A. A. MILNE

A vörös ház rejtélye KENTAUR KÖNYVEK BUDAPEST A sorozatban először jelenik meg. A. A. MILNE: THE RED HOUSE MYSTERY 1922, Penguin Books Limited Fordította GÁBOR MAGDA 1957 © A. A. MILNE, 1987

BEVEZETÉS

A műveimmel foglalkozó ügynök eleinte kapkodott levegő után, azután aránylag gyorsan magához tért. Majd rögtön bizonyítgatni kezdte nekem, hogy az ország a Punch jól ismert humoristájától humoros regényt vár. Később a kiadók és szerkesztők egész hada is csatlakozott ehhez a véleményhez. Én kemény elhatározással mégis a bűnügyi regény mellett döntöttem. Ennek aztán olyan eredménye lett, hogy amikor két év múlva hírül adtam, hogy gyermekmeséket írok, ügynököm és kiadóm egy emberként vallotta azt a meggyőződést, hogy az angolul beszélő népek most éppen az új detektívregényt várják tőlem. Ismét eltelt két esztendő, a közönség ízlése megint csak megváltozott. Újra gyermekmeséket kívánnak tőlem, és igazán tapintatlan lennék, ha e makacs követelés ellenére újból detektívregényt írnék, így hát megelégszem azzal, hogy egyelőre megírom ezt az előszót a Vörös Ház rejtélye új kiadásához.

Szenvedélyesen kedvelem a detektívtörténeteket. Egy lelkes hívő egyszer úgy nyilatkozott a sörről, hogy az sohasem lehet rossz, csak van olyanfajta, amelyik még jobb, mint a többi. Ilyen érzelmekkel közelítek én meg minden új detektívregényt. Ez nem azt jelenti, hogy nekem nincs kritikám. Éppen ellenkezőleg. Mindenféle furcsa kívánságom van, a szerzőnek temérdek különös igényemet kell kielégítenie, mielőtt én

elismeréssel adóznék neki. Így példának okáért, szeretem, ha a detektívregényt angolul (Az író arra gondol, hogy szabatos angol nyelven – Ford.) írják. Emlékszem, egyszer valami különösen lenyűgöző gyilkosságról olvastam egy regényben, és ott rengeteg fejtörést okozott az, hogyan került be a tettes az áldozat könyvtárába. A szerző szerint viszont a detektívet kizárólag csak az érdekelte, hogyan tudott a gyilkos „elvonulni a tettszínhelyről". Én lesújtónak találom, hogy a világ detektívregényeinek kilenctizedében állandóan „elvonulnak a tettszínhelyről", ahelyett hogy egyszerűen elmennének. A hekus, a hős és a teméntelen gyanúsított mind valahányan ezt a furcsa nyelvet használják. Ezek után ne vegyék rossz néven, ha úgy gondoljuk, hogy a rossz stílusnak ezt a burjánzását nem menti sem a gyilkosnak az a magától értetődő izgalma, hogy vajon azt öli-e meg, akit kell, sem pedig a detektív kínos erőfeszítése, hogy a gyanút az igazi tettesről elterelje.

Ami a Nagy Szerelem kérdését illeti, a vélemények megoszlanak, de ami engem illet, én nem kérek belőle. Ha az olvasó már magánkívül várja, hogy megtudja, vajon a teasüteményen levő fehér anyag arzén volt-e, vagy púder, nem lehet feltartani addig, amíg Roland Angela kezét éppen „egy pillanattal tovább" szorongatja, „mint ahogyan azt a társadalmi illem szokásai előírják". Oly sok minden történhetik egy ilyen pillanatban, ha helyesen használják ki: lábnyomok keletkezhetnek, vagy fedeztethetnek fel, cigarettavégek szedethetnek fel, és helyeztethetnek borítékba. Tehát csak kapjon Roland egy külön könyvet, amelyben azt és csak annyit szorongat, amit és amennyit akar, de detektívregényben ő csak tartsa magát szigorúan a Nagy Ügyhöz.

A detektívtől elsősorban azt kívánom, hogy műkedvelő legyen. Nem vitás, hogy a valóságban a hivatásos rendőrök a legjobb detektívek, és a hivatásos bűnözők a legjobb bűnözők. Ám, az igazán jó detektívregényekben a gonosztevő műkedvelő: közülünk való, komázunk vele a meggyilkolt ember szalonjában, és sem a bűnügyi nyilvántartóban, sem az ujjlenyomattárban nem szerepel. Ezt a műkedvelő bűnöst csakis műkedvelő detektív leplezheti le, mégpedig a rideg tények és a hideg induktív okoskodás könyörtelen logikájával. Tehát: világosság és logika, szerintem ez minden. Félre a tudálékos

detektívvel, a mikroszkóppal fontoskodó alakkal! Mi hasznunk van abból, ha a Csodálatos Professzor megvizsgálja a gyilkos által hátráhagyott parányi porszemet, és kimutatja, hogy a tettes egy sörfőzde és egy malom között lakik? És vajon izgulunk-e azon, ha az eltűnt ember zsebkendőjén levő vérfolt arra enged következtetni, hogy a közelmúltban megharapta egy teve? Én bizony nem izgulok az ilyesmin. Az egész ügyet, bármily könnyű is leírni a szerzőnek, fölöttébb nehéz bevenni az olvasónak.

A lényeg az, hogy a detektív ne tudjon többet, mint az átlagos olvasó, így aztán, aki a könyvet a kezében tartja, nyugodtan gondolhatja, hogy ha ő is a rideg tények és a hideg induktív okoskodás könyörtelen logikájával élne – Isten a tudója, meg is tudná tenni –, ő is leleplezhetné a tettest. Persze a szerző nem mutathatja be úgy a nyomokat, hogy azok ugyanannyit mondjanak a könyve mellett üldögélő olvasónak, mint a holttest mellett vizsgálódó detektívnek. A detektív esetleg figyelemre sem méltat egy karcolást az egyik vendég orrán, míg ha ezt a szerző kifejezetten közli az olvasóval, a kis karcolás aránytalanul nagy jelentőséget nyer. Az ember tehát ne is vegye rossz néven, ha a szerző mindezek tudatában úgy egyenlíti ki a dolgokat, hogy a lehető legkönnyedebben siklik el a vendégek orra vagy a még ennél is többet mondó nyomok felett.

Nem is panaszkodunk emiatt, de a szerző is meg a detektív is hagyják otthon a mikroszkópot.

Hát Watson? (Conan Doyle, angol regényíró híres regényalakja Sherlock Holmes, a mesterdetektív, akinek barátja és segítőtársa Watson doktor. Doyle regényeiben Sherlock Holmes a barátjának naiv csodálattal adózó Watsonnal beszélte meg a bűnügyek problémáit, és

neki magyarázta okoskodásait) Mi legyen vele? Szükségünk van-e rá? Bizony van. Halál a szerzőre, aki az utolsó fejezetre tartogatja a kibontakozást, s mind a többi fejezetet csak bevezetésnek szánja egy ötperces drámához. Ez nem eljárás, így nem lehet regényt írni. Tudassák velünk, fejezetről fejezetre, hogy mit gondol a detektív. A szerző ennek érdekében kénytelen watsonizálni vagy monologizálni: az egyik a másiknak csak párbeszédesebb formája, és a párbeszéd mindig olvasmányosabb. Tehát legyen Watson, de nehogy a szükség rávigye a szerzőt arra, hogy egy ostoba Watsont formáljon. Lehet kissé lassú gondolkodású – hisz talán közöttünk is akad ilyen –, de legyen barátságos, emberséges, szeretetre méltó...

Mindebből hát megérthetik, hogyan született meg A Vörös Ház rejtélye. Eddigi írásműveim egyetlen és legfőbb mentsége, hogy kedvem volt megírni őket, mint ahogy büszke lennék arra is, ha con amore (szíve

szerint, szeretettel – olasz) megszültem volna egy telefonkönyvet. Ezzel szemben viszont rendelésre szégyellnék megírni akár egy verses tragédiát is jambusokban. És mégis, sokszor azt kívánom, bár ne írtam volna meg ezt a könyvet. Mert úgy érzem, hogy a Lelkes Ember szemével nézve ez majdnem a tökéletes detektívregény. Noha sohasem láttam őt, nagyon jól ismerem: tudom, mit íratna be velem és mit hagyatna ki, ha detektívregényről van szó. Minden lépésnél tekintetbe vettem vágyait, előítéleteit...

Mindezek után annál megrendítőbb a tudat, hogy mégis ez az egyetlen detektívregény a világon, amelyet a Lelkes Ember sohasem lenne képes végigolvasni...

A.A.Milne 1 Mrs. Stevens megijed

A nyári délután álmos hőségében a Vörös Ház ebéd utáni álmát aludta. A virágágyak körül lustán zümmögtek a méhek, a szilfák tetején gyengéden turbékoltak a galambok. Távoli mezőkről egy fűkaszáló gép egyhangú zúgása hallatszott, ez a vidéki hangok közül a legmegnyugtatóbb, mert a pihenést annál édesebbé teszi a tudat, hogy közben mások dolgoznak.

Ez volt az az óra, amikor még azok is foglalkozhattak saját magukkal, akiknek az a mesterségük, hogy másokat kiszolgáljanak. A házvezetőnő szobájában Audrey Stevens, a csinos szobalány éppen az ünneplő kalapját díszítette, miközben hanyagul beszélgetett nagynénjével, Mr. Ablett agglegényi otthonának házvezető-szakácsnőjével.

– Joe kedvéért csinálod? – kérdezte Mrs. Stevens nyugodtan, a kalapra pillantva.

Audrey bólintott. Kivett egy gombostűt a szájából, beleszúrta a kalapba, és így szólt. – Szereti, ha van rajta egy kis rózsaszín.

– Nem mondom, én sem vagyok ellensége egy kis rózsaszínnek – így a nénje. – Ebben Joe Turner nem áll egyedül.

– Nem mindenkinek illik ez a szín – vélte Audrey, karhosszúságnyira eltartva és gondterhelten nézegetve a kalapot. – Ugye cuki?

– Pompásan áll majd neked, mint ahogy nekem is remekül állt volna a te korodban. Most már talán túl cifra lenne, noha még ma is jobban állna nekem, mint más asszonyoknak. De én soha nem akartam másnak látszani, mint ami vagyok. Ha ötvenöt éves vagyok, hát ötvenöt vagyok... és kész.

– Talán ötvennyolc, nénikém? – Ötvenötöt csak a példa kedvéért mondtam – szólt

méltóságteljesen Mrs. Stevens. Audrey befűzött a tűbe, kinyújtotta a kezét, egy pillanatig a

körmeit vizsgálta, azután varrni kezdett. – Furcsa ez a dolog Mr. Mark fivérével. Képzeld el, hogy valaki

nem látja a testvérét tizenöt évig... Szeretném tudni, vajon mit tennék, ha ennyi ideig nem találkoznék Joe-val! – Felnevetett mérhetetlen önbizalommal.

– Ahogy már mondtam neked reggel – nyilatkozott a nagynénje –, öt éve vagyok itt, de semmiféle fivérről nem hallottam. Még ha meg is halnék holnap, akkor is ezt mondanám mindenkinek. Itt nem volt semmiféle fivér, mióta csak itt vagyok.

– Még a szám is tátva maradt a meglepetéstől, amikor említette ma a reggelinél. Persze nem hallottam, hogy miről volt szó előzőleg, de valamennyien a fivérről beszéltek, amikor beléptem... miért is mentem csak be... forró tej volt, vagy pirítós?... szóval mind beszélnek, és Mr. Mark hozzám fordul és azt mondja... ismered a szokását... „Stevens, azt mondja... ma délután meglátogat a fivérem, úgy három óra körül várom, mondja. Vezesse be a dolgozószobába", mondja csak így. „Igen, uram", mondom én egészen nyugodtan, pedig soha az életben nem ért még ekkora meglepetés, hisz nem is tudtam, hogy fivére van. „A fivérem Ausztráliából”, mondja ő, látod, ezt el is felejtettem. Ausztráliából.

– Hát lehetett Ausztráliában – mondta ki a döntő szót Mrs. Stevens. – Ehhez nem tudok hozzászólni, mert ezt az országot nem

ismerem, de annyit mondhatok, hogy itt sohasem volt. Legalábbis amióta itt vagyok, és ennek már öt éve.

– No de, nénikém, tizenöt éve nem volt itt. Hallottam, amikor Mr. Mark mondta Mr. Cayley-nek. „Tizenöt éve”, mondta. Mr. Cayley tudott róla, hallottam, amikor beszélte Mr. Beverleynek, de azt nem tudta, hogy mikor volt utoljára Angliában... érted? Tehát ezért kérdezte meg Mr. Markot.

– Én nem szólhatok tizenöt évről, Audrey. Én csak arról beszélhetek, amit tudok, és annak pünkösdkor volt öt éve. Esküt is tehetek arra, hogy a lábát se tette be ebbe a házba, öt éve múlt pünkösdkor. És ha, amint mondod, Ausztráliában volt, biztos megvolt annak az oka.

– Miféle oka? – kérdezte Audrey könnyedén. – Sose törődj te az okokkal. Én mondom neked, Audrey... aki

anyád helyett anyád vagyok, mióta szegény anyád meghalt... ha egy úriember Ausztráliába megy, megvan neki rá az oka. És ha tizenöt évig Ausztráliában is marad, mint ahogy Mr. Mark mondja, és ahogy én magam is tapasztaltam öt év alatt, arra is megvan az oka. És egy tisztességesen nevelt fiatal lánynak nem kell feszegetni ilyen okokat.

– Biztos bajba került – mondta gondtalanul Audrey. – Azt mondták a reggelinél, hogy vad alak volt. Adósságok meg minden. Úgy örülök, hogy Joe nem ilyen ember. Van neki tizenöt fontja a postatakarékpénztárban. Mondtam már neked?

De ezen a délután nem beszéltek többet Joe Turnerről. A csengő hangjára a lány talpra ugrott, de ekkor már nem Audrey volt, hanem Stevens. A tükör előtt megigazgatta a bóbitáját.

– Ez a főkapu csengője – mondta. – Csak ő lehet. Vezesse a dolgozószobába, mondta Mr. Mark. Feltételezem, hogy nem akarja, hogy a többi hölgyek és urak találkozzanak vele. Kint is vannak mind a golfpályán... Kíváncsi vagyok, hogy itt marad-e... talán hozott egy csomó aranyat Ausztráliából... szeretnék hallani valamit arról az Ausztráliáról, mert ha csak valaki is találhat ott aranyat, akkor nem mondom, de Joe és én...

– No, eredj már, Audrey. – Megyek már, drága néni. – Ezzel kiperdült. A Vörös Ház nyitott ajtaján kellemesen hívogató előcsarnokba

láthatott be az ember, aki a kocsifelhajtón ballagott az augusztusi napon. Már a látvány is hűsítő volt. Hatalmas, alacsony mennyezetű, tölgyfa gerendás helyiség volt, krémszínűre festett falakkal, apró táblás ablakokkal, kék függönyökkel. Jobb és bal oldalon ajtók nyíltak a nappali szobákba, a szemben lévő oldalon pedig ismét ablakok, melyek apró, füves udvarra néztek. A nyitott ablakok között gyenge légáramlás lengett. A jobb oldali falnál széles, alacsony lépcső vezetett felfelé, amely balra fordult, majd az előcsarnok teljes szélességében futó galérián át a hálószobákhoz jutott az ember, ha ott akart maradni éjszakára. Mr. Robert Ablett ilyetén szándéka eddig még nem volt ismeretes.

Ahogy Audrey átsietett a hallon, kissé megrettent, mert észrevette Mr. Cayley-t, aki az egyik szemben lévő ablak alatt üldögélt csendesen olvasgatva. Miért is ne ült volna ott? Ez a hely sokkal hűvösebb ilyen napon, mint a golfpálya, de valahogy olyan elhagyatottnak látszott a ház ezen a délutánon, mintha az összes vendég a szabadban volna, vagy a hálószobájában pihenne, ami a legbölcsebb dolog a világon. Mr. Cayley-nek, a gazda unokaöccsének a jelenléte meglepte Audrey-t és amikor hirtelen belé botlott, halkan felsikoltott, elpirult és így szólt. – Óh, bocsánatot kérek, uram, nem vettem észre mindjárt – és ő felnézett a könyvéből, és rámosolygott. Vonzó volt ez a mosoly a nagy, csúnya arcon. Igazi úriember ez a Mr. Cayley – gondolta, amikor továbbment, és azon töprengett, vajon mit is csinálna a gazdája nélküle. Ha például ezt a fivért vissza kell zavarni Ausztráliába, bizonyos, hogy Mr. Cayley intézi el ezt is.

Tehát ez Mr. Robert – gondolta Audrey, amikor megpillantotta a látogatót.

Később azt mondta a nagynénjének, hogyha akárhol találkozik vele, mindjárt ráismert volna, hogy ő Mr. Mark fivére, de persze mindenképpen ezt mondta volna. Az igazság az, hogy nagyon meglepődött. Mark elegáns, mozgékony kis ember volt, csinos, hegyes szakállt és gondosan bodorított bajuszt hordott. Szeme fürgén pillantott hol az egyikre, hol a másikra a társaságban, hol azért, hogy nyugtázzon még egy mosolyt, ha valami jót mondott, hol csak azt várva, hogy mikor juthat szóhoz. Ez a Mark egyáltalán nem

hasonlított ehhez a durva külsejű, rosszul öltözött gyarmatlakóhoz, aki olyan lekicsinylőén bámult rá.

– Mr. Mark Ablettet keresem – dörmögte. Szava majdnem úgy hangzott, mint egy fenyegetés.

Audrey összeszedte magát, és biztatóan rámosolygott. Mindenki részére tartogatott egy mosolyt.

– Igen, uram. Már várja önt. Parancsoljon erre fáradni. – Ohó! Hát maga tudja, hogy én ki vagyok, mi? – Mr. Robert Ablett? – Ühüm, így van. Hát már vár engem, mi? Boldog lesz, ha

meglát, mi? – Parancsoljon erre fáradni, uram – szólt Audrey kimérten.

Balról a második ajtóhoz ment és kinyitotta. – Mr. Robert Ab... – kezdte, azután elhallgatott. A szoba üres

volt. A háta mögött lépkedő férfihoz fordult. – Kérem, foglaljon helyet, uram, amíg megkeresem a gazdámat. Bizonyos, hogy itthon van, mert mondta, hogy ön jön ma délután.

– Ó! – körülnézett a szobában. – Minek nevezik ezt az odút, mi? – Ez a dolgozószoba, uram. – Dolgozószoba? – Ez az a szoba, ahol a gazda dolgozik, uram. – Dolgozik, mi? Ez újság. Nem tudtam, hogy egy gyufaszálat is

keresztbe tett volna életében. – Ahol ír – mondta Audrey méltóságteljesen. A házvezetőnő

szobájában nagyon büszkék voltak arra, hogy Mr. Mark írni szokott, noha senki sem tudta, hogy mit.

– Persze nem vagyok elég elegáns, hogy a szalonba vezessen, mi?

– Szólok a gazdának, hogy itt van, uram – mondta határozottan Audrey.

Becsukta az ajtót, és otthagyta a vendéget. Nahát! Van mit mesélnie a nénikének! Az agya lázasan

működött, ismét átgondolta mindazt, amit a vendég mondott neki, és amit ő válaszolt, nyugodtan. „Amint megláttam, azt mondtam magamban...” Pedig még a szája is tátva maradt a meglepetéstől. Audrey-nak nyilván sok baja volt a szájával.

Mégis elsősorban a gazdát kellett megtalálnia. Átment a hallon a könyvtárszobába, kissé zavartan jött vissza, és megállt Cayley előtt.

– Kérem, uram – mondta halk, tiszteletteljes hangon –, nem tudja, merre van a gazda? Mr. Robert megérkezett.

– Mit, hogy? – kapta fel a fejét a könyvből Cayley. – Kicsoda? – Audrey megismételte kérdését.

– Nem tudom. Nincs a dolgozószobájában? Villásreggeli után felment a Kiskastélyhoz. Nem hiszem, hogy azóta láttam volna.

– Köszönöm, uram. Akkor felnézek a Kiskastélyhoz. Cayley ismét belemerült a könyvébe. A Kiskastély téglából épült nyaraló volt a kertben, a ház mögött,

alig háromszáz yardnyira. Néhanapján Mark itt elmélkedett, mielőtt bevette volna magát a dolgozószobába, hogy gondolatait papírra vesse. Ezek a gondolatok nem voltak különösen értékesek; sőt mi több, sokkal sűrűbben hangzottak el az ebédlőasztalnál, mint ahogy papírra kerültek, és sokkal gyakrabban vetették őket papírra, mint ahogy nyomtatásban megjelentek. De a Vörös Ház gazdája mindezek ellenére mindig világfájdalmat érzett, amikor egyik-másik látogató gyengédtelenül kezelte a Kiskastélyt, mintha bizony olyasféle hívságos célokra emelték volna, mint a flörtölés vagy a dohányzás. Egyszer két vendégét rajtakapta, amint labdáztak a Kiskastélyban. Mark akkor semmit sem szólt, csak éppen megkérdezte – talán még kevesebb éllel, mint szokta –, hogy vajon nem tudtak-e más helyet találni, ahol játszadozzanak. A szentségtörőket soha többé nem hívták meg a Vörös Házba.

Audrey lassan ment fölfelé a Kiskastélyhoz, benézett, majd visszasétált. Tartozott az ördögnek ezzel az úttal. Lehet, hogy a gazda fent van a szobájában. „Nem vagyok elég elegáns a szalonba”... Lássuk csak, nénikém, te talán szívesen látnál olyan embert a te szalonodban, akinek vörös kendő van a nyaka körül, óriási, poros csizmája és... hallgass csak! Valaki, úgy látszik, nyulakra vadászik. Stevens nagynéni nem tud egy jóképű nyúlnak ellenállni, hagymamártással! Micsoda hőség, bizony nem mondanék nemet, ha egy csésze teával kínálnának. Igaz is, Mr. Robert nyilván nem marad itt éjszakára, nincs semmi poggyásza. Persze, Mr. Mark adhatna neki kölcsön holmit, van neki annyi ruhája, hogy hat embernek is elég

lenne. Akárhol is látja őt, rögtön ráismert volna, hogy csak Mark fivére lehet.

Beért a házba. Amint elhaladt a házvezetőnő szobája előtt, felpattant az ajtó, és egy rémült arc bámult rá.

– Halló, Aud – mondta Elsie. – Audrey van itt – szólt be a szobába.

– Gyere be, Audrey – hívta Mrs. Stevens. – Mi a baj? – kérdezte Audrey bekukkantva az ajtón. – Jaj, drágám, micsoda ijedtséget okoztál. Hol voltál? – Fent a Kiskastélynál. – Nem hallottál semmit? – Hallani, mit? Mit kellett volna hallanom? – Durranást,

robbanást, meg mindenféle borzasztó dolgot. – Ó! – mondta látható megkönnyebbüléssel Audrey. – Valaki

nyulakra lövöldöz. Éppen azt mondtam magamnak, ahogy jöttem: „Az én nénikém nem tud ellenállni, ha egy jóképű nyulat lát, és nem is lepne meg, ha...”

– Nyulak! – szólt megvetőn a nénje. – Bent a házban volt a zenebona, édes lányom.

– Éppen hogy itt volt – erősítette Elsie. Ő is szobalány volt. – Mondok Mrs. Stevensnek... ugye hogy mondtam, Mrs. Stevens? ...ez a házban volt, mondok.

Audrey előbb a nagynénjére pillantott, majd Elsie-re. – Gondoljátok, hogy volt revolvere? – kérdezte fojtott hangon. – Kinek? – izgult Elsie. – Ennek a fivérnek. Aki Ausztráliából jött. Mondtam is, amint

csak megpillantottam, „sötét alak vagy te, apuskám!” Ezt meg én mondtam, Elsie. Még mielőtt csak egy szót szólt volna. Faragatlan fráter! – A nagynénjéhez fordult. – Erre azután a szavamat adom.

– Emlékezz csak vissza, Audrey, mindig mondtam neked, hogy nem szabad szóba állani egy olyan alakkal, aki Ausztráliából jön. – Mrs. Stevens levegő után kapkodva dőlt hátra székében. – Én most ki nem teszem a lábam ebből a szobából, még akkor sem, ha százezer fontot fizetnének érte.

– Ó, Mrs. Stevens! – kiáltotta Elsie, akinek óriási szüksége lett volna öt shillingre, hogy egy pár új cipőt vehessen –, ezt azért nem

mondanám így, nem én, de... – Na tessék! – kiáltott Mrs. Stevens, rémült szökkenéssel

felegyenesedve. Izgatottan hallgatóztak, a két lány ösztönösen közelebb húzódott

az idősebb asszony székéhez. Valahol egy ajtót zörgettek, rúgtak, ráztak.

– Hallgass csak! Audrey és Elsie rémült szemekkel bámultak egymásra. Hangos,

dühös férfihang hallatszott. – Nyisd ki az ajtót! – ordította. – Nyisd ki az ajtót! Hallod-e!

Nyisd ki az ajtót! – Ki ne nyisd az ajtót! – sikoltott fel rémülten Mrs. Stevens,

mintha az ő ajtaját fenyegetnék. – Audrey! Elsie! Be ne engedjétek! – A fene egye meg, nyisd már ki! – süvített ismét a hang. – Még majd mindnyájunkat meggyilkol az ágyunkban – vacogta.

A két lány rémülten még közelebb bújt hozzá, és Mrs. Stevens magához karolva őket ült ott és várt.

2 Mr. Gillingham másutt száll ki a vonatból

Hogy Mark Ablett unalmas ember volt-e vagy sem, ez vitatható; de az az egy bizonyos, hogy társaságát sohasem untatta a múltjával. A szóbeszéd mégis megindult. Mindig akad valaki, aki sokat tud. Elterjedt a hír – és ez magától Marktól eredt –, hogy az édesapja vidéken lelkészkedett. Azt beszélték, hogy Markra még gyermekkorában felfigyelt egy szomszédos, gazdag aggszűz, aki pártfogásába vette, fedezte iskolai és egyetemi neveltetése költségeit. Éppen akkor halt meg az édesapja, amikor visszatért Cambridge-ből. Örökségül némi adósságot hagyott családjára, elrettentésül, és – mint követendő példát utódainak – a rövid prédikációk jó hírét. Rémlik, hogy mind az elrettentés, mind a jó példa hatástalan maradt. Mark Londonba ment, járadékot kapván pártfogójától, és – a vélemények megegyeznek ebben – uzsorásokkal került közeli ismeretségbe. A pártfogója meg mások is, akik kérdezősködtek felőle, úgy tudták,

hogy „írással foglalkozik”, de sohasem derült ki, hogy írt-e mást is, mint fizetési haladékot kérő leveleket. A színházakat és a zenés lokálokat rendszeresen látogatta, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a Spectatorban komoly cikkeket írjon az angol színpad hanyatlásáról.

Mark szempontjából szerencse volt, hogy pártfogója meghalt, amikor harmadik éve élt Londonban. Annyi pénzt örökölt, amennyire éppen szüksége volt. Ekkor elhagyta a mondák ködös világát, és élete történelmi valóság lett. Rendezte adósságait az uzsorásokkal, a fiatalság tombolását másoknak engedte át, és most ő lépett elő mecénássá. Pártfogolta a művészeteket. Az uzsorások hamarosan észrevették, hogy Mark Ablett nem ír többé pénzért. A szerkesztők ingyen cikkeket is kaptak a potya ebéd mellé. A kiadókkal egy-egy vékony kötetre olyan megállapodásokat kötött, amelyek szerint az összes költségeket a szerző fedezi, míg ugyanakkor lemondott mindennemű tiszteletdíjról. Sokat ígérő ifjú festők és költők ebédeltek nála, és még egy színtársulatot is elvitt vidéki körútra, amikor is ugyanolyan pazarul játszotta a főszerepeket, mint a vendéglátó szerepét.

Tulajdonképpen nem volt sznob, legalábbis nem az általános értelemben. Felületesen megfogalmazva: a sznob olyan ember, aki a lordokat szereti, pontosabban körülhatárolva: olyan átlagember, aki értéktelen dolgokért rajong – ez ugyan nem valami hízelgő a lordokra, ha igaz az első meghatározás. Mark kétségtelenül hiú ember volt, de szívesebben találkozott egy színigazgatóval, mint egy gróffal. Ha barátkozott volna Dantéval, erről a barátságról sokkal többet mesélt volna, mint egy esetleges hercegi barátjáról. Nevezzük sznobnak, ha úgy tetszik, de nem volt a sznobok legrosszabb fajtájából való; szívósan dörgölődzött a művészethez, nem pedig az előkelő társasághoz; törtető volt, de a Parnasszus közelébe szeretett volna kapaszkodni, nem pedig az előkelő Hay-dombra.

De nemcsak a művészeteket pártfogolta. Egy kis, tizenhárom éves unokaöccse, Matthew Cayley is bőségesen részesült jótéteményeiből. A gyerek ugyanolyan szűkös körülmények között élt, mint annak idején Mark, mielőtt pártfogója kihúzta a szegénységből. A Cayley gyereket iskolába járatta, majd elküldte

Cambridge-be. Eleinte tényleg önzetlenek voltak az indítóokai. A sok, bőkezűen rápazarolt jóságért cserébe valamit törleszteni szeretett volna az angyalok nagy könyvében lévő számláján. Némi égi tőkebefektetést kívánt eszközölni. De, ahogy a fiú felnőtt, a jövőjére vonatkozó tervek egyre inkább alkalmazkodtak Mark érdekeihez. A jól nevelt és megfelelően művelt, huszonhárom éves Matthew Cayley hasznos jószága lehetett olyan embernek, mint Mark, akinek a hiábavalóságai mellett alig jutott ideje ügyei intézésére.

Cayley huszonhárom éves korában kezdte meg működését unokabátyjánál. Mark éppen abban az időben vette meg a Vörös Házat és a tekintélyes nagyságú földbirtokot, amely hozzá tartozott. Cayley felügyelt a személyzet felett. Valóban sokféle kötelessége volt. Nem volt éppen titkár, sem jószágigazgató, vagy üzleti tanácsadó, esetleg társ, hanem inkább ennek a négynek a keveréke. Mark teljesen rábízta magát, Cay-nek szólította, a körülményekre való tekintettel nem találta helyesnek, hogy Matthew-nak hívja. Úgy vélte, hogy Cay mindenekfelett megbízható. Nagydarab, széles állkapcsú, erős fiú, aki nem bosszantja az embert felesleges szószaporítással – valóságos főnyeremény olyan embernek, aki szereti a maga mondókáját elmondani.

Cayley most huszonnyolc éves volt, de negyvennek látszott, annyinak, mint Mark. A Vörös Házban időről időre sok embert láttak vendégül, és Mark – jóságból, de lehet, hogy hiúságból – előszeretettel hívott olyanokat, akiknek nem állt módjában viszonozni a vendégszeretetet.

Vessünk csak egy pillantást vendégeire, ahogy lejöttek arra a bizonyos reggelire, amelyből Stevens elbeszélése már az előbb adott némi ízelítőt.

Elsőnek Rumbold őrnagy jelent meg, magas, ősz hajú, szürke bajuszú, hallgatag férfi, sportkabátban, szürke nadrágban. Az őrnagy nyugdíjából élt, és természettudományos cikkeket írt néhány újságba. Seregszemlét tartott a tálalóasztalon sorakozó tálakon, végül – gondos mérlegelés után – a tojásos, rizzsel körített hal mellett döntött, ennek azután neki is látott. Éppen a következő vendég érkezésekor pártolt át a kolbászhoz. Ez a vendég Bill Beverley volt, fehér flanelnadrágba, sportkabátba öltözött, vidám ifjú ember.

– Halló, őrnagykám – mondta, ahogy belépett –, mit csinál a köszvénye?

– Nekem nincs köszvényem – morgott az őrnagy. – Mindegy az, hogy minek nevezzük. Az őrnagy dörmögött

valamit. – Elvem az, hogy legyünk udvariasak egymáshoz a reggelinél –

jelentette ki Bill, miközben hatalmas adag zabkását szedett magának. – Az emberek általában olyan neveletlenek. Ezért is kérdeztem az előbb. De ha titok, akkor ne mondja el. Kávét parancsol? – tette hozzá, amint töltött magának egy csészényit.

– Köszönöm, nem kérek. Soha nem iszom addig, amíg be nem fejeztem az étkezést.

– Nagyon helyes, őrnagykám. Szokás dolga az egész. – Leült az asztalhoz, a másikkal szemben.

Gondolom, jó időnk lesz a játékhoz. Pokolbéli hőség ígérkezik, de ilyenkor szoktunk mi nyerni Betty-vel. Az ötödik lyuknál úgyis kiújul az a régi sebe, amelyet negyvenháromban kapott abban a bizonyos határmenti csetepatéban; a nyolcadiknál darabokra esik szét szegény mája, amelyet a sokéves fűszerfogyasztás már eléggé aláaknázott, a tizenkettediknél...

– Fogja be már a száját, maga szamár! – Nono, én csak figyelmeztettem. Halló, jó reggelt, Miss Norris.

Éppen most regélem az őrnagynak, mi történik majd magukkal ma délelőtt. Parancsolja, hogy segítsek, vagy jobban szereti egyedül összeválogatni a reggelijét?

– Kérem, maradjon ülve – mondta Miss Norris. – Kiszolgálom én magamat. Jó reggelt, őrnagy. – Kedvesen rámosolygott.

Az őrnagy bólintott. – Jó reggelt. Meleg lesz ma. – Éppen azt magyaráztam – kezdte Bill –, hogy... Halló, hisz itt

van Betty. Jó reggelt, Cayley. Betty Calladine és Cayley egyszerre léptek be. Betty Mrs. John

Calladine-nek, a festő özvegyének tizennyolc éves lánya volt. Anyja vállalta ezúttal a háziasszony szerepét Marknál. Ruth Norris azt hitte magáról, hogy ő valóban színésznő, és szabad napjain a golftudományát is komolyan vette. Úgy volt igaz az egyik, mint a

másik. Pedig igyekezett érvényesülni a színpadon, meg a golfpályán is.

– Igaz is, a kocsi itt lesz fél tizenegyre – nézett fel Cayley a leveleiből. – A golfpályán szolgálnak fel villásreggelit, és utána mindjárt hazahajtatnak. Rendben lesz így?

– Nem látom be, miért ne játszhatnánk két játszmát – kísérletezett Bill.

– Rettenetes hőség lesz délután – mondta az őrnagy. – Kényelmesen hazajövünk teaidőre.

Mark lépett be. Rendszerint ő érkezett utolsónak. Üdvözölte őket, és leült az asztalhoz teája és pirítós kenyere mellé. Nem szeretett reggelizni. A többiek vidáman fecsegtek, míg ő a leveleit olvasta.

– Szent isten! – kiáltott hirtelen Mark. Minden fej ösztönösen felé fordult.

– Bocsánatot kérek, Miss Norris, sajnálom, Betty. Miss Norris egy mosollyal adta tudomására bocsánatát. Milyen

sokszor szeretett volna legalább csak egy bocsánatkérést elmondani a színpadon!

– Nahát, Cay! – Mark a homlokát ráncolta bosszús csodálkozással. Felmutatott egy levelet, és meglobogtatta. – Mit gondolsz, ki írta ezt?

Cayley a vállát vonogatta az asztal másik oldalán. Hogy a manóba tudhatná.

– Robert – mondta Mark. – Robert? – Cayley nem egykönnyen lepődött meg. – No és? – Csak olyan könnyedén kimondod, hogy „no és” – duzzogott

Mark. – Idejön ma délután. – Azt hittem, Ausztráliában van, vagy valahol arrafelé. – Persze. Én is azt hittem. – Átpillantott Rumboldra. – Van

fivére, őrnagy? – Nincsen. – Nohát, fogadja meg a tanácsomat, és vigyázzon, hogy ne is

legyen. – Ha eddig nem volt, nem is lesz – szólt az őrnagy. Bill nevetett.

Miss Norris udvariasan így szólt.

– De hiszen önnek sincs fivére, Mr. Ablett. – Egy van – mondta Mark mogorván. – Ha idejében visszaérnek,

még találkozhatnak vele ma délután. Nyilván kölcsönkér majd öt fontot. Ne adjanak neki. Valamennyien feszengtek kissé.

– Nekem van egy fivérem – hangzott Bill segíteni kész hangja –, de mindig én kérek kölcsön tőle.

– Mint Robert – mondta Mark. – Mikor volt utoljára Angliában? – kérdezte Cayley. – Talán tizenöt évvel ezelőtt. Persze te még kisfiú voltál. – Igen, emlékszem, hogy abban az időben láttam egyszer, csak

azt nem tudtam, hogy volt-e azóta is itthon. – Nem volt, legalábbis az én tudomásom szerint nem. – Mark,

szemmel láthatólag még mindig felzaklatva, ismét belemerült levele olvasásába.

– Én a magam részéről úgy vélem – avatkozott bele Bill –, hogy nagy hiba rokonokat tartani.

– Jó vicc lehet azért, ha van valami kis szégyellni való családi titok – szólt Betty merészen.

Mark homlokát ráncolva tekintett fel. – Ha mulatságosnak találja, átadom őt magának, Betty. Ha

olyan, mint amilyen volt, vagy amilyennek az a néhány levele mutatta... szóval Cayley tudja.

Cayley dörmögött. – Csak annyit tudok, hogy nem kell sokat firtatni. Cayley úgy

mondta ezt, mintha egy egyszerű tényt közölne, de lehetett intő szó is, nehogy valamelyik túlságosan kíváncsi vendég sokat kérdezősködjék, vagy figyelmeztetés a gazdájának, hogy ne beszéljen olyan nyíltan idegenek előtt. A tárgyat nem feszegették tovább, inkább a rájuk váró, sokkal kecsegtetőbb négyes golfmérkőzés esélyeit latolgatták. A kocsin Mrs. Calladine-t is magukkal viszik majd, mert egy régi barátnőjénél villásreggelizik, aki a golfpálya közelében lakik. Mark és Cayley otthon maradnak, ügyeiket intézik. Az „ügyek” közé tartozik nyilvánvalóan a tékozló fivér is. De ettől a golfnégyes még kitűnően sikerülhet.

* * *

Körülbelül ugyanakkor, amikor az őrnagy – nem tudni, mi okból

– éppen elpaccolta elütését a tizenhatoson, és Mark meg unokaöccse éppen ügyeiket intézték a Vörös Házban, egy Antony Gillingham nevű, jóképű úriember nyújtotta át jegyét Woodham vasúti állomásán, majd megkérdezte, merre vezet az út a falu felé. Megkapta a kért felvilágosítást, poggyászát az állomásfőnöknél hagyta, és kényelmesen elindult. Mivel igen fontos szerepet játszik itt, nem árt, ha tudunk róla egyet-mást, mielőtt a történetben szabadjára eresztjük. Állítsuk meg tehát a dombtetőn valamiféle ürüggyel, és vegyük alaposan szemügyre.

A legszembetűnőbb rajta, hogy a szeme mindig sokkal elevenebben működik, mint más emberé. Szabályos, simára beretvált arca felett – általában tengerésznek véljük az ilyen típust – olyan szürke szempárt visel, amely szinte egyetlen pillantással méri fel az előtte álló személy minden részletét. Idegenek először rendszerint megszeppennek ettől a tekintettől, amíg rá nem jönnek, hogy az esze igen gyakran másutt jár, hogy úgyszólván „vártán” hagyja a szemét, mialatt ő maga egészen más irányban portyázik gondolataival. Persze ezt sokan megteszik, megpróbálnak például beszélgetni az egyik emberrel, közben igyekeznek egy másikra figyelni, de ilyenkor a szemük elárulja őket. Antony szeme nem árulkodott.

Ezek a szemek sokat láttak a világból, noha sohasem volt tengerész. Amikor huszonegy éves korában megkapta anyai örökségét, évi négyszáz fontot, Gillingham papa felpillantott az Állattenyésztők Lapjából, persze éppen csak addig, amíg megkérdezte, hogy mi a szándéka a jövőjét illetően...

– Világot akarok látni – jelentette ki Antony. – Helyes, majd írj néhány sort Amerikából, vagy ahova

elvetődsz. – Jó – mondta Antony. Ezzel Gillingham papa ismét belemerült az újságjába. Antony a

fiatalabb fia volt, és annyira sem érdekelte az apját, mint bizonyos más családok fiatalabb sarjai, például Birket Bajnoka. Viszont Birket Bajnoka a legjobb herefordi bika volt, amelyet valaha is neveltek.

Egyébként Antonynak esze ágában sem volt messzebb menni Londonnál. Amikor azt mondta, hogy világot akar látni, ez nem azt jelentette, hogy országokat kíván megismerni, hanem embereket. Olyan sokféle szempontból szerette volna megfigyelni őket, amennyiből csak lehet. Mindenféle népség van Londonban, csak éppen tudni kell, hogyan nézze őket az ember. Antony különleges szemszögből vizsgálódott: az inas, a riporter, a pincér, a kereskedősegéd szempontjából. Azzal a függetlenséggel, amelyet évi négyszáz font jelentett, hallatlanul szórakoztatónak találta mesterségeit. Soha nem maradt sokáig egy helyen, és rendszerint úgy szakította meg összeköttetését munkaadójával, hogy – ellentétben mindazokkal az illemszabályokkal, amelyek gazda és szolga között szokásosak – pontosan közölte vele, mi a véleménye róla. Soha nem okozott nehézséget, hogy új mesterséget találjon. Bizonyítványok bemutatása és gyakorlat helyett minden alkalommal saját személyét és egy fogadást ajánlott. Az első hónapban nem kért semmi fizetést, a másodikban viszont kétszereset – ha munkaadója meg volt vele elégedve. Mindenütt megkapta a dupla bért.

Most harmincéves volt. Üdülni jött Woodham-ba, mégpedig azért éppen ide, mert megtetszett neki az állomás épülete. Utazhatott volna tovább is, a jegye feljogosította erre, de ahol lehetett, igyekezett a saját kedvét keresni. Woodham megtetszett neki, a bőröndje ott volt a kocsiban, pénz a zsebében. Miért is ne szállt volna ki?

A György Király fogadósnéját valósággal elbűvölte, hogy megszállt nála. Megígérte, hogy a férje majd délután elkocsizik a poggyászáért.

– Gondolom, szeretne villásreggelizni is, uram. – Igen, de nem akarok sok zavart okozni. Valami hideget kérek,

ami éppen akad. – Jó lesz marhahús, uram? – A kocsmárosné ezt úgy kérdezte,

mintha százféle húsból választhatna, és ő ebből a legjobbat kínálná vendégének.

– Remek lesz. És kérek egy korsó sört is.

Mire megette villásreggelijét, megjött a fogadós, és a poggyásza felől kérdezősködött. Antony újabb korsó sört rendelt, és beszédbe elegyedett vele.

– Jó móka lehet egy ilyen falusi fogadó – kezdte. Úgy gondolta, legfőbb ideje, hogy foglalkozást változtasson.

– Miért volna ez móka, uram? Megvan belőle a megélhetésünk, meg még marad is valami kevés haszon.

– Nem ártana magának egy kis üdülés – figyelte őt Antony gondterhelten.

– Furcsa, hogy ön is így beszél – mosolygott a fogadós. – Egy másik úriember, odaát a Vörös Házból, ugyanezt mondta éppen tegnap. Fel is ajánlotta, hogy átveszi a helyemet, meg mindent. – Harsányan nevetett.

– A Vörös Ház? Csak nem a stantoni Vörös Ház? – De éppen az, uram. Stanton a következő állomás Woodham

után. A Vörös Ház, Mr. Ablett tulajdona, úgy egy mérföldnyire van ide.

Antony egy levelet húzott elő a zsebéből. Vörös Ház, Stanton volt a keltezése, aláírása pedig Bill.

– Jó öreg Bill – mormogta magában. – Valahogy csak boldogul. Antony két évvel ezelőtt egy trafikban ismerkedett meg Bill

Beverley-vel. Gillingham a pult egyik oldalán állt és Mr. Beverley a másikon. Antony vonzónak találta Billt, talán a fiatalsága és frissessége nyerte meg. A cigarettákat megrendelték, a címet átadták, ahová azokat küldeni kellett. Antonynak rémlett, hogy egyszer összekerült Beverley egyik nagynénjével egy vidéki kastélyban. Később egy vendéglőben találkozott Beverley-vel. Ekkor mindketten estélyi ruhát viseltek, csak éppen hogy különbözőképpen használták a szalvétájukat, és kettőjük közül Antony volt az udvariasabb. Mindamellett így is rokonszenvesnek találta Billt. Ezért egyszer, szabadsága idején – akkor éppen állás nélkül volt – úgy intézte, hogy egy közös barátjuk bemutatta őket egymásnak. Beverley hajlamos lett volna némi megbotránkozásra, amikor Antony emlékeztette előző találkozásaikra, de hamarosan elmúlt a kényelmetlen érzése. Antony meg ő gyorsan megbarátkoztak. Bill rendszerint „aranyos őrültemnek” szólította, amikor írt neki.

Antony elhatározta, hogy átsétál a Vörös Házba villásreggeli után, meglátogatja a barátját. Előbb megnézte a szobáját, amely tisztának és kényelmesnek látszott, noha távol állt attól a levendulaillatú, vidéki fogadóbeli szobától, amelyről a regények írni szoktak. Majd a földek felé vette útját.

Amikor a kocsifeljáróra ért, és közeledett az öreg ház vörös téglás homlokzata felé, a virágágyak körül lustán zümmögtek a méhek, a szilfák tetején gyengéden turbékoltak a galambok, távoli mezőkről egy fűkaszáló gép egyhangú zúgása hallatszott, ez a vidéki hangok legmegnyugtatóbbika stb. stb...

...És az előcsarnokban egy férfi döngette a bezárt ajtót, és ordította. – Nyisd ki az ajtót! Hallod-e! Nyisd ki az ajtót!

– Halló! – szólt Antony elképedve. 3 Két férfi meg egy holttest

Cayley a hangra hirtelen megfordult. – Valami történt – lihegte. – Egy lövést hallottam... legalábbis

úgy hangzott, mintha lövés lett volna. Én a könyvtárszobában voltam. Egy hangos csattanás... magam sem tudom, hogy mi volt az. És az ajtó be van zárva. – Ismét megrázta a kilincset. – Nyisd ki az ajtót! – kiáltotta. – Hallod-e, Mark? Mi van? Nyisd ki az ajtót!

– De hát nyilván készakarva zárta be az ajtót – mondta Antony –, miért nyitná ki, talán bizony azért, mert ön szépen megkéri?

Cayley zavarodottan bámult rá, azután ismét az ajtó felé fordult. – Be kell törnünk az ajtót – mondta, nekivetve a vállát –, segítsen!

– Ablak nincs? Cayley bambán meredt rá. – Ablak? Ablak? – Gondolom, sokkal könnyebb az ablakot betörni – mosolygott

Antony. Nagyon hűvösnek és kiegyensúlyozottnak látszott, ahogy ott állt az előcsarnokban sétabotjára támaszkodva, és nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy sok hűhó történik itt semmiért. De hát persze ő nem hallotta a lövést.

– Az ablak... hogyne! Milyen hülye is vagyok. Cayley félretolta Antonyt, és futni kezdett a kocsifeljáró felé.

Antony követte. Végigrohantak a ház homlokzata előtt, azután balra egy ösvényen, majd ismét balra a füvön keresztül. Cayley elöl, a másik szorosan mögötte. Cayley hirtelen hátrapillantott és lassított.

– Itt! – mondta. A bezárt szobából ablakok helyett üveges erkélyajtók nyíltak a

ház mögötti pázsitra. Most csukva volt valamennyi. Antony nem tehetett róla, egy kis izgalmat érzett, amikor követte Cayley példáját, és arcát szorosan az üveghez nyomta. Elsősorban azt szerette volna tudni, vajon tényleg elsült-e egy revolver ebben a titokzatos szobában. Az egész képtelen rémdrámának tűnt az ajtó túlsó oldaláról. De ha valóban elhangzott a lövés, miért is ne követhetné másik kettő arra a két gondatlan bolondra, akik az ablaktáblához nyomják az orrukat, és valósággal céltáblának kínálják magukat.

– Uram isten, látja? – szólalt meg Cayley reszkető hangon. – Ott lent! Nézze!

A következő pillanatban Antony is megpillantotta. Egy férfi feküdt a padlón a szoba túlsó végében, háttal feléjük. Egy férfi? Vagy egy férfinak a holtteste?

– Ki ez? – kérdezte Antony. – Nem tudom – suttogta a másik. – Hát jobb lesz, ha bemegyünk és megnézzük. – Végigmérte az

ajtókat. – Azt hiszem, ha teljes súlyával nekidőlne, ott, ahol a táblák találkoznak, akkor kinyílik az ajtó. Vagy pedig betörhetjük az üveget is.

Cayley szó nélkül az ajtónak dőlt teljes súlyával. Ez engedett, és beléptek a szobába. Cayley a földön fekvőhöz sietett, és letérdelt melléje. Egy pillanatig mintha habozott volna, azután erőt vett magán, és a vállánál fogva megfordította.

– Hála istennek! – mormogta és visszaengedte a holttestet. – Ki ez? – kérdezte Antony. – Robert Ablett. – Ó! Azt hittem, Marknak hívják – mondta Antony inkább

magának, mint a másiknak.

– Igen, itt Mark Ablett lakik, Robert a fivére. – Megborzongott. – Attól féltem, hogy Mark fekszik itt.

– Mark is a szobában volt? – Igen – mondta Cayley szórakozottan. Azután így szólt észbe

kapva, mintha zokon venné a kérdezősködést egy idegentől. – De kicsoda maga?

Antony azonban már a bezárt ajtóhoz lépett és lenyomta a kilincset. – Úgy vélem, hogy a kulcsot zsebre dugta – mondta, amikor visszatért a holttest mellé.

– Kicsoda? Antony vállat vont. – Az, aki ezt tette – mutatott a földön fekvő emberre. – Meghalt? – Segítsen – mondta Cayley egyszerűen. A holttestet a hátára fordították, és arra kényszerítették magukat,

hogy megnézzék. Robert Ablettet a szeme között lőtték meg. Nem volt kellemes látvány, és Antony nemcsak irtózást érzett, hanem hirtelen szánta is a mellette levő embert; kis lelkiismeret-furdalást is érzett, amiért olyan hanyagul és könnyedén kezelte az esetet. De hát az ember mindig úgy képzeli, hogy ilyesmi vele nem történhetik meg, csak másokkal. Az első esetben nehéz elhinni, amikor saját magával történik meg.

– Jól ismerte? – kérdezte Antony nyugodtan. De tulajdonképpen azt gondolta: Szerette őt?

– Alig ismertem; Mark az én unokatestvérem. Úgy gondolom, hogy Markot ismerem jobban.

– Az unokatestvére? – Igen. – Habozott, mielőtt megszólalt. – Meghalt? Azt hiszem,

meg. Lenne olyan szíves... nem tudja az ilyen... mi a teendő az ilyen esetben? Talán jó lenne, ha egy kis vizet hoznék.

A bezárt ajtóval szemben egy másik ajtó volt, amely, mint ahogy Antony nyomban felfedezte, egy folyosóra vezetett, ahonnan még két szoba nyílott. Cayley belépett a folyosóra, és kinyitotta a jobb oldali ajtót. A dolgozószobának az az ajtaja, amelyen kilépett, nyitva maradt. A rövid folyosó végén levő ajtó csukva volt. Antony a holttest mellett térdelve Cayley után nézett, majd amikor már eltűnt, a folyosó csupasz falát bámulta anélkül, hogy tudatossá vált volna

benne, hogy mit is néz. A másik emberen járt az esze, aki iránt részvétet érzett.

Nem mintha a víz sokat használna egy holttestnek – mondta magában –, de megnyugtató az az érzés, hogy az ember tesz valamit akkor, amikor nyilvánvaló, hogy nincs mit csinálni.

Cayley visszajött a szobából. Egyik kezében szivacsot tartott, a másikban zsebkendőt. Antonyra pillantott. Az bólintott. Cayley mormogott valamit, majd letérdelt és megtörölte a holt ember arcát. Azután ráterítette a zsebkendőt. Antony a megkönnyebbülés kis sóhajával felsóhajtott. Felálltak és egymásra néztek.

– Ha tudok valamit segíteni, kérem, szóljon – mondta Antony. – Nagyon kedves öntől. Sok mindent kell elintézni. Rendőrség,

orvosok... nem is tudom... De nem szeretném nagyon igénybe venni a jóságát. Igazán azt hiszem, hogy máris bocsánatot kérhetnék, hogy ennyire igénybe vettem.

– Beverley-t jöttem meglátogatni. Régi jó barátom. – Kint van a golfpályán. Nemsokára visszajön. – Aztán, mint aki

csak most kap észbe – hamarosan mindannyian itthon lesznek. – Itt maradok, ha tudok valamit segíteni. – Nagyon kérem. Tudja, asszonyok is vannak itt. Elég kínos lesz.

Ha megtenné... – Habozott, félénk kis mosollyal nézett Antonyra, amely megható volt egy ilyen nagydarab, magabiztos embertől. – Tudja, inkább csak az erkölcsi támogatását kérem. Ez sokat jelentene.

– Értem. – Antony visszamosolygott rá, és derűsen mondta – akkor hát meg is kezdem azzal a javaslattal, hogy hívja fel a rendőrséget.

– A rendőrséget? I...igen, igen. – Kétkedőén nézett a másikra. – Feltételezem, hogy...

Antony nyíltan beszélt. – Nézze, ide figyeljen, Mr... ö... ö. – Cayley. Mark Ablett unokaöccse vagyok. Itt lakom nála. – Az én nevem Gillingham. Bocsásson meg, már előbb is meg

kellett volna mondanom. Hát szóval, nézze, Mr. Cayley, nincs értelme, hogy áltassuk magunkat. Itt egy embert agyonlőttek... nyilván valaki lelőtte.

