GERELY JOLÁN:

ADD NEKEM A SZÍVEDET!

IV. KIADÁS

BUDAPEST, 1943.K O R D A R. T. K I A D Á S A

Nihil obstat. Dr. Stephanus Kosztolányi censor dioceanus.Nr. 2654/1943. Imprimatur. Strigonii, die 30. Marta 1943.

Dr. Michael Török vic. gen. s.Nyomatott: Korda R. T. nyomdájában, Bpest, VIII., Csepreghy-u. 2.

ElőszóAzon a sorsdöntően fontos úton, amelyen ennek

a könyvnek írónője az aggódó szeretet találékonysá-gával vezeti leányolvasóit, nem könnyű feladatra kella vezetőnek vállalkoznia. Minden leánynak az a ren-deltetése, hogy „odaadja valakinek a szívét“: vagyaz apácafátyol alatt, a zárda falai között, egyedül ésörökre az isteni Jegyes szent Szívének, vagy pedig amenyasszonyi fátyol alatt, a családi szentély falai kö-zött, férjének és gyermekeinek. De hogy kinek vanhivatása az előbbire és kinek az utóbbira, és hogy kilegyen az a fiatalember, akinek a leány nyugodtanodaadhatja a szívét, milyen legyen jelleme és tett-ereje, mit követeljen meg tőle, mint viselkedjék veleszemben, mit engedhet meg és mit nem... és ezernyimás ilyen kérdésben eligazítással szolgálni, bizonynem könnyű feladat!

Nem könnyű, de okvetlenül szükséges!És ezért illeti hála az írónőt, hogy miután meg-

írta első könyvét „A mai lányok útjáról“, és a másodikkönyvében bemutatta, milyen az igazi „Művelt leány“,a harmadikban pedig, a „Hivatás vagy robot“-ban fel-tárta a különféle női életpályák és foglalkozások lehe-tőségét, — most ebben a negyedik könyvében a legelsőnői életfeladatnak, a legszebb női életpályának: acsaládi szentélyt építő és a családi szent tüzet ápolónőnek útját irányítja.

De milyen irányítás ez! Nincs benne egyetlenunalmas mondat, nincs egyetlen száraz, elméleti fej-tegetés sem; pedig a könyv mázsás komoly témákattesz szóvá és életbevágóan fontos tanácsokat ad; deminden mondanivalója csupa elevenség és szín, érde-kes párbeszéd és elbeszélés.

És még ennél is fontosabb benne az a finom

4

tapintat és kegyeletteljes tisztelet, ahogyan a kérdéskényesebb pontjait — mert hiszen ezekről sem voltszabad hallgatnia — szóváteszi. Egyetlen okos szülővagy nyíltszemű nevelő sem fogja ezek miatt kivennia könyvet nagyleányai kezéből. Mert ezekről a dolgok-ról úgyis hallanak és olvasnak ők másféle, de — sajnos— éppen nem abban a magasztos erkölcsi megvilágí-tásban, amit e könyv írójáról örömmel lehet külön ismegállapítanunk.

„Előbb vagy utóbb minden leány eljegyzi az életétvalakinek: vagy az Istennek vagy a családnak vagya felebarát szolgálatának. A három voltaképen egy,mert végeredményben mindegyiknek Istenhez kellvezetnie. Mint ahogy a források vize különböző utakonjár és különböző formákat vesz fel, de végül mégisvalamennyi eljut a tengerbe.“ Ezt mondja a könyvegyik helyén a szerző és ebben a mély bölcseségettanúsító megállapításban benne sugárzik értékes mű-vének igazi arculata: a különféle életformák útjain áta legmagasztosabb női eszmény magaslatai felé vezetnileányifjúságunkat.

Kívánom a szerzőnek, a fiatal leánylelkek avatotttollú irányítójának, hogy áldás kísérje e legújabbkönyvét is és minden leányolvasója helyesen tudjamajd egyszer „valakinek odaadni a szívét“, ha a krisz-tusi szó így hívná: az apácabeöltözési oltáron, hapedig nem erre kérné: a menyegzői oltáron.

Dr. Tóth TihamérPázmány-egyetemi ny. r. tanár

.............AKI AZ EMBERT KEZDETBENTEREMTETTE. FÉRFIVÁ ÉS ASSZONNYÁALKOTTA ŐKET.“

MÁTÉ 19. 3-6.

A FELKIÁLTÓ JEL

Évának furcsa levelezőlapothozott a posta. Nem volt rajtaegyéb, csak egy felkiáltójel.De Éva tudta, hogy mit jelent.Mikor egy félévvel ezelőtt,érettségi után elbúcsúzott zár-dabeli növendéktársaitól, Len-ke a kapuban még odasúgtaneki: ,,Aztán el ne felejtsdelküldeni a felkiáltójelet!“

Mind a ketten nevettekhozzá, de a szemük sarkábanazért néhány szégyenlőskönnycsepp is ragyogott.

Hogyne! Hiszen négy hosz-szú esztendőt töltöttek együtt.A tanulásnak, a fegyelemnek,a jövőt kutató türelmetlenkíváncsiságnak, a boldog re-ménykedésnek és a megma-

gyarázhatatlan aggodalmak- négy hosszú esztendejét. A fejlődő leányélet feslő bimbókorát.

Lenke Évának nem a legbensőségesebb barátnőjevolt. Nem hasonlítottak egymásra semmikép. Két tel-jesen különböző hangszer volt a lelkük. Éváé kevéshúron, ezernyi gazdag dallamot rejtő, mély zengésűhegedű, Lenkéé pedig sok húrú, nyitott cimbalom. Deazért vagy talán éppen azért, nagyon jól megfértekegyütt.

Lenke otthonában zajost társasélet folyt. Szüleiazért adták be egy időre a zárdába, hogy elvonják vala-mennyire a sok szórakozástól és a férfitársaságtól. Így

8

is elég gyakran kikérték egy-egy napra az intézetből,s ezzel a leányka csapongó, állhatatlan természeténekés mohó életvágyának mindig új táplálékot adtak.Rosszat, veszedelmeset ugyan sohasem hozott hazul-ról magával, hiszen akkor meg sem tűrték volna a zár-dában, de a lányok szemében mégis ő képviselte a„világot“, a „társaságot“. Vidám kedélye, közvetlenmodora és mókák rendezésére mindig kész hajlandó-sága egyébként is közkedveltté tették.

Éva viszont éppen ellenkezően, otthona egyhan-gúságának, a hozzávaló társaság teljes hiányánakellensúlyozására került a zárdába. Szülei zárkózottanéltek; egyetlen fivére papnak készült, s a serdülőleányka magánosságában annyira belemélyedt a tanu-lásba és úgy elkomolyodott, hogy a fiatalságáról és azélet szépségeiről — látszólag — teljesen megfeled-kezett. Pedig félreismerték. Érezte ő is a fiatalságátés sóvárgó vágyakozással sírt a lelke a vidámság ésaz öröm után. De a komoly környezetben becsukódotta lelke, akárcsak alkonyatkor a hajnalka kelyhe. Anap, amelyre megnyílt volna, hiányzott az életéből.

A zárdában, hozzá hasonló fiatal leányok körébenkissé feléledt. És az ellentétek vonzásának csodálatostörvénye éppen Lenkéhez sodorta közelebb. Mind akét fiatal leány azt értékelte a másikban, ami sajátmagában nem volt meg. A csapongó könnyelműségmegcsodálta az elmélyedésre hajló komolyságot, azérzelmek túlteltségében feszülő léleknek viszont jólesett megpihenni a lepke könnyedségével ide-odaszálló gondtalanságban. És egy ponton találkozott isa fiatal leányleikük: az ábrándozásban. Mindegyiküka maga módján képzelte ugyan el a jövőt, de egypontnál megálltak mind a ketten. És ez az egy pont:a szerelem volt.

A fiatal leányok élete — ők legalább úgy érzik —a „miért“-ek végeláthatatlan láncolata. Minden gon-dolatuk, minden szívverésük egy-egy kérdőjel, amelykíváncsian mered a jövő felé. És ebben az életkorbana legtöbben összes kérdéseik egyetlen megoldásának

9

a szerelmet látják. A kérdőjelek hosszú sorozata utánez a felkiáltójel.

Elképzelésük többnyire csak az esküvőig ér. Asokszor elég nehéz, küzdelmes asszony életből semmitsem látnak. Csak a férfit várják, aki ragyogó sugár-zásban lép majd ki az ismeretlen jövő homályából,feléjük tárja a két karját és könyörögve mondja: „Addnekem a szívedet!“

És szívük naiv optimizmusában azt hiszik, hogyez a férfi föltétlenül ugyanaz lesz, — ki is lehetnemás? — aki felé titokban vágyakozva dobban majdaz ő szívük is. Mert a leányábrándok utolsó felvonásamindig jól végződik; a záró függöny mindig „Happy-end“-re hull.

Éva és Lenke persze minderről nem éppen ígybeszélgettek, mikor a jövő színes álmait szövögettékegyütt. Nagyon-nagyon különbözőnek látták az álom-lovagjukat is. De öntudatlanul mégis csak ez a lelkifolyamat mehetett végbe bennük, mikor azt határozták,hogy ha valamelyikük szerelmes lesz, egy levelező-lapot küld a másiknak, amelyiken semmi más nem állmajd, csak egy felkiáltójel!

Hát ezt a felkiáltójelet küldte el most Lenke. Denem először! Rövid fél esztendő alatt immár harmad-szor. Ami nála nem azt jelentette, hogy megtalálta,akiről álmodott; az egymást követő felkiáltójelek nemérzéseinek a mélyülését jelentették, hanem csak azt,hogy harmadszor lobbant lángra a szíve, de mindigmás és más iránt.

Éva elgondolkozva nézte a lapot. Ő nem így kép-zelte el a szerelmet. Ő nem ilyen futó, folyton változó,hirtelen fellobbanásnak látta ezt az érzést, hanem nagy,állandó, sírig tartó szent tűznek, amely ha idővel talánveszít is lángolásából, de teljesen sohasem hamvadel, s még parazsa is fénnyel és meleggel árasztja elaz életet.

Valami kis szégyenkezésféle is fogta el, amiérteddig még nem akadt útjába senki, aki ezt a nagyérzést felébresztette volna benne. Egy pillanatra el-

10

kapta az a furcsa aggodalom is, ami annyi fiatal leányszívét szorítja össze, hogy az idő elrohan fölötte, azifjúság elmúlik és ő egy szép napon arra ébred, hogy— vénleány. Jaj, hogy fél ettől a gondolattól minden18—19 éves leány! Csak jóval később jön rá, hogyfölösleges volt az aggodalma, mert „vénlány“, a szóbántó értelmében csak az lesz, aki akar, vagyis akiszégyenli a leányvoltát és akinek nincs más élettar-talma, mint az, hogy tetszeni akar.

Éva agyán csak egy pillanatra futott át ez a gon-dolat. Azután elővett egy levelezőlapot és ezt írtaválaszul:

„Vájjon ez már az igazi vagy csak a harmadik?“Befejezésül még egy külön, hatalmas kérdőjeletrajzolt a lapra.

NEM Ő AZ!

Egyenletes zakatolással ro-bogott a vonat erdőn-mezőn,falun, városon keresztül, majdbekanyarodott a hegyek közé.

Éva csillogó szemmel néztea folyton változó képet ésmohó lélekkel szívta be a vi-dék szépségeit.

— Milyen szép a világ! —gondolta, s úgy érezte, hogyvalami különös boldogság töltiel.

Ezernyi vágy és terv közöttcsapongó, nyugtalan lelke meg-pihent ebben a száguldásban,mely kiragadta a mindennapiélet megszokottságából ésvalami új, valami más feléröpítette.

Nem szenzációs, életfordító változás elé ment, csak nyári üdülésre a hegyek közé. Sőt,nem is először járt erre. Kisleány korában többszőrnyaraltak ott, ahová most vitte a vonat. De az mégisegészen más volt. Akkor mint gyermek időzött ott,most mint érettségizett nagyleány tér vissza.

Az elmúlt évet szorgalmas munkában töltötte.Folytatta tanulmányait és e mellett kezdett belekap-csolódni kissé — egyesületek útján — a társadalmimunkába is. Társaságba nemigen járt, de nem is igenvágyott utána. A munka teljesen betöltötte az életét.

De azért most, hogy szülei rászánták magukaterre a kis utazásra, mégis várakozó, nagy örömmel

12

nézett a nyár felé. Előre élvezte, hogy a társaság,amelybe kerül, nem iskolatársakból vagy rokonokból,sem pedig jóakaró, de vállveregető egyesületi nénik-ből és bácsikból áll, hanem felnőtt fiatalokból, akik őtis magukhoz hasonló felnőttnek fogják tekinteni. Errea gondolatra szinte megnőtt a saját szemében.

Fiatal leányok, akiket túlságosan korán vezetnekbe a társaságba, nem érzik a nagylányságba lépésneköntudatot ébresztő, ünnepélyes hangulatát. Úgy lépikát életüknek ezt a szép határállomását, mint az újsá-got vagy regényt olvasó utazók az országhatárt. Észresem veszik. Ugyanígy futnak át később más komolyés szép életfordulókon is. Hány virágos, zászlós, ün-nepi díszben rájuk váró állomás marad el így mögöttükészrevétlenül! És mennyi derűs, boldog emlék helyemarad üresen a lelkükben! Csoda-e, ha azután, életükdelén a múltra visszatekintve, nem találnak bennesemmit, amire jól esnék visszaemlékezni! ...

A vonat erős kanyarodás után alagútba fut. Azontúl már látszik az utazás célja, az üde, zöld fákkaltarkított városka lent a völgyben. Körülötte fenyve-sekkel borított hegyek.

A vonat lassít, majd egy kis zökkenővel megáll.Az érkezőket kendőlobogtatás, kalaplengetés és vidámüdvözlés fogadja. Éva szüleit még a régebbi nyaralá-sok idejéből sokan ismerik.

Egy fiatalember egyenesen Évához lép:— Kezét csókolom! — mondja és szavait mind-

járt tett is követi.Éva elpirul. Az első kézcsók életében. Igaz, hogy

Pesten általában csak asszonyoknak csókolnak kezet,sőt Éva úgy hallotta, hogy az egész kézcsókdívat sajá-tos magyar és részben osztrák szokás, de akárhogyvan is, ez a kézcsók most nagyon jól esett. Hiszen ko-moly elismerése a nagyleányságnak,

—Emlékszik még rám, Éviké? — kérdezi a fiatal-ember.

— Hogyne emlékeznék, Gyuri — feleli vidáman

13

Éva, — Igaz, hogy nagyon régen nem láttam, de mind-járt tudtam, hogy csak maga lehet.

Amíg besétálnak a városkába, útközben föleleve-nítik gyermekkori emlékeiket. A sok közös játékot,kötődést és bohóságot. Gyuri felidézi közös elhatáro-zásukat is, hogy majd ha felnőnek, ,,igazánból“ férjés feleség lesznek. Éva emlékezete ezen a ponton fel-mondja a szolgálatot. De csak kifelé. Belül igen jólemlékszik erre is.

Elváláskor már heteket kitöltő programm zsibonga fejében. De még sokkal több kedves, bohó ábránd.Örül is, fél is. Olyan szokatlan neki az egész. Nemkönnyű dolog a könyvek mellől így hírtelen áthango-lódni a társaséletbe.

Vidám, szép napok következtek ezután. Egymástváltották fel a kirándulások, séták, csónakázások,társas összejövetelek, tenisz, Anna-bál.. . Nem nagy-igényű, fényes mulatságok, csak léleküdítő, kedélyesszórakozások, amelyekhez nem kell divatos ruhatár,arcfesték, rúzs és szőrvesztő, bőségesen elég hozzá azegészséges fiatalság, a jókedv és néhány könnyen mos-ható, csinos nyári ruha. Folyton új izgalmakra éhező,fáradt lelkű és kozmetikával agyongyötört testű zsúr-nép talán keveselte volna ezt a szórakozást és a ter-mészet ezer változatú, tiszta szépségörömeit, hiszennem volt hozzá kaszinó, kúrpark, táncterem, strand-fürdő és dívatrevű! De ennek a pihenni és tisztalélekkel üdülni vágyó kicsiny úritársaságnak, amelyebben a szép kicsiny városkában összekerült, többvalódi, hamisítatlan örömöt adott, mint amit a világ-fürdők mámort hajszoló, telhetetlen közönsége érez.

Éva a leányok természetes alkalmazkodási képes-ségével elég gyorsan belekapcsolódott az általános,könnyű, vidám nyári hangulatba. De lélekben mégiskülön vált kissé a többiektől. Komoly munkához és el-mélyedéshez szokott egyénisége nem bírta el egész napa társaságot és a semmittevést. A lelke tartalmasabbtáplálékot is kívánt. Reggelenkint, most is úgy, mintotthon, első útja a templomba vezetett. Még a zárdából

14

hozta a szép szokást, hogy Istennel akarta kezdeni anapot. Napközben is félrevonult néhány órára a kertbevagy az erdőbe, s könyvvel vagy kézimunkával a kezé-ben élvezte az egyedüllét pihentető csendjét. Gondo-latai ilyenkor gyakran elkalandoztak a jövőben éspihent agya egy munkás, tartalmas, szép élet terveitszövögette. Bár fiatalembereikkel is találkozott, mostalig ábrándozott a szerelemről. Nem tartozott azokközé, akik minden férfiban a jövendő élettársukatkeresik. Egyszerűen és természetesen vette az életetés nem hajszolta bele magát mesterségesen képzelő-désekbe és bizonytalan érzelmekbe.

Gyuri állandó lovagjává szegődött, ami nagyonjól esett neki. Hízelgett a hiúságának is, hogy valakiállandó érdeklődésével kíséri, de hogy ezzel kapcso-latban felkiáltójelet is küldhetné Lenkének, az eszébesem jutott.

Mígnem a nyár vége felé egyszer, séta közben,Gyuri ezzel a váratlan kérdéssel rohanta meg:

— Mondja, Éviké, komolyan ragaszkodik atovábbtanuláshoz? Nem menne inkább férjhez?

Éva meglepetten pillantott a fiatalemberre. A kér-dés csak úgy könnyedén, tréfásan odavetettnek lát-szott, de azért... mintha valami kis komolyság is buj-kált volna benne. Mintha átmenet akart volna lennivalamihez, amit Gyuri nem tudott hogyan elkezdeni.

— Eddig még nem gondoltam a férjhezmenetelre— felelte Éva. S mikor ezt mondta, nem hazudott.Ügy volt ezzel a kérdéssel, mint sok hasonló korú,fiatal leánytársa, aki szerelemre gyakran gondolugyan, de házasságra még nem. Mert érzelmeinektavaszi bőségében és túlfeszültségében csak arra vá-gyik, hogy szeretetet kapjon és adhasson, de a családiélet és a gyermek vágya még nem alakult ki, az anyailelkület még nem érett meg benne.

Gyuri elcsodálkozott. Nem tudta elhinni a leányállítását:

— Olyan leány nincs, — jelentette ki határozot-tan — aki nem gondol férjhezmenésre.

15

—Hát pedig -— erősítette Éva — akár hiszi, akárnem, én most még nem gondolok rá. Talán majd 3—4év múlva. Ó, — tette hozzá lelkesen— előbb még so-kat akarok látni, tanulni, tapasztalni és dolgozni.Valami szép nagy szociális munkát szeretnék végezni.Hisz annyi a tennivaló. És az asszonyok már nem-igen érnek rá az ilyesmire.

Gyuri komolyan nézett rá:—Éviké, maga túlságosan belevész ezekbe a tudo-

mányos és szociális problémákba. Pedig a maga szép,meleg és gazdag lelkét egyenesen arra teremtette azIsten, hogy egy otthonnak meleget sugárzó központjalegyen.

Éva nem felelt. Most már tudta, miről van szóés a pillanat komolysága megijesztette. A fiatalemberpedig folytatta:

— Maga sokat gondolkozik, sokait ábrándozik atávoli jövőről. Azt hiszi, hogy az élet valahol messze,a jövőben várakozik magára. Pedig talán itt van mel-lette, csak ki kellene utána nyújtania a kezét.

—Hát mi az élet? — kérdezte csöndesen Éva.Gyuri zavarba jött a meghatározással:

— Hogy mi az élet? ... Az élet... nem, ezt ígyszavakkal meghatározni nem lehet. Az életet élni kell.Hogy hogyan? ... Én...

Itt megcsuklott a fiú hangja. Hirtelen megállt ésegy mozdulattal Évát is megállásra késztette. Aztánmegfogta a leány kezét. Lázas pírban égett mindkettő-jük arca.

— Én megmutatnám magának, — folytatta — haakarná, ha megengedné...

Éva megremegett. Itt volt a pillanat, amit ébrenoly sokszor megálmodott. Amikor valaki megfogja akezét és kéri, hagyja mindenkorra nála. De az a va-laki, álmainak a lovagja, más volt. Hogy kicsiny-evagy nagy, hogy szőke-e vagy barna, nem tudta volnamegmondani. Csak azt érezte határozottan, hogy Gyurinem ez a megálmodott ideál. Miért?... Ki tudná aztmegmondani! Hiszen szerette Gyurit, szívesen volt a

16

társaságában és már előre sajnálta, hogy nemsokárael kell válniok. És mégis most, hogy a házassággal kap-csolatban kellett rá gondolnia, minden megváltozott.

Milyen furcsa, ösztönös érzések tudják néha ígyátjárni a fiatal szíveket. A romlatlan, tiszta szíveket,amelyekben nem dolgozik még az ostoba szégyenkezésa leányságuk miatt, sem számító ravaszság vagy túl-fűtött érzékiség! Azokat a félig gyermekszíveket, me-lyekben még Isten ujja pihen az érzések húrjain, sazért valahányszor megrezdülnek, hangjuk mindigegybecseng a Teremtő szándékával.

Éva maga sem értette, miért nem tud örömteli,boldog „igen“-t mondani. Nem tudta, hogy ösztönösmegérzése a Teremtő kezének az érintése, amely meg-szólaltatta lelkében az élet céljának a dalát. A dallammég nem alakult ki teljesen, de az első vezető-szólammár jelentkezett és így hangzott: ,,A házasság szentés egész életre szól. Mindenre kész, áldozatos szeretetnélkül nem szabad megkötni!“ ...

A hallgatás hosszúra nyúlt. Mondani kellene vala-mit, ó, ha valaki megsúgná, hogy mit!

— Mégis, mondjon valamit, hogyan gondolja azéletet, amit meg akar mutatni? — kérdezte bizony-talan hangon.

Gyuri csalódottan engedte el a kezét és utánaindult. De azért csöndesen lassan beszélni kezdett aző becsületes ifjú szívében megalkotott ideális családitűzhelyről. A férfiról, aki dolgozik azért, akit szeret,és az asszonyról, aki meleg otthonnal várja az érteküszködőt.

Gyuri nem volt felületes fiú, A divatos hetyke-ségből ugyan rá is ragadt valami, de alapjában őszinteés egyenes volt a lelke s helyén volt a szíve. Ügyvédivizsgájára készült és apja irodájában szép jövő vártrá. Egy év múlva akár megtarthatták volna az esküvőt.

Éva elgondolkozva hallgatta, majd egyszerremegkérdezte:

—És én azért állást foglalhatnék valahol?— Hová gondol? Nem igazi otthon az, ahol az

17

asszony külső munka után jár. De arra különben semvolna szükség.

— Nem is szükségből akarnék dolgozni, hanemazért, hogy legyen, ami kitöltse az életemet.

— Hát az otthon, a család, a háztartás nem töl-tené ki? — kérdezte a fiú.

— De hát akkor miért tanultam idáig? — tortki Évából hirtelen. — És a reményeim, a terveim ...!Hogy valami szép, nagy munkát fogok végezni! Egyegész életen át főzni, takarítani és mindennap újra kez-deni ugyanazt!

— Hát nem érez irántam semmit? — kérdeztecsüggedten Gyuri, megsejtve, hogy ez a kérdés lényege.

— Nem tudom — felelte Éva őszintén. — Félek,hogy amit érzek, az kevés egy egész életre. És ez akisváros olyan szűk. Mindig fogságban érezném ma-gam. Úgy szeretnék a társadalomnak hasznára lenni!De hát itt mit tehetek?

Gyuri érezte, hogy Éva okoskodása valahol hibás.De nem tudta megtalálni, hogy hol. Az élettapaszta-latokat még ő sem hordta az erszényében. Valamibelső hang mintha azt súgta volna, hogy ez a leánymégsem neki való. Az ő életútjának már megvan amaga előre elkészített medre, míg Éva lelke csak mostforr, s hogy mi lesz belőle, ki tudná előre megmon-dani? ,..

Szótlanul lépkedtek egy darabig egymás mellett.Egyikük sem tudta, miképen vegye fel újra a beszél-getés elszakadt fonalát.

— Halló, halló! — hangzott most mögöttük, Köz-zeledett a társaság, amelytől elmaradtak az előbb.Felszabadultan sóhajtottak föl mind a ketten és sietvecsatlakoztak a többiekhez.

A félbeszakadt beszélgetés nem folytatódott többésoha.

AZ ELSŐ „MIÉRT“

A Gyurival folytatott be-szélgetés megzavarta Éva lel-két. Hírtelen támadt ösztönösérzése megtagadta ugyan abeleegyezést, de később, ami-kor elgondolkozott a történte-ken, felébredt benne a kétel-kedés, vájjon helyesen csele-kedett-e?

Nyitott szemmel, ébren fe-küdt aznap éjjel ágyában éstöprengett. Egyszerre csakhalk cigánymuzsika ütötte mega fülét. Éjjeli zene. Éva sej-tette, hogy ki adja és kinek.Az ilyen kisvárosokban nincstitok.

Az éjtszaka csendjében,melybe kedves harmóniávalolvadt bele a hegyipatakokcsobogása, nagyon hangulatosvolt ez a muzsika. És mintha

a cigány vonója a dal“ szövegét is kihozta volna, Évaszívében visszhangra találtak a szavak: „Lehullott azőszirózsa ... vissza nem jön, ami elmúlt... siratoma legszebb álmom, temetem a boldogságom ...“

Éva megriadt. A rászakadt hangulatot egyszerrevalóságnak érezte. Ez a dal talán neki is szól! Háthaitt áll valaki az ablak alatt és siratja a legszebb álmát,amit őróla álmodott! Miért okoskodott ma délután?Nem lett volna-e jobb egyszerűen benthagyni a kezétGyuri kezében és rábízni a bizonytalan jövőt? Jön-e

19

még valaki az életben, aki ilyen becsületes, szeretőszívet ajánl föl neki? És ha jön, az lesz-e az igazi?

Hová tűntek a nagy szociális tervek? Hol a küz-delemre vágyó önbizalom és erő?... Az éjtszakacsendjében úgy megnövekednek az árnyak, olyan félel-metesnek látszik a világ s olyan kicsinynek és tehe-tetlennek érzi magát az ember ... különösen, mikoraz az ember egy 19 éves leány.

Az éjtszakai töprengést a nappal világossága semoszlatta el. Évát egyre erősebben fogta el a vágy, hogyaz érzéseit, aggodalmait és kételyeit elmondja vala-kinek. De kinek?

Nagyon szerette az édesanyját, de most mégisriadt megdöbbenéssel ébredt rá, hogy előtte nem tudnábizalommal feltárni a szívét. Vájjon miért? Hiszenjólelkű, melegszívű asszony volt, szerette is a gyer-mekeit, de inkább a testi egészségükkel és a külsejük-kel törődött, semmint a lelkükkel. Hogy Évának lelkiproblémái is lehetnek, az eszébe sem jutott. Pedig azintézetben töltött évek után hazaérkezett nagylánylelkével nem lett volna nehéz közösséget találnia. Deő meg sem próbálta. A napi élete és a munkája annyiralefoglalta, hogy egyébre nem maradt ideje. Azok közéaz asszonyok közé tartozott, akik folyton dolgoznakés sohasem készülnek el.

Éva el sem tudta képzelni, hogy a saját bajávalis közeledhetne hozzá. Szegény leánynak lelki érte-lemben éppoly kevéssé volt édesanyja, mint azoknaka szerencsétlen társnőinek, akiknek modern asszonyaz édesanyjuk, s a sok szórakozás meg a divathölgye-ket kötelező egyéb foglalkozás közben nem érnek ráa gyermekeik lelkével törődni. Mennyi titkos tragédiajátszódik le fiatal leánylelkekben a megértő anyahiánya miatt! S hány leányélet ikerül helytelen vá-gányra csak azért, mert az anya nem tudja vagy nemtartja érdemesnek megnyerni a gyermeke bizalmát.

Éva azután a barátnőire gondolt. Talán írhatnavalamelyiknek! Lenkének? Ó, Lenke válaszát előretudta, hiszen ismerte a felfogását: „Tartsd melegen,

20

fiam, flörtölj vele, míg különb nem akad!“ De ez atanács nem neki való. Ő nem tud és nem is akar flör-tölni. Nem játékra termett a szíve és a máséval semhajlandó játszani.

Talán Máriának írhatna! A zárdában ő volt lel-kének az igazi társa. Idősebb volt nála, aránylag ke-vesebbet lehettek együtt, de a lelkük nagyon közelállott egymáshoz. Mindkettőjük gondolatvilága mélyenjárt és a magasságokat kereste. De Mária apácánakkészült. Hogy érthetné hát meg a mostani tépelődéseit?

De háí akkor hová, kihez forduljon? Nem bírjaki ezt a gyötrődést így egyedül. A leányléleknek élet-szükséglete, hogy megnyílhasson valaki előtt.

Csüggedten, nehéz szívvel ment ezen a reggelena templomba. Letérdelt a Szűz Mária-oltár előtt ésa mennyei Anyának panaszolta el a tétova, zavarosérzéseit. Kissé megnyugodott. Mintha egy szerető, me-leg kéz végigsimította volna a fejét. Még sohasemérezte ennyire, milyen nagy vigasztalást tud adni ahit.

És olyan jól esett az is, hogy ezzel az ő leány-ügyével nőhöz, anyához, a Jó Tanács Anyjához for-dulhatott.

A hívek lassan mindannyian távoztak a templom-ból. Éva és egy feketeruhás hölgy maradtak utolsók-nak. Végül ők is kifelé indultak. Az ajtóban a hölgymegállt és szenteltvízbe mártott ujjával megérintetteÉva homlokát. Gyakran találkoztak így a templomban.

— Kezét csókolom, Janka néni! — köszöntötteÉva kint az ajtó előtt.

— Jó reggelt, kislányom — fogadta amaz azüdvözletet. Azután megfogta Éva állát és kissé föl-emelve a fejét, a szemébe nézett.

— Mintha könnyeket látnék a szemed sarkában— tette hozzá.

És miután Éva nem felelt, belekarolt és szótlanulmentek egy darabig. Az erdő szélén Janka néni egypad előtt megállt.

21

— Üljünk le egy kicsit — mondta. Majd magá-hoz ölelve a leányt, megkérdezte:

— Nem te kaptál az éjtszaka éjjeli zenét?Kedvesen, szeretettel kérdezte. Nem volt a kér-

désében semmi tolakodó kíváncsiság, csak jóakaróérdeklődés nem is annyira az éjjeli zene, mint inkábba könnyek oka iránt. Néhány éve múlt, hogy Jankanéni elvesztette leányát, aki akkor körülbelül Éva ko-rában volt. Részben azért vonzódott olyan szeretettelÉvához. Emlékeztette az elhalt gyermekére. De a rend-kívül intelligens és igazán anyai lelkületű asszonymegérezte azt is, hogy a leánynak szüksége van rá.Ismerte a családját és tudta, hogy az anyjában nemtalálja meg azt, akire problémákkal teli, nyíló leány-lelke vágyik. Igyekezett hát, amennyire módjábanállott, kitölteni ezt a fájdalmas hiányt. Éva melegenviszonozta a felé áradó szeretetet. Boldog volt, haJanka nénivel lehetett és rendszerint öntudatlan bizal-massággal beszélgetett vele. Most is egyszerre csakarra eszmélt, hogy mindent elmondott neki. Furcsajószág a bizalom. Kierőszakolni nem lehet, de viszontvannak emberek, akiknek egyetlen tekintete, egyetlenegyszerű kérdése képes kiváltani.

Janka néni megnyugtatta Évát:— Helyesen cselekedtél, kislányom. Érzéseink

ellenére férjhez menni nem szabad.— Csak azt nem értem, — töprengett hangosan

Éva — hogy én eddig szerettem Gyurit. Olyan jó ba-rátok voltunk. És mégis, amint arra gondolok, hogya felesége legyek, szinte... jaj, hogyan is magyaráz-zam meg... szinte irtózás fog el. Hogy lehet ez?

— Nagyon egyszerűen, édesem. Az egészségesnői ösztönöd megéreztette veled, hogy a házasság nempajtás-viszony, hanem legbensőségesebb életközösség,aminél erősebb és szorosabb kötelék emberek közöttnincsen. A jó barátunk eljön, egy darabig velünk van,azután ismét elmegy. Ha rossz kedvünk van, nem kellvele találkoznunk. Ha egyedül akarunk lenni, nemkell fogadnunk. Apró, de nekünk talán ellenszenves

22

egyéni szokásait nem kell állandóan látnunk. De aházaséletben nem lehet ilyen meghatározott időpon-tokra korlátozni az együttlétet. „Lesznek ketten egytest!“ — mondja Szent Pál. De ez még nem minden.Egynek kell lenniök lélekben is. Egyéni tulajdonsá-gaiknak úgy össze kell hangolódniok, érzésviláguknakannyira egybe kell olvadnia, mint ahogy a többszínűnyomás színfoltjai egy képet alkotnak vagy mint ahogya pozitív és negatív fénykép födi egymást.

Sohasem lesz boldog házasság abból, amelybena házastársak nem érzik kölcsönösen ezt az erős egy-máshoztartozást.

Ne higgy a modern felfogásnak, hogy a házasság-ban is változatlanul megtarthatja mind a két fél amaga külön, egyéni életét. Ha megtartja, akkor azegyüttélésük nem igazi házasság. Mert a házasságlényege az egység. Azért válnak el a mai házasok olyankönnyen, mert az életük nem forrott egybe egészensoha. Valami furcsa természetellenes viszonyban élnek.Gyermekeknek adnak életet és ők maguk mégis ide-genek maradnak egymáshoz.

Nem, kis Évám, ez nem házasság. Valamiképen,tudat alatt, érzik ezt ők maguk is, azért keresnek,cserélnek és próbálgatnak mindig újra meg újra. Mint-ha az elszakadt ruhából foltozgatással új, ünnepi kön-töst lehetne varrni. Az igazi házasság egybeszőtt, var-ratlan köntös, melyben a lánc és a vetülék teljesenkeresztülszövik egymást,

Egy színdarabban súlytalannak látszó és mégisnagyon sokatmondó kis jelenetet láttam egyszer. Afiatalasszony reggelinél ül az urával, akit nem szeret.Miközben kávét tölt az ura csészéjébe, hirtelen, meg-borzong és azt mondja magában; ,,Hát ezentúl mindenreggel így ülünk egymással szemben? És én mindigígy töltöm majd ennek az idegen embernek a csészé-jébe a kávét? Mindennap, hetekig, hónapokig, évekig... rettenetes!“

Hát bizony, még ez a csekélység is rettenetes lehet

23

egy hosszú életen keresztül. De csak akkor, ha a férjés a feleség egymáshoz idegenek.

Aki szeret, az e helyett azt gondolja: „Ó, milyenjó lesz napról-napra együtt lenni vele. Milyen üreslesz a ház, mikor elmegy. Milyen vágyakozva fogomhazavárni. És milyen repeső örömmel futok majd elé,ha hazatér.“

Tudom, hogy szeretetre vágyol. De most úgy vagyezzel az érzéssel, mint Sigrid Undset egyik regényé-nek a hősnője, aki azt mondja: ,,A szeretetet magátkívántam, de nem... a másik embert.“

Ha nem szereted, kis Évám, akkor nem ő a párod,így ne menj férjhez. Inkább várj, míg eljön az igazi.

— És ha nem jön más? — kérdezte most Éva.— Az egyedüllétnek mindig akad társa, csak

igazán, komolyan keresni kell. A tartalmas, gazdaglelkek soha sincsenek egyedül. És van egy jó barát,a hivatásos munka, amely elfelejteti a magányt. Egye-dül sohasem lehet az ember olyan szerencsétlen, mintegy boldogtalan házasságban. Mert az egyedüllétnélsokkal kínzóbb gyötrődés együttélni valakivel, akitnem szeretünk. Az egyszer érvényesen megkötött élet-szövetség pedig, bármilyen kínos legyen is számunkra,Isten törvénye szerint felbonthatatlan.

— Rosszul esik, hogy szegény Gyurinak fájdal-mat okoztam, — sóhajtott Éva — de lám, Janka néniis azt mondja, hogy így kellett tennem.

— Nagyobb fájdalmat okoznál neki, hidd el, ha afelesége lennél, és a lelked idegen maradna mellette.Lehet, hogy most szerelmes beléd. De a szerelem nemörök. Egészséges lelkű emberek kiheverik. Meglásd,ha évek múlva valamikor ismét összehoz benneteketa sors, már szomorúság nélkül fogja üdvözölni bennedifjúkori ideálját. Az első ideál ritkán az utolsó is. Neaggódj e miatt!

Éva lassankint teljesen megnyugodott. Hiszenmindaz, amit Janka néni mondott, egybehangzott a

24

saját érzéseivel, Tépelődése megszűnt. Az éjjeli zenemelanchólikus hangulata teljesen eloszlott a napfény-ben. De ennek a kicsiny eseménynek az emléke azértnem tűnt el nyomtalanul. Éva előbbre jutott egy lépés-sel az élet útján. Negatív irányítást kapott. Megismertegy lehetőséget, amivel nem szabad élnie.

MIND ILYENEK?

A harmadik felkiáltójel még-is csak igazinak látszott,mert az ősz elején esküvőreszóló meghívás követte. Sőtegy szép napon beállított ma-ga Lenke is. Legutolsó divatú,élénkszínű, feltűnő ruhában,élesen kirajzolt, vérpirosajkakkal és erősen kifestettarccal. Éva önkénytelen moz-dulattal félrekapta a fejét,mikor a rúzsos ajkak arcáhozközeledtek. Irtózott a festékescsóktól. De a következő pilla-natban sietve helyrehozta ud-variatlanságát és megcsókoltavendégét.Lenke felkacagott:— Hát te még mindig ilyenjámbor zárdanövendék vagy?Megijedsz egy kis rúzstól?

Azután panaszosra vált han-gon, de nyilvánvalóan dicsekvő szándékkal hozzátette:

— Tudod, a vőlegényem megkívánja. És ha jólmeggondolom, igaza is van. Mert manapság a festet-len arcot majdnem úgy tekintik, mintha nem egészenöltözött volna fel az ember.

— No, akkor én nagyon neveletlen vagyok, —jegyezte meg Éva — mert én bizony nem festem ma-gam. De persze, ha a vőlegényed kívánja, az más.

