a filozófia képe és a kép filozófiája, avagy az igaz a...

Ropolyi László

A filozófia képe és a kép filozófiája,

avagy az igaz a rész – az igaz az egész1 Kulcsszavak: kép, Flusser, hálózat, posztmodern, Internet Amennyiben a képek széleskörő használatát többnek tekintjük

(egy manapság egyre népszerőbbé váló) esetleges kommunikációs gyakorlatnál, ez a felfogás alkalmas lehet arra, hogy megváltoztassa a napjaink filozófiájáról kialakított képünket. A képek használata nem független sajátos természetüktıl, a képeket más reprezentációs szférákhoz, az íráshoz, a beszédhez, és a fogalmakhoz kötı, illetve ezektıl elválasztó karakterisztikumaiktól. A képek természetének jobb megértése nem csupán bevett kommunikációs eljárásaink és szokásaink átalakulásának értelmezésében nélkülözhetetlen, hanem jelentıs szerepet játszhat megismerési és megértési módszereink, sıt kulturális tradícióink egész rendszerének újragondolásában is. Ilyen-formán a képek természetének vizsgálatára törekszünk a továbbiakban. Mindazonáltal a dolog – ezúttal – nem önmagában lesz érdeklıdésünk tárgya. Most elsısorban azt szeretnénk bemutatni, hogy a képek természetének adott felfogása, miképpen tehet képessé bennünket rá, hogy a filozófia mővelésének mai feladatait azonosítsuk, és megoldásukat a képek természetére vonatkozó ismeretek fényében keressük.

1 A dolgozat jelen formájának kidolgozásában sokat segített a 2007-ben Budapesten

tartott hasonló témájú elıadásomhoz főzött számos kritikai megjegyzés. Ezúton is köszönöm Heller Ágnes, Kelemen János, Tengelyi László és Szívós Mihály kommentárjait. Kutatásaimat támogatta az OTKA a K79194 és 84145 témaszámon.

Fogalom & kép I I 12

1. A filozófia képe

Napjaink filozófiai praxisának rövid és célzatos bemutatásával kezdjük. Áttekintésünknek az a célja, hogy felhívja a figyelmet egy – az egész filozófiai tevékenység értelmét veszélyeztetı – módszertani veszélyre: a filozófia szemlélet teljesség-igényérıl való lemondásra.

Mindez nem új dolog: évtizedek óta halljuk, hogy manapság lehetetlen univerzális filozófiai rendszereket létrehozni. Az efféle törekvések sajnálatos módon kudarcra vannak ítélve – és nem is csupán a nagy gondolkodók hiányoznak, a hasonló indíttatású tradícióknak és filozófiai iskoláknak is befellegzett. Manapság már nem lehet létrehozni minden létezıt átfogó, az összes tudásra reflektáló „nagy filozófiai elméleteket”; illetve, az ilyen próbálkozások kivétel nélkül hiteltelenek, semmi esély rá, hogy a létezık egészére vonatkozó „metafizikai” eszmerendszer szélesebb körben elterjedt és elfogadott legyen. Mintha a korábbi filozófiai rendszerek elméleti elégtelenségei, illetve gyakorlati következményeik kudarcai szkeptikussá, vagy legalábbis erısen gyanakvóvá tették volna a mai filozófusokat: jobb lesz vigyázni az univerzális metafizikával s felhagyni világnézeti szándékainkkal.

Az egész világ helyett foglalkozzunk inkább a részletekkel: merüljünk bele alaposan egy kiválasztott gondolkodó világába, elemezzünk jól körülhatárolható filozófia problémákat, csomagoljuk gondosan kidolgozott esettanulmányokba világnézeti mondanivalónkat! Korszerőség és sikeresség lehet ily módon az osztályrészünk. Minde-közben nem kell lemondani az ideológia elıállításának feladatáról, sıt az ideológiai küzdelemrıl se: így például a kontinentális és analitikus tradíciók között kibontakozó szembenállás, illetve a fel-fellángoló eszmei harc komoly teljesítményekre sarkall, és jelentıs intellektuális erıket foglalkoztat. Egyesek szerint a filozófia mővelése azonos lehet egy gondolkodói tradíció ırzésével és ápolásával, jószerivel korunk problémáira való bármiféle reflexió nélkül, mások szerint pedig mindez felesleges, elegendı a mai filozófiai elemzések kritikai olvasata és elemzése; kit érdekel Kant vagy Kierkegaard, ha

Ropolyi László / A filozófia képe és a kép filozófiája ... 13

olvashatom a „Journal of Philosophy” vagy az „Erkenntnis” legújabb számait! Úgy tőnik, hogy a filozófia túljutott évezredes világnézeti meghatározottságán és mára tudománnyá lett: csupán a tudomány két változata között kell dönteni, s a „filológiai” vagy a „logikai” orientáció közül kell választani. Mindkét változat szemléletmódja eléggé elvont ahhoz, hogy a korunkat jellemzı összefüggések, szituációk, problémák jószerivel érintetlenül hagyják ıket – effélékkel legfeljebb csak a (módszertanilag némi gyanakvással kezelt) „esettanulmányok” foglal-koznak. Mondjuk: alkalmazzuk a husserli fenomenológiát a populáris zene élvezetének szituációjára, vagy vizsgáljuk meg a kvantum-térelmélet mai változatainak rejtett oksági elıfeltevéseit. Mindemellett feltőnnek a filozófia területén is a tudományokra jellemzı olyan tipikus fejlemények, mint a szakosodás, differenciálódás, sıt diszciplinarizálódás. Mindezek kétségtelenül mővelésre érdemes „tudományterületek”, tanulmányozásra méltó problémakörök, de vajon hová vezetnek határozottan érvényre juttatott módszertani elıfeltevéseik? Mindenekelıtt „tudományosnak tetszı”, diszciplínárisan igazolt, egyedi igazságokhoz. De efféle eljárások követésével vajon benne maradunk-e egy átalakulóban lévı filozófiában, s ha igen, akkor miféle filozófiához jutunk így, vagy netán el is hagyjuk a filozófiát? Úgy tőnhet, hogy metafizikai helyett metodológiai kérdések körül fordul meg a dolog.

Azonban, mint például Lukács Györgytıl megtanulhattuk: „minden helyesen – és nem pusztán formálisan – felfogott igazi módszertani probléma szükségszerően világnézeti térre csap át” (Lukács 1978) Vagyis a módszerek kiválasztása nagyon is jellemzı lehet, és alapvetıen meghatározhatja az adott filozófiai szemléletmód világnézeti lehetıségeit. Ennek tudatában felidézhetjük: Arisztotelésztıl úgy tudjuk, hogy a filozófia a „létezıt, mint létezıt”, a maga egészében szemléli, s nem egyes különválasztott oldalait, vonásait, meghatár-ozottságát tanulmányozza. (Nehéz elképzelni, hogy például egy mai analitikus elmefilozófiai gondolatmenet jelentısebb mértékben meg-felelne eme arisztotelészi elvárásoknak.) Másrészt az is nyilvánvalónak tőnik, hogy a mai helyzet Hegelnek sem tetszene. Mi végre a részletek mégoly kifinomult elemzése, ha az igaz az egész? Arisztotelész és


Hegel nyomdokain haladva megpróbálhatnánk talán nem feladni, hanem újragondolni az egészet, ismételten megvizsgálni a teljesség-igény érvényesítésének mai lehetıségeit, s körvonalazni eme lehetıségek napjainkban látható vagy remélhetı filozófiai realizációit.

A filozófia mai problémáinak további forrását jelenti, hogy a filozófiai hagyomány a beszédhez és az íráshoz kötıdik. Az utóbbi néhány évtizedben azonban már a képek képviselik a meghatározó reprezentációs és kommunikációs médiumot. Nagy jelentıségő az is, hogy minden ismeretünk és tudásunk anyagi és eszmei rendszerek létrehozása, vizsgálata és manipulálása révén keletkezett s ekként létezik. Az utóbbi néhány évtizedben azonban a rendszerek speciális változatai – a hálózatok – váltak a meghatározó ismeret – és tudás-hordozó struktúrákká. Ilyenformán az utóbbi néhány évtizedben alapvetıen átalakult a filozófiai tevékenység reprezentációs eszköztára, s gyaníthatóan ez a változás szükségszerően nyomot hagyott a filozófia mai képén is.

Vajon a fentebb jelzett egyidejő és összekapcsolódó változások nyomán miként alakul a filozófia sorsa? Az átalakuló reprezentációs eszköztár és ismerethordozó struktúra vajon egyszerően kiszolgálja a részletekre orientálódó metodológiákkal dolgozó filozófiai szemlélet-módokat, vagy éppen ellenkezıleg: lehetıségeket biztosít a klasszikus filozófia teljesség-igényének napjainkban való érvényesítésére is? Másként mondva: lehetséges-e (beszéd és írás helyett) képekre és hálózatokra épített univerzális filozófiai világképek létrehozása és fenntartása, új egészek létesülésének a felismerése?