– Önmaga is meglőhette magát – motyogta Cayley. – Igen, megtehette volna, de nem tette. Vagy ha tette, valaki volt

akkor még a szobában, és ez a valaki most nincs itt. És ez a valaki elvitte a revolvert is magával. A rendőrségnek is lesz néhány szava ehhez, nem gondolja?

Cayley lesütött szemekkel hallgatott. – Tudom jól, hogy mire gondol, és higgye el, hogy együtt érzek

magával, de nem viselkedhetünk úgy, mint a gyerekek. Ha az ön unokabátyja, Mark Ablett a szobában volt ezzel – a holttestre mutatott –, ezzel az emberrel...

– Ki mondta, hogy ott volt? – mondta Cayley felkapva a fejét. – Ön mondta. – Én a könyvtárban voltam. Mark bement... de ki is jöhetett

újra... én nem tudhatom. Másvalaki is bemehetett... – Igen, igen – szólt Antony türelmesen, mintha gyermekhez

beszélne. – Ön ismeri az unokabátyját, én nem. Egyezzünk meg abban, hogy neki semmi köze a dologhoz. De valaki volt a szobában, mikor ezt az embert lelőtték, és... hát, a rendőrségnek tudni kell róla. Nem gondolja... – A telefonra pillantott. – Vagy jobban szeretné, ha én telefonálnék?

Cayley vállat vont és a telefonhoz lépett. – Megengedi, hogy egy kissé... izé... körülnézzek? – Antony a

nyitott ajtó felé intett. – Hogyne, tessék. – Leült és magához húzta a telefonkészüléket.

– Kérem, legyen elnéző, Mr. Gillingham. Tudja, nagyon régen ismerem Markot.

Persze önnek igaza van, és én ostoba vagyok. – Ezzel fölemelte a hallgatót.

Tegyük fel, hogy az előcsarnokból jutunk a dolgozószobába, hogy megismerkedjünk a helyszínnel. Azon az ajtón lépünk be, amely most be van zárva, de mintegy varázslatra a kedvünkért kinyílik. Amint ott állunk az ajtó mellett, a szoba hosszúsága jobbra és balra terjed, vagy még pontosabban csakis jobbra, mert a bal oldali fal ott van egészen közel hozzánk. Pontosan szemben velünk, tizenöt lábnyira a szoba széltében van az a másik ajtó, amelyen Cayley kiment és visszatért néhány perccel ezelőtt. A jobb oldali falon,

harminclábnyira tőlünk vannak az üveges erkélyajtók. Ha átmegyünk a szobán, és kilépünk a szemben levő ajtón, egy folyosóra érünk, ahonnan két másik szoba nyílik. A jobb oldali szoba, amelyikbe Cayley bement, a dolgozószoba felé is rövidebb, kicsiny, négyszögletes helyiség, amelyet valószínűleg néhanapján hálószobának is használtak. Ágy már nincs benne, de a sarokban egy mosdó van hideg és meleg csapokkal, székek, egy vagy két kis szekrény és egy fiókos szekrény. Az ablakok ugyanarra nyílnak, mint a szomszéd szoba erkélyajtói, de ha az ember kinéz a hálószoba ablakából, akkor jobb oldalt elzárja a kilátást a másik szobánál sokkal hosszabb dolgozószoba külső fala, amely tizenöt lábnyira a pázsit felé előreugrik.

A hálószoba másik oldalán egy fürdőszoba van. A három szoba együtt olyan, mint egy külön lakosztály. Az előző tulajdonosnál valószínűleg egy beteg ember lakhatott itt, aki nem tudott lépcsőt járni. Mark csak nappali szobának használta, soha nem aludt lent.

Antony benézett a fürdőszobába, azután átment a hálószobába, abba a bizonyosba, ahova Cayley is bement volt. Az ablak tárva-nyitva, kitekintett a jól gondozott pázsitra és a mögötte békésen terjeszkedő parkra. Megsajnálta mindezek gazdáját, aki most ilyen félelmes dolgokba keveredett.

Cayley nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy Mark a tettes – mondta magában Antony. – Ez megmagyarázza, miért pazarolt olyan sok időt arra, hogy az ajtót döngesse. Miért akart feltörni egy zárat, mikor sokkal könnyebb egy ablakot betörni? Persze lehet, hogy elvesztette a fejét, de más részről az is lehet, hogy módot akart adni arra, hogy az unokabátyja elmeneküljön. Ugyanez vonatkozik a rendőrségre is, és... ó, még egy csomó dologra. Például miért szaladtuk körül a házat, mikor az ablakhoz igyekeztünk? Bizonyos, hogy az előcsarnokból van egy hátsó kijárat is. Később meg kell hogy nézzem.

Antony, mint majd észrevesszük, bezzeg nem vesztette el a fejét. Lépés zaja hallatszott a folyosóról, megfordult és Cayley-t

pillantotta meg az ajtónyílásban. Egy pillanatig nézte. Egy kérdés izgatta. Furcsa kérdés volt. Azt kérdezte magától, hogy miért van nyitva az ajtó.

Illetőleg nem is pontosan azt, hogy miért van nyitva az ajtó, ez könnyen megmagyarázható volna. Hanem azt, hogy miért várta azt, hogy az ajtó zárva lesz. Nem emlékezett arra, hogy becsukta volna, mégis meglepődött, hogy most nyitva találta, hogy látta Cayley-t az ajtónyílásból, amint éppen belépett a szobába. Valami, ami tudat alatt dolgozott az agyában, azt mondta neki, hogy ez meglepő. Ugyan miért?

Pillanatnyilag elraktározta az egész ügyet az agya egyik sarkába, majd később megtalálja a feleletet. Csodálatos volt az emlékezőtehetsége. Valahol az agyában mindaz, amit látott vagy hallott egyszer – gyakran öntudatlanul – megcsinálta a maga megfelelő lenyomatát. Ezek, miként az előhívatlan fényképek, készenlétben álltak, hogy amikor kívánja, előhívja őket. Cayley csatlakozott hozzá az ablaknál.

– Telefonáltam – mondta. – Küldenek egy felügyelőt vagy valakit Middlestonból, meg a helyi rendőrség és az orvos is eljön Stantonból. – A vállát vonogatta. – Most már benne vagyunk.

– Milyen messze van innen Middleston? – Ez volt az a város, ahova Antony jegyet váltott reggel... csak hat órával ezelőtt. Milyen képtelennek látszott ez most.

– Körülbelül húszmérföldnyire. Ezek a vendégek is hamarosan hazaérnek.

– Beverley meg a többiek? – Igen. Nyilván tüstént el akarnak majd utazni. – Jobb is lenne, ha elmennének. – Igen. – Cayley hallgatott kis ideig, azután így szólt. – Ön a

közelben szállt meg? – Woodhamban, a György Királyban. – Ha egyedül van, szeretném, ha átköltöznék ide. Tudja –

folytatta félszegen –, úgyis itt kell majd lennie... a... nyomozás és... és egyebek miatt. Ha megengedi, hogy felajánljam az unokabátyám vendégszeretetét az ő... úgy gondolom, hogyha ő nem... ha ő valóban...

Antony félbeszakította élénk köszönőszavakkal, és elfogadta ajánlatát.

– Nagyszerű. Talán Beverley is itt marad, ha jó barátok. Derék fickó az.

Antony bizonyosra vette abból, amit Cayley mondott és amit habozott elmondani, hogy Mark volt az, aki utoljára élve látta a fivérét. Ebből még nem következik az, hogy Mark Ablett gyilkos volt. Revolverek véletlenül is elsülnek, és ilyenkor az emberek elvesztik a fejüket, megszöknek, félve attól, hogy nem fogják elhinni a történetüket. Mégis, amikor valaki megszökik, akár bűnös, akár ártatlan, az ember nem tehet róla, kíváncsi arra, hogy milyen úton távozott.

– Úgy gondolom, hogy erre – szólalt meg Antony hangosan, kitekintve az ablakból.

– Ki? – szólt értetlenül Cayley. Hát akárki is volt – mondta Antony mosolyogva magában. – A

gyilkos. Vagy mondjuk az az ember, aki bezárta az ajtót, miután Robert Ablettet megölték.

– Vajon? – Másként hogyan mehetett volna ki? Nem távozott a szomszéd

szoba ablakán, mert az zárva volt. – Kissé furcsa, nemde? – Tudja, először én is úgy gondoltam, de... – a jobb oldalon

kiugró falra mutatott. – Nézze, ez megvédi attól, hogy a ház többi részéből láthassák, ha erre megy ki, és a bozót egészen közel van ide. Úgy képzelem, hogy ha az erkélyajtón keresztül lép ki valaki, sokkal könnyebb észrevenni. A háznak a legnagyobb része... – jobb kezével széles kört írt le – a nyugati, azaz majdnem északnyugati, amerre a konyhai részek esnek... teljesen el van takarva innen nézve. Ismerte jól a házat, az biztos, akárki is volt, teljesen igaza volt abban, hogy ezen az ablakon lépett ki. Egyszeriben a bozótban teremhetett.

Cayley gondterhelten nézett rá. – Úgy látszik, Mr. Gillingham, hogy ön meglepően jól ismeri a

házat, tekintetbe véve, hogy először van itt. Antony nevetett. – Hát, tudja, észreveszek egyet-mást. Olyannak születtem, hogy

meglássak dolgokat. De abban igazam van ugye, hogy miért ment ki erre a gyilkos?

– Igen, azt hiszem, igaza van. – Cayley a bozót felé tekintett. – Akar bemenni oda is, hogy körülnézzen? – Fejével a bokrok felé intett.

– Gondolom, hogy ezt a rendőrségnek hagyhatjuk – mondta kedvesen Antony. – Ez... szóval nem olyan sürgős.

Cayley felsóhajtott, mintha a lélegzetét is visszatartotta volna, amíg válaszol, és most ismét levegőhöz jutna.

– Köszönöm, Mr. Gillingham – mondta.

4 Az ausztráliai fivér

A Vörös Ház vendégei azt tehették, amit akartak a józan ész, illetve a Mark értelmezése szerinti észszerűség határain belül. De ha már egyszer a vendégek vagy Mark eldöntötték, hogy mit kívánnak tenni, a tervhez ragaszkodniok kellett. Mrs. Calladine, aki ismerte a házigazdának ezt a gyengéjét, ezért nem volt hajlandó belemenni Billnek abba a javaslatába, hogy játsszanak még egy második partit is délután, és kocsizzanak haza kényelmesen tea után. A golfjátékosok szívesen játszottak volna, de Mrs. Calladine anélkül, hogy kimondta volna azt, hogy Mr. Ablett ezt rossz néven venné, ragaszkodott ahhoz, hogy ha úgy döntöttek, hogy visszamennek négy órára, akkor vissza is kell térniök négy órára.

– Igazán nem hiszem, hogy Marknak szüksége lenne ránk – mondta az őrnagy, aki délelőtt rosszul játszott, ezért szerette volna délután bebizonyítani önmagának, hogy annál többet tud. – A fivére megérkezik, nyilván boldog lesz, hogy nem lábatlankodunk körülötte.

– Persze hogy boldog lesz, őrnagykám – így Bill. – Maga is biztosan szívesen játszana, Miss Norris, ugye?

Miss Norris bizonytalanul pillantott a háziasszonyra. – Igazán nem kívánjuk feltartani, drágám, ha haza akar menni.

Nyilván unalmas önnek itt, mivel nem játszik. – Csak még kilenc ütést, anyám – rimánkodott Betty.

– A kocsi visszavihetné magát, megmondja, hogy mi még játszunk egy partit, és azután majd visszajön értünk – ragyogtatta elméjét Bill.

– Igazán sokkal hűvösebb van itt, mint gondoltam – vetette közbe az őrnagy.

Mrs. Calladine beadta a derekát. Kellemesen hűvös volt kint a golfházban, és persze hogy Mark örülni fog annak, hogy nincsenek útjában, így hát beleegyezett a további kilenc ütésbe. Miután mind a négyen végigjátszottak az utolsó játékot, és mindenki sokkal ügyesebb volt, mint délelőtt, visszahajtattak a Vörös Házba, és mindenki meg volt elégedve önmagával.

– Halló – mondta magában Bill, amint közeledtek a házhoz –, csak nem a jó öreg Tony az ott?

Antony a ház előtt álldogált rájuk várakozva. Bill integetett, és ő visszaintett. Amikor a kocsi felhajtott, Bill, aki elöl ült a sofőr mellett, kiugrott és lelkesen üdvözölte.

– Halló, te őrült ember, szállóvendég vagy itt, vagy mi? – Hirtelen ötlete támadt. – Azt ne mondd, hogy te vagy Mark Ablett rég elveszett fivére Ausztráliából, noha rólad még ezt is elhinném. – Kisfiúsan nevetett.

– Halló, Bill – szólt Antony nyugodtan –, nem mutatnál be? Sajnos, rossz híreim vannak.

Bill a komoly hangtól kijózanodva, bemutatta a barátját. Az őrnagy és Mrs. Calladine ültek a kocsi feléje eső oldalán, és Antony halkan így szólt hozzájuk:

– Félek, hogy esetleg megijesztem önöket. Robert Ablettet, Mr. Mark Ablett fivérét megölték. – Hüvelykujjával hátrabökött a válla felett. – Itt, a házban.

– Szent isten! – kiáltott az őrnagy. – Úgy gondolja, hogy megölte önmagát? – kérdezte Mrs.

Calladine. – Éppen most? – Körülbelül két órával ezelőtt történt. Errefelé igyekeztem –

félig Beverley felé fordult és megmagyarázta –, téged akartalak meglátogatni, Bill, és éppen a... a haláleset után érkeztem. Mr. Cayley és én találtuk meg a holttestet. Mr. Cayley nagyon el van most foglalva... Rendőrök, orvosok meg mindenféle van a házban...

így hát megkért engem, hogy közöljem ezt önökkel. Azt hiszi, hogy nyilván legszívesebben elutaznának, amint csak lehet, miután a vendégségnek ilyen tragikus módon vége szakadt. – Bocsánatkérően mosolygott. – Félek, hogy rosszul közvetítem, de persze ő úgy gondolja, hogy önök vizsgálják meg érzelmeiket, döntsék el, hogyan óhajtják, és parancsoljanak rendelkezni a kocsival, rendeljék meg ahhoz a vonathoz, amelyikhez akarják. Úgy hallottam, hogy van egy esti vonat, amellyel elutazhatnak, ha akarnak.

Bill tátott szájjal bámult Antonyra, érzelmei kifejezésére nem talált más szavakat, mint az őrnagy.

Betty odahajolt Miss Norrishoz, úgy kérdezte rémülten: – Kit öltek meg? – Miss Norris, aki ösztönösen olyan tragikusan

nézett, mint amikor a színpadon egy hírnök az egyik szereplő halálát adja hírül, egy pillanatra megállt, hogy megmagyarázza. Mrs. Calladine teljesen uralkodott magán. – Persze, mi útban lennénk, értem – mondta –, de azt sem tehetjük meg, hogy egyszerűen hátat fordítunk ennek a helynek, csak azért, mert valami borzasztó dolog történt. Látni akarom Markot, és azután majd megbeszéljük, hogy mit tegyünk. Meg kell hogy tudja, hogy mennyire együtt érzünk vele. Talán mi... – Habozott.

– Az őrnagy meg én mindenképpen hasznosíthatjuk magunkat – mondta Bill –, nem erre gondol Mrs. Calladine?

– Hol van Mark? – kapott észbe az őrnagy, hirtelen keményen Antonyra pillantva.

Antony rendületlenül farkasszemet nézett vele, és semmit sem szólt.

– Azt hiszem – mondta az őrnagy kedvesen Mrs. Calladine-hez lépve –, jobb lenne, ha visszavinné Bettyt Londonba még ma este.

– Rendben van –, egyezett bele gyorsan az asszony. – Te is jössz velünk, Ruth?

– Majd ott találkozunk bizonyára – mondta Bill elhaló hangon. Nem értette, hogy mi történik körülötte, és miután arra számított, hogy még egy hétig a Vörös Házban marad, nem is volt hova mennie Londonban, de úgy látszott, hogy London az a hely, ahova mindenki igyekszik. Ha egy percre egyedül kaphatná Tonyt, Tony nyilván mindent megmagyarázna neki.

– Cayley szeretné, ha itt maradnál, Bill. El kell önnek mindenképpen mennie holnap, Rumbold őrnagy?

– Igen. Én is önökkel tartok, Mrs. Calladine. – Mr. Cayley azt kívánja, hogy mondjam meg önöknek,

ismételten kéri, parancsoljanak kiadni a rendelkezéseiket kívánságuk szerint, ha kocsira van szükségük, esetleg telefonálni vagy táviratozni óhajtanak. – Ismét mosolygott és hozzátette – kérem, bocsássanak meg, ha úgy látszik, hogy túl sokat vállaltam magamra, de úgy fordult, hogy éppen kapóra jöttem mint Cayley szószólója. – Meghajolt feléjük, és visszament a házba.

– Nahát! – tört ki Miss Norris drámaian. Amikor Antony visszaért az előcsarnokba, a middlestoni felügyelő éppen a könyvtár felé igyekezett Cayley-vel. Cayley megállt és Antony felé bólintott.

– Várjon egy pillanatig, felügyelő úr. Itt van Mr. Gillingham. Talán jobb lenne, ha ő is velünk jönne. – Azután Antonyhoz fordult. – Ez Birch felügyelő.

Birch kérdőn bámult egyikről a másikra. – Mr. Gillinghammel együtt találtuk meg a holttestet –

magyarázta Cayley. – Aha! Hát akkor menjünk és igyekezzünk a tényeket egy kissé

rendbe szedni. Szeretem tudni, hányadán állok, Mr. Gillingham. – Mindannyian azt szeretnénk. – Ohó! – érdeklődve bámult Antonyra –, és azt tudja-e vajon,

hogy ebben az esetben hol tartunk? – Azt tudom, hogy hol fogunk tartani. – Hát hol? – Majd kivizsgálja, Birch felügyelő –, mondta Antony

mosolyogva. A felügyelő barátságosan nevetett. – Majd igyekszem. Kímélni fogom önöket, amennyire csak

lehet. Gyerünk. Beléptek a könyvtárba. A felügyelő leült az íróasztalhoz, Cayley

pedig melléje egy székre. Antony kényelmesen elnyúlt egy karosszékben, és felkészült arra, hogy érdekeseket fog hallani.

– Kezdjük el a halottal – mondta a felügyelő. – Robert Ablett, ugye, azt mondták? – elővette a jegyzőkönyvét.

– Az. Fivére Mark Ablettnek, aki itt lakik.

– Aha! – A ceruzáját hegyezte. – Szintén itt lakik a házban? – Nem, dehogy! Antony figyelmesen hallgatta, míg Cayley mindent elmondott,

amit Robertről tudott. Mindez újság volt neki. – Értem. Elküldték az országból, kegyvesztett volt. Vajon mit

csinált? – Nem nagyon tudom. Csak tizenkét éves voltam abban az

időben. Éppen abban a korban, amikor azt szokták mondani az embernek, hogy ne sokat kérdezősködjék.

– Kényelmetlen kérdésekre gondol? – Pontosan. – Így hát igazán nem tudja, hogy csak vad alak volt-e, vagy

pedig gonosz is? – Nem. Az öreg Mr. Ablett lelkész volt – tette hozzá Cayley –,

lehet, hogy amit egy lelkész bűnnek vélt, azt egy nagyvilági ember féktelenségnek minősíthetné.

– Lehet, Mr. Cayley – mosolygott a felügyelő. – Mindenesetre kellemesebb volt őt Ausztráliában tudni?

– Igen. – Mark Ablett soha nem beszélt róla? – Majdnem soha. Nagyon szégyenkezett miatta... és hát... örült,

hogy Ausztráliában van. – Írt néha Marknak? – Ritkán. Talán háromszor vagy négyszer az utóbbi öt évben. – Pénzt kért? – Valami olyasfélét. Nem hiszem, hogy Mark mindig válaszolt

neki. Amennyire én tudom, sohasem küldött pénzt. – Most a magánvéleményét szeretném hallani, Mr. Cayley.

Gondolja, hogy Mark méltatlanul bánt a fivérével? Túlságosan kemény volt hozzá?

– Gyermekkorukban sem szerették egymást. Soha nem volt közöttük meleg kapcsolat. Nem tudom, melyikük hibájából, ha egyáltalán hibáztatható valaki.

– Mégis Mark segítő kezet nyújthatott volna neki? – Úgy tudom – mondta Cayley –, hogy Robert egész életét azzal

töltötte, hogy segítő kezek felé nyúlkált.

A felügyelő bólintott. – Ismerem ezt a fajtát. Jól van, ezt majd folytatjuk holnap reggel.

Látta azt a levelet, amelyet Mark kapott tőle? – Akkor nem. Csak később mutatta meg nekem. – Cím volt rajta? – Nem. Csak egy darab elég piszkos papír volt. – Most hol lehet? – Nem tudom. Talán Mark zsebében. – Aha! – A szakállát húzogatta. – Jó, erre még visszatérünk.

Emlékszik arra, hogy mi volt a levélben? – Emlékezetem szerint valami ilyesféle: „Mark, a te szerető

fivéred eljön holnap, egyenest Ausztráliából, és meglátogat téged. Azért figyelmeztetlek, hogy csökkentsem meglepetésedet, ha majd meglátsz, de remélem, az örömödet nem. Úgy három órakor, vagy akörül várhatsz.”

– Aha! – A felügyelő gondosan leírta. – Látta a bélyeget? – London. – És Mark hogyan viselkedett? – Bosszús volt, kissé irtózott... – Cayley habozott. – Tartott tőle? – Nn...em, nem éppen. Vagy inkább félt egy kellemetlen

beszélgetéstől, de attól nem, hogy az kellemetlen következményekkel járna az ő számára.

– Úgy érti, hogy nem félt sem erőszaktól, sem zsarolástól, sem egyéb hasonló dologtól?

– Nem vettem észre ilyet. – Jó. Lássuk csak. Ön azt mondja, hogy úgy három körül

érkezett? – Igen, annyi lehetett. – Ki volt akkor a házban? – Mark meg én és néhányan a személyzetből. Nem tudom, ki

volt itthon. Természetesen ön majd megkérdezi őket személyesen. – Ha megengedi. És a vendégek. – Egész nap kint voltak, a golfpályán játszottak – magyarázta

Cayley. – Igaz is – vetette közbe –, ne haragudjék, hogy félbeszakítom, de akar velük találkozni? Természetesen nem valami

kellemes nekik most, és én azt javasoltam... – Antony-hoz fordult, aki visszaintett. – Szóval úgy értesültem, hogy szeretnének még ma este visszamenni Londonba. Feltételezem, hogy nincs ellenvetése.

– Hagyják meg a nevüket és címüket arra az esetre, ha szükségem lenne rájuk.

– Természetes. Egyikük itt marad, ha óhajtja, később beszélhet vele, de az egész társaság csak akkor érkezett vissza a golfpályáról, amikor az előbb átmentünk az előcsarnokon.

– Ez rendben van, Mr. Cayley. Tehát térjünk vissza a három órához. Ön hol volt, amikor Robert megérkezett?

Cayley elmagyarázta, hogyan ült az előcsarnokban, Audrey hogyan kérdezte meg tőle, merre találja a gazdát, és hogy ő erre azt felelte, utoljára akkor látta, amikor a Kiskastélyhoz ment felfelé.

– A szobalány elment, és én tovább olvastam. Lépéseket hallottam a lépcsőn, felnéztem és láttam, hogy Mark jön lefelé. Belépett a dolgozószobába, és én ismét tovább olvastam. Majd egy pillanatra bementem a könyvtárszobába, hogy megnézzek valamit egy másik könyvben, és amikor bent voltam, akkor egy lövést hallottam. Legalábbis hangos durranást, nem tudtam bizonyosan, hogy lövés volt-e. Ott álltam és hallgatóztam. Azután lassan az ajtóhoz mentem és kinéztem. Újra visszamentem, haboztam, és végül elhatároztam, hogy átmegyek a dolgozószobába, és megbizonyosodom arról, hogy minden rendben van-e. Megfogtam a kilincset, és észrevettem, hogy az ajtó be van zárva. Akkor megijedtem, dörömbölni kezdtem, kiabáltam, és... és hát ez volt éppen, amikor Mr. Gillingham megérkezett. – Ezután elmagyarázta, hogyan találták meg a holttestet.

A felügyelő mosolyogva nézett rá. – Helyes, egyes dolgokra majd még visszatérünk, Mr. Cayley.

Most nézzük Mr. Markot. Ön azt hitte, hogy a Kiskastélyban van. Bejöhetett a házba és felmehetett a szobájába anélkül, hogy ön látta volna?

– Van hátsó lépcső is. Persze általában nem szokta használni. De én nem is tartózkodtam egész délután az előcsarnokban. Minden további nélkül felmehetett volna a lépcsőn anélkül, hogy én tudtam volna erről.

– Így hát ön nem is lepődött meg, amikor látta, hogy jön lefelé? – Egy cseppet sem. – Mondott valamit? – Azt mondta: „Robert itt van?” Vagy valami ilyesfélét. Nyilván

hallotta a csengőszót vagy a beszédet az előcsarnokban. – Merre nyílik a hálószobája? Láthatta fivérét, amint jön felfelé a

kocsifeljárón? – Persze hogy láthatta. – És aztán? – Hát aztán én azt mondtam, hogy „igen”. Ő vállat vont és így

szólt: „Ne menj el messzire, lehet, hogy szükségem lesz rád”, ezzel bement.

– Mit gondol, miért mondta ezt? – Hát kérem, ő nagyon sok mindent megbeszél velem. Bizonyos

fokig magánügyvéd-féléje is vagyok. – Üzleti jellegű megbeszélés volt ez, vagy inkább fivérek

találkozása? – Azt hiszem, inkább üzleti tárgyalásnak tekintette. – Értem. Mennyi idő telt el, amíg a lövést meghallotta? – Kevés. Talán két perc. A felügyelő befejezte az írást, aztán gondterhelten nézett Cayley-

re. Hirtelen megszólalt: – Mit gondol Robert haláláról? Cayley vonogatta a vállát. – Ön nyilván többet tud, mint én – felelte. – Önnek ez a

foglalkozása. Én csak úgy beszélhetek, mint egy laikus... és Mark barátja.

– Tehát? – Én azt mondanám, hogy Robert azért jött, hogy zavart

okozzon, revolver is volt nála. Egykettőre előkapta, Mark megpróbálta elvenni tőle, lehet, hogy dulakodtak is egy keveset; a fegyver elsült. Mark ott állt kezében egy revolverrel, lábánál a halottal, és elvesztette a fejét. Az első érzése az volt, hogy meneküljön. Szinte ösztönösen bezárta az ajtót, és azután, amikor hallotta, hogy én dörömbölök, kiugrott az ablakon.

– I...igen. Ez elég értelmesen hangzik. Ön mit gondol, Mr. Gillingham?

– Hogyan lehetne értelmes az, ha az ember elveszti a fejét – vélte Antony. Felállt a karosszékből, és közelebb lépett hozzájuk.

– Tudja ön jól, hogy én mire gondolok. Ez megmagyaráz sok mindent.

– Ó, igen. Minden más magyarázat csak bonyolultabbá tenné az esetet.

– Tud ön más magyarázatot? – Nem én. – Vannak olyan tények, ahol szeretné kijavítani Mr. Cayley-t?

Valami, amit talán kihagyott, ami az ön érkezése után történt? – Nem, köszönöm. A lehető legpontosabban vázolt mindent. – Aha! Hát nézzük most önt. Úgy tudom, hogy ön nem lakik itt a

házban. Antony elmagyarázta az érkezése előtt történteket. – Értem. Hallotta a lövést? Antony úgy hajtotta félre a fejét, mintha hallgatóznék. – Igen. Éppen, amikor a házat megpillantottam. Akkor alig

vettem észre, de most visszaemlékszem rá. – Ön hol volt akkor? – Jöttem felfelé a kocsiúton. Éppen megpillantottam a házat. – Senki sem hagyta el a házat a főkapun keresztül? Antony lehunyt szemmel gondolkozott. – Nem, senki. – Bizonyos ön ebben? – Tökéletesen bizonyos – mondta Antony. Mintha kissé

meglepődött volna azon a feltevésen, hogy esetleg tévedhet. – Köszönöm. A György Királyban találom, ha szükségem lesz

önre? – Mr. Gillingham itt marad a vizsgálat befejezéséig – magyarázta

Cayley. – Nagyon jó. Lássuk most a személyzetet! 5 Mr. Gillingham új mestersége

Amikor Cayley a csengő felé indult, Antony felállt, és az ajtó felé lépett.

– Gondolom, most már nincs rám szüksége, felügyelő úr? – kérdezte.

– Nincs, Mr. Gillingham, köszönöm. De remélem, itt marad a közelben?

– Ó, hogyne. A felügyelő habozott. – Hasznosabb lesz talán, ha egyedül beszélgetek a személyzettel,

Mr. Cayley. Ismeri őket, hogy milyenek, minél több embert látnak, annál inkább megszeppennek. Azt remélem, hogy könnyebben eljutok az igazsághoz, ha egyedül vagyok velük.

– Teljesen igaza van. Egyébként már az előbb ki akartam menteni magam. Mégiscsak felelős vagyok vendégseregünkért. Annak ellenére, hogy Mr. Gillingham olyan szíves volt... – Rámosolygott Antonyra, aki az ajtónál várakozott, és nem fejezte be a mondatot.

– Aha, erről jut eszembe – szólt a felügyelő –, ugye azt mondta, hogy az egyik vendég itt marad?... Ugye, Mr. Beverley-ről... Mr. Gillingham barátjáról volt szó?

– Igen. Óhajt beszélni vele? – Majd később szeretnék, ha szabad. – Szólok neki. Fent leszek a szobámban, ha szüksége lesz rám.

Van fent ugyanis egy dolgozószobafélém... a személyzet bármelyik tagja megmutatja önnek. Lám, itt is van már Stevens. Kérem, Birch felügyelő szeretne néhány dolgot kérdezni magától.

– Igen, uram – Audrey látszólag kimérten, de nagy belső izgalommal várakozott.

A házvezetőnő szobájában már hallottak egyet s mást a történtekről, és Audrey alig győzte a személyzet tagjainak töviről hegyire elmagyarázni, hogy mi mindent mondott a látogató, és erre mit válaszolt ő. A részletek még nem tisztázódtak teljesen, de annyi máris bizonyos volt, hogy Mr. Mark fivére agyonlőtte magát, majd eltüntette Mr. Markot, és hogy Audrey nyomban látta, amikor ajtót nyitott neki, hogy az egy olyanféle ember. El is mondta észrevételét Mrs. Stevensnek. És Mrs. Stevens – hiszen emlékezhetsz rá, Audrey

– mindig megmondta, hogy az emberek alapos okok nélkül nem szaladgálnak át csak úgy Ausztráliába. Elsie mindkettőjükkel egyetértett, de neki volt külön közlendője is. Ő ugyanis hallotta, hogy Mr. Mark, amikor bent volt a dolgozószobában, megfenyegette a fivérét.

– Márminthogy úgy gondolod, hogy Mr. Robert – helyesbítette a második szobalány. – Ő szundikált egy keveset a szobájában, de azért hallotta a durranást. Tulajdonképpen a hangra ébredt fel – olyan volt ez, mintha valami fegyver elsült volna.

– Mr. Mark hangja volt – szögezte le Elsie határozottan. – Kegyelemért könyörgött – találgatta égő szemmel,

reménykedve egy konyhalány az ajtóból. A többiek gyorsan kituszkolták, mondván, hogy jobb lett volna, ha meg sem szólal. De hát nehéz csendben hallgatni akkor, amikor ő pontosan tudta a rémregényekből, hogyan szokott történni az ilyen eset.

– Majd adok én ennek a leánynak – dörgött Mrs. Stevens. – Mi van, Elsie?

– Azt mondta az úr, a saját fülemmel hallottam, amikor mondta, „most rajtam a sor”, mondta, olyan diadalmaskodva.

– Hát drágám, ha te ezt fenyegetésnek véled, akkor neked nagyon furcsa a felfogásod, ezt meg kell mondanom.

Amikor ott állt Birch felügyelővel szemben, Audrey-nak ismét eszébe jutottak Elsie szavai. Olyan valakinek a készségével tette meg tanúvallomását, aki már néhányszor elismételte mindezt. A felügyelő igen ügyesen tette fel kérdéseit és keresztkérdéseit.

Bizony erős volt a kísértés, hogy figyelmeztesse a lányt: „Hagyja el azt, amit maga mondott neki”, de ellenállt, mert tisztában volt azzal: így tudhatja meg a legkönnyebben, hogy mit mondott az áldozat a lánynak. Noha Audrey a maga módján értékelte Robert szavait, meg azt, ahogyan ránézett, mégis úgy vélte a felügyelő, hogy a dolog nagyjában megfelel a tényeknek.

– Tehát maga Mr. Markot nem is látta? – Nem, uram. Bizonyára már előbb bejött a házba, és felment a

szobájába. Vagy az is lehet, hogy éppen bejött a főkapun, amikor én a hátsó ajtón kimentem.

– Értem. Hát azt hiszem, ez minden, amit tudni kívántam magától. Köszönöm. Lássuk csak, mi van a személyzet többi tagjával?

– Elsie hallotta, amikor a gazda meg Mr. Robert beszéltek – vetette közbe mohón Audrey. – Ő azt mondta... mármint Mr. Mark...

– Aha! De talán jobb lesz, ha ezt maga Elsie meséli el nekem. Mellesleg, ki is az az Elsie?

– Az egyik szobalány. Leküldjem őt önhöz, uram? – Kérem. Elsie egyáltalán nem haragudott ezért az üzenetért. Mrs. Stevens

éppen néhány megjegyzést zengett folyamatosan Elsie aznap délutáni viselt dolgairól, ezt szakította félbe az üzenet, és – Elsie úgy vélte – ezeket a megjegyzéseket nem is ártott félbeszakítani. Mrs. Stevens véleménye szerint az a kis bűneset, amely a dolgozószobában történt délután, csekélység ahhoz a kettős bűntényhez képest, amelyet a boldogtalan Elsie követett el.

Mert hát Elsie későn jött rá, jobb lett volna, ha hallgat arról, hogy bent volt az előcsarnokban aznap délután. Rosszul tudta titkolni az igazat, viszont Mrs. Stevens kitűnően értett ahhoz, hogy kiderítse, amit rejtegetni akarnak előle. Elsie tudta jól, hogy neki nem szabad a főlépcsőn járkálni, és erre nem volt mentség az, hogy véletlenül éppen kijött Miss Norris szobájából a lépcsőre, és úgy gondolta, nem lesz baj, hogy ott jön le, mivel nem volt senki az előcsarnokban. És egyáltalán mit csinált Miss Norris szobájában ebben az időben? Visszavitt egy folyóiratot? Ezt Miss Norris adta neki kölcsön, ha szabad kérdezni? Hát nem éppen kölcsön. No de Elsie, igazán! – egy ilyen tiszteletre méltó házban, ilyesmit! Hiába érvelt szegény Elsie, hogy a lap borítólapján az ő kedvenc szerzőjének a regényét hirdették a gonosztevő képével, amint éppen lezuhan a sziklafokról.

– Vigyázz, majd te is odakerülsz, édes lányom, ha nem ügyelsz magadra – nyilatkoztatta ki Mrs. Stevens határozottan.

Mindezeket a bűnöket persze szükségtelen volt bevallania Birch felügyelőnek. A felügyelőt csak az érdekelte, hogy átment-e az előcsarnokon, és hallott-e hangokat a dolgozószobából.

– Meg is állt, hogy hallgatózzék?

– Dehogyis álltam – szólt Elsie méltóságteljesen, úgy érezve, hogy őt senki sem érti meg igazán. – Éppen csak átmentem az előcsarnokon, mint ahogy akárki más átmehetett volna. Fel sem tételeztem, hogy titkokról beszélnek, nem gondoltam arra, hogy megállják hallgatózni, pedig úgy látszik, jobb lett volna, ha megteszem. – Szipogott egyet.

– Nocsak, nocsak – csitította a felügyelő –, nem úgy értettem... – Mindenki olyan rosszul bánik velem – folytatta Elsie szipogva

–, és itt fekszik ez a szegény ember holtan, bezzeg, ha én lennék a helyében, mennyire bánnák, hogy így beszéltek velem egész nap.

– Csacsiság, mi bizonyára nagyon büszkék leszünk magára. Nem lennék meglepve, hogyha a maga tanúvallomása igen nagy fontosságú lenne. Lássuk csak, mit is hallott? Próbáljon visszaemlékezni pontosan a szavakra.

Elsie úgy vélte, hogy valami olyat beszéltek, mintha valaki valami úton dolgozott volna.

– Igen, de ezt ki mondta? – Mr. Robert. – Honnan tudja, hogy Mr. Robert volt? Hallotta már azelőtt is a

hangját? – Azt nem állíthatom, hogy valaha is ismertem volna Mr.

Robertet. De mivel nem Mr. Mark volt, sem Mr. Cayley, a többi urak sem, és alig öt perccel azelőtt vezette be Miss Stevens Mr. Robertet a dolgozószobába. ..

– Ez helyes – vágott közbe sietősen a felügyelő. – Kétségtelenül Mr. Robert volt. Tehát azt mondta, hogy úton dolgozott?

– Valahogy így hangzott, amit mondtak, uram. – Hm. Nem lehetett olyasmi, hogy valami utat ledolgozott? – Ez lehetett az, uram – szólt Elsie élénken. – Hogy ledolgozta a

maga útját. – És azután? – És akkor Mr. Mark azt mondta hangosan... olyan

diadalmaskodva... „most rajtam a sor, várj csak”. – Diadalmaskodva? – Mint aki azt mondja, hogy eljött az ő ideje. – Ez minden, amit hallott?

– Ez minden, uram... miután nem álltam meg hallgatózni, egyszerűen átmentem az előcsarnokon, csak úgy, mint máskor is.

– Igen. Látja, ez igazán, nagyon fontos volt, Elsie. Köszönöm. Elsie rámosolygott, és izgatottan rohant vissza a konyhába. Most

már készen állt arra, hogy szembeszálljon Mrs. Stevensszel vagy akárki mással.

Közben Antony kutatgatott egy keveset a saját szakállára. Egy dolog különösen nyugtalanította. Átment az előcsarnokon a ház homlokzatához, megállt a nyitott ajtóban, kitekintve a kocsifeljáróra. Ő meg Cayley bal fele rohantak a ház körül. Pedig bizonyára sokkal gyorsabban odaérnek, ha jobb fele indulnak el. A főajtó a ház végénél van, nem pedig a középen. Nem is vitás, hogy a leghosszabb utat választották, amikor körülszaladtak. De talán valami elállja az utat, ha az ember jobb felé indul, mondjuk, egy fal. El is ballagott arrafelé, a ház körül vezető gyalogúton, de hamarosan megpillantotta a dolgozószoba ablakait. Mily én egyszerű és körülbelül fele olyan hosszú az út, mint a másik oldalon. Kicsit továbbment, és a betört ablakok mögött egy ajtóhoz ért. Könnyen kinyílt, máris egy folyosón találta magát. A folyosó végén még egy ajtó. Kinyitotta és ismét az előcsarnokban állott.

– Ez persze a legrövidebb út a három közül – mondotta magában. – Átmegy az ember az előcsarnokon, kilép a hátsó ajtón, balra fordul, és már ott is van. Ehelyett mi a leghosszabb úton rohantunk a ház körül. Miért? Hogy Marknak több ideje legyen elszökni? De akkor, ebben az esetben... miért kellett futnunk? Azt meg honnan tudhatta Cayley, hogy Mark az, aki megpróbál menekülni? Ha ő gyanakodott... nem is gyanakodott, hanem félt attól, hogy... hogy az egyik lelőtte a másikat, sokkal valószínűbbnek látszott, hogy Robert lőtte le Markot. Valóban be is ismerte, hogy ettől tartott. Az első szava az volt, amikor megfordította a holttestet: „Hála istennek! Attól féltem, hogy Mark.” De hát akkor miért akart időt hagyni Robertnek, hogy elmenekülhessen? Miért?... És újra csak miért futottunk, ha Cayley azt akarta, hogy időt nyerjen?

Antony ismét kiment a ház mögé a pázsitra, és leült egy padra, ahonnan jól láthatta a dolgozószoba ablakait.

– És most – mondta –, próbáljuk követni Cayley gondolatait, meglátjuk, mire megyünk.

Cayley az előcsarnokban van, amikor Robertet bevezetik a dolgozószobába. A szobalány elmegy, hogy megkeresse Markot, és Cayley nyugodtan tovább olvas. Mark lejön a lépcsőn, figyelmezteti Cayley-t, hogy maradjon a közelben, mert esetleg szükség lesz rá, és bemegy, hogy találkozzék fivérével. Mit várhat Cayley? Valószínűleg azt, hogy egyáltalán nem lesz rá szükség, talán azt gondolja, hogy valamiféle ügyben a tanácsát kérik, mondjuk, hogy fizessék-e ki Robert adósságait, vagy segítsék-e ahhoz, hogy visszajusson Ausztráliába. Lehetséges, hogy arra is gondol, szükség lehet fizikai segítségére ahhoz, hogy kitegyék a házból Robertet, ha kellemetlenkedik. Tehát ott ül egy pillanatig, azután bemegy a könyvtárba. Miért ne? Elég közel van, ha szükség lenne rá. Hirtelen pisztolylövést hall. Egy ilyen vidéki kastélyban a pisztolylövés a legváratlanabb hangok egyike. Nagyon természetes, hogy akkor, pillanatnyilag, alig akar hinni a fülének. Hallgatózik – de semmit nem hall. Talán nem is volt az pisztolylövés. Egy vagy két pillanat múlva ismét a könyvtárszoba ajtajához megy. Valahogy furcsának találja most a tökéletes csendet. Mégis pisztolylövés volt? Képtelenség! De azért nem árthat, ha valamilyen kifogással bemegy a dolgozószobába, csak hogy megnyugtassa önmagát, így hát ki akarja nyitni az ajtót – és zárva találja!

Mit érezhet most? Aggodalmat, bizonytalanságot. Valami történik. Akármilyen hihetetlennek lássék, mégis pisztolylövés lehetett. Döngeti az ajtót, Markot hívja, és semmi felelet. Igen, aggódik. De kinek a biztonságáért aggódik? Nyilvánvalóan Markéért. Robert idegen, Mark bizalmas barát. Robert írt egy levelet aznap reggel, ez a levél veszedelmes hangulatban lévő emberre vallott. Robert nehéz pasas. Mark viszont jól nevelt úriember. Ha veszekedés volt közöttük, az a valószínűbb, hogy Robert lőtte le Markot. Tehát Cayley ismét csak dörömböl az ajtón.

Természetesen Antony, aki éppen ennél a jelenetnél lép a helyszínre, meglehetősen furcsának találja Cayley viselkedését. De hát akkor, egy pillanatra, Cayley elvesztette a fejét. Más is így járt volna az ő helyében. De amint Antony azt javasolja, próbáljanak az

ablakon keresztül bejutni, Cayley nyomban belátja, hogy ez a helyes, ezt kell tenniök. Így hát megmutatja az ablakhoz vezető utat – de a leghosszabb utat.

Miért? Hogy a gyilkos időt nyerjen és elmenekülhessen? Ha azt hiszi, hogy Mark a gyilkos, akkor talán igen. De hiszen ő csak azt gondolhatja, hogy Robert a gyilkos. Azt kell hinnie, ha nem titkol el semmit. És valóban azt is mondja, amikor meglátja a holttestet: „Attól féltem, hogy Mark.” Ezt mondja, amikor látja, hogy Robertet ölték meg. Nincs értelme tehát, hogy időt akarjon nyerni. Ellenkezőleg, ösztönösen igyekeznie kellene a lehető legsürgősebben bejutni a szobába, és elkapni a gonosz Robertet. És ő mégis a leghosszabb utat választja. Miért? És azután futni miért fut?

– Ez a kérdés – mondta Antony magában, és megtömte pipáját – és akármi legyek, ha felelni tudok rá! Persze, az is lehet, hogy Cayley egyszerűen gyáva alak. Nem nagyon igyekezett Robert revolverének a közelébe jutni, viszont mégis szerette volna, ha én azt hiszem, hogy lázasan siet. Ez megmagyarázná a dolgot. De akkor Cayley feltétlenül gyáva. Lássuk csak, valóban az? Ehhez képest elég bátran nyomta arcát az ablaküveghez. Nem, a kérdésre jobb választ szeretnék találni.

Ott ült, gondolkodva, kezében meg nem gyújtott pipájával. Valahol hátul az agyában rejtőzött még néhány probléma, amelyek arra vártak, hogy egyszer elővegye és megvizsgálja őket. Ebben a pillanatban azonban ezeket nem bolygatta. Majd később, amikor szükséges lesz, visszatér rájuk.

Egyszerre felnevetett és meggyújtotta a pipáját. Új foglalkozást kívántam – gondolta –, most hát megtaláltam.

Antony Gillingham, a mi saját külön magánhekusunk. Még ma hozzákezdek.

Az még nyílt kérdés, hogy vajon Antony Gillingham elég tehetséges-e új hivatásához. Egy azonban bizonyos: élesen vágó, gyors járású esze volt hozzá. És az ő józan esze már ki is számította, hogy jelenleg ő az egyetlen ember ebben a házban, aki részrehajlás nélkül kutathatja az igazságot. A felügyelő az események kellős közepébe érkezett: talált egy halott embert, egy másik meg eltűnt. Az látszott a legvalószínűbbnek, hogy az az ember, aki eltűnt, lelőtte a

halottat. Valószínűleg, sőt majdnem bizonyosan, a felügyelő azzal az előítélettel kezd nyomozni, hogy a valószínű megoldás az egyedüli igaz valóság. Ennek következtében alig-alig lesz hajlandó elfogultság nélkül fontolóra venni a többi megoldást. Ami a többieket illeti – Cayley-t, a vendégeket, a személyzetet –, valamennyien elfogultak voltak Mark érdekében, de az is lehet – amennyire az eseményeket ismerte –, hogy Mark ellen. Régebbi előítéletük vagy rokonszenvük befolyásolta őket egymás iránt. Már előzőleg véleményt formáltak arról, hogy miféle ember lehet Robert, véleményüket persze arra alapították, amit aznap reggel hallottak róla. Tehát egyikük sem ítélhette meg az esetet elfogulatlanul.

De Antony pártatlan volt. Semmit sem tudott Markról, de Robertről sem. Előbb látta a holttestet, azután tudta meg, hogy ki az. Tisztában volt azzal, hogy tragédia történt, még mielőtt kiderült volna, hogy valaki eltűnt a házból. Az életbevágóan fontos első benyomásokat az eset érdeme szerint mérlegelte, józan esze szerint, és nem befolyásolták érzelmei vagy más emberek véleménye, így tehát jobb helyzetben volt, könnyebben eljuthatott az igazsághoz, mint a felügyelő.

Lehet, hogy Antony kissé igazságtalanul bánt Birch felügyelővel, amikor így gondolkozott felőle. Persze hogy Birch azt hitte: Mark lőtte le fivérét. Robertet bevezették a dolgozószobába (tanú: Audrey); Mark belépett a szobába Roberthez (tanú: Cayley); hallották, amint Mark és Robert beszélnek egymással (tanú: Elsie); egy lövés hallatszott (erre mindenki tanú); behatoltak a szobába, és megtalálták Robert holttestét (tanú: Cayley és Gillingham). És Mark sehol. Ezek után nyilvánvaló, hogy Mark megölte fivérét: talán véletlenül, ahogy Cayley hitte, vagy készakarva, amint Elsie tanúvallomása után valószínűnek látszik. Nem sok értelme volt, hogy nehéz megoldás után kutasson, amikor úgy látszott, hogy az egyszerű megoldásban nincs hiba. Mégis, ugyanakkor Birch szívesebben keresett volna nehéz megoldást, egyszerűen azért, mert az ilyen nagyobb elismeréssel jár. Nagyobb örömet okozott volna neki, ha szenzációs módon letartóztathat valakit a házban, mintha közönséges módon kell üldöztetnie Mark Ablettet az országban. Markot meg kell találni, akár bűnös, akár ártatlan. De akadt még más lehetőség is.

Nyilván érdekelte volna Antonyt, ha tudja, hogy ugyanakkor, amikor ő annyival felsőbbrendűnek érezte magát, mint az előítéletektől elvakított felügyelő, ugyanez a felügyelő, nagy gyönyörűséggel firtatta magában az összes lehetőségeket Mr. Gillinghammel kapcsolatban. Vajon merő véletlen volt-e, hogy Mr. Gillingham éppen akkor bukkant elő? És Mr. Beverley furcsa feleletei, amikor néhány felvilágosítást kért a barátjáról! Kiszolgáló egy trafikban, meg pincér! Különös ember ez a Mr. Gillingham, az bizonyos. Jó lesz, ha szemmel tartja őt.

6 Kint vagy bent?

A vendégsereg, ki-ki egyénisége szerint, különféleképpen köszönt el Cayley-től. Az őrnagy nyersen és egyszerűen. – Ha szüksége lesz rám, rendelkezzék velem. Amit csak lehet, izé... Isten vele. – Betty nagy szeméből kiolvasható volt: együtt érez mindazzal, amit félénksége miatt nem mondott el. Mrs. Calladine azt hangoztatta: nem is tudja, mit szóljon, ehhez képest igazán bőven talált mondanivalót. Miss Norris oly sok mindent zsúfolt bele egyetlen kétségbeesett gesztusba, hogy szinte művészi produkciója köszönetének hatott az a „nagyon szépen köszönöm”, amelyet Cayley folyton mondogatott.

Bill kísérte őket az autóhoz, külön is elbúcsúzott tőlük (Betty részére kis magán-kézszorongatásokat elhelyezve), azután Antony után ballagott a kertbe, és mellé ült a padra.

– Fura dolog ez, tudod-e – mondta Bill, ahogy leült. – Bizony fura, William. – Te azután csak úgy belesétáltál, igaz-e? – A kellős közepébe – felelt Antony. – Akkor te vagy az az ember, akire szükségem van. Mindenféle

híresztelés meg titokzatoskodás szállongott az ügy körül, ez a fickó meg ez a felügyelő, nem akart a tárgynál maradni, amikor a gyilkosságról, vagy minek is nevezzem, kérdezgettem. Folyton csak

engem kérdezett, hogy hol találkoztam veled először, meg csupa ilyen ostobaságot. Halljuk most, mi is történt valóban?

Antony elmondta neki a lehető legtömörebben, amit már a felügyelőnek is elmondott. Bill „Jó isten!” felkiáltásokkal és füttyentésekkel szakította félbe a megfelelő helyeken.

– Hát mondhatom, jó kis eset, igaz-e? És hogy kerülök én az egész ügybe?

– Hogy érted ezt? – Nézd, mindenki mást szélnek eresztettek, csak engem nem. Ez

a felügyelő meg úgy viselkedik, mintha én mindent tudnék az esetről... Mi jut eszébe?

Antony rámosolygott. – Semmi okod aggodalomra. Az természetes, hogy Birch

beszélni szeretne legalább egy vendéggel, tudni akarja, mit csináltatok egész nap. Cayley meg olyan kedves volt, úgy vélte, hogy kellemes társaság leszel számomra, miután ismerjük egymást régebbről. És... tehát ez minden.

– Te itt szálltál meg a házban? – izgult Bill. – Édes öregem! Ez remek!

– Kárpótol téged valamennyire mások eltávozásáért? Bill elpirult. – No, de igazán, hiszen találkozom vele a jövő héten – motyogta. – Csak gratulálhatok. Tetszik nekem. A külseje, az a szürke

ruha! Csinos asszony, olyan megnyugtató fajta... – Te bolond, hiszen az az édesanyja. – Ó, igazán, bocsáss meg. De félre a tréfával, Bill, jelen

pillanatban nekem nagyobb szükségem van rád, mint a kisasszonynak. Ezért arra kérlek, próbáld meg és viselj el engem.

– Ne beszélj, tényleg szükséged van rám? – Ez kellemesen legyezgette Bill hiúságát. Bámulattal tekintett fel Antonyra, és nagyon büszke volt arra, hogy az kedveli őt.

– Tényleg. Tudod, hamarosan történik majd itt egy és más. – Halotti szemlére gondolsz, vagy ilyesfélére? – Talán még az előtt is lesz valami. Halló, itt jön Cayley.

Cayley sétált feléjük a pázsiton. Nagydarab, széles vállú férfi, erős vonású, simára borotvált, csúnya arcát nem lehetne mindennapinak nevezni.

– Szerencsétlen flótás ez a Cayley – vélekedett Bill. – Mit gondolsz, mondjam-e neki, hogy menynyire sajnálom, meg ilyeneket? Olyan átkozottul ostobán hangzik.

– Én nem alkalmatlankodnék ilyesmivel – szólt Antony. Cayley bólintott, amikor odaért és megállt előttük. – Csinálunk neked helyet – Bill udvariasan felállt. – Köszönöm, ne zavartasd magad. Csak azért jöttem, hogy

megmondjam – Antonyhoz fordult – hogy persze kissé elvesztették fejüket a konyhán, és az ebéd nem lesz készen fél kilenc előtt. Természetesen úgy öltöznek, ahogy jólesik. Igaz is, mi van a poggyászával?

– Úgy gondoltam, hogy átsétálunk Billel a fogadóba, és intézkedünk.

– Az autó elmehet érte, amint visszaér az állomásról. – Igazán nagyon kedves, de mindenképpen átmegyek, be kell

csomagolnom és kifizetnem a számlát. Meg azután olyan szép este van, kellemes lesz sétálni. Szívesen jössz, Bill?