Akaratlanul egy kis gúny csúszott a hangjába,mert magában, azt gondolta, hogy ő ugyan nem menne

26

hozzá olyan emberhez, aki ilyesmit kíván a menyasszo-nyától.

Lenke e közben kényelmesen elhelyezkedett, ciga-rettára gyújtott és mesélni kezdett:

— Nevetni fogsz, ha meghallod, milyen telegramm-stílusban jegyeztük el egymást. Két hónappal ezelőttmég azt sem tudtam, hogy Guszti a világon van. Ha-nem aztán a nyáron ...

— Hát az utolsó felkiáltójel nem a vőlegényedetillette? — vágott közbe meglepetten Éva,

— Az utolsó felkiáltójel? Melyiket gondolod? ...Ja, vagy azt! — megvetően legyintett a kezével. —Hol van már az? Hányan voltak már azóta! Meguntamannyi felkiáltójelet küldeni.

— Éva elképedve nézett rá:— De Lenke! Hogy lehet ilyen komoly dologgal

így játszani? Aztán ennyi és ilyen gyakran változóideál után hogy tudod, hogy ez az utolsó a vőlegényed,az igazi-e?

— Hogy tudom? Na hallod! Hát az az igazi, akifeleségül vesz. Ez csak világos.

— Éva egyik bámulatból a másikba esett.— Hát az eddigiek?— Lenke türelmét vesztette ennyi naivság láttára.— Te pólyásbaba, te! Hát azt hiszed, hogy aki

megtetszik az embernek, az mindjárt rohan és megkériaz ember kezét? A férfiak manapság nem sietnekolyan nagyon a házasodással.

— És a mostani vőlegényedet szereted? — kér-dezte Éva.

— Természetesen — felelte gyorsan Lenke, méga festék alatt is láthatóan elpirulva. Észrevette, hogyelszólta magát, s Éva még utóbb rájön, mennyit kellettkacérkodnia, míg végre sikerült valakit megfognia. —Hiszen azért férjhez mehettem volna már előbb is, —igyekezett helyrehozni a baklövést, — de hát akár-kihez mégsem mehet az ember.

— Voltaképen miért olyan sürgős neked a férj-hezmenetel? Hiszen még csak húszéves vagy!

27

— Csak?! — ismételte Lenke méltatlankodva.Hirtelen átfutott agyán az elmúlt másfél esztendő,amióta kijött a zárdából. Hát bizony, ha Éva láthattavolna mindazt, amit Lenke ez alatt az idő alatt átélt,elismerte volna, hogy a húsz esztendő néha csakugyansok, nagyon sok. Ezt a fiatal arcot bizony jó volt be-festeni. Mert ha igaz az, hogy a lélekből semmi semtűnik el nyomtalanul és az arcon, főként a tekintetenkiverődik valamiképen minden átélésnek a nyoma,akkor Lenke arcán a festék alatt, a képzelet szégyen-letes játékainak, a tisztátalan gondolatoknak és azérzéki izgalmaknak olyan áruló térképe húzódhatikmeg, amit csakugyan jobb elrejteni.

A modern regények, erkölcstelen színdarabok éskétértelmű, sikamlós beszélgetések — sajnos — fogé-kony talajra találtak Lenkének amúgy is könnyelmű-ségre hajló, felületes lelkében. A zárdában beléhullottjó mag nem tudott gyökeret verni benne, mert csaka felszínre hullott; a rossz társaság jómadarainak nemnagy munkájába került kicsipegetni. Rövid néhányhónap alatt annyira eltompult a lelkiismerete, hogy ajót a rossztól megkülönböztetni többé nem tudta, úszotta piszkos árral és a piszkot már észre sem vette. AzÚristen gyönyörű ajándékát, a szerelmet aprópénzre,szerelmeskedésre váltva elosztogatta és a sok flörtkiüresítette a lelkét.

Közös szomorú sorsa ez sok-sok fiatal leánynak,aki nem dobja el az első regényt, amely felizgatja aképzeletét, nem fordul el az első képtől, mely szé-gyenpírt kerget az arcába, nem menekül az első olyanszótól, mely — talán hízeleg ugyan a hiúságnak, de —foltot ejt a leány lelke szűzi tisztaságán és nem lökiel magától azt a kezet, amely tolakodó merészséggelmeri érinteni. Mert az első ilyen regény, kép, szó ésmozdulat után jön a második, a harmadik és a többi,s az emléke, miután megszokott, járt útra talál, észre-vétlenül siklik tovább, tovább le a szív legmélyére,ahol gyökeret ver és kipusztít onnan mindent, amiellenkezik vele.

28

Így történt Lenkével is. Még be sem töltött húszesztendejével olyan tapasztalatokban gazdag, olyanöreg volt már, hogy nem csoda, ha úgy érezte, hogya férjhezmenetellel sietnie kell.

A két leány nem ismert rá egymásban a régi jópajtásra. Úgy ültek egymással szemben, mint két kü-lönböző világból összekerült idegen virág. Egy furcsaalakot öltött, polypszerű orchidea, amelyről azt semtudja az ember, állat-e vagy növény, meg egy finom,egyszerű, fehér kis gyöngyvirág. Az elmúlt másfél esz-tendő hatalmas válaszfalat emelt közéjük. Még hal-lották egymás szavát, de egymás lelkéből nem láttakmár semmit.

Lenke hirtelen az órájára nézett:— Igaz, elfelejtettem bejelenteni, hogy Guszti fel-

jön értem. Mindjárt itt lesz. Be akarom mutatni neked.Annyit meséltem neki rólad! Elmondtam, milyenaranyos kis pofa vagy, úgy, hogy ő is kíváncsi rád.De az igazat megvallva ,..

— Nos?— Magam sem tudom. Mintha megváltoztál volna.— Nem gondolod, hogy inkább te változtál

meg? ...Csöngettek. A vőlegény jött. Jó megjelenésű, ele-

gáns fiatalember. Lenke bemutatta:—Az én Gusztim.A társalgás kissé nehezen indult meg. Üres frázi-

sok, semmitmondó kérdések és feleletek húzták azidőt. Lenke időnkint odasimult a vőlegényéhez, híze-legve simogatta az arcát, átölelte a nyakát és csókranyújtotta az ajkát. Tüntetni akart a boldogságával.Éva ilyenkor félrefordult. ízléstelennek találta ezt akirakatba tett érzelgést. Sőt úgy vette észre, minthaGuszti is kelletlenül fogadta volna. Komolyabb fér-fiak általában szégyenlik az érzelmeiket mutogatnimások előtt. De talán még jobban szégyenük, ha ahozzájuk tartozó nő ízléstelen.

Éva szerény, komoly, jómodorú és kellemes fiatal-embernek találta a vőlegényt. Most már bizonyosra

29

vette, hogy Lenke feltűnő öltözködése és kikészített-sége nem az ő kívánsága. És úgy érezte, hogy ez akét ember nem illik egymáshoz. De hát akkor hogyankerültek össze? Valahányszor a fiatalemberre nézett,különös, érthetetlen sajnálkozás fogta el. Mintha egyszép halat látott volna hálóban vergődni.

— Az esküvőnkre biztosan eljöjj! — mondtaLenke búcsúzáskor.

Éva utánuk nézett. — Szép pár — gondolta, denem irigyelte őket egy cseppet sem.

— Hát ez a szerelem? — töprengett. — Nem, eznem lehet az. De hát akkor mi ez?

Hirtelen félelem fogta el az élettel szemben, amelyilyen talányokat állít elé ...

Egy hét múlva volt az esküvő. Lenke fehér selyem-ruhában, fátyollal és koszorúval a fején, mint egydiadalmas királynő vonult be a templomba. A legcse-kélyebb elfogódás vagy meghatottság sem látszottrajta. Éva félrehúzódott egy oszlop mellé. Közvetlenüla szomszédságában két fiatalember állt és halkan be-szélgetett:

—No, ez a szegény fiú aztán szépen beugrott!— Ha tudná, mennyit csókolództam a meny-

asszonyával !— Hát veled is kikezdett? Velem is jóban volt

egy időben. De én sem akadtam fenn a horgon. Ide-jében elúsztam. — Ugyan, hol fogta ezt a szegény áldozatot?

— A nyáron ismerkedtek meg a Balatonon. Tu-dod, ez még olyan múltszázadbeli gavallér, akivel ellehetett hitetni, hogy hírbe hozott egy leányt és kö-teles elvenni.

— Naiv lélek! Mintha a mai lányok sokat törőd-nének azzal, ha hírbe hozzák őket. Talán még büszkékis rá!

— Alapjában véve szomorú, hogy a mai lányokmind ilyenek. Ha az embernek mégis eszébe jutna meg-házasodni, ugyan hol keressen egy igazán tiszta leányt?Hát olyan bizony ma már nemigen van. Látod

30

ott balról azt a szép szőke koszorúslányt? Olyan, mintegy angyal, ugye? Pedig látod, arról is mesélhetnékneked ...

Éva nem hallgatta tovább a párbeszédet. Elosonta beszélgetők mellett és leghátul, egy kis oldalkápol-nában leborult az oltár előtt. Szégyentől égett az arcaés a tehetetlen harag könnyeket csalt a szemébe. Hátilyenek a férfiak? Udvarolnak, hízelegnek, csábítanak,aztán meg így ítélkeznek?! És a lányok! A Lenkéhezhasonló könnyelmű leányok! Miattuk szenvednek atiszták, az ártatlanok! Miattuk mondják a lányokról,hogy „mind“ ilyenek! Az ő rossz hírük mindnyájunkszégyene! És mi nem tehetünk ellenük semmit.

Semmit?!Éva lelkiismeretében vádoló szemrehányással éb-

redt fel a kérdés: Semmit?!A Szent Ágnesek, Ágoták, Luciák és a többiek,

egy teljesen pogány világ közepette életüket áldoztáka tisztaságükért. De nem hiába! A vérükkel áztatottpogány földből új, tiszta, erkölcsös keresztény nemze-dék sarjadt. Vájjon a mai kor tisztalelkű, ártatlanleányainak a példája nyomtalanul veszne el a modernpogányságban? Nem fejlődhet-e abból is új, tiszta,erkölcsös keresztény nemzedék? ...

Éva fölemelte szemét az oltárra és kezét szívéreszorítva szent fogadást tett:

— Uram, Istenem, ígérem Neked, hogy az én elsőcsókomat nem kapja meg más, csak az, akit az egészéletre társul szántál nekem. Szűzanyám, kérlek, segítsmegőrizni a tisztaságomat!

A VÁLASZTOTTAK

Nem csupán emberek ajká-ról hangzik el a gyönyörűhívás: „Add nekem a szíve-det!“ Néha maga Isten szólígy választottjaihoz. Néha.Mert a választottak mindigkevesen vannak.A világ elcsodálkozik, mikoregy-egy fiú, egy-egy leányszemében meglátja azt a sa-játságos ragyogást, amelybennem tükröződik semmi földi,csak az Örökkévalónak a képeél benne. „Rajongó!“ mondjákki rá az ítéletet és igyekeznekészretéríteni. Földhöztapadtgondolataikkal és érzéseikkelszánakoznak rajta, mert nemtudják megérteni a lemondásta világ örömeiről. Viszontazok, akik az életből inkábba szenvedést ismerik, rásütik,

hogy gyáva, hogy menekülni akar az élet nehézségei-től.

De a választott nem törődik a szóbeszéddel, ha-nem megy a maga útján rendületlenül tovább. Tudja,mit hagy ott és minek megy elébe. Nem sajnál elhagynisemmit és nem fél attól, ami előtte áll, mert bízikabban, aki hívja őt.

Eva bátyját is csodálkozás és sajnálkozás kísérteszemináriumi évein át, sőt volt része bőven szülői ésrokoni ellenkezésben, óvásban és lebeszélésben is. CsakÉva nem helytelenítette az elhatározását soha. Ő inkább

32

büszke volt a papbátyjára. Tudta, hogy nem érdek,hanem igazi, őszinte vágyódás viszi erre a pályára.Hiszen már kicsiny korában erről álmodozott. Mikor10—12 éves fiú korában komolykodva utánozta azEgyház szertartásait, Éva mindig boldogan ministráltneki. Később, a zárdában, illetve szemináriumban töl-tött évek alatt a testvérek kissé elszoktak ugyan egy-mástól, de a nagyleány és a papnövendék ismétegymásra talált. Ki is érthette és értékelhette volnajobban az apostoli életre készülő ifjú lelkes, gyönyörűterveit, mint éppen az eszményekért lelkesülő fiatalleánytestvér!

Így érkezett el Imre első szentmiséjének a napja.Öröm és szomorúság között váltakozó izgalom ültemeg a szíveket. De az öröm lassankint úrrá lett aszomorúság fölött. Ezen a szép napon, még az eddigellenkező szülők is érezték, hogy szent és gyönyörűút az, amire a fiuk lépett és megilletődött boldogság-gal hajtottak fejet az újmisés áldása alatt,

Éva legjobb barátnője, Mária is ott volt a primí-cián és az azt követő ebéden. Délután pedig a két fiatalleány visszavonult Éva szobájába és az átélt, lélekbe-markoló benyomások hatása alatt a jövőről beszél-getett,

— Remélem, nemsokára előttem is megnyílik azárda kapuja — mondta Mária. — Az ellenkezés mármegtört. Az engedélyt még húzzák-halasztják ugyan,de érzem, hogy az is közeledik. És azután...

— Azután? — ismételte Éva kérdés alakjában.— Sursum corda! — felelte ragyogó szemmel

Mária, — Ha Isten megsegít, azután már fölfelé vezetaz út.

— Csak örömet érzel, semmi mást? — kérdezteÉva.

— No meg egy kis aggodalmat is — vallotta beMária.

— Félsz, hogy mégis nehéz lesz mindent itt-hagyni?

— Dehogy — nevetett Mária. — Inkább attól

33

félek, hátha nem válok be és kitesznek a noviciátus-ból. El sem tudom képzelni, mit csinálnék akkor?

— Mit? Hát azt, amit mi többiek, Szépen kintmaradnál a világban, dolgoznál, apostolkodnál, sőt —ki tudja — talán férjhez is mennél.

— Isten ments! — rémüldözött Mária! — Tudod,— folytatta azután — most, hogy ennyi időt kellettidekint töltenem, még jobban érzem, mennyire nemvagyok a világba való.

— Ugyan ne beszélj! Minden épeszű ember a vi-lágba való. Neked pedig ugyancsak helyén van azeszed.

Mária elgondolkozott és csak egy kis hallgatásután folytatta:

—Nem úgy értem, hogy nem boldogulnék a világ-ban, hanem úgy, hogy nekem nem kell a világ. Való-sággal szenvedek idekint attól a sok lélektelenségtől,külsőségtől és ürességtől, amit az emberek értéknektartanak. Hallgattam, figyeltem sokszor a beszélgetése-ket, vártam, hogy adjanak nekem is valamit, de a sokszóban akárhányszor egy egész délután folyamán semakadtam érdemes tartalomra, Aztán néztem az apró-cseprő dolgaik után futkosó embereket, hogyan csi-náltak életkérdést a közre, sőt lényegében véve sajátmagukra nézve is jelentéktelen dolgokból. Láttam asz-szonyokat, akik vagyonokat vagy legalábbis életükmunkájának minden anyagi eredményét a külső szép-ségükre költik, ellenben a lelkükre édes-keveset vagyéppen semmit sem gondolnak.

Olyan furcsa, vad hajsza folyik idekint valamiután, amit senki sem tud néven nevezni és amit nemis ér el senki. Mindenki siet valahová. A munkájáralegkevésbbé. Inkább színházba, zsúrra, bridzspartira,találkozóra, meg ki tudná elsorolni, még hová. Csen-desen, egyedül maradni a saját lelkével senki sem mer.Semmitől sem irtóznak úgy az emberek, mint a sajáttarsaságuktól. Ismerőseimtől, leánytársaimtól egyebetsem hallok, csak ezt: „Gyere ide, gyere oda.“ Nemis hiszed, mennyire fáraszt ez a sokfelé húzó, üres ha-

34

szontalanság. Ezt az életet én nem bírom el. Én Istenországát keresem, de idekint sehol sem találom. Mint-ha mindenből és mindenkiből az Úr Jézus szava szólnahozzám: „Az én országom nem e világból való.“ Nem,ebben a világban én nem tudok, de nem is akarok élni!

— Én nem így látom az életet — mondta Éva.— Néha egy-egy pillanatra megijeszt, de azért szere-

tem és örömmel megyek elé. Hiszen annyi szépet tudadni! Nem tudom, hol és merre járhattál, hogy min-denütt csak értéktelenre, rútra és rosszra találtál. Énmár találkoztam tartalmas, komoly, értékes emberek-kel is, akik az élet igazi szépségeit keresik és élvezik.Kongreganista társaimmal gyakran folytatunk komoly,tartalmas beszélgetéseket irodalomról, művészetről,munkáról és a modern élet egyéb kérdéseiről, s igyek-szünk mindenbe belevinni az Istent kereső lelkünket.Legtöbbünk tanul még, de akad köztünk olyan is, akimár állásban van, szóval dolgozunk mindannyian.Szeretjük a munkát és szép, érdemes célokat tűzünkmagunk elé. Sőt szabadidőnkben sem hajszoljuk aztaz ismeretlen valamit, amiről te beszéltél, hanemtiszta, egészséges szórakozással pihenünk, Én a magamrészéről meglehetősen sok időt töltök egyedül is és— hála Istennek — elmondhatom, hogy sohasem unat-kozom. És tudom, hogy sokan vannak így mások is.

Egyoldalúan ítéled meg a világot, édes Máriám,mikor csak a rosszat látod meg benne és a jót nem.Aki őszintén keresi Istent, az idekint is megtalálhatja.A világiak bensőséges vallásos élete éppen mostaná-ban emelkedőben van. Nem vetted észre, hogy egymástfelváltó, hosszú sorokban térdelnek a templomokbannaponta az áldoztatórács előtt? És egyre több a jelent-kező a világi apostolkodásra is. Akad sok könnyelmű-ség, erkölcstelenség és gonoszság is, az igaz. De ha ajóság, a tisztaság és a tökéletességre való vágy mindbevonulna a zárdákba, ki vezetné akkor jó útra a meg-tévelyedetteket, ki tanítaná a tudatlanokat és ki fognákézen a gyengéket, a tétovázókat? Hidd el Mária,szükség van idekint is hivatásos lelkekre. Az ő mun-

35

kájuk és példájuk a kovász, mely lassankint átjárjaés átalakítja az egész világot.

— Ebben igazad van. De én mégis féltem a világ-ban élő jókat. Féltelek téged is, Éva. Mert a modernélet romlott szelleme is kovász. Az is átjárja és át-alakítja a világot. És a gonoszok többen vannak, job-ban összetartanak, sőt segítségükre van az emberekneka rosszra mindig nagyobb készséggel hajló természeteis. Vájjon nem elbizakodottság-e azt hinni magunkról,hogy bátran járhatunk-kelhetünk ebben a lelki járvány-bacillusokkal fertőzött világban, mert immúnisak va-gyunk? Hány tisztalelkű zárdanövendék pusztult márcl idekint!

— De meg is fordíthatjuk a dolgot — felelte Éva.— Sohasem hallottál még papról, szerzetesről, apácá-ról, aki elvesztette önmagát, a lelke békéjét és tiszta-ságát? Holott ki tudja, ha a világban marad, talánigénytelen, egyszerű, nem éppen tökéletes, de leg-alább erkölcsös, becsületes életet élt volna!

Mária éppen újabb ellenérvelésbe kezdett, mikorImre, az újmisés pap lépett be hozzájuk. Éva elébeterjesztette a vita tárgyát és megkérdezte:

— Hát most döntsd el, melyikünknek van igaza?— Mindkettőtöknek igaza van a maga szempont-

jából — válaszolta Imre. — Megegyezésre azért nemjutottatok, mert kifelejtettétek a vitából a legfonto-sabb, a döntő kérdést: a hivatást. Neked húgocskámteljesen igazad van, mikor a szép, tiszta, Isten terveszerint való élet kovásza kívánsz lenni a romlott világ-ban. Mert neked ez a hivatásod. De Máriának is igazavan, mikor zárdába akar menni, mert őt nyilvánvalóanoda hívja az Isten. Az emberi természetek különbözők.És Isten is más és más úton vezet minden lelket.Lehet, hogy te eltévednél Mária útján, ő viszont atiéden nem tudna célhoz jutni. Nem szabad a magunkszempontjából és a saját érzéseinken keresztül néz-nünk a mások dolgait. És sohase akarjuk a magunkszemüvegét ráerőszakolni másra, mert hátha annak aszeme egészen más.

36

Isten mindenkinek ad valamilyen hivatást. Az őhívó szava minden lélekben megszólal valamiképen.Néha a körülmények vagy az ú. n. véletlenek útjánad irányítást, máskor egyenesen a lélekben szólal meg.Az embernek csak az a dolga, hogy a hívó szót fel-fogja és kövesse. Ne okoskodjunk, ne nyugtalankod-junk, ne türelmetlenkedjünk és ne akarjuk megelőzniIsten terveit. Imádkozzunk naponta, hogy felismerjükés készséges szívvel teljesítsük az Ő akaratát, egyéb-ként pedig végezzük nyugodtan napi kötelességeinketés a többit bízzuk a Gondviselésre. Még azon se es-sünk kétségbe, ha a hívó szót felismertük, de a köve-tése akadályokba ütközik. Amikor eljön az ideje, el-simul az útból minden akadály és mi mehetünk ahívás után.

— De nem túlzott mégis Mária félelme a világiélettől?

— Nemcsak túlzott, de határozottan helytelenvolna, ha Mária súlyos tapasztalatok után, a szenve-dések és csalódások elől menekülne a zárdába. Az életnehézségeitől való félelem még nem hivatás. De Máriá-val éppen az ellenkező történt. Neki eddig csupa jóbanvolt része. Hogy kiverjék a fejéből a zárda gondolatát,egyik mulatságból a másikba, egyik szórakozásból amásikba vitték, valósággal rázúdították a világi életörömeit, belekényszerítették az érzéseitől legtávolabbeső világba. Nem Mária az első, akit így próbái-nak eltéríteni szándékától. És az az éretlen, érzelgősvágyakozás, ami sok leányt a zárda felé vonz, deaminek a hivatáshoz semmi köze, rendszerint el is pá-rolog ezen az úton. De az igazi hivatás ellenáll, neki-feszül az akadályoknak és a küzdelemben csak mégjobban megerősödik. Hogy közben egy kis túlzásbaesik és ellenséget lát mindenben, ami útjában áll, azérthető és egyáltalán nem veszedelmes. Megszűnikcsakhamar, amint eléri a célját és követheti a lelkétbetöltő hivatást.

— Mit gondolsz, — fordult most Éva a bátyjához— nekem is jöhet még hivatásom a zárdai életre?

37

A fiatal pap elmosolyodott:— Ne törd ezen a fejedet húgocskám. Hogy ez-

időszerint nincs hivatásod, arról biztosíthatlak. A jövőpedig az Úr kezében van. Az Ő terveit senki semismeri. A késői hivatások egyáltalában nem ritkák.Csodálatos és gyönyörű példák vannak rá a zárdáktörténetében. De ábrándozással, okoskodással bele-lovalni magadat soha semmiféle érzésbe nem szabad,akár zárdai hivatásról, akár szeretetről, akár gyűlö-letről van szó.

— Hát ez is lehetséges? — kérdezte Éva.—De még mennyire! Egy-egy olvasmány, egy-

egy beszélgetés vagy más mélyebbre ható élmény sok-szor olyan hangulatot kelt bennünk, amit elhatározó,sorsdöntő érzésnek nézünk és azzá is válhat, ha ábrán-dozással és újabb hangulatkereséssel tápláljuk. Haellenben nem foglalkozunk vele, sőt másfelé tereljüka figyelmünket, hamarosan elmúlik.

— No és baj az, ha az ember egy szép, nagyérzés hatalmába kerül, ha mindjárt ilyen mesterségestáplálással is?

— Mindig veszedelmes megerősödni hagyni olyanérzést, aminek a helyességéről nem vagyunk meggyő-ződve. Tegyük fel, hogy egy leány szeme megakadegy férfin. Csinos, kedves, kellemes és okos embernektalálja, de egyebet aztán nem tud róla. Kisülhet, hogykönnyelmű, eladósodott, iszákos, kártyás, talán betegvagy az is lehet, hogy vőlegény, sőt házasember. Hamármost a leány meggondolás nélkül átengedi magátelső érzésének, az rövid idő alatt úgy lenyűgözheti,hogy aztán már hiába jön a józan ész, az óvó tanács,sőt akár a tiltás is, fejjel megy a falnak és azt mondja:„Nem élhetek nélküle.“ Míg ha idejében megfékezia kezdődő érzést és nem foglalkozik vele addig, mígezt nem látja, hogy lehet, hogy szabad, akkor éppenhamar és könnyen elfelejti az egészet. Éppígyelőfordul az is, hogy egy zárdanövendék egy apácairánt való szeretetből, csak azért, hogy vele lehessenvagy esetleg valami más hangulatos benyomás hatása

38

alatt beledolgozza magát a zárdai hivatás gondolatába,nem teszi próbára az érzését, talán be is lép és csaka noviciátusban jön rá, hogy tévedett, az érzés nemhivatás volt. Sok keserűség, sőt egészen elrontott életis származhat az ilyesmiből.

— Milyen jó neked, — mondta Éva — hogy túlvagy mindenen és most már a hivatásodnak élhetsz!

— Túl vagyok mindenen? Ebben tévedsz. A hi-vatást el is lehet veszíteni. És ebben a tekintetben nemszabad lebecsülni Mária aggodalmait. Igaz, hogy Istena hivatást érdemünk nélkül, ingyen, csupán kegyelmesszeretetéből adja, de vigyáznunk már magunknak kellrá. És jaj annak, aki elveszti, mert az a lelke nyugal-mát és békességét is elveszti vele. Az Úr Jézus nemok nélkül foglalta bele imájába, hogy: „Ne vígy minketkísértésbe!“ Mától kezdve felveheted húgocskám apos-tolkodásod programmjába, hogy külön ezzel a gondo-lattal imádkozol értem, a paptársaimért, a szerzetese-kért és az apácákért.

— Ez igazán szép gondolat. Meg is tesszük, ugyeMária? — mondta Éva lelkesen.

— Igen, — felelte Mária — megalakítjuk egy-egy képviselővel az ima hármas szövetségét, melybena világiak, a papok és a kolostorok lakói kölcsönösenimádkoznak egymásért, hogy mindegyikük hűségesenbetöltse azt a hivatást, amire Isten kiválasztotta.

GÖRÖGTŰZ

Van úgy néha, hogy bele-fészkeli magát a fülünkbe egydallam és napokig nem tudunkszabadulni tőle. Kísér, szinteüldöz bennünket egész nap.Minduntalan arra eszmélünk,hogy már megint dúdolgatjuk,így kísérte, üldözte Évát isa primícia napja óta az agondolat, hogy ábrándozással,okoskodással magunkat sem-miféle érzésbe belelovalninem szabad. Kissé szíventalálta ez a figyelmeztetés.De még jobban szíven találtaaz a példa, amit a bátyjamagyarázatképen hozzáfűzött.Hisz az egyenesen az ő esetevolt. Szinte gyanút fogott,hogy Imre megsejtette a dol-

got és szándékosan hozta szó- ba. De megkérdezni nemmerte. Hátha mégis csak véletlen volt. És akkor minekárulja el a titkát!

A titkát? Éva megjedt ettől a szótól. De ugyan-akkor örült is neki.

Megijedt, mert sejtette, hogy amit titokként aszívében rejteget, az talán nem egészen helyes és okosdolog. Hiszen ha az esze nem szólna ellene, akkortalán már régen nem is volna titok.

De örült is neki. Mint ahogy minden leányszívboldogan őrzi azokat a kedves emlékeket, amikrőlcsak ketten tudnak: ő meg Ő!

40

A férfit Károlynak hívták. Persze volt család-neve is, de az mellékes. Azt nem lehet becézgetve ki-mondani. Legfeljebb arra jó, hogy az ember megpró-bálja leírni egy papírlapra és valami vonalkanyarítás-sal aláírásszerűvé tenni, hozzáragasztva ezt a kisszócskát: „né“. N. Károlyné. Nem is hangzik rosszul!De ennél sokkal kellemesebb szórakozás magában el-mondogatni: Kari, Karcsi, esetleg: Karcsikám!

Hát ennek a bizonyos Károlynak a képe bizonyelég gyakran felbukkant Éva képzeletében. Úgy találta,hogy valami sajátosan vonzó van a tekintetében. Ami-kor melegen és sokatmondóan belefúródott Évaszemébe, a leány úgy érezte, hogy követni tudná avilág végére is. Nem volt már fiatal ember. Erősentúllépte a három X-et. De ez még vonzóbbá tette.Fiatal leányok szívét gyakran megfogja az a fölényesbiztonság, amivel az ilyen korú férfi kezeli őket. Vanebben az érzésben valami abból a rajongásból, ami-vel a leánynövendékek egy-egy tanárukra néznek,amivel eszményükké teszik a színpad hősszerelmesétvagy a közélet némely ünnepelt alakját. A nő termé-szetes adottsága nyilvánul meg ezekben a rajongások-ban: a vágy, hogy fölnézhessen arra, akit szeret éshogy a belőle kisugárzó erő oltalmazó szeretetébenérezhesse magát.

Ez az ősi, ösztönös női vágy már egymagában isnyilvánvalóvá teszi, milyen természetellenes képtelen-ség az a gondolat, hogy férj és feleség lelki viszonya,,pajtásság“ legyen csupán.

De ez a vágy néha félre is vezet. Nem is szólvaarról, hogy a férfias megjelenés még nem jelent fel-tétlenül férfias jellemet és lelki erőt, s a meglettférfikor sem biztosítéka annak az oltalmazó szeretet-nek, amire a leányszív szomjazik. Sok boldogtalanasszony kapott már helyette parancsoló zsarnokságotvagy legalábbis ridegen elzárkózó megnemértést.

De ki gondol ilyesmire, mikor megfogja a szívetegy tekintet és kedves, meleg, hízelgő szavak csenge-nek a fülében? És ugyan ki törődik ilyenkor azzal,

41

hogy ki is az a férfi voltaképen, milyen az élete, avilágnézete, a gondolkozása és tud-e anyagi megélhe-tést biztosítani a családjának?

Éva is csak annyit tudott az ő Károlyáról, hogyneffl képes egy állásban hosszabb ideig megmaradni(saját beállítása szerint persze rajta kívül eső okok-ból), hogy most éppen egy magánvállalat alkalmazott-ja feje fölött a létszámcsökkentés veszedelmével,hogy egyébként művészi hajlandóságú ember, rajonga muzsikáért, szépen hegedül, írogat is néha folyó-iratokba, jókedvű, bohém természet és nagyon szeretia társaságot.

Csodálatos, hogy komoly leányokat sokszor meny-nyire el tud szédíteni az ilyen csapongó, nyughatatlanszellem. Éva észre sem vette, hogy voltaképen az őegykori Lenke barátnőjének a másodpéldánya állelőtte férfikiadásban. Csak azt érezte, hogy ennek azembernek jó a közelében lenni. Hízelgett a hiúságánakis, hogy ez az érdekes ember olyan sokat foglalkozikvele, sőt nyíltan kimutatja komoly érdeklődését.

A nyaralás óta Éváék időnkint összejöttek néhánycsaláddal azok közül, akikkel együtt töltötték a nya-rat. Ezek egyikénél ismerte meg Károly, akivel azutángyakrabban találkozott. Az utóbbi időben megesett,hogy hazatérőben a férfi elkísérte Éváékat, s ha sike-rült a hozzátartozókat megelőzve előbbre sietniök,karjára fűzte a leány karját.

— Ó, ez a csúnya kesztyű! — súgta oda neki egy-szer. És a következő alkalommal Éva nem húzott abalkezére kesztyűt. Miért? Kacérságból? Nem. Ez atulajdonság egyáltalán nem volt meg benne. Csak jólesett a férfi kedvét keresnie. No meg ő maga is szí-vesen pihentette a kezét az övében. És eszébe jutottGyuri. Csak annyi érzés kellett volna, amennyi ehhezaz emberhez fűzi és bizonyára nem habozott volnafeleségül menni hozzá De hát mi ez? Szerelem? Évamegijedt ettől a gondolattól. Ami Gyurinál biztatójövőt, boldog, nyugodt életet ígért, mindabból itt sem-

42

mit sem talált. Vájjon elég az élet boldogságához, hakezünk szívesen pihen valakinek a kezében?

Milyen nehéz is a leány szívnek eligazodni a sajátérzései labirintusában!

Éva azonban nemcsak érzett, hanem gondolkozottis. El-elábrándozott ugyan egy-egy hangulatos képen,amit a képzelete vetített a lelkébe, de viszont eltöp-rengett néha azon is, vájjon mi ennek a vonzódásnaka forrása. És az eredménytől megdöbbent. Mert csupafelszínes, külső vonzóerőre talált. Másrészt az emlé-kezet elraktározott néhány apró pillanatfelvételt is,ami egy kettős arc másik feléből mutatott egyet-mást.Egyszer kártyázni látta, hazárd könnyelműséggelszórva a pénzt, holott Éva tudta, hogy nincs belőlesok. Néha az ital hatása is felszínre hozott bennevalami idegenszerűt. Nem éppen kellemetlent, de vala-mi teljesen idegen vonást. És egyszer Éva szívébevágott egy pillantás, melyet jól ismert, de amely mostegy szép asszony tekintetét viszonozta. Máskor a villa-moson kemény mozdulattal tolt félre valakit azért,hogy neki tartsa fenn az üres helyet. És ebből a hir-telen mozdulatból Éva kiérezte, hogy ez az embernemcsak udvarias és gyöngéd, hanem durva és erő-szakos is tud lenni.

— Mit ismerek én voltaképen ebből az emberből?— kérdezte ilyenkor az esze.

— De szeretem!— felelte a szíve.A józanabb gondolatok rendszerint csak homályo-

san, tétován jelentkeztek, mint az elmosódó szellem-képek a filmvásznon. És a képzelet mindig sietveszínes, vonzó ábrándképeket húzott eléjük. De Imreszavai óta a szellemképek megerősödtek és Évatanácstalanul állt az esze és a szíve között. Hiszenigaz, a döntés nem sürgős addig, míg Károly meg nemkéri a kezét, de hátha igaza van a bátyjának és akkormár késő is lehet! Mert nem tagadhatta önmaga előtt,hogy az érzés, mely a fiatalemberhez húzza, napról-napra fokozódik. Mi lesz, ha egy napon kisül, hogynem lehet a felesége és ő akkor már nem tud lemon-

43

daní? Ma még talán ... — talán?! ... tudna parancsolniaz érzéseinek.

Minél többet gondolkozott, annál inkább érezte,hagy máris nehezére esik a lemondás gondolata.

Tanácstalanságában ismét Janka nénihez mene-kült, aki a nyáron úgy megnyugtatta. Azóta többszörtalálkozott vele, sőt időnkint föl is kereste. Szükségevolt reá. Leányproblémáira valahol megoldást kellettkeresnie.

Janka néni szeretettel fogadta. Ismerte a férfit is,nem volt hát nehéz a kérdésben eligazodnia.

— Nem hozzád való — mondta ki határozottana véleményét. — Tehetséges, de megbízhatatlan, szél-sőségekre hajló, könnyelmű ember. Meglett férfikoraellenére még a saját életét sem tudta eddig révbevezetni, hogy vállalhatná hát egy család gondját. Amúltja pedig egyáltalán nem biztosíték a hűségére.

— De szeretjük egymást — mondta Éva. — Nemez a legfontosabb?

— A szerelem egymagában nem elég a boldogházassághoz — felelte Janka néni. — Bármilyen erőslegyen, is, idővel — többnyire elég hamar — elmúlik.Görögtűz. Egyideig gyönyörű, színes lánggal ég, az-után kialszik, és nem marad belőle más, csak füst ésfojtó gáz. És a két ember, aki a színes fény ragyo-gásában olyan káprázatosan szépnek látta egymást,a rendes, mindennapi világításban idegenül mered egy-másra. Nem hallottál még szerelmesekről, akik későbbgyűlölettel váltak el egymástól?Éva elgondolkozott:

— A nyáron, mikor Gyuriról volt szó, Janka néniazt mondta és én is úgy éreztem, hogy érzés nélkülférjhez menni nem szabad. S lám, most amikor az érzésmegvan és kölcsönös, mégis valami titkos aggodalombujkál bennem, Janka néni meg valósággal veszede-lemnek tartja ezt a házasságot. Hát az is baj, ha aszerelem hiányzik és az is baj, ha megvan?

— Várj csak, kisleányom! Már látom, hogy ezta kérdést alaposabban meg kell tárgyalnom veled. Te

44

okos és tanult leány vagy, tehát tudod, hogy az em-berben két természet küszködik egymással. Egy alsóbb-rendű, ösztönös, érzéki és egy magasabbrendű, értelmestermészet. A testi és a lelki ember. Az előbbi aztkeresi, ami testi, ami romlandó és múló, a másik fölés túl tud emelkedni mindezen és egy természetfölötti,csak lélekkel felfogható világ felé tör. Boldog, békes-séges, harmonikus élet csak az lehet, amelyben azalsó, érzéki természet megkapja ugyan, amire föltét-lenül szüksége van, de azért mindig szolgája, alá-rendeltje marad az uralkodó léleknek.

Abban az érzésben ellenben, amit szerelemneknevezünk, éppen az alsóbbrendű, érzéki természet azuralkodó. A szerelmes ember látni, hallani, érintenivágyik a másikat, a közelében szinte mámoros érzésfogja el, de a léleknek ehhez a vágyhoz semmi köze.Vagy mit gondolsz, mennyi része van a léleknek abban,hogy első látásra beleszeretünk valakibe a nélkül,hogy ismernők? És vájjon, aki igazán lélekkel szeret,csábíthatja-e bűnre azt, akit szeret? És van-e közea léleknek ahhoz a vonzódáshoz, amely képes magá-hoz láncolni valakit a nélkül, hogy a mindennapikenyerét biztosítani tudná? Pedig látod, a szerelmesember minderre képes, mert önző és csak a sajátkielégülését keresi. Szeretetének, vágyódásának tárgyacsak a test. De a testnek szépsége és mindaz, amivonzó lehet rajta, mulandó. Mulandó tehát a hozzá-kapcsolódó szeretet is. Ez a magyarázata annak, hogya szerelmes férfi vagy nő képes megutálni a szerel-mesét, ha az megbetegszik, megcsúnyul vagy legalább-is veszít egykori szépségéből, szóval nem olyan többé,mint amilyen akkor volt, amikor megszerette. Demegesik az ilyen érzéki szerelemmel az is, hogy haa tárgya nem is változik, de megszokottá, unottá válik.Ami érthető is, mert a természetfölöttinek a vágyá-val beoltott lelket a mulandó sokáig nem elégíthetiki. Sok egetverő, nagy szerelemnek ásta meg mársírját a megszokás.

