak homályosan érzem, hogy valaminagy baj van. A bizonytalan sejtelem azonban hamar elillan,

és betör a zord valóság. Nem egészen négy óra múlvakivégeznek. A tudat borzadállyal tölt el. Mindenvalószerűtlennek tűnik, mintha csak álmodnám az egészet. Megjön Ellen asszony, merev arcán bánat éskimerültség. Ő sem alhatott sokat. Csendesen kívánunkegymásnak jó reggelt, tudván tudva, hogy semmi jóra nemszámíthatunk. Aztán Ellen asszony remegő kézzel adja ráma batisztinget, majd segít, hogy felöltsem a mély, szögleteskivágású fekete alsóruhát és fölé a magas gallérúbársonyköntöst: ugyanebben az öltözékben jelentem meg atárgyalásomon is. Utána befonja és a fejem tetején tűzimeg a hajam, így teszi rá a fekete fátylas főkötőt. Aztán letérdelünk, hogy együtt imádkozzunk. Váratlan kopogás jelzi Sir John Bridges érkezését.Megrémülök: még hét óra sincs. Csak nem jött el máris azidő? Sir John zavartnak látszik. – Asszonyom, sajnálattal kell közölnöm, hogy a királynőutasítása szerint alá kell vetnie magát egy vizsgálatnak: egybábákból álló testület kíván meggyőződni róla, nincs-emásállapotban. Ha igen, úgy megkímélik az életét, mivelőfelsége nem szentesítheti egy ártatlan csecsemőerőszakos halálát. Elképedve nézek rá. – Sir John, november óta nem láttam a férjemet, ésakkor sem négyszemközt. Tudom, hogy nem várokgyermeket. – Sajnálom, de a királynő parancsát teljesíteni kell. Ha aterhességnek csak a lehetősége is fennforog, ladységedelkerülné a bárdot. Őfelsége még az utolsó esélyt is megakarja ragadni, hogy életben maradjon. – Úgy engedelmeskednem kell – mondom csüggedten.– De csak az időt vesztegetik. Fekszem az ágyon, szoknyáim felhúzva, lábamszétfeszítve. El sem tudom hinni, hogy még ezt az utolsó

megaláztatást is rám kényszerítik, úgyszólván halálomórájában. Négy higgadt és tapintatos bábaasszony veszkörül, csupa tapasztalt anya és nagyanya. Óvatosanmatatnak bennem, megtapogatják a hasam, majdmindenféle kérdést tesznek fel. Mikor háltam utoljára aférjemmel? Mikor volt az utolsó havivérzésem? Érzékeny-ea mellem? A modoruk barátságos, kötelességüketlelkiismeretesen végzik, de erre a testi erőszakra utolsóórámban igazán nem volt szükségem, és ahogymegjósoltam, az egésznek semmi teteje. Nem vagyokvárandós. Miután szoknyáimat lesimítottam, és rendbe szedtemmagam, a várnagyot kéretem. – Guilfordot elvitték már? – Nem, asszonyom, de hamarosan viszik. Ígéretemhez híven elfoglalom helyem az ablaknál, ésmáris látom, ahogy néhány ember előjön a Beauchamp-toronyból. Guilford az, őrei kíséretében. Könnyek csíkoztaarccal néz fel rám, és reményvesztett intéssel üdvözöl, amitbágyadt mosollyal viszonzok. – Menj Isten nevében – formálom a szavakat. Hogy érti-e, nem tudom, de mintha most nagyon igyekezne, hogy úrrálegyen magán. A Fehér torony mellett kis csapatfiatalember várja, akik között felismerem néhány barátját.Nem olyan rég még velük dáridózott a londonikocsmákban, mint éretlen ifjonc, akinek semmi gondjaezen a világon, és mindenre kész, hogy férfinak tekintsék.A többiek most eljöttek, hogy átsegítsék utolsó óráján.Nézem a szomorú kis menetet, amint gyalogszerrel vonul aTower Hill felé, majd eltűnik a szemem elől. Magambanimádkozom: Isten adjon Guilford-nak bátorságot, hogyszépen végezze. Csak most szánom rá magam, hogy a Tower udvaránálló vérpad felé pillantsak. Bevonták valami feketeanyaggal, és felszórták szalmával, de a tőkét sehol semlátom. Az udvar egyelőre még néptelen. Sir Johntól tudom,