A képek természetének és használatuk módjainak tanulmányozása nyomán úgy tőnik igen – sıt, ilyen filozófiai rendszerek valószínőleg már létre is jöttek, noha esetenként félreértettség, illetve észrevétlenség lehet a sorsuk. Felismerésükhöz, elemzésükhöz, (vagy létrehozásukhoz) mindenekelıtt a képek és a hálózatok filozófiája nyújthat támpontokat. Flusser és Boehm képfilozófiájára, a képek használatának kommuni-kációtörténeti változataira, az Internet képként való felfogására, a posztmodern fogalmi hálóépítésre, valamint néhány hálózatfilozófiai elvre alapozva a késıbbiekben megpróbáljuk felvázolni az efféle –


kép módjára szervezıdı fogalmi hálóból kialakított – filozófiák képének körvonalait. Remélhetıleg képesek leszünk (rá).

2. Rendszer és hálózat

Már az elsı filozófusok az általuk felismerni vélt világrendben, az egyes tapasztalatok összefüggéseit figyelembe véve, egy rendezett egész felfedezésére, leírására és értelmezésére törekedtek. A tapasztalatok összességébıl konstruált világ azóta meglehetısen nagyszámú változatban jött létre, és jön létre újra meg újra, és azóta is igényt tarthat az ember által felfogható legátfogóbb organizmus rangjára. A világ szervezıdésének antikvitásbeli tudatos elemzésérıl tanúskodik a rendszer fogalmának korabeli kialakítása. A rendszer, mint az „együtt tartott”, „együtt figyelembe vett” létezık megragadására szolgáló elméleti eszköz a filozófia és a kibontakozó tudományok számára egyaránt meghatározó jelentıséggel bírt. Alkalmazásával alakíthatók ki maguk az egyes tudományos diszciplínák is, de az egyes diszciplínákon belül is számtalan változatban hasznosul. Azóta is számtalan változatban próbálkozunk egybefoglalt valóságos és képzeletbeli, fizikai és mentális létezık, tudományos és filozófiai fogalmak rendezett struktúráinak létrehozásával és elemzésével.

Mindazonáltal a rendszerelméletek gyakori hibája a rendszerbe foglalt létezık konkrét természetétıl való túlzott elvonatkoztatás, aminek egyenes következménye az elérhetı konklúziók gyakori üressége. Ha ennél valamivel többet akarunk mondani, célszerő a túlzott általánosításokat elkerülni és specifikus rendszerek elemzésébe fogni. Az utóbbi néhány évtizedben társadalomelemzık kialakítottak egy meglehetısen egyszerő fogalom- és eljáráskészlető elemzési technikát, amely azonban mégis alkalmas komplex viszonyok ábrá-zolására. A különféle emberi közösségek (például iskolai, munkahelyi, szakmai csoportok) kapcsolatrendszerét (pl. ismeretség, barátság, kooperáció) tanulmányozva közösségi hálózatokról kezdtek beszélni (Buchanan 2003, Barabási 2003). Egy ilyen hálózat tulajdonképpen egy eléggé speciális rendszer, amelyben az egybefoglalt elemek, illetve a közöttük létesíthetı kapcsolatok egyaránt igen egyszerő módon


reprezentálódnak: egy gráf csomópontjaival, illetve éleivel. Évtizedek alatt a társadalmi hálózatok feltárása és tanulmányozása a szociológia bevált eszközrendszerévé fejlıdött, sıt társadalomszervezıdési para-digmaként is alkalmazásra került (Castells 2005). Korántsem ilyen sikerrel, de természetesen hosszabb-rövidebb ideje folynak hálózatokkal kapcsolatos tudományos kutatások sok más területen, például közlekedési, közmő (és más infratrukturális), biológiai és biofizikai, kereskedelmi, termelıi és fogyasztói hálózatok vonatkozásában is, sıt az 1970-es években egy teljesen kiépített hálózattermodinamikával is megis-merkedhettünk.

Az utóbbi évtizedben éles fordulat tanúi lehettünk. A hálózati paradigma hirtelenjében nagyon elterjedté vált, jószerivel a rendszer általános paradigmájának a helyébe lépett. Manapság mindenütt hálózatokat látunk, az anyagcserétıl az Interneten át a vállalati tulajdonviszonyokig bezárólag. Ma a hálózatok jelentik a komplexitást leíró legfontosabb tudományos eszközt. A fordulatot több tényezı is elısegíthette. Mindenekelıtt a komplexitás hálózati leírásának néhány szemléletes és mégis meglepıen mély felismerése, úgymint a gyenge kapcsolatok stabilizáló, integritást növelı hatása, a sokféle hálózatban jelen lévı „kis világ”-effektus értelmezhetısége, vagy a különféle hálózatok meghibásodásokkal szembeni védettsége/védtelensége (Barabási 2003, Buchanan 2003, Csermely 2005). Kiderült, hogy ezek a hálózati tulajdonságok néhány nagyon egyszerő szervezıdési elv következményei. A váratlan felfedezés erejével hatott, hogy sok millió csomópontot és kapcsolatot tartalmazó, nagyon bonyolult háló-zatok bizonyos tulajdonságai, sıt kiépülésük, illetve leromlásuk is, nagyon egyszerő (két-három érthetı kijelentı mondatba foglalható) elvek következményei, amint ez például az ún. skálafüggetlen hálózatok esetében Barabási és Albert munkáiból kitőnt (Barabási 2003, Barabási 2005a, 2005b, Albert – Barabási 2002, Barabási – Bonabeu 2003). A hálózati paradigma sikereihez alighanem az is hozzájárult, hogy egyszerő és könnyen felfogható gráfelméleti leírást követ, valamint hogy az elemzések során viszonylag könnyen bevethetık a statisztikus fizika más célokra kifejlesztett, s így már rendelkezésre


álló eljárásai is. Végül, de nem utolsó sorban az is nagyban befolyásolta a hálózati paradigma gyors terjedését, hogy naponta sok órát töltünk el az Internet hálózataival foglalatoskodva. Ilyenformán természetes, hogy a hálózatokról szóló illusztratív gondolatmenetek között kitüntetett helye van az Internet elemzéseinek.

Kétségtelennek látszik, hogy az általános rendszerelmélethez viszonyítva a hálózatok tudománya sikeres. Ez annak ellenére így van, hogy amit nyújtani tud, az nem nagyon sok, leginkább csak feno-menológia, azaz a fennálló (igaz, hogy komplex) viszonyok egységes keretben való leírása. Természetesen a rendszerelméletek által vizsgált általános és a hálózattudományok által vizsgált speciális rendszerek egyaránt komplex organizmusok, ill. világok, de a bonyolultság eltérı aspektusait testesítik meg. Amíg a hagyományos rendszerelméleti szemléletmód elsısorban a rendszerek viselkedésének komplexitására érzékeny, és csak keveset tud figyelembe venni a vizsgált rendszer struktúrájából, addig a hálózattudományi szemléletben ez inkább fordítva, de bizonyosan másképpen van. A hálózattudomány szemlélet-módjában elıtérben áll ugyan a hálózatok komplex struktúrájának vizsgálata, de jó leírást kapunk a struktúra formálódásáról, és mőködésének néhány lényeges komponensérıl is – ilyenformán teljesebb és kiegyensúlyozottabb megértésben lehet részünk.

Mindezt jól szemléltetik az egyes diszciplínák alapfogalmai. A hagyományos rendszerelméletek a rendszer struktúrájáról az elem, a rész(rendszer), az alá- és fölérendeltség, a tartalmazás, a szeparálhatóság, a kompozíció, az egész, s még néhány hasonló fogalom segítségével próbálnak számot adni. A hasonló feladatot a hálózattudományokban a következı fogalmakkal közelítik meg: csomópont, él (kapcsolat), fokszám (sıt fokszámeloszlás), út, átmérı, köztesség, közelség, fürtösödés, korreláció, hálózati motívum, szignifikancia profil, fa, stb. Remélhetıleg a szóban forgó fogalmak ismertetése nélkül is kitőnik a két fogalomrendszer alapvetıen eltérı orientációja. A hagyományos elméletben a komponensek homogének és egyszerőek, a hálózattu-domány fogalomrendszerében a komponensek természete sokféle lehet. Mindenekelıtt: eleve megkülönböztetjük a csomópontokat, és


az ıket összekötı éleket. Továbbá, skálafüggetlen hálózatokban (ilyen az Internet is) például nagyon különbözı fokszámú csomópontjaink vannak egy hálózaton belül, s különbözıségük (ill. a fokszámok eloszlása) meghatározó jelentıségő a struktúra szempontjából. Úgy is kifejezhetjük a dolgot, hogy a hálózatelméletekben egyértelmő kapcsolat van a hálózat komplexitása és a hálózat csomópontjainak sokfélesége között. Itt nem áll fenn éles formában a rendszerel-méletekben megfigyelhetı „egyszerő komponens–bonyolult rendszer” dichotómia. A csomópontok egyszerő, de nem strukturálatlan és tulajdonságok nélküli objektumok, fokszámuk, köztességük, közelségük alapján eltérı karakterisztikumokkal ruházhatjuk fel ıket.