De van egy másik szeretet is. Az ember felsőbb-

45

rendű lényének a szeretete. Ez a lélek mélyéről fakadés olyasmit szeret a másik emberben, ami abban nemmulandó, hanem örök. Szereti a lelket a jóságával,tisztaságával, eszményeivel, lelkesülésével, törekvései-vel, szóval voltaképen Isten szépségének és tökéletes-ségének egy parányát szereti benne. Sohasem unjameg, mert a lélek mélységeit nem ismerheti meg tel-jesen soha, abban mindig talál valami újat, valamifejlődőt és szépülőt, amiben gyönyörködhet és amibőlmeríthet. De amikor merít, ugyanakkor ad is, merthiszen a szerető lelkek kiegészítik egymást és volta-képen csak ketten együtt érzik teljes egésznek magu-kat. Gyönyörűen fejezi ki ezt a gondolatot a házas-társak viszonyában a „feleség“ szó. A lélek fele.

De boldog házasság csak az lehet, amelyben mindaz alsóbbrendű, mind a felsőbbrendű szeretet megvan,A kettőnek úgy egybe kell fonódnia, mint ahogy alélek beleolvad a testbe.

Az első a második nélkül érzéki szerelem csupán,s bármily erős és hatalmas is, a lélek számára nemtöbb, mint más érzéki életnyilvánulás, pl. az éhségvagy szomjúság, mely kielégülése után hosszabb-rövidebb időre elmúlik, majd újra visszatér s a tárgyáthangulata szerint változtatja. A hűség fogalma csaka léleknek szól, a test azt nem ismeri.

Viszont a második az első nélkül inkább barátság-jellegű érzés, ami a házasságban egymagában szinténnem elég. Mert ahhoz az állandó és intim együtt-éléshez, amit a házasság kíván, az érzékek bele-egyezése is kell. De hiszen ezt már saját tapaszta-latodból is tudod. Az ember nagyon jó barátságbanlehet valakivel, őszintén szeretheti is, de a csókjátmégsem kívánja, sőt talán csak nagy ellenérzésselbírná el.

A házasságot Isten nem csupán a testnek, de nemis csupán a léleknek, hanem az egész embernek szánta.

Két test és lélek életszövetsége az, s éppen azértaddig is kell tartania, míg a lélek el nem válik a

46

Érted-e most már, mi hiányzott a nyáron és mihiányzik most?

— Értem — felelte Éva elmélyedő komolysággal.— De vájjon idővel nem hangolódhatnék egymáshoza lelkünk? Igaz, ma még nagyon keveset ismerünkegymásból, de talán később... Legalább ha azt tud-nám, vallásos-e?

Janka néni megütközéssel nézett rá:— Hát ennyi találkozás után még ezt sem tudod?— Szégyeltem vele ilyesmiről beszélni — vallotta

be Éva. — Féltem, hátha kinevet.— De Évácskám, hogyan képzeled el így az

összehangolódást? Hogyan képzelsz el egy hosszúéletet egy olyan férfi oldalán, akivel a lelked leg-bensőségesebb valójáról még csak beszélni sem mersz?Hányszor panaszoltad nekem, hogy nincs senkid, akielőtt őszintén feltárhatnád a lelkedet, s aki előttleplezetlenül olyannak mutathatnád magadat, amilyenvagy! S most mégis, így tudatosan, újabb lélekelzár-kózásra akarnád kárhoztatni magadat, mégpedig egyegész életre? Mert a lelkek összehangolódásához ezugyancsak reménytelen kezdet.

René Bazin, a nemrég elhunyt katolikus franciaíró egyik regényében megütközéssel írja, hogy azemberek általában azt nevezik össze nem illő házas-ságnak, vagyis mesalliance-nak, amikor a születésben,vagyonban vagy műveltségben van különbség, ellenbennem törődnek a lelkek közt lévő, soha át nem hidal-ható, végtelen távolsággal, a lelki mesalliance-al.

Lásd, ez a házasság pedig, amin most te gondol-kozol, igazi lelki mesalliance volna.

Éva könnyes szemmel, könyörögve fordult mostJanka nénihez:

— De mit csináljak? Hogyan szabaduljak megettől az érzéstől, amivel úgy tele van a szívem? Márarra gondoltam, hogy kérem az Istent, vegye ki belőlemezt a vonzódást; szüntesse meg, mint ahogy egy beteg-eéget megszüntethet, ha akar. De ... — Éva odaborultJanka néni vállára és úgy folytatta — nem merem,

47

mert hátha megteszi. És olyan jó szeretni! Én mostismertem meg ezt az érzést, de ezután el sem tudomképzelni nélküle az életet!

Janka néni szeretettel magához ölelte:— Megértelek, édesem. Nehéz ezért még imád-

kozni is, tudom. Azért hát inkább engedd át maga-dat a Gondviselésnek és így imádkozzál: ,,Istenem,legyen úgy, ahogy Te akarod!“ A többire aztán nelegyen gondod. Vigasztalásul még megismétlem, amita nyáron Gyurival kapcsolatban mondtam, hogy azelső szerelem ritkán az utolsó is. Ezt talán most nemtudod elhinni, de az élet már sokszor, számtalanszorbebizonyította. Te most a vizsgáid előtt állsz. Netörődjél hát semmi egyébbel. Dolgozzál keményen,közben pedig hetenkint néhányszor menj el az uszo-dába és dolgoztasd meg jól a friss vízben fiatal izmai-dat is. És ami a legfontosabb, ne engedj magadnakidőt az ábrándozásra. A többi aztán, meglásd, meg-jön magától. A görögtűz ellobban és te ismét ott állaszmajd fiatalságod tavaszi napsütésében szabadon,boldogan.

Éva okos, józan eszű és tiszta szívű leány volt.Érzéki képzelgések és vágyak még nem fertőztékmeg a lelkét és nem puhítottak meg az erős, egészsé-ges akaratát. Benne a szerelem is tiszta érzés volt,amihez nem férkőzött semmi olyas, amiért Isten előttszégyenkeznie kellett volna. Ezért megfogadta Jankanéni tanácsát, s szívének és eszének harcát bátran azŰr oltára elé vitte. Ha fájt is a szíve, engedelmesenhajtotta meg a fejét sorsának Intézője előtt, s hittel,bizalommal és az isteni Gondviselésben való megnyug-vással imádkozta: Uram, legyen meg a Te akaratod!

Azután hazament és minden akaratát összeszedvemunkához látott.

NEM MEGYEK FÉRJHEZ SOHA!

Éva azt hitte, senki sem tudaz ő kis regényéről. Pedig so-kan tudtak. Hiszen két szívtalálkozását mindig kíváncsitekintetek kísérik s felváltvakedvező és baljós jövendő-mondások messzelátóival mé-regetik. Éva maga még jófor-mán rá sem ébredt az érzésé-re, mikor az már jóideje ottis forgolódott az ismerősök nyel-vén. Szüleinek a figyelmét semkerülte el és jogos aggodalmatváltott ki belőlük; különösenédesapjából, aki kétszeresenérezte a szülői felelősség ter-hét, mert ideges érzékenysé-gében józan megítélésre kép-telen felesége helyett nekikellett vállalnia az anya sze-

repét is. Pedig milyen tehe- tetlenül állanak az apák aleányuk szívével szemben! S milyen nehezen pótol-ható ilyenkor a megértő és együttérző női lelkületévelmindent simán eligazító édesanya!

Éva apja nem is mert vállalkozni a közvetlenbeavatkozásra. Végtelenül szerette ugyan leányát,valamint az is őt, de a lelkébe nyitó bizalom kulcsanem volt a kezében. Hiszen a családi élet rendje az,hoév az édesanya őrizze azt. Azért nem is ezen azúton nyúlt bele a dologba, A csomó lassú kibogozásá-hoz nem érezte elég finomnak a kezét. Fogta hát éshatározott mozdulattal kettévágta.

49

Beszélt Károllyal. Nyíltan és férfiasan tudtáraadta, hogy holmi modern szerelmes játékra, flörtrenem engedi át a leánya szívét. Károly a szándéka ko-molyságával védekezett, de Éva édesapja megértettevele, hogy sem élete, sem körülményei nem szolgál-nak a legcsekélyebb biztosítékul sem egy boldog házas-élet megalapozására, s hogy itt nem egy meg nemértő vagy zsarnok apának a tilalmáról, hanem egy elő-reláthatóan boldogtalan házasságnak a megakadályo-zásáról van szó. És Károly, aki könnyelmű, állhatat-lan jellemű, de egyébként becsületes ember volt, úgy-látszik, maga is belátta, hogy érzése nem elég mélyahhoz, hogy kitartson egy egész életen át, mert szavátadta, hogy a maga részéről ezentúl sem nyíltan, semtitokban nem keresi Éva társaságát. Arról pedig az apagondoskodott, hogy egyébként ne igen adódjék alka-lom a találkozásra.

Évának csakhamar feltűnt, hogy a társaságbajárások száma erősen megfogyatkozott. Azok a helyekmeg, ahol Károllyal találkozni szokott, teljesen kiesteka programmból. Gyanút fogott, hogy nem véletlenről,hanem szándékosságról van szó. S ha nem az a tisztaés egészséges lelkű, romlatlan leány, akit még nemkerített hatalmába a modern fiatalságnak önmagát túl-becsülő és az idősebbek élettapasztalatait lebecsülőelbizakodottsága, akkor most talán szembeszáll ezzelaz intézkedéssel. Talán rálép ő is azoknak az ,,egyen-jogú“ leányoknak az útjára, akik ilyenkor maguk jár-nak az elmaradt férfi után és minden ösztönös tartóz-kodásukat és női büszkeségüket levetve, maguk kínál-koznak fel titkos találkozóra.

De Éva nem ezeknek a táborába tartozott. Azegyenes útról még soha félre nem lépett, becsületes,tiszta lénye tiltakozott a titkos utak ellen. Megérezte,hogy ami kerüli a nyíltságot és világosságot, az márnem lehet egészen jó. Amit titkolni kell, abban márvan valami hiba. Eszébe jutott a Lenke esküvőjéntett ígérete és megsejtette azt is, hogy a titkolódzásnyomában jár az alkalom, amely a tisztaságra lesel-

50

kedik. Az a hatás, amit Károly gyakorolt reá, ráesz-méltette arra a nagy igazságra, hogy az érzelemmelbehálózott akaratban megbízni nem lehet. Ahogy aférfi egyetlen, szavára lehúzta kesztyűjét, hogy áten-gedhesse simogatásra a kezét, ki tudja, nem nyújtaná-eugyanúgy csókra az ajkát, ha alkalom kínálkoznékrá?! Irtózva gondolt a templomban hallott beszélge-tésre. Nem, ő nem akarja így, apró szerelmeskedések-ben elpazarolni a szerelmét, azt a drága kincset, amitaz Úristen azért adott, hogy egy nagy, szent életszö-vetség alapja legyen. És hiszen voltaképen még nemveszett el semmi. Ez a kényszerű elválás szerelmükelőnyére is fordulhat! Ha Károly igazán szereti őt,akkor éppen ennek a hatására megváltozhat és be-bizonyíthatja, hogy a szándéka komoly, a hűsége szi-lárd és hogy az életét ezután másképen akarja beren-dezni. Hiszen az igazi szerelem csodákra képes! Hapedig nem így lesz, akkor... akkor talán csakugyanjobb most elválniok.

Sok boldogtalan házasságnak vágná útját, ha min-den leány így fontolóra venné a jó és a rossz lehető-ségeket, ha a szívét alárendelné a józan észnek ésakaratát engedelmesen Isten kezébe téve, nyugodtanrábízná magát a Gondviselésre!

Néhány hétig bizony nehéz volt a küzdelem azész és a szív között. Évának sokszor kellett a templom-ba menekülnie és erőért fohászkodnia. De a harc las-sankint gyengült. A komoly munka egyre jobban ki-szorította az ábrándokat. Megfogadta Janka nénitanácsát és eljárogatott az uszodába, ahol az úszásfelfrissítette a testét és megedzette az ellenálló képes-ségét.

Mire elérkezett a vizsgák ideje, a tanulást mársemmi sem zavarta. Az idő és a munka megtették amagukét. És a siker nem maradt el.

Az okos és előrelátó édesapa pedig ekkor felvé-tette leányát egy nagyobb nyári tanulmányi utazásrésztvevői közé. És ami még talán hiányzott Éva lel-kének harmóniájából, azt meghozta ez az utazás.

51

Szomjazó lelke előtt az életnek új szépségei és kincseitárultak fel. Művészet és tudás. A történelmi emlé-kek, műremekek, idegen népszokások és mindaz a sokúj benyomás, ami elébe került, lázas tudásvággyá fo-kozta az érdeklődését. Látni és tudni akart mindent.Fáradhatatlan volt úgy a kérdezésben, mint a hall-gatásban. Egy-egy művészi kép, szobor vagy épületelőtt sokáig elálldogált és nem tudott betelni velök.

— Nem is tudtam, hogy a művészet ennyire ér-dekli ! — jegyezte meg az egyik vezető.

— Én magam sem tudtam — vallotta be Évaőszintén.

Honnan is tudta volna? Hiszen eddig nem voltalkalma felismerni ebbeli hajlandóságát. De most meg-nyílt és kitárult a lelke, s megtelt ismeretre, tudásraés szépségre való vággyal. Elhatározta, hogy hazatérve,iskolai tanulmányain túl is képezni fogja magát.

A téli kis regény emléke már alig élt benne. Meny-nyivel könnyebb, eredményesebb és helyesebb útjavolt ez a feledésnek, mint lett volna a társaság, mu-latság és tartalmatlan szórakozás! Ez nemcsak fele-dést, hanem új élettartalmat és munkavágyat is hozott.

Úgy repültek a napok és a hetek, mint az álomés Éva egyszer csak ismét otthon volt. De most azotthonát is szebbnek találta. A városban is mindun-talan új szépségeket fedezett fel. A Lánchídon meg-állt és elragadtatással bámulta az ott elé táruló gyö-nyörű képet. Eddig sohasem vette észre, hogy mennyiszépség veszi körül. Nyári utazása alatt megtanultmegértő szemmel nézni és látni, s a lelke gazdago-dása rásugárzott mindenre. Egészen új életörömmelés munkakedvvel indult a reá váró munkaév elé.

Egyszer Károllyal találkozott. A férfi egy erősenkifestett, feltűnő öltözetű és viselkedésű „szépség“társaságában szembe jött vele. Bizalmas közelségbenmentek. A férfi karja hozzásimult az asszonyéhoz.Éva mellé érve, könnyedén megemelte a kalapját. Szó-rakozott gondtalansággal, mint ahogy futó ismeretsé-geknél szokás. Éva visszabólintott. És közben elcso-

52

dálkozott magán. Mert nem érzett semmit, egyáltalánsemmit. Mintha csak egy közömbös idegen ment volnacl mellette. Hová lett a tavalyi nagy érzése? És aférfié? Mert hiszen az is szemmellátható közönnyelpillantott reá. Hát csakugyan görögtűz volt az egész?Szinte érthetetlennek találta most, hogy ezért az érzé-sért annyit szenvedett. Azóta már sokkal értékesebbembereket ismert meg és mégsem szeretett beléjük.Mi történt hát vele akkor? Eszébe jutott Janka nénimagyarázata a testi és lelki emberről, az érzéki éseszményi szerelemről. Csak most értette meg igazán,amit akkor hallott. Most, amikor maga is világosanlátta, hogy ahhoz az érzéshez a léleknek csakugyannem volt semmi köze. Titokzatos, érthetetlen módon,akaratán, sőt tudtán kívül lopódzott a lelkébe, bitorló-ként a szíve trónjára ült és birtokába vette egész való-ját. Ki tudja, hányan esnek áldozatul hasonló ösztönösérzésnek és amikor ráeszmélnek, hogy tévedtek, márkéső.

Éva szívét elöntötte a hála azok iránt, akik meg-akadályozták az élete elrontását.

Egy kis vargabetűvel betért a zárdatemplomba,ahová négy éven át annyi apró örömét és bánatát vitte,s megköszönte a jó Istennek azt az erős hitet és bizal-mat, azt a tiszta szívet és azt az edzett akaratot, amitonnan vitt ki magával az életbe és ami most átsegítettelelkét az érzések első fellobbanásán.

Hazatérve két levelet talált az asztalán. A cso-dálatos véletleneknek sokszor gondolkodóba ejtő, aGondviselésre utaló találkozása volt ez a két levél.Az egyik Máriától jött. Végre elérte vágyainak célját.Megkapta a szülői engedélyt arra, hogy zárdába lép-hessen.

„Nagy küzdelmembe, sok fáradságomba kerültaz út idáig, — írta — de akaratom végre győzedel-meskedett az akadályok felett. Tudom, itt bent semnélkülözi tüskéit az élet. Itt is vannak emberek, kü-lönböző természetű emberek és ami a fő, a saját önző„énünket“ ide is magunkkal hozzuk. Mindenki a maga

53

baját érzi legnagyobbnak, bizonyos tehát, hogy a zárdanégy fala közt lejátszódó, látszólag apró történéseka bent élőknek éppoly nagyoknak látszanak, mint avilágban élőknek az ő nehézségeik. De viszont itt ná-lunk van letéve a tökéletesedésre vágyó, önmagán ésa körülményeken felülemelkedő életnek a kulcsa.

A múlt héten, határozatom véglegesítése előttlelkigyakorlatokat tartottam. Ó, ha az emberek tudnákmicsoda lelki megnyugvás és felemelő boldogság járjaát ezek után a lelket, mindenki ide futna, legalábbidőnkint megpihenni az élet nyughatatlan, zűrzavaroshullámzásából.

És most, mielőtt lezárnám ezt a levelet, az utolsót,melyet mint világi írok neked, még egypár szót akarokmondani:

Csekély azoknak a száma, akik engem megértet-tek és bensőmbe láttak. Te egyike voltál ezeknek. Smost, midőn életpályánk választóútján állok, úgyérzem, hogy neked, édes Évám, sok jó példát, vigasz-taló gondolatot és meleg szeretetet köszönök. Adja ajó Isten, hogy találd meg te is mielőbb boldogságodútját. Imádkozni fogok érted, hogy kételyeidből, lelkiküzdelmeidből nem mindennapi, szép, tartalmas életfakadjon.

Isten veled!“A másik levelet is intézeti társnő, Magda írta.

Vidéki leány volt. Az intézetben ugyanabba az osztály-ba jártak és együtt küzdöttek az elsőbbségért. Tulaj-donképen azóta kerültek közelebb egymáshoz, miótaelhagyták az intézetet és csak levélben közlekedtek.A közös emlékek fűzték őket össze.

,,Képzeld, Évám, menyasszony vagyok! — hang-zottak a vidám, boldog sorok. — Már régen ismerjük— és ha most visszagondolok, azt hiszem, mindig sze-rettük egymást. Úgy lépett át a barátságunk a szere-lembe, hogy észre sem vettük. Minden érzésünk, min-den gondolatunk közös.

Ó, édes Évám, oly szép az élet így, szeretni ésmagunkat szeretve tudni! Őrzi a lélek a napok emlé-

54

keit, s nem mert úgyszólván érinteni sem őket, mertfél, hogy eloszlanak a semmiségben, mint valami szépálom. Nem is tudod elképzelni, én pedig nem tudomleírni, milyen boldog vagyok. Nem győzök hálát adnia jó Istennek, hogy az én Pistámat nekem adta. Milyennagy, milyen hatalmas lehet az az Isten, akinek mára teremtményei is ilyenek! Én csak azt kívánom neked,édes Évám, hogy te is minél előbb megtaláld a maga-dét . . .“

Éva gondolataiba merülve nézte a két levelet,íme, két különböző életút. Szép mind a kettő, annak,aki ilyen bizalommal és örömmel, a biztosan felismertélethivatás tudatában indul el rajta. De lám, neki úgy-látszik, egyik sem való. Vájjon ezen a kettőn kívülnincs még egy harmadik is?

A délutáni találkozás és a két levél megzavartakissé az érzéseit. Valami furcsa dac kelt a szívében.Az első nagy érzésükben csalódott leányokkal gyak-ran megesik, hogy mikor szerencsésen átgázoltak ezenaz első csalódáson, olyan nagy igyekezettel akarjákbiztosítani magukat a második ellen, hogy túlbuzgó-ságukban menekülnek a házasságnak még a gondola-tától is. Éva is így járt. És mikor aznap elővette nap-lóját, miután beszámolt abban a találkozásról és a kétlevélről, így folytatta:

„Ezentúl vigyázok magamra. Nem akarok regény-hősnő lenni. Egyáltalában más szeretnék lenni, mint anagy tömeg. Apáca nem lehetek, mert nincs rá hiva-tásom. De férjhez sem megyek soha! Megmutatom,hogy a nő a saját elhatározásából is maradhat egyedül,élhet tartalmas életet és megtalálhatja az élet célját.“

A SZÁMŰZÖTT HAMUPIPŐKE

Janka néni elmosolyodott,mikor meghallotta Éva elhatá-rozását. De nem csodálkozottrajta, hiszen ismerte a leány-lélek szélsőséges indulatait. Őmaga is volt fiatal, mégpedignem is olyan régen, hogy el-felejtette volna azokat a bol-dogságtól túláradó és kétség-beeséstől viharzó hangulato-kat, amelyek olyan kiszámít-hatatlan következetlenséggelképesek váltogatni egymást.Jól emlékezett arra is, hogya legtöbb ilyen tavaszi vihartegy-egy nagy elhatározás kö-veti, amely eltart néha egészena következő hangulatváltozá-sig, de gyakran addig sem.

— Janka néni, nem hiszi, hogy komolyan gondolom? — kérdezte Éva, megütközve amosolygáson.

— Föltétlenül hiszem, — nyugtatta meg Jankanéni — hogy most komolyan gondolod. De én mégisjobbnak látnám, ha nem határoznál előre semmit. Ez-időszerint nem állasz semmiféle olyan kérdés előtt,amely határozatot követelne.

— De nem okosabb mégis irányt szabni az ember-nek maga elé és mindjárt úgy indulni az életbe?

— Az irányt így nem lehet okoskodással meg-szabni. Azt a hivatás dönti el. Valamilyen hivatásamindenkinek van. Előbb vagy utóbb minden leány el-

56

jegyzi az életét valakinek: vagy az Istennek vagy acsaládnak vagy a felebarát szolgálatának. A háromvoltaképen egy, mert végeredményében mindegyiknekaz Istenhez kell vezetnie. Mint ahogy a források vizekülönböző utakon jár és különböző formákat vesz fel,de végül mégis valamennyi eljut a tengerbe.

Vannak, akik mint a te Mária barátnőd, határo-zott biztonsággal érzik a hivatásukat. De a többségolyan, mint te, nem érez magában semmi kimondotthivatást. Az ilyenek várjanak addig, míg útelágazás-hoz érnek és választaniuk kell. Miért akarsz már mostválasztani, mikor nincs miben?

— Azért, mert nem akarok többé szerelmes lenniés nem akarok férjhez menni.

— Nem is kell akarnod. Megjöhet az akarás nél-kül, sőt minden akarás ellenére is. Károlyba talánelőzetes elhatározással szerettél bele? ...

Éva nem felelhetett, mert kopogtak és a követ-kező pillanatban Janka néni unokahúga, Juci rontottbe a szobába. Ügy jött, mint a szélvész és egyenesennénje nyakába ugrott.

— Kezét csókolom, drága Janka néni!— Csak lassan, lassan! — védekezett Janka néni

és eltolta magától a támadót. — Szeretnélek ugyanmár egyszer megint megcsókolni, de ezt a sok mázt,amit magadra kentél, semmi kedvem sincs lecsókolnirólad.

Juci szégyenkezve húzódott hátra. Szégyelte adorgálást Éva előtt.

— De hiszen ma mindenki... és én se jobban,mint más ...

Janka néni azonban nála szokatlan szigorúsággalszólt rá:

— Mások csinálhatnak, amit akarnak, de az énhúgom ne majmolja ezt a félvilági divatot! Vagy hamár megteszi, akkor ne jöjjön el ide, hozzám!

— Ez a csöpp rúzs . . . mentegetődzött Juci.Csöpp? Gyere csak ide! — Ezzel kézen fogta

57

jobbról Jucit, balról Évát s odaállította Őket a tükörelé.

— Nézd csak meg így együtt ezt a két arcot: amagadét meg Éváét. Aztán mondd meg, vájjon mégmindig olyan csöppnek találod-e azt a mindenfélétamit magadra kentél?

A két arc így egymás mellett a tükörben, bizonyelijesztő ellentétként hatott. Éva egészséges, rózsásarca, természetes piros ajka és ragyogó, tiszta szememellett Juci tükörképe olyan volt, mint egy festett,merev viaszálarc. Juci maga is megriadt és akadozvadadogta:

— Ó ... igazán ... én nem is tudom, hogyan ...ma kissé erős ... nem értem ... talán sötét volt aszoba...

— Hagyd el. . . vágta el Janka néni a tehetetlenvédekezést. Majd én elmondom, hogy volt. Hiszen márjó ideje figyelem, hogyan fajul el rajtad ez a csúf ésostoba divat.

Leültette a leányokat, azután folytatta:— Még nincs egy éve, hogy először tettél púdert

az arcodra. Valaki beléd beszélte, hogy nem elég,,matt“ a bőröd. A púder persze elszíntelenítette azarcodat. Emlékszem, hogy akkortájban sorra próbál-tad az összes színes púdereket. Némelyik már majd-nem festékszámba ment. De egy hibája volt vala-mennyinek. Bevonta egy színnel az egész arcot, amifurcsán hat. Nem volt más mód hátra, mint megpró-bálkozni a festékkel. A próba sikerült. Ha jól emlék-szem, annak idején szóltam is miatta, de hiába. Azerősebben színes archoz aztán nem illett az aránylagsápadt ajak. Következett az ajakpirosító. Aztán mikormegszokta a szemed a festést, jött a fokozás. A színmindig erősebb, a száj vonalai mindig élesebbek lettek.De akkor meg már kirítt az egészből a szem. Követ-kezett hát szükségképen egy kis árnyék aláfestéssela szem nagyobbítása. Igen ám, de közben divatba jötteka japán szemek. Néhány vonás a szemszögletben éskész volt a keskenyítés. Az ilyen csekélység akkor

58

már nem okozott nehézséget. No és aztán sorra kerülta haj, a szemöldök és a többi.

Az eredményt láttad a tükörben. Hát mondd csak,van ennek értelme? Nem szégyelsz álarcot csinálni azistenadta kedves, fiatal arcodból?

— Igaz, de ...— Várj csak! Most már elmondom a többit is,

ami a szívemen van. A kikészített archoz nem illett arégi Juci szerény viselkedése sem. Utánozni kellett atöbbit is, ami vele jár: a feltűnő öltözködést, a félmez-telenséget, a kacérságot, a flörtöt... és én most márcsak azon aggódom, hogy mi következik még ezután?No, most aztán elmondhatod, hogy mire jó mindez?

Juci erre dacosan felvetette a fejét és szembe-nézett Janka nénivel:

— Arra jó, hogy manapság máskép nem lehetférjhez menni. Én pedig férjhez akarok menni,

— Kimondta neked, hogy máskép nem lehet férj-hez menni?

— Nem kell azt mondani! Látom! A férfiak csaka kacér lányoknak udvarolnak. A szerényeket észresem veszik. A hamupipőkék kimentek a divatból, azoka királyfiak pedig, akik a konyhából halásszák elő azideáljukat, már mind meghaltak. Ha ugyan egyálta-lában éltek valaha is másutt, mint a mesében.

— Szegény kislány, — sajnálkozott gúnyosanJanka néni — neked legalábbis egy zsákra való szo-morú tapasztalatod lehet ezen a téren.

— Van is — bólintott rá komolyan Juci. — TalánJanka néni is emlékszik rá, hogy Jenő milyen komo-lyan foglalkozott velem. Aztán egyszerre csak fakép-nél hagyott és átpártolt Gittához, aki pedig olyankacér, hogy mindenki megbotránkozik rajta. El is vettefeleségül.

— És boldogok?— Azt nem tudom ... azaz hogy... úgy hallot-

tam, hogy válni készülnek.— No látod. Hát érdemes ezért a házasságért

Gittát irigyelni?

59

— Hogyne! Hiszen ő most már asszony és nyitvaáll számára az egész világ.

— Hogy érted ezt?— Hát úgy, hogy ha el is válik, attól már nem

kell félnie, hogy vénleány marad. Sőt újra férjhez ismehet.

— De Juci, hát te a válást így semmibe semveszed?!

— Ugyan! Hiszen ma mindenki így veszi! Éppenma olvastam az újságban, hogy a háború előtt mégelítélték azokat az asszonyokat, akik elváltak és méginkább, ha újra férjhez mentek, de a háború sok min-dent felforgatott és a nők megítélése körül is meg-változott a felfogás.

— Miféle újságot olvasol te, hogy ilyen útszélibölcseségeket találsz benne?

— Mindenfélét. Amilyen éppen a kezembe kerül.Újság-újság!

Janka néni Évára nézett:— Látod, mivé lesznek az egykori buzgó zárda-

növendékek az újságok és a rossz társaság hatására!?Juci vállat vont:— Az apácák nem ismerik az életet. Ha az ő

tanácsaik után indulnánk, akkor mind vénleányok ma-radhatnánk.

Erre már Éva is közbeszólt:— De Juci, hát nem tudod, hogy az előttünk vég-

zett leányok közül hányan férjhez mentek már? Teis ismerted pl. Gabit, Annust, Terit meg a Vilust!Ezek pedig mind igazán szerény leányok voltak. Éstöbben ott esküdtek a zárdatemplomban.

— Hát azoknak szerencséjük volt. De arra nemlehet várni.

— Szóval te csak férjhez akarsz menni. Boldognem kívánsz lenni? — kérdezte komolyan Janka néni.

Jucit váratlanul érte a kérdés. Hamarjában aligtudott felelni rá.

— Boldog? Dehogynem. Hiszen aki férjhez megy,az — azt hiszem — mind boldog akar lenni.

60

— No és azok között, akik ilyen kikészített, mes-terséges szépséggel, kacérsággal, sőt talán a tisztes-ségük áruba bocsátásával szereztek maguknak férjet,hány boldog asszonyt ismersz?

— Ó, hát azt az ember így kívülről nem ítélhetimeg. Meg aztán olyan igazi boldogság a mai világbannincs is. De legalább asszonyok!

— Mondd csak, kis húgom, megpróbáltad-e márvalaha beleképzelni magadat egy olyan asszony éle-tébe, akit megunt az ura, aki talán már maga sem sze-reti az urát és mégis napról-napra együtt kell velelennie? Vagy egy olyan asszonyéba, aki elvált és vagyegyedül hurcolja az elrontott és soha többé teljesenrendbe nem hozható életét, vagy újra meg újra pró-bálkozik, újra meg újra eladja magát egy-egy próba-házasságra, míg végül megöregszik és nincs a múltjábólegyetlen tiszta, boldog emléke sem? Hát még ha azutánegyszer találkozik azzal a férfival, akit igazán, a lelké-vel is szeretni tudna, de akinek nem kell az olyanasszony, aki így kézről-kézre járt! Ha regényben ol-vasnád az ilyen asszony lelki szenvedéseit, bizonyosanmegsiratnád. Pedig a lélek szenvedéseit teljes nagy-ságukban leírni nem is lehet. Szegény kislányom, tenem is sejted, mit kívánsz, mikor mindenáron, bármiáron asszony akarsz lenni! Ezer meg ezer boldogtalanasszony sírja vissza a leányságát, amikor már késő.

Te modern, felvilágosodott leánynak tartod maga-dat, aki nem rabszolgája, sem pedig játékszere, hanemtársa akar lenni a férjének és mégis olyan eszközök-kel igyekszel meghódítani, amik csak az érzékekrehatnak. Pedig, hidd el, az ilyen áron szerzett asszony-sors a mai szalonpogányságban sem különb annál, ami-lyen a régi pogányságban volt. Csakhogy azt a lélekelnyomásának és a nő lealacsonyításának nevezzük, ezta mait meg vívmánynak, haladásnak. Dicsekedtek aszabadságtokkal, önállóságtokkal, pedig nem szabadok,csak elhagyatottak vagytok, mert nem tartoztok, nemakartok tartozni többé sem otthonhoz, sem családhoz,sem Istenhez. És úgy jártok, mint ahogy egy bölcs

61

jezsuita páter írja: „A lehullott faleveleket elkapja,forgatja, táncoltatja a szél, míg végül sárba ejti.“

Juci lehajtotta a fejét:— Hát nincs számunkra más út a boldogsághoz,

mint ölhetett kézzel várni?— Várni igen, de nem ölhetett kézzel. A keresz-

tény életbölcseség: úgy élni, t. i. az örökkévalóságravaló olyan előkészületben, mintha ma meghalnánk, deúgy dolgozni, mintha örökké itt a földön élnénk. Nos,ez a bölcseség a leányélet közelebbi céljára alkal-mazva így hangzik: úgy élni, hogy ha az Istentől nekirendelt férfi bármely pillanatban megjön, a feleség ésanya hivatására kész, tiszta, értékes lelket és egész-séges, érintetlen testet találjon, de másrészt munkát éscélt keresni az életben, vagyis úgy élni, hogy ne marad-jon üres az élet akkor sem, ha nem akad megfelelőtárs hozzá.

„Megfelelő“ társat mondtam, mert olyanra gon-doltam, aki igazán az életetek társa tud lenni, mertmagatokért szeret benneteket. Aki vagyonért vagyösszeköttetésért házasodik, az nem rátok, hanem pénz-re vagy rangra vágyik; aki a szépségtekért vesz el, azérzéki ember, aki újabb és értékesebb szépségért cser-ben hagy; akit a kacérságtok fog meg, az vagy köny-nyelmű vagy pipogya és ostoba. Igazán nem tudom,miért érdemes az ilyenek után futni? ...

Ebben a pillanatban újabb vendég állított be.Egyszerű, elegáns és rokonszenves fiatalasszony. Aleányok nem ismerték. Janka néni bemutatta őket egy-másnak, aztán a vendéghez fordult:

— Most pedig, Valikám, ülj le és helyezkedjélkényelembe, mert kérni akarlak valamire. Éppen aházasságról vitatkozunk ezekkel a leányokkal. Kérlek,mondd el nekik a házasságod történetét.

Vali elpirult és hallgatott néhány pillanatig. Deaztán készségesen mesélni kezdett. Tudta, hogy haJanka néni erre kéri, annak komoly oka lehet. — Hát úgy volt, — kezdte — hogy mind a kéthúgom előttem ment férjhez. Természetesen bántott a

62

dolog, örültem a húgaim boldogságának, de fájt aszívem és szégyeltem is, hogy éppen én, a legidősebbmaradtam otthon. Elhatároztam, hogy egy időre kül-földre megyek. Nyelvtudásom révén erre jó alkalomkínálkozott. Egy társalkodónői állás. Svájcba utazóbeteges hölgy mellett vállaltam. Két esztendő múlvajöttem haza először látogatóba. Ugyanakkor éppenegyik húgom is otthon időzött budai villánkban, körül-belül egyéves kislánykájával együtt, mert az ura el-utazott. Nagyon megszerettem a kisbabát és sokat el-játszogattam vele. Egy délután vendégeink érkeztek.Két úriember. Az egyik jóbarátja volt családunknak,a másik ellenben idegen. Véletlenül arra sétáltak mi-felénk és bejöttek. Az idegen ugyan nem akart ígyismeretlenül beállítani, de a barátja unszolta, hogycsak jöjjön bátran, mint az ő barátja, bizonyosan ven-dégszerető fogadtatásra talál. Csengetésükre én nyi-tottam kaput, karomon a kisbabával. Az idegen azthitte, én vagyok a kicsike mamája. Csak később, a dél-után folyamán tudta meg, hogy tévedett. De akkor márszeretett engem. Amint később elmesélte, meghatotta,hogy olyan szeretettel foglalkoztam a kisbabával ésazt gondolta magában: „Milyen kár, hogy már asszonyés nem lehet az én feleségem!“ Csodálatos érzés kerí-tette hatalmába. Megszerette bennem a jövendő gyer-mekeinek az anyját. Én is vonzódtam hozzá, mindjártaz első találkozástól fogva. És azután egyre jobbanmegszerettük egymást. Nemsokára már úgy éreztükmind a ketten, mintha egész életünkben csak egymástkerestük volna. És egy félév múlva a felesége lettem.Hát így történt. Ha anyuskámat megkérdezték, hogyhogyan is kerültünk össze az urammal, ezt szokta mon-dani: „Azelőtt sohasem láttuk Sándort. De egyszererre sétált, befutott és megkérte a Vali kezét.“ Éscsakugyan ilyesformán volt. Sándort maga a jó Istenhozta össze velem, ennek a véletlennek az útján.

— Igazán érdekes — bámultak a lányok.— Mindehhez még hozzáteszem, — mondta most

Janka néni — hogy Vali előzőleg már éppen úgy el-

63

határozta, mint te Éva, hogy nem megy férjhez soha,sőt Sándor sem foglalkozott a házasság gondolatával.Tanúskodom továbbá arról is, hogy Vali soha semmi-féle szépítőszert nem használt és a haját mindig olyansimán kontyba tűzve viselte, mint most. Nem a szép-sége, hanem az az anyai tekintet fogta meg Sándort,ami a szeméből arra a kisbabára sugárzott.

De hasonló esetet tudnék nektek mesélni többetis. Ismerek egy nagyon boldog fiatalasszonyt, akitazon a megértésen keresztül szeretett meg az ura, amita céljai és tervei iránt tanúsított. Egy másik esetbenmeg a férfi anyja ismerte és szerette meg először aleányt és a férfi az anya szeretetén keresztül jutottel a szerelemhez.

Ha megpróbáljátok kissé jobban és mélyebben,inkább belülről figyelni az életet, meglátjátok, hogycsak azok a házasságok boldogok, amelyek a lélekszeretetén keresztül jutottak el a szerelemhez, vagyisamelyek megvalósították Isten gondolatát.

Azok a házasságok, amik nem így, nem az égbenköttetnek, nem méltók az emberhez, tehát nem is lehet-nek boldogok.

HA TUDTAM VOLNA . . .!

Édes Évám!

Úgy jövök hozzád, minttestvér a testvérhez. Sokáigtépelődtem, kihez forduljak,kinek öntsem ki a szívemet, sújra meg újra csak feléd von-zott valami. Ilyenkor, a nagyszenvedés órájában érzi azember, milyen üres a legtöbbismeretség s milyen kevesenvannak, akiknek a megértésé-re számíthatunk vagy legalábbis számítani merünk.