hogy a kivégzésem zártkörű, ezért csak meghívottakvehetnek részt rajta, szigorúan korlátozott számban.Egyelőre alighanem még a Tower Hillen vannak, hogyGuilford lefejezését is végignézzék. Ha majd az végbement– és imádkozom, hogy ez mielőbb megtörténjen –, énkerülök sorra. A várakozás a legnehezebb. Ekkor két férfi bukkan fel, és siet a Tower udvara felé.Fekete bársonyköntöst viselnek hosszú, fehér köténnyel,fekete álarcukon csak a szemnek van rés. Az elülsőnélbárd van. Tudom, hogy ő a hóhér, és hogy ütött az órám. És most elkerekedik a szemem az iszonyattól: ők kísérikvissza a kordét, amely Guilford tetemét hozza. Véreslepedővel takarták le a törzsét, mellette vérfoltos rongybankerek tárgy körvonalai sejlenek fel. Ahogy a kordé elzötyögalattam, nem tudom visszafojtani könnyeimet. Sekélyes,felszínes fiú volt, de volt benne jó is, és ezt a sorsot nemérdemelte meg. – Ó, Guilford, Guilford! – zokogom. – Ó, milyen keservesmeghalni! Most nagyobb csoport vonul a Tower udvara felé. Márnincs sok idő. Felkapom az imakönyvem, és igyekszemazokra a részekre összpontosítani, amelyeket végsőájtatosságomhoz kijelöltem. De mialatt a szavak táncolnakelőttem, hallom, hogy a lépcsőn jön valaki fölfelé. Az ajtókitárul. – Itt az idő, milady – mondja gyöngéden Sir JohnBridges. Mögötte dr. Feckenham áll, és mélységesrészvéttel néz rám. Szorosan a várnagy karjábakapaszkodom, mivel a lábam hirtelen elgyengült – ígymegyek le a lépcsőn, és hagyom el a főfoglár házát.Mögöttem jön Ellen asszony és Mrs. Tilney, mindkettencsöndesen sírnak a zsebkendőjükbe. Az én szememazonban szerencsére száraz. Lassan és remélem,méltósággal közeledem a vérpad felé. Eltökélt szándékom,hogy a közönség – amelynek soraiban felismerem az

államtanács urait és más nemeseket, akikkel valaha egyasztalnál ültem – elismeréssel adózzon lelkinyugalmamnak. A vérpad lépcsői mellett megpillantom a gyepenvárakozó koporsót, és egy pillanatra megtántorodom. – Ne félj, Jane! – suttogja dr. Feckenham. – Énmindvégig veled leszek, az Úristen pedig örök időkre. –Ebből bátorságot merítek, hogy Sir John karjáratámaszkodva felhágjak a lépcsőn. Azután egyedül maradok odafönn, és a korlátbakapaszkodva nézek szembe a sokasággal. Amikormegszólalok, tiszteletteljes csend lesz. – Meghalni jöttem ide, jó emberek, mivel erre ítélt atörvény. – Úgy érzem, a friss, hűvös levegőben tisztán,egyenletesen szól a hangom. – A királynő őfelsége ellenivétségemmel törvényt sértettem, és ezt magam iselismerem, de ami szándékomat és akaratomat illeti,ártatlanságban mosom kezeimet Isten színe előtt éselőttetek, jámbor keresztények. Elhallgatok. A szívem olyan sebesen zakatol, hogy aligkapok levegőt, a fejemben vihar kavarog. Akaratlanulmegborzongok, és kezemet tördelve folytatom. – Arra kérlek valamennyiőtöket, tanúsítsátok, hogy jókeresztyén nő módjára halok meg. – Eközben dr.Feckenhamre nézek, mert tudom, hogy megérti, mitjelentenek ezek a szavak. Szomorúan mosolyog visszarám. – És most, jó emberek – zárom szavaimat –, arrakérlek, hogy amíg még élek, imádkozzatok velem. Ismét az apáthoz fordulok, és imakönyvem egyikmegjelölt lapjára mutatok. – Mondjam el ezt a zsoltárt? – kérdezem, aztán márbánom, hogy ezt tettem, hiszen szemlátomást úgy lesújtja afájdalom, hogy nem tud válaszolni. Néhány pillanatig sutánvárakozom, aztán meghallom a suttogását: – Igen, Jane. –Ekkor letérdelek, és angolul szavalom el a Miserere mei

Deus tizenkilenc strófáját. Amikor befejeztem, felállok,megölelem, és arcon csókolom a papot, és álmélkodom,hogy e földi életben az utolsó vigaszt egy katolikustólkapom. – Könyörgök Istenhez, hogy adjon bőséges jutalmatirántam tanúsított jóságáért – rebegem forrón, majdszokásos tapintatlan őszinteségemmel még hozzáteszem:– Habár be kell ismernem, hogy először kevésbé örültemneki, mint amennyire mindjárt bekövetkező halálomtólborzadok. Az öreg szempár csupa szeretet. Milyen jól értjükegymást… A formaságok nagyjából lezajlottak. Ideje, hogyfelkészüljek.