Ugyanebbe az irányba mutató különbséget találunk, ha össze-hasonlítjuk a rendszerkomponensek között létesíthetı kapcsolatokat. A hagyományos rendszerelméletben a komponensek (elemek, részrend-szerek, stb.) rendszerint világos térbeli relációkban és meghatározott állapottérbeli kölcsönhatásokban állnak egymással, a hálózatelméletekben a komponensek közötti kapcsolatok plurálisak lehetnek: térbeli és állapottérbeli relációkat is kifejezhetnek, sıt a kapcsolatok értelmezése rendkívül szerteágazó; mondjuk a telefonvonaltól, a közös barátok létezésén át, az ugyanabban az őrhajóban tett képzeletbeli utazásig bezárólag bármi, azaz lényegében tetszıleges lehet. A „csomópont-él” hozzárendelés, és a közöttük létesíthetı relációrendszer nem rögzített, azaz hálózatok konstrukciójánál tetszıleges eljárásokat követhetünk.

Hálózatokban a helyek helyett inkább a helyzetek számítanak; az egész rendszerre kiterjedı globálisan érvényesülı kölcsönhatások helyett a csomópontok közötti lokális kapcsolatok mentén érvényesülı köztesség, közelség, korrelációk és fürtösödések alakítják a struktúrát. A hagyományos rendszerek struktúrája a rendszeren kívül álló megfigyelı számára mutatkozik meg, hálózatoknál pedig a hálózat gráfja irányított vagy irányítatlan bejárásai során tárulhat fel.

Említett tulajdonságaik nyomán arra következtethetünk, hogy míg a rendszerek inkább modern, addig a hálózatok inkább posztmodern organizmusok. A legfontosabb érv emellett a hálózatok kompo-


nenseinek – a rendszerkomponensekhez képest megmutatkozó – szükségszerően plurális természete. Feltőnı az is, hogy a hálózatokat létrehozó és összetartó „szabályok” lokálisan és individuálisan érvényesülnek, míg a rendszereket alkotó és fenntartó „törvények” globálisan és univerzálisan érvényesek. Sokat elemzett meglepı hálózati tulajdonságokat (pl. a kis világ tulajdonságot ) tesz érthetıvé a hálózatok „töredezettsége” vagy csoportképzıdési hajlama, amelynek során az együttlétezı különbözı erısségő kapcsolatok közül az erısebb kapcsolatok csoportok képzıdéséhez vezetnek, míg a csoportok közötti összeköttetést a gyenge kapcsolatok tartják fenn. Rendszereket inkább általánosítással és elvonatkoztatással, hálózatokat pedig inkább valamiféle szabálykövetı szimulációval állítunk elı. Mindezek alapján a rend-szereket modern szervezıdési módú és ontológiájú, a hálózatokat pedig posztmodern szervezıdéső és ontológiájú organizmusoknak lehet tekinteni.

A számítógép ugyancsak rendszer, mégpedig technikai rendszer. Az Internet technikai rendszerét azonban inkább hálózatnak mondjuk. Ebben az esetben a hálózati paradigma teljesen kézenfekvınek látszik, hiszen a konstrukció éppenséggel az individuális számítógépek össze-kötését, hálózatokba való kapcsolását célozza. A hálózatok építésének metodológiája plurális: a kapcsolatok lehetıségét biztosító eszközök és programok használata mellett a kapcsolatok realizálására alig van elıírás. Nincs univerzális struktúra, nincs univerzális mőködésmód. A hálózat új csomópontok és kapcsolatok hozzáadásával, illetve korábbiak átépülésével, átalakulásával folyamatosan készül, de sohasem készül el. Komponensei, kapcsolatai és szerkezete nem eleve adottak, hanem szabadon alakulnak. Az Internet technikai hálózatának elemzése fel tudja tárni a hálózat struktúráját, fontos jellegzetességeit és fejlı-déstörvényeit is. Megmutatható például, hogy az Internet technikai rendszere skálafüggetlen hálózat, meghatározható a hálózatra jellemzı fokszámeloszlás, fürtösödés, a szomszédos csomópontok fokszámai közötti korrelációk, a hálózat növekedésének törvényszerőségei, és más hasonló hálózatjellemzık. Az Internet technikai hálózata egyetlen


óriáskomponens, értelemszerően nincsenek különálló, az Internetre nem csatlakoztatott részrendszerei.

Nyilvánvalóan hálózat a Web (háló) is, azaz a honlapok közötti kapcsolatokat felépítı linkek rendszere. Szembetőnı például, hogy ebben a szerkezetben helyek helyett a helyzetek (hálózati nyelven szólva a köztesség, a közelség, a fürtösödés vagy a korrelációk) követésével tudjuk leírni az organizmust, vagy hogy a honlapokhoz kapcsolódó linkek száma (a Web-háló csomópontjainak fokszáma) igen nagy változatosságot mutathat. Sıt, azt is be lehet látni, hogy a háló, azaz az Internet linkstruktúrája is skálafüggetlen hálózat. Formálódását lényegében két alapelv alkalmazásával írhatjuk le: 1) a csomópontok és kapcsolatok száma folyamatosan nı, 2) a kapcsolatok kialakulásában érvényesül egy preferencia, azaz a több kapcsolattal rendelkezı csomópontok nagyobb valószínőséggel szereznek új kapcsolatokat (Albert – Barabási 2002, Barabási 2003). Figyelemre méltó, hogy noha a honlapokból felépülı hálózat és az Internet technikai hálózata sok szempontból hasonlóak ugyan (például mindkettı skálafüggetlen), de természetesen nem ugyanolyanok. Így például a háló hálózata irányított éleket tartalmaz (azaz egy honlap linkje egyirányú kapcsolatot létesít egy másik honlappal), a hálózat egymástól elválasztott tarto-mányokra esik szét, és így tovább.

Az Internet technikai hálózatára tehát ráépül egy másik hálózat, a Web, a háló, az összekapcsolt honlapok hálózata. Sıt, még további bonyodalmakat is észlelhetünk, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanezen a technikai- és honlaphálózaton kommunikáció is folyik, amelynek következtében közösségek hálózatainak létrejöttét is diagnosztizálhatjuk. Az efféle közösségi hálózatok némely szempontból hasonlóak lehetnek a tradicionális szociális hálózatokhoz (pl. beszélgetésen alapulnak), más szempontból azonban egészen eltérıek tılük (például olyan emberek beszélgetésén, akik nem szükségképpen látják is egymást). Sok olyan hálózat is van, amelyek létrehozásával kifejezetten arra törekszenek, hogy a szociális és internetes hálózatok egymást áthatva, összefonódva alkossanak valamiféle új közösségi hálózattípusokat (mint például az iwiw, vagy a Facebook).


3. A képek természete

A képek természetének feltárásában rendelkezésünkre állnak Vilém Flusser gondolatmenetei. (Flusser, 1990; 1993; 1997; Peternák, 1998; Vilém Flusser, 2001). Természetük legtömörebb jellemzését talán a következı néhány mondat nyújtja: "A kép jelentı felület ... Amikor azt mondom, 'jelentı', akkor egy olyan felületrıl beszélek, amely kód szerint rendezett szimbólumokat tartalmaz, és amely lehetıvé teszi a befogadónak, hogy döntést hozzon. És amikor azt mondom, 'felület', akkor pedig arra gondolok, hogy az információ, amit a kép tartalmaz, szétterül. Szinkron természető, de én, a megfejtı, a szinkronitást diakronitássá változtatom. A kép felületét megfejtı szem mozgását nevezhetnénk letapogatásnak, szkennelésnek. A szem sajátos utakat követ. Ezek némelyikét a kép készítıjének szándéka jelöli ki. De van a szemnek bizonyos autonómiája is, saját útját is kivetíti. Ez az oka annak, hogy az az üzenet, amelyet a kép tartalmaz, szükségszerően konnotatív. A képet minden egyes befogadó a maga módján értelmezheti ..." (Peternák, 1998, 77). A képek elıállításának és használatának emberi képessége a képzelıerı (képzelet, imagináció).

A képnek jelentéssel bíró felületként való meghatározása nagyon hasznos elgondolásnak tőnik. Egyrészt azért, mert határozottan összekapcsolja a lineárisan rendezett írott szöveget és a felületen "szétterülı" képet, s egyúttal rávilágít különbségeikre is. Ebbıl a nézıpontból úgy látszik, hogy az írott szövegek és a szétterülı képek is "szimbólumok" segítségével reprezentálnak kommunikatív tar-talmakat. Az alkalmazott szimbólumok jellege, elrendezésük módja, és értelmezésük törvényszerőségei különböznek ugyan, de az eltérı reprezentációs eljárások közös vonásokat is mutatnak. Így például mindkét esetben vannak rögzített konstrukciós szabályok, és az elıállításban valamint a használatban szükség van interpretációra, ráadásul, ha összevetjük a konstrukciók és az interpretációk eljárásait, az írás és a kép természete egyaránt érthetıbbé válik. Másrészt azért is hasznos Flusser meghatározása, mert a definícióban szereplı "felület"-en szétterülı információ elgondolása könnyen általánosítható,


és a hagyományos kétdimenziós képek mellett bevezethetı a sok-dimenziós felületen szétterülı információ jelölésére a sokdimenziós kép fogalma.