Te mindig jó voltál hozzám,Éva. Hogy nem kerültünk egy-máshoz közelebb, az azértvolt, mert te okos és komolyleány vagy, én meg csak egy„nagy gyermek“. Legalábbisígy neveztek el azok, akikmindig külön váltak tőlem, va-lahányszor olyasmiről beszél-

gettek, amiről kisleányoknak nem kell tudni. Te nemvoltál köztük, de abban talán igazat adtál nekik, hogygyerek vagyok. Kedves melegséggel beszéltél mindigvelem, de valami kis anyáskodással a hangodban. Énpedig úgy szerettem volna néha hozzád simulni és meg-mondani neked, hogy nem vagyok gyerek. Hogy csakegy túlságosan óvott kis melegházi virág vagyok, akitféltenek és aki maga is fél mindentől, ami az üveg-házon kívül van, de aki azért vágyódik megismerniazt, ami ,,a falon túl“ van. Hányszor szerettem volna

65

beszélgetni veled és kérdezni tőled sok-sok mindent,amire nem találtam feleletet s amit nem mertem meg-kérdezni senkitől.

Nem is értem, hogy tudtam felnőni a mai világ-ban ilyen naivan, ilyen tudatlanul. Tanultam mate-matikát, fizikát, bepillantást engedtek távoli föld-részekbe, csillagvilágokba és régmúlt korszakok törté-netébe, de azt soha senki sem magyarázta meg nekem,hogy én ki vagyok és mit jelent az, hogy nő vagyok.Az ösztönöm megsúgott egyet-mást, az eszem kíván-csian meredt sok nagy kérdőjelre, de a lelkem valamicsodálatos szégyenérzéssel húzódott vissza mindentől,amiben valami nem szépet sejtett.

Tudom, a leányok ilyesmiről suttogtak, mikorengem magamra hagytak. De én nem tudtam közi-bük állni, mert mikor megláttam különös tűzben égőarcukat és elfojtott, furcsa nevetésüket, úgy éreztem,hogy nem illik odafigyelnem. Kíváncsi voltam, deszégyeltem a kíváncsiságomat. Veled tudtam volnabeszélni, de olyan elérhetetlennek látszottál előttem.

Azután — hiszen tudod — menyasszony lettem.Nagyon szerettem a vőlegényemet. És annyira fel-néztem rá, ahogyan emberre talán nem is szabadnézni.

Nagy, szent áhítattal készültem új életemre. Vő-legényem lett az életem középpontja. Csak egy vágyamvolt: neki tetszeni és a kedvében járni. Elképzeltem,hogy úgy élek majd mellette, mint az őrangyala,széppé, boldoggá teszem az otthonát és elsimítok azútjából minden göröngyöt.

Éreztem azt is, hogy a házaséletben van valamititok, amit én nem ismerek. Gyakran megmagyaráz-hatatlan félelem vett rajtam erőt, Szavak verődtek afülembe, amiket nem értettem és nyomtatott sorokötlöttek a szemembe, amiknek az értelme homályosvolt előttem.

Ó, ha valakit megkérdezhettem volna!Egyszer egy rólam folyt beszélgetés végét fog-

tam el:

66

— Mégsem lehet így elengedned Gizust a nélkül,hogy tudnád, mennyit tud — mondta az apám.

— Nehéz az ilyesmiről tervszerűen beszélni —:felelte az anyám. — Aztán végre is, leányok köztvolt, hát nem lehet egészen tudatlan. Így egymásköztaz egészen más. Észre sem veszik, hogyan világosítjákföl egymást.

— Éppen ez az! — vette most át ismét a szótapám. — Az éretlen beszélgetés ilyen dolgokról töb-bet árt, mint használ. Durva kíváncsisággal és hely-telen irányban felcsigázott képzelettel tárgyalják azélet titkát, amihez pedig csak szent áhítattal, Istenbölcs terveinek alázatos imádásával szabad közelíteni.

Olyan szép volt, ahogy apám beszélt. Az én drágajó apám, aki sokszor, különösen olyankor, mikor évilelkigyakorlatairól hazatért, olyan volt, mint egyapostol. Minden szavát megjegyeztem. Mintha csakmost hallanám.

— Én pedig képtelen vagyok felvilágosítani —mondta majdnem sírva szegény anyuskám. — Sohasembeszéltem vele ilyen kényes dolgokról; hogy fogjakmost egyszerre hozzá? Nem! Nem bírom. De talánnem is olyan fontos. Hiszen derék, komoly és okosember a vőlegénye, S Gizus annyira szereti. Tőleelfogad mindent. Nem kell féltenünk . . .

Édes jó Évám, te nem is sejted, mit éreztemezek után. Megriadtam. Hát mégis valami komolyveszedelem vár rám, amitől félni kell? De hiszenakkor nem örülne mindenki annyira a férjhezmene-telemnek. Meg azután anyám és a többi asszonyokis mind leányok voltak valamikor és férjhez mentek!Én is csak az ő sorsukban osztozom, hát nincs mitőlfélnem. És anyusnak igaza van, A vőlegényemtőlelfogadok mindent. Mert szeretem, ó mennyire sze-retem!

Aznap délután, mikor Lajos eljött, úgy futottama karjába és úgy simultam hozzá, mintha menedéketkeresnék nála. És ő, mintha megsejtett volna valamitérzéseimből, úgy karolt magához, mint még soha,

67

Ma korábban érkezett, mint rendesen. Szüleimnem voltak otthon. Éra pedig éppen átöltöztem. Hirte-len magamra kaptam a pongyolámat, úgy futottam elé.Különös délutánt töltöttünk azután együtt. Nénibeszélgettünk annyit, mint máskor. Lajos minduntalanmagához ölelt s alig bírt elengedni.

Míg azután . . . hogy mondjam el, ami történt.Csak arra eszméltem, hogy Lajos mellettem ül a dívá-non, fejét a kezébe hajtja és ... most sem tudom,vájjon nem sírt-e.

Majd megfogta a kezemet és rettenetes kétségbe-eséssel a hangjában könyörgött:

— Gizus, meg tud nekem bocsátani? ... Én nemakartam, igazán nem akartam ... Isten látja lelkemet,milyen boldog voltam, hogy ilyen tiszta, ártatlanleánnyal léphetek az oltár elé ... Nem tehetek róla .. ,Elragadott a szenvedély... Ez a könnyű pongyola . . .és hogy egészen egyedül vagyunk... az alkalom ...Istenem! ... Mit nem adnék érte, ha meg nem történttétehetném! ...

Aztán fölkelt, föl és alá járkált a szobában, sidőnkint végighúzta kezét a homlokán.

Én pedig csak ültem és néztem. Most kezdtemráébredni, mi történt. Hogy elvesztettem valamit,amit csak egyszer lehet elveszíteni! ...

Lajos ismét mellém ült. Simogatta a hajamat ésvigasztaló szavakat suttogott. De én éreztem, hogy alelke fel van dúlva. Hiszen olyan vallásos és ideálislelkű ember! Úgy vigyázott rám eddig, mint egy töré-keny drágakincsre. És most mégis ő maga tört össze!Aztán elment. És én magamra maradtam.

Hát most már tudtam, aminek a megismerésétőlúgy féltettek. Ó, ha előbb tudtam volna!

Egyszerre megvilágosodott előttem sok minden.Eszembe jutottak furcsaságok, amiken sokszor meg-ütköztem. Például, néha, amikor tudatlan nagy szere-tetemben Lajos karjába simultam, szinte hozzá tapad-tam és hirtelen eltolt magától, én meg szomorúan kér-deztem, hogy már nem szeret.

68

Ha sejtettem volna, hogy az én hozzásimulásommit ébresztett fel benne, s hogy milyen önuralmábakerülhetett leküzdenie magát és szelíden, testvériesenmegcsókolni a homlokomat.

Én vagyok az oka mindennek. Az én nagy, érthe-tetlenül nagy tudatlanságom.

Csak azt nem értem, hogyan bukhatnak el olyanlányok is, akik nem ilyen tudatlanok? Talán csaknem akarattal? Lehetetlen!

Vagy talán,.. igen, amiről apám beszélt: a tudá-suk rossz irányba téved és aztán őket is magávalragadja a szenvedély, mint Lajost!

Olyan sok mindent másképen látok most, mintahogyan eddig láttam.

Valami hiba lehetett a nevelésemben. Apámnakigaza volt. Ha anyám szeretettel fölvilágosít és meg-magyarázza a veszedelmeket is, én tudtam volnavigyázni magamra. Hiszen úgy irtózom mindentől, aminem tiszta, ami bűn.

De hát, hogy is lehet bűn valami, amit Isten oltotta természetünkbe?

Ó! ... Csak most írás közben eszmélek rá azösszefüggésekre! A család, a gyermek! Az apám, azanyám és én! A házasság szentsége! Isten különáldása nélkül hogy is jöhetne létre egy olyan szép,boldog családi élet, mint a mienk!

Milyen szép, milyen nagyszerű ez így!Annak, aki tisztán, érintetlenül léphet az oltár elé.De én?!Egy hónap múlva lenne az esküvőnk. Egy hónap

múlva. Fehér ruha, menyasszonyi fátyol és koszorú.Jaj! Én nem tehetek többé fátyolt és koszorút a

fejemre!Vagy hazudjak, hogy senki se tudja meg? Isten

tudja akkor is.És Lajos! Hogy nézzek a szemébe, ha újra eljön?Én, csak én voltam az oka. Ő nem tehet semmi-

ről. Hiszen az alkalmat én adtam neki.Nem, én nem bírok így az oltár elé lépni!

69

Este van. A szüleim még nem jöttek haza. Vala-kinek el kellett mondanom a tragédiámat. Nekedmondtam el, Évám, De te ne mondd el senkinek.

Mire ezeket a sorokat megkapod, én már nemleszek.

Nem tudok tovább élni.Isten veled, Évám! Imádkozzál értem, hogy meg-

bocsásson az Isten.Utoljára üdvözöl

Gizus.

Éva néhány pillanatig dermedt ijedtséggel álltkezében a levéllel. Azután gyorsan kalapot, kabátotkapott magára és elrohant.

Gizust még életben találta. De a halál már otttartotta kezét a szíve fölött. Az orvosi segítség későnérkezett. Éva a haldokló fölé hajolt. Még megértettenéhány töredezett szavát:

— Meggyóntam ... áldoztam ... az öngyilkosságsúlyos bűn ... nem gondoltam rá ... kétségbe es-tem ... Júdással... bízni kellett volna ... Péterrel! ...Szeretnék élni... ó, mennyire szeretnék! ... hogyéletemmel vezekelhessek ... Késő!

*Másnap Éva már a ravatalon találta Gizust. A

magával hozott fehér rózsacsokrot koporsójába tetteazután letérdelt a menyasszonyi ruhás halott mellett.

Jöttek-mentek a látogatók és a fehérrel bevont,nehéz virágillattal terhes halottas teremben egyre ottszálldogált a riadt kérdés: Miért tette?

De a feleletet csak ketten ismerték.Éva lélekben beszélgetett a halottal:— Hogy tehetted ezt? Bűnt másik bűnnel nem

lehet helyrehozni. A vezeklés elől megfutamodni gyá-vaság. És a te lelked voltaképen tiszta volt. Te áldo-zatul estél a bűnnek a nélkül, hogy azt ismerted éskívántad volna! Hányan vannak, akik tisztának tart-ják magukat, mert a testük még érintetlen, holott

70

állandóan vétkeznek szívükben! Isten pedig elsősorbana szívet és a gondolatokat nézi...

— Talán éppen lelkednek nagy tisztaságát jutal-mazta meg Isten azzal, hogy nem engedett az ön-gyilkosság bűnével elkárhozni, hanem időt adott abánatra és megadta a nagy kegyelmet, hogy halálodelőtt feloldozást kapj ... Drága kis lélek, ha majdeljutsz az örök tisztaság hónába, nézz le onnan amagasból földi testvérkéidre és figyelmeztesd őket,mikor meggondolatlan tetszésvágyból vagy érzéseikfegyelmezetlen túláradásából öltözködésükkel, visel-kedésükkel és az egyedüllét keresésével kihívjákmaguk ellen tisztaságuk legfélelmetesebb ellenségét:a szenvedélyt...

A BOLDOGSÁG JOGÁN

— Halló, szervusz Éva!kiáltotta valaki hátulról, kisséhangosabban, mint ahogy aztaz utca nyilvánossága meg-engedi. Ugyanakkor már egykar is fűződött Éva karjába ésLenke állott mellette. — Gratulálj! — mondtavidáman. — Mennyasszonyvagyok! — Nevetve nézettÉva szemébe és leste a ha-tást. Nem hiába leste, mertÉva csakugyan megütközött: — Mennyasszony? Eddigúgy tudtam, hogy asszonyvagy! — Az is! — felelte Lenkeés trillázva kacagott hozzá.— Mind a kettő egyszerre!Ezt csináld utánam!— Csak nem?! ...

— Eltaláltad! — vágott köz-be Lenke, még mielőtt Éva befejezhette volna amondatot. — Válunk! Nagyon érdekes dolog. Gyerebe ide ebbe a cukrászdába, mindjárt elmesélem.

Beültek egy külön fülkébe.— Ne gondold ám, hogy haraggal válunk —

kezdte Lenke. — A legjobb barátok vagyunk ma is.Csak éppen hogy nem vagyunk többé szerelmesekegymásba. Így persze nincs értelme, hogy továbbegyütt maradjunk, hát szépen megegyeztünk, hogyelválunk. Mindegyikünk visszakapja a szabadságát ésazé lehet, akit szeret.

72

Éva alig akart hinni a fülének.— De hiszen alig egy éve, hogy megesküdtetek!

Még hozzá katolikus templomban. Az Egyház pedignem bontja föl az érvényesen megkötött házasságot,új házasságot tehát úgysem köthet egyikőtök sem.

— Az Egyház?! Mit bánom én az Egyházat! Atörvény el is választ és ha úgy kívánom, össze is esketújra azzal, akivel akarom ... No ne vágj olyan rémültarcot! Hiszen én szívesen esküdnék másodszor istemplomban. Mit tehetek róla, ha nem esketnek meg?

— Jó, jó, — folytatta Éva válaszára — emlék-szem én is, mit tanultunk a hittanban. De kérlek, aztma már minden reális gondolkozású ember belátja,hogy a házasság fölbonthatatlansága ellenkezik azemberi szabadsággal. Ma már nem úgy van, mintrégen, mikor az asszony a férfi tulajdona volt, akár-csak valami tárgy. Ma a nő éppen olyan egyéniség,mint a férfi és szabadon rendelkezik az életével.

— Hogyne, — felelte Éva — szabadon rendel-kezik vele, vagyis nem kényszeríthetik hozzá senki-hez, maga választhatja ki az élettársát. De ha egy-szer kiválasztotta és házasságot kötött vele, akkoraztán ki is kell tartania mellette végig.

— Tudom, tudom: holtomiglan, holtáiglan. Dekérlek, ez csak olyan ócska érzelgősség. Ha a házas-társak rájönnek, hogy többé nem szeretik egymást éshogy egyáltalában nem illenek össze, akkor miértkínlódjanak életük végéig együtt? Nincs semmi értel-me. Képzeld el, hogy két idegen embert összeláncol-nak és meghagyják nekik, hogy most már aztán ígyjárjanak, keljenek és éljenek együtt egész életükben.Hát helyes eljárás volna ez két szabad emberrelszemben?

— De Lenke! Hiszen nem akaratotok ellenéreláncoltak benneteket össze! Ti magatok akartátok így.Amikor megesküdtetek, nem láncnak, nem rabbilincs-nek ereztétek ezt a köteléket, hanem vágyódtatok ráés örültetek neki!

73

— Ugyan kérlek, mit tudja a leány, mikor férj-hez megy, hogy mi a házasság.

— Nem hiszem, hogy te olyan egészen tudatlanlettél volna ezen a téren — jegyezte meg Éva kisségúnyosan. Ismét eszébe jutott az esküvőn hallottbeszélgetés és felháborodott, hogy Lenke naivságávalmer védekezni.Lenke vállat vont:

— És ha nem is ... ! Azt mégsem tudhattam,hogy amit akkor éreztem, az nem volt szerelem, hanemcsak olyan ... tudom is én, mi. Az ember néha meg-kíván egy ilyen darab süteményt, mint pl. ez itt éscsak akkor érzi, amikor már beleharapott, hogy nemízlik.

— Nem gondolod, hogy a házasság mégis különbvalami, mint az ennivaló? Az előbb a nő egyéniségé-nek szabad érvényesítéséről beszéltél a házassággalkapcsolatban, most meg lealacsonyítod a szerelmet azétvágy szintjére? A magad esetében talán igazad isvan. De akkor meg hogy tudod, hogy ez az új házas-ság, amibe most beleharapsz, jobban fog ízleni azelsőnél?

— Te, ha ismernéd a vőlegényemet! — súgtamost Lenke közelebb hajolva. — Gyönyörű ember.Hatalmas, erős, igazi férfi. Szegény Guszti valóságosanyámasszony katonája mellette. Nekem beszélhetsz,amit akarsz, én ezt az embert szeretem és pont.Éva csöndesen kevergette a csokoládéját és

elgondolkozott. Olyan furcsa, olyan érthetetlen voltneki az egész dolog. Próbálta elképzelni, hogy mi lettvolna, ha annakidején feleségül megy Károlyhoz.Azóta már talán ő is csalódott asszony volna, akirájött, hogy az érzése hamis volt, félrevezette. Vájjonő is válásra gondolna most? Nem, az lehetetlen.Hiszen az képtelenség, hogy a férfi, akinek a testétés lelkét odaadta, újra idegenné válhasson a számára.

— Mondd csak, Lenke, — fordult most hirtelena társnőjéhez, hangosan folytatva a gondolatait — haösszeveszel a szüléiddel vagy a testvéreiddel és ott-

74

hagyod őket, akkor ezzel megszűntél a gyermekük,illetve a testvérük lenni?

— Az más — felelte kissé bosszúsan Lenke.— Miért volna más? Te a házasságot kevésbbé

erős köteléknek tartod? Nem tartozol te pl. egyfor-mán az édesanyádhoz is meg édesapádhoz is? Már-pedig hogy volna az lehetséges, hogy ők maguk nemtartoznának egymáshoz? Azt mondja a Szentírás,hogy az asszony elhagyja apját, anyját és követi aférjét. Miért tenné ezt, ha nem azért, mert a házas-társi kötelék még a szülő és a gyermek közti köte-léknél is erősebb?

Lenke idegesen dobolt ujjaival az asztalon.— Látszik, hogy nem vagy szerelmes. Így elmé-

letben ez mind igen szép, de a valóságban nem lehetmindig utána indulni. Vannak kivételek. Végre is aboldogsághoz minden embernek joga van. És ha nekemmost módomban van megszerezni, miért mondanék leróla? Kinek ártok vele?

— Soknak ártasz, mert azok közé állsz, akik aszerelem jogán megengedettnek tartják a válást ésezzel fölszabadítják a tömeget az esküszegésre, hűt-lenségre és a házasság szentségének a porbatiprására.De legközvetlenebbül mindenesetre mégis magadnakártasz, mert Isten áldása nélkül akarsz új életetkezdeni, holott tapasztalt emberek bizonysága szerinta házasélet, még a legboldogabb is, ugyancsak nehézkötelességekkel jár. Nem is értem, hogy mersz ilyensúlyos teherrel, esküszegéssel és az Egyháztól valóelszakadással a lelkeden nekiindulni?!

— Hagyj már békében az Egyházaddal — fakadtki Lenke. — Nem én akarok elszakadni tőle; ő zár kiengem, amiért élni akarok az emberi szabadságommal.Engedje meg a válást és az újra való férjhezmenetelts akkor nem kell engem kizárnia.

— Hogy beszélhetsz ilyen képtelenségeket össze-vissza! Azt hiszed talán, hogy ha a törvény meg-engedné pl. a lopást vagy a gyilkolást, akkor az nemvolna többé bűn? Éppígy nem maradna a házasság-

75

törés bűn akkor is, ha az Egyház megengedné a válást?Márpedig Krisztus határozottan kijelentette, hogy„amit Isten összekötött, azt ember szét ne válassza“;majd másutt hozzáteszi, hogy „mindaz, aki elbocsátjafeleségét és mást vesz el, házasságtörő, aki elbocsá-tottat vesz el, nemkülönben. Hogy képzelheted elezekután, hogy az Egyház megengedje azt, amit Krisz-tus ilyen félreérthetetlenül eltiltott?

— Hát akkor pedig nincs más hátra, mint az,hogy boldog legyek az Egyház áldása nélkül is.

— És ha mégsem lennél az?— Miért ne lennék?— Erre a kérdésre a statisztika felel. Ha a

próbaházasság és elválás után általában boldog házas-ság következnék, akkor nem volna olyan sok a további,harmadik, sőt negyedik stb. válások száma. Éppen anapokban láttam egy ilyen statisztikát. Hát az igazánelképesztő. Hiszen újabban már úgy cserélnek azemberek élettársat, mint ahogy ruhát váltanak! Ebbőlpedig valami nagy boldogságra következtetni ugyan-csak bajos.

Ami pedig azt illeti, hogy jogod van a boldog-sághoz, arra nézve engedd megkérdeznem, hogy miértéppen neked? Az utóbbi időben résztveszek az egy-házközségi szegénygondozásban és sok olyasmit látok,amiről eddig fogalmam sem volt. Azt hiszem, te ismásképen beszélnél, ha látnád azt a rengeteg szegény,szerencsétlen vagy beteg embert, akinek pedig ugyan-olyan joga volna a boldogsághoz, mint neked vagybármelyikünknek.

Lenke csodálkozva húzta föl a szemöldökét ésmegkérdezte:

— Mi köze ehhez az én elválásomnak és újházasságomnak? Mit árt ezeknek az én boldogságomés mit segítene az ő nyomorúságukon, ha én sem len-nék boldog? — Elsősorban mindenesetre rajtad segítene, halátnád őket. Mert akkor talán nem hajszolnád ígybármi áron, még a bűn árán is azt a valamit, amit

76

olyan csökönyösen boldogságnak nevezel, — holottugyancsak kérdéses, vájjon az lesz-e — haneminkább szépen megmaradnál az első és egyetlen igazíházasságodban, örülve annak, hogy ha nincs is részedvalami mámoros, nagy boldogságban, de egyébkéntmegvan mindened, ami a nyugodt, békességes, sőtkényelmes emberi élethez szükséges. Belátnád, hogymáris többet kaptál, mint sok-sok, sőt a legtöbb ember-társad és igyekeznél segíteni azokon, akik majdnemsemmit sem kaptak. Ezzel pedig nemcsak másokonsegítenél, hanem magadon is. Mert hidd el, ha azember más bajával törődik, közben elfelejtkezik amagáéról.

Lenke szemmelláthatóan unta a beszélgetésnekezt a komoly fordulatát. Ö egyszerűen csak el akartdicsekedni a második hódításával, ami különös élve-zet olyanokkal szemben, akiknek még egy olyan hódí-tást sincs módjukban felmutatniok, ami a házasságrévébe vezetett volna. Az meg, hogy az eszmecserefolyamán ő maradjon alul, éppenséggel nem volt benta programmjában. Fölkelt hát és gúnyosan fordultÉvához:

— Hát azért majd meghívlak az esküvőmre. Dekérlek, te se felejts el meghívni a szenttéavatásodra!

Éva nem felelt, ő is felállt és szintén mennikészült, amikor egyik nagynénje, Teréz néni lépett acukrászdába. Éva örült, hogy nem kellett Lenkévelmennie és nénje hívására szívesen ottmaradt.

— Hogy kerülsz te össze ezzel az asszonnyal? —kérdezte a néni.

—Együtt voltunk a zárdában.Teréz néni megcsóválta a fejét:— No, ez ugyan nem látszik meg rajta. Ajánlom,

minél kevesebbet mutatkozzál vele együtt, mert rádsem vet jó fényt a társasága.

— Most mesélte éppen, hogy válik az urától ésújra férjhez megy. Ezért?

— Mindenesetre, ez már magában is elég volnaarra, hogy ne barátkozzál vele, de sajnos, ennek a

77

válásnak az előzményei még súlyosabbak. Én jól isme-rem az ura családját és tőlük tudom a történteket.Mindjárt az első hetekben kezdődött a baj. Lenkefolyton mulatni, szórakozni akart, mint ahogy leány-korában megszokta, az ura viszont komoly, derékember, aki szerette volna élvezni az otthonát. Ez voltaz oka az első összetűzéseknek.

— Hát vőlegény korában nem vette észre, milyenmulatnivágyó a menyasszonya? — kérdezte Éva.

— Dehogynem. Aggódott is e miatt eleget.Néhányszor már azon a ponton volt, hogy felbontjaaz eljegyzést, de Lenke olyan nagy szerelmet mutatottiránta és ő maga is szerette a leányt, azt reméltehát, hogy majd ha megesküsznek, minden megváltozik.Ebben a reményében azonban keservesen csalódott.De ennél sokkal súlyosabb és tragikusabb csalódásaaz volt, hogy Lenke nem akart gyermeket. És mikormégis anyának érezte magát, az ura egyenes tilalmaellenére megszabadíttatta magát a neki kellemetlenjövevénytől.

Éva irtózattal suttogta:—Megölte a gyermekét?

Teréz néni komolyan bólintott:— Ezt bizony nem lehet másképen nevezni. Mert

bármilyen piciny és fejletlen volt is akkor még aza kis emberbimbó, mégiscsak élet és halhatatlan lélekvolt már benne.

Éva most már úgy hallgatta a továbbiakat, mintegy rémregényt:

— És azután?— Természetes, hogy ez az eset szakadást idé-

zett elő a házastársak között. Szegény Guszti akkormár tudta, hogy tönkre tette az életét. De amilyenbecsületes ember, alighanem viselte volna a tévedésekövetkezményeit, ha rá nem jön, hogy Lenke titokbantalálkozik valakivel, sőt föl is jár hozzá. Lenke perszevédekezett és tagadott, úgyhogy Guszti végül is félig-meddig hitt neki. A szóbanforgó férfit közben át ishelyezték valahová vidékre. Vannak, akik azt állítják,

78

ő maga kérte az áthelyezését, hogy szabaduljonLenkétől.

Most nemrégen azonban Lenke megint botránybakeveredett. Ebből már komolyabb ügy, még párbaj islett. A vége pedig az, hogy válnak és az a szerencsét-len harmadik elveszi Lenkét.

Lenke azt mondja, hogy nagyon szereti ezt azembert — jegyezte meg Éva.

— Gusztiról is azt állította. Ebből sem lesz jobbházasság, meglásd. Mert Lenkét a szenvedély hajtja.Az pedig olyan, hogy minél többet engedünk neki,annál zabolátlanabb lesz. Míg végül, mint a megvadultló, leveti a gazdáját és átgázol rajta. Szegény Lenkemár régen nem ura, hanem rabszolgája a szenvedélyé-nek. Ma ebbe, holnap abba szeret bele, persze mindig„halálosan“. Ha a jó Istennek valami különös kegyelmemeg nem fogja a lelkét, lezüllik egészen.

— De hisz ez rettenetes! — sóhajtotta Éva, —Hogy hová tud süllyedni az ember!

— Éspedig különösen a nő. Ha a szenvedélyeielragadják, az esze teljesen fölmondja a szolgálatot.

— De azt mondja meg, Teréz néni, hogy jut idáigegy olyan leány, mint Lenke, aki jó nevelésben része-sült és aki — legalábbis a zárdában, körülbelül 18éves koráig — vallásos is volt?

— Úgy, édes fiam, hogy válogatás nélkül össze-olvas mindent, ami a kezébe kerül, megnéz mindenfilmet és színdarabot, akár erkölcsös, akár nem és nemválogatja meg a társaságát. Észre sem veszi, hogyanszívja magába az erkölcsi ragályt, Hiszen a modernregények, színdarabok, filmek, sőt még az apró kisdalok is tele vannak szerelemmel. Nem csoda, ha aszegény félrevezetett lányok aztán azt hiszik, hogyezen túl és ezen kívül más érték nincs is a világon.De még ha legalább a becsületes, tiszta szerelemrőlvolna szó. De nem. Éppen a kacérságot vagy éppena tisztaságuk árán férjet fogó ,,ügyes“ leányokatdicsőítik, a válást a legtermészetesebb dolognak állít-ják be, a házasságtörő asszonyt pedig nemhogy el-

79

ítélnék, de még mártírrá is emelik, ha a kedveseotthagyja és nem veszi feleségül. Ezekkel szembena kötelességtudó, becsületes, hűséges leányt és asz-szonyt rabszolgának, áldozatnak vagy egyszerűenostobának minősítik. Ha egybevetjük a mai ,,fölvilá-gosodott“ irodalom nőalakjait a régiével, igazat kelladnunk annak az írónak, aki azt mondja, hogy a nőa középkor óta sóikat süllyedt a világ szemében. Deami a legcsodálatosabb, éppen a nők élvezik legjobbanaz ilyen irodalmat és művészetet. Megtapsolják a sajátnemük megbecstelenítését! Napról-napra, szemünkláttára bizonyul be a nagy igazság, hogy csak Krisztustudta fölemelni a nőt és az csak mellette maradhatmagasan. Amint eltávolodik tőle, visszasüllyed apogányságba.

— Talán nem is kellett volna mindezt elmonda-nom neked — töprengett Teréz néni. — De viszont —tette aztán hozzá — nem árt, ha megismered az élet-nek ezeket a lehetőségeit is, mert így talán visszariada lelked mindattól, ami ide vezethet.

— Nem árt — ismételte Éva. — Ennek az órá-nak az emléke úgy fog élni bennem, mint egy figyel-meztető, tilosra állított szemafor.

ÁLDOZAT VAGY FÖLSZABADULÁS?

Kedves Évám!Nagy örömet szereztél aleveleddel. Nemcsak azzal,hogy írtál, hanem főképenazzal, amit írtál. Ez talánfurcsán hangzik, mert hiszenleveled tartalma inkább szo-morú. De lásd, mi, akik el-jegyeztük életünket a Lélek-nek, lassankint megszokjuk,hogy ne a szavakat, sőt ne iscsupán a szavak útján kifeje-zett történéseket nézzük, ha-nem a lelket keressük a sorokközött.

Annak a léleknek pedig,amely a te soraidból szólthozzám, csak örülni tudtam.Hiszen azt láttam belőle, hogya rossz, amit magad körül

látsz, nem vonz, hanem taszít, s az érzékek uralmának betegvilága vágyódást kelt benned a magasságok felészárnyaló lélek szabadsága után.

Teljesen megértelek, mikor azt írod, hogy az asokféle arc, melyet az élet volt társnőinken keresztülmutat, megriaszt. Hogy sokszor úgy érzed, minthaegyedül állanál tiszta eszményeiddel a modern leá-nyok között és csak a tapasztalt öregek tartanánakveled. Megnyugtathatlak. Ha te nem is érzed, milátjuk, hogy — hála Istennek — sokan, nagyon sokanvagytok, akikben elevenen él és egészségesen fejlődika keresztény női eszmény. Hogy a világ képe egyelőremégsem hozzátok, hanem amazokhoz igazodik, annak

81

nem az az oka, hogy kevesen vagytok, hanem azhogy még nincs meg köztetek az összetartás és ígyhiányzik az erő. Ha a tiszta eszményeket hordozókrisztusi lelkületű leányok komolyan összefognának saz erkölcsi meggyőződésüket és az életeszményeiketbelevinnék a divatba, a társalgásba, a szórakozásba,a munkába és a házasságba is, egyszerre megváltoznéka világ képe. Amíg így egyenkint, elszórtan mutatkoz-tok, egy kézlegyintéssel elintéznek benneteket. „Egyfecske nem csinál nyarat“, mondják és mennek továbba maguk útján. De a tömeg, az más. Az magávalsodor. Hiszen a mai lányok közül is a legtöbben csakazért térnek rossz útra, mert belekeveredtek a tömeg-be, a az viszi őket magával. Egyedül nincs erejükúszni az ár ellen.

Ti, egyesek, ma csak a kovász szerepét vihetitek,amely lassan járja át a tésztát; időt kíván. De együt-tesen új irányt szabhattok az élet minden terén ésmeghódíthatjátok a világot. Ez a célja az egyesületek-nek, kluboknak, kongregációknak.

Erre neveljük mi is idebent a leányokat és azzalbocsátjuk ki őket a világba, amivel Krisztus küldteszét az apostolait: „Menjetek és tanítsatok... meg-keresztelvén őket...“

A keresztelés itt magát a krisztusi gondolatotjelenti, amely lélekben keresztel.

A magvetőről szóló példabeszéd persze a zárda-növendékekre is szól, amint annak szomorú példájátleírtad Lenke esetében. A jó mag sokszor nem kel kiés a szavunk süket fülre talál. Ilyenkor nem tehetünkegyebet, mint hogy imádkozunk. És ezt meg is tesszük,ugye Évám? Nektek kint a világban fogalmatok sincsarról, mennyi csodás megtérés, mennyi új életkezdéstörténik az ima hatására. Mi többet látunk belőle,mert sokan fordulnak hozzánk imáért és sok Saulus-ból lett Paulus hozza el azután hálásan a lelki bél-poklosságból kitisztult lelkét.

Ó, a lélek birodalmában olyan csodás átalakulá-

82

sok, olyan mélységek és magasságok vannak, hogyazokat látva, eltörpülnek a világ külső értékei.

Azt kérdezed, Évám, boldog vagyok-e? És én nemtudom, hogyan feleljek a kérdésedre, mert a „boldog“szót a világ olyan értelmezésben használja, hogy ami életünket ezzel jelölni nem merem. Talán leginkábbmegközelíti az életünket, ha azt mondom róla, hogyaz a legtisztább harmónia.

A jó szellemű zárda olyan, mint egy jól össze-hangolt zenekar. A dallam, a vezető szólam Istendicsőítése, mert hiszen ezért vagyunk a világon. Istenmagának teremtett minket és a saját boldogságátakarja megosztani velünk az örökkévalóságban. Ezta dallamot variáljuk és kísérjük mindannyian. Azazután mindegy, hogy ki mit játszik, első hegedűt-evagy egyebet. Az összhang mindnyájunk együttesműve, mely áthatja az egész közösséget és visszhangzikmindnyájunkban külön-külön is.

Te mindig az egyéniséget félted ebben a közös-ségben. Nem tudom, mire gondolsz. Ha az egyéniképességekre és tehetségekre, úgy azokat nem kellféltened. Nem tudod-e, hogy a nagy operák zenekará-ban minden egyes zenész maga is művész? Mint ilyen,tudásának és művészetének legjavát viszi bele ajátékába, de azért nem válhat külön a többitől, belekell olvadnia az együttesbe, így rejtőzik el a szerze-tesnő is szerényen a közösségben, de amikor szükségvan a tehetségeire, megszólaltatja, érvényesíti és hivaytása szolgálatába állítja azokat. Ti azt hiszitek, hogya zárda olyan, mint a kripta, nincs benne élet. Pedigminden kolostor egy-egy külön kis világ, amelybenéppúgy, mint odakint, a szeretet és harag, fájdalomés öröm pólusai között az élet a maga legváltozato-sabb formáiban is helyet talál. Nem vesznek el tehátbenne a különböző képességek és tehetségek sem.Babérkoszorús dicsőítésben ugyan nem részesülnek?de fejlődésüknek és érvényesülésüknek nem állja útjátsemmi. Ha a. középkornak a mainál sokkal zártabbkolostoraiból kiváló tudósok, írók, művészek, sőt a

83

történelem irányítói is kerülhettek ki, miért vesznénekcl benne a tehetségek ma? Az elmélyedő, csöndesélet a tehetség fejlődésére csak több lehetőséget, hasz-nosítására pedig több teret ád.

Ha azonban nem erre, hanem a fogadalmak kí-vánta lemondásokra gondolsz, mikor az egyéniség fel-áldozásáról beszélsz, akkor van némi igazad. De míg teezeket a lemondásokat megkötöttségnek és bilincsneknézed, addig mi felszabadulásnak és szárnynak lát-juk azokat.

A világ szemében talán a szüzesség fogadalmalátszik a legnagyobb lemondásnak. Pedig az áldozatottekintve ez a legkisebb és legkönnyebb. Hiszen hányanmaradnak lányok odakint a világban is! És ha csaka semmittevés, az unalom vagy a képzelet felcsigázásatúl nem fokozza az érzékiségüket, szépen megvannakebben az állapotban, dolgoznak, a munka betölti ésszéppé teszi az életüket, s hasznára vannak vele atársadalomnak is.

A szerelemről való akár önkéntes, akár kényszerűlemondásnál mindenesetre súlyosabb az anyaságrólvaló lemondás. Mert az anyaság vágya az egészségesnői lélekben olyan erős, hogy már szinte az életösztön-nel rokon. De ez a lemondás voltaképen csak testiértelemben áll. Mert az anyai lelkület kiárasztása nemlehetetlen egyikünknek sem. Aki keresi, az meg istalálja a módját. A zárdában meg éppen bőségesenkínálkozik rá alkalom. Nagyon szép és mélységesértelme van annak, hogy az apácákat többnyire „anyá-nak“ nevezik. Sőt a „testvér“ szó is ezt a gondolatotfödi. Sok gyermek, sok beteg vagy testi és lelki sze-gény talált már a kolostorok szüzei között igazibbanyára, mint amilyen a testi anyja volt. Viszont ha ezígy van, akkor nem magasztosabb-e a mi önkénteselhatározásból vállalt és Istennek szentelt leánysá-gunk, mint az, amit csak a körülmények tartottakmeg és amely — sajnos — annyiszor értéktelenül,terméketlen virág módjára fonnyad és szárad el?

Nem, Évám, ezért nem kell sajnálnod bennünket.

84

Az egyéniségünkről való lemondáshoz számítodbizonyára a szegénység fogadalmát is. Pedig lásd, eza mi lelki harmóniánk egyik legerősebb biztosítéka.A világi ember lelkének legtöbb háborgását, a szeretetés gyűlölet mellett, éppen a földi értékekhez valóragaszkodás okozza. A világi ember valósággal fog-lya ennek a ragaszkodásnak. Figyeld csak meg pl. azöngyilkosságok okát. A szerelmi csalódáson kívül leg-több esetben anyagi veszteség. Nekünk azonban nincssemmink. Amit használunk, az sem a mienk. Ha másházba helyeznek bennünket, nem vihetünk magunkkalsemmit. És így van ez jól. Legalább nem tapad a szí-vünk semmi mulandóhoz. Nem kell félnünk, nem kellaggódnunk az anyagiak miatt, csak azokkal törődünk,„amik az Úréi“.

Ezt a gondtalanságot sokan szemünkre is vetik,„Könnyű nekik, — mondják — nincs semmi gondjuk,az élet nehézségeit nem ismerik.“ Arra persze nemgondolnak, hogy ha ők is megelégednének azzal afehérre meszelt, kicsiny, majdnem üres cellával, ami-ben mi lakunk, azzal az egyszerű étellel, amit eszünkés azzal a dísztelen ruhával, amit hordunk, talán őkis gondtalanul élhetnének. A mi gondtalanságunknaknem az a titka, hogy megvan mindenünk, hanem az,hogy a legkevesebbel is megelégszünk, hogy nincse-nek igényeink.