– Boldogan. – Akkor hát, ha otthagyják a bőröndöt, később elküldöm érte a

kocsit. – Nagyon szépen köszönöm. Cayley kissé félszegen álldogált, miután elmondta mondókáját,

mintha nem tudná eldönteni, hogy menjen-e vagy maradjon. Antony kíváncsi volt, vajon beszélni szeretne-e a délután eseményeiről, vagy pedig kerülni akarja ezt a tárgyat. Hogy megtörje a csendet, csak úgy odavetve megkérdezte, hogy elment-e már a felügyelő.

Cayley bólintott. Azután hirtelen megszólalt: – Elfogatóparancsot akar kiadatni Mark ellen. Bill a helyzethez

illő, együttérzést kifejező neszt hallatott. Antony vállát vonogatva szólt:

– Ugyan mit tehetne egyebet? Ebből még nem következik, hogy... nos hát, ez még nem jelent semmit. El akarják kapni az ön unokabátyját, akár ártatlan, akár bűnös, ez érthető.

– Önnek mi a véleménye, melyik a kettő közül? – szólt Cayley, egyenesen a szeme közé meredve.

– Mark? Nevetséges. Képtelenség – heveskedett Bill. – No látja, Mr. Cayley, Bill lojális. – Ön pedig senkinek sem tartozik lojalitással, így gondolja? – Pontosan. Talán ezért túlságosan őszinte leszek. Bill a fűbe heveredett, Cayley a helyére ült. Ott ült súlyosan,

könyökét a térdére, állat a kezébe támasztotta. A földre bámult. – Szeretném, ha teljesen őszinte lenne – szólalt meg végre. – Az

természetes, hogy én nem tudok tárgyilagos lenni, ha Markról van szó. Ezért szeretném tudni, mint vélekedik ön az én elgondolásomról, miután ön egyik irányban sem elfogult.

– Ön hogyan gondolja? – Az én teóriám az, hogy ha Mark ölte meg a fivérét, az csak

véletlenség lehetett... ezt elmondtam a felügyelőnek is. Bill érdeklődve pillantott fel. – Úgy gondolod, hogy Robert amolyan kezeket fel jelenetet

rögtönzött, volt köztük némi kis küzdelem, a revolver elsült, erre Mark elvesztette a fejét, és elszelelt? Ilyeneket képzelsz?

– Pontosan. – Így elég értelmesen hangzik. – Bill Antonyhoz fordult. – Én

semmi hibát nem találok benne, hát te? Ha az ember ismeri Markot, akkor ez a legtermészetesebb magyarázat.

Antony nagyot szívott a pipáján. – Lehet, hogy így van. – Lassan, megfontoltan beszélt. – Mégis,

egyvalami nyugtalanít engem. – Mi az? – Bill és Cayley egyszerre kérdezték. – A kulcs. – Kulcs? – visszhangozta Bill. Cayley felkapta a fejét, úgy bámult Antonyra. – Mi van a kulccsal? – kérdezte. – Nézzétek, lehet, hogy semmiség az egész, de én mégis

töprengek valamin. Tegyük fel, hogy Robertet úgy ölték meg, ahogy ön mondja. Tegyük fel, hogy Mark elvesztette a fejét, nem gondolt semmi egyébre, csak hogy elmenekülhessen, mielőtt bárki is megláthatja. Nos hát, akkor valószínűleg bezárta az ajtót, és zsebre

dugta a kulcsot. Ezt gondolkozás nélkül megtehette, hogy egy kis időt nyerjen.

– Igen. Igen. Így képzelem én is. – Ez így jól hangzik-vélte Bill. – Tényleg vannak olyan dolgok,

amelyeket gondolkozás nélkül csinál az ember. Azután meg, ha valaki menekülni akar, akkor így könnyebben teheti.

– Úgy van, ha a kulcs ott van, akkor ez rendben is lenne. De ha nincs ott a kulcs?

Mindketten megdöbbentek, mert ez a feltevés úgy hangzott, mintha befejezett tény lenne. Csodálkozva meredtek rá.

– Mire gondol? – kérdezte Cayley. – Hát kérem, az a kérdés, hogy általában hol szokták tartani a

kulcsokat. Ön felmegy a hálószobájába, nyilván szívesen magára zárja az ajtót, nehogy éppen olyankor vetődjék be valaki, amikor csak az egyik lábán van zokni, és ezen kívül egyetlen nadrágtartó minden öltözéke. Ugye ez természetes. És ha bármelyik házban megnézzük a hálószobákat, mindenütt szinte készenlétben áll a kulcs, hogy az ember bezárkózhassék, amikor csak tetszik. De a nappali és fogadószobákat nem szokták bezárni. Legalábbis én még sohasem hallottam. Példának okáért még soha nem kaptam rajta Billt, hogy bezárkózott volna az ebédlőbe a sherryjével édes kettesben. Másrészről minden asszony, különösen a női személyzet, reszket a betörőktől. De ha már a rabló bemászott egy ablakon, legalábbis egy szobára szeretik korlátozni a betörést. Ezért hát a kulcs kívülről szokott az ajtóban lenni, és kívülről zárják be a szobákat, mielőtt aludni térnek. – Kiverte a hamut pipájából, majd hozzátette – legalábbis az én édesanyám mindig így tett.

– Úgy gondolod – izgult Bill – hogy amikor Mark bement a szobába, a kulcs kívülről volt a zárban?

– Ön megfigyelte a szobákat... a billárdszobát, a könyvtárat meg a többit? – kérdezte Cayley.

– Én csak éppen elgondolkoztam ezen, ahogy itt kint üldögéltem. Ön viszont itt lakik... nem figyelte meg sohasem?

Cayley félrehajtott fejjel, töprengve ült ott. – Igazán nevetséges, de nem. – Billhez fordult. – Hát te? – Nagy isten, dehogy. Eszembe se jutna ilyesmivel törődni.

– Azt elhiszem, hogy nem – nevetett Antony. – Megnézhetjük, ha majd bemegyünk. Ha a többi kulcsot kívülről találjuk, akkor valószínűleg ez is kívülről volt. Ebben az esetben... Nos hát, az eset akkor még sokkal érdekesebb.

Cayley nem szólt. Bill néhány szál füvet rágcsált, majd megkérdezte – gondolod, hogy olyan nagy a jelentősége?

– Még nehezebb megérteni, hogy mi történt. Vegyük a véletlen baleset elméletét, és nézzük, hogy hová jutunk. Ebben az esetben nem lehet arról szó, hogy ösztönösen ráfordítja a kulcsot a zárra, ugyebár? Kénytelen kinyitni az ajtót, bevenni a kulcsot, az ajtó kinyitása azt is jelenti, hogy bárki megláthatja a fejét az előcsarnokból... például az unokaöccse, akit két perccel azelőtt hagyott ott. Elképzelhető-e, hogy ilyen vakmerő dologra képes egy ember Mark lelkiállapotában, halálosan félve attól, hogy meglepik a holttest mellett?

– Tőlem nem kellett félnie – mondta Cayley. – Akkor miért nem hívta önt? Tudta jól, hogy ott van a közelben.

Ön tanácsot adhatott volna neki, isten a tudója, milyen nagy szüksége volt tanácsra. De a Mark menekülésére vonatkozó elmélet szerint ő félt öntől vagy bárki mástól. Csak arra törekedett, hogy kijusson a szobából a saját erejéből, hogy megakadályozza önt vagy a személyzetet, hogy belépjenek. Ha a kulcs belül volt, valószínűleg bezárta az ajtót, de ha kívül volt, majdnem bizonyos, hogy nem tette.

– Igen, én azt hiszem, igazad van – nyilatkozott Bill gondterhelten. – Hacsak... Talán bevitte a kulcsot magával, és azonnal bezárta az ajtót.

– Ez is lehet. De ebben az esetben kénytelenek lennénk egy merőben új elméletet felállítani.

– Úgy gondolod, hogy akkor előre megfontolt szándéknak látszik?

– Igen, bizonyosan. De így Mark hallatlanul ostobának tűnik. Képzeljük azt néhány percig, hogy meg akart szabadulni fivérétől valami sürgető okból, amelyet egyiktek sem ismer, így csinálta volna a dolgot? Hogy egyszerűen megölte és azután világgá ment? Hiszen ez valóságos öngyilkosság... beszámíthatatlan állapotban elkövetett öngyilkosság. Nem. Ha valaki meg akar szabadulni egy kellemetlen

fivértől, az ennél okosabban csinálja a dolgát. Barátságosan fogadja, hogy elterelje a gyanút, és amikor végül megölte, akkor igyekszik a gyilkosságot balesetnek, öngyilkosságnak vagy egy másik ember bűnének feltüntetni. Nem így van?

– Úgy gondolod, hogy te az ő helyében igyekeznél lélegzethez jutni?

– Úgy van, erre gondolok. Mármint, ha valaki készakarva teszi, bezárja magát, mielőtt hozzákezd.

Cayley csendben ült, nyilvánvalóan az új ötleten rágódva. Végre megszólalt, szemét még mindig a földre szegezve:

– Én kitartok véleményem mellett, hogy véletlen baleset volt, Mark elvesztette a fejét, és elmenekült.

– De hát a kulcs? – kérdezte Bill. – Nem tudhatjuk még, hogy a kulcsok valóban kívül voltak-e. Én

egyáltalán nem értek egyet Mr. Gillinghammel abban, hogy a fogadószobák kulcsai mindig kívül vannak. Az kétségtelen, hogy néha így van, de az is lehet, hogy talán ezek belül vannak.

– No persze, hogyha belül vannak, akkor esetleg helytálló az ön eredeti elmélete. Én igazán csak azért tűnődtem el a problémán, mert oly sokszor láttam kívülről a kulcsokat. Ön megkért engem, legyek teljesen őszinte és mondjam el, mit gondolok, én elmondtam. De bizonyára önnek van igaza, és belül lesznek a kulcsok, ahogy ön mondja.

– Még akkor is lehetett véletlen baleset, ha a kulcs kívül volt – makacskodott Cayley. – Mark bevihette magával a kulcsot, tudta jól, milyen kellemetlen megbeszélés következik, és nem akarta, hogy megzavarják.

– De hiszen éppen azt mondta, hogy maradjon a közelben, mert esetleg szüksége lesz önre. Miért zárta volna ki önt? Mellesleg szólva, nekem az a véleményem, ha valaki egy fenyegető rokonnal folytatandó kellemetlen megbeszélés előtt áll, az a legkevésbé valószínű, hogy eltorlaszolja magát az illetővel. Inkább kinyitna minden ajtót, és úgy mondaná: „eredj innen!”

Cayley hallgatott, de a szája vonalán csökönyösség látszott. Antony kis bocsánatkérő nevetéssel felállt.

– Gyerünk hát, Bill – mondta –, mennünk kell. – Megfogta barátja karját, és felhúzta a fűről, azután ismét Cayley-hez fordult. – Kérem, bocsásson meg nekem, ha kissé elkalandoztak a gondolataim. Persze, én a kívülálló szemével tekintem az esetet, úgy kezelem, mint olyan problémát, amely nem befolyásolja egyik barátom boldogságát sem.

– Rendben van, Mr. Gillingham – szólalt meg Cayley szintén felállva. – Én kérem önt, hogy legyen elnéző irántam. Bizonyos, hogy az is lesz. Tehát most el akarnak menni a fogadóba a poggyásza miatt?

– Igen. – Felnézett az égre, azután a ház körül elterülő parkot vette szemügyre.

– Nézzük csak, ugye erre lehet, ebben az irányban? – Dél felé mutatott. – Bemehetünk a faluba erre is, vagy pedig ki kell kerülnünk az országútra?

– Majd én megmutatom az utat, öregem – szólt Bill. – Bill ismeri az utat. A park majdnem a faluig terjed. És úgy egy

fél óra múlva önök után küldöm a kocsit. – Köszönjük szépen. Cayley bólintott és a ház felé indult. Antony meg karon fogta

Billt, és elballagott vele ellenkező irányban. 7 Egy úriember arcképe

Kis ideig csendben mentek, amíg a házat és a ház körüli kertet maguk mögött nem tudták. Eleinte lejtősödött a park előttük és jobboldalt, azután lassan emelkedett, szinte elzárva előlük a világot. Bal felől egy kis erdő választotta el őket a főúttól.

– Voltál már itt azelőtt is? – kérdezte Antony hirtelen. – Ó, hogyne. Legalább egy tucatszor. – Úgy gondolom, hogy itt... Éppen itt, ahol most vagyunk. Vagy

egész nap a házban lézengsz és billárdozol? – Uram isten, dehogy! – Tudom, tudom, teniszezel, meg miegymás. De én sok embert

ismerek, akiknek gyönyörű parkjuk van, és még véletlenül sem

használják. A szegény ördögök meg, akik a poros úton baktatnak, azt hiszik: a tulajdonos boldog, hogy ilyen parkja van, és elképzelnek mindenféle nagyszerű dolgot, amit a kerítésen belül művelnek. – Jobb felé mutatott. – Voltál valaha is arra?

Bill kissé szégyenkezve nevetett. – Hát bizony nem sokat. Erre persze gyakran jártam, mert ez a

legrövidebb út a falu felé. – Értem... Rendben van. Most mesélj nekem valamit Markról. – Mit meséljek? – Nézd, ne törődj azzal, hogy ő a házigazdád, azt is felejtsd el,

hogy te tökéletes úriember vagy, meg mindenféle hasonlót. Kapcsoljuk ki a jó modor és úri viselkedés szabályait, és mondd el, hogy mi a véleményed Markról, szeretsz-e nála vendégeskedni, hogy ezen a héten mennyi veszekedés volt ebben a kis társaságban, hogyan jössz ki Cayley-vel, és minden egyebet. Bill izgatottan nézett rá.

– Idehallgass! Úgy viselkedsz, mint egy valóságos detektív. – Tudod, új foglalkozást keresek magamnak – mosolygott a

másik. – Micsoda móka! Azt hiszem – helyesbítette bocsánatkérően –

nem kellene ilyet mondani, amikor ott fekszik egy halott ember a házban, és az ember a házigazdája... – Kissé bizonytalanul elhallgatott, majd kisvártatva megszólalt, befejezve mondókáját – istenemre, elég fura ez az ügy. Szentatyám!

– Tehát? – mondta Antony. – Folytasd. Beszélj Markról. – Hogy mit gondolok felőle? – Igen. Bill hallgatott, azon tűnődött, hogyan foglalja szavakba

gondolatait, amelyeket tulajdonképpen még sohasem körvonalazott pontosan magában. Mi is az ő véleménye Markról? Antony megszólalt, látva habozását.

– Figyelmeztetnem kellett volna téged arra, hogy szavaidat nem jegyzik fel riporterek, így hát nem kell törődnöd egy-két nyelvtani hibával. Beszélj, amiről akarsz, ahogyan akarsz. Várj csak, segítek az indulásnál. Minek örülsz jobban: ha itt töltőd a hétvégét, vagy Barringtonéknál?

– Hát persze, az attól függ...

– Vedd úgy, hogy ő mindkét esetben jelen van. – Szamár – mondta Bill, könyökével oldalba bökve Antonyt. –

Ezt így nehéz eldönteni. Persze itt pompásan tölti az ember az idejét. – Tényleg? – Igen. Nem is ismerek még egy házat, ahol olyan kényelmes

lenne minden, mint itt. Az ember szobája... az ennivaló... az italok, a szivarok... ahogy mindent elintéznek. És effélék. Remekül gondoskodnak az emberről.

– Valóban? – Igen. – Lassan megismételte a mondatot, mintha új gondolat

ötlött volna az eszébe. – Remekül gondoskodnak az emberről. Látod, ez Markra is vonatkozik. Ez is egyike az ő kis gyengeségeinek. A gondoskodás.

– Szeret mások helyett intézkedni? – Valahogy így. Persze ez nagyon kellemes ház, rengeteg

szórakozási lehetőség kínálkozik. Van itt minden játék, sport, amit csak kitaláltak eddig, és amint mondtam, pompásan tölti idejét a vendég. És mégis... tudod, Tony, van az embernek valami halvány érzése, hogy... nos hát, mintha díszszemlén lennénk. Azt kell tenned, amit mondanak neked.

– Hogy érted ezt? – Nézd, Mark úgy hiszi, kitűnően ért ahhoz, hogyan kell valamit

megrendezni. Ő elhatároz valamit, és a vendégek kötelesek végrehajtani azt, amit akar. Például Betty... Miss Calladine... meg én egy szinglit akartunk játszani tea előtt valamelyik nap. Egy teniszpartit. Ő nagyon erős játékos, és mindenáron döntetlent akart elérni. Én hol jól, hol gyengébben játszom. Mark meglátott minket, amikor teniszütővel a kezünkben indulni akartunk. Megkérdezte, hogy mit akarunk csinálni. Ő ugyanis valami kis házi versenyt tervezett tea utánra... már kidolgozta az összes hendikepet, mindent pontosan kimunkált előre piros és fekete tintával... voltak díjak meg effélék... tudod, egész rendes dolgok. Külön nyíratta a gyepet, frissen meghúzták a vonalakat.

Persze Betty meg én a világért sem rontottuk volna el a pályát, és játszottunk volna ismét tea után is szívesen... én tizenöt előnyt kellett,

hogy adjak neki Mark hendikepje szerint... de valahogy... – Bill elhallgatott és vállat vont.

– Ez valahogy nem illett bele az ő terveibe? – Nem. Elrontaná a verseny hatását, egy kissé elvenné az ízét,

talán úgy érezte, így hát nem játszottunk. – Nevetett és hozzátette. – Ha játszunk, ez azt jelenthette volna, hogy eljátsszuk a vendégséget.

– Úgy érted ezt, hogy többet nem hívott volna meg? – Talán. Vagy nem is tudom. Egy ideig bizonyos, hogy nem. – Igazán, Bill? – De mennyire! Sem Istent, sem embert nem ismer, ha

megsértődik. Ez a Miss Norris... láttad őt?... ez elintézte magát. Hajlandó vagyok mindenbe lefogadni, hogy őt soha többé nem hívják meg ide.

– Miért? Bill csendesen kuncogott. – Valamennyien benne voltunk... legalábbis Betty meg én

bizonyosan. Szóval az úgy történt, hogy a közhiedelem szerint kísértet járkál a ház körül. Lady Anne Pattén. Hallottál már róla?

– Nem én. Soha. – Mark mesélt róla egyik este ebédnél. Tetszett neki az a tudat,

hogy az ő házában még kísértetek is járnak, persze, ő maga nem hitt bennük. Nyilván azt szerette volna, ha mi valamennyien hiszünk az ő saját külön szellemében, de ennek ellenére haragudott Bettyre és Mrs. Calladine-re, miért hisznek a kísértetekben általában. Fura alak. Szóval Miss Norris valahogy... ő színésznő, tudod, valamiféle színésznő is... felöltözött kísértetnek, és egy kissé rászedte a társaságot. A szegény Mark halálra rémült. De nem volt veszélyes, csak egy percig tartott.

– Hát a többiek? – Betty meg én tudtunk róla. Igazság szerint én mondtam is

neki... Miss Norrist gondolom... hogy ne bolondozzék. Ismerem én Markot. Mrs. Calladine nem volt ott... Betty nem is engedte volna. Ami az őrnagyot illeti, nem hiszem, hogy akadna olyasmi, amitől ő megijed.

– És hol jelent meg a kísértet?

– Lent, a tekepályánál. Azt mesélik, hogy arra szokott kísérteni. Valamennyien lent üldögéltünk, a holdfény világított, és vártuk a kísértetek óráját. Ismered a tekepályát?

– Nem. – Majd megmutatom ebéd után. – Az nagyon jó lesz... Mark nagyon dühös volt utána? – Szentatyám, de mennyire. Egész nap duzzogott. Tudod, ő már

ilyen. – Mindnyájatokra haragudott? – Ó, igen, mondtam már, hogy duzzogott. – És ma reggel? – Ó, dehogy. Már túltette magát rajta... rendszerint így történik.

Olyan, mint egy gyerek. De tényleg, Tony, némely tekintetben egészen gyerekes. Ma reggel viszont szokatlanul elégedett volt önmagával. És tegnap is.

– Tegnap? – De mennyire! Mondtuk is mindnyájan, hogy még sohasem

láttuk ilyen formában. – Szokott formában lenni? – Tudod, egészen kellemes társaság, ha helyesen kezeli az

ember. Meglehetősen hiú és gyerekes... szóval olyan, mint amilyennek leírtam neked... és öntelt, de a maga módján elég szórakoztató és... – Bill hirtelen elhallgatott. – Hallod-e, azt hiszem, tényleg ez már a határa annak, ahogyan az ember a házigazdájáról beszélhet.

– Most ne gondolj arra, hogy ő a házigazdád. Tekintsd úgy, hogy gyilkossággal gyanúsított személy, aki ellen letartóztatási parancsot adtak ki.

– Ó, de hiszen ez az egész marhaság, tudod jól. – Ez a tény, Bill. – Igen, de én nem hiszem, hogy ő tette volna. Mark nem

gyilkolhatott meg senkit. Furcsa, hogy ezt mondom, de hát... tudod, ehhez nem elég nagystílű. Vannak hibái, mint valamennyiünknek, de azok nem ilyen arányúak.

– Az ember megölhet bárkit egy gyerekes dührohamban.

Bill beleegyező mormogást hallatott, de azért Markot sem hagyta. – Mindegy – mondta – nem tudom elhinni. Mármint azt, hogy készakarva tette.

– Tegyük fel, hogy baleset történt, amint Cayley mondja. Vajon Mark hajlamos lenne arra, hogy elveszítse a fejét, és megszökjék?

Bill egy pillanatig töprengett. – Igen, tudod, azt hiszem, megtette volna. Majdnem megszökött

akkor is, amikor a kísértetet megpillantotta. Persze ez azért nem ugyanaz.

– Hát nem tudom. Mindkét esetben arról van szó, hogy az ösztöneire hallgat, nem pedig a józan eszére.

Elhagyták a szabad földeket, és a fák között kanyargó ösvényre tértek. Kényelmetlen volt egymás mellett haladni, ezért Antony hátra maradt. A további beszélgetést elhalasztották addig, amíg túljutottak a kerítésen, és kiértek az országútra. Az út gyengén lejtett lefelé Woodham faluja felé, néhány piros tetejű ház és egy templom szürke tornya nyújtózott a mező felett.

– Most pedig – kezdte Antony, amint gyorsabban kiléptek – halljunk valamit Cayley-ről.

– Hogyan gondolod ezt? Mit beszéljek róla? – Látni akarom őt. Hála neked, Bill, Markot már tökéletesen

látom. Remek vagy. Most nézzük Cayley jellemrajzát. Cayley-t akarom látni belülről.

Bill kellemes zavarral nevetett és tiltakozott, mondván, hogy ő nem akármilyen vacak regényíró.

– Mellesleg szólva, Mark könnyű eset – tette hozzá. – Cayley olyan nehézkes, nyugodt ember, akiről sok minden feltételezhető. Mark könnyen elárulja magát... de ez csúf, sötét képű ördög, ugye?

– Vannak asszonyok, akiknek tetszik ez a fajta csúfság. – Ez igaz. Közöttünk maradjon, azt hiszem, itt is akad egy ilyen.

Egészen csinos lány ott Jallandsnél – kezével intett – erre lefelé. – Mi az a Jallands? – Gondolom, valamikor farm lehetett, egy Jalland nevű pasas

tulajdona, de most csak egy kis villa maradt belőle, valami Norbury nevű özvegyasszonyé. Mark és Cayley gyakran jártak oda együtt. Miss Norbury... a lány... volt fent egyszer vagy kétszer teniszezni,

úgy vettem észre, hogy valamennyiünk között Cayley-t kedveli leginkább. De hát persze Cayley-nek nem sok ideje maradt ilyesféle dolgokra.

– Milyen dolgokra? – Hogy egy csinos lánnyal mászkáljon, kikérdezze, volt-e

mostanában színházban. Cayley-nek majdnem mindig tele volt a keze munkával.

– Mark annyira elfoglalta? – Bizony el. Mark nem nyugodott addig, amíg el nem látta

valami munkával Cayley-t. Valósággal gyámoltalan és elveszett volt nélküle. És, ami sokkal furcsább, Cayley is szinte elveszettnek, boldogtalannak látszott Mark nélkül.

– Tehát szerette őt? – Igen, mondhatjuk így is. Pártfogólag szerette. Persze meg volt

Markról a véleménye, látta hiúságát, önhittségét, azt, hogy alig éri el a műkedvelői színvonalat, meg minden egyebet... de szeretett gondoskodni róla. És tudta jól, hogyan kezelje.

– Értem... A vendégekkel milyen viszonyban volt... veled, Miss Norrisszal meg a többiekkel?

– Nagyon udvarias volt és meglehetősen hallgatag. Zárkózott ember. Nem is sokat láttuk az étkezések kivételével. Mi azért voltunk itt, hogy szórakozzunk, ő pedig... tudod, ő nem azért volt.

– Ő nem volt ott, amikor a kísértetjárás történt? – Nem. Hallottam, hogy Mark őt hívta, amikor sértődötten

visszament a házba. Gondolom, hogy Cayley megnyugtatta valamennyire, és megmondta neki, hogy a lányok mégiscsak lányok... Halló, itt vagyunk.

Bementek a kocsmába, és mialatt Bill a fogadósnénak tette a szépet, Antony felment a szobájába. Végül is nem sok csomagolnivalója akadt. Visszarakta keféjét a bőröndbe, körülpillantott a szobában, hogy nem maradt-e ott valami, és ismét lement, hogy kifizesse számláját. Elhatározta, hogy még néhány napig fenntartja szobáját, részben azért, hogy ne okozzon csalódást a fogadósnak és feleségének, hogy olyan hirtelen elveszítenek egy vendéget, másrészt azért, mert esetleg később nem tartja majd kívánatosnak, hogy a Vörös Házban maradjon. Ugyanis ő most már

komolyan vette detektív minőségét, aminthogy eddig is mindig komolyan vette minden egyes új foglalkozását, amíg csak ki nem facsart azokból minden szórakozási lehetőséget. Tehát úgy érezte, eljöhet az az idő – esetleg a halotti szemle után –, amikor nem maradhat meg az illem határain belül, mint Bill barátja, vendégként a Vörös Házban. Nem élvezheti Mark vagy Cayley vendégszeretetét – mindegy, hogy melyiküket tekinti vendéglátó házigazdájának – anélkül, hogy fel ne adja független állásfoglalását a délutáni eseményekkel szemben. Jelenleg csak mint szükséges tanú időzik a kastélyban, és ha már ott van, igazán nem veheti tőle rossz néven Cayley, ha nyitott szemmel járkál. Ha a halotti szemle után kiderülne, hogy még akad munkája egy független és nagyon éles szempárnak, akkor kutatni fog vagy a házigazda beleegyezésével, vagy másik házigazdát választ magának, példának okáért a György Király fogadósát, annak legalább nincsenek az esettel kapcsolatban érzelmei.

Mert egy dologban bizonyos volt Antony. Cayley többet tudott, mint amennyit bevallott. Azaz: többet tudott, mint amennyit más emberek tudtára akart adni, hogy ő tudja. Antony egyike volt ezeknek a más embereknek, így hát ha megpróbálja kinyomozni, mi az, amit Cayley tud, aligha várhatja, hogy Cayley helyesli majd működését. Tehát, a szemle után ott lesz Antonynak a György Király.

Vajon mi az igazság? Cayley titkol valamit, de nem feltétlenül szégyenletes dolgot. Ebben a pillanatban csak annyit hozhat fel ellene, hogy a leghosszabb utat választotta a bezárt dolgozószobához, és hogy ez valahogy nem illett bele abba, amit a felügyelőnek mondott. Viszont beleillett abba az elméletbe, hogy az eset után mint cinkostárs – míg látszólag rettenetesen sietett – a lehető legtöbb időt igyekezett biztosítani unokafivérének a menekülésre. Nem biztos, hogy ez az igazi megoldás, de mindenesetre járható út. Az az elmélet, amelyet ő sugalmazott a felügyelőnek, semmiképpen sem az. Mindenesetre eltelik még egy vagy két nap a szemléig, ezalatt Antonynak alkalma lesz belülről, a Vörös Házból megfontolni mindezeket. Az autó megállt az ajtó előtt. Antony beszállt Billel együtt, a fogadós feltette bőröndjét elöl a sofőr mellé, és elhajtattak.

8 Értesz engem, Watson?

Antony hálószobája a ház hátsó oldalán nyílott a park felé. Ebédhez öltözködött, közben – mivel a redőnyök még nem voltak leeresztve, ki-kitekintett az ablakon az öltözködés egyes mozzanatai közt. Néha mosolygott magában, máskor a homlokát ráncolta, ahogy megfordult fejében mindaz a sok furcsaság, amelyet aznap látott. Nadrágban és ingujjban ült az ágya szélén, szórakozottan kefélve sűrű, fekete haját, amikor Bill harsány „halló!” kiáltással berontott.

– Mozogj már, öregem, hallod-e! Éhes vagyok! – sürgette. Antony kefével a kezében, elgondolkozva nézett rá. – Hol van Mark? – kérdezte. – Mark? Talán Cayley-t gondolod. Antony nevetve javította ki magát. – Tényleg Cayley-t

gondoltam. Lent van? Ne félj, egy perc alatt készen leszek. Bill. – Felállt az ágyról, és gyorsan tovább öltözködött.

– Igaz is – most Bill foglalta el helyét az ágy szélén –, egy vasat se ér ez a te ötleted a kulcsokkal.

– Miért? Hogy érted ezt? – Az előbb lementem és megnéztem a kulcsokat. Nagy szamarak

voltunk, hogy nem gondoltunk rá, amikor hazajöttünk. Tehát, a könyvtárkulcs kívülről, de a többi szobáé mind belülről van az ajtóban.

– Igen, tudom. – Ezek szerint te gondoltál rá, te gonosz ördög? – Bizony gondoltam, Bill – szólt Antony bocsánatkérően. – A kutyafáját! Azt reméltem, hogy elfelejtetted. De, ugye, ez

teljesen felborítja a te elméletedet? – Nekem nincs semmiféle elméletem. Én csak annyit mondtam,

hogy amennyiben minden kulcs kívül van, az talán azt jelentheti, hogy a dolgozószoba kulcsa is kívül volt, és akkor ebben az esetben Cayley elmélete sehogy sem állja meg a helyét.

– No, de hát nem így történt, és mi nem tudunk semmit. Egyik-másik kulcs kívülről, egynéhány belülről van, és mi ott vagyunk,

ahol voltunk, így az egész dolog sokkal kevésbé izgalmas. Amikor kint a kertben beszéltél róla, tényleg fellelkesedtem attól az ötlettől, hogy a kulcs esetleg kívülről volt az ajtóban, és Mark bevitte magával.

– Még elég izgalmas lesz a dolog – vélte Antony szelíden, amint a pipáját és dohányzacskóját átrakta fekete kabátja zsebébe. – Gyere, menjünk le, készen vagyok.

Cayley az előcsarnokban várta őket. Udvariasan érdeklődött, vajon megvan-e vendégeinek minden kényelme, majd felületes csevegést kezdtek mind a hárman a házakról általában, különös tekintettel a Vörös Házra.

– Teljesen igazad volt a kulcsokat illetőleg – tört ki Bill, egy beszédszünetet felhasználva. Talán, mert fiatalabb volt, mint a másik kettő, kevésbé bírta megállni, hogy ne beszéljen arról a témáról, amely mindannyiunkat állandóan foglalkoztatta.

– Kulcsok? – Cayley kifejezéstelenül meredt rá. – Azt latolgattuk, hogy vajon kívül vagy belül vannak-e az

ajtókban. – Ó igen, tudom már! – Lassan körültekintett az előcsarnokban,

megnézte az ajtókat, azután barátságosan mosolygott Antonyra. – Úgy látszik, mind a kettőnknek igazunk volt, Mr. Gillingham. így nem jutunk sokkal messzebb.

– Nem. – Vállat vont. – Én csak éppen egy kissé eltöprengtem ezen a problémán. Úgy gondoltam, érdemes megemlíteni.

– Persze. De azért korántse higgye, hogy meggyőzött volna engem. Mint ahogy Elsie tanúvallomása sem győzött meg.

– Elsie? – izgult Bill. Antony kérdőn nézett rá, szerette volna tudni, hogy ki is az az Elsie.

– Az egyik szobalány – magyarázta Cayley. – Nem hallotta, hogy mit mondott a felügyelőnek? Én meg is mondtam Birchnek, hogy az ilyen lányok mindenfélét kitalálnak, de a felügyelő úgy látszik elhiszi, amit a lány mesél.

– Miről van szó? – kérdezte Bill. Cayley elmondta neki, hogy mit hallott Elsie aznap délután a

dolgozószoba ajtaján keresztül.

– Ön persze akkor a könyvtárban volt – Antony ezt inkább magának mondta, mint a többieknek. – A lány átmehetett az előcsarnokon anélkül, hogy ön meghallotta volna.

– Hogyne. Én nem is vonom kétségbe, hogy a lány ott volt, és hallott hangokat. Az is lehet, hogy tényleg ezeket a szavakat hallotta. De hát... – elhallgatott, majd türelmetlenül tette hozzá – baleset volt. Bizonyosan tudom, hogy az volt. Mi értelme van annak, hogy úgy beszéljünk Markról, mintha gyilkos volna? – Ekkor jelentették, hogy az ebéd tálalva van, és amíg bementek az ebédlőbe, így folytatta. – És ha már erről van szó, mi szükségünk van arra, hogy egyáltalán beszéljünk róla?

– Tényleg, semmi értelme! – helyeselt Antony, és ezután könyvekről és politikáról beszélgettek az étkezés folyamán, Bill mélységes csalódására.

Cayley mentegetőzött, hogy magukra hagyja őket, amint szivarra gyújtottak. Természetesnek találták, hogy kénytelen a dolgai után nézni. Bill majd gondjaiba veszi a barátját. Bill ezt örömmel megígérte. Felajánlotta, hogy hajlandó megverni Antonyt egy billárdpartiban, hogy pikét játszik vele, hogy megmutatja neki a kertet holdvilágnál, általában mindenre hajlandó volt, amit csak kívántak tőle.

– Hála a papnak, hogy itt vagy! – fohászkodott jámboran. – Egyedül ki nem állnám.

– Gyerünk ki – javasolta Antony. – Kellemes meleg van. Olyan helyre menjünk, ami elég távol esik a háztól, és le is ülhetünk. Beszélni akarok veled.

– Apuskám! Menjünk talán a tekepályára? – Úgyis meg akartad nekem mutatni, igaz-e? Olyan helyen van,

ahol nyugodtan beszélgethetünk, senki sem hallgathat ki minket? – Ez az. A tökéletes hely. Majd meglátod. A főkapun léptek ki a házból, és bal felé fordultak a

kocsifeljárón. Amikor Antony Woodhamból jött aznap délután, a másik oldal felől közelítette meg a házat. Az az út, amelyen most haladtak, a park ellenkező végéhez vezetett, a Stanton felé vezető országútra. Elhaladtak egy kapu, majd egy kertészlakás mellett, eddig

tartott az a terület, amelyet az ingatlanügynökök szeretnek a birtok díszének nevezni. És már ott terült el előttük a park nyitott része.

– Bizonyos vagy abban, hogy nem hagytuk még el? – kérdezte Antony.

A holdfényben csendesen feküdt a park a kocsiút mindkét oldalán, kissé távolabb csalóka nyugalom lebegett a levegőben, amely mindig visszahúzódott előlük, ahogy haladtak.

– Fura, mi? – szólalt meg Bill. – Lehetetlen hely tekepályának, de azt hiszem, mindig itt volt.

– De mindig hol? Golfpályának talán kissé rövid, ám... Végre odaértek. Az út jobbra fordult, de ők egyenesen haladtak

tovább vagy húszyardnyit egy széles, füves ösvényen és egyszerre ott volt előttük a pálya. Körülötte egy tíz láb széles és hat láb mély száraz árok, amelyet csak az ösvény szakított meg egy helyen. Két vagy három gyepes lépcső vezetett lefelé a pályára, ahol hosszú fapad állott a nézők részére.

– Tényleg nagyon csinosan fekszik – vélte Antony. – Merre tartjátok a bábokat?

– Egy kis kertiházfélében. Arrafelé. A pálya szélén sétáltak, amíg elérték a házikót, alacsony, fából

készült fészerfélét, amely bele volt építve az árok egyik falába. – Hm, csinos látvány. Bill nevetett. – Itt senki sem szokott ülni, csak arra szolgál, hogy megóvja a

holmit az esőtől. Körüljárták a pályát. – Mindenesetre megnézzük, nincs-e valaki

az árokban – mondta Antony, majd leültek a padra. – Rajta hát – szólt Bill –, egyedül vagyunk. Előre! Antony

gondolataiba mélyedve pipázott. Majd a pipát kivette szájából, és a barátja felé fordult.

– Készen vagy-e arra, hogy tökéletes Watson légy? – kérdezte. – Watson? – Az a bizonyos „Értesz engem, Watson?”, erre gondolok.

Hajlandó vagy-e arra, hogy egészen kézenfekvő dolgokat magyarázzak el neked; hogy hiábavaló kérdéseket tegyél fel, és ezzel alkalmat adj nekem arra, hogy letromfoljalak; hogy csodálatos felfedezéseket tégy két-három nappal azután, hogy én már

felfedeztem azokat... szóval hajlandó vagy-e ilyenféle dolgokra? Mert ez mind nagy segítség.

– Még kérdezed, aranyos Tonykám? – szólt Bill elbűvölten. Antony nem felelt, és Bill boldogan mondta tovább. – Az ingeden epernyomot látok, ebből azt következtetem, hogy eper volt desszertnek. Holmes, te bámulatos vagy. Cc... cc... ismered a módszereimet. Hol van a dohány? A dohány a komótcipőben van. Ott hagyhatom-e a praxisomat egy hétre? Ott.

Antony mosolygott és csak dohányzott. Bill egykét percig reménykedve várt, majd eltökélten megszólalt.

– Tehát Holmes, kötelességemnek érzem, hogy megkérdezzem tőled, vajon rájöttél-e már valamire? És kire gyanakszol?

Antony megszólalt. – Bizonyára emlékszel Holmesnak a Baker Streeti lakáshoz

vezető lépcsők számára vonatkozó egyik kis trükkjére? Szegény öreg Watson ezerszer is le-fel szaladgált a lépcsőkön, de sohasem gondolt arra, hogy megszámolja azokat, míg Holmes természetszerűleg megszámolta, és pontosan tudta, hogy tizenhét lépcső van ott. Állítólag ez a különbség a megfigyelés és annak ellenkezője között. Watson ilyenkor mindig letört, és Holmest még sokkal csodálatosabbnak találta, mint valaha. Én viszont mindig úgy gondoltam, hogy ebben az esetben Holmes volt a szamár, és Watson az értelmes lény. Mi értelme van annak, hogy az ember ilyen felesleges tényt az eszében tartson? Ha bármikor tudni akarod a lakásodhoz vezető lépcsők számát, hívd fel telefonon a háziasszonyodat, és kérdezd meg tőle. Én legalább ezerszer jártam már meg a klub lépcsőit, de ha megkérdezel engem ebben a pillanatban, hogy hány lépcső vezet fel oda, nem tudnám megmondani. Hát te?

– Én aztán bizonyosan nem – ismerte be Bill. – De ha tényleg tudni akarod – Antony hangja hirtelen

megváltozott –, megmondhatom neked anélkül, hogy feltelefonálnám a portást.

Bill zavarban volt, nem értette, miért beszélnek a klub lépcsőiről, de kötelességének érezte, hogy kíváncsi legyen arra, hány lépcső van ott.

– Jól van – szólt Antony. – Majd rájövök. Behunyta a szemét. – Megyek a St. James's Streeten – kezdte lassan. – A klubhoz

érek, elhaladok a dohányzószoba ablakai előtt... egy... kettő... három... négy ablak. Odaérek a lépcsőhöz. Befordulok és megindulok felfelé. Egy... kettő... három... négy... öt... hat... ez egy széles lépcső, hat... hét... nyolc... kilenc, ismét széles lépcső, kilenc... tíz... tizenegy. Tizenegy... Bent vagyok. Jó reggelt, Rogers. Szép idő van ma. – Kissé megrezzent, kinyitotta a szemét, és ismét visszatért jelenlegi tartózkodási helyére. Mosolyogva fordult Billhez. – Tizenegy – mondta. – Számold meg, ha legközelebb ott leszel. Tizenegy... és remélem, hogy most ismét elfelejtem az egészet.

Billt rettenetesen érdekelte a dolog. – Hát ez óriási – mondta. – Magyarázd meg. – Nem is tudom megmagyarázni, vajon a szemem működik így,

vagy valami az agyamban, vagy micsoda, de megvan az a rejtélyes szokásom, hogy öntudatlanul is elraktározok magamban dolgokat. Ismered azt a játékot, amikor három percig nézhet az ember egy apró tárgyakkal megrakott tálcát, azután el kell fordulnia és felsorolni, hogy mit látott. A rendes embereknek rettenetes koncentrálásra van szükségük ahhoz, hogy mindent felsoroljanak, én pedig valami furcsa módon minden koncentráció nélkül megcsinálom ezt. Értem ezalatt, hogy a szemem megcsinálja a dolgot anélkül, hogy az agyam tudatosan részt venne benne. Példának okáért megfigyelem a tálcát, ugyanakkor golfról beszélgetek veled, és mégis pontosan fel tudok sorolni mindent.

– Azt hiszem, ez felettébb hasznos tulajdonság, ha valaki műkedvelő detektív. Már előbb is áttérhettél volna erre a foglalkozásra.

– Igaz, ez valóban hasznos. Tudod, idegennek különösen meglepő. Mi lenne, ha Cayley-t is meglepnénk vele?

– Hogyan? – Úgy, hogy megkérdezzük tőle... – Antony elhallgatott és

tréfásan pillantott Billre –, megkérdezzük tőle azt, hogy mi a szándéka a dolgozószoba kulcsával.

Bill egy pillanatig értetlenül meredt rá.

– A dolgozószoba kulcsával? – kérdezte bizonytalanul. – Csak nem gondolod... Tony! Mit képzelsz! Te jó isten! Csak nem képzeled, hogy Cayley... és mi van Markkal?

– Hogy Mark hol van, azt nem tudom... Ez egy másik kérdés, amire feleletet szeretnék kapni... De annyi bizonyos, hogy a dolgozószoba kulcsa nincs nála. Mert a kulcs Cayley-nél van.

– Ez biztos? – Egészen biztos. Bill csodálattal bámult rá. – Hallod-e – rimánkodott –, csak azt ne mondd, hogy belátsz az

emberek zsebébe, meg hasonló dolgokat. .. Antony nevetett és vidáman tagadta ezt a ráfogást. – Hát akkor honnan tudod? – Tökéletes Watson vagy, Bill. Remekül csinálod. Őszintén

szólva, csak az utolsó fejezetben kellene megmagyaráznom, de ezt mindig olyan igazságtalannak érzem. Tehát hallgass ide. Persze nem tudom, hogy még most is nála van-e a kulcs, de azt tudom, hogy nála volt. Tudom, hogy amikor betoppantam ma délután, éppen akkor zárta be az ajtót, és zsebre tette a kulcsot.

– Úgy érted ezt, hogy láttad a dolgot akkor, de csak most emlékeztél vissza rá... de csak most rekonstruáltad. .. úgy, ahogy az imént magyaráztad?

– Nem. Ezt nem láttam. De láttam valami mást. Mégpedig a billárdszoba kulcsát.

– Hol? – Kívülről, a billárdszoba ajtaján. – Kívülről? De hiszen belül volt, amikor az imént megnéztük. – Ott bizony. – Hát ki tehette oda? – Nyilvánvalóan Cayley. – De hát... – Gyerünk csak vissza a ma délutánra. Én nem emlékszem arra,

hogy akkor észrevettem volna a billárdszoba kulcsát, valószínűleg öntudatlanul figyeltem meg. Talán, amikor láttam, hogy Cayley dörömböl az ajtón, öntudatlanul azt latolgattam vajon nem lehetne-e kinyitni az ajtót a szomszéd szoba kulcsával. Azt hiszem, valahogy

így lehetett. Tudod, amikor délután kint ültem egyedül a kertben, mielőtt te kijöttél, gondolatban végigjátszottam az egész jelenetet, és akkor hirtelen láttam a billárdszoba kulcsát... kívülről. És akkor azon töprengtem, vajon nem volt-e a dolgozószoba kulcsa is kívül. Amikor Cayley csatlakozott hozzánk, én elmondtam ezt az ötletemet, amely mind a kettőtöket nagyon érdekelt. De Cayley-t talán egy árnyalattal jobban érdekelte a kelleténél. Talán te nem is vetted észre, de így volt.

– Hű, a kutyafáját! – Persze ez még semmit sem bizonyít, ez a kulcsügy nem

bizonyíték, mert mindegy, hogy az ajtó melyik oldalán volt a többi kulcs, Mark bezárhatta néha a saját dolgozószobáját belülről. De én túloztam, azt állítottam, hogy ez hallatlanul fontos, hogy egészen megváltoztatja az esetet, és sikerült Cayley-t nyugtalanná tenni az ügy miatt, azután meg tudtára adtam, hogy a következő órában nem leszünk útjában, hogy egyedül lesz a házban, és azt tehet, amit akar. Ennek, amint vártam, nem tudott ellenállni. Elmozdította a kulcsokat, és ezzel elárulta magát.

– De hiszen a könyvtárszoba kulcsa kívül maradt. Ezt miért hagyta ott?

– Azért, mert ő egy okos ördög. Elsősorban azért, mert a felügyelő volt bent a könyvtárban, és észrevehette a kulcsot. Másodsorban... – Antony habozott.

– No, mondd már! Micsoda? – izgult Bill, alig várva a folytatást. – Én csak találgatok. De úgy képzelem, hogy Cayley teljesen

kiborult a kulcsdolog miatt. Egyszer csak rádöbbent, hogy gondatlan volt. Annyi ideje nem maradt, hogy alaposan végiggondolhassa az ügyet. Nem akart ferde helyzetbe kerülni, nem merte sem azt állítani, hogy a kulcs kívülről, de azt sem, hogy belülről volt az ajtókon. Bizonytalanságot akart. Ilyen módon vélte a legbiztonságosabbnak.

– Értem – szólt Bill lassan. De az esze másutt járt. Cayley-en töprengett. Cayley rendes,

közönséges ember volt, akárcsak ő maga. Bill néhanapján meg is tréfálta, nem mintha Cayley a tréfára különösen alkalmas alany lett volna. Bill étkezésnél odakínálta neki a kolbászt, teniszezett vele, kölcsönkért tőle dohányt, kölcsönadta neki a golfütőjét... és most itt

van Antony, aki azt mondja, hogy ő egy... micsoda? Hát, semmiképpen sem mindennapi ember. Olyan ember, akinek titka van. Talán egy... egy gyilkos. Nem, az nem lehet. Cayley nem gyilkolt. Marhaság az egész. Hiszen együtt teniszeztek.

– Gyerünk, Watson – türelmetlenkedett Antony. – A legfőbb ideje, hogy szólj egy szót.

– Hallod-e Tony, ezt komolyan gondolod? – Mit gondolok komolyan? – Ezt a dolgot Cayley-vel. – Én azt gondolom, amit mondtam, Bill. Semmi többet. – De hát mi ez az egész? – Egyszerűen annyi: ma délután Robert Ablett meghalt a

dolgozószobában, és Cayley pontosan tudja, hogy ez hogyan történt. Ez minden. Ebből még nem következik, hogy Cayley ölte meg őt.

– Nem, persze hogy nem. – Bill megkönnyebbülten sóhajtott. – Ő csak fedezi Markot?

– Ezt én is szeretném tudni. – Miért, hát nem ez a legegyszerűbb magyarázat? – Ez a legegyszerűbb, hogyha Cayley barátja vagy, és

egyszerűen akarod elintézni. De én nem vagyok az, tudod-e. – Miért, hát nem mindenképpen egyszerű? – Halljuk a

magyarázatot, és azután majd én mondok neked egy még egyszerűbbet. Kezdd el. Csak el ne felejtsd, az a kiindulási pont, hogy a kulcs kívülről van az ajtóban.

– Rendben van. Én nem is bánom. Tehát: Mark belép, hogy találkozzék a fivérével, összevesznek, meg mindenféle, úgy, ahogy Cayley mondta. Cayley hallja a lövést, és bezárja az ajtót, hogy Marknak legyen ideje elmenekülni, a kulcsot zsebre dugja, azután azt állítja, hogy Mark zárta be az ajtót, és ő nem tud bejutni. No, milyen?

– Reménytelen, Watson. Reménytelen. – Ugyan miért? – Mert eszerint honnan tudhatná Cayley, hogy Mark lőtte le

Robertet, és nem megfordítva történt? – Ó! – szólt Bill leforrázva. – Igaz. – Egy pillanatig töprengett. –

Rendben van. Mondjuk, hogy Cayley előbb bement a szobába, és látta Robertet a földön fekve.

– No és? – No és, hát ott volt. – És akkor mit mondott Marknak? Hogy az idő szép ma délután,

és tudna-e neki egy zsebkendőt kölcsönözni? Vagy pedig megkérdezte tőle, hogy mi történt?

– Hát persze, nyilván megkérdezte, hogy mi történt. Bill nem szívesen folytatta a témát. – És erre Mark mit mondott? – Megmagyarázta, hogy dulakodás közben véletlenül elsült a

revolver. – Mire Cayley segítségére siet, és... mit is csinál, Bill? Rábeszéli,

hogy az elképzelhető legostobább dolgot tegye, amit az ember elkövethet... Ismerje be bűnösségét azzal, hogy megszökik.

– Nem, hát ez nem megy, reménytelen így, ugye? – Bill ismét gondolataiba merült. – És mi van akkor – ezt nem

szívesen mondta ki –, ha esetleg Mark bevallotta, hogy megölte a fivérét?

– Így már jobb, Bill. Ne félj attól, hogy elvesd a véletlen baleset elméletét. Tehát akkor a te új elméleted így hangzik: Mark bevallja Cayley-nek, hogy készakarva megölte Robertet, Cayley elhatározza, hogy segít Marknak a menekülésben, vállalva a hamis eskü kockázatát, meg azt is, hogy esetleg maga is bajba kerül, így jól van?

Bill bólintott. – Akkor hát két dolgot kérdezek tőled. Először: lehetségesnek

tartod-e... mint ahogy már ebéd előtt is mondtam... hogy akadjon olyan ember, aki ennyire ostoba gyilkosságot követ el... olyan gyilkosságot, amely szorosan a nyaka köré csavarja a kötelet? Másodszor: ha Cayley hajlandó Mark érdekében hamisan esküdni (ahogy most már mindenképpen kénytelen lesz vele), mennyivel egyszerűbb lett volna, ha azt állítja, hogy egész idő alatt bent volt a dolgozószobában, és hogy Robert halála véletlen baleset volt.

Bill gondosan mérlegelte a hallottakat, azután ismét lassan bólintott.

– Ha bizony egy vasat sem ér az én egyszerű magyarázatom – ismerte be. – Halljuk most a tiedet.

Antony nem felelt. Valami egészen más dologról kezdett gondolkozni.

9

Egy krokettjátszma eshetőségei – Mi történt? – Bill szinte rákiáltott. Antony felvont

szemöldökkel nézett rá. – Valami hirtelen eszedbe jutott – erősködött Bill –, micsoda? Antony nevetett. – Drága Watsonom – mondta –, nem hittem volna, hogy ilyen

okos vagy. – Ohó, nem húzhatsz be engem! – Nem... tehát ezt a te kísértetedet forgattam éppen a fejemben,

Bill. Rémlik nekem... – Ó, csak az! – Bill mélységesen csalódott volt. – Mi köze a

kísértetnek ehhez az ügyhöz? – Azt nem tudom – szólt Antony bocsánatkérően –, azt sem

tudom, hogy bármi másnak van-e köze hozzá. Éppen csak elgondolkoztam. Nem kellett volna idehoznod engem, ha nem akartad, hogy a kísértet felett eltöprengjek. Hiszen ezen a helyen jelent meg, nem igaz?

– De. – Bill elhatározta, hogy röviden végez a témával. – Hogyan? – Micsoda? – Azt kérdeztem, hogyan? – Hogyan! Hát hogyan szokott egy kísértet megjelenni? Nem

tudom. Egyszer csak megjelenik. – Négy-ötszáz yardnyi szabad területen keresztül? – De hiszen itt kellett, hogy megjelenjék, mert ezen a helyen

szokott az eredeti szellem... ez a bizonyos Lady Anne... kísérteni. – Ugyan hagyjuk már Lady Anne-t! Egy igazi kísértet csinálhat,

amit akar. De hogyan termett itt egyszeribe Miss Norris ötszáz yardnyi szabad térségen keresztül? Bill tátott szájjal bámult Antonyra.

– Azt... azt nem tudom – dadogta. – Ez eszünkbe sem jutott eddig.

– Ha azon az úton jött volna, amerre mi, nyilván sokkal hamarabb észrevettétek volna, ugye?

– Persze hogy észrevettük volna. – És ez elrontotta volna az egész mókát. Lett volna idő arra,

hogy felismerjétek a járásáról. Bill ismét csupa izgalom volt. – Ez nagyon furcsa dolog, tudod-e, Tony. Erre egyikünk sem

gondolt. – Bizonyos vagy abban, hogy nem jöhetett át a parkon, amikor

senki sem nézett arrafelé? – Egészen bizonyos. Mert hát, tudod, Betty meg én vártuk a

kísértetet, állandóan figyeltük, hogy amikor megpillantjuk, akkor háttal forduljunk felé. Így játszottunk.

– Te meg Miss Calladine persze együtt játszottatok. – Nahát, ezt meg hogy találtad ki? – Bámulatos deduktív okoskodással. Tehát hirtelen

megpillantottátok a kísértetet? – Igen, itt jött keresztül a pázsiton. – A szemben lévő oldalra, a

ház felé mutatott. – Nem rejtőzhetett az árokban? Mellesleg szólva, nem szoktátok

sáncároknak hívni? – Mark igen. Mi egymás között soha. Nem, ott nem rejtőzhetett.