A kép megmutathatja és el is fedheti a valóságot. Lehet "igaz" és "hamis", az imagináció mellett a hallucináció is dolgozik. A képek megértésének és tartalmuk megítélésének folyamata – még egyszerő képek esetében is – komplex struktúrát mutat. A képet felderítı pásztázás (scanning vagy szkennelés) során "a tekintet az egyik elemet a másik után ragadja meg, idıbeli kapcsolatot létesít közöttük. Visszatérhet egy már látott képelemhez, és így az 'azelıtt'-bıl 'azután' lesz: a scanning által rekonstruált idı 'ugyanannak az örök visszatérése'. Ugyanakkor a tekintet jelentésteli kapcsolatokat is létesít a képelemek között. Mindig újra visszatérhet a kép egyik sajátos eleméhez, és ezáltal, a kép jelentésének hordozójává teheti. Így jelentéskomplexumok jönnek létre, amelyekben az egyik elem a másiknak ad jelentést, és viszont, a maga jelentését a másiktól nyeri: a scanning által rekonstruált tér a kölcsönös jelentések tere. A képnek ez a saját térideje nem más, mint a mágia világa, egy olyan világ, amelyben minden ismétlıdik és minden résztvesz egy jelentésteli kontextusban. Az ilyen világ szerkezetileg különbözik a történeti linearitástól, amelyben semmi sem ismétlıdik, és mindennek oka van és következményei lesznek ... A képek jelentése mágikus." (Flusser, 1990, 8-9.o.) Az írott szöveg olvasása természetesen más eljárásokat követ: a "mágikus körkörösség" helyett a "történeti linearitást" juttatja érvényre a szöveg megfejtése során.

3.1. Kép, írás, beszéd, fogalom A képek "olvasásának" komplexitása egyrészt maguknak a

képeknek a komplexitása, másrészt a szkennelést végzı személy nagyfokú értelmezési szabadsága következtében áll elı. Egy képhez viszonyítva az írott szöveg struktúrája és értelmezésének módja lényegesen egyszerőbb és kötöttebb. A kép szemantikailag sőrő (apró változása is jelentıséggel bír) és relatíve teljes (sok szimbolikus, azaz jelentésteli eleme van). (Horányi, 2001) Az írás rögzítheti az elhangzó


beszédet, de a képek nem beszédet reprezentálnak, hanem fennálló viszonyokat, tényeket, és helyzeteket. Így a képek "közelebb állnak" a valósághoz, mint az írás. A beszéd, írás és kép egymáshoz való kommunikációs viszonyait legegyszerőbben a következı – mondjuk egyszerősített materialista szemléletmódban készített – séma szerint képzelhetjük el:

tárgy ---- kép ---- írott szöveg ---- beszéd ---- fogalom

A séma elrendezése a valóság reprezentációjának absztrakciós fokozatait követi. (Az emberi reprezentáció történeti fejlıdése persze nem ezt a sematikus utat járta be.) A "tárgy" minden reprezentációja képes a "tárgyra" utalni, amennyiben a reprezentációnak megfelelı konstrukciós, illetve interpretációs szabályokat figyelembe vesszük. Mind a konstrukcióban, mind az interpretációban jelen van az ember szabadsága, ámbár az egyes reprezentációk esetében formája és mértéke eltérı lehet. A kép, mint a tárgy jelentıs érzéki gazdagsággal rendelkezı legkevésbé elvont reprezentációja (de azért elvont, hiszen pl. kisebb dimenziós térben dolgozik), még szükségképpen erısen emlékeztet a tárgyra. Ez a "hasonlóság" persze lehet szándékos, vagy szándékosan kihasznált, vagy csak jelzésszerő is, de szükségképpen jelen van, ha másban nem, akkor magában a percepciós folyamatban, hiszen a percepciós folyamat nyilvánvalóan számos hasonlóságot mutat tárgyak és képeik érzékelése során. Természetesen a kép utalhat az ábrázolttól jelentısen, sıt esetleg teljesen különbözı dolgokra, viszonyokra és tényállásokra, hiszen alkalmas interpretációval szinte "minden elérhetı", de konstrukciójának és befogadásának szabályai akkor is közvetlen kapcsolatot tartanak az ábrázolt "tárggyal", és az interpretációnak figyelembe kell vennie ezt a kapcsolatot is. Ezt az összefüggést kifejezhetjük úgy is, hogy a kép a valóság analóg ábrázolási módja. (Sartre, 1997) (Tévedés ne essék, ez igaz a digitálisan rögzített képek esetében is, hiszen itt a valóság és a képek viszonyáról beszélünk, és nem a képek és a technikai képek viszonyáról.) Az írás olyannyira redukált jelekkel és redukált formában (a térbeli megjelenítés dimenzióját tkp. tovább csökkentve) reprezentálja a valóságot, amelyik már nem ıriz meg semmiféle hasonlóságot az ábrázolttal, és az írott


szöveg csakis az interpretáció segítségével kapcsolódik az ábrázolt "tárgyhoz". Ezzel együtt az írás is érzéki formában reprezentálja a hivatkozott tényállásokat, sıt, térbeliségénél fogva némi képi jelleget is hordoz. De mivel az írás már nem az ábrázolt "tárgy" tulajdonságait használja fel a reprezentációhoz, hanem saját jelkészletet vesz igénybe, az írás a valóságnak nem analóg, hanem digitalizált ábrázolási módja. A beszéd – egészen kivételes esetektıl eltekintve – már végképp nem emlékeztet a reprezentált "tárgyra". Nem csupán a "tárgy" tulajdon-ságainak használata tőnik el, s válik ebben az értelemben digitálissá az ábrázolás, hanem az ábrázolás térbeli kiterjedése is. A beszéd absztrakciós lépését úgy is jellemezhetjük, hogy a beszédben a (négydimenziós téridı) újabb dimenziójának a használatáról mondunk le, és már csupán az idıhöz ragaszkodunk a reprezentációs jelek használata során. A fogalmi reprezentáció, mint a reprezentáció elérhetı legabsztraktabb foka, az elvonatkoztatást végül odáig viszi, hogy nem csupán a "tárgy" tulajdonságaitól, de még a létezésére utaló – s a tárgy téridejét értelmezhetıvé tevı – más létezıkhöz kapcsolódó relációitól is eltekint. A tárgy fogalma így teljesen elszakadhat a "tárgy"-tól, az interpretáció teljesen szabaddá válik, olyan mértékben szabaddá, hogy a tárgy reprezentációja helyett akár magára a "tárgy"-ra irányulhat, s a tárgy helyébe a tárgy fogalma léphet, valahogyan úgy, ahogyan például Platón filozófiájában megfigyelhetjük. A reprezentációk dimenziójának fokozatos redukciója az interpretációra újabb és újabb terheket rak, egyúttal azonban lehetıségekhez is juttatja. A képek, az írott és elhangzó szövegek interpretációi a hermeneutika különféle változatait képviselik. A fogalmi reprezentáció interpretációs praxisa pedig maga a gondolkodás.

Amennyiben a fenti sémát most a másik végérıl elindulva – mondjuk egyszerősített fenomenológiai szellemben – tekintjük át és szemügyre vesszük a fogalmaktól a "dolgokhoz visszavezetı" utat (természetesen ez se felel meg a történeti fejlıdés menetének), akkor a beszéd, írás és kép viszonyának további jellemzéséhez jutunk. Ebben a szemléletmódban a beszéd, az írás és a kép a fogalmak olyan tudati reprezentációi, amelyeknek feltételezhetıek materializált


változatai is. A tudati reprezentáció szerkezetének feltárása során kitőnik, hogy a beszéd a fogalmi gondolkodáshoz olyannyira közel álló reprezentációnak mutatkozik, hogy a gondolkodás tekinthetı akár valamiféle belsı beszédnek is; továbbá, hogy fogalmaink és szavaink kölcsönösen jól megfeleltethetıek egymásnak. A gondoltakat és mondottakat általában közvetlenül azonosíthatjuk, tulajdonképpen ez teszi lehetıvé még a hazugságot is. A leíró jellegő mentális ábrázolás már némileg eltávolít a "fogalomtól", hiszen a leírás nem vonatkozhat önmagára, hanem csak valami másra, így a leírásokban és materializált változataikban, az írott szövegekben is határozott formát ölt az intencionalitás. Ennek során jól megkülönböztethetıvé válik az írás és az írás tartalma. Az írás már önállóvá vált tudati reprezentáció. A mentális képek segítségével kialakított tudati repre-zentációknak a "fogalmaktól" való eltérése olyan mértékő, hogy már hiába is próbálkoznánk a megfogalmazásukkal vagy leírásukkal, ellenben képesek vagyunk szemlélni ıket. A mentális képek ennek ellenére nem tisztán vizuális természetőek, hanem az összes érzékszervet foglalkoztatják, (Mitchell, 1997) az intencionalitás sajátos mőködése révén érzéki telitettséget szereznek. A mentális képek és materializált változataik "leválnak a fogalmakról" és önálló "életre kelnek", nem a fogalmakhoz kapcsolódóan, hanem saját használatuk során szereznek jelentést és így külön értelmezésre szorulnak. (Lehmann, 2000; Nyíri, 2000) A "fogalom"-tól való teljes eltávolodásban a reprezentáció "tárgyiasult" változatait találjuk, amelyekben az intencionalitás teljes értékő "valóság" létrehozására tör, és így már le is szakad a "fogalomról". A szabaddá vált intencionalitás a tárgy helyett akár magára a fogalomra is irányulhat, s valamiféle sajátos "fenomenológiai redukció" segítségével ismét Platón birodalmában köthetünk ki. A beszéd, az írás és a képek esetében az intencionalitás eltérı változataival találkozhatunk, a "tárgyakkal" kapcsolatos intencionális praxis pedig maga a cselekvés.