Ami azonban csakugyan lemondás és bátranmerem állítani, hogy az egész zárdai életben a leg-nehezebb, az az akarat feláldozása, a föltétlen enge-delmesség. Hogy akaratunkat a másénak mindig alá-vessük, hogy engedélyt kérjünk arra is, amit szük-ségesnek tartunk, hogy engedelmeskedjünk abban is,amit nem helyeslünk és irányítást fogadjunk el olyas-miben is, amit jól, sőt talán jobban tudunk, ez alegnagyobb áldozat, amit ember hozhat. De viszontez a mi legnagyobb emelő erőnk. Mert megszabadítönmagunktól, a magunk túlbecsülésétől, a gőgtől, amások lebecsülésétől és megítélésétől és az uralom-vágytól, ami a világban olyan katasztrófákra vezet.

85

A hármas fogadalom elveszi tőlünk mindazt, amiaz embert a földre húzza. Mi nem ragaszkodunk sememberhez, sem vagyonhoz, sőt még az akaratunkhozsem. És ez a sok lemondás teljesen fölszabadít bennün-ket. Mint a kötelékeitől és terhétől megszabadult lég-gömb, szabadon szállhatunk fölfelé.

Ez a mi harmóniánk titka. Hogy pedig ez a har-mónia mit jelent, azt hiába is magyaráznám neked.Azt érezni kell. A ti nyelveteken talán mégis csakúgy fejezhetem ki, hogy: boldog vagyok. Igaz, a foga-dalmat még nem tettem le. Odáig még sokat kelljavítanom és csiszolnom magamon. De nem boldog-ea menyasszony már az esküvőre készülő várakozás-ban is?

Kérdezősködöl a társaimról is. Mit mondjak erremást, mint hogy mindannyian emberek vagyunk ésnem angyalok, A természetünket értékeivel és gyön-géivel magunkkal hoztuk ide is. Egymás kölcsönöselviselése tulajdonképen nehezebb lehetne itt, mint avilágban, mert hiszen egymást el nem kerülhetjük. Sha mégis szépen megférünk együtt, annak oka, hogyköztünk van az Úr Jézus is. Nekünk nem kell félnünk,hogy körülöttünk vihar kerekedik, mert ő lecsillapítjaa háborgó indulathullámokat.

Mi az Élet Kenyerét esszük és az a BékességKenyere is!

Nem tudom, sikerült-e megéreztetnem veled vala-mit abból az életből, amelyen elindultam s amelynekteljessége elé bizalommal és örömmel nézek. A kapumég nem zárult be mögöttem, de én azért nem nézekhátra. A legmagasabb eszményt tűztem magam elé,minek néznék hát vissza? Nem hagytam el semmiolyast, ami a Legszebbel, Legnagyobbal és Legtökéle-tesebbel állná az összehasonlítást.

Téged, Évám, úgy látom, nem erre az útra hívottaz Isten. De ne feledd, hogy a szívedet azért így ismagának akarja. És ha esetleg társat is küld számodraerre a földi életútra, az fokozott kötelességet ró majd

86

reád; azt, hogy egy helyett két szívet kell adnod azÚristennek.

Kissé hosszúra nyúlt a levelem. De soraidból úgyéreztem, hogy téves beállításban, helytelen megvilá-gításban látod az életnek azt a formáját, amit az Úrhívására magamnak választottam. Meg akartam értetniveled, hogy nincs okod sajnálkozni rajtam, mint ahogya pálmát sem sajnáljuk, amiért elveszti alsó ágait éscsak fölfelé, a nap felé növekedik; de másrészt azt(sem szabad hinned, hogy a zárda valami selyemmelbélelt, kényelmes, puha fészek, melynek minden ablakafelhőtlen, napsugaras égre és virágoskertre nyílik. Aíharmónia itt sem kívülről jön, hanem belül, a lélekbenkell kialakulnia. Viszont ehhez a kialakításhoz itttöbb a segítség és kevesebb az akadály.

Keress fel a leveleddel, édes Évám, máskor is.Azt hiszem, mindkettőnknek javára válik, ha időnkintkicseréljük a gondolatainkat és beszélgetünk a magunkvilágáról úgy, ahogy azt a saját lelkünkön átszűrvelátjuk.

És imádkozzunk egymásért, hogy különböző élet-utunk a boldog örökkévalóságban találkozzék.

SzeretettelMária.

CSAK EGY LEVÉL

— Hallottad már?— — Mit?

— Felbomlott a Klári el-jegyzése.

— Ugyan! Igazán? No deilyet! Most, az esküvő előtt?

A leányok — köztük Évais — mind a beszélő körécsoportosultak és elhalmoztákkérdéseikkel:

— Melyikük bontotta fel?Miért? Mikor? Kitől tudod?És mi van Klárival? ...

A leányok a kongregációösszejövetelére gyülekeztek,de nem foglalták el a helyü-ket úgy, mint máskor az asz-tal körül, hanem csoportbaverődve zúgtak, zsongtak,akárcsak a méhek. Az eljegy-zésfölbontás mindig szenzáció,

amely felcsigázza a leány-fantáziákat, hát még így, két héttel az esküvő előtt!A kérdések és feleletek hangzavarából lehetetlenvolt megtudni a részleteket. Mindnyájan egyszerrebeszéltek. Az elnöknő hiába próbált rendet teremteni.Csak akkor ült el a zaj, mikor megjelent köztük akongregáció papvezetője. Ekkor végre lassankint át-tekinthető formát öltött a két életet szétválasztó szo-morú eset.

Klári csak egy esztendeje került a kongregációba.Kedves, vidám, tisztalelkű leánynak ismerték s mikorKörülbelül egy félévvel ezelőtt menyasszony lett, társ-

'é

88

női szeretettel osztoztak örömében. A vőlegény iskomoly, derék úriember hírében állott s úgy látszott,őszintén szereti a menyasszonyát. A házasság mindentekintetben megfelelőnek ígérkezett. Az utóbbi idő-ben, az esküvő közeledtével már a kongreganisták isjavában készülődtek, hogy hozzájáruljanak a nagynap ünnepélyességének az emeléséhez.

Érthető, hogy ennek a biztató körülmények köztinduló életszövetségnek a fölbomlása rendkívüli meg-lepetést váltott ki. Valami nagy, súlyos dolognak kel-lett közbejönnie — gondolták a leányok.

Pedig hát a válás oka nem volt egyéb, csak egyfinom kis leánykézzel és áradozó leányszívvel írtlevél. Nem is mostanában íródott. Már vagy háromév előtti dátumot viselt. És ez a régi, illatos kis papírmégis összetörte két ember boldogságát.

A levélke egy Endre nevű fiatalembernek szólt,akit Klári a megszólításban „édes“ jelzővel és ,,m“birtokosraggal tüntetett ki. A sorokban nem volt semmirossz, csak éppen egy ábrándos leányszív öntötte kibenne a legbensőbb érzelmeit. A szerelmes hangulat-nak írás közben fokozódó áradozásaival festette leboldogtalanságát, amiért szülei tiltják összeköttetésü-ket, s fiatalos túlzással, mindent legyőző örök hűségrőlálmodozott. Sorait a hozzátartozás érzését hangsúlyozó„Klárija“ aláírással fejezte be;

Az intim, de egyébként jelentéktelen kis levélmeglepően nagy megdöbbenést váltott ki a leányokból.Hogyne! Hiszen volt köztük nem egy, akinek hasonlólevele várta valahol bizonytalan sorsát. Némelyikszívben megszólalt az aggodalom: ,,Jaj! Talán nekemsem kellett volna „azt“ a levelet (vagy talán „azo-kat“) elküldeni!“

A hallgatók már sejtették, mi következik.Az „Édes Endrém!“ méltatlannak bizonyult Klári

bizalmára. Hogy vájjon legalább annakidején drága-kincsként hordozta-e a levelet a szíve fölött, arról akrónikás nem tudott beszámolni, de az — a követ-kezmények tanúsága szerint — kétségtelen, hogy

89

mostanában már minden különösebb kegyelet nélkülaz íróasztala fiókjában tartotta és mikor az, valamimás irat keresése közben a kezébe akadt, vidámanmutatta meg a barátainak:

—Ide nézzetek! Emlék a boldog menyasszonytól.A barátai fölkapták, kézről-kézre adták s egyikük

tréfásan zsebrevágta:— Jó lesz mintának. Úgyis írni akarok egy kis-

leánynak. Legalább nem kell törnöm a fejemet.— No, ne bolondozzál, add vissza! — kérte a

másik.— Jó, mindjárt. Csak mégegyszer elolvasom.Közben másról kezdtek beszélgetni, a levél-

ről megfeledkeztek és az ottmaradt az illetéktelenkézben.

Hogy miképen jutott azután, a vőlegényhez, vélet-lenül-e vagy gonosz tréfából, arról nem tudott a fáma.Az sem került nyilvánosságra, hogy a levél tulajdo-nosa és a vőlegény hogyan intézték el az ügyet egy-más között. Csak egy bizonyos: az eljegyzés felbom-lott.

— Vájjon Klári annakidején komolyan szeretteazt, akinek a levelet írta?

— Dehogy. Amolyan éretlen, gyerekes ábrándo-zás volt, ami csak Klári képzeletében nőtt szerelemmé— felelte az egyik leány, — Nekem egyszer beszéltróla. Egészen ártatlan kis dolog volt. Alig jutottakegy melegebb kézszorításig. Hamar el is múlt az egész.Ezért ugyan kár volt a vőlegénynek úgy sietnie azeljegyzés felbontásával.

— Klárit én is derék, jó leánynak ismertem —szólt közbe most a kongregáció papvezetője. — Deazért meg tudom érteni a vőlegény eljárását is. Mertannak a levélnek a megszólítása, aláírása, sőt a tar-talma is olyan bizalmas jellegű, amilyet egy fiatalleány idegen férfival szemben nem engedhet megmagának.

— De ő akkor bizonyosan nem érezte idegennek,

90

hiszen mégis csak szerethette — kelt védelmére azegyik leány,

—A szerelem nem olyan kötelék, amely felmen-tene a tartózkodás alól — felelte némi megrovássala hangjában a páter. — Még a jegyességnek sem sza-bad lerombolnia a férfi és a nő között fennálló korlá-tokat. Ez is csupán az egymás megismerésének s aközös jövő tervezésének és előkészítésének az ideje,de közben a jegyeseknek egy pillanatra sem szabadelfeledniök, hogy az ígéret még nem azonos a birtoklás-sal, vagyis a kölcsönös elígérkezés még nem házasság.Természetes, hogy még sokkal inkább áll ez a szere-lemre, amely egymagában még csak külső biztosítékotsem ad az esetleg bekövetkező együvétartozásra. Avőlegény tehát jogosan megütközhetik azon, ha amenyasszonya az együvétartozás hangján olyan érzel-meket nyilvánított valaki előtt, amelyek voltaképenőt is csak az esküvő után illetik meg.

Jegyezzék meg, leányok, hogy minél komolyabba férfi, aki a nevét és az életét meg akarja osztani egyleánnyal, annál kényesebb arra, hogy menyasszonyajó hírnevéhez a gyanúnak még az árnyéka se férhessen,A női becsület pedig nagyon finom és nagyon érzékenyportéka. A legcsekélyebb érintés is meglátszik rajta,akárcsak a friss, hamvas gyümölcsön.

— De hiszen Klári becsületéhez azért csak nemférhet szó!? — kérdezték méltatlankodva többen is.

— Magam is azt hiszem, hogy komolyan nem. Deaz a meggondolatlan levél mégis megingathatta a vő-legény bizalmát. Márpedig azzal a gondolattal neki-indulni a felbonthatatlan házasságnak, hogy ,,háthamégis“?! kész boldogtalanság, mert állandó gyötrő-désnek, bizalmatlanságnak és féltékenységnek vethetimeg az alapját.

— Nem is szereti akkor az a férfi igazán Klárit— jegyezte meg valaki.

—Vagy talán nagyon is őszintén szerette és sokratartotta, s éppen azért nem bírta elviselni a csalódást— felelte a páter.

91

A leányok sehogy sem tudnak belenyugodni ebbea kemény ítéletbe, s egyre azon igyekeztek, hogy okottaláljanak, ha nem is éppen a vőlegény, de legalábba férfinem elítélésére.

—No, és hol marad a híres férfi lovagiasság,fakadt ki egyikük — ha így visszaélnek a szegényszerelmes lányok bizalmával és mutogatják a hozzá-juk írt bizalmas leveleket?!

— Az ilyesmi nem vall kifogástalan jellemre, azbizonyos. De nem árt, leányok, ha tudják, hogy vannakilyen férfiak is, mégpedig legnagyobb számmal éppenazok között, akik titkos levelezésre és találkákra bír-ják rá a lányokat. Mert higgyék el nekem, hogy azigazán becsületes és komoly szándékú férfi mindignyílt, egyenes utakon jár, megvédi azt, aki szeret,— ha kell — még saját magától is és még szerelembőlsem hozza olyan helyzetbe, amely foltot ejthet a jóhírnevén.

— Mégis, milyen kár, — hangzott a lányok sorá-ból — hogy ha már elő kellett kerülnie ennek a szeren-csétlen levélnek, nem a házasság után került elő.

— Én pedig azt mondom, — szögezte le vélemé-nyét határozottan a vezető — jobb, hogy most kerültelő. Sok olyan esetről mesélhetnék maguknak, amely-ben nem így történt, s amelyben egy-két meggondo-latlan leánykori levél tönkre tette a családi boldogsá-got, amit soha többé nem lehetett helyreállítani. Mostellenben még két szabad ember vált el egymástól, akika válásukért nem tartoznak felelősséggel senkinek ésmind a ketten megtalálhatják még az életben a földilehetőségek határain belül — a boldogságukat. Azérvényesen megkötött házasság után azonban, ha csa-lódottan is, de együtt kell viselniök továbbra is a kö-zösen vállalt élet terhét. Persze az ilyen élet azutáncsupa vergődés és kínlódás, holott a családból ember-voltunkhoz méltó, harmonikus, szép, Isten elgondolásaszerint való életnek kell kinőnie.

A mai leánynak, — folytatta aztán — aki tanult-ságával, szélesebb látókörével és fejlettebb ítélőképes-

92

ségével a szó legszebb és legkomolyabb értelmébenélettársa akar és tud lenni a férjének, kétszeresen kellvigyázni arra, hogy tiszteletet kiváltó, bizalomra érde-mes, hozzáférhetetlen női eszményt vigyen be a há-zasságba. A világtörténelem tanúsága szerint a nőkmár eddig is gyakran voltak nagy események mozgatóia férfiakra gyakorolt hatásukon keresztül, de milyenvilágátalakító erőt nyerhetne ez a befolyás ma, ha anők nem rontanák le a beléjük vetett bizalmat és hitet,A legerősebb és leghatalmasabb férfiak sem becsültékle ezt a hatást soha, Bismarck, a híres „vaskancellár“azt mondta: „Nagyrabecsülök minden nőt, aki bennün-ket, férfiakat jóra buzdít, aki vallásra és erkölcsre tanítbennünket s mennyei rózsákat hint a földi élet útjára.A nő ne avatkozzék be a férfi dolgába, de befolyásolja,csillapítsa és vezesse rá mindarra, ami jog és igazság.“A modern francia regényíró, Mauriac pedig„Viperafészek“ c. regényében ezt mondatja hősével:,,... Ha abban a pillanatban van mellettem egy asszony,aki szeret, hova nem emelkedhettem volna? De egy-magam nem őrizhettem meg a magamba vetett hitet.Kell, hogy tanúja legyen az erőnknek valaki, aki jegyziaz ütéseket, számolja a pontokat, aki koszorút tesz afejünkre— mint ahogy egykor, az iskolai díjkiosztásokidején, könyvekkel megrakodva anyám szemét keres-tem a tömegben...“

— De mit gondolnak, lehetséges ez bizalomnélkül?

— Ó, ma már nincs szüksége a nőnek arra, hogya férfin keresztül juttassa érvényre befolyását. Ma márérvényesítheti közvetlenül is. Hiszen úgy tudom, fő-tisztelendő atyánk sem ítéli el a nők nyilvános sze-replését?!

— Nem ítélem el, de be kell vallanom, hogy amásikat jelentősebbnek tartom. Mert Istennek a terem-tésben és az egész Szentírásban megnyilvánuló gon-dolatát abban látom jobban kifejezésre jutni. Ám áll-janak be a magános nők a közélet irányításába, haarra hivatottságot éreznek; hiszem, hogy sok jót tehet-

93

nek így. De komoly, erős lendületet mégis mindig aza befolyás fog adni az életnek, amit a férfin keresztülgyakorolnak. Mert ha a férfi és a női munka különutakon jár, abból csak két fél lehet. A két fél azonbancsak akkor lesz egy egész, ha kiegészíti egymást.

Ne kicsinyeljék le ezt a közvetlen hatalmat, nin-csen abban semmi megalázó, semmi lealacsonyító.Hiszen maga az Úr Jézus is anyja kérésére cselekedteelső csodáját a kánai menyegzőn. S Lázárt nem Máriaés Márta könyörgésére támasztotta fel? Pilátus lelki-ismeretét is asszonyi szó ébreszti föl. Coriolánustédesanyja tartja vissza Róma kapujában. S ugyanezenaz úton világhatalmasságok trónját voltak képesekfönntartani és ledönteni gyönge női kezek.

Ez a befolyás sokszor aprólékosnak látszik. Denem tudják, hogy tűszúrásokkal meg lehet ölni azóriást is?!

Maguknak, kongreganistáknak pedig, akik olyanszerencsések, hogy az ,,Immaculata“ női eszménykisugárzásában fejlődhetnek, nagyon komolyan kellvenniök még az ilyen látszólag apró megnyilatkozáso-kat is, aminő egy levél. A lélek egészségének vagybetegségének fokmérője a szó; úgy a kimondott, mintaz írott szó. Hogy az írott a súlyosabb, azt talán mon-danom sem kell. Ne szórják hát szavaikat és mégkevésbbé írásaikat meggondolatlanul szerte-szét. Nem-csak egyéni, de világkatasztrófákat is megakadályoz-hatott volna sokszor egy-egy ki nem mondott vagy lenem írt szó. Gondolják hát meg jól, mit írnak és kinek.Ha szívük túláradó érzelemfölöslegéből kikívánkozikvalami, — nem bánom — írják le a naplójukba. A szí-vüket megkönnyíthetik így is és legalább nem kerüla bizalmuk méltatlan kezekbe. Rosszat ugyan nemszabad feltételeznünk senkiről, de a lelkünket azértbárki előtt kiteregetni mégsem szabad. De még a ren-desnél is jobban vigyázzanak olyankor, ha a szerelemtúlfűtött, bizonyos fokig beszámíthatatlan állapotábanvannak. Az érzékek fellángolásánál múlandóbb érzés

94

nincs. Azt pedig nem követelhetik senkitől, hogy külö-nös becsben tartsa a kihűlt hamut.

Elküldés előtt olvassanak el minden kényesebbtartalmú levelet, éspedig azzal a gondolattal, milyenhatást válthat ki az, ha véletlenül illetéktelen kézbekerül...

Hazamenet egyik leány megkérdezte Évát:— Te írtál már szerelmes levelet?— Még nem. De nem is fogok — mondta erős

elhatározással. És a veszedelemből szabadult emberekhálás örömével gondolt arra a levélre, amit gondolat-ban egyszer megfogalmazott, de — hála Istennek —nem írt meg soha.

BARÁTSÁG

Egy csöndes délutánon Évaúj barátnőjét, Margitot várta.Olyan jó volt ez a várakozás.Gondolatban már gyűjtögette,mi mindent fog elmesélni neki.Mióta Mária zárdába lépett,nem volt barátnője. Pedig úgysóvárgott utána mindig. Azemberi szív örök vágya szó-lalt meg benne egy másik em-beri szív után; szeretet ésmegértés után.

De most Margitban újramegtalálta, akit keresett. Akongregációban ismerkedtekmeg, s amióta összemeleged-tek, mindkettőjük élete gazda-godott. Ha agyukba ötlött egygondolat, ha valami történésmegmozdította érzéseiket vagy

ha kedélyhullámzásaik során rájuk nehezedett valami meg-magyarázhatatlan szomorúság, kiöntötték egymásnaka szívüket s együtt igyekeztek megoldani a problémái-kat. Sok rokonvonásra találtak egymás lelkében. Afelületes külsőségeken és a fiatalos életöröm kereséséntúl mind a ketten szebb és magasabb életeszményekettűztek maguk elé, s a vallásban, lelki életben, tudás-ban és a művészi szépben kerestek táplálékot a lelkükszámára. Szóval a lelkileg különb élet volt az igényük.S mennyivel könnyebbnek érezték ezt a törekvéstígy kettesben!

Igen, ezígy azigazibarátság—gondoltaÉva.

96

— Mikor nemcsak a szívünket tárjuk ki egymásnak,hanem segítjük egymást a jóban is . ..

— Isten hozott, Margitkám! — köszöntötte azutánbelépő barátnőjét.

Egyszerűen, természetesen, egy kézszorítással ésmeleg, mosolygó pillantással üdvözölték egymást. Mertabban is találkozott az ízlésük, hogy a nőknél olyanáltalános ölelkezést, csókolódzást és az olyan kevésséőszinte ömlengéseket nem szerették.

Rövid beszélgetés után az utolsó kongregációitémára terelődött a szó.

— Főtisztelendő atyánknak abban igaza van, hogyóvatosan kell bánnunk a bizalmunkkal — mondta Éva.— Mindig, de különösen olyankor, ha szerelmesekvagyunk. Hiszen egy-egy ártatlan kis szívügye, amiinkább ábránd, mint valóság, mindnyájunknak akad.Én is elmondtam neked a magamét, ugye? És te semvoltál ment hasonló rajongástól. De amikor aztán azilyen futó föllángolás elmúlt, milyen jó, ha nem maradtutána olyan emlékünk, amiért szégyenkeznünk vagyamiért aggódnunk kellene. És a lelkiismeretünk semvádolhat azzal, hogy elszórtunk valamit abból, amitmeg kellett volna őriznünk. De azért. .. csupán a naplómégsem elégít ki engem. És azt hiszem, sok más leánytsem. Hiába, nekünk egy emberi szívre van szükségünk.Ha nincs kivel bizalmasan beszélnünk, megduzzadnakbennünk az érzések, hullámzanak és háborognak, minta zsilippel elzárt vizek, sőt időnkint ki is áradnak sakkor bizony nem nagyon mérlegelik, hogy kire árad-nak.

— Igazad van, — vélte Margit is — számunkraa barátság valósággal életszükséglet. Persze nemazokra a ma ezzel, holnap azzal való „elválhatatlan“leánybarátkozásokra gondolok, amelyek pletykákon,titkokon és féltékenységeken át végül is rendesen gyű-lölködésbe fúlnak, hanem komoly barátságra. Olyanra,amelyről el lehet mondani, hogy két testben egy lélek.Milyen kincs és milyen áldás az ilyen barátság! —tette hozzá elmerengve.

97

— Sajnos, némely barátság inkább átok, mintáldás. Szegény Rózsinak pl. nem lett volna jobb, hasohasem találkozik Bellával?

— Pedig hányszor próbáltam észretéríteni! Dehiábavaló volt minden. Kezdetben csak a viselkedésétutánozta, de később teljesen átvette Bella ,,felvilágo-sodott“ elveit is.

— Sőt minket is társaságukba akart hódítani.Emlékszel, mennyire hívott eleinte a hétvégi kirándu-lásaikra? Azt állította, csupa intelligens, megbízhatóúriember van velük s egyetlen céljuk, hogy pihenjenek,szórakozzanak és legalább néhány napig igazán egész-séges, szabad életet éljenek.

— Igen. Az az egészséges, szabad élet pedig olyanvolt, hogy az a tisztességes család, amelyik véletlenülmellettük ütötte fel a sátrát, kénytelen volt másnapsietve elmenekülni onnan, mert még látni és hallaniis szegyeitek, amit a szomszédságukban műveltek.

— Persze, tudod ugye, hogy Vilma bátyja szeretteRózsit és már nemsokára meg is kérte volna, ha nemvesz részt azokban a botrányos víkendezésekben?

— Szegény leány. Elrontotta az egész életét. Éstönkre tette a lelkét!

— Hát ide is vezethet a barátság. És mintha azilyenből több volna, mint az igaziból.

— Persze, hogy több. Mert hisz ez nem is barát-ság. Ez inkább bűnszövetség. Rendszerint azzal kez-dődik, hogy a ,,felvilágosultabb“ leány megkérdezi amásikat: Olvastad ezt vagy azt? Aztán kölcsönadolyan könyveket, amiket kézbe sem volna szabad venni.Aztán jönnek a fiúk. Bemutatja neki a pajtásait ésegyütt mennek a moziba. A következő lépés, amikormár titkaik vannak és kölcsönösen fedezik egymástitkos útjait, hogy otthon meg ne tudják. A vége pedigez.

— De vájjon miért is olyan ritka leányok köztaz igazi barátság? A férfiak képesek rá és mi nem?Miért? Olyan sok értékes nő van, aki vágyódik a meg-

98

értő, baráti lélek után, hogy van az, hogy legtöbbenlelkileg mégis egyedül maradnak?

— Ezen már én is sokat gondolkoztam, de nemtudtam rájönni a nyitjára. Az bizonyos, hogy a nőkáltalában nemigen bíznak a nőtársaikban. Rossz nyel-vek azt állítják, hogy azért, mert saját magukról tud-ják, mennyire megbízhatatlanok.

— Ezt talán ma már mégsem lehet általánosság-ban állítani. Mióta a nők felelős állásokat töltenek be,azóta megtanulták azt is, hogy a felelősség megbíz-hatóságot követel. Szomorú kivételek persze ma isvannak, de inkább a külsőségeket hajszolok között.Valahol másutt lehet a hiba. Nekem sokszor az a be-nyomásom, hogy a nők egyáltalában nem tartanakössze és nem húznak egymáshoz. Nemcsak bizalomdolgában. Semmiben. Nem vetted még észre pl., hogyaz egyik nő milyen ritkán védi meg a másikat férfiak-kal szemben? Akárhányszor inkább a férfi pártjáraáll még akkor is, mikor nyilvánvalóan nem annak vanigaza. Ha máskép nem, hát úgy, hogy hallgat. Miért?

Margit nem felelt.— Én ennek nem találom más magyarázatát, —

folytatta Éva — mint azt, hogy a nő a férfinak mindigtetszeni akar. Egyik úgy, hogy szépíti magát, a másikúgy, hogy szellemi értékeit fitogtatja, a harmadik megigyekszik valamiképen, ha mindjárt a nőtársa rovásárais, kedvében járni. Ez a tetszésvágy bennünk úgylát-szik annyira ösztönös, hogy legtöbbünk észre sem veszi.Én is csak azóta, jöttem rá, mióta néhány szembetűnőés máskép érthetetlen esetnek voltam a tanúja.

—Ez mind igaz lehet, édes Évám, de azért annak,hogy a nők között olyan ritka az igazi barátság, mégmás, mélyebben a női lélekben gyökerező oka is lehet.Mi mindent a szívünkkel csinálunk, A barátságban iselsősorban ezt keressük, pedig talán nem ez a legfon-tosabb benne, hanem inkább a kölcsönös megértés éslelki összehangoltság. De nekünk ez valahogyan kevés.Nem elégít ki bennünket. Azért hogyha ezt meg istaláltuk, mégis tovább keresünk. Addig, míg csak a

99

szívünket, a nagy szeretetszomjúságunkat ki nemelégítettük.

— Szóval, te azt hiszed, hogy a tulajdonképenibarátságra mi nem is vagyunk képesek?

— Olyan értelemben, mint ahogyan azt a férfiakértelmezik és gyakran át is élik, azt hiszem, hogy nem.Látod, a férfi teljesen külön tudja választani az érzelmiéletét minden egyébtől. Ő tárgyilagos tud lenni. Ezértlehet komolyan szerelmes, sőt családot is alapíthat,s e mellett nem változik a viszonya a barátjához sem-Mí erre képtelenek vagyunk. Ahány leánybarátságrólcsak tudok, az mind megszűnt, amint egyik vagy másikvagy mind a kettő férjhez ment. A nő csak akkor tudjamegosztani a szívét, ha nem adja oda igazán senkinek.Mert ha egyszer igazán odaadja, akkor az egészet adja.Éva elgondolkozott.

— Vájjon miben is áll hát az igazi barátság? Mitad és mit kap benne az ember?

Margit most kicsiny füzetet vett elő a kézitáská-jából és abban egy feljegyzésre mutatott:

— Nézd! Egy olasz írónő könyvéből írtam kinemrégen ezt a néhány sort a jóbarátról, az ideálisbarátról:

,,. . . fölöttem áll a nélkül, hogy megalázna;nagyra becsül hízelgés nélkül; segít a nélkül, hogyéreztetné; meghallgatja a szívemet és képzeletemet,de nem pusztán udvariasságból; szellemileg gazdagabbnálam, de valamiképen mégis szüksége van rám; ad-hatok neki valamit a nélkül, hogy azzal akár magamat,akár őt megaláznám; szóval egy türelmes, állhatatos,nagylelkű és mindig új barát, aki egészen az, ami énvagyok és mégis egészen más.“'

— Látod, — folytatta Margit — valami ilyesmitvár a nő az igazi eszményi jóbaráttól. Röviden úgytudnám kifejezni, hogy föl akar nézni rá, de azértmégis egyenlő akar lenni vele. Ezt a fölötte álló egyen-lőséget pedig nőben sohasem találja meg, sőt ha meg-találná, akkor sem ismerné el.

— Nos és a férfiban megtalálhatja?

100

— Mindenesetre képes így nézni rá. Aminek megis van a maga oka. Mert csak a férfi és nő közöttlehetséges, hogy mind a kettő több, nagyobb, szebb ésértékesebb legyen valamiben a másiknál a nélkül, hogyezzel fölé kerekednék. Mert a férfi és a nő sem szép-ségben, sem okosságban vagy lelki értékességben nemvetélytársa, hanem kiegészítője egymásnak. Ezért ter-mészetes, hogy értékesebb a 'barátságuk is.

— A barátságuk? — kérdezte különös hangsúly-lyal Éva.

— Margit megütközve nézett rá:— Te talán nem hiszed, hogy a férfi és nő között

lehetséges a barátság?— Őszintén szólva, nemigen tudok hinni benne.

Legalábbis fiatalok közt nem. Ahány fiú-leánybarát-ságot eddig láttam, az még mind szerelemben végző-dött. Ha házasságban végződnék, az nem is volna baj.De sajnos, ez a ritkább eset. Nem emlékszel pl. arraa doktorkisasszonyra, aki olyan ,,ideális“ barátságbanvolt a tanársegéddel? Aztán mikor a tanársegédbőlmagántanár lett és megházasodott, — persze mástvett el! — akkor a doktorkisasszony öngyilkos lett.Vagy nem hallottad a Gyuri-Gizi barátságot, amibőlvalami léha „pajtásházasság“-féle lett ugyan, de igaziházasság nem! A Marika barátsága meg oda vezetett,hogy a barátja, aki házasember volt, elvált miatta afeleségétől. A Biri meg a . . .

— Igen, igen, — vágott közbe kissé idegesen Mar-git — ezeket az eseteket én is ismerem. De egyik semlehetett igazi barátság, hanem inkább amolyan burkoltflört.

— Tévedsz, Margit. Ezek éppen mind olyan fiúkés leányok voltak, akik legalább kezdetben komolyanbarátságnak hitték viszonyukat. Nem burkolt, hanemlegfeljebb öntudatlan flört lehetett.

— Jó, hát mondjuk, hogy ezek szerencsétlen ki-vételek voltak. De ezzel még egyáltalán nem bizonyít-ják, hogy az ilyen barátság lehetetlen. Lásd . . .

Margit elhallgatott és zavartan ajkába harapott.

101

Mintha már a megkezdett mondat első szavával istöbbet mondott volna a kelleténél.

Éva nem faggatta. A barátság megsértésének éreztevolna kierőszakolni, amit a másik önszántából nemakar elmondani. Érzékeny, finom lelkek érzik, hogya barátság nem jogcím arra, hogy betörjünk a barátunkszíve szentélyébe, ami kizáróan az övé. Hiszen lehet-nek abban olyan ki nem forrt érzések, amiket ha talánszeretne is közölni, de még nem tud szavakba önteni.Ilyenkor a hallgatást tisztelni kell, A szeretet soha-sem lehet tolakodó.

De Margit kis idő múlva mégis vallott. Magától.Talán szükségét érezte.

— Lásd, — folytatta — én magam élek át egyilyen szép barátságot. Ne légy féltékeny rá, Évám,hiszen ha kisebbítené a hozzád való barátságomat, nemmondanám el neked.

Ismered a háziorvosunkat ugye? Komoly, művelt,finomlelkű ember. Valami megmagyarázhatatlan biza-lom olyan közel hozott bennünket egymáshoz, hogykiöntötte előttem a szívét. Persze nem olyan bőbeszé-dűen, mint mi leányok szoktuk tenni az ilyesmit, csakegy-egy elejtett, odavetett mondattal. Szegény ember-nek a házassága nagyon boldogtalan. Nem az ő hibá-jából. Ő csak azért tűri, mert egy drága kisleánykájavan. Az az életének minden öröme. Képzelheted,mennyire meghatott a bizalma és mennyire megsajnál-tam. Lassankint valóságos életszükségletté vált mind-kettőnk számára, hogy elbeszélgessünk egymással.Teljesen tiszta a barátságunk. Csak a lelkünk forrtössze. Azóta jobban el tudja viselni a boldogtalansá-gát. Tőlem mindig felfrissült, vidám lélekkel megyhaza. És én is boldog vagyok, hogy adhatok neki vala-mit. Úgy érzem, hogy célt kapott az életem. El is hatá-roztam, hogy nem megyek férjhez soha. Nekem elégez a tiszta, szép barátság egy egész életre. És e mellettmissziót töltök be. Közvetve szolgálom egy családiotthon békességét. Az a kislány nekem köszönheti

102

majd, hogy a szülei együtt maradtak. Hát nem szépez így?

Éva megdöbbenten hallgatott. Ösztönösen érezte,hogy Margit veszedelemben forog, s hogy az érzése,ami az orvoshoz fűzi, máris közelebb áll a szerelemhez,mint a barátsághoz, csak egyelőre még maga sem tudja,vagy nem meri magának sem bevallani. Éva tudta, hogyezt hiába is mondaná meg neki.

— Én félnék az ilyen barátságtól — jegyezte megbátortalanul. — Mégis csak fiatalok vagytok még minda ketten. Veszedelmes ez a játék a tűzzel. Mi lesz, haegyszer lángra lobban a szívetek?

— Sose félts bennünket! — válaszolta bizakodóvidámsággal Margit. — A doktor komoly, becsületesember és azért én sem vagyok már gyerek. Vigyázunkmagunkra mind a ketten. Meg azután imádkozni isszoktam ám, hogy a jó Isten vigyázzon ránk és tartsonmeg bennünket így egymásnak.

Éva hangosan töprengett:— Imádkozol? De vájjon helyes-e könnyelműen

a mélység szélére állni és kérni az Istent, vigyázzonreánk, hogy bele ne szédüljünk? Vájjon nem inkábbarra kellene-e kérnünk, adjon erőt, hogy el tudjukhagyni azt a veszedelmes helyet?

— Ne törd a fejedet ezen, édes Évám. Azt azon-ban megengedem, hogy irigyelj. Mert az a boldogságsem jut ám mindenkinek, hogy két olyan barátjategyen, mint aminők ti ketten vagytok nekem — mondtaMargit s szokása ellenére megölelte és megcsókoltabarátnőjét.

Mikor Éva egyedül maradt, különös érzés szorí-totta össze a szívét. Mintha valami nagy fájdalom értevolna. Mintha ... igen ... mintha Margittal együttvalami más is eltávozott volna.

A barátságuk.Mert ami ezután jön, az már nem lesz az, ami

eddig volt. Valaki és valami kettőjük közé állt. Egy

103

férfi, aki lassankint elveszi tőle barátnője szívét és egyveszedelem, ami biztos léptekkel közeledik Margit felé.És Éva sejtette, hogy egyiket sem képes megakadá-lyozni.

Egyedül maradt hát újra.Lassan, csendesen hullani kezdtek a könnyei.

A HÓDÍTÁS VÉGE

— Ma sem csókol meg,Janka néni? — kérdezte Jucikissé szomorú mosollyal azajkán. Nem volt most azonsemmi rúzs és a szokatlanulsápadt fiatal arc is kendőzet-lenül fordult a kérdezett felé.Janka néni magához öleltea leányt, hosszan, mélyen aszemébe nézett, majd mégmindig ölelésében tartva, magamellé ültette a kis sarokdíván-ra, az aranybarna lámpa-ernyővel tompított meleg fény-be. Nem kérdezett tőle sem-mit. Valamit látott a szemé-ben, ami többet mondott nekia szónál. Olyan tekintetet,amely szomorúságról és köny-nyekben átvirrasztott éjtsza-kákról beszélt.

Csak anyai érzésű asszony-szívek tudják igazán megérteni az ilyen szemek be-szédét, s csak ők értik a módját, miképen lehet vigasz-taló szavakat találni el nem panaszolt fájdalomra is.

— Szegény kisleánykám, — mondta csendesen,melegen — nagyon fáj a szíved, ugye? — Megsimo-gatta a leány selymes, barna haját s közben folytatta:— Leánysors, Jucikám. Csalódás a leányszív iskolája.Ezt az iskolát kijárjuk mindannyian. De elmúlik ez is,mint minden egyéb. Nincs más orvosság, csak az idő.De az azután biztosan segít.

— Úgy szégyenlem! — zokogta Juci, fejét a néni

105

vállára hajtva. Nem mondta, hogy mit szégyel, deJanka néni tudta, hogy lassankint el fogja mondani aztis. El is mondta. Töredezetten, sőt kezdetben kisséösszefüggéstelenül szakadtak le ajkáról a szavak, devégül mégis tisztán kibontakozott az egész eset.

Jucinak komoly udvarlója akadt. Legalábbis őannak hitte. Most már nem is egészen tudta, hogyankezdődött a dolog. Leányok olyan hamar hajlandókkomoly érdeklődésnek minősíteni egy-egy melegebbtekintetet, kézszorítást vagy barátságos beszélgetést;keresettnek vélik sokszor a csupán véletlenül ismét-lődő találkozást is és szerelemről ábrándoznak, amintegy férfi szívesen időzik a társaságukban. Kezdetbenalighanem Juci is többet gondolt a kelleténél, s mikorflörtbe kezdett, azt hitte, hogy csak viszonozza a fiatal-ember érdeklődését. Holott talán fordítva volt. Lehet,hogy a „Fogadj Isten!“ többet mondott, mint az „AdjonIsten!“ és a fiú kikezdésnek, bátorításnak vette. Bár-hogy történt is, annyi bizonyos, hogy a flört túlléptea játék határát és komolyra vált. Juci napról-napravárta, hogy a fiú megkérje a kezét.