A hóhér

A Tower udvara 1554. február 12. Valahányszor kivégzést kell abszolválnom, mindig belémhasít, hogy milyen méltóságteljesen, ceremóniák és –ahogy nevezik – protokolláris eljárások közepette kezdődikaz egész, és milyen gyorsan fordul át pőre vérfürdőbe. Ígyvan ez mindig, noha azzal kérkedhetek, hogy mesterevagyok a szakmámnak, és ezért szegény ördögökkorántsem szenvednek annyit, mint egynémely otrombasintér kezétől. A legszörnyűbb eset, amelyről hallottam,szegény Lady Salisburyé volt, még az öreg király idejében.A főhóhér megbetegedett, és a segédnek, aki beugrotthelyette, még nem volt semmi tapasztalata. Kergetnikezdte az öreglányt a tőke körül, le-leszelve belőle egy-egydarabot, mígnem az áldozatból csak néhány véres húscafatmaradt. Persze ebben a hivatalban nem szabad sokat érzelegni.Elvégre ez is csak munka, olyan, akár a többi. Azazhogymégsem; itt nem babra megy a játék. Akasztani könnyű, ésa kibelező késsel is gyorsan, ügyesen bánok, de alefejezés művészet, és ebben én – ha én mondom,elhihetik – mester vagyok. Lenyisszantottam jó pár fejetéletem során, és nem lehetett rám panasz. És hányfélefickóval kerültem szembe! Az olyan nagyuraktól, mintSomerset vagy Northumberland herceg, a legegyszerűbbnépekig, akik vesztett ügyekbe bonyolódtak, mint amilyenez a lázadás is volt, amit a minap vertek le. Atyaisten, azutóbbi napokban szusszanni se volt időnk a sokakasztástól! És most itt ez az eset is. Két nyakazás egyetlen reggel!Az a szegény legényke, aki beszélni se bírt ahüppögéstől… Csúfosan fejezte be a szerencsétlen. De eza mostani, ez más. Ilyennel még nem volt dolgom. Afféle

incifinci kislány, szinte még gyerek. Elállt a lélegzetem,amikor megláttam, ahogy szendén, aranyosan jön felém afekete ruhájában. Egy libát se tudna megijeszteni, nemhogyfelségáruló volna! És jól hallottam, hogyan szólt a várnagy,bár ő persze ügyel a szavára: nyilvánvaló, hogy őszerinte isártatlan ez a lány. Nagyon izgatott volt, és rám parancsolt,hogy végezzek gyorsan. Na, ha van ezen a világon valaki,aki megteheti szegénykének ezt a szívességet, az énvagyok. Csudálni való a bátorsága. Megtapasztaltam én mársokféle viselkedést a halál előszobájában, és ahhozképest, amilyen fiatalka, ő bámulatosan nyugodt és hősies.Eszébe sincs, hogy óbégasson vagy kapálózzon. Biztos,mert olyan nagyon vallásos – így mondja Sir John, akiszerint egyenesen a mennybe megy. Bárcsak több volna azilyenből! A legtöbbje a vérpadon is bőg, és kegyelemértbömböl. Lady Jane lehúzza a kesztyűjét, és a hölgyeinek adja,majd a várnagyhoz fordul, és átnyújtja neki az imakönyvét.Tiszta egy kétségbeesés ez a Sir John, alig bírja tartanimagát. Ilyennek még sohase láttam: általában keménylegény, úgy bizony. Rendesen teszi a dolgát, még ha nincsis ínyére. A két asszony most kifűzi a lány felsőruháját. Előrelépek,és megkérdem, segítsek-e neki a vetkőzésben. – Nem, uram – mondja, és a hangja meglepően erős. –Egyelőre még ne nyúljon hozzám. – És csak áll ott, amígkihámozzák a ruhából, leveszik a főkötőt, a fátylat. Amikormár csak az alsóruha és a mellfűző van rajta, dideregnikezd szegényke. De ez már nem tart soká, hamarosannem érzi többé a hideget. Az egyik nő kendőt vesz elő, hogy Lady Janebeköthesse a szemét. Aztán összeölelkeznek, és azasszony sírva csókolgatja. Ha így folytatja, kénytelenekleszünk kitépni karjából a lányt. De nem. A lány mégegyszer, utoljára megcsókolja és hátralép. Ez már túl sok a