A kommunikációs médiumok viszonyainak sémáján nyilvánvalóan érvényesülni látszik a következı egyszerő összefüggés: ahogyan csökken a tárgy és reprezentációja között a hasonlóság, valamint a reprezentáció


dimenziószáma, úgy nı az interpretáció szerepe. Továbbá: ahogyan csökken a fogalomnak és reprezentációjának az egybeesése, úgy nı az intencionalitás szerepe.

A képet, írást és beszédet eddig a valóság, illetve a fogalmak különféle reprezentációiként jellemeztünk. Tapasztalatainkból is tudjuk, és a fentieknek sem mond ellent, hogy mindhárom kommunikációs médium alkalmassá tehetı világunk teljes körő reprezentációjára. Az ilyen reprezentációk egyaránt lehetségesek, de nem egyenértékőek, és a kommunikáció történeti alakulásában a kommunikáció képeken, beszéden és íráson alapuló változatainak versengését is megfigyelhetjük. Egyes vallási rendszerekben például a beszéd mellett a képek hangsúlyos alkalmazását, másokban a képi ábrázolás tilalmát és az írott szöveg uralmát részesítették elınyben. Flusser szerint a lineáris írásra való áttérés egyúttal a képek mágikus uralmától való (átmeneti) meg-szabadulást is lehetıvé tette, és az írás ókori terjedése a mágikus világállapotnak a történelmi folyamattal való felváltását is segítette. Mindazonáltal a kommunikáció történeti fejlıdésében nem csak az eltérı médiumok közötti különbségek és vetélkedés, hanem a hasonlóságok és az együttmőködés is szerepet játszik. A médiumok közötti különbségek és hasonlóságok, valamint vetélkedésük és együttmőködésük értelmezése még további elemzést igényel. Az már elsı látásra is kitőnik, hogy a beszéd, az írás, és a képek sokszor egymással ellentétes tulajdonságokat hordoznak. Ezekre figyelve megkísérelhetjük, hogy az ellentétek együttlétezését leíró dialektika segítségével a médiumok összetettségét és történeti fejlıdésük folyamatát is értelmezzük.

A beszéd, az írás, és a képek további jellemzésével próbálkozunk, és azt szeretnénk megmutatni, hogy a képek egyesítik magukban a beszéd és írás több meghatározó vonását.

A beszéd mindig konkrét kommunikációs szituációhoz kötött, az írás rendszerint több szituáció között közvetít, s így a konkrét szituációtól függetlenedı kommunikációs forma. A kommunikációban szereplı képek elıállítása és értelmezése lehet részben szituációfüggı is (tipikus példaként gondoljunk a kommunikációs arcjátékra, vagy a közlekedési


táblák piktogramjaira), és ugyanakkor az íráshoz hasonlóan szituáció-független is (tipikusan pl. a mővészi képek esetében). Valójában azonban egyik tulajdonság se jellemzi elég találóan a képeket. Képekkel kapcsolatban talán jobb volna szituációteremtésrıl beszélni, amelyben a függés és függetlenség egyaránt megjelenik. A kép szituációteremtı ereje érvényesül egyrészt a képen ábrázolt részletek vonatkozásában, hiszen csakis kölcsönös egymásra vonatkoztatásukkal jön létre maga a kép a képalkotás folyamatában. Ebben a folyamatban az egyes képelemek függetlenek és összefüggıek is, folyamatosan a többi képelem szituációját képezik, és természetes módon hozzájárulnak létezéséhez és értelmezéséhez. A kép szituációteremtı ereje másrészt érvényesül a kép és nézıje kapcsolatában is. A kép képként csak úgy tud funkcionálni, ha valaki képként tekint rá, de a kép létezése kiváltja a kép szemlélését, vagyis aktív szituációteremtı erıvel bír, "megragadja" az embert, "belevonja" a szituációba, végeredményben létrehozza saját nézıjét. A nézı szerepe lehet ugyan aktív ("beleláthat" egy képet természetes alakzatokba, mint például Borges szerint a kínaiak a Hold rajzolataiba a holdbéli nyulat), de ilyen esetekben sem csak a nézı az aktív, hanem maga a kép is az. Az írás nem tudja könnyedén létrehozni olvasóját, ehhez hosszadalmas tanulmányokra és komoly erıfeszítésre van szükség, a beszédrıl nem is beszélve.

A beszéd a pillanathoz kötött, az írás rögzített, "örökélető" képzıdmény. A kép egy pillanatot rögzít és tesz örökéletővé. Az írás lehet rögzített beszéd, a kép lehet egy pillanatba összesőrített leírás. Az írást a felolvasás ismét élı beszéddé teszi, a képet a róla szóló szövegben kibomló leírás szétteríti a térben és az idıben, pontosabban az egydimenziós térben.

A beszéd csapongó, ugráló, ismétlésekkel tarkított, meglehetısen komplikált szerkezetet mutat, de az írás lineárisan rendezett, egyszerő szerkezet. A kép körkörös szerkezető, mondja Flusser, amit feltér-képezésének módjából is tudhatunk, hiszen ennek során csapongó, ugráló, ismétlésekkel tarkított, meglehetısen komplikált mozgásokat végez tekintetünk. A kép szerkezete ilyen módon hasonlatos a beszédéhez, de stabilitásuk eltérı, hiszen a beszédnek nincs, a


képnek viszont kifejezetten van stabil szerkezete. A stabil, rendezett jelleg a kép szerkezetét az íráséhoz közelíti. A kép szerkezete ilyenformán egyaránt tartalmazza a beszéd és az írás szerkezetének tulajdonságait s önálló egységként: képi szerkezetként azonosítható. A beszédnek és az írásnak is vannak elemei, de nincsenek jól különválasztható szintjei, a képeknek elemei és egymásra épülı szintjei is vannak. Könnyő elképzelnünk és elıállítanunk a kép képének a képét, de a beszéd és az írás esetében egy ilyen feladattal már komolyan bajba kerülnénk.

A beszéd minden változatában eredeti, az írás mindig másolat: a beszélt szövegé, más írásoké, gondolatoké, egy képé, vagy akár az egész világkép mása. (Éppen ezért lehetetlen a szóbeliségben, és lehetséges az írásbeliségben az eredetiség vizsgálata, ugyanis ha minden változat eredeti, nincs értelme a nem-eredetiségnek.) A kép eredeti is és nem is az. A kép eredetiségét, egyszeri és egyedi jellegét nehéz volna kétségbe vonni, ugyanakkor nyilvánvalóan mindig valaminek a képe, nyilvánvalóan nem azonos azzal, aminek a képe, hanem annak mása, képmása. A kép tehát – kép jellegébıl adódóan – egyszerre eredeti és másolat is. De lehet-e azonos az eredeti a másolattal? Lehet-e valami önmaga képe? Igen, ez lehetséges. Sıt, valójában minden kép ilyen. Minden kép úgy is felfogható, hogy önmagával való azonossága önmagának végtelen számú másolataiból áll. Ontológiai nyelven ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a képeknek önálló identitásuk van. A képek a lét olyan "végsı egységei" amelyek magukba zártan egzisztálnak – hasonlatosak Leibniz monászaihoz. A képek emiatt tőnnek "szemantikailag sőrőnek", vagy egyszerően szólva végtelen gazdagságú objektumoknak. Ontológiai kitüntetettségük miatt alkalmas eszközei lehetnek például akár a gondolkodás képel-méletének (Nyíri, 2000), akár másféle világképépítı törekvéseknek.

Ahogyan Flusser mondja: a képek jelentése mágikus, azaz jelentéskomplexumok konstrukciójával épül ki a kölcsönös jelentések tere, amelybıl egyetlen részlet se tudja kivonni magát, és amelyhez minden részlet hozzájárul. A jelentés részben a képhez tartozik, de részben nem, hanem a képet tanulmányozó személy saját értelmezése.


A beszédtıl és az írástól eltérıen a képek értelmezése így mindig egyéni, és tág teret enged az egyéni interpretációknak.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a kép számos vonatkozásban egyesíti a beszéd és az írás gyakran ellentétes tulajdonságait, s képes azokat önálló egységként is megjeleníteni. Ezekben a viszonylatokban a képekre úgy is gondolhatunk, mint a beszédet és írást eredendıen tartalmazó, vagy, mint azokat egy fejlıdési folyamatban meghaladó kommunikációs médiumra. E kétféle lehetıség megvalósulása a képek elıállításának és értelmezésének történeti folyamata.