Ölelés, csók?! Ó igen! Hogyne! Hiszen olyan kö-zel állottak már egymáshoz, hogy az egészen termé-szetesnek látszott. És annyira biztosították egymástkölcsönös szerelmükről, hogy ahhoz kétely egyáltalánnem fért. Csak éppen a házasságról nem esett szósoha. De az meg olyan magától értetődő volt Juci sze-mében, hogy csak idő kérdése lehetett.

Sokat voltak együtt. Magános sétákon, kirándulá-sokon is. Egyszer csónakon egy szigetre eveztek.Kettesben...

Nem! Nem történt semmi jóvátehetetlen. Hiszena férfi olyan józanul cinikus volt. Nem is erőszakos-kodott. Vállat vonva vallotta be, hogy ő egyszerűen csakpajtásházasságra, vagy ha Jucinak jobban tetszik,próbaházasságra gondolt. A leány megütközését se-hogysem tudta vagy akarta megérteni.

— Csak nem gondolhattam, — mondta — hogyegy ilyen tetőtől-talpig modern leány amolyan régi-

106

módi „életfogytiglani fogság“ házasságról álmodozik?!Következmények? Gyermek?

A fiatalember felkacagott és hitetlenül meresz-tette Jucira a szemét:

— Csak nem akarja elhitetni velem, — támadt rádurván — hogy én vagyok az első barátja? Meg hogymaga ne tudná, hogyan lehet védekezni a kellemetlenkövetkezmények ellen?

S mikor Juci szégyenében és kétségbeesésébensírva fakadt, a fiatalember olyan el sem mondható-sértéseket vágott a fejéhez, hogy a leány legjobbanszeretett volna ott helyben a föld alá süllyedni.

Önérzetében sértve most már ő is kifakadt ésmegkérdezte, miért hazudott szerelmet, ha csak ilyenközönséges, futó kaland volt a célja?

— Ígértem én valaha mást, mint szerelmet? —válaszolta gúnyosan a fiú. — Nos, amit ígértem, aztmeg is akartam adni. Mit tudhattam én, hogy maganem szerelmet, hanem házasságot akar!

— Janka néni, édes jó Janka néni, — zokogtaJuci — hát megérdemeltem én, hogy valaki így bánjonvelem? Hiszen én hűséges, jó felesége akartam lenni!

Janka néni vigasztaló, meleg tekintete most szi-goréra vált. Megfogta a leány kezét, aztán keményena szemébe nézve válaszolta:

— Ne gondolj most magadra, hanem próbáldmegítélni általánosságban, elfogulatlanul és józanul,csodálkozhatik-e az olyan leány, aki félvilági nők mód-jára öltözködik és viselkedik, ha csakugyan fél világinőnek nézik és úgy is bánnak vele?

Juci félrefordult és hallgatott.Janka néni pedig folytatta:— Tudtam én mindig, hogy lélekben romlatlan

vagy, hogy a romlottságnak csak a külsőségeit szedtedmagadra és alapjában véve egy Marlitt regénybenábrándos leányka vagy, aki hűséges, jó felesége tudnállenni egy hozzád való, szerető, komoly férfinak. Deugyan hogyan láthatta volna ezt meg benned egy ide-gen, mikor egészen mást mutattál neki?

107

Mi, akik közelebbről ismerünk titeket, mi tudjukvagy legalábbis hisszük, hogy bennetek, mai leányok-ban éppen olyan meleg szív dobog, mint a régiekben,hogy éppúgy vágyódtok a családi boldogságra és azotthonra, mint annak idején ők vágytak. De illúziókatromboló hamis próféták járnak köztetek, akik elhitetikveletek, hogy a hitvesi hűség és szeretet, az otthonmegbecsülése és a gyermek ma már divatjukat múltócskaságok s hogy a modern ember világa az utca, akávéház, a társaság, a családi kötelékektől és köte-lezettségektől mentes, önző egyéni élet, Ti szegény,félrevezetett mai leányok, a lelketek mélyén bizonyo-san szenvedtek ettől a folyton változó, nyugtalan élet-től, s a szívetek bizonyosan belefárad lassankint atarka, színes és üres szappanbuborék-élvezetekbe; deebben nőttetek fel, ezt látjátok magatok körül és azthiszitek, hogy a bennetek rejtőzködő, szinte magatokelőtt is érthetetlen vágy valami állandó után, szégyel-nivaló. Nem így van, Jucikám?

— Igaz, — felelte csendesen a leány — sokszorráeszmélek, hogy van bennem valami érthetetlen vágy,aminek nevet sem tudok adni. Néha egyenesen úgyérzem magam, mint egy üldözött. Sehol sem találom ahelyemet. Otthon nem tudok mit kezdeni a szabad-időmmel. Rohanok el. De bárhová megyek is, mindigvalami kielégületlenség marad bennem. Nem azt ka-pom, amit vártam. — És mi az, amit vársz? Juci elgondolkozott:

—Nem tudom. Ez a legfurcsább, hogy nem tudom.De most, amikor megszerettem... jaj! a nevét semakarom többé kimondani! . .. szóval, amikor szerelmeslettem, egyszerre mintha célt kapott volna az életem.

— Milyen célt?— Azt hogy ... hogy ... — Juci meglepetten látta,

hogy erre a kérdésre sem tud felelni. Janka néni se-gítségére jött:

— Bizonyosan arra gondoltál, hogy férjhez mégy.

108

Ez lehetett az a bizonyos cél. No és tovább mit gon-doltál? Hogy azután hogyan lesz?

— Azután? Hát igen. Gondoltam egy szép újlakásra és berendezésre, ami egészen az enyém lesz;meg arra, hogy lesz valakim, akihez majd én álloklegközelebb, aki szeretni és félteni fog, akivel minde-nüvé együtt megyünk és hogy azután már egészen máslesz minden, az emberek is más szemmel fognak rámnézni, mert asszony leszek.

— Szóval az járt az eszedben, hogy mi mindentkapsz a házasságban. Hát arra sohasem gondoltál, hogyte mit viszel bele a házasságba? Hogy te mit adsz azúj otthonodnak?

— Ó, hát manapság mit vihet egy magamfajtaleány?! Legfeljebb bútort és kelengyét. Hozományama kinek van? Különben én szívesen jártam volnaazért azután is hivatalba!

Janka néni tenyerébe támasztotta a fejét, sokáigmaga elé nézett és hallgatott. Időnkint kissé megcsó-válta a fejét. Szemmelláthatóan nem tetszett nekivalami.

— Lehetetlen — mondta azután hitetlenül. —Annyira megejtett volna már téged is a külsőségekvilága, hogy csak a lakásra és az asszonyélet kifelémutatkozó oldalára gondoltál és az otthon eszedbesem jutott?

— Az otthon?— Igen, az otthon! Nem a lakás, nem a bútor,

nem is a pénz, amit a kereseteddel vihetsz a házhoz,nem is az étel, amit főznél vagy főzetnél és még ke-vésbbé az, hogy azután nem egyedül, hanem kettesbenmennétek el hazulról, hanem az együttérzésnek, szere-tetnek, nyugalomnak, megelégedésnek, szóval az ott-honosságnak az a csodálatos, semmivel sem pótolhatófészke, amivé csak a nő teheti az új, közös otthont.

Mi régi leányok, ábrándjainkban nem arra gon-doltunk elsősorban, hogy mit kapunk a házasságban,hanem arra, hogy mit adunk, mit adhatunk. Hiszenolyan jó adni! Valósággal boldogok voltunk, mikor

109

arra gondoltunk, hogy szinte az Úristen nyomdokábaléphetünk és lelket önthetünk valamibe; az élettelenkörnyezetbe.

Ne csodálkozzál, édesem, hogy az a fiatalembernem találta meg benned azt, ami nem is volt meg ben-ned, ő egyszerűen el akarta fogadni tőled azt, amitte a külső megjelenéseddel és a viselkedéseddel fel-kínáltál neki.

— Janka néni még pártját fogja? — méltatlan-kodott Juci.

— Nem fogom pártját, csak nem ítélem el jobban,mint téged. A szerelemről és házasságról egyformánkönnyelműen gondolkoztatok mind a ketten. A különb-ség csak az volt, hogy te házasságot akartál mindenmélyebb lelkiség nélkül, ő pedig szerelmet akart a há-zasság felelőssége nélkül. Kívül díszes, belül üresárut kínáltatok fel egymásnak kölcsönösen. Nincs mitegymás szemére vetnetek.

Juci elhúzódott a nénitől és sértődötten fordultfélre. Janka néni félig tréfás, félig komoly erőszakkalhúzta vissza:

— No-no, ezért a megérdemelt kis fejmosásértmég nem kell ám haragudnod rám! Hiszen tudod, hogyszeretlek, és hogy nekem is fáj a megszégyenítésed.De lásd, kislányom, mi már egyszer régebben beszél-tünk erről. Ki tehet róla, hogy a puszta szó neked nemvolt elég, hogy mindenáron a saját károdon akartáltanulni. Most hát megkaptad a leckét. S ha úgy találod,hogy vigasztalás helyett szigorú voltam hozzád, azazért történt, hogy legalább ebből a leckéből vond lea tanulságot.

— De hát mit csináljak?— Az ellenkezőjét annak, amit eddig csináltál.

Ne fussa fiúk után! Ne akarj mindenáron tetszeni. Ke-ress magadnak valami olyan életcélt, amely kinevelibenned, ami eddig hiányzott belőled: az anyai érzést.Mert e nélkül férjhezmenetelre még csak gondolnodsem szabad! Foglalkozzál gyerekekkel, szegényekkelvagy betegekkel, hogy megismerd, milyen boldogító

110

érzés az a tudat, hogy valahol szükség van reánk. Ren-dezd be az otthonodat és az életedet úgy, hogy nelégy kénytelen ,,mint az üldözött“ folyton menekülnihazulról, hanem tudd jól érezni magadat otthon is.Rendezkedjél be külsőleg úgy, mintha sohasem mennélférjhez, de belsőleg, lélekben úgy, hogy ha egy új ott-honnak egyszer mégis szüksége lenne rád, bármikorkészen találjon.

Juci most hirtelen odabújt Janka nénihez, s ígykendőzetlenül egészen kedves, finom kis arcát arcá-hoz simítva suttogta:

— Hát nem látja, Janka néni, hogy már meg iskezdtem az átalakulást? Csak szégyeltem bevallani!

ÁLDOTT, KI AZ ÚR NEVÉBEN JÖN . . .

Magda, a boldog fiatal-asszony felutazott Pestre be-vásárolni. Nem magának. De-hogy. Saját magára most aliggondolt. Minden gondolataarra a piciny ismeretlenre irá-nyult, akit a szíve alatt hor-dott. Fölkereste Évát s aztánketten együtt rótták a nagy-város utcáit. A kirakatokbanpompásnál-pompásabb ruhákkalapok, cipők, pazar selyemholmik; a hirdetőoszlopokonszínházak, mozik, mulatók— a könyvkereskedés ablakai-ban modern regények hival-kodtak tolakodó felkínálkozás-sal, de Magda észre sem vetteőket. Az ő szeme csak apró

csecsemőingecskéken, pólyá-kon, gyerekkocsikon, és édes

eleven kis babaarcokon akadt meg. Mintha elvesztettevolna érzékét minden egyéb iránt, valósággal beleol-vadt abba a parányi szívbe, amely most még teljesenegyütt dobog az övével.

A nagy, szent várakozás öröme és nyugtalanságaömlött el rajta. Tekintete sokszor messze távolba ré-vedt, de azért befelé nézett. Templom előtt nem tudottelmenni a nélkül, hogy be ne térjen. Néhány pillanatraelmerült a Legszentebb imádatába, aztán szeme aSzűzanya oltárát kereste, s mikor megtalálta, könnyesmosolygás tapadt rá és a karján tartott Gyermekre.

112

Olyan csodálatosan szép volt ilyenkor. Arca át-szellemült, pillanatokra teljesen elszakadt mindentől,ami körülötte volt. Az anyaság himnuszát zengte rajtaminden. Egész valója egy hatalmas, égighangzó, diadal-mas Magnificat volt. Éva nem tudta levenni róla aszemét.

Egyik templomból kilépve, különös elfogódottság-gal fordult Évához:

— Mit gondolsz, megérdemlem én, hogy anyalegyek? — aztán elgondolkozva folytatta: — olyancsodálatos, olyan hihetetlen! Hogy egy egészen új„élet“ fakadt bennem, amely belőlem él, belőlem táp-lálkozik, én szívom be számára a levegőt és a lelke,az ártatlan lelke is bennem pihen. Mondd, nem csodá-latos, hogy nekem „szabad“ hordoznom ezt az újéletet?...

— És az urad? — kérdezte Éva. — Ő is olyanboldog, mint te?

— Az uram? Ha lehetséges, talán még boldogabb.Mióta tudja a nagy titkot, úgy bánik velem, mint...mint egy szentségtartóval. Szinte áhítatos gyöngédség-gel közeledik hozzám. Este, lefekvés előtt mindig kétkeresztet rajzol a homlokomra: egyet nekem, egyet akicsikénknek. Most már csak úgy szólítjuk egymást:anyus és apus. Mikor az első kis ingecske elkészültés megmutattam neki, magához ölelt és örömünkbenmind a ketten sírtunk a piciny vászondarab fölött. Mégazt sem akarja megengedni, hogy a majd elkövetkezőnehéz órákat szanatóriumban töltsem. Orvosról, ápo-lásról, mindenről előre gondoskodik, de azt akarja,hogy a gyermekünk otthon nyissa fel először a szemét.Azt mondja, hogy egy új élet megszületése még jobbanmegszenteli majd az otthonunkat.

Talán kissé ósdi felfogás. Az orvosunk azt mondja,egy modern berendezésű szanatórium mégis csak biz-tosabb. Lehet, hogy igaza van. De az uram fölfogásamégis olyan szép. És én a világért sem szeretném le-rombolni az otthon szentségéről alkotott eszményeit.Azt hiszem, végül is úgy lesz minden, ahogy ő akarja.

113

— És nem félsz? — kérdezte Éva.— Néha elfog a félelem. Hiszen tudom, hogy vol-

tak már anyák, akik az életükkel fizették meg az újélet adását. De a bizalmam nagyobb, mint a félelmem.Ügy lesz, ahogy Isten akarja. Naponta kérem, engedjemeg, hogy fel is nevelhessem a gyermekemet. Ha még-sem engedi meg, Ő tudja, miért teszi. Aki arra mélta-tott minket, hogy teremtő hatalmának részesévé tettbennünket, annak lesz gondja az ő áldása nyománfakadt új életre is.

—De a tieid közül is melletted lesz valaki, ugye?— Hogyne. Az édesanyám. De ő nem maradhat

nálam, hiszen a saját otthonát is el kell látnia. De ahúgom állandóan mellettem marad.

—A húgod? Egy 19 éves fiatal leány?— Te is megbotránkozol ezen? Pedig lásd, édes-

anyám is, én is úgy gondoljuk, hogy Ilonkának az csakhasznára lehet. Az elsők közt volt, akivel tudattam anagy eseményt és azóta lélekben velem éli át az újkis élet fejlődésének minden fokozatát. Hiszen a miörömteli, boldog várakozásunkból csak áhítatos tisz-teletet meríthet az élet csodálatos, nagy, szent titkaiiránt. Annakidején játszva megtanulja majd a cse-csemőápolást is, s nem lesz belőle soha az az önző,gyermektől írtózó, modern leány, aki a házasságbancsak élvezet és szórakozás céljából kötött szerződéstlát. Ilonka máris ott tart, hogy nem a fess fiút, a jótáncost és a szellemes társalgót keresi udvarlóiban,hanem a jövendő édesanya szemével néz azokra, akikkomoly szándékkal közelednek hozzá, mert méltóédesapát akar a gyermekei számára.

— Erre és általában a gyermekre sohasem gon-doltam — jegyezte meg Éva. — Pedig igazad van.Hogy is lehet az, hogy éppen az anyai hivatásra egy-általában nem készítenek elő bennünket? A szabót,az asztalost, cipészt vagy lakatost csak akkor szaba-dítják fel önálló munkára, ha előbb jól megtanulta amesterségét. De a gyermek ápolásához és neveléséheznem kívánnak a leányoktól semmi tudást. Igazán köte-

114

lezővé kellene tenni, hogy minden lány megtanulja acsecsemőápolást. A pedagógiának pedig benne kellenelennie minden leányiskola tantervében.

Szégyenkezem, ha arra gondolok, — tette aztánhozzá — hogy ha elhagyott csecsemő akadna utamba,nő létemre azt sem tudnám, hogy mihez kezdjek vele.Te értesz már valamit hozzá?

—Azt mondják ugyan sokan, hogy az anyai ösz-tön annakidején sok mindenre megtanítja az embert,— felelte Magda — de erre én nem hagyatkozom.Isten ments, hogy a gyermekem esetleg a saját tudat-lanságom vagy ügyetlenségem áldozata legyen! Énbizony elvégeztem már egy csecsemőápoló-tanfolya-mot, de azóta is bejárok gyakran a városunk szülő-otthonába és igyekszem megtanulni, amit csak lehet,így pótolom, amit leánykoromban elmulasztottam.

A beszélgetésnek ez a része már a Dunapartonfolyt. Erre vették útjukat a bevásárlás után, s mostleültek pihenni a korzó egyik csendesebb részén.

Hirtelen egy fess fiatalasszony toppant eléjük.Volt osztálytársnőjük, Hilda.

Kölcsönös üdvözlések és örvendezések utánMagda csakhamar rátért érdeklődése egyetlen tár-gyára:

— No és nálatok semmi újság? — kérdezteHildát.

— Gyerekre gondolsz? — vetette oda Hilda köny-nyedén és közömbösen, mintha csak valami jelenték-telen kis semmiségről lett volna szó. — Ilyen hamar?Hova gondolsz? Hiszen alig másfél éves asszony va-gyok! Csak nem rontom el a fiatalságomat és az ala-komat?!

— Hát miért mentél férjhez?— Hogy nem a gyerekért, az bizonyos! — nevetett

Hilda. — Szerettük egymást az urammal. Nem elég ez?— Mindenesetre szükséges a házassághoz, — fe-

lelte Magda — de a célja nem ez.— Ugyan kérlek! A házasságnak nincs semmi más

értelme, csak az, hogy „nem jó az embernek egyedül

115

lenni“. Nem így tanultuk valamikor? Az egész leány-élet nem áll egyébből, mint abból, hogy keressük aleendő férjünket. Mikor végre megtaláltuk, akkor kez-dünk élni.

— És mit nevezel te életnek — kérdezte Éva.— Hát a mulatságot, az utazást, sportot, társasá-

got és mindent, ami jól esik.— Ennél többre nem vágyik a lelked?— Többre? Mit akarsz ezzel mondani?— Ha nem tudod, én hiába akarnám megmagya-

rázni.— Talán tegyük fel a kérdést másképen — szólt

közbe Magda. — Azt mondd meg, hogy boldog vagy-e?— Hilda vállat vont. De a tekintete elkomolyodott.— Hát van egyáltalában boldogság?— Van! — mondta most diadalmasan Magda. —

Érezni, tudni, hogy a szeretetünk valakinek kincset,életértéket jelent, hasonló szeretetet kapni és enneka kölcsönös szeretetnek a zálogát szívünk alatt hor-dani, ez . .. már ez is boldogság. De az igazi, teljesboldogság az lesz, mikor majd szívemre ölelhetem agyermekemet. Ó, hogy sajnálok mindenkit, aki eztnem élheti át!

Hilda gúnyosan jegyezte meg:— Te valami csodalény lehetsz, hogy a várakozás

ilyen boldoggá tesz. Akikkel eddig találkoztamhasonló állapotban, azok mind rosszullétről, ideges-ségről és levertségről panaszkodtak. Valóságos kín-szenvedés számukra ez a kilenc hónap. És hogy meg-csúnyulnak a vége felé! Folyton azon aggódhatnak,hogy a férjük kiábrándul belőlük.

— Úgylátszik, akikkel eddig találkoztál, azokcsak a testükkel élték át ezt az időt. Nem hallottákmeg azt az égi muzsikát, ami ilyenkor a lélekben zeng— mondta csöndesen Magda. — Nem vagyok én semcsodalény, ne hidd. A testi kellemetlenségek nemkímélnek meg engem sem. Rajtam is erőt vesz néhaa lehangoltság meg valami szorongó érzés, s időnkintbizony ideges és ingerlékeny is vagyok. De tudom,

116

hogy ennek így kell lennie, hogy ezen minden anyá-nak át kell mennie; átment rajta az édesanyám is,mikor engem hordozott a szíve alatt. De a legfőbb,amit nem felejtek el soha, hogy minél értékesebbvalami, annál nagyobb az ára. Ez az ár, amit én mostfizetek, semmi ahhoz a kincshez képest, amit értekapok.

Ami pedig a szépséget illeti, e miatt csak azok-nak kell aggódniok, akiket a férjük csupán csak ezértvett el. Te Hilda, ma már éppen olyan jól tudod, mintén és minden asszony, hogy a szerelem, az érzékeklángolása nem marad meg annak, ami kezdetben volt.Ha csak ez a láng melegíti a házastársakat, akkoraz otthon tűzhelye hamar kihűl. Az igazi házasság-ban az első, hamar ellobbanó szalmalángot nem újszalmával, hanem a mély, komoly, őszinte szeretetfájával táplálják tovább és a hűség parazsát nemhagyják kialudni soha. Én nem aggódom, hogy az uramkiábrándul belőlem, amikor az ő gyermekét hordozom.Mi nem törvényes formákkal szentesített „viszonyt“,hanem „házasságot“ kötöttünk, aminek célja a gyer-mek. Mi boldogok vagyunk, hogy van célunk és hogyIsten rendelése szerint betölthetjük azt.

Hilda sértődötten biggyesztette az ajkát:— Nem gondolod, hogy kissé talán túlságosan

elveted a sulykot, mikor az olyan házasságot, aminőpl. az enyém is, „viszonynak“ nevezed?

— Egyáltalában nem. Az olyan együttélés, amely-nek nincs más célja, mint maga az együttélés, nemérdemel más nevet. Különben is, a gondolat nem újés nem az enyém. Már Szent Ágoston ugyanígy nevezteaz ilyen összeköttetéseket.

— De hiszen mi nem zártuk ki a gyermekeketvéglegesen, csak egyelőre! És én nem is pusztítom elsemmiféle formában, csak megelőzöm a létezését.Abban pedig talán mégis csak van különbség, hogya szobrász összezúzza-e a megkezdett művét vagyegyszerűen hozzá sem fog!

— Látom, hogy hiába is akarnálak meggyőzni

117

saját szavaimmal a felfogásod helytelenségéről, sőtbűnösségéről, — mondta komolyan Magda — azérthát a legnagyobb tekintélyre, XI. Pius pápára hivat-kozom. Szószerint tudom, amit a körlevelében errőla kérdésről ír: „ ... semmiféle ok, még a legsúlyosabbsem teheti természetessé és tisztességessé azt, amiönmagában természetellenes... tehát a természetellen vétenek, s benső lényegében ocsmány és tisztes-ségtelen dolgot tesznek, akik annak (t. i. a házasság-nak) természetes célját és hatását meghiúsítják.“

Hildát kissé zavarba hozta a szigorú és félre-érthetetlen idézet.

— No, és ha esetleg orvosi rendeletre kell óva-kodni a gyermektől, ami szintén előfordul, az iserkölcstelenség?

— Ilyen esetben a házastársak testvérekkéntéljenek egymás mellett. Akik elsősorban a lelket sze-retik egymásban, azok szükség esetén tudnak így élniegymás mellett.

— Jó. Tegyük fel, hogy én tudok. De a férfi ebbena tekintetben nem annyira ura önmagának. Vállal-hatom-e a felelősséget azért, hogy talán én magamkergetem az uramat ilymódon hűtlenségbe?

— Ha az urad komoly ok esetén sem képes le-győzni önmagát, akkor nem bízhatsz a hűségébenmáskor sem. Az ember vagy ura az érzékeinek vagya szolgája. Ha ura, akkor tud parancsolni nekik, haszolgája, akkor pedig engedelmeskedik nekik bármi-kor. Az egészséges, munkás emberi élet, de még inkábba mélyebb lelkiséggel átitatott élet annyi segítségetnyújt az érzékek megfékezésére, hogy az önlegyőzésegyáltalán nem lehetetlen. És egy szép családi életannyi benső, igazi örömöt ad, hogy az előfordulónehézségekért és lemondásokért bőséges kárpótlástnyújt.

Éva csodálattal határos tisztelettel nézett Mag-dára:

—Milyen határozott, komoly, öntudatos asszony

118

lett belőled! Pedig az intézetben csupa gyerekesvidámság voltál.

Magda elmosolyodott:— Alapjában véve ma is olyan vagyok, mint

akkor. A derült, vidám kedély nem zárja ki, hogyaz ember komolyan vegye azt, amit komolyan kellvennie. Emlékezzetek csak vissza: a munkámat akkoris komolyan vettem. Akkor a tanulás volt a munkám.Most nagyobb feladatot bízott rám a jó Isten. Gyak-ran megesik ma is, hogy az urammal együtt olyanbolondos jókedvünk kerekedik, akár a gyerekeknek.És ha megérkezik az, akit az Ég küld nekünk, hiszem,hogy akkor vele együtt végigéljük mi is újra a tiszta,boldog gyermekségünket.

Mintha erre a kijelentésre valami kis világossággyúlt volna Hilda lelkében, ránézett fiatalasszonytársára és megértően mondta:

— Talán neked van igazad. Míg mi kergetjük,hajszoljuk az örömet és irtózva fordulunk el min-dentől, ami szenvedéssel vagy legalábbis önlegyő-zéssel jár, addig te tárt karokkal és örvendező szív-vel fogadod a lemondáson át is az élet ajándékát.És ha meggondolom, bennünket mindig megcsal azÖröm. Sohasem adja meg, amit ígér. Egyáltalában nemengedi megfogni magát. Hozzád pedig talán...talán ... ki tudja? .. . talán csakugyan leszáll! .. .

Egy kislány sétált el előttük komolykodva, bábu-jával a karján. Babusgatta, becézte, aztán visszafor-dult és hirtelen, gyermeki indokolatlansággal megállta három néni előtt. Magda magához ölelte a kicsikétés csodálatosan átszellemült, könnyesen mosolygóstekintettel nézett rá.

Éva szemében is megcsillant valami meleg, anyásjóság és megsimogatta a kislány haját.

Hildának megrándult az ajka, keze görcsösenszorította kis kézitáskáját s feje a korzózok felé for-dult. Szomorú, üres tekintettel nézte őket...

HITVALLÁS

Éva kézimunkáján dolgo-zott, Vele szemben egy fiatal-ember ült, A szomszéd szo-bába vezető ajtó nyitva volt,Éváéknál még nem jött divat-ba, hogy a ház fiatal leányacsukott ajtó mögött fogadja avendégeit. Nem is volt szük-sége rá.

— Milyen jó, milyen ottho-nos így maga mellett ülni ésnézni, amint dolgozik. Minthaaz édesanyámat látnám. Azsem tudott ölhetett kézzelülni soha. A mai lányok nemígy szokták fogadni a férfi-vendégeiket. Inkább cigarettáttartanak az ujjaik között.Maga Éva más, mint a töb-biek. A maga közelsége azotthonra emlékezteti az em-bert.Éva mosolyogva nézett a

vendégére:— De maga sem olyan, mint a mai fiatalemberek

nagy része. Én legalább még sohasem vettem észrebennük valami nagy ragaszkodást az otthonuk iránt.

— Igen, mert a nagyvárosiakat elrontja a sokkávéház, a mindenféle mulatóhely meg társaság. Sőtmég a családok között is akadnak olyanok, amelyek-ben alig különbözik a hangulat a ,,bár“-ok hangula-tától. Nálunk vidéken a családi élet általában mégismás. Talán azért van aztán, hogy ha ki is kerülünkbelőle, az emlék mindig visszahúz.

120

Valami kedves, bizalmas melegség volt abban,ahogy a fiatalok egymással beszélgettek.

A fiatalember közeledése már jó ideje nyilván-való volt. Éva kezdetben tartózkodással fogadta. Mintaki fél a tűztől, mert egyszer már megégette magát.De az utóbbi időben egyre jobban fölengedett. A „nemmegyek férjhez soha!“ gondolata lassankint helyetadott az új otthon lehetőségeit forgató tervezgetések-nek. Magda nagy boldogsága felébresztette benne avágyat a gyermek után is. És Bandi komoly gondol-kozású, jólelkű, intelligens férfinak látszott, jó állásais volt, s Éva jó érzéssel gondolt arra a lehetőségre,hogy talán a felesége lesz.

Ezen a délutánon még a szokottnál is melegebbrevált köztük a hangulat. Mindkettőjük lelkében köze-ledett már az ábránd a valósághoz és a gondolat amegnyilatkozáshoz. De a döntő kérdés még nem hagytael a férfi ajkát és a válasz még nem egészen érettmeg a leányén. Komoly fiatalok, akik tudják, hogyaz egymásnak való elígérkezés nem valami könnyűkis vígjáték utolsó jelenete, hanem egy felelősségteljesvalóság kezdete, nem sietnek a döntő szóval. Tudják,hogy nem rövid, játékos tavaszI kirándulásra, hanemaz örökkévalóság felé induló életvándorlásra szövet-keznek, ahol nem járhatnak mindig önfeledt boldog-ságban, kart karba öltve, rózsás utakon, hanem ha azélet úgy kívánja, egymás keresztjét is hordozniuk kelláldozatos odaadásban. Tudják, hogy ezt a szövetségetjól meg kell gondolni, mert örökre szól.

Döntésre ezen a napon sem került a sor. És jobbis volt így. Éva másnap, véletlenül tudta meg, hogymiért.

A bőbeszédű, hangos és kissé kacér Lórival talál-kozott, aki arról volt ismeretes, hogy tanítónői állásés férj után járó nagy igyekezetében mindenütt ottvolt található, ahol akár egyikre, akár másikra a leg-csekélyebb kilátás is mutatkozott.

— Hallom, hogy Bandi komolyan udvarol neked!— támadt Évára kéretlen bizalmassággaL.

121

— Udvarol? Nem tudom, födi-e ez a szó a való-ságot — felelte Éva kissé kelletlenül. Nem szeretteLórit és tolakodó kíváncsiságát kellemetlennek találta.

— El szoktunk beszélgetni egymással. De azt hiszem,ezt udvarlás nélkül is meg lehet tenni,

— úgy érted, hogy nem komoly a dolog köztetek?— firtatta Lóri tovább. — Mindjárt gondoltam! —folytatta aztán választ sem várva.

— Hiszen te talán nem is mennél feleségül pro-testáns emberhez?

Protestáns?!Évát szíven találta ez a szó. Majdnem felkiáltott

meglepetésében. De hirtelen észbe kapott. HiszenLórival, az eleven hírharanggal beszél. Nem szabadelárulnia magát. Sürgős elintéznivalók ürügyével el-menekült.

Egyenesen hazament és szobájába vonult, Semmimásra sem tudott gondolni, csak a váratlan felfede-zésre, hogy Bandi protestáns.

Rettenetesen szégyenkezett önmaga előtt, hogy ő,aki pedig meggyőződéses vallásos életet él, meg tudottfeledkezni erről az életbevágó kérdésről. Mindenrőlbeszélgettek már a fiatalemberrel, ami csak szép tar-talmat adhat a társalgásnak: irodalomról, művészetről,erkölcsről, társadalmi és családi életről, munkáról. . .csak éppen a vallásról nem.

Dehát vájjon csakugyan olyan életbevágó ez akérdés? Az utóbbi időben annyira beleélte már magátegy új élet gondolatába Bandi oldalán, hogy érzéseitiltakoztak a szép és boldog reménységvárak lerom-bolása ellen. — Nem, az nem lehet, — gondolta ma-gában — hogy két egymáshoz illő embert Isten imádá-sának a módja elválaszthasson! Lám, mennyi idejeismerjük már egymást és a vallás szóba sem került.Vajjon nem élhetnénk állandóan is egymásmelleit úgy,hogy mindegyikünk megtarthassa a maga hitét és nezavarja a másikét?

Elővette könyvszekrényéből a pápai körlevelet a

122

keresztény házasságról. Miért is ellenzi az Egyházannyira a vegyesházasságokat?

„ ... igen nehezen sikerülhet, hogy a katolikusházasfél az ilyen házasságból lelki kárt ne szenved-jen. Belőle származik gyakran az utódoknak a vallás-tól való gyászos elpártolása vagy legalábbis meredeklecsúszás a vallás elhanyagolásába vagy a:z ú. n. vallásiközönyösségbe, amely a hitetlenséghez és vallástalan-sághoz igen közel áll.“

Évának eszébe jutott családjuk egyik ismerőse,Róza néni. úgy hallotta, hogy valamikor vallásos volt.De most még a vasárnapi szentmisére sem igen járel. Nem egyszer hallotta, mikor mesélte az édes-anyjának: ,,Tudod, az uram egész héten dolgozik, hátvasárnap reggel jólesik egy kicsit tovább heverésznie.A gyerekek is bejönnek olyankor és együtt reggeli-zünk mindannyian. Rosszul esnék nekik, ha én atemplom miatt magukra hagynám őket. Azután megmár rendszerint késő van és nem érek rá. Nyáronpedig sokszor kirándulunk egész napra. Gondolhatod,hogy a háziasszonynak ilyenkor elő kell készítenieegyet-mást, hát nem mehetek még korai misére sem.De mit meg nem tesz az ember a családi békességért!“

Persze gyónásról, áldozásról meg már éppenség-gel szó sem lehet. Pedig lehetne, mert hiszen rever-zálissal esküdtek.

— Tudod, — mondja a néni — az uram áldottjó ember, A világért sem tartana vissza a vallásomgyakorlásától. De hát azt mondja, mi olyan szép csa-ládi életet élünk, nem követünk el semmi bűnt, miértelme volna hát a paphoz szaladgálni? Ha jól meg-gondolom, igaza is van.

Éva elgondolkozott, vájjon ha Bandi a vasárnapimise helyett kirándulásra hívná, tudna-e nemet mon-dani? És ijedten eszmélt rá, hogy a szíve már mostis a férfi kívánsága felé húzza.

És a gyermekek! Olyan szépen elképzelte, milyengondosan fogja ő nevelni a gyermekeit. De lám, haőt magát is hitközönyösség fenyegeti, hogy óvhatja

123

meg majd attól a gyermekeit? Ha pedig vallás, illetvemélyebb vallásosság nélkül nevelkednek, mi óvja megőket majd később az erkölcsi veszedelmektől?

De talán mégsem kell a jövőt ilyen sötét színek-ben látni! Ha Bandi reverzálist ad, — és miért neadna? — akkor ő a katolikus vallásban nevelhetigyermekeit!

Igaz, hogy a pápai körlevél azt is mondja avegyesházasságról, hogy abban: „ ... igen könnyenhiányzik majd a lelkek szorosabb összhangja,...mert elszakadni vagy ereszkedni szokott a lelkek köte-léke ott, ahol a végső és legmagasabb dolgokban,amelyek szentek az ember szemében, a vallásos igaz-ságokban és érzésekben különböző a felfogás és azakarat. Félő tehát, hogy a házastársak között ellankada szeretet, meginog a családi béke és boldogság, amelyleginkább a lelki egységnek a gyümölcse. Mert, mintmár annyi század előtt a régi római jog meghatározta:A házasság a férfi és a nő egybekötése, teljes élet-'közösség, az isteni és emberi jog összefonódása.“

Igen, — töprengett Éva tovább — megeshetik,hogy Bandi fölöslegesnek talál valamit, amit én lénye-gesnek tartok. És akkor mi következik? Vagy enge-dek, ami ha többször ismétlődik, lassankint mégis csakhitközönyösségre vezet vagy ... összeveszünk! MentsIsten!

Aztán hirtelen éles világossággal vetődött Évaagyába még egy gondolat. — A házasság nekem fel-bonthatatlan szentség. De Bandinak nem az. Az ővallása megengedi a válást. Igaz, hogy ő komoly ésbecsületes ember. De mégis. Hányszor hall az emberolyasmit, hogy kacér nők magukba bolondítanakházasembereket! Ki lát a jövőbe? Igaz, ez megtörtén-hetik katolikus házasságban is. De ha a házastársakmind a ketten vallásosak, akkor nem.

Persze. Voltaképen nem elég, hogy a házastársakugyanazon a valláson legyenek. Az is szükséges, hogymind a ketten vallásosak legyenek.

Évának most eszébe jutott egy unokanővére, aki

124

vegyesházasságot kötött és mégis úgy tudja róla, hogyboldog. Pedig már iskolába járó gyermekei vannak.Elhatározta, hogy meglátogatja. Azután majd a beszél-getésük alapján dönti el, hogy mitévő legyen.

A fiatalasszony megszokott, kedves vidámságávalfogadta. Egész lénye csupa derűnek, harmóniánaklátszott.

De mikor Éva kérdésére került a sor, elkomo-lyodott.

— Ha még le tudsz mondani erről a házasságról,mondj le — tanácsolta.

— De miért? — kérdezte Éva. — Hiszen temegmutattad, hogy a vegyesházasság is lehet boldog,ha két olyan becsületes, egymást őszintén szeretőember köti meg, mint amilyenek pl. ti ketten vagytok.

— Igaz, Évám, a boldogság látszatát fönn lehet,sőt fönn is kell tartani. De ki lát be a lelkekbe? Kitudja kívülről megítélni, mi rejtőzik a boldogságlátszata mögött? A mi házasságunk nem hazudja abékességet és egyetértést. Köztünk az is megvan. Dehogy mi az ára, azt csak az Isten tudja meg én. Mertennek a békességnek az én lelkem harmóniája az ára.Nem beszéltem erről még eddig soha senkinek. Deneked elmondom, mert úgy érzem, hogy kötelességemelmondani.

Azt tudod ugye, hogy csak világi hatóság előttkötöttünk házasságot. Az uram nem adott reverzálist,én meg nem akartam protestáns templomban esküdni.Leghelyesebbnek láttuk hát ezt a semleges meg-oldást.

Az uram nem vallásos. De azt azért nem engedtemeg soha, hogy a kisfiunk keresztet vessen és meg-tanulja az Üdvözlégy Máriát. Hiábavaló is lett volna,mert az iskolában úgyis megtiltanák neki.