szegény asszonynak; hátat fordít, hogy leplezze fájdalmát. Ezen a ponton a vérpad illemszabálya azt kívánja, hogya fogoly elé térdelve kérjem bocsánatát, amiért teljesítem,amit a kötelesség parancsol. – Örömmel megbocsátok – mondja Lady Jane, ésátnyújt egy erszényt; a várnagytól kapta, és a bérem egyrésze van benne. A másik rész, a fogoly ruházata amellékesem. Szép ruha volt, amit levetett, tisztes summátkapok majd érte, és az alsóruháért is. Ha majd mindenkielment, lehúzzuk róla. Segédem, az ifjú Will eddig a tőke előtt állt; hosszúköténye eltakarta a fogoly elől. Ez állandó fogásunk, mivelúgy tapasztaltuk, hogy a tőke látványától a fogoly mégjobban beijed. De most itt az ideje, hogy a fiú félreálljon. Atőke alacsony, legföljebb ha harminc centi magas, ésüreget vájtak belé az állnak. A lány rámered. – Kérem, milady, álljon a szalmára! – mondom, és atőke előtti helyre mutatok. Lady Jane odalép, ésbólintásomra letérdel. Csillapíthatatlanul remeg szegény kislélek, én meg arra gondolok, atyaúristen, hát mind cinkosokleszünk egy gyermek lemészárlásában? Édes Jézusom, depocsékul érzem magam. De hát van választásom? Tehetekellene bármit is? Nem én hozom a döntéseket. Nekemcsak munkám van, amit el kell végeznem, no meg jó hírem,amire ügyelnem kell. – Kérem, végezzen velem minél gyorsabban! – mondjahalkan, félősen a lány. – Levágja, mielőtt odafekszem? – Dehogy, hölgyem – felelem. – Ha készen van, nyújtsaki a karját. Itt az idő. A jelenlévők letérdelnek a gyepre, hogymegadják a tiszteletet az elszálló léleknek. Lady Jane egyhosszú másodpercig néz körül utoljára a világban, aztánelveszi a kendőt a komornájától, aki közben márabbahagyta a sírást, és beköti vele a szemét. Így aztánvakon tapogatózik a tőke után, de hiába. Túl messze van

tőle. – Hol van? Hol van? Mit tegyek? – kiáltja magánkívül.Szegény kislány előrehajlik, és kétségbeesettenhadonászik a karjával. – Mit tegyek? – zokogja. – Hol van? Gyorsan előreugrom, de a pap megelőz. Megfogja alány mindkét kezét, és gyengéden a tőke felé irányítja. Alány zihálva odafekszik, állát a durva fába préseli, ésfelhúzza a vállát, hogy el ne veszítse egyensúlyát. Sir John biccentéssel ad jelt. Megdöbbent, milyenelgyötört a tekintete – ilyennek még sosem láttam. Utánamereven bámul maga elé. Lady Jane most fejezi be az imádságát. Sok halálbaindulóhoz hasonlóan ő is azokkal a szavakkal végzi,melyeket Jézus mondott a kereszten. – Uram, a te kezedbe helyezem lelkemet! – kiáltja, éskinyújtja a karját. A magasba emelem a jókora bárdot, és gyorsanlecsapok vele. Szakemberhez méltón egyszerre metszemát a húst, a csontot, az ütőeret. A karcsú test hevesenösszerándul, és a kis fej kődarabként zuhan a szalmára,amelyet nemsokára pirosra fest az elvágott nyakbólfröcskölő vérpatak. Akármennyit tapasztaltam, ennyi vértmég nem láttam egy lefejezésnél. Most már csak egyetlen teendőm van, mielőttlevetkőztetjük, és a koporsóba helyezzük a maradványokat,és összetakarítunk. Lehajlok, majd a magasba lendítem atrófeát. – Így vesszen a királynő minden ellensége! – kiáltom. –Ím, nézzétek egy áruló fejét!