Betty meg én érkeztünk ide először, a többiek előtt, és körülsétáltunk. Látnunk kellett volna őt.

– Akkor a fészerben rejtőzködött. Vagy kerti háznak szokás itt nevezni?

– Be kellett mennünk oda is a tekejátékért. Ott sem lehetett. – Ó! Értem! – Átkozottul furcsa eset – Bill hosszas töprengés után szólalt

meg. – De hát ez nem számít, ugye? Ennek semmi köze Roberthez, – Nincs-e? – Hát van, hallod-e? – Bill ismét izgatott lett.

– Nem tudom. Nem tudhatjuk, hogy minek van, vagy minek nincs köze az esethez. De Miss Norris-szal valahogy feltétlenül összefüggésben van, és Miss Norris... – elharapta a szót.

– Mi van vele? – Tudod, valamiféle módon valamennyien benne vagytok az

ügyben. És ha valami megmagyarázhatatlan történik az egyik személlyel egy vagy két nappal azelőtt, hogy az egész házban megmagyarázhatatlan dolgok történnek, akkor az ember... mondjuk, érdeklődik. – Elég jól hangzott, amit mondott, de tulajdonképpen nem ezt akarta elmondani.

– Értem. Tehát? Antony kiverte a hamut a pipájából, és lustán felállt. – Tehát akkor keressük meg azt az utat, amely a házból idáig

vezet, és amelyen Miss Norris idejött akkor este. Bill nagyot ugrott. – Istenemre! Csak nem hiszed, hogy egy titkos folyosó van itt? – Egy elzárt folyosó mindenesetre van. Kell, hogy legyen. – Micsoda móka, hallod-e? Imádom a titkos folyosókat. Szent

atyám, ha arra gondolok, hogy ma délután még úgy golfoztam, mint valami közönséges kereskedő! Micsoda élet! Titkos folyosó!

Lementek az árokba. Ha van olyan nyílás, amely a ház felé vezet, az valószínűleg a pályának a ház felé eső oldalán és az árok külső részén lehet. A fészerben akarták kezdeni a kutatást, ahol a tekejátékot tartották. Takaros kis hely volt, Mark birodalmában mindenre gondot fordítottak. Két ládát láttak tele krokettfelszereléssel, az egyiknek a teteje nyitva állott, mintha a labdákat, ütőket, botokat nemrég használták volna – de csinosan elrendezve minden; volt ott egy doboz tekebábu, egy kis fűnyírógép, egy henger meg még más apróság. A hátsó fal mentén pad állott, ide szoktak beülni a játékosok, ha eleredt az eső.

Antony megkopogtatta a hátsó falat. – Itt kellene, hogy kezdődjék a folyosó. De sajnos nem valami

üresen hangzik. – Nem látom be, hogy miért kellene itt kezdődnie – Bill lehajtott

fejjel járta körül a helyiséget, végigkopogtatva a falakat. Olyan magas volt, hogy nem tudott kiegyenesedni a fészerben.

– Ennek egyetlen oka van, éspedig az, hogy rengeteg fáradságot megtakarítanánk azzal, ha nem kellene másutt keresni. Mondd csak, Mark bizonyosan nem engedte meg, hogy krokettet játsszatok az ő tekepályáján?

– Régebben nem rajongott érte, de ebben az évben valósággal lelkesedett. Tulajdonképpen nincs is más hely, ahol krokettezni lehetne. Én a magam részéről utálom. Mark nem imádta a tekejátékot, de szívesen büszkélkedett azzal, hogy ilyen tekepályája van, és a látogatóit meglepheti vele.

Antony nevetett. – Imádom, amikor Markról beszélsz. Megfizethetetlen vagy. Éppen a zsebébe nyúlt pipáért és dohányért, amikor hirtelen

megállt és meredten figyelt. Egy pillanatig félrehajtott fejjel hallgatózott, ujját felemelve figyelmeztette Billt, hogy ő is hallgasson.

– Mi az? – suttogta Bill. Antony csendre intette és tovább hallgatózott. Nagyon csendesen

letérdelt és ismét hallgatózott. Azután fülét a padlóra szorította. Felállt, gyorsan leporolta magát, Billhez lépett és a fülébe súgta. – Lépteket hallok. Valaki jön. Ha beszélni kezdek, segíts nekem.

Bill bólintott. Antony mintegy bátorításként hátba vágta, azután hangosan fütyörészve a tekedobozhoz lépett. Kiszedte a bábukat, egyet nagy zajjal a földre dobott, akkor felkiáltott: – Uramisten! – majd megszólalt:

– Ide figyelj Bill, azt hiszem, hogy nekem most nincs kedvem játszani.

– Akkor meg miért mondtad, hogy játsszunk? – zsörtölődött Bill. Antony elismerően rámosolygott. – Tudod, amikor azt mondtam, hogy kedvem van, akkor tényleg

volt, de most nem akarok már játszani. – Hát mit akarsz? – Beszélgetni. – Ó, rendben! – egyezett bele Bill örömmel. – Láttam egy padot kint a pályán. Vigyük ki magunkkal a

bábukat, esetleg mégis kedvünk szottyan egy kis játékra.

– Rendben! – szólt Bill ismét. Ennyit még csak mert mondani, félt, hogy ha egyebet is mond, elárulja magát, egyelőre fogalma sem volt arról, mit kíván tőle Antony.

Mikor átmentek a pázsiton, Antony ledobta a tekéket, és elővette a pipáját.

– Gyufád van? – kérdezte hangosan. Amíg a gyufa fölé hajolt, ezt suttogta: – Valaki ki fog hallgatni

minket. Tartsd magad Cayley felfogásához – ezután ismét hangosan folytatta. – Nem sokat érnek a gyufáid, Bill –, és ő maga gyújtott meg egy másik szálat. A padhoz értek és leültek.

– Isteni éjszaka! – szólt Antony. – Káprázatos! – Szeretném tudni, merre mászkálhat most Mark, az a szegény

ördög. – Fura eset ez. – Te úgy gondolod, hogy Cayley-nek igaza van... hogy véletlen

baleset volt? – Persze. Tudod, én ismerem Markot. – Hm. – Antony ceruzát és egy darab papírt húzott elő, térdére

tette és írni kezdett. De írás közben is beszélt. Azt mondta, ő úgy véli, Mark hirtelen dührohamában meglőtte fivérét, hogy Cayley ezt tudta vagy kitalálta, és megpróbált lehetőséget biztosítani unokafivérének, hogy elmenekülhessen.

– Hidd el, igaza is van. Azt hiszem, bármelyikünk ezt tenné. Persze nem árulnám el, de valahogy egykét apróságból arra következtetek, hogy Mark valóban meglőtte fivérét... mármint úgy gondolom, hogy nem véletlenül.

– Meggyilkolta volna őt? – Mindenképpen megölte, esetleg erős felindulásában. De lehet,

hogy tévedek. Egyébként nem az én dolgom. – De miért gondolod ezt? A kulcsok miatt? – Ó, a kulcsokkal felsültem. De azért lásd be, hogy ragyogó ötlet

volt! Micsoda eredmény lett volna, hogyha valamennyit kívülről találtuk volna az ajtón.

Befejezte az írást, és átadta a papirost Billnek. A holdvilágnál kitűnően lehetett olvasni a gondosan rajzolt nyomtatott betűket:

BESZÉLJ TOVÁBB, MINTHA ITT LENNÉK. EGY VAGY KÉT PERC MÚLVA FORDULJ MEG, MINTHA MÖGÖTTED ÜLNÉK A FÜVÖN, DE SZÜNTELENÜL BESZÉLJ TOVÁBB.

– Én tudom, hogy te nem értesz velem egyet – Antony tovább beszélt, amíg Bill olvasott –, de majd belátod, hogy igazam van.

Bill felnézett és lázas izgalommal bólintott. Megfeledkezett golfról, megfeledkezett Bettyről és mindarról, ami mostanáig egész világát kitöltötte. Ez volt az igazi. Ez volt az élet.

– Nézd csak – kezdte megfontoltan –, a lényeg az, hogy én ismerem Markot. És Mark...

De Antony már nem ült a padon, lecsúszott, óvatosan az árokba ereszkedett. Az volt a szándéka, hogy körüllopózik, amíg meg nem látja a fészert. Úgy rémlett, mintha a léptek a fészer alól hangzottak volna, lehet, hogy valami csapóajtóféle van a padlón. Akárki is az illető, nyilván hallotta a hangjukat, és azt gondolhatta, hogy érdemes kihallgatni, mit beszélnek. Ha csak egy kicsit kinyitja az ajtót, kényelmesen hallgatózhat anélkül, hogy kibújna. De Antony így is minden különösebb fáradság nélkül megtalálja a folyosó bejáratát. Viszont ha Bill elfordul és hátrafelé beszél, akkor a hallgatózó valószínűleg kénytelen lesz kidugni a fejét, ha hallani akarja, így Antony kényelmesen kilesheti, hogy ki az. Sőt, még akkor sincs baj, ha a leselkedő kimerészkedne rejtekhelyéről, és átkukucskálna feléjük az árokpart felett, mert az a tény, hogy Bill hátrafelé, a pad mögé fordulva beszél, félrevezeti, azt kell, hogy higgye, Antony is ott van, csak a pázsiton ül a pad mögött, és lábát lóbálja az árok szélén.

Gyorsan, de nagyon csendesen sietett végig a tekepálya fél hosszúságán az első sarokig, óvatosan befordult, azután még óvatosabban lopakodott végig a pálya székében a második sarokig. Hallotta, amint Bill élénken vitatta Mark jellemvonásait, hogy ez meg az meg egyéb történhetett, és mosolygott magában, méltányolva barátja ügyességét. Bill óriási összeesküvő volt... felért vagy száz Watson-nal. Amikor a második sarok közelébe ért, lassított, és az utolsó néhány métert négykézláb tette meg. Azután lehasalt a földre, és centiméterenként dugta elő fejét a sarok mögül.

A fészer úgy két-három yardnyira feküdt bal oldalt, az árok túlsó felén. Onnan, ahol ő feküdt, majdnem teljesen belátott. Először minden olyannak látszott, mint ahogy hagyták. A tekedobozok, a fűnyírógép, a henger, a nyitott krokettláda, a...

– Nagy isten! – szólt magában Antony –, ez már valami. A másik krokettláda teteje is nyitva állt már. Bill most fordult meg, a hangját nehezebb volt meghallani. –

Érted ugye, hogy mire gondolok – mondta éppen. – Ha Cayley... És ekkor a második krokettládából kiemelkedett Cayley fekete

feje. Antony a legszívesebben felkiáltott volna örömében. Rendes

dolog ez, de milyen rendes! Egy pillanatig szinte megbűvölve bámulta ezt a meglepően újfajta krokettlabdát, amely olyan drámaian varázsolódott elő a ládából, majd kezdett visszafelé csúszni, pedig még szívesen figyelt volna. De ha ott marad, nem nyerhet vele semmit, viszont rengeteg veszítenivalója van, mert Billen már a letörés jelei mutatkoztak. Antony körülfutott az árokban, amilyen gyorsan csak bírt, és elfoglalta helyét a pad mögött. Majd ásítva felállt, nyújtózkodott és gondtalanul mondta.

– Ugyan már, ne gyötrődj, Bill, édes öregem. Azt hiszem, igazad van. Te ismered Markot, én meg nem, ez a különbség. Játsszunk egy játszmát, vagy menjünk inkább aludni?

Bill sugalmazást várva nézett rá, és miután megkapta, így szólt. – Játsszunk talán egy játszmát, jó lesz? – Helyes – egyezett bele Antony. Bill annyira izgatott volt, hogy nem bírta komolyan venni a

játékot. Ezzel szemben Antony látszólag semmi másra nem gondolt, csak a bábukra. A legnagyobb megfontoltsággal játszott vagy tíz percig, majd kijelentette, hogy lefekszik aludni. Bill szorongva meredt rá.

– Jól van, jól van – nevetett Antony. – Beszélhetsz, ha akarsz. Csak előbb rakjuk el ezeket a holmikat.

A fészerhez mentek, és amíg Bill elrakta a tekéket, Antony megpróbálta a lezárt krokettláda tetejét kinyitni. Az nem mozdult, amint várható volt.

– Szólj már – tört ki Bill, amikor visszafelé sétáltak a ház felé –, én már szétrepedek a kíváncsiságtól. Ki volt az?

– Cayley. – Jóságos isten! Hol? – Az egyik krokettládában, belül. – Ne hülyéskedj már. – De tényleg ez az igazság, Bill. – És elbeszélte, hogy mit látott. – És most nem nézzük meg a folyosót? – Bill mérhetetlenül

csalódott volt. – Égek a vágytól, hogy felfedező útra indulhassak. Te nem?

– Holnap meg holnap és újra holnap. Majd meglátod, Cayley tüstént megjelenik ezen az úton. Azonkívül, ha lehet, a másik oldalon szeretnék bejutni. Ugyanis nagyon kétlem, hogy bejuthatunk ezen az oldalon anélkül, hogy elárulnánk magunkat. Nézd csak, itt is van már Cayley.

Látták, amint feléjük tart a kocsifeljárón. Amikor közelebb értek egymáshoz, intettek neki, és ő visszaintett.

– Kíváncsi voltam, hogy merre járnak – mondta, amikor találkoztak. – Sejtettem, hogy ezen az úton jönnek. Mi a véleményük a lefekvésről?

– Az ágy, az jöhet – vélte Antony. – Kugliztunk – újságolta Bill –, meg beszélgettünk és... és

játszottunk. Káprázatos éjszaka, igaz-e? De ahogy továbbmentek a ház felé, a további csevegést Antonyra

bízta. Gondolkozni akart. Most már kétségtelennek látszott, hogy Cayley gazember. Bill még eddig sohasem került gonosztevővel közelebbi ismeretségbe. Úgy érezte, hogy Cayley nem valami tisztességesen viselkedik, meglehetősen aljasul visszaél a barátaival. Teméntelen furcsa ember van a világon, fura alakok, akiknek titkaik vannak. Nézzük csak Tonyt. Legelőször egy trafikban találkozott vele. Az ember azt hihette volna, hogy kereskedősegéd. És Cayley. Mindenki rendes, tisztességes fajta pasasnak tartotta ezt a Cayley-t. Meg Mark. Hogy az ördög vinné el! Az ember már senkiben sem bízhat. Lám, Roberttel más a helyzet. Mindenki csak azt hajtogatta, hogy Robert gyanús fráter...

De hogy a manóba került bele Miss Norris ebbe az egész ügybe?

Hogyan került bele az ügybe Miss Norris! Ezt már Antony is kérdezte magától délután, és most úgy vélte, hogy megtalálta a feleletet. Amikor már ágyában feküdt éjjel, összegezte gondolatait, és ismét megvizsgálta őket abban az új megvilágításban, amelyet az este eseményei vetettek elméje sötét sarkaiba.

Persze az egészen természetes volt, hogy Cayley a tragédia felfedezése után meg akart szabadulni a vendégektől, amilyen gyorsan csak lehetett. Ezt részben a vendégek, másrészt a saját érdekében kívánta. De kissé túl mohón javasolta a távozást, és túlságosan szorgalmazta, hogy az meg is valósuljon. Csak annyi idejük maradt, hogy összecsomagoljanak, és máris kirepítették őket. Pedig nyugodtan rájuk bízhatta volna, hogy rájöjjenek: a hatalmában vannak, és tőle függ, vajon elmennek-e vagy maradnak. A jelen esetben viszont nem maradt választásuk. Miss Norris azt javasolta, hogy menjenek egy ebéd utáni vonattal, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy így valami éles szemű detektív kezébe eshet, a drámai keresztkérdések pergőtüzébe. Tapintatosan, de nagyon határozottan rávették, hogy csak utazzék el a többiekkel együtt a korábbi vonattal. Antony úgy érezte, hogy a tragédiában, amely hirtelen a házra zuhant, Cayley-nek mindegy lehetett volna Miss Norris jelenléte vagy távolléte. És mégsem így volt. Antony ebből azt következtette, hogy valami okból Cayley nagyon fontosnak tartotta, hogy Miss Norrist mielőbb eltávolítsa a közelből.

Vajon miért? Erre a kérdésre bizony nem lehet csak úgy, kapásból felelni. De

maga a tény felkeltette Antony érdeklődését a színésznő iránt, és ezért szimatolt olyan éberen, amikor Bill csak úgy mellékesen megemlítette azt a kis álruhás kísértet játékot. Úgy érezte, jó lenne többet tudni Miss Norrisról és arról a szerepről, amelyet a Vörös Ház köreiben játszott. Abban reménykedett, hogy puszta szerencséből belebotlott a megoldásba.

Miss Norristól sürgősen meg kellett szabadulni, mert tudott a titkos folyosóról.

Akkor viszont a folyosó valahogyan összefüggésben áll Robert halálának a rejtélyével. Miss Norris járt a folyosón, hogy a megfelelő drámai pillanatban mint kísértet megjelenhessék. Lehet, hogy ő maga

fedezte fel, lehet, hogy Mark titokban megmutatta neki, nem is álmodva arról, hogy egyszer majd ilyen rosszindulatúan használja fel ellene. Talán Cayley-t beavatták a tréfába, és ő mutatta meg neki, hogyan lehetne megjelenése a tekepályán még titokzatosabb és természetfelettibb. Így volt, vagy úgy, mindegy, az bizonyos, hogy ismerte a titkos folyosót. Tehát hamar meg kellett szabadulni tőle.

Vajon miért? Mert ha itt marad és beszél, valahogy ártatlanul megemlítheti. És Cayley nem akarta, hogy erről említés essék.

De miért, és újra csak miért? Nyilván azért, mert a folyosó vagy csak az a tény, hogy kiderül a létezése, már nyomot jelenthet.

Kíváncsi vagyok, vajon Mark rejtőzik-e ott – gondolta Antony, és ezzel elaludt.

10 Mr. Gillingham badarságokat beszél

Antony ragyogó kedvvel jött le reggelihez másnap. Házigazdája előbb érkezett. Cayley ott ült már, és a leveleit olvasgatta.

– Van valami újság, Mr. Ablett... Markról? – vetette oda Antony, amíg kitöltötte a kávéját.

– Nincs. A felügyelő át akarja kotortatni a tavat ma délután. – Ó! Tó is van itt? Valami mosolyféle villant fel Cayley arcán, de ugyanolyan

gyorsan el is tűnt. – A valóságban inkább csak olyan műtavacska – mondta –, de

általában tónak hívjuk. Nyilván Mark nevezte így – gondolta Antony. Hangosan meg

így szólt. – Mit várnak a kutatástól, mit találhatnak ott? – Azt hiszik, hogy talán Mark... – Elhallgatott és vállat vont. – Talán beleugrott, tudva azt, hogy nem menekülhet? És tudva

azt, hogy végképp kompromittálta magát azzal, hogy megpróbált elszökni?

– Igen, valahogy így lehet – vélte Cayley lassan.

– Én azt gondolnám, hogy ennél jobb megoldást is találhatott volna. Hiszen volt revolvere. Ha az volt az eltökélt szándéka, hogy nem hagyja magát élve elfogni, a revolverrel ezt könnyen elintézhette. Azonkívül talán elérhetett egy London felé induló vonatot is, mielőtt a rendőrség megtudta, hogy mi történt.

– Ezt valóban megtehette volna. Indult vonat. Persze Woodhamben észrevették volna őt, de mehetett Stanton felé is. Ott természetesen kevésbé ismerik. A felügyelő kérdezősködött is. Úgy látszik, senki sem látta..

– Bizonyára később majd akadnak olyanok, akik szentül hiszik és állítják, hogy látták. Arra ugyanis még nem volt példa, hogy ne esküdözött volna vagy tucatnyi ember, hogy tucatnyi különféle helyen látták ugyanabban az időben az eltűntet.

Cayley mosolygott. – Ez bizony úgy van. De hát mindegy, a felügyelő először is a

tavat akarja kikotortatni. – Szárazon tette hozzá – úgy olvastam a detektívregényekben is, hogy a felügyelők elsősorban mindig a tavakat kotortatják ki.

– Mély ez a pocsolya? – Elég mély – válaszolt Cayley. Felállt, az ajtó felé indult, majd

megállt és visszafordult Antony felé. – Rettenetesen bánt, hogy ilyen körülmények között itt kell önt tartanunk, de csak holnapig vesszük igénybe. Holnap délután lesz a halotti szemle. Kérem, addig igyekezzék jól érezni magát, amennyire lehet. Beverley majd gondoskodik önről.

– Köszönöm szépen, ne legyen velem gondja. Antony tovább reggelizett. Lehet, hogy igaz volt az, hogy a felügyelők szívesen kotortatják ki a tavakat, de most az a kérdés, vajon Cayley örül-e annak, hogy a tavat kikotorják? Cayley kívánta-e, vagy teljesen közömbös neki? Az bizonyos, hogy nem látszott nyugtalannak, de hiszen ez a komoly, kemény arc jól elrejtette az érzelmeit, és ritkán történt, hogy mögüle kikandikált a valódi Cayley. Talán egyszer vagy kétszer fordult elő, hogy egy kissé túl mohó volt, de ma reggel ennek nyoma sem mutatkozott. Talán tudta jól, hogy a pocsolyának semmiféle titka nincs, nem árulhat el semmit. Különben is, mondtuk már, a felügyelők szeretik kikotortatni a tavakat.

Bill robbant be nagy zajjal. Az ő arca viszont nyitott könyv volt. Jelenleg lázas izgalommal teleírva.

– Tehát – kezdte mohón, alighogy leült az asztal mellé –, mit csinálunk ma délelőtt?

– Elsősorban is ne beszélj olyan hangosan – intette Antony. Bill meghökkenve nézett körül. Miért, Cayley talán az asztal

alatt bujkál? Igaz, hogy a tegnapi este után az ember sohasem tudhatja.

– Itt... talán... – felhúzta szemöldökét, úgy intett. – Nincs. De az ember nem ordít. Az ember mérsékelje a hangját,

kedves William, és közben finoman hasi légzést végezzen. Az ember így elkerülheti azokat a mellhangokat, amelyek már oly sok titkot elárultak. Más szóval, add ide a pirítóst.

– De jó kedved van ma reggel. – Van bizony. Vidám vagyok, Cayley is észrevette. Azt mondta:

„Bizony mondom néked, ha nem lenne annyi egyéb dolgom, akkor mennék én is mogyorót és galagonyát szedni veletek. Szíves örömest táncolnám körül a szederbokrokat, és ugrándoznék a kis dombocskákon. De a Jordán vize körülvesz engem, kívül meg Birch felügyelő is várakozik rám a rákászhálójával. Az én barátom, William Beverley mindjárt a rendelkezésedre áll. Isten hozzád, és megint Isten hozzád, mind, ti szőlők, mogyorók.” Ezután hátul középen távozott. Belépett jobbról W. Beverley.

– Gyakran szoktad ezt csinálni reggelinél? – Majdnem mindig – szólt tele szájjal. – W. Beverley távozik a

balfenéken. – Úgy vélem, napszúrás lehet – Bill búsan csóválta a fejét. – Ez a nap, a hold és a csillagok együttes hatása az üres

gyomorra. „Tud-e ön valamit a csillagokról, Mr. Beverley? Tud ön valamit példának okáért a Göncöl szekere csillagjairól? És vajon miért nincsen olyan csillag, amelyet Beverley szekerének neveznek? Vagy regény?” Mondta ő a reggelin kérődzve. Ismét megjelenik W. Beverley a csapóajtón keresztül.

– Ha már csapóajtóról beszélünk... – Nem beszélünk – vágta el a szót Antony felállva. – Van, aki

Nagy Sándorról mesél, van, aki Herkulesről, de senki nem szól...

hogy is hívják latinul a csapóajtót? Mensa... az asztal, ebből megtudhatod. Tehát Mr. Beverley – kedélyesen hátba vágta, ahogy elhaladt mellette –, később találkozunk. Cayley azt mondta, hogy te majd szórakoztatsz engem, de még egyszer sem nevettettél meg. Próbáld meg, és légy mulatságosabb reggeli után. De nehogy siess. A felső állkapocsnak is időt kell hagyni, hogy jól végezze munkáját. – Ezekkel a szavakkal Mr. Gillingham elhagyta a tágas helyiséget.

Bill kissé zavarodott arccal reggelizett tovább. Ő persze nem tudta, hogy Cayley éppen a mögötte levő ablak előtt cigarettázik. Nem biztos, hogy hallgatózik, talán ki sem hallatszik a hangjuk, de Antony mindenesetre észrevette, és nem volt hajlandó semmit kockáztatni, így hát Bill azon elmélkedett reggelizés közben, milyen fura fickó ez az Antony, és hogy vajon álmodta-e azokat a meglepő dolgokat, amelyek előző nap történtek.

Antony felment a hálószobájába a pipájáért. Ott egy szobalány foglalatoskodott. Antony udvariasan bocsánatot kért, amiért megzavarja. Majd egyszeribe eszébe ötlött valami.

– Maga az, Elsie? – kérdezte barátságos mosollyal. – Igen, uram – szólt a lány félénken, de mégis büszkén. Semmi

kétsége nem volt afelől, mi az oka annak, hogy ilyen híressé vált. – Ugye, maga volt az, aki hallotta Mr. Markot beszélni?

Remélem, a felügyelő kedves volt? – Igen, uram, nagyon köszönöm. – „Most rajtam a sor. Várj csak” – mormogta Antony. – Igen, uram. Így volt, uram. Csúnyán hangzott. Mintha azt

mondta volna, hogy most eljött az ő ideje. – Vajon? – De igen. Ezt hallottam, uram. Igazán. Antony töprengve

meredt rá és bólintott. – Igen. Kíváncsi vagyok... Szeretném tudni, miért. – Mit miért, uram? – Ó, egy csomó dolgot szeretnék tudni, Elsie... Mondja, csak úgy

véletlenségből történt, hogy éppen ott tartózkodott az ajtó előtt? Elsie elpirult. Még nem felejtette el, amit Mrs. Stevens

mondogatott neki erről a témáról.

– Csak véletlen volt, uram. Általában a másik lépcsőn szoktam járni.

– Persze, persze. Antony közben megtalálta pipáját, és éppen lefelé indult már,

amikor a lány megállította. – Bocsásson meg, uram, de lesz majd halotti szemle? – Hogyne. Azt hiszem, holnap. – És ott majd tanúskodnom kell? – Persze. De ne féljen tőle. – Én hallottam mindezt, uram, igazán hallottam. – Hát persze hogy hallotta. Ki mondja, hogy nem? – Hát a többiek, uram... Mrs. Stevens, meg mindenki. – Ó, ne törődjék vele, csak azért mondják, mert irigyek –

mosolygott Antony. Nagyon örült, hogy beszélt a lánnyal, mert nyomban felismerte,

milyen nagy fontosságú a tanúvallomása. A felügyelő nyilván csak azért tartotta fontosnak, mert azt bizonyította, hogy Mark fenyegetően lépett fel a fivérével szemben. Antony sokkal nagyobb jelentőségűnek találta ennél. Ez volt ugyanis az egyetlen megbízható tanúvallomás arra, hogy Mark tényleg bent volt a dolgozószobában aznap délután.

Mert nézzük csak, ki látta azt, hogy Mark belépett a dolgozószobába? Egyedül Cayley. És ha Cayley igyekszik eltitkolni az igazságot a kulcsokra vonatkozólag, miért ne titkolná el Mark jelenlétére vonatkozólag is? Az nyilvánvaló, hogy Cayley tanúvallomása mit sem ér. Egy része kétségtelenül igaz, de előre elhatározott céllal mondja mind az igazságot, mind a hazugságot. Hogy mi volt a célja, azt Antony még maga sem tudta. Hogy falazni akart-e Marknak, saját magát megvédeni, vagy esetleg Markot elárulni – bármelyik lehetett. De mivel a saját érdekei szolgálatában tette meg tanúvallomását, tehát nem tekinthette pártatlan és megbízható, szemlélő tanúskodásának. Elsie viszont ilyennek látszott.

Akárhogyan is, Elsie tanúvallomásából kiviláglik a lényeg. Mark belépett a dolgozószobába, hogy találkozzék fivérével. Elsie hallotta

mindkettőjüket beszélni. Azután Antony és Cayley megtalálták Robert holttestét... a felügyelő meg ki akarja kotortatni a tavat.

Viszont Elsie tanúvallomása semmi mást nem bizonyít, csak azt, hogy Mark valóban a szobában tartózkodott. „Most rajtam a sor. Várj csak.” Ez a fenyegetés nem jelenti azt, hogy azonnal történik valami, ez a fenyegetés a jövőre vonatkozik. Ha Mark ezután mindjárt lelőtte fivérét, akkor az csak véletlen lehetett, esetleg küzdelem következménye, amelyet talán az a „csúnyán hangzó hang”, ahogy Elsie mondta, provokált. Az ember nem szól oda – ”várj csak” – annak a személynek, akit éppen meg akar lőni. „Várj csak”, azt jelenti: „várj csak, azután majd meglátod, mi történik később”. A Vörös Ház gazdájának már elege lehetett fivére ingyenélősködéséből, zsarolásából, most Markra kerül a sor, hogy valamit visszafizessen. Várjon csak egy kicsit Robert, azután majd meglátja. Az a beszélgetés, amelyet Elsie hallott, valami ilyesmit jelenthetett. Gyilkosságot semmiképpen. Azt meg éppen nem, hogy Mark öli meg Robertet.

– Nehéz eset – gondolta Antony. – Az egyetlen nyilvánvaló megoldás nagyon könnyű, és ezért rossz. Százféle dolog tolakszik a fejembe, csak nem tudom összeilleszteni őket. A mai délután még száz meg egy problémát jelenthet. Nem szabad elfeledkeznem a mai délutánról.

Billt az előcsarnokban találta, és azt ajánlotta, menjenek mászkálni. Bill boldogan kapott rajta.

– Hova akarsz menni? – kérdezte. – Nekem mindegy. Mutasd meg a parkot. – Rendben. Kisétáltak együtt. – Watson, édes öregem – kezdte Antony, amint eltávolodtak a

háztól –, bent igazán ne beszélj olyan hangosan. Egész idő alatt kint ácsorgott éppen mögötted egy úriember.

– No ne beszélj – Bill elpirult. – Jaj, nagyon sajnálom. Hát ezért beszéltél össze annyi marhaságot.

– Részben azért. Másrészt meg azért is, mert igazán jó kedvem van ma reggel. Rengeteg tennivalónk lesz.

– Tényleg? Mit csinálunk?

– Ezek kikotorják a pocsolyát... jaj, bocsánat, a tavat. Hol az a tó?

– Éppen arrafelé tartunk, ha akarod, megnézhetjük. – Nem bánom, megnézhetjük. Sokat tanyáztok a tó körül rendes

körülmények között? – Ó, dehogy, igazán nem. Nincs ott mit csinálni. – Fürödni nem lehet? – Hát tudod, én nem szeretnék. Rém piszkos. – Csónakázni se szoktatok? – Néha. Ritkán. – Értem... Ezen az úton jártunk tegnap, ugye? Ez az út vezet a

falu felé? – Igen. Egy kicsit jobbra tartunk. Tulajdonképpen mit akarnak

kikotorni? – Markot. – Marhaság. – Bill kissé rosszul érezte magát. Rövid ideig

hallgatott, azután elfeledkezett kellemetlen gondolatairól, hirtelen eszébe villantak az előző napi izgalmas órák, és mohón kérdezte. – Mikor keressük meg azt a folyosót, hallod-e?

– Nem sokat tehetünk addig, amíg Cayley bent van a házban. – És mi lesz délután, amikor a pocsolyát kotorják? Cayley

bizonyosan ott lesz. Antony a fejét rázta. – Valamit el kell intéznem ma délután – mondta – de lehet, hogy

mind a két dologra lesz időnk. – A másik ügynél is fontos, hogy Cayley-t a házon kívül tudjuk? – Hát azt hiszem, jobb lenne. – Mondd csak, valami izgalmas dologról van szó? – Nem is tudom. Inkább érdekes. Elvégezhetném talán máskor

is, de valahogy úgy képzelem, hogy a legjobb lesz három órakor. Éppen ebben az időben akarom elintézni.

– Micsoda móka, hallod-e? De rám szükséged van hozzá, remélem?

– Persze. Csak hát Bill... bent a házban ne beszélj semmiről, amíg én el nem kezdek egy témát. Légy jó kis Watson.

– Nem beszélek. Esküszöm, hogy nem.

A tavacskához értek – Mark tavához – és hallgatagon körülsétálták. Utána Antony leült a fűbe, és pipára gyújtott. Bill követte példáját.

– Szóval Mark nincs itt – szögezte le Antony. – Nincs – vélte Bill is. – De azért nem egészen értem, honnan

tudod ilyen biztosan. – Én nem tudom, csak úgy gondolom – vágott vissza Antony. –

Sokkal könnyebb az embernek agyonlőni magát, mint a vízbe ugrani. Ha Mark a vízben akarta megölni magát azzal a gondolattal, nehogy megtalálják a holttestét, nagy köveket kellett volna a zsebébe raknia. Csak a vízpart közelében vannak nagy kövek, és ezek nyomot hagytak volna, de nem tették, tehát ennek következtében Mark sem tette, és... ó, az ördög vigye az egész pocsolyát, ez igazán várhat délutánig. Bill, mondd csak, hol kezdődik a titkos folyosó?

– Hát éppen azt kellene megkeresnünk, vagy nem? – De igen. Figyelj csak, én így képzelem. Elmagyarázta, miért

gondolja azt, hogy a folyosó titka valami módon összeköttetésben áll Robert halálának titkával, majd így folytatta:

– Az én elméletem szerint Mark körülbelül egy évvel ezelőtt fedezhette fel a folyosót... abban az időben, amikor lelkesedni kezdett a krokettért. A folyosó kijárata a fészer padlóján volt, valószínűleg Cayley ötlete lehetett, hogy krokettládát szereljenek erre a csapóajtóra, így tökéletesen rejtve maradhatott. Tudod, az úgy van, ha egyszer felfedezel valami titkot, nyomban azt képzeled, hogy ez igazán kézenfekvő, olyan egyszerű, hogy bárki felfedezheti. Gondolom, mennyire tetszett Marknak az, hogy csak ő tud erről a kis titokról... és persze Cayley, de hát Cayley nem számított... Képzelem, milyen jó móka lehetett, amíg mindent elrendeztek, hogy mások minél nehezebben találhassanak rá. Viszont akkor, amikor Miss Norris kísértetnek öltözött, Cayley elárulta a titkot. Lehet, hogy megmondta neki, sohasem juthat el a tekepályához anélkül, hogy észre ne vegyék... Talán megcsillogtatta előtte, hogy ő ismer olyan utat, amelyen ez lehetséges, és Miss Norris azután kicsalta belőle valahogy a titkot.

– De hiszen ez két vagy három nappal az előtt történt, hogy Robert felbukkant.

– Pontosan. Én azt nem is állítom, hogy először bármiféle baljóslatú dolog lett volna a folyosóval kapcsolatban. Három nappal ezelőtt ez Marknak csak egy kis magánromantikát és kalandot jelentett. Akkor még azt sem tudta, hogy Robert megérkezik. De a folyosót azóta is használták valami módon, Roberttel kapcsolatban. Talán Mark arra menekült. Lehet, hogy most is ott rejtőzik. És ha így van, akkor egyetlen ember árulhatja el őt, és ez Miss Norris. Ő persze ezt csak ártatlanul tenné... hiszen fogalma sincs arról, hogy a folyosónak bármi köze lenne az esethez.

– Így hát biztonságosabbnak látszott, ha őt minél előbb szélnek eresztik.

– Így van. – De mondd csak, Tony, miért kínlódunk, miért akarjuk azt a

végét megtalálni? Mindig elindulhatunk a tekepálya felőli oldalon. – Azt tudom, de ha onnan indulunk, akkor csak nyíltan tehetjük.

Ott fel kell törnünk a ládát, és Cayley megtudná, hogy mi tettük. Tudod, Bill, ha egykét napon belül nem sikerül kikutatnunk valamit, el kell mondanunk a rendőrségnek, amit eddig találtunk, és azután majd ők kikutatják a folyosót. De most még ezt nem akarom megtenni.

– Inkább nem. – Tehát még egy kicsit titokban kell működnünk. Ez az egyetlen

lehetőség. – Mosolygott és hozzátette. – És így sokkal mulatságosabb is.

– De mennyivel! – Bill kuncogott gyönyörűségében. – Nagyon jól van. Vajon hol is kezdődhet az a titkos folyosó?

11 Theodor Ussher főtisztelendő úr – Egy dologgal máris tisztában lehetünk – jelentette ki Antony. –

Mégpedig azzal, hogy ha nem találjuk meg könnyen, akkor egyáltalán nem tudjuk megtalálni.

– Úgy érted ezt, hogy nem lesz elegendő időnk?

– Sem időnk, sem alkalmunk. Ami mindenesetre vigasztaló gondolat olyan lusta embernek, mint én vagyok.

– Persze nagyon megnehezíti a dolgot az, ha nem tudunk tüzetesen kutatni.

– Nehezebb megtalálni, az igaz, viszont sokkal könnyebb keresni. Példának okáért, kezdődhetnék a folyosó Cayley hálószobájában. De hát tudjuk jól, hogy ott nem kezdődik.

– Dehogy tudjuk, semmit sem tudunk – ellenkezett Bill. – Dehogyisnem! Tudjuk ezt a nyomozásunk érdekében. Mégsem

szimatolhatunk Cayley hálószobájában, nem kopogtathatjuk végig a szekrényeit. Ebből tehát nyilvánvalóan az következik, ha egyáltalán keresni akarjuk a folyosót, akkor fel kell tételeznünk, hogy nem onnan nyílik.

– Így már értem. – Bill gondterhelten rágcsált néhány szál füvet. – Fent az emeleten csak nincs az a bejárat, vagy igen?

– Lehet, hogy nem. No, majd csak boldogulunk. – Kikapcsolhatjuk a konyhát is, meg a háznak azt a részét. – Bill

hosszas gondolkodás után fején találta a szöget. – Oda sem mehetünk.

– Helyes. És a pincéket is, ha egyáltalán vannak. – Akkor hát nem sok marad hátra. – Nem bizony. Persze egy a százhoz a valószínűsége annak,

hogy megtaláljuk. Alaposan meg kell fontolnunk, melyik lehet a legvalószínűbb a kevés hely között, ahol biztonságban kutatgathatunk.

– Lássuk csak, miről is lehet szó – összegezte Bill. – Csak a földszinti nappali szobák... az ebédlő, könyvtár, előcsarnok, billárdszoba és a dolgozószobák jöhetnek számításba.

– Úgy van, ez minden. – Talán a dolgozószoba a legvalószínűbb, nem gondolod? – Igen. Mégis, egyvalami miatt talán nem. – És az mi? – Tudod, a háznak nem a megfelelő oldalán fekszik. Talán a

tekepályához legközelebb eső részen keresné az ember a folyosó bejáratát. Miért hosszabbították volna meg az építők, miért vezették volna előbb a ház alatt?

– Látod, ez igaz. Akkor hát az ebédlőre vagy a könyvtárra gondolsz?

– Arra. A könyvtár jobb lenne. Mármint, a mi céljainknak megfelelőbb a könyvtár. Az ebédlőben állandóan jön-megy a személyzet. Ott nem lehet tisztességesen nyomozni. Ezenkívül ne feledkezzünk meg még egy dologról. Mark ezt az ügyet egy évig titokban tartotta. Vajon ha az ebédlőben lenne, sikerült volna-e titokban tartania? Elképzelhető-e, hogy Miss Norris röviddel ebéd után észrevétlenül bejuthatott az ebédlőbe, és feltűnés nélkül közlekedhetett a titkos ajtón? Ez túl kockázatos lett volna.

Bill izgatottan ugrott föl. – Gyerünk, gyerünk – sürgette –, próbáljunk a könyvtárban

kutatni. Ha Cayley betoppanna, nyugodtan mondhatjuk neki, hogy könyvet keresünk.

Antony lustán állt fel, belekarolt és a ház felé ballagtak. Titkos folyosó ide, titkos folyosó oda, a könyvtárszobába

érdemes volt bemenni. Antony sohasem tudott ellenállni, ha valahol könyvespolcokat látott. Mihelyt belépett a szobába, nyomban körülsétált, kíváncsi volt arra, hogy a házigazda milyen könyveket olvas, vagy pedig – ami még gyakrabban előfordult – mit nem olvas, és csak azért tart könyvtárat, mert a ház jellegéhez ez hozzá tartozik. Mark nagyon büszke volt a könyvtárára. Vegyes könyvkollekció volt az. Voltak könyvei, amelyeket az apjától vagy jótevőjétől örökölt. Voltak olyanok, amelyeket megvásárolt azért, mert vagy a könyv, vagy ha a könyv maga nem is, de a szerzője érdekelte őt, esetleg pártfogolni óhajtotta a szerzőt. Voltak könyvei, amelyeket pompázatos kötésekben rendelt meg, részben azért, mert jól mutattak a polcokon, előkelő színt adtak a szobának, másrészt azért, mert elképzelhetetlen, hogy egy kultúrember meglegyen nélkülük. Voltak régi kiadású, új kiadású könyvei, méregdrága művek és olcsó füzetek – egyszóval olyan könyvtár volt ez, amelyben mindenki, mindenféle ízlésű vendég megtalálhatta a kedvére valót.

– Te milyen könyveket kedvelsz, Bill? – kérdezte Antony, a polcok között járkálva. – Vagy nem szoktál olvasni, csak billárdozni?

– Néhanapján a Tollaslabdázás-t forgatom – szólt Bill. – Ott van, arrafelé, a másik sarokban. – A kezével mutatta.

– Errefelé? – Antony odalépett. – Igen. – De máris kijavította önmagát. – Nem, dehogyis, nem

ott van. Most már jobb oldalt találod. Körülbelül egy évvel ezelőtt Mark teljesen átrendezte a könyvtárat. Azt mesélte akkor, hogy több mint egy hétig dolgozott vele. Pokolian sok könyve van, ugye?

– Lássuk csak, ez nagyon érdekes – vélte Antony, majd leült, és ismét megtömte pipáját.

Valóban pokolian sok könyv volt a szobában. A könyvtárszoba négy fala a padlótól a mennyezetig zsúfolásig volt tömve könyvekkel, kivéve az ajtó meg az ablak négyszögeit, melyek állhatatosán élték a maguk külön életét, még hogyha az nem is volt irodalmi. Bill úgy vélte, hogy a ház valamennyi szobája közül itt van a legkevesebb remény arra, hogy megtalálhassák a titkos folyosó bejáratát.

– Minden egyes átkozott könyvet le kellene szednünk – kesergett –, csak akkor lehetünk bizonyosak abban, hogy nem mentünk el mellette.

– Mindenesetre – mondta Antony –, ha egyszerre csak egy könyvet emelünk le a polcról, akkor senki sem gyanúsíthat bennünket azzal, hogy sötét céljaink vannak. Végre is, miért szokott az ember könyvtárszobába járni? Csak azért, hogy könyveket szedjen elő.

– Igen, de itt olyan borzalmasan sok van. Végre szeleit Antony pipája. Felállt és hanyagul az ajtóval szemközti falhoz sétált.

– Várj, nézzük csak, valóban olyan ijesztően sok könyv-e ez? Halló, hiszen itt a te Tollaslabdázás-od. Gyakran szoktad ezt olvasni, mondd csak?

– Ha egyáltalán olvasok valamit, akkor ezt szoktam olvasni. – Értem. – Végignézte az egész polcot. – Úgy látom, főleg sport

és utazás. Én szeretem az útleírásokat, hát te? – Általában bizony unalmasak. – Ugyan, ugyan. Vannak emberek, akik igazán kedvelik őket –

mondta Antony szemrehányóan. A következő polcsorhoz lépett. – Drámák. A restauráció drámaírói. Majd mindet megtalálhatjuk itt. Ha jól megfigyelted, igazán sok ember akad, aki szívesen forgatja ezeket. Shaw, Wilde, Robertson... szeretek színdarabokat olvasni,

Bill. Nincsenek sokan, akik ezt szeretik, de aki szereti, az aztán lelkesen teszi. Gyerünk tovább.

– Hallod-e, nincs valami sok időnk – nyugtalankodott Bill. – Nincs bizony. Ezért van az, hogy nem herdálunk el egyetlen

percet sem. Költészet. Vajon ki olvas költeményeket manapság? Mondd, Bill, mikor olvastad utoljára Az elveszett Paradicsom-ot?

– Soha. – Mindjárt gondoltam. És mikor olvasta fel neked hangosan Miss

Calladine a Kirándulás-t? – A helyzet az, hogy Betty... Miss Calladine... igazán rendkívül

lelkesedik a... hogy is hívják a pasast? – Sohase törődj a nevével. Már eleget mondtál. Megyünk tovább. A következő polchoz lépett. – Életrajzok. Hű, de sok! Az életrajzokat is szeretem. Igaz is,

tagja vagy a Johnson Klubnak? Fogadok, hogy Mark igen. Emlékirataim királyi udvarokról... Bizonyos vagyok abban, hogy ezt Mrs. Calladine szokta olvasni. Mindenesetre, az életrajzok ugyanolyan érdekesek, mint általában a regények, tehát miért időzünk itt? Mehetünk tovább. – A következő polc előtt nagyot füttyentett. – Halló, halló!

– Mi a baj? – szólt ingerülten Bill. – Ott maradj. Vigyázz! Tartsd távol a tömeget, Bill. Helyben

vagyunk. Prédikációk, isten uccse! Prédikációk. Vajon Mark édesapja pap volt-e, vagy pedig Mark csak úgy rászokott az igére?

– Az apja lelkész volt, azt hiszem. Ó, igen, bizonyos, hogy az volt, tudom már.

– Aha. Akkor ezek apuka könyvei. Félóra az örökkévalóságból. .. Ezt meg kell hogy rendeljem, amint hazaérek. Az elveszett bárány, Jónás és a Szentháromság, Szent Pál leveleinek magyarázata... Hóha, Bill, helyben vagyunk. A keskeny út főtisztelendő Theodor Ussher úr prédikációi... Halló!

– Mi bajod van? – Megszállt az ihlet, William. Vigyázz! – Levette a polcról

Theodor Ussher klasszikus munkáját, boldog mosollyal megnézegette, azután átadta Billnek. – Nesze, fogd egy kicsit Usshert. Bill szófogadóan átvette a könyvet.

– Nem is, add vissza. Inkább menj ki az előcsarnokba, és nézz körül, nincs-e a közelben Cayley. Kiálts hangosan hallót, ha itt van.

Bill kisietett, hallgatózott, majd visszajött. – Minden rendben. – Jól van. – Ismét leemelte a könyvet a polcról. – Most már

foghatod Ussher apót. Tartsd a bal kezedben. .. így. A jobbik, vagyis az ügyesebb kezeddel, markold meg erősen ezt a polcot... így. No most, amikor azt mondom, húzd, akkor húzd a polcot egyenletesen magad felé. Megértetted?

Bill bólintott, az arca lángolt az izgalomtól. – Helyes. – Antony bedugta kezét a nyílásba, amelyet a testes

Ussher hagyott maga után, és a polc hátát tapogatta. – Húzd – vezényelte.

És Bill húzta. – No most húzd így tovább. Rögtön meglesz. Ne erősen húzd,

éppen csak egyformán feszítsd. – Ujjai ismét szorgosan működtek a polc mögött... Egyszerre az egész polcsor tetejétől az aljáig könnyedén feléjük lendült.

– Atyaúristen! – Bill úgy elbámult, hogy a polcot is elengedte közben.

Antony visszatolta a polcokat, kihúzta Usshert Bill kezéből, visszatette a helyére, ezután karon fogta Billt, a pamlaghoz vezette és óvatosan leültette. Megállt előtte, komolyan meghajolt.

– Gyerekjáték az egész, Watson – mondta. – Gyerekjáték. – Hogy a csudába... Antony boldogan nevetett, és leült mellé a pamlagra. – Nem is akarod igazán, hogy megmagyarázzam – mondta a

térdére ütve –, csak éppen watsonoskodtál egy kicsit. Ez persze igazán nagyon kedves tőled, és én értékelem is.

– De nem, de igazán, Tony. – Ó, édes öregem! – Kis ideig hallgatagon szívta a pipáját, majd

megszólalt. – Úgy van az, ahogy már mondtam neked... a titok csak addig titok, amíg fel nem fedezzük, és amint felfedeztük, azon csodálkozunk, miért nem jön rá mindenki más, és hogy egyáltalán miért volt titok a titok. Például itt volt ez a folyosó évek óta, egyik kijárata a könyvtárba, a másik a fészerbe vezetett. Azután Mark

felfedezte, és akkor nyomban úgy érezte, lehetetlen, hogy más is fel ne fedezhetné, így hát ezt megnehezítette azzal, hogy a fészerben rászereltette a krokettládát a kijáratra, itt pedig... – Elhallgatott és barátjára pillantott – mivel is, Bill?

De Bill watsonoskodott. – Mivel? – Kézenfekvő a magyarázat: átrendezte a könyveket.

Megtörténhetett volna vele, hogy valaki kihúzza a Nelson életé-t vagy a Három ember a csónakban-t, vagy akármilyen más művet, és merő véletlenségből felfedezi a titkot. Természetesen úgy érezte, hogy mindenki kizárólag a Nelson életé-t vagy a Három ember a csónakban-t, akarja majd lekapkodni a polcról. Természetesen úgy érezte, hogy a titok biztonságosabban lenne elrejtve, ha soha senki se kerülne a polc közelébe. Amikor te elmondtad, hogy egy évvel ezelőtt átrendezték a könyveket... ugyanakkor, amikor a krokettláda is megjelent a helyszínen... én persze mindjárt gyanítottam, hogy mi volt ennek az oka. Így hát az elképzelhető legunalmasabb könyveket kerestem, amelyeket senki soha el nem olvas. Nyilvánvaló, hogy az a polc kell nekünk, ahol egy középviktoriánus lelkész prédikációgyűjteménye ásítozik.

– Aha, értem. De honnan tudtad olyan bizonyosan a pontos helyét?

– Nos hát, a pontos helyét Marknak egy bizonyos könyvvel kellett megjelölnie. Úgy gondoltam, kedvére való tréfa lehetett, hogy A keskeny út című könyvet tette éppen a folyosó bejáratához, így is volt.

Bill gondterhelten bólogatott néhányszor. – Igen, ez csinos munka – vélte. – Ördöngösen okos vagy te, Tony.

Tony nevetett. – Még majd én is elhiszem, ez ugyan nem tenne jót nekem,

viszont nagyon kellemes. – Hát akkor gyerünk – Bill felugrott és felé nyújtotta a kezét. – Hová menjünk? – Micsoda kérdés! Felderítjük a folyosót. Antony a fejét rázta. – No de miért nem? – Mondd csak, mit gondolsz, mit találunk ott?

– Nem tudom. De te nyilván azt hiszed, hogy találhatunk ott olyasmit, ami segítségünkre lehet.

– És ha, tegyük fel, Markot találnánk ott? – kérdezte Antony nyugodtan.

– Hallod-e, tényleg azt hiszed, hogy ott van? – És ha igen? – Hát akkor... akkor hát... akkor ott vagyunk. Antony átsétált a

kandallóhoz, kiverte a pipájából a hamut, majd ismét visszafordult Bill felé. Szótlanul, komolyan meredt rá.

– Mi a szándékod, mit mondasz majd neki? – kérdezte végül. – Hogy érted ezt? – Le akarod tartóztatni, vagy segíteni akarsz neki, hogy

elmenekülhessen? – Én... én... hát, persze, én... – kezdte Bill dadogva, majd

akadozva folytatta – bizony nem tudom. – Így van. Előbb mi magunknak kell eldöntenünk, hogy mi is a

szándékunk. Bill nem felelt. Teljesen megzavarodva, nyugtalanul járkált a

szobában, a homlokát ráncolta, néha-néha megállt az újonnan felfedezett bejáratnál, és úgy bámulta, mintha szeretné kitalálni, mi rejtőzik mögötte. Melyik oldalra áll vajon, ha választania kell, Mark mellé, vagy a törvény oldalára?

– Mert hát tudod, azt mégsem lehet, hogy csak úgy odakiáltsd neki: „Ó... izé... halló...!” – szakította félbe gondolatait Antony.

Bill összerezzent és feltekintett rá. – Azt sem mondhatod – folytatta Antony –: „Bemutatom a

barátomat, Mr. Gillinghamet, aki most itt lakik a házadban. Éppen egy remek tekepartit akarunk játszani”.

– Igazad van, átkozottul nehéz eset. Nem tudom, mit mondjak. Egészen megfeledkeztem Markról. – Az ablakhoz lépett és kitekintett a kertbe. Egy kertész éppen a fű szélét nyírta. A pázsit igazán nem lehet rendetlen csak azért, mert a ház gazdája eltűnt. Megint nagy hőség lesz ma. Vigye el az ördög, hát persze hogy elfeledkezett Markról. Hát hogy is gondolhatna rá úgy mint menekülő gyilkosra, a törvény elől bujkálóra, amikor minden ugyanúgy megy, mint tegnap, a nap éppen úgy süt, mint amikor kikocsiztak a golfpályára, alig

huszonnégy órával ezelőtt. Hát tehet ő arról, hogy úgy érzi, nem történt valódi tragédia, csak egy kis vidám detektívestit játszanak ők ketten Antonyval?

– Mindegy – szólt – te meg akartad találni a folyosót, és ez sikerült. Egyáltalán nem akarsz bemenni a folyosóra?

Antony megfogta a karját. – Gyerünk ki egy kicsit – ajánlotta. – Most úgysem mehetünk be

semmiképpen. Túl nagy a kockázat, hiszen Cayley itt van a közelben. Nézd, Bill, én ugyanúgy érzem magam, mint te... de még ráadásul egy kicsit meg is vagyok ijedve. Csak azt nem tudom pontosan, hogy mitől. Akárhogy is, te folytatni akarod a dolgot, ugye?