3.2. A képek a kommunikáció történetében Kétségtelennek látszik, hogy képeket már jóval az írás megjelenése

elıtt is használtak reprezentációs célokra, sıt, tekintetbe véve a mentális képek kognitív jelentıségét, az emberi arcjáték és mozgás kommunikációs szerepét, vagy akár a fennmaradt ısi barlangrajzokat, az a benyomásunk támadhat, hogy a képek használata talán egyidıs az emberiséggel. Boehm a kép hermeneutikai elemzése révén arra a megállapításra jut, hogy "a képiség korábbi eredető, mint a jel és jelzett, külsı és belsı, érzék és fogalom, valamint forma és tartalom közötti metafizikus megkülönböztetés" (Boehm, 1993, 92. o), valamint, hogy a kép valójában "a metafizikus fogalmiság elé nyúlik vissza". (Boehm, 1993, 94. o.) A képben a lét és jelenség szétválaszthatatlan, ezek permanens átmenete az, "amely mindent, ami a képben 'létezik', jelenséggé változtat ... A kép se nem dolog, se nem nyelvi értelemben vett mondat, vagy szó – annál inkább tekinthetı egy olyan megjelenítési folyamatnak, amelyben a lét momentumai mindig is jelenségként tőnnek fel ... a lét egy sajátos ábrázolásával van dolgunk, de ez a nyelv 'van'-kijelentésétıl eltérıen nem nyelvi módon szervezıdik." (Boehm, 1993, 93. o.) A nyelv ellenben "az alanyi létet és a predikatív megjelenési formát ... szét tudja választani és össze tudja kapcsolni" (Boehm, 1993, 92. o.), a nyelv ilyenformán tud beszélni, de a kép "egy néma, ill. hallgatag nyelvet képvisel, de nem azért, mert nem talál szavakat, hanem mert abban logikájának tökéletessége rejlik". (Boehm, 1993, 98. o.) A kép és a nyelv eme ontológiai különbségeik


mellett bizonyos szerkezeti hasonlóságot is mutatnak, így például sajátos "határvonalak" (szünetek, üres helyek, felületek találkozása, stb.) tagolják mindkettıt. Ez a hasonlóság segítséget jelent a képek interpretációjában, hiszen a kép maga nem beszél ugyan, de egy interpretációs folyamatban meg lehet "szólaltatni".

Ésszerő lehetıségnek látszik tehát a képek ısidıktıl való kommunikációs használatáról beszélni. Anélkül, hogy részletesen megvizsgálnánk, vajon miért és miként társult a képek használata mellé a nyelvhasználat, annyit az eddig elmondottak alapján talán megkockáztathatunk, hogy ez esetleg a képek – Flusser által hang-súlyozott – mágikus jellegével is összefüggésbe hozható folyamat. A mágikus világkép ontológiája ugyanis nagyon hasonló a képek ontológiájához. A kép esetében a lét és jelenség elválaszthatatlansága a kép ontológiai alapszerkezete; a lét és jelenség "permanens átmenete" mindent, ami a képben létezik, jelenséggé változtat. A mágikus világkép esetében a lehetséges és a tényleges valóság elválaszthatatlansága a világkép ontológiai alapja; a lehetséges és tényleges valóság "permanens átmenete", mindent, ami a mágikus világképben létezik, valóságosnak ismer el. Mindkét folyamatban eltőnı jellegő a lehetıségek és a (látható és nyilvánvaló) valóság különbsége, azaz valóság és virtualitás összemosódnak. A képek a valóságot analóg módon ábrázolják. Talán azt is mondhatnánk, hogy a kép a mágikus tudat tipikus prekommunikációs médiuma.

A képek – a mágikus gondolkodás igényeivel összhangban – kitőnı eszközei az "állításoknak", de nem, vagy alig rendelkeznek a "kritika" kifejezésének lehetıségével. Az ısi képhasználat inkább megjelenít, mint elfed. A mágikus világkép hiányosságaival konfrontálódó ember azonban szükségképpen arra törekedett, hogy a lét és jelenség, a szükségszerő és esetleges, a valóságos és lehetséges közötti kapcsolatokat "kritikusan" vizsgálja, elválassza, és ismét kapcsolatba hozza. Ennek a tevékenységnek az adekvát kommunikációs médiuma azonban már nem a kép, hanem a nyelv, amelyben, ahogy Boehm mondja: az alanyi létet és a predikatív megjelenési formát szét lehet választani és össze lehet kapcsolni. A nyelvet – a képektıl eltérı – ontológiai


szerkezete teszi alkalmassá erre: a nyelvhasználatban világosan megkülönböztethetı a valóságos dolog és a dologra utaló nyelvi jel. A valóság és a valóság nyelvi ábrázolása közötti átmenet nem folyamatos és nem folytonos. A beszélt és írott nyelv a valóságot bizonyos értelemben digitális módon ábrázolja. Mindezek alapján ésszerőnek látszik az emberi ıstörténetben a képek és a beszéd kommunikációs médiumainak olyanféle együttes jelenlétét feltételezni, amelyben a (kezdetben fıként mentális) képek "használata" dominál s a beszéd csak a képek "töredezettségének" és "tökéletlenségének" a tünete.

A tulajdonképpeni kommunikáció kialakulása a kommunikációs "uralmi viszonyok" megváltozásával, azaz a nyelvhasználat képhasználat feletti dominanciájával valószínőleg a mágikus világképrıl a mitologikus világképre való áttéréssel párhuzamosan alakult ki, hiszen a mítoszok világképe éppen abban tér el a mágikus világképtıl, hogy a világkép egészétıl különvált egységekként tartalmaz olyan egymással szorosabban összetartozó elemeket (pl. technológiai ismereteket), amelyeknek valóságossága (a mindennapi praxis által) igazolhatóan meghaladja a világkép egyéb részeinek valóságosságát. A világ különféle természető részekre szakadozása a természetadta közösségek felbomlásával is jár, és ennek tudatosodása, valamint a közösségek szándékos rekon-strukciójának igénye szükségképpen vezet a kommunikáció aktív, közösségépítı alkalmazásához. Ez az igény a nyelvhasználat segítségével jól kielégíthetı, a (saját) nyelv használata és fejlesztése a közösségek önazonosságának fontos dimenzióját jelenthette. A képhasználat (s a mágikus világkép immár korlátok közé szorított érvényessége) ter-mészetesen továbbra is fontos marad – csak arról van szó, hogy a segítségével végbevihetı kommunikáció társadalmi szerepe és jelentısége megváltozik a nyelvi kommunikáció elıtérbe kerülése miatt.

Fentebb megpróbáltuk felhívni a figyelmet a képeknek a beszéddel és az írással is közös tulajdonságaira. Ezek létezését azzal magyar-ázhatjuk, hogy a beszédet és az írást is a képek használatából kifejlıdı kommunikációs médiumként azonosítjuk. A primitív társadalmak elvárásainak megfelelve, a prekommunikációs médium (a kép)


használata differenciálódott és a képek "töredezettsége" és "tökélet-lensége" a beszéd megjelenésével járt, pontosabban a beszéd maga a töredezett és tökéletlen képhasználat. De a képekben benne van a beszéd és az írás lehetısége is. Jóval a beszéd után az írás is, mint egy további önálló kommunikációs médium, "leválik" a képrıl. Az írás kialakulási folyamatában a képhasználat sajátos mőködésmódját figyelhetjük meg, de kibontakozásához nyilvánvalóan nagyban hozzájárult a beszéd rögzítésének igénye és lehetısége is. Az írás "feltalálása" így egyfajta "képrögzítési" technikát eredményezett: a töredezett és tökéletlen képek rögzítésének technikáját. Kétféle értelemben is: egyrészt a beszéd által szolgáltatott termékek jellege miatt, másrészt az írásjelek és az írás módja miatt, hiszen az absztrakt képi szimbólumokból kialakított írásjelek révén létrehozott, lineáris rendbe "tördelt" írás is erre vezetett. Ugyanakkor az írott szöveg továbbra is megırizte a beszélt nyelvnek a képi ábrázolással szembeni kommunikációs elınyeit, és további tényezıkkel (pl. stabilitás, kontextusfüggetlenség, stb.) járult hozzá a kommunikáció nyelvi formáinak térhódításához.

Az írásbeliség körülményei között lehetıvé válik a világkép és a közösségek differenciáltságának és összetettségének a kifejezése és kultivációja. A mitikus korban kibontakozó differenciálódás az írás és a fogalmi gondolkodás révén rögzül. A filozófiának a mítoszoktól való elválása, a tudományos igényő gondolkodás, majd a tudományos diszciplínák kialakulása és fennmaradása az írás használata nélkül elképzelhetetlen. Nyilvánvaló, hogy az írás a tudományos világképre hagyatkozó korok meghatározó kommunikációs médiuma. Ezzel a fejleménnyel a képek szerepe természetesen továbbra sem szőnik meg. Továbbra is a korábbiakhoz hasonló szerepet töltenek be: a világ, valamint a különféle természető létezık egységbe fogott, komplex és önmagában is megálló megjelenítését szolgálják. A posztmodern szemléletmód a kommunikációs médiumok használata szempontjából is radikális változást sugall. A lineáris írás dominanciáját elutasítva, a "minden egész eltörött" élményének a hatására, egy új világfelfogás kialakítása és egy újfajta közösség építése feladataival szembesülve,


ismét a képek kommunikációs használatát kezdik elınyben részesíteni. A jelenkori kommunikációs médiumváltást sokan diagnosztizálták és sokféleképpen értelmezték. Népszerő témává vált a Gutenberg-galaxis végérıl értekezni. (McLuhan 2001; Eco 1996) Ong a telefon, a rádió, és egyéb elektronikus technikák hatására kialakuló másodlagos szóbeliségrıl beszél (Ong 1982), de a televízió (McLuhan 1976) és az Internet kommunikációs hatása valójában inkább a képek felé való elmozdulást támogatja. A posztmodern értékrendbe jól beleillik a képek kommunikációs használata, mivel a legfontosabb posztmodern értékek (pluralitás, virtualitás, individualitás) a képek használata során is realizálódnak. A posztmodern korszak által használt képek azonban már nem pusztán mentális képek, hanem különféle technikai képek. Az írás lehetıvé tette a töredezett és tökéletlen képek rögzítését, a technikai eszközök által rögzített képek azonban megközelítik a mentális képek tökéletességét. A kommunikációs médiumok "rövidített történetét" tehát a prekommunikációs mentális képektıl a mai technikai képekig vezetı fejlıdési folyamatként is elképzelhetjük.