Most képzeld el az én helyzetemet, mikor a kis-leányaim és a kisfiam különböző hittant tanulnak.Az urammal csak megvoltunk idáig valahogyan. Hall-gattunk mind a ketten; óvatosan kitértünk mindenvallási téma elől, mert kímélni akartuk egymás érzé-

125

kenységét. De a gyerekekben még nincs meg ez atapintat. Ők erőszakosak, követelők és késhegyigvédelmezik a maguk igazát. Hiszen mi magunk tanít-juk és neveljük őket úgy, hogy a tanítóik szavát el-higgyék és megbecsüljék. S most a testvérek két egy-mással ellenkező tanítást szegeznek egymásnak. Hogytegyünk igazságot köztük? Sokszor kénytelenekvagyunk a leghelytelenebb módon elütni a kérdezős-ködéseiket, t, i. azzal, hogy „majd megértitek, hamegnőttök“. Hogy ez nem megoldás a kételyeikre,azt érezzük mindannyian. Mi is, ők is.

A kisleányaim az iskolában első szentáldozásrakészülnek, Tele van a tiszta kis szívük az Úr Jézusvarasával. És ugyanakkor a fiam azt tanulja, hogya kenyér és a bor csak jelképes emlék, semmi más.

— És eljön a nap, — rettegve várom! — amikora kisleányaim meg fogják kérdezni, miért nem járulvelük együtt apjuk és anyjuk is a szentáldozáshoz?

Fogalmad sem lehet arról, Évám, hogy sokszormit szenvedek! Örökös lelkiismeretfurdalás az egészéletem. És ha az Úristen majd egyszer ítéletre hív ésrám olvassa, hogy ezt a lehetetlen helyzetet tudatosanmagam okoztam, mivel védekezhetem akkor? Hiszenvallásos nevelésben részesültem, s mindazt, amit mostátélek, százszor is elmondták nekem óvó figyelmez-tetésül. Jól tudtam azt is, hogy megszűnöm Egyházamtagja lenni abban a pillanatban, amikor megszegema rendeletét. Azt hittem nagy gőggel, hogy én majdokosabban és jobban megállom a helyemet, mint aza sok ezer meg ezer leány, akinek a példáján okulvahozta meg az Egyház a maga tiltó rendeletét. Elfelej-tettem, hogy az Űr Jézus a pogánnyal és a vámossalhelyezte egysorba azt, aki Egyházára nem hallgat.

Én érzem, teljes súlyával érzem ennek a keményítéletnek a teljesülését magamon az Egyházból kizártpogányságomban és abban a széthúzásban, ami lassan,de biztosan készül és fejlődik a családomban—

Éva dobogó szívvel, komoly megdöbbenéssel hall-gatta a kétségbeesett vallomást.

126

— És csakugyan... csakugyan nincs mód azellentétek elsimítására a gyermekeid között? —kérdezte.

A fiatalasszony keserűen fölnevetett:— Ó igen, volna egy, egyetlenegy! Ha azt mon-

danám nekik, hogy ne törődjenek a vallással. Egyikember így hisz, a másik úgy, de az nem fontos. Min-denki azt hiheti, amit akar... Igen. Ez talán elcsi-títaná egyidőre a kérdezősködést és elhintené bennüka vallási közöny magvát. De a kérdésnek folytatásais van. A gyermekek megnőnek és eljön az az idő,amikor az ifjúság telhetetlen és meggondolatlan élni-vágyása fellázad az erkölcsi törvények ellen. Milyentekintélyt állítok majd akkor elébük az erkölcsi tör-vények hitelességének igazolására, ha azok egyetlenletéteményesének és őrzőjének, Krisztus Egyházánaka hitelét ma én magam tagadom meg előttük? ., .

— És én milyen boldognak hittelek eddig! —sóhajtotta Éva.

— Őrzöm a látszatot, ameddig lehet — felelteaz asszony. — Ez az egyetlen, amit tehetek. És mégvalami. Fölajánlom Istennek a szenvedésemet éskérem, ne büntesse az én hibámért a gyermekeimet...

Néhány nap múlva Bandi újra fölkereste Évátés föltette a súlyos kérdést, mely két élet sorsát volthivatva eldönteni.

De Éva nem mondott sem igent, sem nemet. Akérdésre kérdéssel válaszolt:

— Miért nem említette soha, hogy protestáns?Hiszen tudta, hogy én katolikus vagyok!

A fiatalember elcsodálkozott:— Miért említettem volna? Ez csak nem lehet

fontos akkor, amikor két lélek olyan bensőséges meg-értésben találkozik, mint mi ketten?

— És ad reverzálist, hogy legalább katolikustemplomban esküdhessünk? — kérdezte Éva.

— Bandi komolyan, határozottan felelte:— Nem, Éva. Én semmiféle reverzálist nem adok.

De viszont azt sem kívánom, hogy az én templomom-

127

ban esküdjünk. Két becsületes ember boldogságáhoza törvény embere előtt adott szó is elég.

Éva félrefordult. A torkát sírás fojtogatta. Deazért szilárd hangon mondta:

— Akkor pedig, Bandi, én nem lehetek a magafelesége.

A fiatalember elsápadt:— Az lehetetlen — mormolta csöndesen, elfogó-

dottan. — Úgy éreztem eddig, hogy a szíve fölmele-gedett irántam! Hiszen e nélkül nem is mertem volnafeleségül kérni! És most mégis képes volna lemondania szép, boldog, közös jövőnkről csak azért, mert máshitet vallunk? Ha szeret, nem mondhat le!

— Én is ezt mondom magának, Bandi. Ha szeret,reverzálist ad. A maga szemében a vallás nem olyanfontos, mint az enyémben, az áldozata tehát nem isolyan nagy!

— A vallás az én családomban olyan apáról-fiúra szálló örökség, amiről én a fiam nevében nemmondhatok le.

— Nálam pedig a vallás nemcsak a szüléimrőlrám szállt örökség, — mondta most emelt fejjel Éva— hanem meggyőződés. Több: élet, erő, minden! Ön-magamat, a lelkem legszentebb, legféltettebb kincséttagadnám meg, ha arra vállalkoznék, hogy a gyerme-keimet más vallásban neveljem. De nem is volnékképes rá. A maguk vallása nem nyúl bele olyanátalakító erővel az ember életébe, mint a mienk. A mihitünket nem elég hinni, azt élni is kell. Aki neméli, az legfeljebb névleg katolikus. És az a katolikusleány, aki lemond a gyermekei katolikus neveltetésé-ről, az a valóságban nem katolikus többé. Én pedigaz akarok maradni!

— Nem imádhatja Istent a mi templomainkbanéppen úgy? Hiszen Krisztus azt mondta: „Ahol kettenvagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyokközöttük.“

— De azt is mondta, hogy: „Az én testem való-ban étel és az én vérem valóban ital.“ Nem érzi,

128

milyen mélyreható különbség van a maga hite és azenyém között? A maguk temploma nekem üres. Hiábakeresem ott az öröklámpát és a mögötte virrasztóUrat. S ha nehéz a szívem és fogytán a lelki erőm,az a négy üres fal nem adja meg nekem azt a vigasz-talást és erősséget, ami a mi templomaink oltárszekré-nyéből árad.

— Üres képzelgés — jegyezte meg a fiatalember.— De ha magának erre olyan nagy szüksége van,megtalálhatja továbbra is. Én sohasem fogom elle-nezni, hogy a katolikus templomot fölkeresse.

— Ami magának üres képzelgés, az nekem való-ság. Kell-e ennél nagyobb bizonyság arra, hogy alelkünk egysége nem lehet teljes soha?!

Súlyos, mély hallgatás nehezedett mindkettőjükre.Azután a férfi fölállt:

— Maga nagyon becsületes lélek, Éva. Mindigsajnálni fogom, hogy nem lett a feleségem. De én amaga hitében osztozni nem tudok. Talán igaza van,mikor attól fél, hogy hitünknek ez a különbözőségeelőbb-utóbb rést ütne a lelkünk egységén. És ez arés idővel talán még szakadékká is mélyülhetne. Éppenazért, mert mind a ketten komolyan gondolkozunk.

Fáj a visszautasítása és sajnálom, hogy magánakis fájdalmat okoztam. Bocsásson meg. Nem sejtettem,hogy a vallás a maga számára egy az élettel.

Áldja meg az Isten, Éva!És búcsúzásul hosszan, tiszteletteljesen megcsó-

kolta a leány kezét.

AMIT ISTEN ÖSSZEKÖTÖTT . . .

Most másodszor dőlt összeÉva lelkében a boldog jövőreménysége. De ez az össze-omlás mégsem volt olyankeserves, mint az első. Azönkéntes lemondás hősies ál-dozata enyhítette a szívébenvisszamaradt nagy ürességet.Lelkét csodálatosan fölemelteaz a tudat, hogy képes voltlegyőzni önmagát. Tudta, hogyígy kellett cselekednie és eza tudat elvette élét még afájdalomnak is.

Megnyugvó, szinte boldogérzéssel tette lemondása ko-szorúját az oltár elé. Hite ésvallásos meggyőződése az értehozott áldozat által megnöve-kedett, megerősödött és eddigismeretlen értéket kapott.

Mint ahogy mindig szívünkhöznő és drága kincsünkké válik az, amit szenvedés áránkellett megváltanunk.

És a lemondás, a szenvedés sohasem gyümölcs-telen. Belőle születnek az apostoli lelkek. A segíteni,adni vágyó, gazdag lelkek, akik a saját sebeikbőlkészítenek enyhítő balzsamot a mások sebeire.

Éva lelkében is új forrás fakadt a lemondás nyo-mán: az áldozat szelleme. Most nem mondta dacoskeserűséggel, mint néhány évvel ezelőtt: „Nem megyekférjhez soha!“ Inkább melegséggel telt meg a szíveés arra gondolt, miképen áraszthatná ki magából a

130

fölébredt anyai érzést azokra, akiknek szükségükvan rá.

Nemrégen tanítónői állást kapott, A kezdetbeninkább eszével és tudásával fogadott hivatást most aszívébe, a szeretetébe zárta. S egyre gyakrabbantörtént meg, hogy fájó, vigasztalan gondolatai önfeledtvidámságban oldódtak föl a gyermekek között. Csakmost értette meg a Szentírás szavait, hogy: „Akielveszti életét énérettem, megtalálja azt.“ A munká-ban és szeretetszolgálatban föloldódott lélek nem érrá a saját baján töprengeni.

És eszébe jutottak az iskolán kívül is mindazok,akiknek anyagi vagy lelki segítségére szükségüklehetett.

Így került el ismét a barátnőjéhez, Margithoz is.Már régen nem találkoztak. Éva aggodalma bevált.Sűrű köd ereszkedett közéjük és ők elvesztették egy-mást. De most húzta, vonzotta valami Margithoz.Mintha a lelki kapcsolódás dróttalan távíróján segély-kérő hívás hangzott volna feléje.

És megérzése nem tévedett. Barátnőjét hatalmuk-ba kerítették zavaros, önmaga előtt is rejtegetettérzései. A barátság, amely az orvoshoz fűzte, a meg-értésen, részvéten és a valakihez való tartozás vágyán,keresztül szerelemmé vált, amit most már maga előttsem tudott titkolni többé. Teljesen átadta magátérzéseinek. Kínlódott és vergődött ugyan a lelkiismeretvádoló szava nyomán, de azt hitte, hogy gyötrődésé-vel két boldogságot vásárol meg: a magáét és azét,akit szeret.

— Régen el akartam már menni hozzád, — val-lotta — hogy elmondjak mindent, de nem mertem.Féltem, hogy megingatsz elhatározásomban, ami úgyisolyan nehezen született meg.

— Pedig el kellett volna jönnöd. Talán akkormég könnyebb lett volna lemondanod, mint most. Mertle kell mondanod. Nem szabad megengedned, hogyegy törvényes házasság miattad felbomolj ék. AmitIsten egybekötött, neked nem szabad szétválasztanod!

131

— De Éva! Isten sem kívánhatja, hogy egybecsületes, jólelkű, finom érzésű ember gályarab mód-iára vonszolja a közös élet terhét olyan asszonnyal,aki semmiképen sem méltó hozzá.

— Nézd, Margit! Én nem ismerem azt az asz-szonyt Nem tudom, mi a hibája vagy a bűne, debármi legyen is, ő azért Isten előtt mégis a doktorfelesége és a gyermeküknek az anyja. Ezen a való-ságon változtatni nem lehet. Ha nem a doktor egyéniérzékenysége és irántad felébredt szerelme láttatjatúlságosan sötéten a helyzetet, hanem az csakugyanolyan tűrhetetlen, amilyennek mondja, akkor különéíhet a feleségétől. Kellő indokolással ezt az Egyházis megengedi. De a házasságát fel nem bonthatja ésúj házasságot nem köthet semmi szín alatt.

A minap a szomszédságunkban egy leány zsidóvallásra tért a vőlegénye kedvéért. Mire a cseléd-lányunk az ő egyszerű, józan, természetes felfogása-'val ezt kérdezte: ,,Csak azt szeretném tudni, hogy akeresztvizet hogyan szedték le róla?“

Nos, hát én meg azt kérdezem, hogyan válhatez az érvényesen megkötött és gyermekkel megáldottházasság semmivé? Nem érzed, hogy a te házasságoda doktorral csak a bigámiának egy formája lehet?A világi törvény elismeri ugyan, de Isten és a termé-szet törvénye nem. Nevezheted az esetet, ahogy akarod,a valóság mégis csak az, hogy amíg az igazi feleségél, addig te nem foglalhatod el jogosan a helyét. Amitte házasságnak nevezel, az csak együttélés, semmi más.

Margit zokogásra fakadt:— Tudtam, hogy te ismét felzavarod minden kéte-

lyemet! Ezért nem mentem el hozzád. De én nem aka-rok tovább töprengeni. Elhatároztam, hogy amint adoktor elvált feleségétől, hozzá megyek és az elhatá-rozásomon nem változtatok. Értsd meg, Éva! A doktorboldogtalan és tönkre megy ebbe az életbe, amit mostél. Én pedig szeretem és boldoggá tehetem. Hát lehetolyan nagy áldozat a világon, amit meg ne hozna az

132

ember azért, akit szeret! Hisz az ő boldogsága azenyém is!

— Margitkám, téged most teljesen elvakít a sze-relem. Áldozatnak nevezed, ha nem teszed meg, amitnem szabad megtenned. Te talán áldozatnak is érzed,de nem az. Gyermekkorodban is bizonyosan áldozat-nak érezted, mikor le kellett mondanod valamiről, amitte jónak hittél, de amiről a szüleid tudták, hogy rossz.Ma már te is tudod, hogy nekik volt igazuk.

Ezen a kérdésen nincs mit töprengeni. Az Evan-gélium olyan világosan beszél, hogy ahhoz magyarázatsem kell: „Aki elbocsátja feleségét és másikat veszmagának, az házasságtörést követ el.“

Éva átölelte barátnőjét és úgy könyörgött:— Margitkám, győzd le magadban a gyenge,

érzéki embert! Tudom, hogy nehéz, de nem lehetetlen.Fordulj el a kísértéstől és ne vedd el a másét. Hiszúgysem lehet egészen a tied!

— Egészen az enyém lesz! — kiáltotta Margit.— Ne áltasd magadat. Hiszen már a gyermek

is ébren tartja benne az első asszony emlékét.— A gyermeket én fogom nevelni! — tiltakozott

Margit.— Gondolj csak vissza Arankára! — emlékeztette

Éva egy volt kongreganista társukra. — Őt is az apjamásodik felesége nevelte. Édesanyja még élt, de ő márnem is igen emlékezett rá. És mégis, mikor meny-asszony lett, elfogta a vágy, hogy boldogságával azédesanyja szívére borulhasson, Az édesanyjáéra, aki-ről pedig mindig azt hallotta, hogy rossz asszony ésrossz anya volt. Titokban kutatott utána és mikor meg-találta, fölkereste, mert nem akart édesanyai csóknélkül lépni az oltár elé.

Emlékszel, mennyire meghatott ez az eset mind-nyájunkat? Aranka természetes ösztöne minden világitörvény ellenére beigazolta, hogy a gyermek örök ér-vénnyel, megváltozhatatlanul egyformán hozzátartozikapjához és anyjához, hiába választják el őket tőle és

133

egymástól. Ennek az Istentől természetünkbe oltotttörvénynek büntetlenül ellenszegülni nem lehet.

— Istenem! — sóhajtott Margit kétségbeesettfájdalommal.

Éva meleg szeretettel vigasztalgatta, majd ígyfolytatta:

— Arról még nem is szóltam eddig, hogy Istenáldása nélkül készülsz erre a döntő lépésre. Hogyutána a gyónásban nem kaphatsz feloldozást és szent-ségtörés nélkül áldozni nem mehetsz. Eddig meggyő-ződéses vallásos életet éltél. Hogy bírod ki az életetezután Isten segítsége nélkül, egyedül? ...

Pillanatokra úgy látszott, mintha Éva szavai nemtévesztették volna el hatásukat. Margit barátnője vál-lára borulva, csendesen sírdogált. Éva azt hitte, mostérik lelkében a lemondás. De kis idő múlva Margit fel-kapta a fejét és dacos elszántsággal, szinte kiáltvamondta:

— Nem! Nem! Nekem csak egy kötelességemlehet. Odaállni a mellé, akit szeretek. Isten nem ró-hatja fel bűnül, hogy boldoggá akarok tenni egy sze-rencsétlen embert. Ki tudja, mire vihetne különbennélkülem az elkeseredés!

— Elfelejted, Margitkám, hogy a doktor élt addigis, míg veled közelebbi összeköttetésbe nem került.Magad mesélted, hogy becsületesen vitte a keresztjétés vinni akarta továbbra is, míg beléd nem szeretett.Az okok, amik szerencsétlenné tették, megvoltak márakkor is. Most csak azért váltak egyszerre elviselhe-tetlenekké, hogy mentségül szolgálhassanak sajátlelkiismeretetek előtt is a válásra, amit egy félévvelezelőtt még ő maga sem tartott megengedhetőnek.

Lehet, hogy szegény ma csakugyan nagyon bol-dogtalan. Az is lehet, hogy te boldoggá tudnád tenni.De ami önmagában helytelen és tilos, az nem válikhelyessé és megengedetté akkor sem, ha valami jócélt érhetünk el vele. A cél sohasem szentesítheti azeszközöket.

Margit szinte ellenségesen nézett Évára:

134

— Könnyű lemondást ajánlani annak, akineknincs miről lemondania. Hasonló helyzetben te semcselekednél máskép, mint én.

Éva hallgatott. Gondolkozott. Aztán kis idő múlvaegyszerűen, szószaporítás és dicsekvés nélkül elme-sélte a maga esetét.

Margit komoly megilletődéssel hallgatta, összesellenérveit megsemmisítette az a tény, hogy itt ültmellette egy fiatal leány, aki erős hitével és akara-tával győzedelmeskedett az érzései fölött. A lelkiküszködés kiütközött az arcán ...

Csengettek.Margit felugrott. A szeme felragyogott.—Itt van! — kiáltotta boldogan.És Éva tudta, hogy minden hiábavaló volt. Elké-

sett. Margit már nem tud lemondani.

ANYUS ITTHON MARAD!

Janka néninél zsúr volt. Afiatalok zsúrja. Régi, kedvesszokás volt nála, hogy időn-kint maga köré gyűjtötte azismerős fiatalasszonyokat ésleányokat vidám, meghitt be-szélgetésre.

Már mindannyian együttvoltak, sőt a tejszínhab-kész-let meglehetősen nagy fogyat-kozást mutatott, amikor meg-késett vendégként egy har-minc év körüli, mosolygós, vi-dám asszonyka köszöntött be.

— Csakhogy végre máregyszer téged is itt láthatunk,Sárikám! — köszöntötte aháziasszony. — Hogy sikerültma ilyen korán megszöknöd

az irodából? Úgy, hogy végleg megszök-

tem. Nem éppen ma, hanemmár jó néhány hete.

— Otthagytad az irodát? Felmondtak? Leépítet-tek? — rohanták meg a többiek kérdéseikkel.

Kevés kivétellel kenyérkereső nők voltak majd-nem valamennyien és az elbocsáttatás lehetősége ottlebegett mindnyájuk feje fölött.

— Fogódzzatok meg jól, — mondta nevetve azújonnan érkezett — mert ha megmondom az igazat,le találtok fordulni a székről. Hát halljátok! Önként,saját jószántamból hagytam ott az állásomat!

A kilátásba helyezett balesetek ugyan nem követ-

136

keztek be, de a kérdések olyan áradata zúdult Sárira,hogy az eléje tett habos kávé elfogyasztása remény-telenné vált.

— Megütöttétek a főnyereményt? — Bankigaz-gató lett az urad? — Kifosztottatok egy milliomost?— Örököltetek? — Állást otthagyni a mai világban! Hallatlan!

Janka néninek kellett közbelépnie:— Hagyjátok, hadd merítsen előbb erőt a szen-

zációs előadáshoz!A fiatalasszonyt láthatóan mulattatta a nagy ér-

deklődés, de nem akarta hosszú próbára tenni a hall-gatók türelmét, hamarosan hozzáfogott hát a mesélés-hez:

— Mikor nyolc évvel ezelőtt férjhez mentem, —kezdte — még nem volt állásom. Az uram jövedelmesem rúgott valami sokra. Nagyon be kellett osztanunka pénzt, hogyha szerényen, de mégis rendesen megakartunk élni. Cselédet persze nem tarthattunk. Ma-gam csináltam mindent.

— És értettél valamit a háztartáshoz? — kérdezteaz egyik leány.

— Hogyne. Hiszen már kislány koromtól fogvamindig segítettem otthon az édesanyámnak. Felváltvavoltunk hetesek a húgommal. Egyik a konyhában, má-sik meg a lakásban.

— De hiszen tizennyolc éves korodig iskolábajártál?!

— Ó, azért akadt közben időnk erre is. Ha nemis vettünk részt a munkában mindig úgy, mint a szü-netnapokon, de terítésre, uzsonna- és vacsora-készí-tésre, délutáni póttörülgetésre, fehérnemű- és ruha-javításra stb. kellett időt szakítanunk.

— De mikor? — Hiszen zenét és nyelveket istanultatok!

— A munkabeosztás az édesanyám külön egyéniművészete volt. Annyi bizonyos, hogy azért a tanulá-sunk sem szenvedett kárt.

— No igen. De akkor robotoltatok reggeltől estig.

137

— Nekünk a házimunka nem robot, hanem válto-zatosság volt. Társnőim egy része a tanulás mellettdélutáni teákra járt. Mi csak e helyett foglalkoztunkvalamivel otthon.

— Hiszen azért ti is jártatok társaságba, sőt télenkorcsolyázni, nyáron meg teniszezni is!

— Igen. De nem mindennap. A hétnek hét, a hó-napnak harminc napja van. Ebből az időből, jó be-osztással sok minden kikerül.

No de nem erről van szó. Tény az, hogy hálaIstennek, értettem a háztartáshoz. E nélkül nem is me-hettem volna férjhez. Legalábbis az uramhoz nem.

Hát azt bizony meg kell hagyni, hogy kissé szű-kecskén éltünk. Főként mikor sorra érkeztek a gyere-kek is. De a jó Isten csodálatosan megsegített. Azuram különmunkákat kapott. Néha még haza is hozottbelőlük. Akárhányszor én is segítettem neki esténkint,mikor a gyerekek már aludtak.

Az ismerőseim látták a helyzetünket és biztattak,keressek én is valami házonkívüli munkát, meglátom,mennyivel jobban élhetünk majd a kettős jövedelem-ből. Egyik nagybácsim szerzett is állást.

— Azután kissé bővebben éltünk, az igaz. Cselé-det tartottunk, az ebédet hozattuk, sőt a délelőttökremég egy bejáró leányt is tudtunk fogadni a gyerekekmellé.

— Lám, — szólt most közbe egy fiatalasszony —mégiscsak más, ha az asszony is keres. Mindig mondomaz uramnak, milyen jó volna, ha én is keresnék. Ésnem akar beleegyezni.

— Várj csak, — mondta Sári — még nem fejez-tem be a históriámat.

— Halljuk, halljuk!— Így tartott ez már majdnem egy esztendeig.

De ahogy múlt az idő, egyre jobban nem tetszett ne-kem a mi életünk. Magam sem tudtam, miért. Részbentalán azért, mert nem éreztem magamat egészen jól.Betegeskedni kezdtem. Hol meghűltem, hol a gyom-rommal volt valami baj. Sokszor fájt a fejem is és

138

agyon ideges lettem, örültem, mikor hazamehettemaz irodából, alig vártam, hogy láthassam a gyermekei-met, de alig voltam velük egy órácskát, már nem bír-tam őket. Törtem a fejemet, mi van velem.

—Ideges vagy — mondta az uram és hozzátette:—Meg aztán a gyerekek is neveletlenebbek, mint az-

előtt voltak.Ez a megjegyzés megijesztett. Talán csak nincs

kárára a családomnak, hogy kevesebbet vagyokotthon?

Családunk régi barátja, a háziorvosunk még job-ban megijesztett:

—Mindig mondom, hogy az asszonyokról két bőrtnyúzni barbárság — jelentette ki. — De az emberhiába beszél. Hányszor mondtam magának is, hogytöbbet ér, ha szépen megmarad feleségnek és anyának,mint ha pénzt keres! Most itt az eredmény. Ideges magais meg az ura is. Olyanok már mind a ketten, minta nyúzott békák, A gyomra meg odavan az egész csa-ládnak. Ha így folytatják, szanatóriumba mehetnekvalamennyien. Aztán meg azt hallom, hogy a nagy jó-módban adósságot is szereztek. Amíg itthon volt, nemkerült rá a sor.

Éreztem, hogy igaza van. De azért mentegetődznipróbáltam:

— Ha az ember így naponta hivatalba jár, többruha kell. Az terhelte meg kicsit jobban a kasszánkat.Az ilyesmit részletre vásárolom, mert azt a kis havirészletet kevésbbé érezzük meg. Ez az egész adóssá-gunk.

— No meg az előleg, — jegyezte meg az orvos— amit az ura vett fel.

— Az meg a lakás rendbehozására és új fehér-neműre kellett. Mégis csak jobban romlik a holmi, haaz ember nem maga gondozza.

— Ezt maga mondta, nem én — támadt most rámaz orvos. — Ha venne magának egyszer annyi fárad-ságot, hogy igaz, őszinte mérleget állítana fel arról,

139

mennyi a házonkívüli munkájából a haszon és mennyia kár, a mérleg jókora deficitet mutatna...

A legnagyobb deficit azonban másutt volt. Aznapeste ébredtem rá. Az uram ölébe vette az egyik kicsi-kénket és eltréfált vele. Mire a gyerek, nagy jókedvé-ben olyasmit mondott, aminek hallatára mindkettőnk-ben elhűlt a vér.

— Hol tanultad ezt? — kérdezte az uram szigo-rúan. Mire a másik két gyerek sietve a megijedt kicsikepártjára állt:

— A kisasszony is mondja meg a többi gyerek isa sétatéren.

Egymásra néztünk az urammal. Belepirultam aszemrehányó tekintetbe, amit rám vetett. Ő sohasemakarta, hogy a házon kívül dolgozzam.

És rettenetes lelkiismeretfurdalás ébredt bennem.Hiszen én voltaképen már nem is ismerem a gyerme-keim lelkét! Mennyi titkuk lehet, amiről én nem tudok?És mennyi rossz mag kerülhetett a tiszta, ártatlangyermekszívükbe, amit pedig olyan féltő gonddal őriz-tünk az urammal mind a ketten.

Azon az estén, miután a kicsinyek az ágyba ke-rültek, nagy, őszinte bűnbánattal simultam az uram-hoz. Nem sok szó esett köztünk. Annyira egy az érzé-sünk és gondolkozásunk, hogy sokszor szó nélkül ismegértjük egymást.

— Ha te is jobbnak látod?! — súgtam neki hosszú,megértő, nagy hallgatás után.

— Igen, Sárikám — felelte ő és olyan melegenszorított magához, ahogy már régen nem tette.

— A gyermekeinknek legalább megint lesz édes-anyjuk, nekem pedig ismét lesz jókedvű, friss, egész-séges kis feleségem.

Aztán magához húzta a fejemet és megcsókolta ahomlokomat:

— A papnő visszatér az ő templomába, — mondtafélig tréfásan, de láttam, hogy könnyes a szeme —hogy őrizze a családi szentélyben a szent tüzet, amitmaga az Úristen gyújtott.

140

Másnap felmondtam az állásomat. És felmondtama kisasszonynak is. A cselédleányt megtartottuk. Haa három kicsike mellett otthon akarok főzni, mégisszükség van rá. Az uram azt mondja, ne aggódjak.Megsegít az Isten.

Ó, ha láttátok volna, micsoda boldogság volt az,mikor utoljára tértem haza a hivatalból! A gyerekekmajd kiugrottak a bőrükből örömükben. ,,Anyus itthonmarad!“ — kiáltozták boldog örvendezéssel. Akkorláttam csak, mennyire hiányoztam nekik ...

Az elbeszélés nagyon eltérő hatást tett a hall-gatókra.

Janka néni minden tekintetben helyeselte Sárielhatározását:

— Igaza van az uradnak. A feleség és anya papnőa házi tűzhely mellett. Parancsoló szükség nélkül nemszabad otthagynia.

Egyik fiatalasszony gúnyosan jegyezte meg:— Ez csak afféle hangzatos szólam. Az asszony,

akinek nincs saját keresete, nem papnője, hanem szol-gálója a háznak. Az urától kapja a pénzt, tőle függés teljesen le kell mondania az önállóságáról és azegyéni életéről.

Janka néni megrovó tekintetet vetett reá:— Aki meg akarja tartani az önállóságát, az ne

menjen férjhez. A házasélethez hivatás kell. A hivatásbetöltése pedig mindig lemondással, az egyéni életáldozatával jár. Ami pedig a szolgálatot illeti, mondjnekem csak egyetlen foglalkozást is, amelyben nemkell engedelmeskedni, Te pl. tanárnő vagy. Vájjonneked nem kell, sokszor a saját meggyőződésed elle-nére is elfogadnod a feljebbvalóid által előírt munka-tervet és nem kell-e akárhányszor alkalmazkodnodmég igazgatód egyéni véleményéhez, esetleg szeszé-lyéhez is? Ezt természetesnek tartod, ugye? Hiszenhiába is akarnál önállóságodra hivatkozva ellenszegülni.Ellenben ha uraddal együttesen beosztjátok a rendel-kezéstekre álló pénzt s te átveszed, ami abból a ház-tartásra és reád jut, azt megalázónak tartod. És ha

141

az otthoni elfoglaltság visszatart valahonnan, ahovászeretnél elmenni, az szolgai lekötöttség? Hát a hiva-tásoddal járó lekötöttség nem az? A házon kívül dol-gozó nőnek talán nem kell meghatározott időben amunkahelyén tartózkodnia? S ha iskolai kirándulásraosztanak be vagy gyűlésre hívnak, mehetsz helyettetalán zsúrra?

A házon kívül dolgozó ember bizonyos for-mában mindig szolgája vagy ha másképen akarjuknevezni alárendeltje a feljebbvalóinak. Sokkal inkább,mint a háziasszony, aki maga osztja be az idejét ésa munkáját, s amit tesz, azokért teszi, akiket szeret.

— De kedves jó néni! Háztartást vezetni ma máregyáltalán nem modern dolog — vetette közbe Zsuzska,aki a háztartását másra bízva, szintén hivatalba járt.— Megfelelő takarítási eszközökkel és egy jó szakács-nővel játszva el lehet intézni mindent. Persze, havalaki megengedi magának azt a luxust, hogy háromgyermeke legyen, akkor nem megy úgy a dolog.

— Ha ez luxus, ezt az egyet bizony megengedemmagamnak — mondta kacagva Sári. Aztán komolyantette hozzá:

— Az Úristen legdrágább ajándékát semmiesetresem utasítom vissza.

— Drága ajándék, az már igaz — viszonozta gú-nyosan Zsuzska. — Nekünk csak egy van, de ha amai viszonyok között szépen akarjuk felnevelni, ket-tőnk keresete is alig elég hozzá.

— Azért nem elég, mert annak az egy gyerek-nek összehordanátok, ha lehetne, a világ minden kin-csét — vágott vissza Janka néni. — Nemsokára máralighanem nagyobb lakást kell vennetek, hogy elférjenbenne a sok játék. A kisasszonyra, aki mellette van,rámegy a fél fizetésed, a másik fele meg doktorra megpatikára kell. Ha magad volnál a kicsike mellett, alighalenne annyit beteg.

— Jaj, dehogynem! Hiszen olyan érzékeny gye-rek és olyan gyenge az idegzete!

— Érzékeny és gyenge, persze! Mert agyonké-

142

nyeztetitek. Ha hárman, négyen volnának, bizonyosannem lenne olyan érzékeny. És ha testvérek között,vidám gyereklármában nevelkednék, az idegzetévelsem volna annyi baj. Hogy is van szívetek szegénygyereket megfosztani a testvéreitől? Ha még tízszer-annyi játékot vesztek neki, az sem fogja pótolni sohaa testvéreit.

Zsuzska önérzetesen felelte:— Mi megadunk neki mindent, amire csak szük-

sége van. Nem nélkülözi a gyerektársaságot sem. Per-sze megválogatjuk, kikkel lehet együtt. Ki tudja, mivár rá az életben? Legalább a gyermekkora legyenboldog!

— Azt hiszed, azok az emberek bírják könnyeb-ben az életet, akiknek gyermekkorukban minden kí-vánságuk teljesült? Szegény Zsuzska! A saját gyer-meked szenvedése árán fogod megtanulni, mennyivelnehezebb az élet annak, aki nem tanult meg gyermek-korában lemondani.

Azzal meg egyenesen bűnt követsz el, hogy agyerek igényeit folyton növeled a helyett, hogy meg-tanítanád, hogyan lehet örülni egészen jelentéktelenapróságoknak is. A legboldogabb és legvidámabb ka-rácsonyt egy nyolcgyermekes családban láttam, aholpedig küzdelmet vívtak minden darab kenyérért. Ésmikor megkérdeztem a gyerekekkel versenyt kacagószülőket, hogy ugyan miből állítottak össze ennyi min-denféle játékot és ajándékot, az asszony sugárzó arc-cal felelte: „Fából, rongyból és... szeretetből!“

Nálatok is jártam már egy-két nappal karácsonyután s a kisfiad a rengeteg új játék közepette unat-kozott. Csak akkor vidult fel, mikor megmutattam neki,milyen érdekes dolgokat lehet csinálni egy karton-dobozból és néhány kiégetett gyufaszálból. De egy fél-óra múlva már nem örült ennek sem. Gyerektársakután sírt, akiknek megmutathassa a remekműveit.

Ezekből a mindennel elhalmozott, kényeztetett,féltett „egyetlenekből“ lesznek a legönzőbb, legzárkó-zottabb, leggyanakvóbb és legbizalmatlanabb felnőttek.

143

Sohasem tanultak meg tekintettel lenni másokra, hátaz életben is elvárják, hogy kívánságaikat lesse min-denki. Követelődzéseikkel elriasztanak maguk mellőlminden önzetlen szeretetet; csak annyit kapnak,amennyit megfizetnek. Mikor pedig végre rájönnek,hogy a világ nemcsak körülöttük forog, mikor mellő-zésben, szeretetlenségben, sőt talán durvaságban isvan részük, elveszítik lábuk alól a talajt, nem találjáka helyüket és végül elnyeli őket az életunalom.

Sok „egyetlen“ fog majd azon a napon, amikoraz Úristen számonkéri elvesztegetett életüket, a szü-leire visszahárítani mindent. „Nem tanultam meg sze-retni, aggódni, nélkülözni, lemondani, osztozni éskevéssel megelégedni. Otthon én voltam a legnagyobb,úr, az egyetlen. Honnan tudhattam volna, hogy az élet-ben nem leszek az? Sohasem voltak testvéreim!“

— De kedves Janka néni! Mi nem átlagembertakarunk nevelni a fiunkból. Úgy akarjuk kiművelni atehetségeit, hogy kiváló ember legyen belőle. Ha töb-ben volnának, nem adhatnánk ilyen nevelést nekik.

— A kiválóság tehetség dolga, A tehetséget pedigIsten adja — felelte Janka néni. — Sok „kiművelt“egyetlenből nem lett semmi. Ellenben arra rengetegpélda van, hogy a nagy tehetségek sokszor éppen alegnépesebb családokból kerültek ki. „Egyke“-rendszermellett hiányoznék a világtörténelemből, többek köztpl. Napóleon. De Mozart, Bach, sőt Beethoven hatal-mas zeneműveit s az irodalom, művészet és tudománysok más nagyszerű alkotását is nélkülözné az embe-riség. Hazánk történetében sem találnád — hogy csakegyet említsek — Széchenyit, a „legnagyobb magyart“.Szent Bernát és Loyolai Szent Ignác sem az elsőkközött voltak testvéreik sorában. Sziénai Szent Kata-lin meg a 24. s Lisieuxi Szent Teréz 9. gyermek volt.Pedig ezek csak hirtelen kikapott példák a sok közül.Hogy tudhatod hát te, vájjon Isten nem a negyedik,ötödik vagy talán tizedik gyermekednek szánt-e valaminagy hivatást? És ki tudja, nem Isten büntetése-e,hogy korunkban olyan kevés az igazán nagy ember?

144

Talán így akar Isten ráeszméltetni bennünket, hogymire jutunk emberi gőgünkkel, Isten terveibe valómerész és bűnös belenyúlásunkkal!

A társaság csak most vette észre, hogy valaki sír.Janka néni azonnal odasietett.— Szegény Juliskám! Milyen kíméletlenek vol-

tunk! Eszedbe juttattuk meghalt kislányodat, ugye?Juliska zokogva felelte:— Ó, nemcsak az ő emléke. Hanem az, hogy most

nincs egy sem. Amíg élt, mi is úgy beszéltünk, mintZsuzska. A jó Isten pedig bizonyosan szánt nekünktöbbet is. De nem fogadtuk el. Egyetlenünk halála utánkis idő múlva elfogott a vágy, hogy legalább jöjjönhelyette egy másik. De nem jött. Talán nem is jönsoha többé. Azzal büntet az Isten, amivel vétkeztünk.És az uram most engem okol, én meg őt. Sokszor márattól félek, hogy még egymást is elveszítjük! ...

A hangulat egyre jobban elnehezedett a beszél-getés folyamán. Sári önmagát okolta miatta:

— Istenem! — sóhajtotta őszinte bánkódással. —Én csak a családi tűzhelyhez való megtérésem törté-netét akartam elmesélni és lám, mi lett belőle!

— Sose sajnáld! — nyugtatta meg a mindig vidámBöske. — Legalább megtérítettél bennünket is. Én pl.elhatároztam, hogy ha a jó Isten az összes kis angyal-kákat hozzám küldi az égből, én valamennyit szívesenfogadom.

— No, no! — szólt rá tréfásan a barátnője. —Tudtommal még komoly vőlegényjelölt sincs a látó-határon!

Böske felkacagott:— Arról majd gondoskodik a jó Isten. Ha látja,

hogy a földre kívánkozó angyalkák számára milyenjó mama kínálkozik, bizonyosan siet papát is küldenimellé.