– Igen – mondta Bill határozottan. – Folytatnunk kell. – Akkor majd átkutatjuk ma délután a folyosót, ha alkalom

adódik rá. És ha nem lesz alkalmunk, akkor megpróbáljuk éjszaka. Átmentek az előcsarnokon, és kiléptek a napfényes kertbe. – Tényleg azt hiszed, hogy Mark ott rejtőzik, ott megtalálhatjuk?

– kérdezte Bill. – Lehetséges – válaszolt Antony. – Vagy Markot, vagy... –

hirtelen megrázkódott. – Nem – mormogta –, nem szabad, hogy erre gondoljak... Még nem, semmiképpen. Ez borzalmas lenne.

12 Árnyék a falon

Birch felügyelő felettébb szorgalmas volt az eddig eltelt húsz órában. Megsürgönyözte Londonba Mark teljes személy leírását, azt is, hogy barna flanelöltönyt viselt, abban látták utoljára. Kérdezősködött Stantonban, vajon nem láttak-e valakit a négy húszas vonattal elutazni, aki megfelel ennek a személyleírásnak. A jelentkezők tanúvallomásai nem valami meggyőzően hangzottak, mégis lehetségesnek látszott, hogy Mark valóban elérte ezt a vonatot, és megérkezett Londonba, mielőtt még a rendőrség készen állhatott volna a fogadására. A helyzet az volt, hogy Stantonban éppen vásárt tartottak. A városka telve idegenekkel, és kevéssé látszott valószínűnek, hogy akár Mark elutazása a négy húszassal, akár

Robert korábbi érkezése a kettő tízes vonattal bárkinek is feltűnt volna. Úgy volt, ahogy Antony mondta Cayley-nek. Mindig akad valaki, aki hajlandó olyan ember viselt dolgairól körülményes mesét mondani, aki iránt a rendőrség érdeklődik.

Az majdnem bizonyosnak látszott, hogy Robert a kettő tízes vonattal érkezett. Nehéz volt a halotti szemléig ennél többet megtudni felőle. A faluban, ahol gyerekkorukban ő meg Mark éltek, sem tudtak róla mást, mint ami már Cayley tanúvallomásából kiderült. Ő volt a tékozló fiú, és kiebrudalták Ausztráliába. Azóta sem járt otthon a faluban. Hogy volt-e a két testvérnek még egyéb oka is a veszekedésre, mint az, hogy a fiatalabb gazdagon otthon lebzselhetett, míg az idősebb szegény maradt és száműzték, ezt nem tudta senki, és a felügyelő úgy vélte, hogy ennél többet nem is tudnak meg addig, amíg el nem fogják Markot.

A legsürgősebb és a legfontosabb teendő Mark felkutatása volt. A tó kikotrása nem vezethet célhoz, de a bíróság előtt másnap nyilvánvalóan majd azt a benyomást kelti, hogy Birch felügyelő valóban nagy buzgalommal kezeli az ügyet. És ha csak a revolvert megtalálják, amivel a tettet elkövették, már bőségesen kifizetődik a fáradozása. „Birch felügyelő megtalálta a fegyvert”, milyen remek, vastagbetűs cím lenne a helyi újságban.

Úgy érezte, hogy joggal meg lehet elégedve önmagával, amikor a tavacska felé tartott, ahol az emberei már vártak rá. Még egy kis kellemes csevegéshez is kedvet kapott Mr. Gillinghammel és barátjával, Mr. Beverley-vel. Vidám jó napottal köszöntötte őket, majd mosolyogva kérdezte. – Segíteni jöttek nekünk?

– Igazán nincs ránk szüksége – vélte Antony barátságosan visszamosolyogva.

– Jöhetnek, ha kedvük tartja. Antony vállat vont. – Majd később elmesélheti, hogy talált-e valamit – mondta. –

Igaz is, remélem, hogy a György Király korcsmárosa megfelelő jellemrajzot festett rólam.

A felügyelő élesen rápillantott. – Honnan az ördögbe tudhatja ezt ön? Antony udvariasan

meghajolt. – Mert kitaláltam, hogy ön a rendőrségnek egy igen kiváló tagja.

A felügyelő nevetett. – Nos hát, mondhatom, egészen jó felvilágosításokat kaptam,

Mr. Gillingham. Pompás bizonyítványt állítottak ki önről. De még meg kell vizsgálnom bizonyos dolgokat önnel kapcsolatban.

– Persze hogy kell. Sok szerencsét kívánok. Egyébként nem hiszem, hogy valamit is találnak a tóban. Nem gondolja, hogy kissé kiesik az útból, amikor valaki fejvesztetten menekül?

– Én is ugyanezt mondtam Mr. Cayley-nek, amikor felhívta figyelmemet a tóra. De azzal nem ártunk senkinek, ha mégis megvizsgáljuk. Az ilyenfajta esetekben gyakran a legváratlanabb dolgok történnek.

– Igaza van, felügyelő úr. Nem is tartjuk tovább fel. Jó napot – és Antony kedvesen rámosolygott.

– Jó napot, uram. – Jó napot – mondta Bill is. Antony a felügyelő után nézett, amint az elballagott, és olyan

sokáig hallgatott, hogy Bill megrázta a karját, és szinte mérgesen kérdezte, hogy mi a baja.

Antony lassan csóválta a fejét. – Nem tudom, igazán nem is tudom. Ördögi az, amire gondolok.

Nem lehet ennyire hidegvérű. – Kicsoda? Antony felelet nélkül a pad felé indult, ahol az előbb ültek. Leült,

és kezébe temette fejét. – Ó, remélem, hogy találnak valamit – suttogta. – Ó, bárcsak

találnának! – A tóban? – Ott. – De mit találnának? – Akármit, Bill, akármit. Bill most már ideges lett. – Idefigyelj Tony, ez így nem lesz jó. Ne légy már ilyen

átkozottul titokzatos. Mi történt veled hirtelen? Antony meglepetten tekintett rá. – Hát nem hallottad, hogy mit mondott? – Például mit? – Hogy Cayley ötlete volt kikotortatni a tavat.

– Ó! Ó! Hallod-e? – Bill ismét izgalomba jött. – Azt hiszed, hogy talán a vízbe rejtett valamit? Valami hamis nyomot, és azt akarja, hogy a rendőrség megtalálja?

– Remélem – mondta Antony komolyan –, de félek. .. – Ismét elhallgatott.

– De hát mitől félsz? – Én attól félek, hogy semmit sem rejtett el. Én attól tartok,

hogy... – No mitől? – Mit gondolsz, hová lehet a legbiztosabban elrejteni valami

nagyon fontos dolgot? – Olyan helyre, ahol senki sem keresi. – Van ennél jobb hely is. – Micsoda? – Valahol, ahol már mindenki kereste. – Istenemre! Tehát azt hiszed, hogy amint kikotorták a tavat,

akkor Cayley majd elrejt ott valamit? – Igen, attól tartok. – De miért tartasz ettől? – Azért, mert azt hiszem, hogy ez csak valami nagyon fontos

dolog lehet, olyasmi, amit nem lehet egykönnyen másutt elrejteni. – Micsoda? – izgult Bill. Antony a fejét rázta. – Nem, még nem beszélek róla. Még várhatunk, meglátjuk, mit

talál a felügyelő. Hiszen találhat valamit... Nem tudom, hogy mit... Valamit, amit Cayley helyezett el azért, hogy megtalálja. De ha nem, akkor ez azt jelenti, hogy Cayley ma éjjel akar a vízbe rejteni valamit.

– Ugyan mit? – sürgette ismét Bill. – Majd meglátod, hogy mit – felelt Antony –, mert mi is ott

leszünk. – Megfigyeljük? – Meg, ha a felügyelő nem talál semmit. – Remek lesz – ujjongott Bill. Mert ugyanis, ha arról volt szó, hogy Cayley, vagy pedig a

törvény, akkor egy percig sem habozott, hogy melyik oldalra álljon. A tegnapi tragédia előtt elég jó viszonyban volt mindkét

unokatestvérrel, anélkül hogy bármelyikükkel is bizalmas barátságba került volna. Sőt, talán a csendes, megbízható Cayley-t jobban kedvelte, mint az állhatatlan Markot. Bill úgy vélte, hogy Cayley-nek főként negatív tulajdonságai vannak, érdeme kimerült abban, hogy soha nem árulta el gyöngéit. Ezt a tulajdonságot igen kellemesnek találja az a vendég, aki gyakran keresi fel a baráti házat. Mark gyöngéi viszont nagyon nyilvánvalóak voltak, és Bill igen sokat megismert belőlük.

Mégis habozott aznap délelőtt, amikor Markról volt szó, hogy milyen álláspontra helyezkedjék. De nem habozott, hogy a törvény oldalára álljon akkor, amikor Cayley-ről volt szó. Végül is Mark nem követett el ellene semmit, Cayley viszont megbocsáthatatlanul megsértette. Cayley titokban kihallgatott egy magánbeszélgetést közte és Tony között. Ezért hát akasszák csak fel Cayley-t, ha a törvény úgy kívánja.

Antony az órájára pillantott és felállt. – Gyerünk – sürgette. – Itt az ideje, hogy elkezdjük azt a munkát,

amelyet említettem. – A titkos folyosó? – Bill ismét izgatott lett. – Nem. Azt, amiről megmondtam, hogy ma délután kell

elintéznem. – Hát persze. Mi is az? Antony szó nélkül megindult befelé a dolgozószobába. Három óra volt, és tegnap éppen három órakor találta meg

Antony és Cayley a holttestet. Néhány perccel három óra után tekintett ki a szomszédos szoba ablakából, akkor történt, hogy annyira meglepődött, miért találja nyitva az ajtót, és miért áll Cayley mögötte. Már akkor is csodálkozott azon, miért várta, hogy az ajtó csukva lesz. Akkor nem volt ideje, hogy gondolkozzék a dolgon, de megígérte magának, hogy majd később kényelmesen utánanéz. Lehet, hogy semmi jelentősége, de az is lehet, hogy van. Ha délelőtt néz be a dolgozószobába, talán akkor is ki tudja deríteni. Mégis úgy érezte, hogy sokkal könnyebb lesz feleleveníteni az előző napi impressziókat, ha lehetőleg ugyanazokat a körülményeket biztosítja kísérletéhez, mint az előző napiak voltak, így hát elhatározta, hogy pontosan három órakor délután megjelenik a dolgozószobában.

Amikor belépett a szobába – Bill a nyomában –, szinte megdöbbentette, hogy most nem látta Robert holttestét a két ajtó között. De egy sötét folt mutatta, hol feküdt a halott feje, és Antony ugyanúgy letérdelt melléje, mint huszonnégy órával ezelőtt.

– Fel akarom eleveníteni az egészet – mondta. – Te leszel Cayley. Cayley azt mondta, hogy egy kis vizet hoz. Emlékszem, még arra gondoltam, hogy a víz nem sokat használ már a halottnak, és hogy Cayley valószínűleg örül, hogy valamit tehet, mert a legrosszabb a tehetetlenség. Egy vizes szivaccsal és egy zsebkendővel tért vissza. Feltételezem, hogy a fiókos szekrényből vette elő a zsebkendőt. Várj egy kicsit.

Felállt, bement a szomszéd szobába. Körülnézett, kihúzott egy-két fiókot, azután becsukta az összes ajtókat, és visszatért a dolgozószobába.

– A szivacs ott van, és találsz zsebkendőt is a legfelső fiókban. Hát gyerünk, Bill. Képzeld el, hogy te vagy Cayley. Éppen a vízről mondtál valamit, és felállsz.

Bill úgy érezte, hogy egy kissé hátborzongató ez a kísérlet. Eddig ott térdelt a barátja mellett, most felállt és kiment. Antony, mint előző napon is, utánanézett, ahogy ment. Bill befordult a jobb oldali szobába, kinyitotta a fiókot, elővette a zsebkendőt, megnedvesítette a szivacsot, és visszatért.

– Mi van? – kíváncsiskodott. Antony a fejét csóválta. – Minden másképp van – mondta. – Először is őrületes zajt

csaptál, Cayley pedig nem. – Talán nem hallgatóztál, amikor Cayley bement. – Nem hát. De meghallottam volna, ha hallhattam volna, és

utána emlékeznék rá. – Lehet, hogy Cayley becsukta az ajtót maga után. – Várj csak! Kezét a szemére szorította és gondolkozott. Nem olyasmi történt,

amit hallott, hanem valami olyan, amit látott. Erőlködött, hogy ismét láthassa.

...Látta Cayley-t, amint feláll, kinyitja a dolgozószoba ajtaját, nyitva hagyja maga után, végigmegy a folyosón, a jobb oldali ajtót

kinyitja, belép, és azután. .. Mit is látott ezután? Hacsak emlékezni tudna rá!

Hirtelen felugrott, az arca ragyogott. – Megvan, Bill! Megvan! – kiáltotta. – Micsoda? – Az árnyék a falon! Az árnyékot néztem a falon. Ó én szamár,

százszoros szamár! Bill értetlenül meredt rá. Antony megragadta a karját, és a

folyosó falára mutatott. – Nézd csak a napfényt ott – magyarázta. – Ezt azért látjuk a

falon, mert nyitva hagytad a szoba ajtaját. A napfény beárad az ablakon át. Most becsukom az ajtót. Nézd csak! Látod, hogyan mozog az árnyék a falon? Hát ezt láttam én... Az árnyék mozgott a falon, amikor becsukták az ajtót. Bill, eredj és csukd be az ajtót magad mögött... egész természetesen. Gyorsan!

Bill kiment, Antony ott térdelt és izgatottan figyelt. – Így képzeltem! – kiáltotta. – Tudtam, hogy nem az lehetett. – Mi történt? – érdeklődött Bill visszatérve. – Pontosan az, ami várható volt. Felragyogott a napfény, azután

ismét visszakúszott az árnyék... mindez egyetlen mozdulattal. – És tegnap mi történt? – Ott ragyogott állandóan a napfény, azután nagyon lassan

előkúszott az árnyék, és közben nem hallottam, hogy becsukták volna az ajtót.

Bill riadtan bámult rá. – Szent atyám! Úgy érted ezt, hogy Cayley azután csukta be az

ajtót... mintha valami utólag jutott volna eszébe, és igyekezett ezt olyan csendesen tenni, hogy te meg ne hallhasd?

Antony bólintott. – Így van. Ez megmagyarázza azt, miért lepődtem meg később

annyira, amikor bementem a szobába, és az ajtót nyitva találtam magam mögött. Ismered azt, hogyan csukódnak a rugóra járó ajtók?

– Olyasfélére gondolsz, amivel az öregurak védekeznek a huzat ellen?

– Igen. Először alig mozdulnak, azután nagyon lassan meglendülnek... valahogy így mozgott az árnyék is, ezért azután

tudat alatt nyilván ilyesfajta ajtót vártam. Istenemre! – felállt és leporolta a térdét. – Legyünk bizonyosak a dolgunkban, Bill, most menj be és csukd be magad mögött ilyen lassan az ajtót. Tudod, úgy, mintha valami utólag jutott volna eszedbe, és olyan csendesen, hogy ne halljam meg a csapódását.

Bill úgy tett, ahogy mondta neki, majd izgatottan dugta ki a fejét, hogy megtudja az eredményt.

– Ez az! – mondta Antony nyugodt meggyőződéssel. – Pontosan ezt láttam tegnap.

Átment a dolgozószobából Billhez a másik szobába. – És most – mondta – megpróbáljuk kitalálni, vajon mit csinált

itt Mr. Cayley, és miért ügyelt annyira arra, hogy az ő kedves barátja, Mr. Gillingham meg ne hallja őt.

13 A nyitott ablak

Antony első gondolata az volt: Cayley elrejtett valamit. Elrejtett talán olyasmit, amit a holttest mellett talált és – de ez képtelenség. A rendelkezésére álló idő alatt legfeljebb csak egy fiókba rejthette el azt a valamit. Ott pedig félő volt, hogy Antony könnyebben felfedezheti, mintha a zsebében tartaná. Azóta, ha ezt tette, nyilván már lényegesen jobb helyre rejtette el. De ha így történt, miért vesződött azzal, hogy becsukja az ajtót?

Bill kihúzott egy fiókot, és belekukkantott. – Mit gondolsz, van valami értelme, hogy átkutassuk ezeket? –

érdeklődött. Antony a válla felett nézett rá. – Tulajdonképpen miért tartott itt ruhákat? – kérdezte. –

Előfordult, hogy idelent öltözött át? – Marknak több ruhája volt, édes Tonykám, mint bárki másnak a

világon. Azt hiszem, csak azért tartott itt is belőlük, mert hátha egyszer lent akar másik zoknit húzni. Ha te vagy én elutazunk Londonból vidékre, magunkkal visszük a ruháinkat is.

Mark soha. Londoni lakásában ugyanúgy megvolt mindene, mint itt. Szenvedélye volt az öltözködés. Ha fél tucat háza lett volna, az mind tele lett volna azokkal a ruhákkal, amelyekre egy úriembernek városban és falun szüksége van.

– Értem. – Persze néha kellemes lehetett, amikor a szomszéd szobában

dolgozott, hogy nem kellett felszaladnia, ha egy zsebkendőre vagy kényelmesebb kabátra volt szüksége.

– Értem. Igen. – Körülsétált a szobában, és felemelte a fehérneműskosár fedelét, amely a mosdó mellett állt. Belenézett. – Úgy látszik, legutóbb gallért cserélt itt.

Bill is belekukkantott. Egyetlen gallér feküdt a kosár fenekén. – Úgy bizony! Nyilván ezt tette – helyeselt. – Lehet, hogy

hirtelen rájött arra, hogy nem elég kényelmes vagy hogy egy kissé piszkos az, amit viselt. Nagyon kényes volt.

Antony lehajolt és kihúzta a gallért. – Ezúttal nyilván kényelmetlen lehetett –, vélte, miután

gondosan megvizsgálta. – Ugyanis nem lehetne tisztább. – Ismét visszadobta. – Mindenesetre néha bejött ide is?

– Hogyne, gyakran. – Igen, de Cayley miért lopózott be olyan titokzatosan? – És mit akart azzal, hogy becsukta az ajtót? – békétlenkedett

Bill. – Ezt én nem értem. Hiszen te semmiképpen sem láthattad őt. – Nem. Tehát ebből az következik, hogy hallhattam volna.

Valamit akart csinálni, és nem akarta, hogy én meghalljam. – Becsület szavamra, igazad van! – lelkendezett Bill. – Igen, de mi volt az? Bill reménykedve táncolta a homlokát, de csak nem szállta meg

az ihlet. – Mindegy, engedjünk be egy kis levegőt – mondta végül, mert

kimerült a megerőltető gondolkodástól. Az ablakhoz lépett, kinyitotta és kitekintett. Azután, mint akinek hirtelen ötlete támadt, visszafordult Antonyhoz. – Nem gondolod, hogy jobb lenne, ha elszaladnék a tóhoz, így bizonyosak leszünk abban, hogy még ott vannak. Mert... – hirtelen elhallgatott, amikor Antony arcát meglátta.

– Ó, én hülye! – kiáltotta Antony. – Ó, te minden Watsonok legcsodálatosabbja! Ó, te bárányka! Te áldott! Ó, Gillingham, te szamarak legszamarabbja!

– Mi az ördög... – Az ablak! Az ablak! – kiáltotta Antony odamutatva. Bill az ablak felé fordult, mint aki azt várja, hogy az mondjon

valamit. Miután az ablak nem szólt semmit, ismét Antonyra pillantott.

– Kinyitotta az ablakot! – kiáltotta Antony. – Kicsoda? – Természetesen Cayley. – Nagyon komolyan és lassan

megmagyarázta. – Azért jött be ide, hogy kinyissa az ablakot. Tehát becsukta az ajtót, hogy én ne halljam meg az ablaknyitás zaját. Kinyitotta az ablakot. Én bejöttem ide, és az ablakot nyitva találtam. Azt mondtam: „Ez az ablak nyitva van. Az én bámulatra méltó analitikai tudásom azt súgja nekem, hogy a gyilkos erre menekült.” „Ó, mondta Cayley szemöldökét felvonva. – Azt hiszem, önnek igaza lehet.” Mire én büszkén válaszoltam: „Persze hogy igazam van. Hiszen az ablak nyitva áll.” Óh, én százszoros szamár!

Most már értette. Ez nagyon sok mindent megmagyarázott, ami eddig rejtélyes volt.

Megpróbálta Cayley helyébe képzelni magát. Amikor Antony először megpillantotta őt, Cayley dörömbölt az ajtón, és ordított: „Engedj be!” Akármi történt a dolgozószobában, akárki ölte meg Robertet, Cayley pontosan tudta, mi történt, tudta azt is, hogy Mark nincs bent, és hogy nem menekült el az ablakon keresztül. De hozzá tartozott Cayley tervéhez – vagy Mark tervéhez, ha együtt dolgoztak –, hogy azt higgyék, mintha így lett volna. Azután egyszer csak, mialatt dörömbölt a bezárt ajtón, a kulcscsal a zsebében, hirtelen eszébe juthatott, hogy valami hiba történt. Micsoda ijedség lehetett! Elfelejtette kinyitni az ablakot!

Lehet, hogy először izgalom és kétség dúlt benne. Vajon nyitva van-e a dolgozószoba ablaka? Bizonyosan nyitva van!... Tényleg nyitva van?... Van-e elég ideje, hogy kinyissa az ajtót, beosonjon, kinyissa az ablakot, és ismét visszaosonjon? Nincs. A személyzet bármelyik pillanatban előkerülhet. Túl kockázatos lehet. Végzetes

lenne, ha rajtakapnák. De hisz a személyzet ostoba. Nyugodtan kinyithatja az ablakot, amíg a holttest körül gyülekeznek majd. Nem veszik észre. Valahogy majd elintézi.

Azután Antony hirtelen megjelenése! Itt volt a komplikáció! És Antony azt javasolta, hogy próbáljanak meg bejutni az ablakon keresztül a szobába. De hiszen éppen az ablakot akarta elkerülni. Nem csoda, ha először szédültnek látszott.

És végül, íme a magyarázata annak, miért választotta a leghosszabb utat a ház körül, és miért futott mégis. Cayley meg akarta előzni Antony-t, hogy ő érkezzék elsőnek az ablakhoz, és valahogy kinyissa, mielőtt Antony beérné. De ha ez nem sikerülne, akkor is ő szeretett volna előbb odaérni. Talán mégis nyitva vannak. Tehát egy kis előnyt akart szerezni, hogy megnézhesse. És ha zárva voltak az ablakok, reménytelenül zárva, akkor is szüksége volt egy pillanatra, hogy valami más tervet találhasson ki, és elkerülhesse a hirtelen fenyegető bajt.

Így hát futott. De Antony lépést tartott vele. Együtt törték be az üveget, és hatoltak be a dolgozószobába. De Cayley nem adta meg magát. Hiszen ott van az öltözőszoba ablaka! Csak csendesen. Nehogy Antony meghallja.

És Antony nem hallotta meg. Valóban pompásan kezére járt Cayley-nek. Nemcsak hogy felhívta figyelmét a nyitott ablakra, de még el is magyarázta gondosan, hogy miért éppen ezt a bizonyos ablakot választotta Mark, és miért nem a dolgozószoba ablakán menekült. És Cayley szívesen egyetértett vele mindenben. Hogy kuncoghatott magában! De egy kicsit még mindig félt. Félt attól, hogy Antony kutatni akar a bozótban. Miért? Nyilvánvalóan azért, mert nyoma sem volt annak, hogy valaki utat tört volna magának a bozóton keresztül. Cayley azóta kétségtelenül elkészítette a szükséges nyomokat, és segített a felügyelőnek, hogy azokat meg is találja. Vajon lábnyomokat is taposott – talán Mark cipőjében? De a talaj nagyon kemény. Talán nem is volt szüksége lábnyomokra. Antony mosolygott, amint elképzelte, ahogy a nagydarab Cayley megpróbálja belegyömöszölni magát a kicsi, alacsony Mark cipőjébe. Cayley nyilván boldog volt, hogy a talaj olyan kemény, és nem szükséges lábnyomokat is előállítania.

Nem, elég volt a nyitott ablak. A nyitott ablak és egy-két törött gally. De csendesen, csak csendesen, nehogy Antony meghallja. És Antony nem hallotta meg... Viszont látott egy árnyékot a falon.

Ismét kint voltak a kertben, Bill és Antony, és Bill tátott szájjal hallgatta barátja magyarázatát az előző nap eseményeiről. A mozaikok összeillettek, sok mindent megértettek, de tovább nem jutottak. Sőt, újabb talányt kellett volna megfejteniök.

– Hát hogy is van ez? – töprengett Antony. – És Mark. Hol van Mark? Ha egyáltalán nem volt a

dolgozószobában, akkor most hol lehet? – Én nem állítom azt, hogy egyáltalán nem volt a

dolgozószobában. A tény az, hogy ott kellett lennie. Elsie hallotta őt. – Elhallgatott és lassan megismételte. – Hallotta őt... legalábbis azt mondja, hogy hallotta. Ha viszont ott volt, akkor az ajtón keresztül jött ki.

– Vajon hová vezet ez téged? – Ahova Markot vezette. A folyosóra. – Azt hiszed, hogy az egész idő alatt ott rejtőzött? Antony

hallgatott, amíg Bill meg nem ismételte kérdését. Akkor, mintegy erőfeszítéssel kiszakította magát gondolataiból:

– Nem tudom. De figyelj ide. Itt egy elfogadható magyarázat. Nem tudom, hogy helyes-e... igazán nem tudom, Bill. Kissé félek. Félek attól, hogy mi történhetett és hogy mi fog történni. Mindenesetre, íme egy magyarázat. Figyeld meg, találsz-e benne hibát.

Hátradőlt a kertiszéken, hosszan előrenyújtva a lábát, kezét mélyen a zsebébe süllyesztve, úgy nézve fel a kék, nyári égboltra a feje fölött, mintha ott ismét eljátszanak a tegnapi nap eseményeit. Lassan magyarázta Billnek, hogyan történhetett.

– Kezdjük el azzal a pillanattal, amikor Mark lelőtte Robertet. Nevezzük balesetnek, talán az volt.

Mark mindenesetre azt mondaná. Természetesen halálosan megrémül. De nem zárja be az ajtót, és nem szökik meg. Először is a kulcs az ajtó külső oldalán van, másodszor Mark egyáltalán nem bolond. Viszont rémes helyzetben van. Tudják jól, hogy rossz viszonyban van a fivérével, az imént még ráadásul valami ostoba

fenyegetőzést is mondott, amit lehet, hogy meghallott valaki. Mit tegyen? Azt teszi, ami a legtermészetesebb, amit Mark csak tehet ilyen körülmények között. Tanácskozik Cayley-vel, a megfizethetetlen, a páratlan Cayley-vel.

– Cayley éppen kint van, Cayley-nek hallania kellett a lövést. Cayley majd megmondja neki, hogy mit tegyen. Éppen akkor nyitja ki az ajtót, amikor Cayley igyekszik befelé, hogy megtudja, mi történt. Gyorsan elmagyarázza. „Mit tegyek, Cay, mit tegyek? Véletlen baleset volt. Esküszöm, hogy baleset volt. Megfenyegetett. Ő lőtt volna le engem, ha én nem teszem. Találj ki valamit gyorsan!”

– És Cayley kitalál valamit. „Bízd csak rám”, mondja. „Te tűnj el egészen. Ha akarod, én lőttem le. Én majd mindent megmagyarázok. Eredj innen. Rejtőzz el. Senki sem látta, amikor bementél. Gyorsan a folyosóra. Amint lehet, utánad megyek.”

– Jóságos Cayley. Hűséges Cayley! Visszatér Mark bátorsága. Cayley majd mindent jól megmagyaráz. Cayley majd megmondja a személyzetnek, hogy baleset volt. Telefonál a rendőrségnek. Senki sem gyanúsíthatja Cayley-t... Cayley nem veszekedett Roberttel. Aztán majd Cayley utánajön a folyosóra, elmondja, hogy minden rendben van, Mark meg kimegy a túlsó oldalán, és óvatosan visszalopakodik a házhoz. A személyzet valamelyik tagja majd elmondja neki az újságot. Robertet véletlenül agyonlőtték? Nagy isten!

– Így hát Mark teljesen megnyugodva bemegy a könyvtárba. És Cayley a dolgozószoba ajtajához lép... bezárja. Azután dörömbölni kezd: „Engedj be!”

Antony elhallgatott. Bill először rábámult, azután a fejét rázta. – Igen, Tony, de ennek így nincs értelme. Miért viselkedett volna

így Cayley? Antony szó nélkül vállat vont. – És azóta mi történt Markkal? Antony ismét csak a vállát

vonogatta. – Nohát, minél hamarabb bejutunk abba a folyosóba, annál jobb

– vélte Bill. – Te hajlandó vagy bemenni? – Persze – szólt Bill meglepetten.

– Elkészültél arra, hogy ott mit találhatunk? – Átkozottul titokzatos vagy, öregem. – Tudom, hogy az vagyok. – Felnevetett, majd folytatta. – Talán

szamár vagyok, rémlátó szamár. Nos hát, remélem, tényleg az vagyok. – Az órájára pillantott.

– Biztonságban vagyunk, nem? Ezek még a pocsolyánál szorgoskodnak?

– Jobb lenne megbizonyosodnunk felőle. Tudnál-e ügyes kopó lenni, Bill... olyan, aki nesztelenül szokott hason csúszni? Úgy értem ezt, el tudsz-e jutni olyan közel a tóhoz, hogy megbizonyosodj felőle, ott van-e még Cayley, anélkül hogy ő meglátna téged?

– De mennyire! – Már fel is. ugrott. – Várj csak. Antony hirtelen felütötte a fejét. – Hiszen Mark is ezt mondta – kiáltotta.

– Mark? – Igen. Elsie hallotta, amikor mondta. – Ó, erre gondolsz. – Igen... Feltételezem, Bill, hogy a lány nem tévedhetett. Hogy

tényleg hallotta őt. – Fel kellett hogy ismerje a hangját, ha ez az aggályod. – Tényleg? – Marknak rendkívül jellegzetes hangja van. – Valóban? – Meglehetősen éles és... tudod, nem is lehet megmagyarázni

de... – Igen? – Figyelj csak, valahogy így, vagy még élesebben beszél. –

Ezeket a szavakat Mark éles, kissé magas hangján hadarta, azután nevetett és a rendes hangján hozzátette. – Hallod-e, ezt igazán jól csináltam.

Antony bólogatott. – Szóval ilyen volt? – kérdezte. – Pontosan. – Értem. – Felállt és megszorította Bill karját. – Jól van. Most

eredj és szimatold ki Cayley-t, azután majd csinálunk valami okosat. A könyvtárban várlak.

– Helyes.

Bill bólintott és elsietett a tavacska irányába. Csodálatos móka volt ez, ez volt az élet. A soron következő program aligha lehetett volna jobb. Először is becserkészi Cayley-t. A tó fölött, körülbelül száz-yardnyi távolságra tőle, volt egy kis bozótos rész. Hátulról beoson, óvatosan átkúszik rajta, vigyázva, nehogy egy ág megreccsenjen, és azután a hasán csúszva a széléig, lekukucskál az alatta folyó jelenetre. A könyvekben az emberek mindig ilyesféle dolgokat csinálnak, és ő mindig reménytelenül irigyelte őket ezért. Most tehát végre ő maga is ilyenekbe keveredett, a valóságban is.

Micsoda móka! És utána, ha már észrevétlenül visszajutott a házba, és megtette

jelentését Antonynak, akkor majd kikutatják a titkos folyosót! Hű, micsoda móka! Sajnos, nem nagyon valószínű, hogy elásott kincseket lelnek, de elásott nyomokat talán igen. De még ha az ember semmit sem talál, akkor sem lehet meg nem történtnek tekinteni azt, hogy a titkos folyosó, az bizony titkos folyosó, és ott akármi is megtörténhet. De ezzel még nem ért véget ez az izgalmas nap. Hátra van még az éjszaka, amikor megfigyelik a tavacskát, meglesik Cayley-t holdvilágnál, kilesik, amint a tó csendjébe beleveti... mit is? A revolvert? Hát, mindegy, az a fontos, hogy megfigyelik. Micsoda móka!

Antony idősebb is, meg azután tisztán látta azt, hogy micsoda örvényeket kerülgetnek, ezért egyáltalán nem találta mókásnak az esetet. De csodálatosan érdekesnek igen. Oly sokat látott, és a kép mégsem volt éles. Olyan volt, mint mikor valaki egy opált figyel, és minden egyes mozdulatnál új színt fedez fel, valami új fényvisszaverődést, és magát az opál alapszínét mégsem látja. Lehet, hogy nagyon közel volt hozzá, vagy túlságosan távol, erőltette a szemét, majd megpihentette, mégsem volt jó. Nem bírta az egészet összefogni.

De voltak olyan pillanatok, amikor majdnem sikerült... és akkor elhessegette magától a képet. Sokkal többet látott az életből, mint Bill, de ezelőtt még sohasem találkozott gyilkossággal, és az, amire most gondolt és amit félt megtudni, nem volt egyszerűen olyan forró fejjel elkövetett gyilkosság, ami sok emberrel megeshet, ha elveszíti az önuralmát. Ez ennél sokkal borzalmasabb volt. Túlságosan

borzalmas ahhoz, hogy igaz legyen. Majd elhatározta ismét, hogy keresnie kell az igazságot. Kereste, kereste – de a kép ismét csak nem volt éles.

– Nem keresem – mondta hangosan, amint a ház felé sétált. – Még nem, semmiképpen.

Tovább gyűjti a tényeket és a benyomásokat. Talán éppen magától jön szembe majd egy tény, amely mindent megvilágít.

14 Mr. Beverley levizsgázik mint színész

Bill visszatért, és lelkendezve jelentette, hogy Cayley még a tavacskánál van.

– Nem hinném, hogy mást is találnának, mint iszapot – vélte. – Futva tettem meg az út legnagyobb részét visszafele, hogy minél több időnk maradjon.

Antony bólintott. – Akkor hát gyerünk – vezényelt. – Minél hamarabb, annál jobb. Ott álltak a prédikációsor előtt. Antony leemelte Theodore

Ussher főtisztelendő úr nevezetes kötetét, és a rugót kereste tapogatva. Bill húzta. A polcok feléjük lendültek.

– Becsület szavamra! – szólt Bill. – Ez azután a keskeny út. Úgy egyyardnyi négyszögletes nyílás volt előttük. Olyan volt,

mint egy téglából épült kandalló, egy kandalló, amely vagy kétlábnyira van a föld felett. Elöl egyetlen téglasor, azon túl üresség tátongott. Antony villanylámpát húzott elő a zsebéből, és levilágított a sötétségbe.

– Látod – súgta az izgatott Billnek –, itt lent kezdődnek a lépcsők. Hat láb mélységben.

Ismét felvillantotta a lámpát. Előttük a téglákban nagy vasfogó látszott, olyan, mint egy hatalmas vaskapocs.

– Itt kell leugrani – vélte Bill. – Legalábbis azt hiszem, hogy így kell. Kíváncsi vagyok, Ruth Norrisnak tetszett-e ez a kis ugrás.

– Valószínűleg Cayley segített neki... Furcsa hely.

– Menjek én előbb? – ajánlkozott Bill. Látszott rajta, hogy már alig várja.

Antony kis mosollyal csóválta a fejét. – Azt hiszem, inkább én megyek, ha nem nagyon szomorkodsz

miatta, Bill. Csak azért, hogy feltéve... – Feltéve mit? – Csak úgy, feltéve. Ezzel meg kellett hogy elégedjen, de most Bill annyira izgatott

volt, hogy nem is kíváncsiskodott, mire gondol Antony. – Rendben – szólt. – Rajta. – Először is biztosítanunk kell, hogy vissza is jutunk. Igazán nem

lenne tisztességes eljárás részünkről a felügyelővel szemben, ha ott töltenénk életünk hátralévő részét. Van neki elég baja azzal, hogy nem találja Markot, ha még téged meg engem is keresnie kellene...

– A másik oldalon mindig kijuthatunk. – Hát ez még nem egészen bizonyos. Azt hiszem, jobb lesz, ha

most csak éppen lemegyek meg vissza. Szentül megígérem, hogy nem kutatok nélküled.

– Rendben van. Antony leült a téglapárkányra, átlendítette a lábát, ott ült egy

pillanatig, lábait lóbálva. Újra levilágított a sötétségbe, hogy megfigyelje, hol kezdődnek a lépcsők, visszadugta zsebébe a lámpát, megragadta a vaskampót, és lelendítette magát. Elérte a lépcsőt, és elindult.

– Rendben van? – kérdezte Bill aggodalmasan. – Rendben. Éppen csak lemegyek a lépcsők aljáig meg vissza.

Maradj itt. Lábánál felvillant a fény, feje lassan eltűnt. Bill, mélyen

belehajolva a nyílásba, még egy kis ideig látott felvillanó fényeket, és hallott lassú, bizonytalan lépteket, talán még tovább is képzelte, hogy látja és hallja azokat, azután egyedül maradt...

De bizony nem maradt egészen egyedül. Hirtelen hangot hallott az előcsarnokból.

– Jóságos isten! – Bill rémülten megperdült. – Cayley! Az esze nem járt olyan gyorsan, mint Antonyé, de a keze annál

gyorsabban. Most nem volt min gondolkoznia. Tökéletesen és

nesztelenül becsukta a titkos ajtót, megbizonyosodott arról, hogy a könyvek rendben vannak, ellépett egy másik polcsor elé, hogy úgy találjanak rá, amint belemerül a Tollaslabdázásba, vagy a Bédekker-be, vagy akármi másba, amit a kegyes istenek segítségére küldenek. Az nem okozott nehézséget, hogy elhatározza, mit tegyen, inkább az, hogy mindent lehetőleg öt és nem hat másodperc alatt tegye meg.

– Itt vagy? – szólalt meg Cayley az ajtóból. – Halló! – kapta fel a fejét meglepetten Bill a Samuel Taylor

Coleridge élete című mű negyedik kötetéből. – Befejezték? – Mit fejeztek be? – A pocsolyát – felelte Bill, miközben azt szerette volna tudni,

hogy miért olvassa ő Coleridge-et ilyen ragyogóan szép délután. Kétségbeesetten próbált valami elfogadható okot találni... igazolni egy idézetet... vitatkozott Antony val... ez jó lenne. De miféle idézet legyen?

– Ó, nem. Még azt csinálják. Hol van Gillingham? A vén tengerész!... víz, víz, mindenütt víz... vagy ez valami más?

Még hogy hol van Gillingham? Víz, víz, mindenütt víz... – Tony? Ó, valahova elcsászkált. Éppen készültünk lemenni a

faluba. Ugye, nem találnak semmit a tóban? – Nem. De úgy látszik, szeretnek kotorni. Könnyebb a lelkűk, ha

azt mondhatják, hogy ezt is megcsinálták. Bill mélyen a könyvébe temetkezett, felpillantott, azt mondta –

igen. – Majd lázasan tovább olvasott. Most, no most! – Mit olvasol? – Cayley közelebb lépett hozzá. A szeme sarkából

a prédikációs polc felé pillantott közben. Bill észrevette a tekintetét, és azon töprengett, vajon van-e ott valami, ami elárulhatja őket?

– Éppen egy idézetet keresek – mondta vontatottan. – Fogadtunk Tonyval. Ismered azt a dolgot... izé... víz, víz, mindenütt víz, meg azután... izé... még sincs egyetlen csepp innivaló sem. (Közben azt szerette volna tudni, hogy mi a manóba fogadtak.)

– Pontosan így hangzik: „Egyetlen csepp ital sincs.” Bill meglepetten bámult rá. Azután boldog mosoly ragyogott fel

az arcán. – Ez biztos? – kérdezte. – Persze.

– Rengeteg fáradságot takarítottál meg nekem. Ez volt a fogadás tárgya. – Becsapta a könyvet, visszarakta a polcra, majd pipát és dohányt húzott elő. – Milyen ostoba voltam, hogy fogadtam Tonyval – ismerte be. – Ő sokkal jobban tud ilyeneket.

Eddig csak megvolnánk. De Cayley még mindig itt ácsorog a könyvtárban, Antony meg gyanútlanul a folyosón közlekedik. Ha Antony közben visszatér, nyilván nem lesz meglepve, hogy az ajtót zárva találja, hiszen éppen azért ment le, hogy kipróbálja, vajon belülről könnyen ki tudja-e nyitni az ajtót. Tehát bármelyik pillanatban meglendülhet a könyvespolc, és a nyílásból kiemelkedhet Antony feje. Ez lenne azután a csinos meglepetés Cayley-nek!

– Jössz velünk? – kérdezte hanyagul, miközben meggyújtott egy szál gyufát. Erőteljesen pöfékelt, amíg válaszra várt. Azt remélte, hogy el tudja titkolni aggodalmát, mert ha Cayley beleegyezik, akkor végük van.

– Be kell mennem Stantonba. Bill hatalmas füstfelhőt eresztett, ezzel leplezte megkönnyebbült

sóhaját. – De sajnálom! Persze autóval mégy? – Igen. Mindjárt itt lesz a kocsi. De előbb még egy levelet kell

írnom. Leült az íróasztal elé, és egy levélpapírt húzott elő. Éppen szemben ült a titkos ajtóval. Ha kinyílik, okvetlenül

észreveszi. És most már bármelyik pillanatban kinyílhat. Bill egy székbe vetette magát, és gondolkozott. Antonyt

figyelmeztetni kell valahogy. Muszáj. De hogyan? Hogyan jelezzen az ember valakinek? Jelzéssel. Morzejelekkel. Vajon ismeri-e Antony a morzét? De ha már erről van szó, tudja-e Bill maga a jeleket? Valami az eszébe ragadt még katonakorából. .. ahhoz persze nem elég, hogy üzenetet küldhessen. De mindenképpen lehetetlenség teljes üzenetet küldeni. Cayley is hallja, ahogy kikopogja. Csak egyetlen betűt kellene jelezni. Milyen betűket is ismer? És melyik lenne az a betű, amely valamennyire is tájékoztatná Antonyt?... Nagyot szívott a pipáján, szeme hol Cayley-n pihent, hol arra a polcra vándorolt, ahol főtisztelendő Theodore Ussher úr tartózkodott. Milyen betű legyen az?

C betű, ez Cayley-t jelenti. Vajon megérti-e Antony? Lehet, hogy nem, de azért érdemes megpróbálni. Hogy is van a c? Hosszú, rövid, hosszú, rövid. Tá-ti-tá-ti. Jó lesz így? C – igen, ez a c. Bizonyos. C. Tá-ti-tá-ti.

Zsebébe dugta a kezét, lustán felállt, majd mászkálni kezdett a szobában. Még zümmögött is halkan magában. Mintapéldánya lehetett volna az olyan embernek, aki vár valakire (mint ahogy várhatott is Gillingham barátjára), vár arra, hogy végre jöjjön a másik, és elindulhassanak sétálni. Járkált Cayley háta mögött a könyvespolcok előtt, azután lassan kopogtatni kezdett szórakozottan a polcokon, miközben a címeket olvasta. Tá-ti-tá-ti. Eleinte nem valami jól ment, nem tudta megtalálni a megfelelő ritmust...

Tá-ti-tá-ti. Ez már jobban sikerült. Visszasétált Sámuel Taylor Coleridge-hez. Antony most már hamarosan meghallja a kopogást. Tá-ti-tá-ti. Úgy hangzott ez, mint amikor valaki céltalanul dobol, miközben azon gondolkozik, hogy melyik könyvet válassza, melyik könyvet vigye ki magával a kertbe. Vajon Antony meghallja-e? Rendes körülmények között az ember azt is meghallja, amikor a szomszéd lakásban valaki kiveri a pipáját. Vajon megérti-e Antony? Tá-ti-tá-ti. C, az Cayley-t jelent, Antony! Cayley van itt! Az Isten szerelmére, nehogy kigyere!

– Szent atyám! Prédikációk! – Harsam fel Bill nevetése (tá-ti-tá-ti). – Olvastál-e valaha is ezekből, Cayley?

– Micsoda? – Cayley felkapta a fejét. Csak Bill hátát látta, ahogy lassan sétálgat, és hanyagul dobol a polcokon.

– Izé... dehogy. – Cayley halkan felnevetett. Ügyetlen, kényelmetlen kis nevetés volt ez, legalábbis Bill úgy vélte.

– Én sem. – Közben elhaladt a prédikációk előtt... túljutott a titkos ajtón is... de még mindig ugyanolyan gondtalanul kopogtatta a polcokat.

– Ó, ülj már le, az isten szerelmére! – tört ki Cayley. – Vagy menj ki a kertbe, ha mindenáron járkálni akarsz.

Bill bámulva fordult felé. – Halló, mi a baj? Cayley kissé elszégyellte kitörését.

– Ne haragudj, Bill – mentegetőzött. – Kimerültek az idegeim. Azután ez az állandó kopogás meg jövés-menés...

– Kopogás? – Bill olyan volt, mint egy megelevenedett kérdőjel. – Folyton kopogtál a polcokon, meg zümmögtél. Ne haragudj, az

idegeimre ment. – De édes öregem! Kimondhatatlanul sajnálom. Inkább

kimegyek az előcsarnokba. – Nincs már semmi baj – mondta Cayley, és tovább írta a levelet. Bill ismét leült. Vajon Antony megértette-e? Hiába, mást nem

tehet, minthogy kivárja, amíg Cayley elmegy. Akárki akármit mond, az én helyem a színpadon van – mondta Bill magában, annyira tetszett neki a játék. – Tényleg ott lenne a helyem. Tökéletes színész vagyok.

Egy perc, két perc, három perc... öt perc. Most már rendben van minden. Antony megértette.

– Itt van a kocsi? – kérdezte Cayley, miközben leragasztotta a levelet.

Bill kibaktatott az előcsarnokba, visszaszólt. – Igen! – És továbbment, hogy a sofőrrel beszélgessen. Cayley is

csatlakozott hozzá, és egy pillanatig ott álltak mind a ketten. – Halló! – szólalt meg egy kellemes hang a hátuk mögül.

Megfordultak, és Antonyval találták szemben magukat. – Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, Bill. Bill emberfeletti erőfeszítéssel kaparta össze magát, és

igyekezett a lehető legtermészetesebb hangon azt mondani. – Nem történt semmi.

– Sajnos, nekem mennem kell – szólt Cayley. – Ti lementek a faluba?

– Ez volt a szándékunk. – Megtennétek-e, hogy beviszitek ezt a levelet Jallandsbe? – Persze hogy bevisszük. – Nagyon szépen köszönöm. Akkor hát később találkozunk. Bólintott és beszállt a kocsiba. Amint egyedül maradtak, Bill

izgatottan fordult barátjához. – Mi van? – sürgette.

– Gyere be a könyvtárba. Bementek, és Tony egy székbe roskadt.

– Engedd meg, hogy lélegzethez jussak – lihegte. – Ugyanis futottam.

– Futottál? – Hát persze! Mit gondolsz, hogy kerültem vissza? – Csak nem azt akarod mondani, hogy a túlsó oldalon sétáltál ki? Antony bólintott. – Ide figyelj! Hallottad a kopogtatásomat? – De mennyire hallottam. Bill, te egy zseni vagy! Bill rákvörösre

pirult. – Tudtam, hogy megérted. Persze, rögtön kitaláltad, hogy

Cayley-re gondolok? – Kitaláltam. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem, ha már te

ilyen ragyogóan okos voltál. Meglehetősen forró perceid lehettek. – De milyen forró! Azt elhiszem. – Mesélj el mindent. Mr. Beverley elmagyarázta a lehető legszerényebben, hogy

milyen csodálatos tulajdonságok predesztinálják őt a világot jelentő deszkákra.

– Te vagy a legtökéletesebb Watson, aki valaha is élt a földön – mondta végül Antony. – Bill, édes öregem –, felállt, mindkét kezével megragadta Bill kezét, és drámai hangon folytatta. – Nincs a világon semmi, amit mi ketten, te meg én, véghez ne tudnánk vinni, ha teljes erőnkből nekifekszünk.

– Ostoba, vén szamár. – Mindig ilyeneket mondasz, amikor én komolyan beszélek.

Mindegy, mindenképpen nagyon köszönöm. Ezúttal valóban megmentettél bennünket.

– Tehát te visszajöttél? – Persze. Legalábbis azt hittem, hogy visszaértem. Éppen

töprengtem, amikor meghallottam a kopogásodat. Bevallom, eléggé meglepett, hogy az ajtót zárva találtam. Az igaz, azért mentem le, hogy kitapasztaljam, belülről is ki lehet-e nyitni, de valahogy úgy éreztem, hogy te ok nélkül nem csuktad be az utolsó pillanatig... tehát addig, amíg én oda nem érek. Szóval, akkor meghallottam a

kopogást, és sejtettem, hogy valamit jelent, így hát meglapultam. Amikor azután egyre a c betű jött, így szóltam: „Cayley, becsületszavamra Cayley.” Mit szólsz, milyen okos vagyok?... Akkor azután szedtem a lábamat, és szinte végigrepültem a folyosón a túlsó oldaláig. Onnan meg ide vissza, lélekszakadva. Azért igyekeztem ennyire, mert attól tartottam, hogy belebonyolódsz mindenféle magyarázatokba, hogy merre vagyok, és így tovább.

– Markkal nem találkoztál? Nem láttad? – Nem. Sem őt, sem... nem, semmit sem láttam. – Hogyhogy: sem őt, sem...? Antony kis ideig hallgatott. – Nem láttam semmit, Bill. Illetőleg valamit mégis: láttam egy

ajtót a falon, egy szekrényt. Ezt zárva találtam, így, ha valamit találhatunk, az csak ott lehet.

– Mark nem rejtőzködhet ott? – Megpróbáltam, belesuttogtam a kulcslyukba „Mark, itt vagy?”

Azt hihette, hogy Cayley szólt. De nem kaptam feleletet. – Gyerünk hát, induljunk lefelé, próbáljuk meg ismét. Könnyen

kinyithatjuk az ajtót. Antony a fejét rázta. – Hát én már egyáltalán nem mehetek le? – Bill mérhetetlenül

csalódott volt. Antony felelet helyett ismét csak kérdezett. – Tud Cayley autót vezetni? – Persze hogy tud, miért? – Tehát minden további nélkül kirakhatja a sofőrt a lakásánál, és

teljesen egyedül tovább mehet Stantonba, vagy ahova akar? – Ha akarja, bizonyára megteheti. – Értem. – Antony felállt. – Hát akkor, azt hiszem, nem tehetünk

okosabbat, mint hogy bemegyünk a faluba, és leadjuk a levelet, ahogy megígértük.

– Ó!... Ó, hát jól van. – Jallands. Mit is mondtál te nekem erről? Igaz, tudom már. Az a

bizonyos Norbury nevű özvegy lakik ott. – Ez az. Cayley nagyon futott a lánya után. Ez a levél is neki

szól. – Rendben van, vigyük el. Ez a legbiztonságosabb.

– És én most már teljesen ki leszek semmizve abból a titkos folyosóból? – nyűgösködött Bill.

– Nincs ott semmi látnivaló, igazán nincs, szavamra mondom. – Olyan titokzatos vagy. Valami kihozott a sodrodból. Micsoda?

Bizonyos vagyok abban, hogy valamit láttál ott lent. – Láttam, és el is mondtam neked. – Nem mondtál semmit. Csak valami ajtót emlegettél a falon. – Hiszen ez az, Bill. És be van zárva. Én félek attól, ami mögötte

lehet. – De hiszen soha nem tudhatjuk meg, hogy mi van ott, hogyha

nem megyünk le megnézni. – Majd megtudjuk ma éjszaka – nyugtatta Antony Billt karon

fogva és kivezetve az előcsarnokba – amikor majd meglessük a mi drága Cayley barátunkat, amint bedobja azt a valamit a tóba.

15 Mrs. Norbury bizalmába fogadja azt a kedves Mr.

Gillinghamet

Letértek az útról, és a gyalogösvényen mentek a mezőkön keresztül, amelyek lágy hajlással lejtettek Jallands felé. Antony makacsul hallgatott, így Bill is csendre volt kárhoztatva, mivel kissé nehéz csevegést folytatni hosszabb időn keresztül egy néma alakkal. Nem maradt egészen csendben, dúdolt magában, botjával a bogáncsokat ütögette, és illetlen hangokat hallatott a pipájával. Közben észrevette, hogy barátja állandóan visszafelé forgatja a fejét, mintha jól meg akarná jegyezni egy jövendő alkalomra, hogy merre jártak. Pedig az utat igazán nem volt nehéz megjegyezni, mert egész idő alatt az országút közelében maradtak, és a park fala mellett húzódó fasor körvonalai a túlsó oldalon tisztán rajzolódtak ki az égen.

Antony, aki ismét körülnézett, most mosolyogva fordult vissza. – Mit találsz ilyen viccesnek? – Bill boldog volt, hogy alkalom

nyílik egy kis társadalmi érintkezésre. – Cayley. Nem láttad? – Mit kellett volna látnom?

– A kocsit. Éppen most ment erre az úton. – Tehát ezért nézegettél mindig hátra. Mondhatom, öregem,

pompás szemed van, ha ilyen távolságból megismered az autót, különösen, amikor összesen kétszer láttad életedben.

– Ami igaz, az igaz, pompás szemem van, valóban. – Azt hittem, hogy Cayley Stantonba megy. – Ő azt is remélte, hogy te majd elhiszed. – De hát akkor hova megy? – Valószínűleg a könyvtárba. Tanácskozni akar Ussher

barátunkkal. Most már megteheti, hiszen lekontrollálta, hogy az ő kedves barátai: Beverley és Gillingham tényleg Jallandsba mennek, úgy, ahogy mondták.