A képek, a beszéd és az írás kommunikációs szerepének változásait a következı táblázatban próbáltuk meg szemléletesen összefoglalni.

Kommunikációs médiumok jelenléte

az egyes kultúrtörténeti korszakokban

Kommunikációs médium vs. világkép

kép beszéd írás

Mágikus tipikus jelen van Nincs

mitologikus jelen van tipikus jelen van

tudományos/filozófiai jelen van jelen van tipikus

posztmodern tipikus jelen van jelen van


3.3. A beszéd és az írás, mint a képi reprezentáció korlátainak meghaladása A képek természete, ontológiai státusza és a kommunikáció

története egyaránt arra utalnak, hogy a külsı képeknek a belsı képekbıl való létrehozása egy olyan emberi törekvés, amelyik a megismerés korlátainak folytonos meghaladására vezet. A korábban elıadott gondolatmenetek segítségével ezt a folyamatot a következı módon képzelhetjük el: a mentális képek kezdeti reprezentációjának kommunikációs korlátait a beszéd használatával elérhetı, a képek szabad reprezentációjára építı stratégia képest volt leküzdeni. Mindazonáltal a beszéd segítségével elıállítható „képi tartalmak” számos, a beszédhasználat következtében elıálló korlátba ütköznek, mindenekelıtt a stabilitás és rögzítettség nyilvánvaló hiánya és lehetetlensége következtében. A szóbeliségre jellemzı korlátok meghaladása az írás használatával veszi kezdetét. Ezzel a lépéssel ismét egy kötött stratégia válik meghatározóvá, persze immár a beszéd szabad stratégiájával együttmőködésben, azaz mindenekelıtt a beszéd által elıállított képi tartalmak reprezentációjának szolgálatában, de némileg emlékeztetve a képi eredetre is. Az írott szöveg kialakuló korlátai, elsısorban a gondolkodást és a képzelet mőködését fékezı megkötések következményei, egy új reprezentáció létrehozását támogatták. Ezáltal a beszéddel rokon külsı képek kerültek abba a helyzetbe, hogy az írásbeliség korlátainak leküzdésében szerepet játszhassanak. A külsı képek használatával sikeresen feloldhatók az írásbeliség említett korlátai. Napjainkban így a beszéd, az írás és a külsı képek együttes használata és fejlıdésük kölcsönössége elérhetıvé teszi a belsı képek tökéletesnél tökéletesebb reprezentációit.

4. A képek és a képhasználat logikája

Képek és gondolkodás viszonyának vizsgálatában célszerő meg-különböztetni a képek használatának eljárásait s ezek szabályszerőségeit, valamint a képek saját logikáját s ennek a törvényszerőségeit.


A képek reprezentációs (kognitív vagy kommunikatív) használata akár jelentıs hasonlóságot is mutathat más reprezentációs rendszerek (az írás vagy a beszéd) használatával. Többé-kevéssé rögzített szabályokat követve képekkel is állításokat tudunk tenni, s mások állításait értelmezni. A képek használatuknak ebben a formájában lényegében ugyanolyan „dolgok”, vagy „jelek” mint a betők, vagy a hangok, s nagyjából ekként használhatók is. Vegyük észre, hogy egy bető, vagy egy írott szöveg egyúttal egy sajátos (sajátos módon szerkesztett és standardizált) kép is. Mindazonáltal ez a képek használatának ama technikai módja, amelyben tulajdonképpeni természetük alig mutatkozik meg, alkal-masint tudatosan eliminálásra kerül. Egy „kívülrıl” rájuk kényszerített logika rendjébe illeszkednek bele.

Lényegesebb és érdekesebb a képek természetét hívebben tükrözı, a képek szervezıdésének saját logikáját követı mechanizmusokat felfedezni s használatba venni. Flusser és Boehm fenti elemzései alapján a képek egy komplex, egyedi, a létrehozó, illetve a befogadó személyiségétıl és körülményeitıl egyaránt függı, de mégis bizonyos szabályszerőségeket mutató logikát hordoznak. Szervezıdésük módját mondhatjuk talán vizuális logikának is, amelynek meghatározott szabályai vannak (felismerjük például az Esher-, vagy az F. Farkas Tamás-féle lehetetlen alakzatokat, érzékeljük Vasarely tereket létesítı formáit, stb.), noha e szabályokat nem könnyő szóvá tenni. A képi logika verbális „kifejezhetetlensége” egy tırıl fakad a kép tartalmának „kifejezhetetlenségével”. Talán érdemes egy – akár a végtelenbe nyúló – párbeszédként felfogni a kép és a képet elemzı személy viszonyát. A kép „fáradhatatlan” és kimeríthetetlen: ismét és ismét mond valamit. Ezzel függ össze az is, hogy a kép csakis állíthat, de nem tagadhat valamit (képpel persze lehet tagadni is, hiszen akkor nem a saját logikája mőködik). Következtetési formája nem indukción vagy dedukción alapul, hanem az intuíción: állításai nyomán belátásokhoz és meglátásokhoz jutunk. További lehetıségeket hordoz a mozgókép, a váltakozó képeken alapuló intuíciók, asszociációk, stb. lehetıségeit.

A kép alkotóelemeinek meglehetısen sajátos rendszere, olyan rendszer, amely sokkal inkább tekinthetı – a fentiekben jellemzett –


hálózatnak. A képet alkotó komponenseket a szkennelı csapongó tekintete kapcsolja össze s állítja elı „mágikus módon” a csomó-pontokból s a közöttük létesített kapcsolatokból felépített egyedi és megismételhetetlen, de számos szempontból mégis reprodukálható élményt.

Természetesnek tőnik, hogy a képek logikája mellett beszélhetünk a logika képeirıl is. A logika történetében nagy hagyománya van a logikai relációk és a közöttük lévı összefüggések képi ábrázolásának, s e képek elemzésének. Noha ezek általában meglehetısen egyszerő vonalas diagramok, kiterjedt használatuk arra utal, hogy a fogalmi gondolkodás bizonyos formái szorosan kötıdnek belsı (és esetenként külsı) képeken való tájékozódáshoz.

Az írott szöveg és a kép közötti sajátos átmeneti formát képvisel a „hipertext”. Az ilyen szövegek nem lineárisan rendezettek, hanem a szöveget létrehozók szándékait követı bonyolult struktúrát mutatnak. Szolidabb változataik a szépirodalomból ismert képversek vagy a tudományos szövegek irodalmi hivatkozási rendszerei. A „hipertext” tipikus szervezési módja a szövegben elhelyezett – a szöveg elkülönülı vagy nem a sorban következı részére való – utalások rendszerébıl áll. Az utalásrendszer a szerzı szándékait reprezentálja ugyan, de a szerkezet felderítése során az olvasó/nézı szándékai is szerepet kapnak. A szöveg az olvasási/bejárási útvonaltól függıen szándékosan vagy esetlegesen sokértelmővé válik. Ugyanaz az olvasó különféle alkalmakkor vagy különbözı olvasók más olvasási rendet követhetnek, a folyamatban kihagyások, ugrások, visszatérések is természetes módon elıfordulhatnak, éppen úgy, ahogyan a képeket pásztázó tekintet felderíti a képet. A hipertext szerkezete a képekhez hasonlóan a „mágikus körkörösség” fogalmával jellemezhetı. A „hipertext” tehát szerkezetét tekintve kép, „anyagát” tekintve pedig szöveg. Írott szöveg-kép. Olyan kép, amelyik nagyon elvont szimbólumokkal ábrázolja tárgyát, illetve olyan szöveg, amelyik nagyon komplex rendben van kifejtve. A „hipertext” nem egydimenziós és nem is kétdimenziós felület, hanem általában e két érték közötti törtdimenziós fraktál. Dimenziószáma a szerkezetét kifeszítı absztrakt geometriai objektum


jellegétıl függ, és pontosan jellemezhetı a fraktál dimenziójával. A „hipertextek” eleget tesznek a képekre vonatkozó Flusser-féle kritériumnak: (törtdimenziós) jelentı felületek.