— És ha mégsem küld? — kérdezték többen,újra felderült jókedvvel.

Böske vállat vont:—Akkor is van másutt elég olyan gyermek, akire

145

ráfér még egy mama. Eddig már két keresztgyermekemvan, — mondotta büszkén — az anyjuk gyárba jár.Voltaképen többet foglalkozom velük, mint ő. Legfel-jebb még néhány ilyet elvállalok.

— Ennek a bolondos gyereknek mindig igaza van— fejezte be a vitát Janka néni. — Akit igazán me-leg, anyai szívvel áldott meg a jó Isten, annak soha-sem kell félnie, hogy a szeretetét nem lesz kire árasz-tania. Csak egy a fontos: az, hogy ez a szeretet Istenakarata és tetszése szerint való szeretet legyen.

VESD LE SARUIDAT

— Ismered te közelebbrőlN. Jucit? Milyen leány? —kérdezte Imre, a fiatal káp-lán a húgát.

— Néha találkozom vele,többnyire Janka néninél —felelte Éva. — De közelebbrőlnem ismerem. Azelőtt kissékacér volt, erősen festette ma-gát és feltűnően öltözködött,de az utóbbi hónapokban meg-változott. Valami történhetettvele; nem tudom, hogy mi.Janka néni bizonyosan tudja,de sohasem beszél róla. Miértkérdezősködöl utána?

A fiatal pap összeráncoltaa homlokát és elgondolkozvanézett maga elé:

— Nekem nem tetszikvalami abban a leányban. So-kat dolgozik nálunk az egy-házközség Karitász-irodájában. Úgyszólván állandóanott van. De... tudja Isten ... valami még sincs rend-ben.

— A viselkedésében?— Abban is meg az egész lényében. Tudod, az

ú. n. buzgó hölgyeknek abból a fajtájából való, akiknekfolytonosan papokkal van dolguk. Csodaszámba megy,ha szentmisehallgatás után be nem jön a sekrestyébekérdezni vagy mondani valamit. És különben is .. . —a fiatal pap elhallgatott, Szemmelláthatóan lett volnamég egyéb mondanivalója is.

147

Éva kisegítette:— Én is hallottam a leányoktól egyet-mást. Hogy

folytonosan lelki problémái vannak, amiket — sajátbevallása szerint — egyik gyóntatótól a másikhozvisz. Kipróbálja sorra a jobbnevű papokat, melyiknéltalál kedvérevalóbb megoldásra. Sokat olvas, vitatko-zik okoskodik és kapkod ide-oda, de megállapodnisehol és semmiben sem tud.

Imre bólintott:— Most már kezdem érteni a dolgot. Azt mondtad

az előbb, hogy azelőtt kacér volt és hirtelen megvál-tozott. Alighanem valami csalódás érhette, minek kö-vetkeztében külsőleg megváltozott, de belsőleg úgy-látszik, nem. Azelőtt az öltözködésével és modorávalakarta magára vonni a figyelmet, most meg a lelkiéletével akar érdeklődést keltetni,

— Ebben igazad lehet. De nem jobb mégis így,mint ahogy azelőtt volt?

— Sajnos, azt kell mondanom, hogy nem. Önma-gának is árt, másoknak is. A helyett, hogy rábíznámagát egyetlen lelkivezetőre és szépen, lassan, foko-zatosan haladna a lelki életben, rendszertelenül kap-kod, problémákba hajszolja bele magát, amik taláncsak azért problémák, mert túlhaladják a lelki elő-képzettséget, s közben — ki tudja — nem nézi-e lenémi gőggel azokat, akik nem okoskodnak, hanemegyszerűen, alázatosan és hűségesen élik a magukvallásos életét. Ez a kapkodás persze nem ad meg-nyugvást, hanem még jobban felzaklatja a lelki béké-jét. Ezért futkos ide-oda, egyszer ehhez, máskor ahhoza paphoz a problémáival. Az ilyen lelkek rendszerintmég tetszelegnek is abban, hogy nekik vannak prob-lémáik és igyekeznek a gyóntató előtt mély lelki életetélő, elit léleknek mutatkozni,

— Igen. Ez a magyarázat valószínű. De hogyérted azt, hogy ezzel másoknak is árt?

— Már magában az, hogy egy fiatal leány ilyensokat forog a sekrestyében meg a papok körül, kelle-metlen megítélésekre, sőt megbotránkozásra adhat

148

okot. Sőt ha túlságosan keresi a találkozást egy-egypappal és ismerősei előtt gyakran emlegeti, ami szin-tén kórtünete az ilyen „buzgó“ lelkeknek, — még rosszhírbe is hozhatja az illetőt. De a legnagyobb kárt azilyenek azzal okozzák, hogy rossz példát adnak. Merta mindennapi, otthoni, társadalmi és hivatásbeli életükritkán egyezik a külső, formai vallásosságukkal. Akicsinyességnek, irigységnek, megszólásnak, kímélet-lenségnek, sőt a vallásosság cégére alatt történő köte-lességmulasztásnak annyi esetét találja náluk az em-ber, hogy nem csoda, ha róluk ítélve, olyan sokanképmutatásnak minősítik általában a vallásosságot. Azelső keresztények a hitetlenek tömegét vonzották tábo-rukba az „életükkel“. A mai keresztények egyrészepedig éppen az „életével“ riaszt el tőlünk sok lelket.

— Most, hogy ezeket hallom, egész sereg példaötlik eszembe a szavaid igazolására. Főleg a nők kö-zött. Vájjon nem az ennek az oka, hogy a nők a vallá-sosságban csak az érzelmességét keresik, de ha tettekrekerül a sor, amikhez már nem érzelem, hanem akaratkell, nem tudják az érzéseiket akaratra váltani? Lásd,szegény Margit barátnőm is vallásos volt. Hiszen is-merted. És most mégis lábbal tiporja a vallását azérzéseiért és feleségül megy egy elvált emberhez.Szinte érthetetlen, hogy lehet ilyen ellentétekbe esni.

— Pedig az ilyen ellentétek nagyon gyakoriaka nem elég mélyen és rendszeresen megalapozott val-lásosságban. S ha már idáig jutottunk, bevallhatomneked, hogy N. Jucit is ilyesmitől féltem. Sőt azonaggódom, hogy még egy fiatal paptársamat is magávalrántja. Az utóbbi időben nagyon sokat vannak együtt.Úgyszólván naponta. Egyre jobban keresik egymástársaságát. S a napokban megütötte a fülemet néhányszavuk, ami megerősített abban a gyanúmban, hogyezek ketten már nem mint pap és hívő, hanem mintférfi és nő állanak egymással szemben. Főleg ezérthoztam előtted szóba a dolgot. Valamiképen visszakell tartanunk ezt a két beteg lelket a haláltól. Gon-

149

dolj ki valamit, Éva, a leány észretérítésére. Én ismegteszem, amit tehetek, a paptársam érdekében.Éva arcán rettenetes megdöbbenés tükröződött:

— Most értem csak meg igazán, amit mondtál:hogy Juci csak külsőleg változott, belsőleg nem. Eza szerencsétlen leány alighanem mindenre képes mégma is, ha arról van szó, hogy férjhez mehessen. Egy-általán nem lehetetlen, hogy a papban is elsősorban aférfit látja. De hisz ez borzasztó! Sajnos, én nemállok olyan közel hozzá, hogy hallgatna reám. Detalán Janka néni segítheti Ha ugyan még nem késő.Mindenesetre beszélek vele.

*Janika néninek egyáltalán nem volt nehéz Jucinál

szóbahozni a dolgot. Alig beszélgettek öt percig, márfolyt a szó a leány ajkáról. Egész valóját betöltöttea szegényüggyel kapcsolatos munkája. És a beszélgetéssorán emlegetett nevek között mindig újra meg újraelőfordult egy papnak a neve.

— Ki ez az ember voltaképen? — kérdezte Jankanéni.

Válaszképen Juci mint egy megáradt szópatak,ontotta a sok elismerést és dicséretet. Leírásából csak-hamar a világ legtökéletesebb emberének a képe bon-takozott ki.

— Édes fiam, — mondta most Janka néni — jólesz ettől az embertől távol tartanod magadat.

— Miért? — kérdezte Juci nagy csodálkozással.— Azért, mert a pap, különösen ha ilyen kiváló

ember, nagyon sok jót tehet a hívei között. Apostolalehet a népnek és erős oszlopa az Egyháznak, Egy-egypaptól ezer meg ezer hívő lelki élete és üdvösségefügg. A kifogástalan, jó pap tömegeket vonz Krisztuszászlaja alá, viszont egy-egy megtévedt pap hasonló,sőt talán még nagyobb tömegeket taszít romlásba arossz példájával. De rosszindulatú emberek hajlandókpusztán a látszat után ítélni és éles nyelvek hamar ki-kezdik a legjobb embert is. Egy szép napon még meg-rágalmazhatnak benneteket is, Reád nézve is kellemet-

150

len volna, de az említett papra és az általa képviseltszent ügyre meg egyenesen csapás. Képzeld el, hamiattad rossz hírbe kerülne és elvesztené azt a jó-tékony befolyást, amit mint kifogástalan hírben állópap gyakorolhat az emberekre! Elhiszem, hogy nincsköztetek semmi, ami megrovást érdemelne, de megér-ted azért ugye, milyen nagy mindkettőtök felelősségeazért, hogy még a látszat se adhasson okot rossz meg-ítélésre. Különben is fiatalok és kiforratlanok vagytokmég mind a ketten, vigyáznotok kell hát magatokra is.Juci lehajtotta a fejét. Valami kis zavarral küsz-ködött. De aztán hirtelen szembe nézett a nénjével ésugyanazzal a merész könnyelműséggel, amivel egyszerazt mondta: Férjhez akarok menni! — most így szólt:

— Ő a legkiválóbb ember, akit csak valaha ismer-tem. De papi hivatása nincs. Szerencsétlen tévedésvolt, hogy erre a pályára lépett. Jó pap nem lennebelőle soha, de becsületes világi még lehet.

— Juci, az Istenért, csak nem... ?— De igen, Janka néni. Ő most egyelőre meg-

marad az állásában, közben tanul, leteszi a tanárivizsgát és aztán ... aztán feleségül vesz engem.

— Egyelőre megmarad az állásában? — Micsodabeszéd ez? Mióta tekinted te a papi hivatást egysze-rűen „állásnak“? Hát nem tudod, hogy a felszenteltkatolikus pap Isten szolgája és az is marad mindig?Te, aki az utóbbi időben már úgyszólván a templomban,a sekrestyében és az egyháziközségi irodában laktál,te nem tudnád, hogy katolikus paphoz csak levetettsarukkal, minden poros, világias gondolattól és szán-déktól mentes tisztelettel szabad közelíteni? Vallásos-nak képzeled magadat és mégis a férfit látod a pap-ban? Sőt még arra is mersz gondolni, hogy egy kilépettpap felesége légy? Mered vállalni Isten előtt a fele-lősséget azért, hogy elcsábítod egyik szolgáját a hiva-tásától és hitehagyásba kergeted?

— Hiszen azért nem kell elhagynia a hitét!— Hát még azt sem tudod, hogy kilépett pap még

151

a világi hatóság előtt sem köthet házassági szerződést,ha más vallásra nem tér?

—Nem, ezt nem tudtam — mondta kissé ijedtenJuci.

— Lám, ettől megijedsz. És a többi következ-ménytől nem? Talán még azt is hiszed, hogy boldoglehetsz ezzel az emberrel?

— Miért ne lehetnék? Igaz, hogy szomorú dolog,ha a hitét el kell hagynia, meg hogy nem esküdhetünkkatolikus templomban, de hiszen ezek csak formasá-gok! Lélekben azért jó katolikusok maradhatunk ésszép családi életet élhetünk.

— Most látom, Juci, mennyire nem ismered avallásodat. De nemcsak a vallásodat, hanem a jellemesés erkölcsös élet követelményeit sem. Ahogy nem er-kölcsös az, aki dicsőíti az erkölcsöt, de erkölcstelenéletet él, és nem jellemes az, akinek gyönyörű elveivannak, de nem tartja meg azokat, úgy nem élhet lelki-leg sem vallásos életet az, aki tetteivel megtagadja avallását. És mit csináltok akkor, ha egyszer abban apapban, aki most hajlandó érted megfeledkezni arróla szent és eltörülhetetlen bélyegről, melyet pappá-szentelése óta magán visel, valamikor felébred a lelki-ismeret és eszébe jut, hogy hiába lépett ki, mert Istenmégsem mint világi embertől, hanem mint paptól fogjaszámonkérni az életét? Én már több kilépett és meg-házasodott papot ismertem, de olyat még egyet sem,aki előbb-utóbb meg ne bánta volna, hogy az érzékeirehallgatott. Van, aki összetört, beteg lélekkel vonszoljatovább az elrontott, tönkretett életét és csak titokbanbújja a templomokat, hogy Istennel és saját lelkévelegyedül maradva, keserves könnyekkel vezekeljen abűnéért. De van olyan is, aki a megtért tékozló fiúútjára lép, nyíltan beismeri megtévelyedését és vissza-tér az atyai házba. Bármelyik eset következzék is bekettőtök életében, zavartalan boldogságban nem leszrészetek soha. S te képes volnál csak azért, hogy avilág előtt ,,asszony“ legyen a neved, tönkre tennimindkettőtök életét és hozzásegíteni egy apostolságra

152

szánt lelket ahhoz, hogy megtagadja Krisztust a sze-relemért?

Szerencsétlen leány! Kit akartál megcsalni azutóbbi időben mutatott nagy vallásosságoddal: maga-dat, az embereket vagy talán Istent? Nem látod, hogyilyen lépésre, amilyenre te készülsz, csak egy teljesenvallástalan vagy tudatlan teremtés lehet képes?

Juci megtört a rázuhanó vádak súlya alatt. Demég egy mentséggel megpróbálkozott. Félig sírvamondta:

— De hiszen, ha nincs papi hivatása, akkor előbb-utóbb nélkülem is kilépne. Miért kellene nekem visel-nem a felelősség minden súlyát? Ha én nem leszek afelesége, lesz más.

— Hát az isteni kegyelemre nem gondolsz? Hogytudod, hogy ennek a kegyelemnek egy sugara — hate útját nem állod — nem fogja-e meg annak a szegény,megtévelyedett embernek a lelkét, hogy visszatérítsea helyes útra? Ez már nem a te gondod. Neked nemlehet más kötelességed, csak félreállni, lemondani ésimádkozni. Imádkozni, hogy Isten bocsássa meg abűnös szándékodat és annak a papnak pedig adjavissza a hivatását.

Juci zokogva borult nénje vállára:— Én olyan szerencsétlen vagyok! — fuldokolta.— Magad vagy az oka — mondta Janka néni

szigorúan. — Miért nem tudod egyszerűen, alázatosanátengedni életedet a Gondviselésnek és miért nemtudsz megnyugodni Isten akaratában? De ezután más-képen lesz — tette hozzá megenyhült, szelíd hangonés megsimogatta a leány könnyes arcát. — Kezembeveszem a lelked irányítását. Keresek majd számodravalami olyan munkát, ami betölti az életedet és nemkerget újra meg újra tévutakra. És ha Isten segítsé-gével eljutsz majd odáig, hogy a munkádban hivatásttudsz látni és az életedet bele tudod gyökereztetni ameggyőződéses, komoly vallásosság elveibe, meglásd,még itt a földön is boldog lehetsz.

ÚJ TISZTA NEMZEDÉK!

Magda meghívta Évát egykis nyaralásra. Viszonozniakarta azt a kedves figyelmet,amivel Éva körülvette őt Pes-ten időzésekor. De talán méginkább az volt a vágya, hogymegmutathassa neki az őszép, boldog otthonát és agyönyörű kisfiát.

A pesti látogatás óta márnagy idő telt el. Főkép esemé-nyekben. Az ég ajándéka,akit a fiatalasszony akkormég a reménykedés bizonyta-lan örömével várt, immárnéhány hónapos, eleven való-ság volt.

— Akkor azt hittem, hogysokkal boldogabb már aliglehetek, — mesélte Évánakragyogó szemmel — de maúgy érzem, hogy az semmi

sem volt a mai boldogságomhoz képest.Néha ölébe vette a kicsikét és valami leírhatatlan

kifejezéssel nézte. Ebben a tekintetben a földön el-képzelhető legnagyobb szeretet vegyült a csodalátásbámulatával és a jövőbe néző, színes álmokat szövőképzelet tükröződésével. Éva úgy találta, hogy alegszebb Madonna-képeken sem sikerült a művészet-inek teljesen visszaadni ezt a csodálatos pillantást.

— Talán az emberi ésszel fel nem fogható ésképzelettel el nem érhető örökkévaló boldogság egy-egy sugarát látják az édesanyák ilyenkor fölvillanni

154

a gyermekük szemében, hogy ilyen széppé válik atekintetük? — gondolta Éva. És nem sejtette, hogya legnagyobb és legtisztább földi boldogság vágya őtmagát is sajátos szépséggel vonta be ebben a pilla-natban.

Jóleső melegséget és majdnem könnyeket fakasztómeghatottságot keltett benne ez a kedves kép is,mikor az apa és anya együtt hajoltak a gyermek fölé.A felbonthatatlan egység mindennél ékesebben szólótanúbizonysága volt így együtt ez a kis család,

A férfi hivatali és az asszony házimunkái, vala-mint a családi élet külső és belső történései, még alegjelentéktelenebbek is, értelmet és célt kaptak ebbenaz együvétartozásban. Egyik a másikért és mindkettenegy harmadikért éltek, dolgoztak és küszködtek, sebben az önfeledt magaátadásban hiánytalanul boldogvolt mindegyikük.

— Majd ha a gyerekek többen lesznek ... tervez-gették sokszor a jövőt vidám bizakodással.Éva egyszer bizalmasan megkérdezte Magdát:

— És te csakugyan nem félsz az újabb gyermek-áldástól? A várakozás nehéz idejétől? A szenvedés-től és azután a többi gondtól?

Magda csengő, boldog kacagással felelte:— Látszik, hogy nem vagy édesanya. Ha az vol-

nál, tudnád, hogy minden nehézséget, minden fájdal-mat és gondot elfelejtünk, mikor gyermekünket aszívünkre ölelhetjük. Ez a boldogság olyan nagy, hogyhozzá mérhető fájdalom talán nincs is. Ó, Isten böl-csesége a legjobban rendezett el mindent. A természettörvényei csak azokra sújtanak le, akik gőgösenszembehelyezkednek velük.

— Mi nem azért raktunk fészket, — mondta aférfi is — hogy üresen maradjon vagy egyetlen árvakis madár nyöszörögjön benne. Mi hangosan, vidá-man csipogó gyermekvilágot akarunk látni magunkkörül, míg fiatalok vagyunk; és nem akarunk egyedülüldögélni az üres otthonban akkor sem, ha megöreg-

155

szünk. Akkor meg majd az unokáinknak akarunkörülni.

Éppen mikor ezeket mondta, egy három év körülibájos kislány futott fel a verandára, ahol ültek.Egyiktől a másikhoz futott, végül pedig bizalmasanfölmászott maga urának a térdére. Tudta, hogy miértteszi. ,,Pista bácsi“ száz meg száz tréfát tudott akicsike mulattatására.

Közben Magda odasúgta Évának:— Szegény Terike árva. Az anyja két év előtt

meghalt s az apja, az unokafívérem, aki Pesten él,idehozta a kislányt a nagymamához. Mit is csinálnavele férfilétére egyedül? Pedig mennyire szereti!

Terike csakhamar megbarátkozott Évával is. És akövetkező napokban már visszhangzott a kert „Évanéni“ és a kis Terike kacagásától. Évát ebben a kedvescsaládi körben valami régen elfeledett, sőt gyermek-korában is alig ismert, gondtalan, gyerekes vidámságkerítette hatalmába. Talán a fiatal pár boldogságábólsugárzott rá valami meg a városi lármától mentesvidék és a madárdalos, virágillatos kert fogta meg alelkét! De volt benne része a gőgicsélő kisbabának is,akivel Éva úgy eljátszogatott, mint valamikor ababájával.

Nem csoda, hogy mikor az ottidőzésre szánt egyhét letelt, meg kellett hosszabbítani. Senki sem akartaelengedni a vendéget. Még Mari, a mindenes szakács-nő sem, mert a vendégkisasszony annyi pompás étel-receptet adott és mutatott neki.

Terike meg zokogva könyörgött éppen akkor meg-érkezett édesapjának, hogy ne engedje elmenni Évanénit.

Az egy hétből kettő, majd három is lett. És mikorvégül visszavonhatatlanul hazautazásra került a sor,Terike apja engedelmet kért, hogy Pesten is meg-látogathassa.

Magda és az ura akkor már örvendező remény-kedéssel látták ennek a mindenképen egymáshozillő emberpárnak a közeledését. Még érni kellett

156

hagyni a dolgot, hiszen kéthetes ismeretség kevéselőkészületül egy hosszú közös életre, de éreztékmind a ketten, hogy a magukéhoz hasonló, boldogéletközösség szövődik szemük előtt.

R. László dr. mindjárt első találkozáskor meg-dobbantotta Éva szívét. S mikor Éva lassankint rájött,hogy ezt az érzést nem kell visszaszorítania, mertaz sem az eszével, sem a lelke szavával nem ellen-kezik semmiben, a boldogság és a hála valósággaltúláradt benne. Olyan csodálatosan szépen egyezettköztük minden. Az életkor, az életfelfogás, a vallás,az anyagi körülmények, sőt még a külső megjelenés is.

És mikor az eljegyzés után László gyöngédenmagához ölelte s szinte áhítatos tisztelettel megcsó-kolta a homlokát, majd az ajkát, Éva olyan nagyon,olyan végtelenül boldog volt, amiért megtarthattaIstennek és a Szűzanyának tett ígéretét és első csók-ját az kapta, akinek a kezébe tette le egész életét.

És amikor ezt pirulva, halkan, de érezhető büsz-keséggel meg is mondta vőlegényének, az meghatot-tan emelte ajkához a kezét:

— Ennél drágább ajándékot nem adhatott volnanekem, Éva. De hála Istennek, én viszonozni tudom.Férfi és kongreganista becsületemre mondhatom,hogy egész életemben csak két nő állott közel hozzám:az édesanyám és a gyermekem anyja. És talán soha-sem örültem ennek annyira, mint most, hogy így amaga tiszta csókját tisztán fogadhattam.

Évának könnyes ragyogással csillant föl a szeme.Ilyen szép ajándékot az élettől remélni sem mert.Szerette volna megfogni ennek a gyönyörű vallomás-nak a boldog pillanatát s gyémántfoglalatba tenni, hogyúgy adhassa át majd egyszer a saját fiának, hogy azis érintetlenül adhassa tovább. De aztán szebb helyettalált számára: a szívébe zárta.

Hallgattak mind a ketten.Kint az utcán tülkölt, szikrázott, zajongott, kaca-

gott és sírt a minden szépet, minden finomat, mindentisztát legázoló és bemocskoló élet. Szemben valahol

157

reklám gyulladt ki és bevetette fényét a csöndes szo-bába. Egy mozi hirdette színes fénybetűkkel a vagyon,a tánc és a szerelem beteg gyönyörűségeit.

Az őszinte megértést, tiszta szeretetet és egész-séges lelkiséget körülfogó, barátságos, csendes szobá-ban pedig két modern ember, — egy 27 éves leány ésegy 32 éves férfi — tisztultabb légkörben, magasabberkölcsi eszméken, Isten gondolatain nevelkedő újnemzedékről álmodozott.

HOLTOMIGLAN - HOLTODIGLAN!

— — Hallottad? Éva özvegy-emberhez megy feleségül!

— Még hozzá gyermeke isvan!

— Mindjárt ilyen nyűgötvesz a nyakába.

— Aztán majd hallgathatjaaz urától, hogy ,,az első fele-ségem így meg amúgy...“

— Én ismertem egy leányt,aki özvegyemberhez mentférjhez. De ugyancsak meg-bánta !

A vészmadarak károgásábamost egy vidám, kissé gúnyoshang vegyült, Böske hangja:

— Mondjátok csak, ismeri-tek ti Éva vőlegényét?

— Én nem. Én sem. Énsem! — hangzott mindenfelől.

— No hát én meg ismerem— vágta ki büszkén Böske— és mondhatom nektek, hogy keresve kereshettekolyan jó megjelenésű, testben és lélekben egészsé-ges, becsületes, jólelkű és még hozzá jóállású úri-embert, mint ő. Éva bizonyosan boldog lesz vele.

— De gyereke van — húzta félre egyik leánygúnyos sajnálkozással a száját.

— Azt csak bízd Évára — vágott vissza Böske.—Biztosíthatlak, hogy az a kislány jobb helyen lesz

Évánál, mint sok gyermek az édesanyjánál.— Nem is a gyermekről beszélek, hanem Éváról!— Éva nem olyan üres, lélektelen fából van, mint

159

ti — tört ki Böskéből a harag. Aranyos szívű, dekissé hirtelen természetű leány volt, akinek a szívé-ből mindjárt ajkára szökött a szó. — Éva előbb ismerteés szerette meg a kislányt, mint az apját. Úgy aszívéhez nőtt az a csöppség, hogy nélküle talán márel sem tudná képzelni az életét. Azért, mert az Úristen— Ő tudja, miért! — azzal büntetett benneteket, hogyelnémította szívetekben a gyermek után való vágyat,ne higgyétek, hogy minden leány ilyen. Hála Istennek,vagyunk még sokan, akik tudjuk, hogy anyának terem-tett bennünket az Isten. Nemcsak a saját gyerme-keinknek, hanem a világ összes árváinak, szegényei-nek és elhagyatottainak az anyjává is. Ha ti ezt nemérzitek, akkor nem is vagytok igazi nők!

Ezzel megfordult és otthagyta a leányokat.Évának is fülébe jutott a sok szóbeszéd, de nem

törődött vele. ő tudta, hogy az anyátlan kis árva, akita házasságával gondjaiba vesz, nem teher, hanemajándék. Az iránta való őszinte szeretettel igyekszikmajd némiképpen rászolgálni arra, hogy egyszer őmaga is édesanya lehessen. Eszébe jutott Magda gyö-nyörű kérdése a nagy várakozás idején: ,,Megérdem-lem én, hogy anya legyek?“ . ..

Az esküvő ideje közeledett. Éva és a vőlegényekomoly lelki elmélyedéssel készültek rá,

Nem keresték az idegen szemektől elzárkózómagánosságot és nem zavarták meg érzékeik szavávala lelkük finom összhangját. Tisztán akarták az oltárelőtt egymásnak adni a szívüket,

— Kérni szeretném valamire! — mondta egy-szer Éva.

— A jövőnkre vonatkozólag? — kérdezte a vő-legény.

— Arra. Mert hiszen ezek az utolsó hetek azesküvő előtt a jövőnket készítik elő, ugye?

— A férfinak megcsillant a szeme.— És ha eltalálom, mire akar kérni?— Lehetséges volna, hogy ennyire egy úton járna

már a lelkünk?

160

— Nos, megpróbálom. Nem arra gondolt, hogyszép és jó volna néhány napos lelkigyakorlatot tartaniaz esküvő előtt?

— László! — kiáltott fel Éva boldog meglepetés-sel. Többet nem is kellett mondania. A vőlegényeúgyis tudta már, hogy eltalálta a gondolatát.

— Én bemegyek Mária zárdájába három napra.— És én ugyanakkor a Manrézába megyek.— Egy nappal az esküvő előtt fejezzük be.— És az esküvő napján együtt megyünk szent-

áldozáshoz.— Az esküvőnk délelőtt lesz ugye, hogy esküvői

misénk is legyen.— Én is így gondoltam. Utána pedig ebéd, de

csak családi körben.— És onnan az új otthonunkba megyünk.— Oda, Évám.—És egy hét múlva Terikét is hazahozzuk.László feleletül magához ölelte a menyasszonyát

és csöndesen simogatta a haját. Szólni nem mert. Félt,hogy könnyekbe fullad a szava...

A lelkigyakorlatot követő napon fölkeresték akis Teri édesanyjának a sírját. — Azt mondta ahalálos ágyán, — emlékezett vissza László — hogynem hagy bennünket egyedül. Küld maga helyettvalakit. Megtartotta a szavát. Köszönjük meg nekiés kérjük, imádkozzék értünk továbbra is ...

Délután együtt ültek a jegyesek és az egyháziesküvő szertartásait tanulmányozták. A polgári szer-ződést már délelőtt megkötötték s egyébként is úgyelőkészítettek mindent, hogy lakás, ruha, ebéd és máshasonló anyagi kérdések nem zavarták a nagy napvigiliáját.

— Milyen szép, hogy az Egyház egészen különmisét mutat be értünk — örvendezett Éva.

— Sőt mi több, — tette hozzá László — az élőkértmondott misék egyikét sem látta el annyi kiváltság-gal, mint éppen ezt. Nézd, — mondta aztán a nász-

161

mise szövegét olvasgatva — már a bevezető imákbanis értünk könyörög;

„Hallgass meg minket, mindenható és irgalmas Isten,hogy amit szolgálatunk végez, áldásoddal még inkábbteljesedjék.“

— A szentlecke meg teljesen nekünk szól.— Igen, Szent Pál levele a házasságról.

És együtt olvasták:„Testvérek! Az asszonyok engedelmeskedjenek fér-

jüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi éppúgy feje azasszonynak, mint Krisztus az Egyháznak. Ő megváltójaugyan testének, de amint az Egyház Krisztusnak alá vanrendelve, ágy az asszonyok is mindenben férjüknek.“

László Évára nézett:—Én sohasem fogok parancsolni neked, Évám.

Éva mosolygott.— Én pedig parancs nélkül is engedelmeskedni

fogok. Hiszen ez nem megalázó! A szeretet mindigszolgál. Szolgálja azt, akit szeret. A szeretetszolgálatpedig nem szolgai engedelmesség. Inkább együttérzés.Ellesése a másik gondolatának, vágyának. Így akar-lak én szolgálni téged és az otthonunkat...

Aztán folytatták:„Ti férjek, szeressétek feleségteket, amikép Krisztus

is szerette az Egyházat és önmagát adta érette...“ Majdtovább: „Ezért az ember elhagyja atyját és anyját sragaszkodik az ő feleségéhez s ketten lesznek egy test.Nagy titok ez: mondom én, Krisztusra és az Egyházraértem. Tehát mindegyitek szeresse a feleségét, mint ön-magát; az asszony meg félje az urát.“

— Ez elsősorban nekem szól. De kész örömmelírom alá minden szavát — jegyezte meg László.

A két fej egymáshoz simulva hajolt a könyv fölé.—Milyen mélységesen szép ez a karvers is:„Feleséged olyan lesz, mint a bőven termő szőllőtő

házad oldalán.Fiaid mint az olajcsemeték veszik majd körül asz-

talodat“—És az evangélium?— Az reánk nem vonatkozik, mert a válásról

szól — mondta László.

162

—Olvassuk el azért! — kérte Éva.„Az időben Jézushoz járulónak a farizeusok, kísért-

vén őt és mondván: Szabad-e az embernek feleségételbocsátani bármi okból? ő meg felelvén monda nekik:Nem olvastátok-e, hogy aki az embert kezdetben terem-tette, férfivá és asszonnyá alkotta őket és monda: Annak-okáért az ember elhagyja atyját és anyját és feleségéhezragaszkodik és a kettő egy testté leszen. Ennélfogva márnem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Istenegybekötött, ember el ne válassza.“

— Milyen különös, hogy sokan, akik pedig aztmondják, hogy hisznek az Űr Jézusban, mégis képe-sek elválni! Hiszen ennél világosabban az Üdvözítőmár nem is szólhatott volna a válás ellen. Talánnaponta elmondják: Miatyánk ,,. jöjjön el a Te orszá-god! — és mégis önmaguk dolgoznak Isten országá-nak eljövetele ellen.

— A felajánlási imát megtanulom és mindennapelomondom — suttogta meghatottan Éva; majd han-gosan olvasta:

„Benned bízom, Uram és mondám: Te vagy az énIstenem, sorsom a Te kezedben van.“László folytatta:

„Fogadd el kérünk, Urunk, a házasság szent tör-vényéért neked hozott adományt: és annak, aminek Tevagy a szerzője, Te légy az oltalmazója is.“

„Te légy az oltalmazója!“ — ismételte Éva.Majd újból a könyv fölé hajoltak és egyre jobban

elmélyülő lélekkel olvasták tovább a könyörgéseket,majd a gyönyörű nagy áldást, melyet a szentáldozatvége felé, a Miatyánk után mond el Isten szolgájaa menyasszony fölött:

„Isten, ki erőd hatalmával a semmiből mindent meg-teremtettél és miután a mindenség alapjait megvetetted,az Isten képmására alkotott embernek az asszonyt adtadelválaszthatatlan segítőül, hogy az asszony testét a férfié-ból véve tanítsd, hogy amit Te egyből méltóztattál alkotni,azt sohasem szabad elválasztani;

Isten, ki a hitvesi életközösséget e nagy misztérium-mal megszentelted, hogy a házassági szövetségáltal

163

Krisztus és az Egyház szent és titokzatos kapcsolatátelőre jelezzed;

Isten, aki által az asszony a férfiúval egyesül s eza kezdettől fogva rendelt közösség abban a kivételes áldás-ban részesül, melyet sem az eredeti bűn büntetése, sema vízözön ítélete meg nem szüntetett;

Tekints kegyesen e szolgálódra, ki házastársi közös-ségre akarván lépni, oltalmad segítségéért könyörög;

Legyen rajta a szeretet és békesség igája, hűséggelés tisztasággal menjen férjhez Krisztusban, s maradjona szent asszonyok utánzója: legyen kedves a férje előtt,mint Ráchel; bölcs, mint Rebeka; hosszúéletű és hű, mintSára; tetteiből a bűn szerzője semmit se mondhassonmagáénak, ragaszkodjék mindenkor a hithez és a paran-csolatokhoz, egy férfiúhoz lévén kötve kerülje a tiltottérintkezéseket, gyengesége ellen önfegyelmezésselerősítsemagát, legyen szerénységével tisztes, a mennyei tudomá-nyokban járatos, ivadékban bővelkedő, becsületes ésártat-lan s jusson el a boldogok nyugalmába s a mennyekországába, s lássák mindketten gyermekeik gyermekeitharmad- és negyedízig s érjenek boldog öregséget.“És az újabb áldást az áldozás után:

„Kérünk mindenható Isten, kisérd kegyes jóságoddalgondviselésednek ezt az intézményét, hogy akiket törvé-nyes szövetséggel egybekötöttél, tartós békébenmegőrizd.“

Majd végül az „Ite missa est“ után következőt,amely megelőzi az összes hívek megáldását:

„Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene legyenveletek és töltse be áldását rajtatok, hogy lássátok gyer-mekeitek gyermekeit harmad- és negyedízig; azután pedigelnyerjétek a végnélküli örök életet a mi Urunk JézusKrisztus segítségével, aki az Atyával és a Szentlélekkelél és uralkodik, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.“

Ilyen előkészülettel, az Egyház imáit átértő ésátérző lélekkel térdelt másnap a fiatal pár az Űr oltáraelé, ahol a menyasszony bátyja végezte az esketésszertartását és ő mutatta be a szentáldozatot. A kánaimenyegző méltó mása volt ez az esküvő, hiszen azátváltozás szent pillanatában megjelent köztük az ÚrJézus is. S ahogy Éva meghajtotta előtte koszorúsfejét, magán érezte áldó, szent kezét. És a Szűz-

anyáét, aki bizonyára ott állott szent Fia mellett...

164

„Mi a neved? ...“ — kérdezte a pap a jegyeseket.Majd a válaszok után feladta a további kérdé-

seket“„Nyilatkozzál Isten és az Anyaszentegyház előtt,

akarod-e a jelenlévő Évát törvényes feleségül magad-hoz venni, — akarsz-e a jelenlévő Lászlóhoz törvényesfeleségül hozzá menni? ...

Ígéred-e, hogy hozzá holtodiglan, holtáiglan min-denben hű akarsz lenni, mint a hű férj feleségéhez,— mint a hű feleség urához az Isten parancsa sze-rint hű lenni köteles“

— „Akarom“ — „ígérem“ — hangzott a kérdé-sekre a jegyesek határozott, tudatos válasza.

Éva és László tekintete most hosszan egymásbamélyedt.

Tudták mind a ketten, hogy akaratuknak éshatározatuknak ezzel a nyilvánításával kiszolgáltattákegymásnak a házasság szentségét, az Egyház elismeriazt, s ők ebben a pillanatban már mint házastársakállanak egymás mellett.

Imre elkapta a fiatal házasok egymásbafonódópillantását, s papi és testvéri szíve buzgó fohásztküldött az Úrhoz boldogságukért.

Majd megáldotta a hűséget és felbonthatatlan-ságot jelképező gyűrűket s a fiatal házasok ujjárahúzta. Azután reájuk adta az Egyház áldását éskönyörgő imáinak végeztével a következő szavakkíséretében kötötte át stólájával a házasok kezét:

„összekötlek titeket házasságra az Atyának ésFiúnak és Szentléleknek nevében. Ámen.“

Az esketési szertartás ezzel voltaképen véget ért.Most már csak a gyönyörű, hagyományos, ősi magyarszokás volt hátra:

Előbb a férj, majd a feleség odatérdeltek az oltárelé, s két ujjukat a feszületre téve, esküvel is meg-erősítették házassági nyilatkozatukat, megfogadva,hogy egymást soha el nem hagyják, bármit hozzon isszamukra a jövő.

Az eskető paptestvér még néhány szép gondola-

165

tot adott nekik útravalóul az életre. Közben meg-megcsuklott a hangja elfojtott könnyeitől.

Aztán felzúgott az orgona, zengő hangárjábanmintegy feloldva a lelkek mélyén összegyűlt érzéseket.

A szentáldozat végeztével Éva és az ura mégnéhány pillanatig ott maradtak térdreborulva az oltárelőtt. Azután megfogták egymás kezét és az első tisztahitvesi csók váltása után, ugyanazon érzés hatása alatt,csöndesen suttogva ismételték egymásnak a szentfogadást:

Holtomiglan — holtodiglan!

TARTALOM

Előszó .................................................................... 3A felkiáltójel...............................................................7Nem ő az!....................................................................11Az első „miért“............................................................18Mind ilyenek!..............................................................25A választottak..............................................................31Görögtűz......................................................................39Nem megyek férjhez soha!.........................................48A száműzött hamupipőke ...........................................55Ha tudtam volna... !.....................................................64A boldogság jogán......................................................71Áldozat vagy felszabadulás?.......................................80Csak egy levél.............................................................87Barátság.......................................................................95A hódítás vége.............................................................104Áldott, ki az Úr nevében jön.......................................111Hitvallás.................................................... ..................... 119Amit Isten összekötött................................................129Anyus itthon marad!...................................................135Vesd le saruidat...........................................................146Új, tiszta nemzedék!....................................................153Holtomiglan — holtodiglan!.......................................158