Bill lába a földbe gyökerezett az ösvény kellős közepén. – Tényleg ezt hiszed, hallod-e? Antony a vállát vonogatta. – Igazán nem lennék meglepve. Pokoli módon kényelmetlennek

találhat minket, ahogy állandóan a ház körül ténfergünk. Minden pillanat, amikor bizonyosan tudja, hogy valahol máshol vagyunk, rettenetesen hasznos lehet számára.

– Hasznos, de minek? – Mondjuk, ha semmi más egyébnek, de igen jót tehet az

idegeinek. Tudjuk jól, hogy ő belekeveredett ebbe az ügybe, tudjuk azt is, hogy egy-két apróságot eltitkol. Még ha nem is gyanakszik arra, hogy a nyomában vagyunk, reszkethet attól, hogy bármely pillanatban véletlenül ráakadunk valamire.

Bill helyeslésfélét mormogott, és lassan tovább sétáltak. – És mi lesz ma éjszaka? – szólalt meg végül, közben

sikertelenül kínlódva a pipájával, mert az nem akart szelelni. – Próbáld meg fűszállal kipiszkálni – ajánlotta Antony. Bill kipiszkálta fűvel a pipaszárat, belefújt, azt mondta: – így

már jobb –, és visszadugta a zsebébe. – Hogy a manóba tudunk kikerülni a házból úgy, hogy Cayley ne

vegye észre? – Ezt jól meg kell gondolnunk. Nem lesz könnyű. Bár a

fogadóban alhatnánk... Ez talán Miss Norbury? Bill felkapta a fejét. Most már közel jártak Jallandshoz. Úgy

tetszett, hogy az öreg zsúpfedeles tanya, néhány évszázados alvás

után új világra ébredt, és ébredés után nyomban fejlődni kezdtek a szárnyai. Ezek a szárnyak olyan szerényen növekedtek, hogy semmiféle különösebb jellegbeli változás nem történt vele. Jallands Jallands maradt akkor is, amikor már fürdőszobája is volt. Legalábbis külsőleg mindenképpen az maradt. Belülről már Mrs. Norburyhez hasonult.

– Igen... ő az, Angea Norbury – súgta Bill –, egészen jóképű, nem igaz?

A lány ott állt Jallands kis fehér kapujánál. Lényegesen több volt, mint „egészen jóképű”, de Bill ebben a vonatkozásban kizárólag valaki más részére tartogatta a szuperlatívuszokat. Bill szemében csak az volt szép, ami Betty Calladine-hez hasonlított, ami nem, máris elvetette. Antony véleményét ilyen összehasonlítási alap nem befolyásolta, tehát ő megállapította, hogy a lány egészen egyszerűen gyönyörű.

– Cayley megkért minket, hogy hozzunk el egy levelet – magyarázta Bill, amikor már túlestek a szükségszerű kézszorításokon és bemutatkozásokon. – Tessék, parancsoljon.

– Ugye, lesznek olyan szívesek és megmondják neki, milyen rettenetesen sajnálom azért... azért, ami történt. Olyan reménytelennek látszik, hogy az ember bármit is mondjon, olyan reménytelen, hogy elhiggye az ember az egészet. Mármint, ha igaz, amit hallottunk.

Bill röviden körvonalazta az előző nap eseményeit. – Értem... és Mr. Ablettet még nem találták meg? – Még nem. Szomorúan csóválta a fejét. – Úgy tűnik, hogy ez valaki mással

történhetett, olyan emberrel, akit mi nem ismerünk. – Azután egy hirtelen kis mosolyt villantott mindkettőjükre. – Kérem, jöjjenek be, és igyanak egy csésze teát.

– Igazán aranyos magától – kezdte Bill ügyetlenül –, de mi... izé...

– Ugye bejönnek? – szólt a lány Antonynak. – Nagyon szépen köszönjük. Mrs. Norbury el volt ragadtatva, hogy láthatja őket, ahogy

mindig el volt ragadtatva, ha olyan férfi lépte át a háza küszöbét, aki

megütötte a jó parti szükséges színvonalát. Ha majd befejezi életművét, és ezekkel a csodálatos szavakkal értékelheti eddigi működését: „Angela, a megboldogult John Norbury lánya házasságot köt hamarosan...” akkor majd hálásan elrebegi: Nunc dimittis (Most elbocsáthatsz, Uram), és békében eltávozhat egy jobb világba, ha a Teremtő ragaszkodik ehhez. Ugyan sokkal szívesebben költözne be újdonsült veje lényegesen tekintélyesebb kastélyába. Hiszen az nem is volt kétséges, hogy a jó partit ő nemcsak arra értette, hogy az illető telve legyen lelki gazdagsággal.

De ezúttal a vendégeket, akik a Vörös Házból jöttek, nem azért fogadta olyan kitüntető örömmel, mert alkalmas alanyokat látott bennük, és még a jelölteknek kijáró különleges mosolyát is inkább ösztönösen, mint előre megfontolt szándékkal ragyogtatta rájuk. Ebben a pillanatban csakis híreket akart hallani – híreket Markról. Ugyanis végre azt hitte, hogy sikerült! És ha a Morning Post házassági rovatát is megelőzné olyan híradás, mint a halálozási értesítések előtt szokásos: megfelelő időben hírt adnak a súlyosabb betegségekről, akkor már ez a házasságot megelőző rovat diadalmasan kikiálthatta volna a világnak, illetőleg a világ egy kis részének, amely számított: „A közelmúltban elhatározták (mármint Mrs. Norbury), hogy néhai John Norbury egyetlen leánya, Angela és Mark Ablett, a Vörös Ház tulajdonosa házasságot kötnek.” Bill nyilván nagyon meglepődött volna, ha észreveszi ezt a hírt, míg a sportoldalakra lapoz, mert ő azt gondolta, ha már valaki szóba jöhet, ez csak Cayley lehet.

A lány viszont egyiket sem választotta. Az anyja mesterkedései gyakran mulattatták, néha szégyenkezett, előfordult, hogy szomorkodott. A Mark Ablett-ügy különösen lehangolta, mert az anyja annyira összefogott Markkal őellene. Az anyja kedvesen mosolygott más udvarlókra is, de ezeket megzavarta az, hogy annyira támogatja Markot. Mark szemmel láthatólag legalább annyira bízott a szülői támogatásban, mint a saját vonzóerejében, noha erről igen sokat tartott, így aztán Mrs. Norbury és Mark egymásnak udvaroltak. Ehhez képest valóságos üdülés volt a kérőnek alkalmatlan, számba sem jöhető Cayley-vel együtt lenni.

Sajnos, Cayley félreértette őt. Angela el sem tudta képzelni, hogy Cayley beleszeret – amíg nem látta, hogy így van, és túlságosan későn akarta elhárítani. Ez négy nappal ezelőtt történt. Azóta nem találkozott vele, és íme, most itt a levél. Félt felbontani. Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor megmagyarázta magának, hogy nem is bonthatja fel, hiszen vendégek vannak a házban.

Mrs. Norbury tüstént meglátta, hogy Antony az, aki esetleg együttérzéssel meghallgatja őt. Tea után Billt és Angelát a szakértő gyorsaságával és ügyességével zavarta ki a kertbe. A „kedves Mr. Gillingham” ott találta magát mellette a pamlagon, és sokkal nagyobb érdeklődéssel figyelte mindazt, amit elmondott, mint Mrs. Norbury remélte.

– Hát ez rettenetes, rettenetes – sopánkodott. – Még hogy azt képzelni, hogy a drága Mr. Ablett...

Antony az alkalomhoz illő hangokat hallatott. – Hiszen ön is látta Mr. Ablettet. Nincs a földön jobb, melegebb

szívű ember.,. Antony megmagyarázta, hogy ő nem találkozott Mr. Ablett-tel. – Hát persze hogy nem, elfelejtettem. De higgye el, kérem, Mr.

Gillingham, ilyen dolgokban ön az asszonyok ösztönében mindig megbízhat.

Antony erre azt válaszolta, hogy ez bizonyára így van. – Képzelje csak el az én érzelmeimet, egy anya érzelmeit. Antony Miss Norbury érzelmeire gondolt. Egy fiatal lány

érzelmeire, és szerette volna tudni, vajon sejti-e, hogy idegennel beszélik meg az ő ügyeit. De hát mit is tehet ő? Mi egyebet tehet, mint hogy végighallgatja, amit mondanak neki, abban a reményben, hátha megtud valami érdekeset. Szóval Mark vőlegény volt, vagy legalábbis félig-meddig eljegyezte magát? Vajon van-e ennek valami jelentősége a tegnapi eseményekkel kapcsolatban? Példának okáért Mrs. Norbury mit gondolhat Robert nevű fivéréről, a család szégyenéről? Vajon ez is egyik oka volt annak, hogy Robertet el akarták tenni az útból?

– Én sohasem szerettem őt, soha! – Sohasem szerette...? – Antony zavarban volt. – Ezt az ő unokaöccsét... Mr. Cayley-t. – Ó!

– Azt kérdezem magától, Mr. Gillingham, olyanféle asszony vagyok-e én, aki a kislányomat rábízom valakire, aki csak úgy lelövöldözi az egyetlen fivérét?

– Én bizonyos vagyok abban, hogy ezt nem tenné, Mrs. Norbury. – Ha egyáltalán lövöldözött valaki, akkor az másvalaki lehetett. Antony kérdőn nézett rá. – Én sohasem szerettem őt – szögezte le Mrs. Norbury. – Soha. Antony azt gondolta magában, hogy mindezek ellenére ez

mégsem bizonyíték arra, hogy Cayley a gyilkos. – Miss Norbury milyen viszonyban volt vele? – kérdezte

óvatosan. – Semmilyen viszonyban, egyáltalán – mondta nyomatékosan

Miss Norbury édesanyja. – Semmiféle viszonyban. Megmondanám ezt bárkinek.

– Ó, bocsánatot kérek. Nem úgy értettem... – Semmiféle viszonyban. Ezt a leghatározottabban állíthatom az

én drága Angélámról, akiben feltétlenül megbízom. Az lehet, hogy a fiú közeledett... – Elhallgatott és megvonogatta rengeteg vállát.

Antony izgatottan várakozott. – Természetesen találkoztak. Az is lehet, hogy ő talán... én nem

tudom. De az én anyai kötelességem világos volt, Mr. Gillingham. Mr. Gillingham bátorítóan hümmögött. – Én meg is mondtam neki egészen őszintén, hogy... hogy is

mondjam?... Hogy hát ő túllépte a határt. Persze ezt tapintatosan tettem. Viszont teljesen őszintén.

– Úgy érti ezt – Antony igyekezett nyugodtan beszélni –, hogy ön megmondta Mr. Cayley-nek, hogy... izé... Mr. Ablett és az ön lánya...

Mrs. Norbury erélyesen bólogatott. – Pontosan ez történt, Mr. Gillingham. Én tudom, mi az anyai

kötelességem. – Bizonyosra veszem, Mrs. Norbury, hogy önt semmi sem

tántoríthatja el a kötelességétől. De kellemetlen lehetett. Különösen akkor, ha ön nem volt egészen bizonyos...

– Ő teljesen szédült volt, Mr. Gillingham. Ezt a vak is láthatta.

– Ki ne lenne? – bókolt Antony elbűvölő mosollyal. – Képzelem, hogy megrázta őt, az...

– Ezért is örültem annyira, hogy szóltam neki. Tüstént láttam, hogy egy pillanattal sem szóltam hamarabb a kelleténél.

– Azért úgy képzelem, hogy egy kissé kényszeredett lehetett a következő találkozás – vélte Antony.

– Ugyan, azóta nem volt itt. Persze előbb vagy utóbb kénytelenek lettek volna találkozni a Vörös Házban.

– Ó, tehát ez csak mostanában történt? – A múlt héten, Mr. Gillingham. Éppen időben szóltam. – Ah! – Antonynak a lélegzete is elakadt. Ezt várta. Nagyon szeretett volna most elmenni, egyedül maradni, hogy

átgondolhassa az új helyzetet. Talán még jobban szeretett volna partnert cserélni Billel. Miss Norbury ugyan aligha lesz hajlandó olyan készségesen bizalmába fogadni, mint az édesanyja tette, de azért tőle is megtudhatna egyet s mást. Vajon melyiket kedvelte jobban – Cayley-t vagy Markot? Tényleg hajlandó volt-e férjhez menni Markhoz? Őt szerette, vagy a másikat, vagy egyiküket sem? Mrs. Norbury a saját cselekedeteinek és gondolatainak megbízható tanúja. Ezt már mind végighallgatta, és amire szüksége volt, megtudta tőle. Most már csak a lányától hallhatna valami újat. Sajnos, Mrs. Norbury tovább beszélt.

– A lányok olyan bolondosak, Mr. Gillingham – mondta. – Még az a szerencse, hogy itt vannak az anyák, akik vezetik őket. Én már az első percben tudtam, hogy a drága jó Mr. Ablett a legmegfelelőbb férj az én kislányomnak. Ön soha nem találkozott vele?

Antony ismét megmondta, hogy nem ismerte Mr. Ablettet. – Igazi úriember. Olyan jóképű az ő művészi módján, valóságos

Velasquez... azaz Van Dyck... Angela azt mondogatta, hogy sohasem menne férjhez szakállas emberhez. Mintha számítana az ilyesmi, amikor... – elhallgatott, és Antony befejezte helyette a mondatot.

– A Vörös Ház valóban pompás – mondta. – Pompás. Igazán elragadó. Nehogy azt higgye, hogy Mr. Ablett

külseje nem volt minden vonatkozásban a legkiválóbb. Sőt. Én bizonyos vagyok abban, hogy Ön is egyetért velem.

Antony megmondta, hogy még nem részesült abban a szerencsében, hogy látta volna Mr. Ablettet.

– Igen. És az irodalmi és a művészi világ középpontja volt. Igazán kívánatos parti minden vonatkozásban.

Mélységeset sóhajtott és egy kis időre magába mélyedt. Antony igyekezett kihasználni az alkalmat, és ügyesen meglépni, de Mrs. Norbury ismét lecsapott rá.

– És azután itt van ez a semmirekellő fivére. Mr. Ablett tökéletesen őszinte volt hozzám, Mr. Gillingham. Valóban az volt. Elmondott mindent a fivéréről, és én megnyugtattam őt, hogy ez nyilván nem befolyásolja a lányom iránta való érzelmeit... Elvégre is, az a fivér Ausztráliában van.

– Ez mikor volt? Tegnap? – Antony úgy vélte, hogyha Mark csak akkor tett említést fivéréről, amikor már tudta, hogy betoppan hamarosan a Vörös Házba, akkor ez a tökéletes nyíltság jó adag bölcsességet rejt.

– Tegnap nem lehetett, Mr. Gillingham. Tegnap. .. – Megborzongott és a fejét rázta.

– Azt gondoltam, hogy talán itt volt délelőtt. – Ó, dehogy! Tudja, Mr. Gillingham, nem tesz jót, ha egy

udvarló túlságosan lángolónak látszik. Délelőtt nem volt itt, dehogyis. Mi egyetértettünk Ablett-tel, hogy az én drága Angelám... ó, nem, nem... Tegnapelőtt volt, amikor egyszer csak betoppant teaidőben.

Antonynak eszébe ötlött, hogy Mrs. Norbury tekintélyes utat tett meg attól az iménti állításától: hogy Mark és Miss Norbury tulajdonképpen jegyesek. Most beismerte, hogy a drága Angela nem is volt elragadtatva, hogy a valóság az: a drága Angela egyáltalán nem rajongott ezért a házasságért.

– Tegnapelőtt volt. A drága Angela éppen nem tartózkodott itthon. Nem mintha ez számított volna. Mr. Ablett Middlestone-ba kocsizott. Alig volt annyi ideje, hogy egy csésze teát megigyék, így hát, ha a lányom itthon is lett volna...

Antony szórakozottan bólintott. Ez ismét újság volt. Miért ment Mark tegnapelőtt Middlestone-ba? De elvégre is, miért ne mehetett

volna? Százféle oka lehetett ennek, amelyek semmi összefüggésben sincsenek Robert halálával.

Eltökélten felállt és menni akart. Egyedül kívánt lenni – egyedül, legalábbis Billel. Mrs. Norburytől rengeteg dolgot hallott, amin gondolkozni szeretett volna. A legfontosabb tény, amely kiemelkedett mindenből: Cayley-nek megvolt az oka arra, hogy gyűlölje Markot. Mrs. Norbury elmondta neki ezeket az okokat. Hogy gyűlölje? Mindenesetre féltékeny volt rá. De ez is elég.

– Azt már tudjuk – magyarázta Billnek útban hazafelé –, hogy Cayley hajlandó hamisan esküdni és kockáztatni a saját biztonságát ebben az ügyben. Ennek csak két oka lehet. Vagy meg akarja menteni Markot, vagy romlásba akarja dönteni. Ez azt jelenti, hogy vagy szívvel-lélekkel kitart mellette, vagy szívvel-lélekkel ellene fordul. Viszont most már tudjuk, hogy ellene fordult, határozottan ellene.

– De hallod-e – ellenkezett Bill –, az ember nem próbálja meg mindenképpen tönkretenni a riválisát.

– Nem-e? – mosolygott rá Antony. Bill elvörösödött. – Hát persze az ember sohasem tudhatja, de én úgy gondolom... – Az lehet, hogy az ember nem teszi tönkre a riválisát, de

semmiképpen sem hajlandó hamisan esküdni azért, hogy kihúzza a csávából, amibe a saját hibájából került.

– Uram isten! Dehogy. – Így hát a két lehetőség közül az utóbbi a valószínű. Elértek a kapuhoz, amely az úttól elválasztotta a földeket, és

miután áthaladtak rajta, megfordultak, a kerítésre támaszkodtak, kissé megpihentek és lenéztek a házra, ahonnan az imént távoztak.

– Kedves kis helyecske, ugye – vélte Bill. – Nagyon kedves. De még inkább titokzatos. – Miért lenne titokzatos? – Mert hol van a főkapu? – A főkapu? Hiszen ott jöttél ki. – De hát nincsen itt kocsifeljáró vagy út vagy akármi? Bill nevetett.

– Nincs. Némelyek szerint ez a vonzóereje ennek a helynek. És ezért is olyan olcsó, hogy Norburyék meg tudják fizetni, azt hiszem. Nem valami jómódúak.

– És mi van a poggyászokkal, szállítókkal meg egyebekkel? – Hát van egy kocsiút, de autók nem tudnak közelebb kerülni a

házhoz, csak a főúton közlekedhetnek, így hát a hétvégi szórakozást kereső milliomosok nem látogathatják. Vagy, ha látogatni akarják, akkor utat meg garázst kellene építeniök.

– Értem – mondta Antony hanyagul, azután sarkon fordultak és lassan felfelé mentek az úton. De amikor később visszaemlékezett erre a szokványos beszélgetésre a kapunál, nyomban meglátta, hogy ez milyen fontos volt.

16 Felkészülnek éjszakára

Mire készülődhet Cayley? Mit akar az éjszaka folyamán a tóba süllyeszteni? Antony úgy képzelte, hogy most már tudja. Csak Mark holtteste lehet.

Az első pillanattól kezdve tartott ettől a lehetőségtől, de mindig visszaborzadt tőle. Visszaborzadt azért, mert ha Markot megölték, ez csak hidegvérrel, előre megfontoltan elkövetett gyilkosság lehetett. Elképzelhető ez Cayley-ről? Bill nyilván azt mondaná: „nem”, de csak azért, mert együtt reggelizett, ebédelt, vacsorázott Cayley-vel. Azért mondaná, mert tréfálkozni szokott vele és teniszezni. Bill azt mondaná, hogy: „nem”, mert hiszen Bill maga képtelen lenne hidegvérrel megölni egy másik embert, és azért is, mert Bill azt hiszi, hogy mások ugyanúgy szoktak viselkedni, mint ő. Antonynak nem voltak ilyen illúziói. Elkövetnek gyilkosságokat mindenfelé a világon, itt volt Robert holtteste, tehát a Vörös Házban is történt gyilkosság. Miért ne történhetett volna még egy?

Vajon bent volt-e egyáltalán Mark a dolgozószobában aznap délután? Erre Elsie az egyetlen tanú Cayley-n kívül, aki természetesen nem számít. Elsie viszont határozottan állítja, hogy hallotta Mark hangját.

Bill meg azt mondja, hogy nagyon jellegzetes hangja volt – tehát az ilyen hangot könnyű utánozni. Ha Billnek sikerült jól utánoznia Mark hangját, miért ne tudta volna Cayley is?

De mindezek ellenére talán mégsem történt ilyen ridegen, előre megfontoltan a gyilkosság. Tegyük fel, hogy délután Cayley összeveszett az unokabátyjával a lány miatt, akinek mind a ketten udvaroltak. Tegyük fel, hogy Cayley megölte Markot, lehet, hogy készakarva, hirtelen felindulásban, vagy véletlenül, amikor éppen csak le akarta ütni. Tegyük fel, hogy ez a titkos folyosón történt, mondjuk, úgy két óra körül. És talán azért ott, mert Cayley szándékosan odavitte Markot, vagy mert Mark véletlenül azt ajánlotta, hogy a folyosóra menjenek. (Mark nyilván állandóan édelgett azon, hogy neki titkos folyosója van.) No most, tegyük fel, hogy Cayley ott áll, lábánál a holttest, és úgy érzi, hogy a kötél már csavarodik is a nyaka köré. Izgatottan latolgatja, hogy mit tegyen, és rémülten keresi a menekülés útját. Tegyük fel, hogy hirtelen, csak úgy mellékesen eszébe ötlik, hogy Robert érkezik aznap délután három órakor – gépiesen az órájára pillant –, fél óra ideje van...

Mit tegyen? Egy fél óra. Ki kell találnia valamit gyorsan, nagyon gyorsan. Mi

lenne, ha elásná a holttestet a folyosón, azután elhitetné, hogy Mark annyira megrémült fivére érkezésének a gondolatától, hogy megszökött előle. De ez ellen tanúskodik az egész reggeliző társaság. Mark szemmel láthatólag bosszús volt, hogy a fekete bárány ismét előkerült, de félni nem félt. Nem, ez nagyon gyenge mese. De tegyük fel, hogy Mark valóban találkozott a fivérével, tényleg összevesztek, esetleg úgy lehetne feltüntetni a dolgot, mintha Robert ölte volna meg Markot...

Antony elképzelte Cayley-t, amint ott áll a titkos folyosón, mellette unokatestvérének a holtteste, és egyik tervet eszeli ki a másik után. Hogyan állíthatná be Robertet gyilkosnak, amikor Robert él és mindent tagadni fog? De mi lenne, ha Robert is meghalna?

Ismét az óráját nézi. (Már csak huszonöt perc.) Mi lenne, ha Robert is meghalna? Robert a dolgozószobában, Mark a folyosón fekszik holtan – segít ez rajta? Őrültség! De ha valahogy össze

lehetne hozni a holttesteket... Robert halálát úgy feltüntetni, mintha öngyilkosság volna?... Ez lehetséges?

Ez is őrültség. Túl nehéz. (Már csak húsz perc.) Nem lehet húsz perc alatt mindent elrendezni. Nem lehet ilyen rövid idő alatt öngyilkosságot szervezni. Túl nehéz... (Már csak tizenkilenc perc.)

És akkor hirtelen a mentőötlet! Robert meghal a dolgozószobában, Mark holttestét elrejti a titkos folyosón – Robertet lehetetlen gyilkosnak feltüntetni, de annál könnyebb Markot! Robert meghal, és Mark eltűnik, ez igazán egyszerű. Mark megölte Robertet – mondjuk azt, hogy véletlen baleset volt, így hihetőbb – azután megszökött. Hirtelen pánikban. .. (Ismét az órájára pillant. Tizenöt perc, de ennyi most már elég is. Az ügy magától elrendeződik.)

Antony szerette volna tudni, vajon így történt-e. Látszólag egybevágott azokkal a tényekkel, amelyeket ismert, de ugyanígy helyesnek látszott a másik elképzelése is, amelyet reggel mondott el Billnek.

– Mi is volt az? – próbált visszaemlékezni Bill. A parkon keresztül sétáltak vissza Jallandsből, most leültek a tó fölötti csalitban, ahonnan a felügyelő és halászai dolguk végeztével már elvonultak. Bill tátott szájjal hallgatta Antony fejtegetését, csak időnként szólt bele annyit, hogy „szent ég!”, „finom ember ez a Cayley”. Ennyi volt végül is az esetről a véleménye.

– Mi is a másik elméleted? – Mark véletlenül megölte Robertet, Cayley-t segítségül hívta,

azután Cayley elrejtette őt a folyosón, majd bezárta a dolgozószoba ajtaját kívülről, és szorgalmasan dörömbölni kezdett.

– Igen, de olyan átkozottul titokzatoskodtál. Kérdeztem tőled, hogy mi az értelme az egésznek, és te nem voltál hajlandó nyilatkozni. – Rövid gondolkozás után folytatta. – Nyilván azt hitted, hogy Cayley szándékosan becsapta Markot, és megpróbálta úgy rendezni a dolgokat, hogy Markot gyilkossággal gyanúsítsák?

– Én csak figyelmeztetni akartalak téged, hogy esetleg Markot találhatjuk a folyosón. Markot élve vagy holtan.

– És most már nem hiszed ezt? – Most az hiszem, hogy a holtteste fekszik ott.

– Ez azt jelentené, hogy Cayley később ment le és akkor ölte meg őt... Miután már te jöttél, és a rendőrség is megérkezett?

– Ez az, amitől irtózom, Bill. Nem is akarok rágondolni. Borzalmas lenne egy ilyen hidegvérrel elkövetett gyilkosság. Cayley képes lehet erre, de én a gondolatától is borzadok.

– No, de a manóba is, a te másik elképzelésed sem gyerekjáték. Szerinted Cayley felment a dolgozószobába, és készakarva agyonlőtt egy olyan embert, akivel semmi baja nem volt, akit tizenöt éve nem látott!

– Igen, igen, de mindezt azért, hogy a saját bőrét mentse. Ez mégiscsak más. Én úgy képzelem, hogy a lány miatt heves veszekedésük lehetett Markkal, és Cayley hirtelen felindulásában megölte őt. Mindaz, ami ezután történt, önvédelem volt. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy megbocsáthatónak tartom, de legalább meg tudom érteni. Én azt hiszem, hogy Mark holtteste most a folyosón van, és ott is volt tegnap délután, úgy fél három óta. És ma éjszaka Cayley be fogja dobni a tóba.

Bill a mohát tépdeste a földön maga mellett, egy-két maroknyit eldobott belőle, majd lassan mondta.

– Lehet, hogy igazad van, de végeredményben mindez csak találgatás.

Antony nevetett. – Nagy isten! Hát persze hogy találgatás. De ma éjszaka már

tudni fogjuk, hogy jól fejtettük-e meg a rejtvényt, vagy rosszul. Bill máris felragyogott. – Ma éjjel! Hallod-e, akkor ma meglehetősen izgalmas éjszakánk

lesz. Hogyan csináljuk? Antony egy ideig hallgatott. – Persze – szólalt meg töprengve – értesítenünk kellene a

rendőrséget, hogy idejöhessenek és megfigyelhessék a tavat ma éjjel. – No persze – vigyorgott Bill. – De én úgy vélem, hogy talán túl korai lenne, ha eléjük tárnánk

a mi találgatásainkat. – Én is azt hiszem, hogy korai lenne – helyeselt Bill nagy

komolyan. Antony rámosolygott.

– Bill, te vén csirkefogó. – De hát vigye el az ördög, ez mégiscsak a mi játékunk. Igazán

nem látom be, hogy miért ne szórakozhatnánk egy kicsit. – Ugyanígy vagyok én is vele. Helyes, tehát akkor a rendőrség

nélkül működünk ma éjszaka. – Nagyon fogjuk nélkülözni őket – lógatta a fejét Bill szomorúan

–, de így mégiscsak jobb lesz. Két problémájuk volt. Először is: ki kell jutniok a házból úgy,

hogy Cayley ne vegye észre őket. Másodszor: ki kell halászniuk azt, amit majd Cayley beledob a vízbe aznap éjjel.

– Próbáljuk meg beleélni magunkat Cayley helyzetébe – javasolta Antony. – Azt nem tudhatja, hogy mi a nyomában vagyunk, de azért nyilván gyanakszik ránk. Mindenkire gyanakodnia kell, aki a házban tartózkodik és különösen miránk, mivel mi feltehetőleg okosabbak vagyunk, mint a többiek.

Egy pillanatra elhallgatott, hogy pipára gyújtson. Bill felhasználta az alkalmat, hogy Mrs. Stevensnél is intelligensebb képet vágjon.

– Nézd, valamit el fog rejteni ma éjszaka, és nyilván nagyon ügyel majd, hogy mi ne figyelhessük őt. Tehát mit kell tennie?

– Mielőtt elindul, megnézni, hogy alszunk-e. – Így van. Majd feljön, betakargat minket, és meggyőződik arról,

hogy szépen, kényelmesen alukálunk-e. – Hát ez kellemetlen – vélte Bill –, de bezárhatjuk az ajtónkat, és

akkor nem tudja, hogy nem vagyunk bent. – Előfordult már, hogy bezártad az ajtót? – Még soha. – Nem hát. És fogadhatsz velem, hogy Cayley ezt nagyon jól

tudja. De mindegy, ő kopogtathat, és ha nem válaszolsz, vajon mit gondol akkor? Bill letörten hallgatott.

– Akkor nem is tudom, hogyan csináljuk a dolgot – mondta hosszas gondolkodás után. – Nyilván akkor jön be hozzánk, amikor indulni akar, és nekünk nem lesz annyi időnk, hogy megelőzzük őt a tónál.

– Képzeljük magunkat a helyébe – Antony szorgalmasan pipázott közben. – Ott a holttest vagy valami más a folyosón. Cayley

nyilván nem sétál fel a lépcsőn, karjaiban hurcolva az illető valamit, nem kukkant be ilyen teherrel hozzánk, hogy ébren vagyunk-e. Először meggyőződik majd arról, hogy mi tényleg alszunk-e, csak azután megy le a holttestért, így aztán lesz egy kis időnk.

– I... igen – ez elég bizonytalanul hangzott. – Megcsinálhatjuk éppen, de rohammunka lesz.

Antony kissé hátba vágta barátját, és rámosolygott. – Várj csak. Ha Cayley már leért a folyosóra, és a holttestet is a

karjában tartja, akkor mi a következő lépése? – Újra kijön – igyekezett Bill hasznosítani magát. – Hát persze, de melyik oldalon? Bill nagyot ugrott. – Becsület szavamra, te azt akarod mondani, hogy Cayley a

tekepályánál akar kibújni a föld alól? – Miért, te nem így gondolod? Képzeld csak el, amint Cayley ott

sétál a pázsiton keresztül, egy holttesttel a karjában, éjfélkor. Bárki megláthatja a házból. Képzeld csak el a szörnyű érzést, ami elfoghatja, ha eszébe jut, hogy a háta mögül a házból valamelyik álmatlanságban szenvedő személy éppen azt a pillanatot választja ki, hogy az ablakhoz mászkáljon, és kibámuljon az éjszakába. Még elég fényesen süt a hold, Bill. Gondolod, hogy Cayley majd átsétál a holdfényes parkon, ilyen teméntelen sok ablakkal a háta mögött? Ha csak teheti, bizonyos, hogy nem. Hiszen előjöhet a tekepályánál is, és eljuthat a tóhoz anélkül, hogy a ház közelébe kerülne.

– Igazad van. És akkor lesz elég időnk. Helyes. Tehát mi a legközelebbi teendő?

– A legközelebbi teendő az, hogy megjelöljük azt a helyet a tóban, ahova bedobja a... szóval, amit bedob.

– Hogy azután majd kihalászhassuk. – Ha meg tudjuk állapítani, hogy mi az, akkor talán nem is

akarjuk kihalászni. Ezt megteheti a rendőrség is holnap. De ha olyasmi, amit bizonyos távolságból nem ismerünk fel, akkor meg kell próbálnunk, hogy kihúzzuk. Azután majd meglátjuk, hogy érdemes-e szólni a rendőrségnek.

– I... igen. – Bill a homlokát ráncolta. – Csak hát tudod, a vízzel az a baj, hogy az egyik csöpp bámulatosán hasonlít a másikhoz. Nem tudom, hogy neked feltűnt-e ez?

– Már észrevettem – mosolygott Antony. – Gyere, menjünk, nézzük meg a terepet.

Elmentek a bokrok széléig, csendesen a fűre ereszkedtek, és lebámultak a tóra.

– Látod? – szólalt meg hosszabb idő után Antony. – Mit kellene látnom? – Azt a kerítést a túlsó oldalon. – Mi van vele? – Csak annyi, hogy meglehetősen hasznos valami. – Szólt Sherlock Holmes rejtélyesen – gúnyolódott Bill –, az ő

Watson barátja pedig egy pillanattal később már lehajította őt a pocsolyába.

Antony nevetett. – Szeretek sherlockoskodni. Igazán tisztességtelen dolog tőled,

hogy nem jársz a kezemre. – Tehát miért hasznos ez a kerítés, drága Holmesom? –

engedelmeskedett Bill. – Mert meg tudod határozni majd az irányt vele. Tehát... – Tudom, tudom, nem szükséges megmagyaráznod, hogy mi az

az irány. – Nem is akarom. De nézd, te itt fekszel – felpillantott –, ez alatt

a fenyőfa alatt. Cayley előjön az ócska csónakban, és elsüllyeszti a csomagját. Tehát képzeld el, hogy egy vonalat húzol innen a csónakig, azt meghosszabbítód a kerítésig, és ott megjelölöd a helyet. Mondjuk, hogy az ötödik karó a kerítés végétől számítva. Jól van, azután én képzelek egy vonalat az én fámtól... majd keresünk nekem is egy megfelelő fát... és az, meghosszabbítva, mondjuk a huszadik karóhoz ér. Ahol a két vonal találkozik, ott gyülekeznek majd a jómadarak. Q. E. D. (Quod érát demonstrandum – latin, jelentése: ami bizonyítandó) És majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy a magasabbik jómadár, bizonyos Beverley nevű, azon a helyen adja elő az ő világűri víz alatti számát. Esténként megismételve a Hippodromban.

Bill mintha nem lett volna elragadtatva. – Ne beszélj, tényleg? Tudod-e, hogy pocsékul koszos az a víz? – Tartok tőle, Bill. De így van megírva Jasher könyvében.

– Persze, én tudom, hogy ezt egyikünknek meg kell csinálni, de azt reméltem... ó, jól van hát, meleg lesz éjszaka.

– Az ilyen éjszakák a legalkalmasabbak fürdőzésre – helyeselt Antony felállva. – Gyerünk, most válasszunk nekem is egy fát.

Lesétáltak a vízpartig, onnan néztek vissza. Bill fája kimagaslott a többi közül, úgy állt ott félreismerhetetlenül, ötvenlábnyira kiemelkedve szomszédai közül az esti félhomályban. De volt hozzá hasonló a csalit túlsó oldalán is, talán nem ennyire magas, de elég feltűnő.

– Én majd ott leszek – mutatott rá Antony a másik fára. – Csak arra kérlek, az isten szerelmére, hogy pontosan számold meg a karókat.

– Nagyon szépen köszönöm a figyelmeztetést, de igyekezni fogok, már a saját érdekemben is – mondta Bill mély érzéssel. – Nem szeretném az egész éjszakát vízbe ugrálással tölteni.

– Jelöld meg azt a karót, ami éppen szemben van veled, egy vonalban a vízbe dobás helyével, és azután számolj attól a karótól visszafelé a kerítés kezdetéig.

– Rendben van, öregem. Csak bízd rám. Ezt én a saját kis fejemmel is ki tudom találni.

– Jó jó, a mulatság utolsó részében úgyis ezt kell majd gyakorolnod – mosolygott Antony.

Az órájára pillantott. Ideje volt már ebédhez átöltözni. Elindultak vissza a ház felé.

– Még egy dolog nyugtalanít engem – mondta Antony. – Cayley hol alszik?

– A mellettem lévő szobában. Miért? – Ha visszajött a tóról, akkor esetleg még egyszer bekukkant,

hogy megnézze, alszol-e. Nem hiszem, hogy ilyesmivel vesződnék rendes körülmények között, de ha úgyis elmegy az ajtód előtt, akkor talán bepillant.

– Én ugyan nem leszek ott. Én akkor éppen a pocsolya fenekén leszek, és nyelem az iszapot.

– Igen... valamit be kellene dugni az ágyba, ami halványan emlékeztet rád a sötétben. Talán egy párnát pizsamakabátba bújtatva, az egyik karját kirakva a takaróra, egy pár zoknit vagy ehhez

hasonlót, a fejed helyére. Ilyesfélére gondolok. Képzeld csak, mennyire örül majd, ha látja, hogy te ilyen békésen szunyókálsz.

Bill elégedetten kuncogott. – Képzelem. Az ilyesmihez remekül értek. Majd készítek neki

pompás dolgot. Egy Bill-babát. Hát veled mi lesz? – Én a ház másik oldalán lakom, nem valószínű, hogy másodszor

is vesződjék velem. És én már az első látogatásakor is nagyon mélyen fogok aludni. De azért én is készítek egy Tony-babát, hogy biztonságban érezzük magunkat.

Bementek a házba. Cayley az előcsarnokban várta őket. Bólintott és az óráját nézte.

– Itt az ideje, hogy átöltözzünk? – kérdezte. – Valahogy úgy – szólt Bill. – Nem felejtettétek el a levelemet? – Nem hát. Ott is teáztunk Norburyéknál. – Ah! – nem nézett rájuk, míg hanyagul mondta – hogy vannak? – Szíves együttérzésükről biztosítanak téged, meg hasonlókat

üzennek. – Igen, köszönöm. Bill várta, hogy talán mond még valamit, de mivel nem szólt,

sarkon fordult. – Gyere, Tony – és megindult fölfelé. – Megvan minden, amire szükséged van? – kérdezte, amikor

felértek. – Azt hiszem. Gyere be értem, mielőtt lemennél. – Rendben. Antony becsukta maga mögött szobája ajtaját, és az ablakhoz

lépett. Kinyitotta az egyik szárnyát, kitekintett. Szobája éppen a ház hátsó ajtaja fölött volt. Bal oldalra tőle a dolgozószoba oldalfala nyúlt ki a pázsitra. Könnyedén kiléphetett ablakából az ajtó tetejére, és onnan leugorhatott a földre. Vissza egy kissé nehezebb lesz. De közben észrevette, hogy ott kínálkozik, segítségre készen, egy jóindulatú esőcsatorna. Éppen elkészült, amikor Bill belépett.

– Kérem a végső utasításokat – mondta leülve az ágy szélére. – Igaz is, mivel szórakozunk ma ebéd után? Márminthogy közvetlenül ebéd után.

– Akarsz billiárdozni?

– Rendben. Nekem mindegy. – Ne beszélj hangosan – súgta Antony. – Az előcsarnok fölött

vagyunk, és lehet, hogy Cayley ott van. – Az ablakhoz vezette. – Erre megyünk majd ki éjjel. A lépcső nem lenne biztonságos. Nem nehéz feladat, de jobb, ha teniszcipőt húzunk.

– Helyes. Hallod-e, ha esetleg már nem tudnánk addig négyszemközt beszélni, mi a teendőm, amikor Cayley jön és betakargat engem?

– Ezt nehéz lenne megmondani. Viselkedj olyan természetesen, ahogy csak tudsz. Úgy értem ezt, ha csak halkan bekopog és benéz, akkor aludj. A horkolást nem kell eltúlozni. De ha netán pokoli zajt csapna, akkor riadj fel, dörzsölgesd a szemedet, és csodálkozz azon, hogy mi az ördögöt keres a te szobádban. Valahogy így gondolom.

– Rendben. Azután még hátra van a Bill-baba is. Amint feljövünk, elkészítem a helyettesemet, és az ágy alá rejtem.

– Jó... Azt hiszem, levetkőzhetünk, amikor lefekszünk. Az öltözködés nem tart semeddig sem, közben Cayley-nek lesz elég ideje, hogy biztonságosan lejusson a folyosóra. Azután majd gyere be a szobámba.

– Rendben... Készen vagy? – Igen. És megindultak együtt lefelé.

17 Mr. Beverley, a búvár

Cayley bámulatosan ragaszkodott hozzájuk aznap este. Ebéd után sétálni hívta őket. Fel s alá járkáltak a ház előtt a kavicsos úton, csak néha, nagy ritkán ejtve egy-egy szót. Végül is Bill már nem állta ki tovább. Az utolsó húsz fordulónál reménykedve lelassított, ahányszor csak az ajtóhoz értek, de társai nem vették ezt figyelembe, és ismét csak újabb kört kezdtek. Bill egyszer csak megbokrosodott.

– Nem billárdoznánk egy kicsit? – javasolta, elmaradva a másik kettőtől.

– Akar játszani? – udvariaskodott Antony Cayley-vel.

– Majd nézem önöket – mondta, és tényleg elszántan nézte őket, amíg egy játszma billárdot, majd utána még egyet befejeztek.

Ezután kimentek az előcsarnokba, és rávetették magukat az italokra.

– Hála a jó istennek, végre lefekhetünk – fohászkodott Bill letéve poharát. – Jöttök ti is?

– Persze – mondta Antony. Ivott még egy pohárral, majd Cayley-re pillantott.

– Még egy-két apróságot el szeretnék intézni – szólt Cayley –, de nemsokára én is felmegyek.

– Akkor hát jó éjszakát. – Jó éjszakát. – Jó éjszakát – Bill már fele úton szólt vissza a lépcsőről. – Jó éjszakát, Tony. – Jó éjszakát. Bill az óráját nézte. Fél tizenkettő. Most egy óra hosszat nyilván

semmi sem történik. Kihúzott egy fiókot, és azon töprengett, hogy mit vegyen fel az expedícióhoz. Szürke flanelnadrágot, flanelinget, sötét kabátot, esetleg egy szvettert, mert egy ideig a csalitban kell feküdniök. És... remek ötlet... egy törülközőt. Később szüksége lesz rá, addig meg a derekára csavarja... Hol is van a teniszcipő... Megvan! Minden rendben. Csináljuk meg most a Bill-babát.

Újra az óráját nézte, mielőtt bebújt volna az ágyba. Negyed egy. Vajon meddig kell Cayley-re várni? Eloltotta a villanyt, azután megállt pizsamában az ajtó mellett, megvárta, amíg szeme hozzászokik a sötétséghez... éppen csak hogy kivehette az ágyat a szoba sarkában. Cayley-nek több világosságra van szüksége ahhoz, hogy az ajtóból meg tudja állapítani, vajon Bill tényleg ott alszik-e az ágyban. Kissé félrehúzta a függönyöket, így már jó lesz. Majd később még egyszer megnézheti, amikor már helyette a Bill-baba fekszik az ágyban...

Vajon mikor jön már Cayley? Nem mintha fontos lenne neki, hogy kedves barátai, Beverley és Gillingham aludjanak, még mielőtt elkezdi működését a pocsolyánál, ő csak arról akar meggyőződni, hogy mindketten végérvényesen szobájukban tartózkodnak. Cayley működése nem jár zajjal, nincs semmi jele, nem vonhatja magára

háztartása legéberebb tagjának a figyelmét sem, amíg az a háznép valóban bent van a házban. De ha biztos akar lenni a dolgában, akkor ki kell várnia, amíg vendégei olyan mélyen elaludtak, hogy nem zavarja fel őket, ha ő benéz a szobájukba. Tehát csak ide lyukadunk ki. Nyilván megvárja, amíg elalszanak... amíg elalszanak... elalszanak. ..

Bill óriási erőfeszítéssel erőt vett rendetlenkedő gondolatain, és felrázta magát, így nem lesz jó. Végzetes lenne, ha elaludna... ha elaludna... elaludna... és ekkor egyetlen másodperc alatt tökéletesen felébredt. Hátha Cayley egyáltalában nem jön!

Legszívesebben nyomban kiugrott volna az ágyból. Lehet, hogy Cayley annyira nem gyanakszik, hogy amint ők

felmentek, lerohant a folyosóra, és nekilátott sötét üzelmeinek. Hátha éppen most van a tó közepén, most süllyed el a titok. Szent atyám, milyen őrültek voltak! Hogyan vállalhatott Antony ilyen kockázatot? Képzeljük magunkat Cayley helyébe, azt mondta. De hát ez hogy lehet? Cayley az mégis más. Ők nem olyanok, mint Cayley. Cayley biztosan most van a pocsolyánál. Sohasem fogják megtudni, mit süllyesztett el a vízbe.

Hallga csak!... Mintha valaki lenne az ajtónál. Aludni kell. Csak természetesen. Talán egy kicsit hangosabban

kellene lélegzetet venni. Most jó, most alszik... Az ajtó kinyílt. Érezte, hogy kinyílt mögötte az ajtó... Jóságos isten, hátha Cayley tényleg gyilkos! Hiszen éppen most megteheti – nem, erre nem szabad gondolnia. Ha erre gondol, akkor muszáj megfordulnia. Nem szabad megfordulni. Ő most alszik, békésen szendereg. De miért nem csukja be az ajtót? Hol lehet most Cayley? Talán éppen mögötte? És a kezében – nem erre nem szabad gondolnia. Ő most alszik. De miért nem csukja már be azt az ajtót?

Végre becsukódott az ajtó. Az alvó felsóhajtott az ágyban, akarata ellenére is megkönnyebbülten felsóhajtott. De ez nagyon természetesen hangzott. Nagyot lélegzett, mert mélyen alszik. Gyorsan még egy nagyot sóhajtott, hogy még természetesebbnek hasson. Az ajtó csukva volt...

Bill lassan százig számolt, azután felkelt. Sötétben öltözött, a lehető leggyorsabban és legcsendesebben. Bill-babát bedugta az

ágyba, elrendezte az ágyneműt úgy, hogy ne lássék ki túl sok belőle, de azért gyanús se legyen. Azután megállt az ajtónál, és szemügyre vette művét. Hacsak úgy felületesen bepillant az ember, elég világos a szoba. Azután nagyon lassan kinyitotta az ajtót. Egy hang sem hallatszott. Cayley szobájának ajtaja alól sem szűrődött ki világosság. Nagyon csendesen, nagyon óvatosan végigosont a folyosón Antony szobájához. Kinyitotta az ajtót, és belépett.

Antony még ágyban feküdt. Bill odament, hogy felébressze, de szinte megmeredt a rémülettől, a szíve a bordáját verte. Még valaki volt a szobában.

– Jól van, Bill – susogta valaki, és Antony kilépett a függöny mögül.

Bill csak bámult rá, egy szót sem szólt. – Egész jó, mi? – kérdezte Antony, közelebb lépve hozzá, és az

ágyban pihenő Tony-babára mutatott. – Gyerünk. Minél előbb kijutunk, annál jobb.

Kilépett az ablakon, Bill némán követte. Biztonságosan, nesztelenül leértek a földre, gyorsan átvágtak a pázsiton, és hamarosan a parkban voltak. Csak amikor már eltávolodtak a háztól, akkor mert Bill megszólalni.

– Azt hittem, hogy ott fekszel az ágyban – mondta. – Reméltem is, hogy azt hiszed. Nagyon csalódott leszek ezek

után, ha Cayley nem néz be még egyszer a szobámba. Igazán kár lenne, ha hiába készítettem volna ezt a pompás művet.

– Rendben ment minden, amikor most meglátogatott? – Ó, hogyne. Hát nálad mi volt? Bill szemléltetően elmagyarázta érzelmeit. – Nem látom sok értelmét annak, hogy miért ölt volna meg téged

– hangzott Antony prózai véleménye. – Azonkívül meg túl nagy a kockázat.

– Ó! – Bill csak ennyit mondott. Azután mégis hozzátette – és én még azt reméltem, hogy az irántam érzett szeretete tartja vissza a gyilkosságtól.

Antony nevetett. – Ezt kétlem... Remélem, nem gyújtottál villanyt, amíg

öltözködtél?

– Szent atyám, dehogy! Talán szeretted volna, ha megteszem? Antony megint csak nevetett és karon fogta. – Pompás összeesküvő vagy, Bill. Te meg én együtt mindenre

képesek vagyunk. A tó már várta őket. Ünnepélyesen csillogott a holdfényben.

Titokzatosan hallgattak a fák, amelyek a túlsó oldal lejtős partját koronázták. Úgy tűnt, mintha csak ők lennének a világon.

Antony önkéntelenül is suttogott. – Itt a te fenyőfád, amott meg az enyém. Ha nem mozogsz, akkor

Cayley nem láthat meg téged. Ha már elment, akkor ki ne gyere, amíg én elő nem bújok. Nem lehet itt előbb, csak úgy negyedóra múlva, ne légy türelmetlen.

– Rendben – suttogta Bill. Antony intett, rámosolygott, azután mindketten elfoglalták

őrhelyüket. Lassan múlt el tíz perc. Antony, miközben jól elrejtve ott feküdt

a bozótban, a fa tövében, új problémán rágódott. Mi van akkor, ha Cayley nemcsak egyszer fordul az éjjel? Visszajöhet, és akkor ott találja őket a csónakban, sőt egyiküket a vízben. Ha pedig elhatározzák, hogy tovább rejtőzködnek, hátha visszajön Cayley, meddig várjanak? Talán jobb lenne elmenni a házhoz, megfigyelni, mikor ér vissza, mikor gyullad ki a világosság a hálószobájában, mielőtt bemerészkednének a tóra. De így esetleg elmulasztják a második fordulót, ha másodszor is le akar látogatni a tóhoz. Nehéz eset.

Merőn figyelte a csónakot, míg mindezt végiggondolta. Egyszerre, hirtelen, mintha a semmi elevenedne meg, ott állt Cayley a csónaknál. Kezében kis barna táskát tartott.

Cayley letette a táskát a csónak fenekére, belépett, az egyik evezővel eltaszította a parttól, és lassan, csendesen evezett a tó közepe felé...

Megállt. Az evezők a víz fölött lebegtek. Felemelte a táskát, áthajolt a csónak orra felett, egy pillanatig könnyedén a víz színén tartotta, azután elengedte. A táska lassan süllyedt. Cayley ott várt, figyelt, talán attól félt, hogy a víz felveti a táskát.

Antony számolni kezdett...

Cayley most visszaért a partra. Megkötötte a csónakot, gondosan körülnézett, nem maradt-e mögötte áruló nyom, azután ismét a víz felé fordult. A leselkedők úgy érezték, hogy hatalmas, csendes alakja rettenetesen hosszú ideig áll ott a holdfényben. Végre úgy látszott, hogy megelégedett. Nem tudni, hogy mi volt a titka, de elrejtette. Könnyű sóhajjal – Antony, mintha hallotta volna, bizonyosra vette, hogy megkönnyebbülten felsóhajtott – Cayley elfordult, és ugyanolyan csendesen eltűnt, mint ahogy jött.

Antony várt még három percig, azután kilépett a fák közül. Megvárta Billt.

– Hat – suttogta Bill. Antony bólintott. – Elszaladok a házhoz. Te meg eredj vissza a fa alá és figyelj,

hátha újra meglátod Cayley-t. A te szobád bal oldalt a legutolsó, Cayley-é meg eggyel errébb van, ugye? Jól emlékszem?

Bill helyeselt. – Jól van. Várj rám itt elrejtőzve, amíg visszajövök. Nem tudom,

meddig tarthat, de ne türelmetlenkedj. Nyilván hosszabbnak tetszik majd az idő, mint amennyi tényleg eltelik.

Megveregette Bill vállát, bólintott, rámosolygott és ott hagyta. Mi lehet abban a táskában? Mi mást akarhatott Cayley elrejteni,

mint a kulcsot vagy a revolvert? Viszont kulcsok és revolverek maguktól is lesüllyednek, semmi szükség arra, hogy előbb táskába rakják. Tehát mi lehet a táskában? Valami olyasmi, ami magától nem süllyed le, olyasmi, amit kövekkel kell súlyossá tenni, hogy biztonságosan és véglegesen elsüllyedjen az iszapban.

Helyes, ezt majd kikutatják. Semmi értelme, hogy ezen most töprengjen. Szegény Billre pocsék munka vár még ma éjjel. És hol lehet a holttest, amelyet Antony várt, vagy ha nincs holttest, hol lehet Mark?

De előbb még az a kérdés, hogy hol van Cayley? Antony a lehető leggyorsabban a házhoz sietett, és most ott feküdt a pázsitot szegélyező bokrok között. Arra várt, hogy mikor gyullad ki fény Cayley ablakában. Ha Bill ablaka lesz világos, akkor le vannak leplezve. Ez azt jelentené, hogy Cayley bekukkantott Bill szobájába, gyanút fogott, észrevette, hogy a Bill-baba fekszik az ágyban, és meggyújtotta a villanyt, hogy közelebbről megnézze a helyettest.

Ezek után kitör a háború közöttük. De ha Cayley szobájában gyullad fel a villany...

Világosság! Antony egyszeriben izgatott lett. Hiszen ez Bill szobája! Ez háborút jelent!

A világosság továbbra is beragyogott az éjszakába. Szél kerekedett, felhőket fújt a hold elé, és a ház többi része sötét árnyékba merült. Bill nem engedte le a függönyöket. Ez gondatlanság volt, az első ostobaság, amit elkövetett, de hát...

A hold ismét kisütött a felhők mögül, és Antony majdnem hangosan felkacagott örömében a bokrok között. Hiszen ott van a másik ablak Cayley világos ablaka mögött, Bill szobájában mégsem ég a villany. Tehát a hadüzenetet elhalaszthatják.

Antony ott feküdt, megvárva amíg Cayley ágyba fekszik. Végeredményben ennyi udvariassággal tartoznak cserébe Cayley aznap esti szerető gondosságáért. Elvégre az udvariasság megköveteli, hogy az ember ne szórakozgassék a tavacskában, amíg kedvenc barátja nem fekszik kényelmesen ágyacskájában.