A SZERZŐ JEGYZETE

Ez a regény igaz történeten alapul. Lady Jane izgalmasés tragikus személyiség; történeti munkáim olvasóitudhatják, hogy már két korábbi könyvben is foglalkoztamvele: gyermekkorát a VIII. Henrik hat feleségébendolgoztam fel, kilencnapos uralmát pedig – amely az angoltörténelem legrövidebb uralkodói időszaka –, annakrettentő folyományaival együtt, az Anglia gyermekeibenmutattam be. A regény legtöbb szereplője valóban létezett, és alegtöbb esemény valóban megtörtént. Ahol azonban adokumentumanyag hiányos vagy nem létező, a fantáziámrahagyatkoztam. Például semmit sem tudunk a kuruzslónőről,akihez Northumberland fordult, hogy arzént adasson be VI.Edward-nak, így aztán mesét költöttem személye köré. Arrasincs bizonyíték, hogy Jane 1546-ban szemtanúja lett volnaAnne Askew megégetésének, nekem azonban hasznomravolt ez az epizód, hogy katalizátorként elindítsa hősnőmáttérését a protestáns hitre. A könyv egyes részei erőszakoknak tűnhetnek –többnyire valószínűleg éppen azok, amelyek tényekenalapulnak, mint például az a jelenet, amelyben Parr Katalinegyik hölgye megtalálja a folyosón elejtett halálos ítéletet.Ezt a történetet John Foxe mondja el Vértanúk könyvecímű művében, és ma a legtöbb történész hitelesnek tartja.Arra azonban, hogy az okmányt Jane találta volna meg,nincs történelmi bizonyíték, jóllehet ekkoriban tagja volt ParrKatalin udvartartásának. Ami pedig VI. Edwardholttestének sorsát illeti, a történet korántsem oly hihetetlen,mint amilyennek hangzik, minthogy maga Warwick gróf,Northumberland fia adja elő egyik levelében. Mindenekelőtt arra törekedtem, hogy szereplőimtudatába hatoljak be; ilyesmivel komoly történészek csak asaját felelősségükre szoktak próbálkozni. Könyvem

megírása közben tehát nemcsak a múltban akartamportyázni, hanem a pszichológia területére isbemerészkedtem. Mivel a történelem csak ritkán örökítimeg szereplőinek indítékait, érzelmeit és reakcióit,időnként tényekkel alátámasztott és nemegyszer bizarrnaktetsző találgatásokra kényszerültem, ügyelve arra, hogy azismert tények összefüggésrendszerében hitelesencsengjenek. Miután eddig tíz történelemhű munkát tettem közzé, eregény megírása a szabadság mámorító érzésévelajándékozott meg. Immár nemcsak a rendelkezésre állóforrásanyagra és a történelmi értelmezés szigorúdiszciplínájára kellett összpontosítanom, hanemképzeletemnek is szabad utat engedhettem. Ez akreativitás csodálatos, sőt megtermékenyítő hatású volt,miközben ugyanakkor a történeti pontosságot is szem előtttartottam. Lady Jane Grey története lenyűgöző és megrázó. Bárolyan kor gyermeke, melyben a nők súlyos előítéletekelszenvedői, a kor bilincsei között is hű maradt önmagáhozés eszményeihez. A rendkívül tehetséges és értelmes,koraérett lány neveltetése neméhez képest szokatlanulhaladó mércéket követett, így Lady Jane felismerte, hogy anő élete többről is szólhat, mint férjhez menésről,gyerekszülésről és a háztartás vezetéséről. Miveltermészetétől idegen volt a megalkuvás, szókimondó ésmakacs emberré vált, aki félelem nélkül dobott kesztyűtkora öröklött hiedelmeinek. E tekintetben fölöttébb modernhősnőt ismerhetünk meg benne. Amikor elbeszéltemtörténetét, a lehető legtöbbet vettem át saját szavaiból, bárnéha valamelyest korszerűsítettem őket, nehogy kiríjanakegy XXI. századi szövegből. A Tudor-korszak továbbra is örökös vonzerővel nyűgözile sokunk képzeletét, és ez a regény a szóban forgó koregyik legdrámaibb epizódját dolgozza fel. Őszinténremélem, hogy a lapjain kibontakozó történet önt, az

olvasót is lebilincselte és egyszersmind elborzasztotta.