A „hipertext” kibıvítésére is vannak törekvések „hipermédia” vagy „kibertext” néven. A „hipermédia” a szöveg helyett vagy mellett más médiumokat is hasznosít egy hasonló struktúrában. Általában ilyen stratégiát követnek a fejlett számítógépes játékok felépítése során. A „kibertext”-nek nevezett „ergodikus irodalom” (Hayles 1999) túlmutat a „hipertext” lehetıségein, fıként abban a vonatkozásban, hogy a kibernetika több eljárásának (szövegek aktív ide-oda helyezése, visszacsatolások, a szövegrészek közötti nem-lineáris kölcsönhatások, stb.) a használatát is javasolja szövegstruktúrák elıállítására. Az efféle próbálkozások (amint erre például az ergodikus elnevezés is utal) a mővészet és tudomány szemléletmódjainak különféle kombinációival kísérleteznek.

A „hipertext”-alkotások értelmezésére általában a posztmodern szemléletmódot követı elemzéseknek van a legnagyobb esélye. Efféle elemzések végtelen változatosságban állnak az érdeklıdı olvasók rendelkezésére az Interneten.

Az Internet legjellegzetesebb struktúrái, a honlapok maguk is „hipertext”, „hipermédia” vagy „kibertext” jellegőek. Emlékeztetnénk rá, hogy a honlapszerkesztés nyelvét is „HyperText Markup Language”nek, (rövidítve „html”-nek) hívják, és erre a célra is van kitalálva: a honlapok egyes részeit, illetve különféle honlapokat lehet vele összekapcsolni egy bonyolult szerkezető alkotássá. Egy honlap linkstruktúrája megfeleltethetı egy „hipertext”-szerkezetnek. Több összekapcsolódó honlap, illetve az Internetet benépesítı világmérető honlaprendszer ugyancsak hasonló szerkezettel írható le. Mivel a hipertext- szerkezetet képként jellemeztük, a honlapok, illetve honlapok tetszılegesen kiterjedt rendszerei ugyancsak képnek tekinthetık. Ezek a képek is jelentéssel rendelkezı felületek, az információ szétterül az egész felületen, a felület dimenziója ismert struktúra esetén pontosan megállapítható, s a linkstruktúra absztrakt geometriai objektumának, a linkek fraktáljának fraktáldimenziójával mérhetı. A fraktáldimenzió


a szerkezet strukturális bonyolultságának egzakt mérıszáma. Mindezek nyomán az Internet egészére úgy is gondolhatunk, mint valami rendkívül komplex felületen szétterülı információ alkotta hatalmas képre. Ebbıl az adottságából részben eredeztethetı az Intenet-függés jelensége is: a kép fogva tart, nem vagyunk képesek az egészet sem átlátni, sem felhagyni a felderítésével.

5. Összegzés

A hálózatok és a képek természetének vizsgálata nyomán arra következtethetünk, hogy az elterjedt nézetekkel szemben a „részek” beható analízisei mellett lehetséges, sıt szokásos manapság is az „egész” konstrukcióival foglalatoskodni, amely tevékenység tipikus változataiban nem hagyományos fogalmi rendszerek, hanem képek elıállítása révén, illetve a képek logikáját követı szervezıdési eljárások követésével folyik. A képi szervezıdéső, hálózatba kapcsolódó fogalmi struktúrák nem feltétlenül képi formában léteznek és hatnak, mivel természetesen kifejezhetık beszéd, írás, vagy hipertext igénybe vételével is. Azt tapasztaljuk, hogy ennek során nem valamiféle elıre meghatározott modernista fogalmi rendszerek építése, hanem végtelenül kiterjedt, esetleges, posztmodern fogalmi hálók szövögetése folyik. Ez a hálóépítés akár végtelen sokáig folyhat s a „mágikus körkörösség” vonásait mutathatja.

Vegyük észre, hogy a huszadik század második felében népszerővé váló posztmodern álláspont eljárása éppen ilyen. Képviselıi nagy meta-narratívák helyett efféle, hálózatba kapcsolt ismeretrend-szereket építgetnek. Az ilyen módon elérhetı „egészek” persze mindig töredékesek, töredezettek és befejezetlenek lesznek és maradnak, de folyamatosan épülhetnek, és feltétlenül igényt tarthatnak az individuális univerzalitásra. A valóság és lehetıség közötti határok elmosódnak minden létezı virtualizálódik és pluralizálódik. Ez egy olyan „egész”, amelyik nem egyetlen, de elvben mindenki számára egyaránt létre-hozható struktúra. Minden hálózat a maga egészében és teljes mértékében individuális, azaz nem nélkülözheti az egyéni értelmezések folyamatosságát. A posztmodern hermeneutika mőködtette kontextus


nem eleve adott, nincsen mindenki által elfogadott vagy elınyben részesített tradíció, az ilyen formában elıállított „egészek” nem uralhatók és nem hódíthatók meg senki által.

A képi logikát követı fogalmi hálózatok elıállítása természetesen nem csak a posztmodern korra jellemzı tevékenység, noha ebben a korban meglehetısen kézenfekvı. Tanulmányozásuk révén a filozófiai gondolkodás története is átalakul hat. Megmutathatók az ókori egyiptomi kultúra efféle elvek szerint szervezıdı összetevıi, s azonosítható az ókori Egyiptom „filozófia elıtti filozófiája”. (Farkas 2003) Másrészt a filozófiai gondolkodás jövıbeli fejleményei között meghatározó jelentıségő lesz az internetfilozófia, az Internet filozófiai elemzése, amelynek természetes része az Internetnek, mint képnek a filozófiai leírása. Ugyanakkor annak is van jelentısége, hogy a képi logikát követı gondolkodásmód számos eleme megtalálható s felmutatható az ısi egyiptomi és a mai internetkultúra közé esı korok filozófiai gondolkodásában is: például a már említett diagramok s egyéb, a gondolkodást és az emlékezetet támogató eljárások és eszközök használatában.

Hivatkozott irodalom

Albert, Réka – Barabási, Albert-László: Statistical mechanics of complex networks. Reviews of Modern Physics, 2002, 74(1): 47–97.

Bacsó Béla (szerk.): Kép • fenomén • valóság. Budapest, 1997, Kijárat Kiadó. Barabási, Albert-László: Behálózva. A hálózatok új tudománya. Budapest,

2003, Magyar Könyvklub. Barabási, Albert-László: Network Theory – the Emergence of the Creative

Enterprise. Science, 2005a, 308: 639–641. Barabási, Albert-László: Taming Complexity. Nature Physics, 2005b, 1: 68–70. Barabási, Albert-László – Bonabeu, Eric: Scale-Free Networks. Scientific

American, 2003, 288(5): 50–59. Boehm, Gottfried: A kép hermeneutikájához. Athenaeum, 1993. I (4). 87-111. o. Buchanan, Mark: Nexus, avagy kicsi a világ. A hálózatok úttörı tudománya.

Budapest, 2003, Typotex.


Castells, Manuel: A hálózati társadalom kialakulása. (Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. I. kötet) Budapest, 2005, Gondolat – Infonia.

Csermely, Péter: A rejtett hálózatok ereje. Mi segíti a világ stabilitását? Budapest, 2005, Vince Kiadó.

Eco, Umberto (1996): From Internet to Gutenberg. http://www.italynet.com/ columbia/internet.htm (1998 december 23).

Farkas, Attila Márton: Filozófia elıtti filozófia. Szimbolikus gondolkodás az ókori Egyiptomban. Budapest, 2003, Typotex.

Flusser, Vilém: A fotográfia filozófiája. Budapest, 1990, Tartóshullám – Belvedere – ELTE BTK.

Flusser, Vilém: Az új képzelıerı. Athenaeum, 1993. I (4). 253-262. o. Flusser, Vilém: Az írás. Van-e jövıje az írásnak? Budapest, 1997, Balassi –

BAE Tartóshullám – Intermedia. Hayles, N. Katherine: How We Became Posthuman: Virtual Bodies in

Cybernetics, Literature and Informatics. Chicago and London, 1999, The University of Chicago Press.

Horányi Attila: A képekrıl. in Béres István – Horányi Özséb (szerk.): Társadalmi kommunikáció. Budapest, 2001,Osiris. 178-188. o.

Lehmann, Miklós: Wittgenstein korai és kései képfelfogásáról. Kellék, 2000. 15-16. 63-80. o.

Lukács György: Az esztétikum sajátossága. I. kötet Budapest, 1978, Magvetı. 29. old.

McLuhan, Marshall: Televízió: a félénk óriás. in Szecskı, T. (vál.): A televíziós jelenség. Budapest, 1976, Gondolat, 73-102. o.

McLuhan, Marshall: A Gutenberg-galaxis. A tipográfiai ember létrejötte. Budapest, 2001, Trezor Kiadó.

Mitchell, Thomas W. J.: Mi a kép? in: (Bacsó, 1997, 338-369. o.) Nyíri, Kristóf: A gondolkodás képelmélete. http://mek.oszk.hu/00500/00587/

html/index.htm (2011 március 7). Ong, Walter J.: Orality and Literacy. The Technologizing of the Word. London

and New York, 1982, Methuen. Peternák Miklós: Beszélgetés Vilém Flusserrel. Replika, 1998. 33-34. 77-79. o. Sartre, Jean-Paul: A kép intencionális szerkezete. in (Bacsó, 1997, 97-141. o.) Vilém Flusser (2001): http://www.artpool.hu/Flusser/flusser.html (2001

október 20) és http://www.flusser-archive.org (2011 március 8)

a filozófia képe és a kép filozófiája, avagy az igaz a...

Documents