Bill már eközben mélységesen elunta a várakozást. Attól félt, hogy mindent elront majd, mert elfelejti azt, hogy „hat”. A hatodik karó volt. Hat. Letört egy gallyat, és elosztotta hat részre. Ezeket maga elé rakta a földre. Hat. Ránézett a tóra, megszámolta, hogy melyik a hatodik karó, majd azt mormogta ismét: „hat”. Azután lepillantott a gallyacskákra. Egy – kettő – három – négy – öt – hat – hét. Hét! De hiszen nem hét volt! Vagy talán a hetedik ágdarabka véletlenül ott feküdt a földön, és összekeveredett az ő hat gallyacskájával? Antonynak is hatot mondott? Ha igen, akkor Antony bizonyára emlékszik erre, és akkor minden rendben van. Hat. Eldobta a hetedik ágacskát, és a többi hatot összerakta.

Talán jobb lesz, ha a zsebébe rejti. Hat. Tulajdonképpen ennyi egy hosszú ember magassága – hát persze, ő maga is ilyen magas. Hat láb. Igen, ez a leghelyesebb mód, így nem felejti el. Miután efelől egy kissé megnyugodott, a táska felett kezdett töprengeni, meg azon, hogy vajon mit mesél majd Antony… Milyen mély lehet az a víz, vajon van-e sok iszap a fenekén, ilyen és ehhez hasonló elmélkedésekbe merült, néha azt mondogatva: – Te úristen, micsoda

élet! –, amikor Antony ismét megjelent. Bill felállt és lesétált a lejtőn Antony elé.

– Hat – szögezte le határozottan. – A hatodik karó a végétől számítva.

– Jól van – mosolygott Antony. – Az enyém a tizennyolcadik... egy kicsit messzebb van.

– Miben sántikáltál? – Ágyba kísértem Cayley-t. – Minden rendben van? – Rendben. Jó lenne, ha a kabátodat ráakasztanád a hatodik

karóra, mert így jobban láthatjuk. Én a sajátomat majd ráakasztom a tizennyolcadikra. Itt akarsz levetkőzni, vagy a csónakban?

– Részben itt, részben a csónakban. Egészen bizonyos vagy abban, hogy semmi kedved megfürödni?

– Köszönöm, nincs kedvem. Körülmentek a tó túlsó oldalára. Amikor a hatodik karóhoz

értek, Bill levetette kabátját, ráakasztotta, azután tovább vetkőzött, amíg Antony elment, hogy megjelölje a tizennyolcadik karót is. Amikor elkészültek, beszálltak a csónakba, Antony megragadta az evezőket.

– No most, Bill, szólj nekem, amint egy vonalban látod a két jeledet.

Lassan evezett a tó közepe felé. – Most körülbelül jó helyen vagy – szólalt meg Bill. Antony abbahagyta az evezést, és körülnézett. – Igen, elég jó helyen vagyunk. – Megforgatta a csónakot, amíg

csak orra a felé a fenyőfa felé nem nézett, amely alatt az előbb Bill rejtőzött. – Látod most az én fámat és a másik kabátot?

– Igen – mondta Bill. – Helyes. No, most én lassan evezek ezen a vonalon egészen

addig, amíg a két vonal kereszteződéséhez nem érek. Igyekezz a lehető legpontosabban megállapítani ezt a helyet... már saját érdekedben is.

– Maradj! – figyelmeztette Bill. – Kissé vissza... még egy picit... most előre... most jó!

Antony abbahagyta az evezést, és körülnézett. Amennyire meg tudta állapítani, a két-két ismertetőjel közötti egyenes vonal pontos metszőpontjában voltak.

– Na most, Bill, rajta! Bill lehúzta ingét, nadrágját, és felállt. – Ne ugorj be a vízbe, öregem – figyelmeztette gyorsan Antony.

– Elmozdítod helyéből a csónakot. Inkább csússz bele a vízbe óvatosan.

Bill a csónak faránál beleereszkedett a vízbe, és lassan körülúszkálta Antonyt.

– Milyen? – kérdezte Antony. – Hideg. No, hát szerencse fel. Hirtelen ugrással lebukott, még egy pillanatig látszott a vízben,

azután eltűnt. Antony egyensúlyban tartotta a csónakot, és még egyszer megnézte az ismertető jelzőket.

Bill hatalmas csobbanással bukott fel mögötte. – Pfuj, de iszapos – köpködött. – Hínár van-e? – Nincs, hála a teremtőnek. – Akkor hát próbáld meg újra. Bill egy újabb ugrással eltűnt. Antony visszaterelte a csónakot

eredeti helyére. Bill ismét felbukkant, ezúttal előtte. – Úgy érzem – mosolygott Antony –, hogyha bedobnék egy

szardíniát, egész könnyedén kifognád a szádban. – Nagy dolog viccelni onnan, ahol te vagy. Mondd csak, meddig

kell ezt a dolgot csinálnom? Antony az órájára pillantott. – Három óra körül abbahagyhatod. Virradat előtt vissza kell

érnünk. De ha lehet, csináld gyorsabban, mert igazán hideg van itt üldögélni.

Bill szó nélkül jó adag vizet záporozott rá, azután ismét eltűnt. Ezúttal majd egy percig víz alatt volt, és vigyorogva került elő.

– Megtaláltam, de borzasztó nehéz lesz felhozni. Nem hiszem, hogy elbírom.

– Semmi baj – nyugtatta meg Antony. Zsebéből egy köteg vastag zsineget húzott elő. – Kötözd ezt rá a fogóra, és azután majd mind a ketten húzzuk.

– Ember vagy, öregem! – A csónak széléhez úszott, megfogta a zsineg egyik végét, és hátrafele paskolt. – No most! Rajta!

...Két perc múlva a táska már biztonságban lapult a csónak fenekén. Bill is bemászott utána, és Antony visszaevezett.

– Jól dolgoztál, Watson – mondta nyugodtan, amikor partot értek.

Elhozta mindkettőjük kabátját, és a táskával kezében megvárta, amíg Bill megtörülközik és felöltözik. Amint elkészült, karon fogta és a bokrok közé vezette. Letette a táskát, és a zsebébe nyúlt.

– Én előbb pipára gyújtok, csak azután nyitom ki – mondta – Hát te?

– Én is. Nagy műgonddal tömködték és gyújtották meg pipájukat.

Billnek kissé remegett a keze. Antony észrevette és biztatóan rámosolygott.

– Készen vagy? – Igen. Leültek. Antony a táskát térde közé szorítva megnyomta a fogót,

és kinyitotta. – Ruhák! – kiáltott Bill. Antony kihúzta a felső darabot, és megrázta. Nedves, barna

flanelkabát volt. – Megismered? – kérdezte. – Ez Mark barna flanelöltönye. – Az, amelyikről Cayley elhíresztelte, hogy abban szökött el

Mark? – Az. Legalábbis olyannak látszik. Persze, mérhetetlen

mennyiségű ruhája volt. Antony benyúlt a belső zsebébe, és néhány levelet húzott elő.

Egy pillanatig bizonytalanul méregette. – Mégiscsak jobb lesz, ha elolvasom – vélte. – Már csak azért is,

hogy lássam... – kérdőn pillantott Billre, az bólintott. Antony felvillantotta zseblámpáját, és megnézte a leveleket. Bill

izgatottan várakozott. – Igen. Mark... Halló! – Mi van?

– Itt a levél, amelyről Cayley beszélt a felügyelőnek. Robert levele. „Mark, a te szerető fivéred eljön, hogy meglátogasson...” Igen, azt hiszem, jobb lesz, ha ez nálam marad. Tehát ez az ő kabátja. Szedjük ki a többit is.

Előhúzta a többi ruhaneműt a táskából, és kiteregette. – Minden itt van – nyugtázta Bill. – Ing, nyakkendő, zokni,

fehérnemű, cipő... Semmi sem hiányzik. – Együtt van minden, amit tegnap viselt? – Igen. – Mire következtetsz ebből? Bill a fejét rázta, és újabb kérdéssel válaszolt. – Ezt vártad? Antony felnevetett. – Ez már nevetséges. Én azt vártam... tudod te jól, hogy mit

vártam. Egy holttestet. Egy tetőtől talpig felöltözött holttestet. Lássuk csak, talán biztonságosabbnak vélte, ha külön-külön rejti el őket. A holttestet itt és a ruhákat a folyosón, ahol soha nem lehetett volna őket megtalálni. Most meg rengeteg fáradsággal elrejti itt a ruhákat, és egyáltalán nem is törődik a holttesttel. – A fejét rázta. – Nem tudom, mire véljem ezt az egészet ebben a pillanatban, Bill. Ez az igazság.

– Semmi más nincs benne? Antony benyúlt a táskába. – Vannak kövek és... igen, van még valami. – Bill felé nyújtotta.

– Íme, itt van, Bill. És ott volt előttük a dolgozószoba kulcsa. – Becsület szavamra, igazad volt. Antony ismét benyúlt a táskába, azután az egészet óvatosan a

fűre fordította. Vagy féltucatnyi nagy kődarab hullott ki, és még valami más is. Odavilágított a zseblámpájával.

– Még egy kulcs – mondta. Zsebre tette a két kulcsot, és hosszú ideig ült csendesen

gondolkodva. Bill is hallgatott, nem akarta megzavarni gondolatait, de végül mégis megszólalt.

– Visszarakjam ezeket a holmikat? Antony fölrezzent. – Micsoda? Ó, igen. Nem is. Majd én visszarakom. Te csak

világíts. Jó lesz?

Nagyon lassan és gondosan rakta vissza a ruhákat a táskába, minden egyes darabnál elidőzött, úgy látszik, gondolta Bill, mintha arra várna, hogy a ruhadarabok mondani akarnak valamit, és hátha megérti őket. Amikor már az utolsó darab is bent volt, még mindig ott maradt térden állva, és gondolkozott.

– Ez az egész – mondta Bill. Antony bólogatott. – Igen, ez az egész – mondta. – És ez a furcsa. Bizonyos vagy

abban, hogy ez minden? – Mire gondolsz? – Add csak ide egy pillanatra a lámpát. – Elvette és a földre

világított. – Igen, ez az egész. Furcsa. – Felállt, kezében a táska. – Keressünk most valami jó rejtekhelyet ennek, és azután...

Nem vesztegette a szót, elindult egyenesen a fák között, és Bill engedelmesen követte.

Amint megszabadultak a táskától, és eltávolodtak a bozóttól, Antony közlékenyebbé vált. Előhúzta zsebéből a két kulcsot.

– Úgy gondolom, hogy az egyik a dolgozószoba kulcsa, a másik pedig a folyosón levő szekrény kulcsa, így hát azt hiszem, nem ártana, ha bekukkantanánk a szekrénybe.

– Hallod-e, tényleg azt hiszed, hogy ez az? – El se tudom képzelni, hogy mi más lehetne. – De hát miért akarta volna eldobni? – Mert megtette már a kötelességét, akármi is volt az, és Cayley

tudni sem akar most már a folyosóról. A legszívesebben eldobná az egész folyosót, ha lehetne. Én nem hiszem, hogy találunk valami érdekeset a szekrényben, azt sem hiszem, hogy bármiben is befolyásolná most már az ügyet, de mégis meg kell néznünk...

– Még mindig azt hiszed, hogy ott van Mark holtteste? – Nem hiszem. De hol lehet másutt? Vagy én tévedek, és Cayley

mégsem ölte meg Markot. Bill habozott, nem tudta, előállhat-e legújabb elméletével. – Tudom, hogy szerinted én nagy szamár vagyok... – Édes, aranyos Billem. Én magam olyan hatalmas szamár

vagyok, hogy egyenesen gyönyörűség volna az a tudat, hogy te is az vagy.

– Tehát nézd, tegyük fel, hogy Mark megölte Robertet, Cayley meg segített neki, hogy elmenekülhessen, úgy, ahogy először gondoltuk. Tudom, hogy te azután bebizonyítottad, hogy ez lehetetlen, de tegyük fel, hogy így történt, valamilyen előttünk ismeretlen módon és ismeretlen okból. Úgy gondolom, hogy az egész cirkusz körül rengeteg furcsa dolog történt... Úgy, hogy majdnem minden megtörténhetett volna.

– Teljesen igazad van. Szóval? – Szóval, itt vannak ezek a ruhák. Nem bizonyítja ez

valamennyire a menekülést? Mark barna ruhájáról tudott a rendőrség. Hátha Cayley vitt neki egy másik ruhát a folyosóra, amiben elmenekült, ő meg azután ott állt a barna öltönnyel. És azt hitte, hogy a legokosabb lesz, ha elsüllyeszti a tóban.

– Igen – szólt Antony lassan, gondolataiba mélyedve. – Folytasd. Bill lendületbe jött. – Nézd csak, jól összeülik az egész. Úgy gondolom, hogy még a

te első elképzeléseddel is egyezik... Mark véletlenül megölte fivérét, azután jött Cayley, hogy segítsen. Persze, ha Cayley tisztességesen viselkedik, meg kellett volna mondania Marknak, hogy ne féljen semmitől. De Cayley nem viselkedik tisztességesen, a lány miatt el akarja tenni az útból Markot. Tehát itt a nagy lehetőség. Halálra ijeszti Markot és azt mondja neki, hogy nincs más hátra, el kell menekülnie. Természetesen gondoskodik arról, hogy biztonságban elkerüljön, mert ha Markot elfogják, kiderül Cayley csalása és az egész hamis mese.

– Igen. De azt nem találod túlzásnak, hogy még fehérneműt is váltott? Felesleges időpazarlásnak látszik.

Bill elnémult, majd csak annyit mondott: – Ó! – mélységes csalódással.

– Nem is olyan rossz az elméleted, Bill – nyugtatta Antony mosolyogva. – A fehérneműcserét még meg lehetne magyarázni. Más a baj. Miért kellett Marknak egyáltalán átöltözködni, barna ruha helyett kéket venni, vagy más színűt, amikor egyedül Cayley látta őt barna öltönyben?

Bill szemöldökét ráncolva töprengett. – A rendőrség személyleírása szerint Mark barna öltönyt viselt.

– Igen, mert Cayley ezt mondta a rendőrségnek. Tudod-e, hogy még akkor is nyugodtan mondhatta volna Cayley, hogy Mark átöltözött villásreggeli után, ha barna öltönyben villásreggelizett volna és a személyzet ezt megjegyzi. Hiszen ezután csak Cayley látta őt. Tehát, ha Cayley azt mondta volna a felügyelőnek, hogy Mark kék ruhát viselt, kényelmesen elsétálhatott volna a barna ruhájában, semmi értelme sem lett volna, hogy átöltözzék.

– Hiszen pontosan ezt tette – lelkendezett diadalmasan Bill. – Milyen marhák vagyunk!

Antony meglepetten bámult rá, azután a fejét rázta. – De igen, igen! – makacskodott Bill. – Hát persze! Hát nem

érted? Mark átöltözött villásreggeli után, Cayley hazudott, hogy segítsen neki a menekülésben, azt mondta, hogy barna öltönyt viselt, amelyben a személyzet látta Markot. Később megijedt, hogy a rendőrség átkutatja Mark ruháit, és megtalálja a barna öltönyt, így hát elrejtette, most meg bedobta a tóba.

Ragyogva fordult barátjához. Antony hallgatott. Bill tovább akart beszélni, de egyszerűen csendre intették.

– Egy szót se szólj, öregem, éppen elég gondolkoznivalót kaptam most tőled. Ma éjszaka már ne törődjünk az egésszel. Még bekukkantunk abba a szekrénybe, azután lefekszünk.

Bizony a szekrénytől nem lettek okosabbak. Üresen tátongott, csak néhány ócska üveg búsongott a fenekén.

– Hát szóval így állunk – vélte Bill. De Antony még mindig a szekrény előtt térdelt, zseblámpájával a

kezében, és szorgalmasan keresett valamit. – Mit keresel? – kérdezte végül Bill. – Valamit, ami nincs itt – felelt Antony, felállt és leporolta a

nadrágját. És ismét bezárta az ajtót.

18 Találgatások

Három órakor volt a halotti szemle. Utána már Antony nem számíthatott a Vörös Ház vendégszeretetére. Tíz órára készen állott a

poggyásza, hogy átvigyék a György Királyba. Bill egy kissé sokáig reggelizett aznap, és amikor feljött, elámult ezen a korai szorgoskodáson.

– Hova rohansz? – csodálkozott. – Nem rohanok. De ide már nem akarok visszatérni a szemle

után. Csomagolj be te is most, és azután mienk az egész délelőtt. – Rendben. – Kifordult a szobából, de ismét csak visszajött. –

Hallod-e, megmondjuk Cayley-nek, hogy a György Királyban maradunk?

– Vedd tudomásul, Bill, hogy nem maradunk a György Királyban. Legalábbis nem hivatalosan. Te visszamégy Londonba.

– Ó! – De visszamégy. Kérd meg Cayley-t, hogy küldje ki a

poggyászodat Stantonba, hogy ott legyen készenlétben, mert a szemle után te elutazol. Megmondhatod neki, hogy sürgősen találkoznod kell London érsekével. Az, hogy te ennyire rohansz vissza Londonba, mert sürgősen bérmálkozni szeretnél, hihetőbbé teszi, hogy amint eltávozol, én folytatom félbeszakított magányomat a György Királyban.

– És én akkor hol alszom ma éjjel? – Hivatalosan, úgy vélem, talán az érsek palotájában. Nem

hivatalosan, esetleg, az én ágyamban, hacsak nincs egy üres vendégszoba a György Királyban. Mindenesetre elkészítem a bérmaruhádat az én táskámban... mármint a pizsamádat, keféidet meg egyebeket. Akarsz még valamit tudni? Nem? Akkor eredj és csomagolj. Találkozunk fél tizenegykor az elátkozott tölgyfa alatt, vagy az előcsarnokban, vagy bárhol másutt. Én beszélni akarok, beszélni, beszélni, és szükségem van az én Watsonomra.

– Jól van – egyezett bele Bill, és sietett a szobájába. Egy óra múlva, miután már közölték terveiket Cayley-vel,

kiballagtak a parkba. – Szóval? – unszolta Bill, amikor leültek egy megfelelő fa alá. –

Beszélj már! – Rengeteg ragyogó ötletem volt ma reggel a fürdőkádban –

kezdte Antony. – De a legragyogóbb az, hogy mi nagy marhák voltunk, és az egész ügyet rosszul fogtuk meg.

– Mondhatom, ez nagyon biztatóan hangzik. – Persze kissé hátrányos, ha az embernek detektív létére sejtelme

sincs arról, hogyan kell detektíveskedni. Senki nem tudja, hogy az ember detektív, nincs módjában keresztkérdéseket feltenni, és sem lehetősége, sem hatásköre, hogy tisztességesen nyomozhasson. Egyszóval, az ember az egész ügyet teljesen műkedvelő módon, vaktában csinálja.

– Ahhoz képest, hogy műkedvelők vagyunk, igazán nem csináljuk rosszul – ellenkezett Bill.

– Igazad van. Nem vagyunk rossz műkedvelők, de ha hivatásos detektívek lennénk, akkor a másik oldalon kezdtünk volna hozzá. Robert szempontjából vizsgáltuk volna az esetet. Egész idő alatt Mark és Cayley viselt dolgaival foglalkoztunk. Törődjünk most egy kissé Roberttel is.

– Olyan keveset tudunk róla. – Akkor is, nézzük meg, mit tudunk róla. Először is tudjuk azt,

hogy rossz fajta ember lehetett... Olyanféle testvér, akit titkolni igyekeznek mások előtt.

– Igen. – Tudjuk azt is, hogy bejelentette látogatását Marknak, tette ezt

pedig egy elég kellemetlen hangú levélben, amely itt van a zsebemben.

– Így van. – Azután tudunk még egy meglehetősen furcsa dolgot. Mark

elmondta a vendégeknek, hogy ez a fekete bárány megérkezik. Vajon ezt miért tette? Bill gondolataiba mélyedt.

– Talán – kezdte lassan – Mark tudta, hogy úgyis találkozunk vele, és úgy vélte, az a leghelyesebb, ha elmond mindent őszintén.

– De vajon kellett-e tényleg találkoznotok vele? Hiszen valamennyien golfoztatok.

– Találkoznunk kellett volna vele, ha éjszakára a házban marad. – Nagyon helyes. Tehát egy dologra már rájöttünk. Mark tudta

azt, hogy Robert ott marad éjszakára. Illetőleg, mondjuk inkább így... tudta azt: semmi reménye arra, hogy azonnal ki tudja tenni Robert szűrét a házból.

Bill izgatottan nógatta barátját.

– Folytasd! Kezd érdekessé válni. – Még valamit tudott – folytatta Antony. – Tisztában volt azzal,

hogy Robert tüstént bemutatkozik igazi mivoltában, amint találkozik veletek. Nem vezethette elő, mondván, hogy megérkezett a gyarmatokon utazgató fivére, aki esetleg egy kis tájszólással beszél. Azonnal meg kellett, hogy mondja nektek, hogy Robert a tékozló fivér, hiszen úgyis észrevettétek volna.

– Tényleg. Ez így értelmesen hangzik. – Mondd csak, nem találod furcsának, hogy Mark mindezt oly

gyorsan eldöntötte? – Hogy érted ezt? – Reggelinél kapta meg a levelet. Elolvasta, és amint elolvasta,

azonnal beavatott mindnyájatokat a titokba. Ez azt jelenti, hogy körülbelül egy másodperc alatt Mark végiggondolta az egész ügyet, és már döntött is... Két elhatározásra jutott. Átgondolta azt, hogy meg tud-e szabadulni Roberttől, mielőtt ti visszajöttök, és döntött, hogy ez lehetetlen. Foglalkozott annak a lehetőségével is, hogy Robert úgy viselkedjék, mint más rendes, tisztességes ember, és rájött arra, hogy ez nagyon valószínűtlen. Ezt a két dolgot azon nyomban eldöntötte, amint elolvasta a levelet. Gyors munka, nem gondolod?

– De mi lehet a magyarázata? Antony felelet előtt megtöltötte a pipáját, és rágyújtott. – Hogy mi a magyarázata? Ezt most még hagyjuk egy rövid

ideig, és lássuk előbb a két fivért. Ezúttal Mrs. Norburyvel kapcsolatban.

– Mrs. Norbury? – Bill mérhetetlenül csodálkozott. – Ő. Mark azt remélte, feleségül veheti Miss Norburyt. Ha tehát

Robert tényleg a család szégyene volt, akkor Mark két dolgot tehetett vele kapcsolatban. Vagy egészen eltitkolja Norburyék előtt, vagy ha már meg kell hogy mondja, akkor közli velük, mielőtt másoktól megtudnák az igazat. Mark tehát megmondta nekik. De az a furcsa, hogy egy nappal előbb szólt Robertről, mielőtt a levél megérkezett volna. Tegnapelőtt... kedden... Robert megérkezett és megölték. Mark hétfőn beszélt róla Mrs. Norburynek. Ebből mire következtetsz?

– Véletlenség lehetett – vélte Bill hosszas gondolkodás után. – Mark már régen szólni akart Robertről, az udvarlása sikerrel kecsegtetett, és az eljegyzés előtt elhatározta, hogy mindent elmond Mrs. Norburynek. Ez hétfőn történt. Kedden megkapta Robert levelét, és képzelem, milyen boldog lehetett, hogy időben szólt.

– Hát, lehet, hogy így volt, de mindenesetre furcsa véletlen. És van valami, ami még furcsábbá teszi. Csak ma reggel ötlött eszembe a fürdőkádban.

Remek hely a fürdőszoba. Ihletet adó. Tehát a helyzet az, hogy hétfőn délelőtt beszélt Robertről Mrs. Norburynek, amikor Middlestonba kocsizott.

– No és? – No és. – Ne haragudj, Tony! Kissé nehéz a felfogásom ma reggel. – Autóval ment Middlestonba, Bill. Milyen közel mehet

Jallandshez az autó? – Körülbelül hatszáz yardnyira. – Helyes. Tehát Mark, útban Middleston felé, valamilyen okból

megállíttatja a kocsit, lesétál a dombon hatszáz yardnyit Jallandsbe, csak azért, hogy elmondhassa: „Igaz is, Mrs. Norbury! Azt hiszem, még nem említettem önnek, hogy van nekem egy sötét lelkű fivérem, Robertnek hívják,” ezzel ismét felgyalogol a dombra hatszáz yardot, beszáll az autójába, és elhajtat Middleston felé. Lehetett így? Ez a valószínű?

Bill gondterhelten ráncolta a szemöldökét. – Nem értem, hová akarsz kilyukadni. Akár valószínű, akár nem,

tudjuk, hogy Mark valóban ezt tette. – Persze hogy ezt tette. Én csak azt forgatom a fejemben, hogy

nyilván valami igen fontos oka lehetett arra, hogy olyan sürgősen elmondta a dolgot Mrs. Norburynek. És ez az ok szerintem az lehetett, hogy már aznap reggel tudta... tehát hétfőn és nem kedden... hogy Robert érkezik, és ő akarta közölni ezt a hírt Norburyékkel.

– No igen... de... – Ez megmagyarázná a másik részt is... hogyan tudott olyan

hirtelen dönteni reggelinél afelől, hogy mindent elmesél nektek a fivéréről. Nem is volt tehát olyan hirtelen elhatározás. Ő már hétfőn

tudott Mark érkezéséről, és elhatározta azt, hogy meg kell nektek mondani a dolgot.

– Akkor hogyan magyarázod a levelet? – Várj csak, nézzük meg még egyszerű Antony előhúzta

zsebéből a levelet, és kiterítette a füvön kettőjük között. „Mark, a te szerető fivéred eljön holnap, egyenest Ausztráliából,

és meglátogat téged. Azért figyelmeztetlek, hogy csökkentsem meglepetésedet, ha majd meglátsz, de remélem, az örömödet nem. Úgy három órakor, vagy akörül várhatsz.”

– Látod, nincs rajta dátum – mutatta Antony. – Csak éppen azt írja, hogy „holnap”.

– De hiszen Mark kedden kapta meg ezt a levelet. – Valóban akkor kapta? – Szóval, nekünk kedden olvasta fel. – Ó igen, akkor olvasta fel nektek. Bill még egyszer elolvasta a levelet, azután megfordította és

megnézte a hátát. A túlsó fele sem mondott semmit. – Mi van a bélyeggel? – kérdezte. – Sajnos, nincs meg a borítékja. – És te azt hiszed, hogy tényleg hétfőn kapta meg ezt a levelet? – Hajlamos vagyok arra, hogy ezt higgyem, Bill. De azt

mindenképpen úgy vélem... majdnem bizonyosra veszem..., hogy hétfőn már tudott a fivére érkezéséről.

– Vajon előbbre visz ez minket? – Nem. Inkább megnehezíti a dolgot. Egy kissé hátborzongató ez

az egész. Nem értem. – Kis ideig hallgatott, majd hozzátette – vajon előbbre visz-e bennünket a halotti szemle?

– No és a tegnapi éjszaka? Már égek a vágytól, hogy meghalljam, milyen következtetésekre jutottál. Gondolkoztál már felette?

– A múlt éjszaka – mormogta Antony elgondolkozva. – Igen, a múlt éjszakát még meg kell magyarázni.

Bill reménykedve várta, hogy majd megmagyarázza. Például azt, hogy vajon mit keresett Antony a szekrényben.

– Azt hiszem – kezdte lassan Antony – hogy a múlt éjszaka után elejthetjük azt a feltevést, hogy Markot megölték, márminthogy Cayley megölte. Ugyanis elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki ilyen nagy körültekintéssel rejtsen el néhány ruhadarabot akkor, amikor lenne rejtegetni való holttest is a keze ügyében. A holttest mégiscsak fontosabb. Ezek után azt hiszem, hogy Cayley csak a ruhákat akarta elrejteni, és semmi mást.

– De miért nem hagyta a folyosón? – Félt a folyosótól. Miss Norris tudott róla. – Akkor hát elrejthette volna a saját szobájában, vagy Mark

hálószobájában. Marknak igazán lehetett két barna öltönye is, ezt akár te, akár én, vagy bárki más így tudta. És nyilván tényleg volt is neki.

– Lehet. De nem hiszem, hogy ez megnyugtatta Cayley-t. A barna ruha mögött valami titok lappangott, tehát a barna ruhát el kellett rejteni. Elméletben valamennyien nagyon jól tudjuk, hogy a legbiztonságosabb rejtekhely az, ami a leginkább szem előtt van, ami nem is rejtekhely. De a gyakorlatban igen kevés ember meri megkockáztatni, hogy ne rejtse el a rejtegetnivalóját.

Bill igazán csalódottnak látszott. – Akkor most visszajutottunk oda, ahol voltunk – panaszolta. –

Mark megölte a fivérét, Cayley segített neki, hogy elmenekülhessen a folyosón keresztül azért, hogy lehetetlenné tegye, vagy pedig azért, mert nem talált más kiutat. Cayley segített neki azzal is, hogy hazudott a barna öltönyével kapcsolatban.

Antony rámosolygott, igazán nagyon jól szórakozott. – Nincs szerencsénk, Bill – vigasztalta együttérzéssel. – Sajnos,

csak egy gyilkosság történt. Igazán ne haragudj érte. Az én hibám volt, tudom, mert...

– Hallgass már, te szamár! Tudod jól, hogy nem így gondoltam. – Lehet, de rettenetesen csalódottnak látszottál. Bill kis ideig

hallgatott, azután felnevetett és bevallotta. – Olyan pompás izgalom volt tegnap – bocsánatkérően hangzott

a szava – és már-már úgy látszott, hogy üstökön ragadjuk a dolgot, és felfedezzük a legcsodálatosabb tényeket, és most...

– És most?

– Szóval, ez így most sokkal közönségesebb. Antony harsányan nevetett.

– Közönségesl – kiáltotta. – Közönséges! Hogy az isten akárhová tegye! Még hogy közönséges! Hiszen ha legalább csak valami történnék, rendes, közönséges módon, akkor csak jutnánk valamire, de itt minden nevetséges és képtelen.

Bill ismét felderült. – Nevetséges? Hogyhogy? – Minden vonalon. Vegyük például ezeket a nevetséges ruhákat,

amelyeket tegnap este kihalásztunk. Még csak meg tudnánk magyarázni a barna öltönyt, de miért voltak ott fehérneműdarabok is? Valami képtelen módon esetleg megmagyarázzuk a fehérneműk jelenlétét... ha akarod, mondd azt, hogy Mark mindig tiszta fehérneműt váltott, ha olyan valakivel akart beszélni, aki éppen most érkezett Ausztráliából... de ebben az esetben, én édes Watsonom, miért nem vett tiszta gallért is?

– Gallért? – ámult el Bill mérhetetlenül. – Bizony gallért, Watson. – Nem értem. – Hiszen minden olyan közönséges és mindennapi – gúnyolódott

Antony. – Ne haragudj, Tony, nem így gondoltam. Mondd csak el, mi is

van azzal a gallérral? Antony elmerülten nézte a pipájából bodorodó füstfelhőt. – Ez minden, amit mondtam. Gallér nem volt a táskában tegnap

éjjel. Ing, zokni, nyakkendő, minden volt ott, csak éppen gallér nem. Miért?

– Talán bizony ezt kerested a szekrényben? – kérdezte Bill mohón.

– Hát persze. „Gallér miért nincs”, mondtam magamban. Cayley valamilyen okból szükségesnek találta, hogy elrejtse Mark minden holmiját, tehát nemcsak azt az öltönyt, amelyet viselt, vagy amelyről azt hiszik, hogy rajta volt a gyilkosság időpontjában. Mindent elrejtett, csak éppen a gallért nem. Miért? Tévedésből kifelejtette volna? Ezért kerestem a szekrényben. De nem volt ott. Készakarva nem tette a többi közé? Ha igen, miért nem?... És akkor hol lehet?

Természetesen azt mondogattam mindjárt magamban: „hol is láttam mostanában egy gallért? Csak egyetlen gallért, teljesen egyedül?” És akkor eszembe jutott... mi jutott eszembe, Bill?

Bill gondterhelten ráncolta szemöldökét, és búsan rázta a fejét. – Engem ne kérdezz, Tony! Én nem tudom... Becsületszavamra!

– Nagyot ugrott. – Csak nem a dolgozószoba melletti öltözőszoba fehérneműs kosarában?

– De bizony ott! – De vajon ez az? – Az, ami hiányzik a ruhák közül? Azt nem tudom. De hol

lehetne másutt? Ha mégis így lenne, miért adta a gallért mosásba a rendes módon, és miért rejtette el a többit mérhetetlenül nagy cirkusszal? Miért, miért, miért?

Bill majd szétharapta a pipáját, de mégsem tudott válaszolni erre a kérdésre.

– Mindegy – mondta Antony, és idegesen felugrott – egy dolog bizonyos. Mark már hétfőn tudta, hogy az ő kedves Robert bátyja megérkezik.

19 A halotti szemle

A vizsgálóbíró először néhány szokványos megjegyzést tett, mondván, hogy milyen szörnyű ez a tragédia, amelyet most kivizsgálnak, azután beszámolt az ügyről az esküdteknek. Tanúkat idéztek be, hogy megállapítsák a halott személyazonosságát, aki Robert Ablett, a Vörös Ház tulajdonosának, Mark Ablettnek a fivére. Úgy tűnik, hogy az elhunyt mihaszna alak volt, aki életének nagy részét Ausztráliában töltötte. Levélben jelentette be fivérének azt a szándékát, hogy meglátogatja azon a bizonyos délutánon, ezt a levelet nevezhetnénk fenyegetőnek is. Vannak tanúk arra, hogy megérkezett, hogy bevezették a tragédia színhelyére – a Vörös Ház egyik szobájába, amelyet általában dolgozószobának neveznek – és arra is, hogy Mark Ablett belépett ugyanabba a szobába. Az esküdtek majd véleményt alkotnak arról, hogy ott mi történhetett. De akármi is

történt, az szinte pillanatok alatt esett meg. Mark Ablett belépését követő két percen belül hallották a lövést, mint ahogy a tanúvallomások ezt majd igazolják. Körülbelül öt perccel később erőszakkal behatoltak a szobába, ekkor megtalálták Robert Ablett holttestét, amint ott feküdt a padlón. Ami Mark Ablettet illeti, senki nem látta őt attól a perctől kezdve, hogy belépett a szobába. De behívtak olyan tanúkat, akik igazolják, hogy volt nála annyi pénz a gyilkosság időpontjában, hogy az ország bármely részébe elutazhatott, azonkívül láttak a stantoni vasútállomás peronján egy férfit, aki megfelelt az ő személyleírásának, és nyilvánvalóan a három óra ötvenöt perckor Londonba induló vonatra várt. Mint ahogy az esküdtek nyilván tudják, az ilyen tanúvallomások nem mindig megbízhatóak. Eltűnt egyénekkel kapcsolatban szoktak olyan csodák történni, hogy tucatnyi különböző helyen látják őket ugyanabban az időben. Mindenesetre az bizonyos, hogy Mark Ablett eltűnt.

– Értelmes embernek látszik – suttogta Antony Billnek. – Nem fecseg feleslegesen.

Antony nem sok újdonságot várt a tanúktól. Az eset történetét már minden részletében nagyon jól ismerte, de arra kíváncsi volt, vajon van-e valami új elmélete Birch felügyelőnek. Ha van, ez kiviláglik hamarosan a vizsgálóbíró kérdéseiből, hiszen a vizsgálóbírót nyilván előkészítette a rendőrség arra, hogy igyekezzék a tanúktól a fontos tényekre vonatkozólag adatokat megtudni. Bill volt az első, akit tűz alá vettek.

– Tehát arról a bizonyos levélről szeretnénk tudni valamit, Mr. Beverley – kérdezték, tőle, amikor megtette tanúvallomását. – Látta ön a levelet?

– Magát az írást nem láttam. Csak a levél hátát. Mark mutatta fel, amikor a fivéréről beszélt nekünk.

– Tehát akkor azt sem tudja, hogy mi a tartalma? Bill megszeppent. Ma reggel is olvasta a levelet.

Pontosan tudta, hogy mi volt a tartalma. De nem lenne célszerű ezt be is vallani. És amikor már-már hajlandó lett volna hamisan esküdni, hirtelen eszébe jutott: Antony hallotta, amikor Cayley elmondta a levél tartalmát a felügyelőnek.

– Később tudtam meg. Elmondták a tartalmát. De a reggeliző asztalnál Mark nem olvasta fel.

– De arról mindamellett értesült, hogy kellemetlen lehetett a levél?

– Ó, hogyne! – Mondhatnánk azt is, hogy Markot megijesztette? – Azt nem. Inkább keserű volt... rezignált. Olyan, mintha azt

mondaná: „Ó istenem, hát már megint itt tartunk!” Valahol a teremben kis kuncogás hallatszott. A vizsgálóbíró is

elmosolyodott, de igyekezett leplezni, mintha mi sem történt volna. – Köszönöm, Mr. Beverley. És Bill sietve visszavonult Antony mellé. A következő tanút

szólították, Andrew Amost. Antony érdeklődéssel várta, vajon ki is lehet az.

– Ott lakik a parkban lévő portáslakásban – suttogta Bill. Amos csak annyit tudott, hogy egy idegen haladt el a lakása

mellett kevéssel délután három óra előtt, és ő beszélt is vele. Megnézte a holttestet, és felismerte, hogy azonos az illetővel.

– Mit mondott? – „Jól megyek a Vörös Ház felé?” vagy valami ehhez hasonlót

mondhatott. – Ön mit felelt? – Azt mondtam: „Ez a Vörös Ház. Kit keres?” Elég rossz külsejű

volt az illető, és el nem tudtam képzelni, hogy mi dolga lehet a házban.

– És azután? – Azután azt mondta, uram, „Mr. Mark Ablett otthon van?” így

ez nem hangzik különösen, uram, de nekem nem tetszett az a mód, ahogyan az illető beszélt, így hát elé álltam, és megkérdeztem: „Mit akar maga, mi?” Ő meg elégedetten kuncogott és azt mondta: „Az én drága fivéremet, Markot akarom meglátogatni.” Szóval, akkor jobban megnéztem és úgy találtam, hogy tényleg a fivére lehet, és azt mondtam: „Ha a kocsiúton megy, uram, akkor egyenesen a házhoz ér. Azt persze nem tudom, hogy Mr. Ablett otthon van-e.” Ismét nagyon csúnyán nevetett és azt mondta: „Jó kis háza van itt Mr. Mark Ablettnek. Teméntelen a pénze, mi?” Akkor ismét jól megnéztem,

uram, mert úriemberek nem szoktak így beszélni, és ha mégis Mr. Ablett fivére... de mielőtt még elhatározhattam volna, hogy mit tegyek, nevetett és továbbment. Ez minden, amit tudok, uram.

Andrew Amos lelépett az emelvényről, és a szoba vége felé indult. Antony addig le sem vette róla a szemét, amíg meg nem győződött arról, hogy Amos ott marad a szemle végéig.

– Ki az, akivel Amos beszél? – suttogta Billnek. – Parsons. Az egyik kertész. Ő a stantoni út felé vezető részen

lakik, az egyik külső portáslakásban. Az egész személyzet itt van ma. Olyan nekik egy ilyen halotti szemle, mintha ünnep lenne.

Kíváncsi vagyok, vajon ő is tanúskodik-e – gondolta Antony. Parsons volt a következő tanú Amos után. Ott dolgozott a ház

előtt, a pázsiton, és látta, amikor Robert Ablett megérkezett. Nem hallotta a lövést, kissé nagyothall. Azután látott egy úriembert jönni, körülbelül öt perccel Mr. Robert után.

– Látja ön az illetőt most itt a teremben? – kérdezte a vizsgálóbíró.

Parsons lassan körültekintett. Találkozott szeme Antonyéval, Antony mosolygott.

– Ő az – Parsons rámutatott. Mindenki Antonyra bámult. – Tehát ez körülbelül öt perccel később volt? – Körülbelül annyi lehetett, uram. – Jött-e ki valaki a házból, mielőtt ez az úriember megérkezett? – Nem jött, uram. Illetőleg, én nem láttam. Audrey Stevens

következett. Fegyelmezetten, de izgalomtól lángoló arccal állt az emelvényen. Tanúvallomásában ugyanazt ismételte, mint amit a felügyelőnek már elmondott. A kérdésekre sem derült ki semmi újdonság.

Ezután jött Elsie. Amikor elmondta, hogy mit hallott az ajtón keresztül, az újságírók lázasan jegyeztek, zárójelben odafirkantva: „Szenzáció!”... a délután folyamán először.

– Mennyi idő múlhatott el a beszélgetés és a lövés között? – kérdezte a vizsgálóbíró.

– Majdnem mindjárt hallottam a lövést, uram. – Eltelhetett egy perc? – Nem tudnám megmondani, uram. Nagyon gyorsan ment.

– Még az előcsarnokban volt? – Ó, nem uram. Éppen Mrs. Stevens szobája elé értem, ő a

házvezetőnő. – Arra nem gondolt, hogy visszamegy az előcsarnokba, hogy

megnézze, mi történt? – Ó, dehogy, uram. Inkább bementem Mrs. Stevenshez, és ő azt

mondta: „Ó, mi lehetett ez?” Ijedten mondta. Én meg azt mondtam: „Ez a házban volt, Mrs. Stevens, itt volt.” Úgy hallatszott, mintha valami felrobbant volna.

– Köszönöm – szólt a vizsgálóbíró. Kis izgalom hullámzott végig a termen, amikor Cayley lépett be

a tanúk padjába. Ezúttal nem szenzáció volt, inkább izgalom és rokonszenvvel vegyes kíváncsiság érzett a levegőben. Most már a dráma közepébe jutottak.

Cayley gondosan, szenvedélymentesen fogalmazta meg vallomását – egyforma lassú megfontoltsággal a hazugságokat és az igazságot. Antony feszülten figyelt, azt kutatta, mi az a furcsa vonzóerő, ami Cayley-ből árad. Hiszen Antony maga is osztozott az általános rokonszenvben, nem tehetett róla, pedig tudta, hogy Cayley hazudik és megint csak hazudik. Biztos volt benne, azt is tudta, hogy nem Mark, hanem a saját érdekében hazudik.

– Volt Marknak valaha is revolvere? – kérdezte a vizsgálóbíró. – Tudomásom szerint nem volt. Valószínűnek tartom, hogy

tudtam volna róla, ha lett volna revolvere. – Ön egész délelőtt egyedül volt vele. Beszélgetett önnel Robert

küszöbön álló látogatásáról? – Nem sokat voltunk együtt délelőtt. Én előbb a szobámban

dolgoztam, azután meg kint. Együtt villásreggeliztünk, akkor beszélt róla egy keveset.

– Milyen hangulatban? – Hát... – habozott mielőtt folytatta. – Nem tudok jobb szót

találni, „zsémbeskedett.” Ilyeneket mondott: „Mit gondolsz, mit akarhat?”, vagy „Miért nem maradt ott, ahol volt?”, vagy „Nem tetszik nekem a levelének a hangja. Mit gondolsz, kellemetlenkedni akar?” Nagyjából így beszélt.

– Arról nem szólt, vajon meglepte-e őt az, hogy a fivére Angliában van?

– Azt hiszem, mindig félt attól, hogy egy szép napon majd előbukkan.

– Igen... Ön nem hallott beszélgetést a fivérek között, amikor azok a dolgozószobában tartózkodtak?

– Nem. Alighogy Mark belépett, én átmentem a könyvtárba, és egész idő alatt ott tartózkodtam.

– A könyvtár ajtaja nyitva állott? – Ó, igen. – Látta ön, vagy hallotta a legutolsó tanút? – Nem. – Ha valaki kijött volna a dolgozószobából, mialatt ön a

könyvtárban tartózkodott, ön meghallotta volna? – Azt hiszem. Hacsak szándékosan nem jött volna ki nagyon

óvatosan. – Értem... Ön Markot hirtelen természetű embernek tartja? Cayley alaposan meggondolta, mielőtt válaszolt. – Hirtelen természetűnek, igen – állapította meg. – De nem

erőszakosnak. – Elég izmos ember volt? Tevékeny és gyors? – Tevékeny volt és gyors, az igen. De nem volt különösebben

erős. – Értem... Még egy kérdés, kérem. Szokása volt-e Marknak,

hogy nagyobb pénzösszeget hordott magánál? – Igen. Mindig volt nála egy százfontos bankjegy, meg tíz-húsz

font ezenkívül. – Köszönöm, Mr. Cayley. Cayley nehézkesen visszament a helyére. – Vigye el az ördög – mondta magában Antony – vajon miért

kedvelem ezt a fickót? – Antony Gillingham! Ismét érezte a terem lázas érdeklődését. Vajon ki lehet ez az

idegen, aki ilyen titokzatos módon belekeveredett ebbe a bűnügybe?! Antony rámosolygott Billre, majd felment az emelvényre, hogy

megtegye tanúvallomását.

Elmondta, hogyan érkezett meg Woodhambe, a György Királyba. Ott hallotta, hogy a Vörös Ház a közelben van. Átsétált, mert meg akarta látogatni Beverley barátját, és éppen a tragédia után érkezett. Utólag visszagondolva, nyugodtan állítja, hogy hallotta a lövést is, de akkor fel sem tűnt neki. Woodham felől jött a házba, és természetesen nem találkozott Robert Ablett-tel, aki néhány perccel őelőtte érkezett. Tanúvallomásának ez a része megegyezett Cayley-ével.

– Ön tehát együtt ért az erkélyajtókhoz a legutolsó tanúval, és úgy találták, hogy azok zárva vannak?

– Igen, így volt. – Benyomták az ablakokat, és a holttesthez léptek. Ön

természetesen nem tudta, hogy ki a halott? – Nem tudtam. – Mondott valamit Mr. Cayley? – Megfordította a holttestet, az arcát akarta látni, és amikor

megnézte, így szólt: „Hála istennek.” A riporterek ismét lázasan firkálták: „Szenzáció!” – Tudta ön, hogy miért mondja ezt? – Én megkérdeztem tőle, hogy ki a halott, és ő megmondta, hogy

Robert Ablett. Azután megmagyarázta nekem, először attól tartott, hogy Markot találja itt, azt az unokatestvérét, akivel együtt lakik.

– Értem. Mr. Cayley izgatottnak látszott? – Eleinte nagyon. De amikor látta, hogy nem Mark halt meg,

akkor már kevésbé. A terem mélyében, valahol a tömegben, egy ideges úriember

hirtelen felvihogott. A vizsgálóbíró feltette szemüvegét, és szigorúan tekintett a zavaró hang irányába. Az ideges úriember úgy találta, hogy legfőbb ideje annak, hogy megigazítsa a cipőzsinórját. A vizsgálóbíró ismét letette szemüvegét, és folytatta.

– Kijött-e valaki a házból azalatt, amíg ön felment a kocsiúton? – Senki. – Köszönöm, Mr. Gillingham. Birch felügyelő következett. A felügyelő tisztában volt azzal,

hogy ez az ő napja, hogy rajta a világ szeme. Elővette a ház

tervrajzát, és elmagyarázta, hogyan következnek a különböző szobák. A tervrajzot azután átadta az esküdteknek.

Birch felügyelő közölte a világgal, hogy a kérdéses délután pontosan négy óra negyvenkettő perckor érkezett a Vörös Házba. Mr. Matthew Cayley fogadta őt, aki rövid vallomást tett, ezt követően megvizsgálta a bűntény színhelyét. Az erkélyajtókat erőszakkal nyitották ki kívülről. Az előcsarnokba vezető ajtó zárva volt. Gondosan átkutatta a szobát, de kulcsnak nyomát sem találta. A dolgozószoba melletti hálószobában az egyik ablakot nyitva találta. Nyomokat nem talált az ablakon, de tapasztalatból tudja, hogy ilyen alacsony ablakon könnyű kiugrani anélkül, hogy cipőjével érintené az illető. Alig néhány yardnyira az ablaktól sűrű bokros rész, bozót fekszik. Az ablak alatt sem talált lábnyomokat, de miután nagy a szárazság, a talaj kemény. Viszont a bokrok között talált a földön olyan gallyakat, amelyek frissen törtek le, és még más nyoma is akadt annak, hogy valaki keresztültört ott. Mindenkit kikérdezett, aki a birtokon tartózkodik, de az utóbbi időben senki sem járt a bozótban. Ha valaki átvág a bokrok között, akkor így megkerülheti a házat, és elérhet a parknak a Stanton felé eső végére anélkül, hogy bárki is megláthatná.

Kutatott az elhunyt után is. Az elhunyt körülbelül tizenöt évvel ezelőtt, bizonyos pénzügyi kellemetlenségek miatt elutazott Ausztráliába. Az elhunytról nem sok jót beszélnek abban a faluban, ahol ő meg a fivére születtek. Az elhunyt és a fivére soha nem voltak jó viszonyban. Nagy keserűséget okozott az elhunytnak, hogy Mark Ablett pénzhez jutott. Ez röviddel azután történt, hogy az elhunyt Ausztráliába ment.

Kérdezősködött a stantoni állomáson is. Stantonban aznap vásárt tartottak, és a szokásosnál sokkal többen érkeztek a városkába. Senkinek sem tűnt fel különösebben Robert Ablett érkezése; aznap délután igen sokan jöttek a kettő tízes vonattal, azzal, amellyel Robert megérkezhetett Londonból. Egy tanú mégis akadt, aki azt állítja, hogy észrevett egy embert az állomáson aznap délután három óra ötvenhárom perckor, ez az ember felszállt a három óra ötvenöt perckor Londonba induló vonatra.

A Vörös Ház parkjában van egy tavacska. Ő ezt kikotortatta, de a kutatás eredménytelen maradt...

Antony alig figyelt, egész idő alatt erősen gondolkozott. Ezután orvosi véleményt hallgattak meg, de ebből sem tudtak

meg semmi érdekeset. Antony úgy érezte, hogy egészen közel jár az igazsághoz, hogy

bármely pillanatban adódhat olyasmi, amiből megkaphatja az utolsó hiányzó láncszemet.

Birch felügyelő a kitaposott úton jár. Ez az eset pedig nem mindennapi. Volt valami rejtélyes körülötte.

Most John Borden tanúskodott. Egy barátját kísérte ki kedden délután a három óra ötvenötös vonathoz. A felső peronon észrevett egy férfit, aki feltűrte köpenyének a gallérját, és állat kendőbe rejtette. Csodálkozott is, hogy ilyen forró napon miért teszi ezt. Úgy látszott, hogy az illető szeretné elkerülni a feltűnést. Amint befutott a vonat, sürgősen felugrott egy kocsiba. És így tovább.

Minden gyilkossági ügyben akad egy-egy John Borden – mondta magában Antony.

– Látta ön azelőtt is Mark Ablettet? – Egyszer vagy kétszer, uram. – Ő lehetett az illető? – Nem tudtam jól megnézni, uram, hiszen már mondtam, hogy

feltűrte a gallérját, meg ott volt a kendő a nyaka körül, meg egyebek. De amint meghallottam a szomorú esetet, meg hogy Mr. Ablett eltűnt, azon nyomban mondtam is a feleségemnek, Mrs. Bordennek: „Kíváncsi vagyok, vajon Mr. Ablettet láttam-e az állomáson?” így hát megbeszéltük odahaza, és elhatároztuk, hogy el kell jönnöm és elmondani mindent Birch felügyelőnek. Pontosan olyan magas volt az illető, mint Mr. Ablett, uram.

Antony ismét gondolataiba merült... A vizsgálóbíró összegezte a tényeket. Az esküdtek most

hallották az összes tanúvallomásokat, mondotta, döntsék el, mi történhetett a bezárt szobában a két fivér között. Hogyan halt meg az elhunyt? Az orvosi véleményt nyilván elfogadják, hogy Robert Ablett golyót kapott a fejébe, ez okozta a halálát. De ki lőtte ki ezt a golyót? Ha Robert Ablett maga sütötte el a fegyvert, kétségtelenül azt

a verdiktet hozzák majd, hogy öngyilkosság történt; de ebben az esetben hol van a revolver, amelyből a gyilkos lövést leadták, és mi történt Mark Ablett-tel? Amennyiben nem tartják valószínűnek az öngyilkosság tényét, akkor mi lehetett más? Véletlen baleset, erős felindulásban elkövetett emberölés vagy gyilkosság? Van-e lehetőség arra, hogy az elhunytat véletlenül ölték meg? Lehetséges, de akkor miért szökött volna meg Mark Ablett? Majdnem bizonyosnak látszik ugyanis, hogy Mark Ablett elszökött a gyilkosság színhelyéről. Unokaöccse látta, amikor belépett a szobába, Elsie Wood szobalány hallotta, amikor veszekedett bent a szobában fivérével, a szoba ajtaját belülről bezárták, és a jelek arra mutatnak, hogy a nyitott ablak előtti bokrok között valaki keresztültörtetett a közelmúltban. Ki más lehetett ez, ha nem Mark? Megfontolás tárgyává kell tenni azt, vajon elmenekült volna-e, ha ártatlannak érzi magát fivére halálában. Persze az is előfordul néha, hogy ártatlan emberek elvesztik a fejüket. Az is lehetséges, hogyha később bebizonyosodik, hogy Mark Ablett lőtte le fivérét, egyúttal az is bizonyítást nyer, hogy ezt indokoltan tette, és akkor, amikor elmenekült fivére holtteste mellől, valójában nem volt oka félnie a törvény kezétől. Ezzel kapcsolatban talán nem szükséges emlékeztetnie az esküdteket, hogy ők nem a legfelsőbb bíróságot képviselik, és ha Mark Ablettet bűnösnek találják gyilkosság bűntettében, ez semmiféle vonatkozásban nem befolyásolja a további bírósági eljárást, ha majd letartóztatják... Az esküdtek tehát fontolják meg döntésüket.

Az esküdtek megfontolták. Úgy döntöttek, hogy az elhunyt lőtt seb következtében halt meg, és hogy a fegyvert, fivére, Mark Ablett sütötte el.

Bill a mellette ülő Antonyhoz fordult. De Antony már nem volt ott. Bill látta, hogy a terem túlsó oldalán Andrew Amos és Parsons kifelé indulnak, és Antony ott megy kettőjük között.

20 Mr. Beverley, a tapintatos

Stantonban, az Arany Bárány fogadóban tartották meg a halotti szemlét. Úgy volt, hogy Robert Ablettet másnap temetik el Stantonban. Bill a fogadó előtt ácsorgott, barátjára várva, el nem tudta képzelni, merre mehetett. Azután eszébe ötlött, hogy Cayley éppen erre jön majd ki a kocsijához, és hogy nem lenne kellemes vele egy búcsúbeszélgetés. Inkább átballagott az udvaron a kocsma háta mögé, cigarettára gyújtott, és megállt egy szakadt, viharvert plakát előtt, amely az istálló falán foszladozott. NAGY SZÍNHÁZI ELŐADÁS-t hirdetett, amely „pénteken, decemb” lesz megtartva. Bill mosolygott, amíg nézte, ugyanis Joe, a fecsegő postás szerepét egy bizonyos „William B. Beverl” játszotta. A plakát maradványa legalábbis erről tanúskodott. Igaz ugyan, hogy kevésbé volt bőbeszédű, mint azt a szerző szerette volna, mert, sajnos, elfelejtette a szerepét, de azért nagyon jó mulatság volt. Azután hirtelen elkomorodott, mert eszébe jutott, hogy soha többé nem lesz jó mulatság a Vörös Házban.

– Sajnálom, hogy megvárakoztattalak – szólalt meg mögötte Antony hangja. – Az én kedves régi barátaim, Amos és Parsons ragaszkodtak ahhoz, hogy megkínáljanak egy pohár itókával.

Karon fogta Billt, és boldogan rámosolygott. – Miért voltak ezek olyan fontosak? – Bill egy kissé neheztelt. –

Már el nem tudtam képzelni, hol az ördögbe bujkálsz. Antony nem felelt. A plakátra meredt.

– Ez mikor volt? – kérdezte. – Micsoda? Antony a plakátra mutatott. – Ó, ez? Múlt karácsonykor. Egész jó mulatság volt. Antony jókedvűen nevetett. – Jól játszottál? – Pocsékul. Én nem is állítom, hogy színész lennék. – Mark jó volt? – Hát hogyne. Ő imádja az ilyent. – Henry Stutters tiszteletes... Mr. Matthew Cay – olvasta

Antony. – Ez a mi Cayley barátunk? – Persze hogy ő. – Milyen volt?

– Sokkal jobb, mint ahogy vártam. Nem lelkesedett a dologért, de játszania kellett, mert Mark úgy akarta.

Antony tovább vizsgálta a plakátot. – Úgy veszem észre, hogy Miss Norris nem játszott. – No de édes Tonykám, hiszen ő hivatásos színésznő. Hát persze

hogy nem játszott. Antony ismét nevetett. – Képzelem, milyen sikert arattatok. – Tudod, ez igazán hallatlanul fontos. Az egyetlen dolog, amire

most szükségem van. Bill már ismét csupa láng volt. – Hallod-e, lehetséges, hogy mindent kitaláltál? Antony

bólintott. – Legalábbis nagyon közel járok hozzá, Bill. Most csak egy

dolgot szeretnék. Ez pedig az, hogy eredj vissza Stantonba. Nem vagyunk még nagyon messze, nem tart olyan sokáig. Nem haragszol?

– Aranyos Holmesom, rendelkezésedre állok. Antony rámosolygott, és kis ideig némán gondolataiba mélyedt.

– Van-e Stantonban még egy kocsma... lehetőleg közel az állomáshoz?

– Hogyne volna. A Fehér Ló... Ott van éppen a sarkon, ahogy az út az állomás felé fordul... Erre gondoltál?

– Ez lesz az. Feltételezem, hogy esetleg meg tudsz birkózni egy pohár itallal, vagy talán nem?

– Esetleg igen! – vigyorgott Bill. – Helyes. Akkor igyál meg egy pohárral a Fehér Lóban. Lehet

kettővel is, közben beszélgess a fogadóssal vagy a fogadósnéval, vagy valakivel, aki kiszolgál. Szeretném, ha kiderítenéd, megszállt-e ott valaki hétfőn éjjel.

– Robert? – izgult Bill. – Én nem mondtam, hogy Robert – mosolygott Antony – én csak

azt szeretném, ha kiderítenéd: volt-e olyan vendégük, aki ott aludt hétfőn éjjel. Egy idegen. Ha igen, akkor tudj meg róla mindent, amit lehet, anélkül, hogy a fogadós észrevegye, hogy te nagyon érdeklődsz...

– Csak bízd rám – vágott közbe Bill. – Pontosan tudom, hogy mit akarsz.

– Ne abból indulj ki, hogy Robert volt... vagy akárki más. Beszéljenek ők az illetőről, írják le neked. Ne akard befolyásolni őket, esetleg öntudatlanul is azzal, hogy például kérdezed: alacsony volt-e vagy magas, sem semmi mással. Csak beszéljenek ők. Ha a fogadóssal beszélsz, akkor fizess egy vagy két pohár italt neki.

– Rendben van – egyezett bele Bill. – Utána hol találkozom veled?

– Valószínűleg a György Királyban. Ha te érsz oda hamarabb, megrendelheted nyolc órára az ebédet. Ha előbb nem, nyolc órakor mindenképpen találkozunk.

– Helyes. – Bill intett Antonynak, és visszabaktatott ismét Stanton felé.

Antony utánanézett, kissé mosolygott is a lelkesedésén. Azután lassan körülpillantott, mintha valamit keresne. Hamarosan megtalálta, amit akart. Vagy húszyardnyira, egy bal oldalt felfele vezető keskeny úton volt egy kapu. Felsétált a kapuhoz, közben megtöltötte a pipáját. Antony rágyújtott, leült a kapu küszöbére, és fejét a kezébe hajtotta.

– No most – mondta magának. – Kezdjük el a kezdet kezdeténél. Majdnem nyolc óra volt, amikor William Beverley, a világhírű

kopó, fáradtan és porosán befutott a György Királyba. Antony már várta. Ott állt tisztán, hűvösen, jól fésülten a kocsma ajtaja előtt.

– Kész az ebéd? – ez volt Bill első szava. – Kész van. – Akkor gyorsan megmosakszom. Atyaúristen, milyen fáradt

vagyok! – Jaj, igazán nem kellett volna ilyen sokat fárasztani téged –

szólt Antony bűnbánóan. – Nincsen semmi baj. Mindjárt itt leszek. – Már félúton fent volt

a lépcsőn, amikor visszafordult és megkérdezte – a te szobádban vagyok?

– Ott. Tudod, merre van? – Tudom. Szeleteld fel addig a húst, jó? És rendelj rengeteg sört.

– Eltűnt a lépcsőfordulónál. Antony lassan besétált az étterembe. Amikor Bill elverte legkínzóbb éhségét, már arra is képes volt,

hogy egy-egy falat között beszámoljon élményeiről. A Fehér Ló

fogadósa undok pasas, igazán undok... Bill eleinte képtelen volt egy szót is kihúzni belőle. De Bill tapintatos volt, egek ura, de milyen tapintatos!

– Egyre a halotti szemléről beszélt, hogy az milyen furcsa ügy, és így tovább, meg hogy egyszer a felesége családjában is volt egy halotti szemle, erre szemmel láthatólag nagyon büszke, én meg folyton közbeszóltam: „Gondolom, hogy sok dolga van mostanában?” Erre ő csak annyit mondott: „közepes”, aztán csak mondta tovább a történetet Susan-ról... őmiatta volt ugyanis a halotti szemle... a fogadós úgy beszélt felőle, mintha valami betegség lenne. .. akkor én ismét nekiszaladtam és azt mondtam: „Gyengén megy az üzlet mostanában?” Erre ő megint csak azt mondta, „közepesen”, mire úgy találtam, legfőbb ideje, hogy megkínáljam még egy pohár itallal, és még akkor sem jutottam egy tapodtat sem előre. De végül mégiscsak sikerült. Megkérdeztem tőle, vajon ismeri-e John Bordent... tudod, azt az embert, aki állítólag látta Markot az állomáson. Nahát, a fogadós tudott mindent Bordenről, és amikor már Borden feleségének a családjáról is elmesélt mindent, még azt is, hogy egyik családtagja hogyan égett halálra... csak teutánad a sörrel, köszönöm. .. tehát akkor én azt mondtam hanyagul, hogy nyilván nagyon nehéz visszaemlékezni olyan valakire, akit az ember csak egyszer látott, nehéz később a személyazonosságot megállapítani, akkor a fogadós egyetértett velem, és azt mondta, hogy „ez közepesen nehéz” és azután...

– Szeretnék hármat találgatni – szakította félbe Antony. – Te erre megkérdezted, vajon ő emlékszik-e mindenkire, aki bejön a kocsmába?

– Ez az! Pompás ötlet, nem gondolod? – Ragyogó. És mi volt az eredmény? – Az eredmény: egy asszony! – Egy asszony? – Antony felélénkült. – Egy asszony, bizony – ismételte Bill nyomatékosan. – Én

persze azt hittem, hogy Robert lesz... Te is azt vártad, igaz-e?... De nem ő volt. Egy asszony volt. Nagyon későn érkezett hétfőn éjszaka, az autóját maga vezette, és korán reggel továbbment.

– Elmondta a fogadós, hogy milyen volt?

– Igen. Közepes volt. Középtermetű, középkorú, közepesen csinos, és így tovább. Nem sokra megyünk vele, igaz-e? De mégis... Egy asszony volt. Megzavarhatja ez a te elméletedet?

Antony a fejét rázta. – Nem, Bill, egyáltalán nem. – Tudtad az egész idő alatt? Vagy legalábbis sejtetted? – Várj holnapig. Holnap mindent elmondok. – Holnap! – Bill mélységesen csalódott volt. – Nohát, egy dolgot elmondok ma este, ha megígéred, hogy

többet nem kérdezel. De lehet, hogy már úgyis tudod. – Mi az? – Hát csak annyi, hogy Mark Ablett nem ölte meg a fivérét. – Szóval Cayley tette? – Ez más kérdés, Bill. De a felelet mindenesetre az, hogy Cayley

sem tette. – Hát akkor ki a manó... – Igyál még egy kis sört – ajánlotta Antony mosolyogva. És Bill

kénytelen volt megelégedni ennyivel. Korán lefeküdtek aznap este, mind a ketten nagyon fáradtak

voltak. Bill hangosan és kihívóan aludt, de Antony ébren hevert és töprengett. Vajon mi történik most a Vörös Házban? Talán megtudja reggel. Lehet, hogy levelet kap. Ismét végiggondolta az egész ügyet elejétől fogva – vajon van-e hibalehetőség? Mit tesz majd a rendőrség? Kinyomozzák-e valaha is? El kellett volna mondani a dolgot a rendőrségnek? Ugyan. Találják ki maguk, ez a foglalkozásuk. Ezúttal bizonyos, hogy nem tévedett. Semmi értelme, hogy most töprengjen, reggel majd megtud pontosan mindent.

És reggel egy levél érkezett.

21 Cayley vallomása „Kedves Mr. Gillingham, arról értesültem az ön leveléből, hogy rájött bizonyos dolgokra, és úgy

érzi, kötelessége közölni ezeket a rendőrséggel. Arról is meg van győződve, hogy ebben az esetben engem gyilkosság vádja miatt feltétlenül

letartóztatnak. Nem értem, hogy ilyen körülmények között miért közölte velem részletesen a szándékát, csak arra gondolhatok, hogy talán némi rokonszenvet érez irántam. De akár együtt érez velem, akár nem, nyilván mindenképpen tudni szeretné – és én akarom is, hogy tudja – hogyan halt meg Ablett, és mik voltak azok az okok, amelyek szükségessé tették a halálát. Ha el kell mondani a rendőrségnek, jobban szeretném, ha megtudnák az egész történetet. A rendőrség, sőt esetleg ön is, nyilván gyilkosságnak tartják majd az esetet, de akkor én már nem leszek. Mondjanak, amit akarnak.

Vissza kell hogy vigyem önt tizenöt évvel ezelőttre. Szép nyári nap volt. Én tizenhárom éves voltam, Mark pedig huszonöt. Egész élete színlelés volt. Most éppen azt játszotta, hogy ő emberbarát. Ott ült a mi kis szalonunkban, kesztyűjével a bal kezét csapkodta. Édesanyám, a jó lélek azt gondolta, hogy micsoda finom fiatalember ő. Philip meg én ott álltunk előtte, gyorsan megmosdatva, gallérba szorítva. Könyökünkkel böködtük egymást, rugdaltuk egymás lábát, és szívünkben átkoztuk Markot, mert nem mehettünk játszani. Az a jóságos Mark unokatestvérünk elhatározta, hogy egyikünket örökbe fogad. Isten tudja, miért engem választott. Talán azért, mert Philip tizenegy éves volt, két évvel tovább kellett volna várni, amíg felnő.

Szóval, Mark neveltetett engem. Előkelő középiskolába jártam, bentlakó voltam, utána Cambridge-be küldött. A titkára lettem. Igazság szerint sokkal több voltam, mint a titkára – az ön Beverley barátja már nyilván elmondta –, jószágigazgató voltam, pénzügyi tanácsadó, futár és – ami a legfontosabb – közönség. Mark nem tudott egyedül meglenni. Szüksége volt állandóan valakire, aki hallgatja őt. Azt hiszem, szíve mélyén azt remélte, hogy talán majd megírom az élettörténetét. Egyszer azt mondta nekem, hogy én leszek az ő irodalmi végrendeletének a végrehajtója – a szegény ördög. Lehetetlenül hosszú leveleket szokott írni nekem, amikor távol voltam, ezeket egyszer elolvastam, azután eltéptem. Milyen felesleges is a világon egy ilyen ember!

Három évvel ezelőtt történt, hegy Philip öcsém bajba keveredett. Annak idején gyorsan kijárattak vele egy olcsó középiskolát, onnan egyenesen egy londoni hivatalba került. Hamarosan rájött arra, hogy az ember nem kap túl sok örömet ezen a világon heti két fontért. Egy

napon azután kétségbeesett levél érkezett tőle, amelyben azt írta, hogy azonnal szüksége van száz fontra, mert különben vége. Én Marktól kértem pénzt. Persze csak kölcsön kértem, hiszen jó fizetésem volt, és három hónap alatt visszafizettem volna az összeget. De nem. Mark nem adott. Talán azért, mert nem remélt belőle semmi hasznot; nem tapsolták volna meg, nem bámulták volna érte. Philip nekem lett volna hálás, és nem neki. Könyörögtem, fenyegettem, vitatkoztunk – és amíg mi vitatkoztunk, Philipet letartóztatták. Az anyámat megölte a szégyen – különben is Philip volt mindig a kedvence. Mark szokás szerint diadalmaskodott. Büszke volt az emberismeretére, hogy engem választott és nem Philipet, tizenkét évvel azelőtt!

Később bocsánatot kértem Marktól azokért a meggondolatlan szavakért, amelyeket a fejéhez vágtam, és ő szokásos ügyességével eljátszotta a nagylelkű úriember szerepét. Ettől a naptól kezdve, noha külsőleg ugyanolyan viszonyban voltunk, mint azelőtt, és Mark hiúsága miatt ezt soha nem vehette észre, én voltam az ő legelkeseredettebb ellensége. De ha csak ennyi lett volna, nem tudom, megölöm-e? Bizalmas barátságban élni olyan emberrel, akit gyűlölünk, bizony veszélyes foglalkozás, Mark tökéletesen a hatalmamban volt, hiszen bízott bennem, az őt csodáló és hálás protégéjában (protégé – pártfogolt) és úgy hitte magáról, hogy ő az én jótevőm. Hatalmamban volt. Megválaszthattam az időt és az alkalmat. Talán nem kellett volna megölnöm őt, de megesküdtem, hogy bosszút állok – és ott volt a szegény hiú bolond kényre-kedvre kiszolgáltatva nekem. De nem siettem.

Két évvel később újból át kellett gondolnom a helyzetet, mert a bosszú kicsúszott a kezemből. Mark inni kezdett. Megakadályozhattam volna? Nem hiszem, de legnagyobb meglepetésemre, megpróbáltam. Talán ösztönösen jó útra akartam téríteni, vagy pedig úgy éreztem, hogy ha halálra issza magát, akkor nem tudok bosszút állni rajta. Szavamra, nem tudnám megmondani önnek, hogy miért tettem, de őszintén, valóban megpróbáltam leszoktatni. Különben is olyan undok dolog az iszákosság.

Az ivásról nem szokott le, de sikerült valamennyire korlátok közé szorítani, úgy, hogy rajtam kívül senki sem tudta ezt a titkát. Igen, külsőleg minden rendben lévőnek látszott, Mark tisztességesen viselkedett. Talán ahhoz a kannibálhoz hasonlítottam, aki jó húsban tartja az áldozatát. Kárörömmel gondoltam arra, hogy Mark milyen tökéletesen a

hatalmamban van, hogy akkor teszem tönkre, amikor akarom, anyagilag, erkölcsileg vagy más módon, amely nekem örömet okoz. Nem kellett egyéb, mint hogy ne álljak ott mellette, és máris elsüllyed. De nekem még ekkor sem volt sürgős.

Akkor azután megölte saját magát. Ez a haszontalan, kis iszákos alak, aki felfuvalkodott volt, önző és hiú, felajánlotta silány személyét a legtisztább és legigazabb lánynak, aki valaha is élt a földön. Ön látta őt, Mr. Gillingham, de nem ismerte Mark Ablettet. Még ha nem lett volna iszákos, akkor sem tudta volna őt boldoggá tenni. Én ismertem Markot sok éve, de sohasem tapasztaltam nála semmiféle nemesebb érzelmet. Annak a lánynak pokol lett volna az élete egy ilyen hitvány kis alak mellett, és a pokolnál ezerszer is rosszabb, ha egyszer iszákos lett.

Így hát meg kellett ölnöm. A lányt csak én védhettem meg, mert az édesanyja szövetkezett Markkal, hogy romlásba döntsék szegényt. Az ő kedvéért akár a nagy nyilvánosság előtt is lelőttem volna boldogan, de szükségtelenül nem akartam feláldozni magam. Markot a hatalmamban tartottam. Mindenre a világon rá tudtam venni hízelgéssel, úgy véltem, bizonyára az sem lesz nehéz, hogy véletlen balesetnek tüntessem fel a halálát.

Nem akarom pazarolni az ön idejét, nem mondom el, mennyi tervet szőttem és ejtettem el. Egy ideig nagyon tetszett nekem egy szerencsétlen kimenetelű csónakázás terve a tavon. Mark nagyon gyenge úszó – én mindent megpróbálok, hogy megmentsem, de hősies próbálkozásom végén kimerülök, és nem sikerül. Azután ő maga adta az ötletet nekem, ő meg Miss Norris. Mondhatnám, hogy a felfedezés kockázata nélkül kaptam volna a kezembe őt, ha ön nem fedezi fel a dolgot.

Kísértetekről beszélgettünk. Mark még a szokásosnál is hiúbb, nagyképűbb és nevetségesebb volt, és láttam jól, hogy Miss Norrist kihozta a sodrából. Ebéd után a színésznőnek az az ötlete támadt, hogy felöltözik kísértetnek, és ráijeszt Markra. Én úgy gondoltam, kötelességem figyelmeztetni arra, hogy Mark nem visel el semmiféle ellene irányuló tréfát, de Miss Norris elhatározta, hogy mégis felöltözik. Én nem szívesen egyeztem bele. A titkos folyosót is csak vonakodva vallottam be neki. (A könyvtárból a tekepályáig föld alatti folyosó vezet. Mutassa meg az ügyességét, Mr. Gillingham, próbálja meg, fedezze fel. Mark véletlenül talált rá egy évvel ezelőtt. Váratlan szerencse volt ez a számára, mert a legnagyobb titokban ihatott ott. De nekem

el kellett hogy mondja. Még ha bűnt követett el, akkor is szüksége volt közönségre.)

Akkor megmutattam Miss Norrisnak a titkos folyosót, mert nagyon jól beleillett a terveimbe, ha Mark halálosan megrémül. Ha Miss Norris nem a folyosóról bújik elő, akkor nem juthat úgy a tekepálya közelébe, hogy sikeresen halálra rémítse Markot. De miután én előkészítettem a dolgot, rendkívül hatásos volt a megjelenése, és Mark pontosan olyan dühös és bosszúszomjas lett, ahogyan kívántam. Tudja, Miss Norris hivatásos színésznő. Azt hiszem, szükségtelen megemlítenem, eszébe sem jutott, hogy engem más is vezérelhet, mint az a gyerekes vágy, hogy sikerre vigyünk egy jó tréfát – ez a tréfa nemcsak Mark, hanem a többiek ellen is irányult.

Mark bejött a szobámba még aznap éjjel, és úgy, ahogy reméltem, reszketett a felháborodástól. Miss Norris soha többé nem teheti be a lábát a házba, ezt jegyezzem meg magamnak, soha többé. Gyalázatos volt. Ha nem féltette volna házigazdái jó hírét, már másnap reggel összecsomagolta volna Miss Norrist. A vendégszeretet azt kívánta egyelőre, hogy maradjon, de soha többé nem jöhet a Vörös Házba, ezt Mark végleg elhatározta. Ezt külön fel kellett hogy jegyezzem.

Én megnyugtattam. Lecsillapítottam felzaklatott idegeit. Miss Norris nagyon csúnyán viselkedett, Marknak igaza van, de próbálja meg és ne mutassa ki, mennyire megbántotta. És az természetes, hogy többet nem jöhet ide – ez nyilvánvaló. Azután hirtelen nevetni kezdtem. Mark méltatlankodva nézett fel rám.

– Mi olyan mulatságos? – kérdezte hidegen. Én halkan nevettem. – Csak arra gondoltam – mondtam – milyen mulatságos lenne, ha te

bosszút állnál rajta. – Bosszút? Hogy gondolod ezt? – Add vissza neki a kölcsönt. – Úgy gondolod, hogy én is ijesszem meg őt? – Nem, dehogy. De bújj álruhába, és ugrasd őt egy kicsit. Tedd

nevetségessé a többiek előtt. – Ismét csak nevettem. – Ez majd nagyon jót tesz neki. Ezt megérdemli.

Izgatottan ugrott fel. – Becsület szavamra, Cay – rikoltotta – ha ezt megtehetném! De

hogyan? Találj ki valamit.

Nem tudom, Beverley beszélt-e már önnek arról, hogy Mark színészkedett is. Műkedvelő volt minden művészetben. Hiú a csekély képességeire, és úgy gondolta, hogy színésznek igazán kitűnő. Tényleg volt némi tehetsége, addig, amíg a saját színpadán játszott az öt csodáló közönség előtt. Reménytelenül rossz lett volna kis szerepben, mint hivatásos színész, viszont amikor mim műkedvelő, főszerepet játszott, megérdemelt minden dicséretet, amit a helyi lapok rápazaroltak. Tehát az az ötlet, hogy mintegy magánfellépést tartson nekünk, egy hivatásos színésznő ellen, aki őt kigúnyolta, egyaránt kielégítette a hiúságát és bosszúvágyát. Ha ő, Mark Ablett, nevetségessé tudja tenni a többiek előtt Ruth Norrist az ő csodálatos színészi képességeivel, ha be tudja ugratni a színésznőt, és azután együtt kinevetni őt a többiekkel, ez valóban méltó bosszú lenne!

(Gyerekesnek találja, Mr. Gillingham? De hiszen ön nem ismerte Mark Ablettet.)

– Hogyan lehetne, Cay, hogyan? – izgult Mark. – Tulajdonképpen még magam sem tudom – tiltakoztam. – Csak

úgy eszembe jutott. Mark megpróbált kiötleni valamit. – Azt állíthatnám, hogy színigazgató vagyok, és csak azért

jöttem, hogy megnézzem őt... de azt hiszem, hogy Miss Norris valamennyi színigazgatót ismeri... Mi lenne, ha interjút csinálnék vele?

– Ez nehéz lesz – mondtam gondterhelten.– Tudod, meglehetősen jellegzetes arcod van, és ráadásul a szakállad...

– Majd leborotválom – kapott rajta. – Node édes öregem! Nem nézett rám, és azt motyogta – úgyis gondoltam már arra,

hogy leborotválom. Azonkívül, ha már csinálom, akkor tökéletesen akarom csinálni.

– Igaz, te mindig kitűnő művész voltál – szóltam csodálattal bámulva rá.

El volt ragadtatva. A világon azt óhajtotta legjobban, hogy művésznek nevezzék. Tudtam, hogy ezzel megfogtam.

– Mindegy – folytattam –, téged még bajusz és szakáll nélkül is megismernek. Hacsak persze.. . – Elhallgattam.

– Hacsak mi?

– Hacsak azt nem játszod, hogy te vagy Robert – ismét nagyot nevettem. – Nem is olyan rossz ötlet, becsület szavamra! – mondtam. – Megjátszani Robertet, a tékozló fivért, és kellemetlenkedni Miss Norris-nak. Pénzt kérni tőle kölcsön, meg ilyeneket.

Rám meredt, apró szemei ragyogtak, és izgatottan bólogatott. Igen, Robert. Hogy csináljuk? Robert tényleg élt, Mr. Gillingham, semmi kétségem afelől, hogy

ön is és a felügyelő is tudnak róla. Tényleg semmirekellő volt, és Ausztráliába ment. De kedden délután nem jött látogatóba a Vörös Házba. Nem is jöhetett, mert meghalt elsíratatlanul, három évvel ezelőtt. De ezt senki más nem tudta, csak Mark meg én, mert már csak Mark élt a családból, a húga is meghalt a múlt évben. Én kétlem ugyan, hogy a húga életében is tudta volna, hogy Robert él-e vagy meghalt. Lehetőleg nem beszéltek a tékozló fiúról.

A következőkét napon kidolgoztuk Markkal a tervet. Ön nyilván érti már, hogy különböző célok vezettek bennünket. Mark azt szerette volna, hogy a csalása néhány óra hosszat tartson, én arra törekedtem, hogy vigye magával a sírba. Ő csak Miss Norrist meg a többi vendéget akarta becsapni, én meg akartam téveszteni az egész világot. Amikor már Robertnek álcázta magát, akkor megölöm őt. Tehát Robert meghal. Mark természetesen eltűnik. Mi mást gondolhatnának, mint hogy Mark megölte Robertet? Érti már ugye, milyen fontos volt nekem, hogy Mark tökéletesen játssza meg legújabb és egyben utolsó szerepét. A legkisebb hiba is végzetes lehetett.

Ön nyilván azt mondja, hogy nem lehet tökéletesen megcsinálni ilyen ügyet. Én erre ismételten azt felelem, hogy ön nem ismerte Markot. Az lehetett, amit a világon a legjobban szeretett volna – művész. Nem volt még Othello a világon, aki olyan lelkesen mázolta volna magát tetőtől talpig feketére, mint amilyen lelkesen Mark készült erre a játékra. A szakállát mindenképpen leborotválta – ehhez hozzájárult valószínűleg Miss Norburynek egy véletlen megjegyzése. Miss Norbury nem szerette a szakállas embereket. Én azt is fontosnak tartottam, hogy a halott ember keze ne legyen olyan, mint az elegáns úriember ápolt keze.

Csak öt percembe került, csak öt percig játszottam a művész hiúságával, és ezt a problémát már el is intéztem. Megnövesztette a körmeit, és azután rendetlenül, egyenetlenül vágta le. – Miss Norris nyomban észreveszi a kezedet – mondtam. – Azonkívül mint művésznek. ..

Ugyanígy a fehérneművel. Alig volt szükség arra, hogy figyelmeztessem, hogy az alsónadrágja kilátszhat a zoknija fölött, ő mint művész már elhatározta, hogy Robert lényéhez illő alsónadrágot visel majd. Én megvásároltam Londonban, ami kellett. Minden darabból gondosan kivágtam a készítő cég nevét, de ha nem tettem volna, akkor Mark megcsinálta volna ösztönösen. Mint művész tudta, hogy ausztráliai ember nem viselhet olyan fehérneműt, amelyben kelet-londoni cím van. Igen, mi mindketten tökéletesen csináltuk a dolgot, ő a művész és én... szóval mondhatja nyugodtan... a gyilkos. Én már nem bánom.

A tervünk készen állott. Én hétfőn Londonba utaztam, és írtam egy levelet Robert nevében. Vettem egy revolvert is. Kedden reggel Mark bejelentette a társaságnak Robert érkezését. Robert most már élt – hat tanúnk volt, aki ezt bizonyította, hat tanú tudott arról, hogy aznap délután megérkezik. Az volt a tervünk, Robert három órakor jelenik majd meg, hogy már fogadhassa a golfozókat, akik nem sokkal később érkeznek haza. A szobalány elmegy, hogy megkeresse Markot, persze nem találja, erre visszajön a dolgozószobába, és ott lát engem, amint Mark távollétében Robertet szórakoztatom. Én majd megmagyarázom, hogy Mark valahová elment, és bemutatom a tékozló fivért a társaságnak a teaasztalnál. Mark távollétét nem kell különösebben magyarázni, mert azt majd éreztetni fogjuk – Robert célzást tesz rá – hogy félt a fivérével való találkozástól. Ezután Robert mulatságos módon sértegetni fogja a vendégeket, különösen Miss Norrist, amíg csak meg nem elégeli a tréfát.

Ez volt a tervünk. Illetőleg talán inkább azt mondhatnám, hogy Mark terve. Mert nekem más tervem volt.

Robert érkezésének a bejelentése kitűnően sikerült. Amikor a golfozók elvonultak, az egész délelőtt rendelkezésünkre állt, hogy mindent elrendezzünk. Én a legfontosabbnak azt tartottam, hogy a lehető legtökéletesebben hitessük el Robert azonosságát. Ezért azt

ajánlottam Marknak, hogy amikor már beöltözött, menjen ki a titkos folyosón keresztül a tekepályára, és a kocsiúton jöjjön vissza, közben feltétlenül álljon szóba a portással. Ilyen módon két tanúm lesz arra, hogy Robert valóban megérkezett – az egyik a portás, a másik egy kertész, akit a ház elé rendeltem, hogy ott dolgozzék. Mark természetesen szívesen hajlandó volt erre. Legalább kipróbálja az ausztráliai kiejtését a portáson. Igazán mulatságos volt, hogy milyen készségesen egyezett bele minden javaslatomba. Áldozat még soha nem tervelte ki gondosabban a gyilkosságot.

Mark a dolgozószoba melletti hálószobában öltözött Robert ruháiba. Mindkettőnk számára ez volt a legbiztonságosabb. Amikor elkészült, behívott engem, és én megvizsgáltam tetőtől talpig. Csodálatosan jól alkalmazkodott a szerephez. Azt hiszem, hogy a kicsapongás jelei már meglátszottak az arcán, de eddig elrejtette a bajusza és szakálla; most, hogy megborotválkozott, mindaz meglátszott rajta, amit olyan gondosan elrejtett a világ elől. Valóban az a semmirekellő volt, akit megjátszott.

– Becsület szavamra, csodálatos vagy – mondtam. Önelégülten mosolygott és felhívta figyelmemet egy csomó

művészi fogásra, amelyet esetleg nem vettem észre. – Csodálatos – mondtam még egyszer magamnak. – Senki nem

sejtené. Kilestem az előcsarnokba. Üres volt. Átszaladtunk a könyvtárba.

Mark lement a titkos folyosóra. Én visszamentem a szobába, összeszedtem a szétszórt ruhákat, összekötöztem és elhelyeztem őket a titkos folyosón. Azután leültem az előcsarnokban, és vártam.

Ön hallotta Stevensnek, a szobalánynak a tanúvallomását. Amint elindult a Kiskastélyba, hogy Markot keresse, én beléptem a dolgozószobába. A kezem a zsebemben a revolvert szorongatta.

Mark nyomban fecsegni kezdett Robert modorában, arról beszélt, hogy végigdolgozta az utat Ausztráliából jövet, kis magánelőadást tartott az én épülésemre. Aztán kitört a rendes hangján, kárörömmel gondolva jól megtervezett bosszújára: »Most rajtam a sor. Várj csak.« Persze Miss Norrisra gondolt. Ezt hallotta meg Elsie. A lánynak semmi dolga nem volt ott, és mindent elronthatott volna, de végül úgy fordult, hogy ennél szerencsésebb

dolog nem is történhetett. Mert erre a tanúvallomásra égetően nagy szükségem volt, olyan tanúra, aki azt állítja, hogy Mark és Robert együtt voltak a szobában.

Én nem szóltam Markhoz. Nem akartam megkockáztatni, hogy valaki meghallja a hangomat. Én csak mosolyogtam a szegény bolondon, azután előhúztam a revolveremet, és lelőttem. Majd visszamentem a könyvtárba, és vártam – úgy, ahogy elmondtam a vallomásomban.

El tudja-e képzelni, Mr. Gillingham, milyen megrázkódtatás volt nekem az ön hirtelen megjelenése? El tudja-e képzelni a »gyilkos« érzelmeit, aki azt hiszi, hogy tökéletesen kitervelt mindent, és hirtelen szemben találja magát egy merőben új problémával? Vajon mit jelenthet az ön jövetele? Nem tudtam. Talán semmit, de lehet, hogy mindent. És én elfelejtettem kinyitni az ablakot!

Nem tudom, hogy ön jónak találja-e a tervemet, ahogyan megöltem Markot. Lehet, hogy nem. De ha dicséretet érdemlek ebben az ügyben, azt hiszem, azért mindenképpen kijár az nekem, ahogyan összeszedtem magam az ön érkezésének váratlan katasztrófájával szemben. Bizony, Mr. Gillingham, én kinyitottam egy ablakot az ön orra előtt, méghozzá azt az ablakot, amely a legcélravezetőbb volt, ön olyan kedves volt, és ezt el is ismerte. És a kulcsok – igen, ez valóban ügyes ötlet volt öntől, de azt hiszem, én még ügyesebb voltam. Sikeresen becsaptam önt a kulcsokkal kapcsolatban, Mr. Gillingham, ezt tudom, mert bátorkodtam kihallgatni a tekepályán, amikor ön Beverley barátjával beszélgetett. Hogy én hol voltam? Ah, önnek látnia kell azt a titkos folyosót, Mr. Gillingham.

De mit is beszélek? Valóban becsaptam önt? Ön kitalálta a titkot – hogy Robert Markkal azonos – és csak ez a fontos. Hogyan találhatta ki? Soha nem fogom megtudni. Hol csináltam rosszul? Lehet, hogy ön csapott be engem egész idő alatt. Lehet, hogy tudott a kulcsokról, az ablakról, sőt még a titkos folyosóról is. Ön okos ember, Mr. Gillingham.

Ott álltam Mark ruháival. A folyosón hagyhattam volna, de a folyosó titka már nem volt titok többé. Miss Norris tudott róla. Lehet, hogy tervemnek az volt a gyenge pontja, hogy Miss Norrisnak tudnia kellett a folyosóról, így hát elrejtettem a ruhákat a tóban, miután a

felügyelő olyan előzékeny volt, hogy kikotortatta előbb nekem. Két kulcsot is a vízbe dobtam, de a revolvert megtartottam. Ugye, jól tettem, Mr. Gillingham?

Nem hiszem, hogy lenne még egyéb mondanivalóm. Hosszúra sikerült ez a levél, de hiszen az utolsó, amit írok ebben az életben. Volt olyan idő, amikor azt reméltem, hogy boldog jövő vár rám. Nem a Vörös Házban, nem egyedül. Talán sohasem volt ez több, mint hiú ábrándozás, mert én sem érdemlem meg őt jobban, mint Mark. De én legalább boldoggá tudtam volna tenni, Mr. Gillingham. Istenem, milyen szívesen dolgoztam volna, hogy boldoggá lehessem! De ez most már lehetetlen. Ugyanúgy nem ajánlhatom fel neki egy gyilkos kezét, mint ahogy nem mehetett férjhez egy iszákoshoz sem. És Mark ezért halt meg. Én láttam a lányt ma reggel. Nagyon kedves volt. Nehéz ezt a világot megérteni.

Tehát jól van, most már mindnyájan elmentünk – az Ablettek, meg a Cayley-k is. Szeretném tudni, hogy mit gondol erről az egészről az öreg Cayley nagypapa. Talán jó is, hogy kihaltunk. Nem mintha Sarah néném rossz lett volna – csak a természete nem volt szerencsés. Abletti orra volt – ezzel bizony nem sokra mehetett. Örülök, hogy nem voltak gyerekei.

Isten vele, Mr. Gillingham. Sajnálom, hogy nem találkoztunk kellemesebb körülmények között, de megértheti, hogy milyen nehéz volt az én helyzetem. Ne engedje, hogy Bill túlságosan rossz emlékekkel gondoljon rám. Bill jó fiú, vigyázzon rá. Meg lesz lepve. A fiatalok mindig meglepődnek. És köszönöm önnek, hogy megengedte, tegyek én magam pontot a történet végére. Azt hiszem, egy kicsit rokonszenvezett velem. Egy más világban barátok lehettünk volna – ön meg én, és én meg a lány. Miss Norburynek mondjon, amit akar. Mindent, vagy semmit. Ön tudni fogja, hogy melyik a leghelyesebb. Isten önnel, Mr. Gillingham.

Matthew Cayley. Egyedül vagyok ma éjszaka, Mark nélkül. Furcsa, ugye?”

22 Mr. Beverley lelép – Atyaúristen. – Bill levegő után kapkodott, amikor letette a

levelet. – Mindjárt sejtettem, hogy ezt mondod majd – vélte Antony. – Csak nem azt akarod mondani, Tony, hogy te ezt mind tudtad?

– Egy részét csak sejtettem. Persze nem tudtam mindent. – Atyaúristen! – ismételte Bill, és újra belemerült a levélbe. Egy

másodperc múlva felpillantott. – Mit írtál neki? Ez a múlt éjszaka volt? Amikor én Stantonba mentem?

– Akkor. – Mit is mondtál? Hogy rájöttél arra, hogy Mark és Robert az

egy személy? – Igen. Legalábbis azt mondtam, hogy ma reggel valószínűleg

táviratot küldök Mr. Cartwrightnak, a Wimpole Streeten, és megkérdezem tőle, hogy...

Bill izgatottan közbevágott. – Igen, de mit jelent mindez? Tegnap hirtelen olyan átkozottul

sherlockos lettél. Egész idő alatt együtt dolgoztunk, mindent elmondtál nekem, azután egyszerre csak titokzatos és visszavonult leszel, talányokban beszélsz... ugye ez a helyes kifejezés?... Fogorvosokat, úszást, meg a Fehér Lovat emlegeted, és... tulajdonképpen mit jelent mindez? Egész egyszerűen eltűntél, azt sem tudom, hogy miről beszéltünk.

Antony nevetett és mentegetőzött. – Ne haragudj, Bill. Hirtelen úgy éreztem, hogy így kell lennie.

Szükségem volt az utolsó félórára, hogy gondolkozzam, hogy a végére tudjak járni a dolognak. Most mindent elmesélek neked. Nem mintha olyan sok mesélni való lenne. Ha az ember már tudja, akkor olyan könnyűnek látszik a dolog... olyan kézenfekvő. Hogy miért Mr. Cartwright a Wimpole Streeten? Természetesen őneki kellett volna megállapítania a halott személyazonosságát.

– De miért gondoltál éppen egy fogorvosra? – Hát ki másra gondoltam volna? Te meg tudtad volna tenni?

Hogyan? Soha nem fürödtél együtt Markkal, nem láttad levetkőzve. Mark nem járt úszni. Megtehette volna az orvosa? Csak abban az esetben, ha megoperálták volna, de talán még akkor sem. A fogorvos viszont mindig, minden időben meg tudja állapítani a páciens személyazonosságát, ha elég gyakran kezelte az illetőt. Ezért volt szükség Mr. Cartwrightra a Wimpole Streeten.

Bill töprengve bólintott és ismét visszatért a levélhez.

– Értem. Erre te azt írtad Cayley-nek, hogy sürgönyzöl Cartwrightnak, állapítsa meg a halott személyazonosságát?

– Igen. És akkor persze Cayley úgy érezte, hogy mindennek vége. Ha egyszer tudtuk, hogy Robert az Mark, akkor mindent tudtunk.

– De te honnan tudtad? Antony felállt az asztal mellől, és megtömte a pipáját. – Nem is nagyon tudom ezt megmondani, Bill. Ismered azokat

az algebrai feladványokat, amikor azt mondják „keressük meg az x-et, az ismeretlent” és akkor kidolgozod a példát, és megtalálod az x-et. Tudod, ez is egyik módja a dolognak. Van egy másik is, amire soha nem osztályoznak az iskolában, ez pedig az, hogy találgatod a megfejtést. Tegyük fel, hogy a megfejtés 4... nos, megoldja ez a problémát? Nem. Akkor próbáljuk meg 6-tal és ha 6 sem a helyes megoldás, megpróbáljuk 5-tel... és így tovább. Tehát a felügyelő, a vizsgálóbíró és mind a többiek találgattak, keresték a helyes megoldást, úgy látszott, hogy meg is találták, de te meg én tudtuk, hogy tévedtek, hogy a feladvány néhány tételét nem oldották meg helyesen. Tudtuk, hogy a rossz megoldást választották, tehát mi másikat kerestünk... olyan megoldást, amely magyarázatot ad mindarra, amit még rejtélyesnek találunk. Nekem végül sikerült kitalálnom a helyes megoldást. Gyufád van?

Bill odanyújtott egy doboz gyufát, és Antony pipára gyújtott. – Igen, igen, de ez nincs azért rendben, öregem. Valami

egyszerre csak a helyes nyomra vezetett téged. Mellesleg, szeretném visszakapni a gyufámat, ha nem haragszol érte.

Antony nevetett, és előhúzta zsebéből a gyufát. – Ne haragudj... Akkor hát próbáljuk meg, hátha el tudom

mondani neked, hogyan találtam ki. Először is itt voltak a ruhák. – A ruhák? – Cayley úgy érezte, hogy hallatlanul fontos nyomot jelentenek

Mark ruhái. Nem egészen értettem, hogy miért, de arra nyomban rájöttem, hogy Cayley helyzetében a legkisebb nyomnak is aránytalanul nagy értéke van. Valamilyen oknál fogva Cayley túlzott fontosságot tulajdonított azoknak a ruhadaraboknak, amelyeket Mark viselt kedden délelőtt; minden ruhadarabnak, alsó – és felsőruhának

egyaránt. Nem értettem, hogy miért, de azt éreztem, hogy ebben az esetben a gallér véletlenül hiányzott. Amikor Cayley összeszedte a ruhákat, elfeledkezett a gallérról. Miért?

– Nem azt a gallért találtuk meg a fehérneműs kosárban? – De igen. Nem értettem. Miért dobta oda a gallért Cayley? A

kézenfekvő felelet az volt, hogy nem Cayley tette oda a gallért. Mark tette oda. Eszembe jutott, hogy te elmondtad Markról, milyen finnyás, mennyi ruhája van, és így tovább. Úgy véltem, hogy ő pontosan az az ember, aki sohasem venne fel kétszer egy gallért. – Kis ideig hallgatott, azután megkérdezte: – Igazam van, mit gondolsz?

– Tökéletesen – mondta Bill nagy meggyőződéssel. – Mindjárt sejtettem, hogy így van. Tehát akkor elkezdtem

keresni azt az x-et, amely beleillik a problémának ebbe a részébe... a ruhákra vonatkozó részbe. Magam elé képzeltem Markot, amint átöltözködik, láttam, amint ösztönösen bedobja a gallért a fehérneműs kosárba, ahogy mindig eldobott minden gallért, amint levetette, viszont többi ruháit a szokásos módon egy széken hagyja; láttam, amint Cayley azután összeszedi a ruhadarabokat... mindazokat, amelyeket lát... és nem veszi észre, hogy a gallér nincs közte.

– Folytasd csak – izgult Bill. – Tehát én ezt bizonyosra vettem, és magyarázatot kerestem.

Mark miért öltözött át lent, miért nem a hálószobájában? Erre csak egyetlen választ találtam, mégpedig azt, hogy titokban akarta tartani az öltözködését. Mikor öltözhetett át? Az egyetlen lehető idő a villásreggeli és Robert érkezése között volt. Villásreggelinél ugyanis még láthatta a személyzet. Vajon Cayley mikor szedte össze a ruhákat? Ismét csak az a felelet: Robert érkezése előtt. Tehát most olyan x-et kellett keresnem, amelyik megfelel ennek a három feltételnek.

– Ez pedig az volt, hogy gyilkosságot terveltek ki még Robert érkezése előtt?

– Így van. A gyilkosságot nem tervezhették a levél miatt, hacsak nem rejtőzött olyasmi a levél mögött, amiről mi nem tudunk. Az sem látszott valószínűnek, hogyha valaki gyilkolni szándékozik, csak

annyi előkészületet tesz, hogy más ruhába öltözik, amelyben majd elmenekül. Túlságosan gyerekesnek látszott az ügy. Azonkívül, ha Robertet meg akarták gyilkolni, miért kellett kikiabálni a létezését mindenkinek… Mark még külön fáradságot is vett magának, amikor Mrs. Norburynek elmondta. Mit jeletett mindez? Nem tudtam. De kezdtem úgy érezni, hogy Robert csak mellékes véletlen, hogy volt egy terv, de ezt a tervet Cayley szőtte Mark ellen… Lehet, hogy meg akarta gyilkoltatni vele a fivérét, de az is lehet, hogy a fivérével Markot akarta meggyilkoltatni… és hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Mark belement ebbe a tervbe. – Kis ideig hallgatott, azután hozzátette:

– Én láttam a szekrényben az üres brandysüvegeket is. – Erről nem szóltál egy szót sem – panaszolta Bill – Csak később láttam meg. Hiszen emlékszel, a gallért kerestem.

Utóbb ötlött eszembe, hogy láttam az üvegeket. Elképzeltem, milyen véleménye lehet erről Cayley-nek... Szegény ördög!

– Folytasd – unszolta Bill. – Tehát, megvolt a halotti szemle, és persze én észrevettem,

gondolom te is: milyen furcsa, hogy Robert csak a belső portásablaknál kérdezősködött az út felől, a külsőnél nem. Így hát elbeszélgettem Amosszal és Parsonsszal. Akkor még különösebbnek találtam a dolgot. Amos elmesélte, hogy Robert letért az útjából, hogy beszélhessen vele, valósággal jelentkezett nála. Parsons meg elmondta: a felesége kint dolgozott egész délután a kis kertjükben az első portáslakásnál, és bizonyos, hogy Robert nem járt arra. Azt is elmondta, hogy Cayley berendelte aznap délutánra a ház elé dolgozni. Így hát ismét megsejtettem valamit. Robert a titkos folyosón járt... a folyosó a parkba vezet, kijárata az első és második portáslakás között van. Szóval Robert a házban volt, lehet, hogy egy kis ijesztgetési játékot készítettek elő Robert meg Cayley. De hogyan kerülhetett be Robert Mark tudta nélkül? Ezek szerint Mark is tudott róla. Mit jelentett mindez?

– Ez mikor volt? – szakította félbe Bill. – Mindjárt a halotti szemle után... persze, amikor már beszéltél Amosszal és Parsonsszal?

– Igen. Azután ott hagytam őket, és megkerestelek téged. De térjünk vissza a ruhákhoz. Miért öltözött át Mark titokban... álruhába

bújt talán? És mit tett az arcával? Ez még fontosabb, mint a ruhák. Az arca, a szakálla... akkor le kellett volna borotválnia a szakállát... és akkor... ó, én marha! Megláttam, amint te a plakátot nézegeted... Mark színházat játszik, Mark elmaszkírozza az arcát, Mark álruhába öltözik... Ó, én százszoros marha! Hiszen Mark volt Robert... Kérek gyufát!

Bill ismét átadta a gyufásdobozt, megvárta, amíg Antony pipára gyújt, azután eltökélten nyúlt a gyufáért éppen abban a pillanatban, amikor már barátja zsebre akarta dugni.

– Igen – mondta Bill gondolataiba mélyedve – igen... de várj csak egy pillanatig. És mi volt a Fehér Lóval?

Antony mulatságos bűntudattal nézett rá. – Ezt sohasem fogod nekem megbocsátani, Bill. Soha többet nem jössz el velem áruló nyomokra vadászni. – Hogyhogy? Antony sóhajtott. – Csalás volt a dolog, Watson. El akartalak tenni az útból.

Szerettem volna egyedül maradni. Kitaláltam az én x-emet, és meg akartam vizsgálni... meg akartam vizsgálni minden oldalról, összevetni mindazzal, amit addig felfedeztünk, tehát akkor, abban a pillanatban egész egyszerűen egyedül kellett lennem, így hát... – mosolyogva tette hozzá – nézd, tudtam jól, hogy szívesen innál egy pohárral.

– Te vagy maga az ördög – Bill alig jutott szóhoz. – És miért érdeklődtél annyira, amikor elmeséltem, hogy egy asszony szállt meg akkor éjszaka...

– Csak udvariasságból érdeklődtem, ha már ennyit fáradoztál. – Te vadállat! Te... Sherlock! És ráadásul még állandóan el

akarod lopni a gyufámat. No, folytasd! – Ez minden. A levezetés sikerült. Az x-re talált megfejtésem

mindenhová tökéletesen beleillett. – Tehát kitaláltad Miss Norrist, meg mindent? – Az igazat megvallva, nem egészen. Azt nem tudtam pontosan,

hogy Cayley dolgozta ki az egészet elejétől fogva... hogy ő biztatta fel Miss Norrist, ijessze meg Markot. Én azt hittem, hogy Cayley csak megragadta a kínálkozó alkalmat.

Bill sokáig hallgatott. Majd lassan megkérdezte, pöfékelve – Cayley agyonlőtte magát?

Antony csak a vállát vonogatta. – Szegény ördög – mondta Bill. – Rendes dolog volt tőled, hogy

megadtad neki ezt a lehetőséget. Örülök neki, hogy megtetted. – Nem tehetek róla, valamennyire megkedveltem Cayley-t,

hiszen tudod. – Okos ördög volt. Ha nem bukkansz fel éppen akkor, soha nem

derült volna ki a gyilkosság. – Vajon? Pompásan tervezte ki, de nagyon gyakran a

legkitűnőbben előkészített bűneseteket nyomozzák ki aránylag könnyen. Cayley szempontjából kellemetlen volt, hogy Mark eltűnt, és ennek ellenére sem őt, sem a holttestét soha meg nem találhatták. Tudod, ilyesmi nem fordul elő gyakran. Ha valaki eltűnik, végül csak felfedezik, a hivatásos bűnözőt talán nem... de egy ilyen műkedvelőt, mint Mark! Azt titokban tarthatta volna, hogyan ölte meg Markot, de előbb vagy utóbb, azt hiszem, nyilvánvalóvá vált volna, hogy Cayley megölte őt.

– Igen, igazad lehet... Még valamit szeretnék tudni. Miért mesélt Mark Mrs. Norburynek az ő képzeletbeli fivéréről?

– Ezt én is rejtélyesnek találtam, Bill. Lehet, hogy úgy volt vele, mint Othello. Olyan jól akart játszani, hogy nemcsak az arcát festette feketére, hanem tetőtől talpig bemázolta magát. Úgy gondolom, annyira beleélte magát abba, hogy megjátssza Robert szerepét, hogy lassanként már el is hitte: Robert él, és szükségét érezte, hogy beszéljen róla. De az is lehet, sőt még valószínűbb, hogy miután a vendégei tudtak róla, jobbnak találta, ha Miss Norburynek is elmondja Robert érkezését. Előfordulhatott, hogy Miss Norbury találkozik valakivel a társaságból, és ha az illető megemlíti, hogy Robert érkezik, a lány azt mondhatta volna esetleg: „Ó, de hiszen Marknak nincs fivére, én csak tudnám, ha volna”, és ezzel talán elrontaná az egész tréfát. Az is lehet, hogy Cayley javasolta ezt neki, hiszen Cayley nyilván azt akarta, hogy minél több ember tudjon Robert létezéséről.

– Elmondod az esetet a rendőrségnek?

– Hogyne. Azt hiszem, meg kell tudniok. Cayley hagyhatott másik vallomást is. Remélem, nem árul el engem, tudod, tegnap este óta olyan cinkosféle voltam. És elmegyek majd, meglátogatom Miss Norburyt is.

– Csak azért kérdezem – magyarázta Bill – mert azon töprengtem, mit mondjak majd izé... Betty-nek. Miss Calladine-nak. Tudod, ő nyilván kérdezősködik.

– Talán nem is találkozol vele sokáig, nagyon sokáig – vélte Antony szomorúan.

– A helyzet az: véletlenül tudom, hogy Barringtonéknál lesz. És én is odamegyek holnap.

– Hát akkor jobb, ha elmesélsz mindent. Gondolom, alig várod már, hogy beszámolhass. Csak kérd meg arra, hogy egy vagy két napig ne szóljon senkinek. Majd írok neked.

– Rendben. Antony kiverte a hamut a pipájából, és felállt. – Barringtonék – gondolkozott. – Nagy társaság lesz? – Azt hiszem, elég sokan leszünk. Antony rámosolygott a

barátjára. – Jól van. Hát, ha véletlenül meggyilkolják egyiküket, csak üzenj

értem. Most már belejöttem a gyakorlatba! Szépirodalmi Könyvkiadó Felelős kiadó a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója A kiadvány az Alföldi Nyomdában

készült Debrecenben, 1987-ben Munkaszám: 3157.66-14-2 Felelős vezető Benkő István vezérigazgató Felelős szerkesztő Szentmihályi Szabó Péter Műszaki vezető Ginács László Képszerkesztő Kiss Marianne Műszaki szerkesztő Kiss Jánosné A fedélterv Tettamanti Béla munkája Megjelent 13,39 A/5 ív terjedelemben Sz4527-h-8788 ISBN 96315 3441 3 ISSN 0237-3688